Extroverzió, intoverzió
I. c. rész
Ha introvertált vagy, akkor annak is születtél, és egy olyan adottsággal rendelkezel, amely gyönyörködik a tartalmas kapcsolatokban, gondolkodik, mielőtt beszélne, és megfigyel, mielőtt kapcsolatra lépne, és nem mellesleg: vágyik az egyedüllétre. Ha introvertált vagy, akkor az elme és a szív gazdag belső szentélyével rendelkezel, és egyre inkább elveszíted a zaj, a dráma és a káosz külső világát. Introvertáltként érzékeny, éleslátó, gyengéd és elgondolkodtató vagy. Inkább a színfalak mögött tevékenykedsz, megőrzöd értékes energiáidat, és csendben, mégis eredményesen tudsz hatni a világra. Aletheia Luna
Introvertáltként a saját legjobb barátod vagy a legnagyobb ellenséged lehetsz. A jó hír az, hogy általában szeretjük a saját társaságunkat, amit, egyébként nem sok ilyen van, az extrovertáltak irigyelnek. Vigaszt találunk az egyedüllétben, és tudjuk, hogyan nyugtassuk meg magunkat. Az is hasznos jellemvonásunk, hogy hajlandóak vagyunk kritikusan szemlélni magunkat. Ebben azonban túl messzire is mehetünk. Felhalmozhatjuk a saját felelősséget, és figyelmen kívül hagyhatjuk mások szerepét, befolyását. Az is megtörténhet, hogy gyűlöljük saját magunkat és bántjuk is, amikor padlóra kerülünk. Hányszor érezted már magad pocsékul valami miatt, végül azért haragudtál, amiért pocsékul érzed magad, ráadásul önmagadra voltál mérges? Laurie Helgoe
- Bevezető
- Emlékeztető
- Jegyek
IV. Összefoglalás
V. Okok
VI. Tulajdonságok
VII. Meghatározása és története
VIII. Kapcsolatos félreértések
IV. Az eddigiek összefoglalása
Nem a klinikai szakpszichológia esete, sokkal inkább a tanácsadó rendelőké, jó esetben oktatóké, munkatársaké, elöljáróké, ideális esetben családtagoké. Előbbi mondat első része sajnos nem elég körültekintő, ugyanis bizonyos kultúrákban egyelőre devianciaként kezelik. Nem egészen szerencsés az összevetés, de az történik vele is, mint a női- vagy a melegjogokkal, amik így külön említve máris problémát jeleznek. Mellőzése ugyan nem ér törvényhez, de ugyanúgy megvetéssel vagy értetlenséggel kezelt, vagy legfeljebb kuriózumként, ahogy a dodókat bámulnák, ha egy csapatuk áttotyogna Hága egyik sétálóutcáján.
Részben igazat adunk a kijelentésnek, hogy a személyiségi vonások a kultúrától lefelé folynak, és ahol a társadalmi szinten nem sikerült a finomhangolás, ott talán a legerősebb köteléket sem értékelik eléggé, ami mégiscsak átsegít a gyerekkoron. Nem beszélve ilyen pszichés jelenségek elfogadásáról, amiket éppen tárgyalunk. A fentebb említett torz megközelítésekkel sajátos és elég pontos földrajzi és társadalmi átfedésben van, de a vonatkozó tanulságok levonásától most eltekintünk. Mindazonáltal a szóbanforgó személyiségi karaktert minden társadalom az egyéni felelősség körében hagyja, szélsőséges esetei, főként az említett felkészületlenebb helyeken, könnyen le is szakadnak a fősodorról, marginalizálódnak, szociálisan legalábbis. Adott esetben ítélet, gúny, megvetés, gyanakvás témája lesznek.
Pedig nem olyan jellegű, mint egy súlyosabb nárcizmus, ami valóban lepusztítja környezetét, ez a személyiségi vonás legfeljebb bosszantó, vagy inkább csak zavaró, de még ez sem feltétlenül, ennek ellenére sok értetlenség kialakulhat körülötte, ha nem jól közelítik meg, vagy ha egyáltalán meg sem próbálják megérteni. Ugyanakkor van benne kárpótlási potenciál is bőséggel, már ami a környezetét illeti. Fő különbség az említett pszichés anomáliával szemben, hogy az introvertált azokat félti, akik hatósugarán belül vannak, és éppenséggel saját személyiségét nem akarja rátukmálni a világra, mi több, inkább menekül annak hatása elől, ami számára még enyhébb változatban is túlterhelő, ennélfogva nyomasztó. Időnként, vagyis igen gyakran, adott helyzetben elbújna saját bőre alá, és ennek érdekében finom trükköket fejlesztett ki, hogy megkerülje a többi szereplő éberségét, de megőrizze a normális ember látszatát. Ugyanakkor élhető maradjon számára az élet.
Túldramatizáljuk? Az is lehet, de amennyiben értelenség veszi körül, egy ártalmatlannak induló személyiségi vonás igencsak elmérgesedhet. Nem arról van szó, hogy rossz erények győzedelmeskednek körülötte, hanem hogy a jó szándékok csődöt mondanak. És ez nem csupán mások hibája. Ugyanis egy introvertált meg van győződve (nem a tudatosságig jutó felismerés ez, inkább abban az aurában él), hogy külsőképpen ugyan nincs benne semmi izgalmas, de nagyon gazdag belső életet él, ezért másoknak érdemes lenne őt megismerni. Ez egyébként egy nárcisztikushoz hasonlító vonása, de a hasonlóság szerencsére csak strukturális, nem lényegi. Szóval habitusában van valami megismerési passzivitás, ami kimeríti környezetét, mert az emberek vágynak arra, hogy önmagukról beszéljenek. Ezért az introvertált eltűnik az érdeklődési radarról, és nem fogják látni őt magát, attól a képtől, amit róla, viselkedése alapján, elkészítettek. Mihez is hasonlítsuk ezt a jelenséget? A keleti szőnyegszövők gyakorlatához, akik szándékosan szabálytalan mintákat készítenek a szőnyegekbe, nehogy bárki is azt gondolja, hogy versenybe szállnak Istennel. De mi van, ha az alázatnak ez a felemelő gesztusa törvénnyé, kötelezővé válik, mi marad meg eredeti értékéből?
„Az introverziót – rokonaival az érzékenységgel, a komolysággal és a félénkséggel együtt – sokan valahová a megjátszás és a patológia közé helyezik. Az Extrovertált Ideálban élő introvertáltak olyanok, mint a nők a férfidominancia világában, leértékelődnek egy olyan tulajdonságuk miatt, amely a lényegükhöz tartozik. Az extroverzió rendkívül vonzó személyiségjegy, de mi nyomasztó normává változtattuk, amelyhez, a legtöbb vélemény szerint, mindenkinek alkalmazkodnia kellene.” Írja Susan Cain, bár úgy érzem a témát és a vonást kissé eltúlozza. Szó szerint értem: enyhén, de következetesen.
Egykor talán a szerzetesrendek „vették fel” a társadalom introvertált tagjait, és ez még inkább gyakorlattá válhatott azok után, hogy szélesedett a rendi paletta (pl. karthauziak, karmeliták), jóllehet éppen ezzel egyidőben csökkent a szerzetesi relatív létszám. Ezzel természetesen nem szeretnénk azt a tiszteletlenül leegyszerűsítő nézetet hangoztatni, hogy szerzetesség és introverzió valamiféle eleve elrendelt párost alkotnának, de a szemlélődő rendek tagjai között nagyobb arányban vannak introvertáltak, mint a lakosság többi tagjai körében, legalábbis egy nem túl régi francia felmérés ezt mutatta. De elég csak megnézni A nagy csend (Die Große Stille) c. dokumentumfilmet. Egy angliai adat 1350 – ből, ekkor csúcsra járt a monasztikus élet, és akár a 2%-ot is elérhette a papok, szerzetesek aránya a lakosságon belül..
Egyes tanulmányok a lakosság 20-40%-át tartják introvertáltnak, Eysenck ezt egy sokkal reálisabbnak tűnő 15%-ban határozta meg, amit kísérleteivel, megfigyeléseivel igazolt. Egy másik tanulmány az emberiség 68%-át ambivertnek találta, ami az előbbi adattal elég pontosan korrelál, lévén a másik 15% határozottan extrovertált. Mindenkinek igaza lehet tehát, szigorú értelemben véve minden introvertált vonást hordozó személyek aránya 15% körül lehet, további 15-20% tapasztalhat enyhébb introvertált jegyeket.
Mivel nem lehet minden esetben megfelelő óvatossággal, vagy kellő precizitással fogalmazni, ezért ismételten jelezzük, hogy amikor „introvertált”-at írunk, akkor egy többtényezős skálára utalunk, aminek egyik markáns vonása az introverzió, illetve annak valamilyen foka. Tehát valami ilyesmire gondolunk: „többnyire, vagy határozottan introvertált”, „jegyek lapján inkább annak mondható”. Introverzió – extroverzió skála nem bináris, emlékeztetünk ismét, inkább egy kontinuum, és nem is egy kétdimenziós diagram.
Az emberi természet nem helyezhető el egy bináris rendszerben, és ez a megállapítás nemcsak a teljes emberi életre vonatkozóan igaz, hanem egyes pszichés tulajdonságokra is. Ezen belül pedig nincs abszolút jó és abszolút rossz tulajdonság, személyiségjegy, mindenik jó valamire, mértékkel használva és helyesen kezelve valamennyi áldásul lehet az alanyra és környezetére.
Az introvertált-extrovertált spektrumon a két szélsőséges pont közötti skálán foglal helyet mindenki, de, hangsúlyozzuk, ez a skála nem az egyetlen és nem is abszolút jelentőségű a személyiségre nézve. Ugyanakkor megmutatja az egyén veleszületett hajlamát, hogy milyen módon reagál bizonyos ingerekre, azzal a kiegészítéssel, hogy bizonyos határok között ezek az értékek természetes módon is változnak, illetve készségek művelésével némiképp változtathatók. A tulajdonságok folytonossági skáláját a normál eloszlás haranggörbéje rajzolja meg egy kétdimenziós ábrán, ez esetben egyik véglet az abszolút extrovertáltságot mutatná, ami minden elméleti tényezőt maximálisan tartalmaz és kimerít, a másik extremitás pedig az introvertált viselkedés szélsőséges értékeit és formáját jelezné. Ezek általában elméleti határok, a „legnépesebb” központi területtől egészen az egyre csökkenő arányban jelentkező szélsőséges értékekig minden árnyalat lehetséges.
Elméletben egy olyan skálát kapunk, amelyik kellő pontossággal jelezni képes valaki vonatkozó személyiségi vonásait, de ez nem egy ideális típushoz (ha létezne ilyen), hanem a társadalom többi szereplőjéhez képest mutatja a helyét, ilyen értelemben tehát egy relatív mutató.
Általában egy kétdimenziós ábra képe merül fel bennünk, ha egy ilyen személyiségi jegyre gondolunk, holott az emberi élet és viselkedés ennél jóval összetettebb, sokrétűbb, és számtalan más tényező is szerepet játszik abban, hogy egy ilyen értékelést csupán közelítésnek, tájékoztatóként kezeljünk. Ennek ellenére komoly segítség lehet az önismeretben, illetve a szociális interakciók, kapcsolatok, családi és a munkahelyi élet finomhangolásában. Az emberi agy rendkívüli bonyolultsága, neurokémiai állapotának érzékenysége, örökölt gének és tanult minták változékonysága, életkori sajátosságok, élethelyzetek és traumák – szóval nagyon sok, tulajdonképpen mérhetetlen és megjósolhatatlan hatású befolyás, tulajdonság, illetve átmeneti inger teszi, hogy óvatosak legyünk e tekintetben is.
A mi kultúránkban a vezetés normái extrovertáltak, de valójában a munkavállalás minden szintje az. Maga az egész társadalom az extrovertált-normát követeli, az lett a sablon. Nincs olyan álláshirdetés, amiben bevonódási, elmélyülési készségek megléte az elvárás, vagy a csendesen dolgozó személy az ideális, ahol a szociális készségek mellékesek, stb. Lehetett viszont találkozni olyan álláshirdetéssel, amit egy neves multi tett közzé: „extrovertált személlyé változtatunk, ha még nem vagy az”. Az álláshirdetések az extrovertált személyiségjegyet igénylik, azokat tekintik normálisnak az un. kierőszakolt pozitív hozzáállás kultúrájában. Az introvertált számára tehát az a kérdés, hogy csatlakozik-e ehhez a tendenciához, vagy azt kockáztatja, hogy leszakad a világról, esetleg igyekszik bebizonyítani, hogy társadalmilag is értékes a „funkcionálisan távolságtartó” magatartás. Hajósok vágyakozása a biztos part után, miután az árapály kisodorta a nyílt vizekre, olyan hajón, ami erre még nem volt teljesen felkészítve.
Hasonlóképpen a sztárok, főként a celebritások, illetve a politikum frontális része mind extrovertált, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne köztük markáns introvertált is. Viszont nem az a jellemző, illetve ami fontosabb: extrovertáltság az elvárás. Amúgy is működik egy szelekció, és nem az introvertáltak javára. Extrovertált-orientációjú a közösségi média, de a net bőven kínál lehetőséget az introvertáltak számára is, mondhatni az introk Bakonya.
Egy nemzetközi kutatás jutott arra a megállapításra, hogy a legtöbb amerikai, akár introvertált, akár extrovertált, megtanult extrovertáltnak látszani, mert ezt követeli a kultúra, ami körülveszi. (Idézi Laurie Helgoe, in: Introvert Power) Itt persze nagyon fontos megkülönböztetni egy kulturális habitust az egyéni alaptermészettől. Majd erre kitérünk részletesebben, most csak annyit, hogy egyes felmérések szerint ez elmozdult, több okból is, egyrészt a szociális média hatása, másrészt az utóbbi évtized enyhe introvertált-divathulláma nyomán, továbbá az észlelési és a mintavételi torzítás miatt. Introvertáltak ugyanis bizonyos, vizsgálatokba bevont, közösségi felületeken aktívabbak. Ha belegondolunk, hogy a MI-kat éppen ilyen közösségi felületeken levő párbeszédekkel, válaszokkal tanítják fel (pl. Reddit), elég érdekes következtetésekre juthatunk.
A hitéletben a „bizonyságtétel-centrális”, vagy éppen a karizmatikus közösségek sem kedveznek az introknak, akik az imádságot inkább érezni, mint mondani akarják, a tanításokat a szívükön átvezetni, semmint a hitigazságokat hangosan megvallani, vagy horribile dictu, arról úgymond nyilvánosan bizonyságot tenni. „A világítótornyok sem szaladgálnak a szigeten, hogy megmentendő hajókat keressenek, csak állnak és világítanak.” (Anne Lamott) Akiknek a Biblia éppen arra ad inspirációt, hogy mindenütt hallják Isten hangját, azt a csendesebbet, adott esetben szelídebbet, és nem azt a jólismert ropogós, igazságosan haragvót, az úgymond bűnös világ iránt. Akik úgy hallgatják az őszi szél szomorú baritonján a levelek és az idő búcsúdalát, mint az „elközelített…” egyik variációját, akik a szürke ködben is át tudják élni, hogy valaki kisöpörte lelkükből a homályt, egészen észrevétlenül, egy másik nézőpontból pedig méltatlanul, és ez a hangulat számukra megidézi, de egyben el is odázza az apokalipszist. Ebben a légkörben egy csendes nap is lehet Isten sajátos közeledése: „Ma nem akarok semmit mondani sem bűnről, sem mennyországról, csak ülj a legkényelmesebb foteledben, és engedd, hogy ölelgesselek. Ma nem akarok meghalni érted, ma élni akarok melletted. De ezt ne idézze senki tőlem a prédikációban :).”
Értő vezetők, egy rendezvény alkalmával, az introvertált munkatársaiknak nem engedik, hogy puszta résztvevők legyenek (ami amúgy sem működne), hanem valamilyen feladatot bíznak rájuk, ami mögé az illető úgymond elbújhat, és úgy tud jelen lenni, hogy mégsem zaklatja és fárasztja le a többi résztvevő. Szükségük van nekik is inputra, de azt inkább külső megfigyelőként szeretnék megkapni, és nem szűretlen beszélgetések révén, amik, szerintük legalábbis, sehova nem vezetnek, és amik bizonyos mérték fölött valóságos fájdalmat képesek nekik okozni.
Máskülönben az introvertáltaknak is tudomásul kell venni, hogy ne várjon mély gondolatokat a futó és alkalmi találkozásoktól, ilyen igényt komoly beszélgetések alkalmával lehet érvényesíteni. Ha nem tud különbséget tenni ezek között, könnyen az történik, hogy egy ismert képpel éljünk, hogy a bot válik ketté a vízben.
Továbbá világosabban is kell fogalmazni, ha egyáltalán közölni szeretnénk valamit. Sokszor hallhattuk például azt az édes-keserű-rosszmájú megjegyzést, hogy a szerelem vak. A tapasztalatok szerint a szerelem tényleg olyan mint egy vak ember, rendkívül kifinomult érzékekkel rendelkezik. Bár nem biztos, hogy minden esetben ez a szándékolt üzenet. Intro- és extrovertáltak párbeszéde is sokszor, vagy azt is mondhatnánk, hogy legtöbbször ilyen félig gondolt gondolatok, megtört mondatok sora, tisztázatlan mondanivalóval.
A könnyed társalgást sem lehet erőltetni náluk, tényleg nem képesek egy bizonyos időn túl figyelni, sőt, hamarosan minden további saját érdeklődést is letilt elméjük, a túlterhelődéstől való irtózatos félelem miatt. Jól el vannak maguknak, ahogy szokták mondani, de örvendenek, hogy ott lehetnek egy társaságban, egy rövid ideig. Nem a „normális ember” státuszába, hanem egyfajta zombi-állapotba kerülnek, miután a környezetük kipréselt belőlük minden energiát. Arra viszont mindig készek, ha megfelelő támogatást kapnak hozzá, hogy a körülöttünk zajló jeleneteket csendben figyeljék. Többek között ezért is szeretnek egyedül utazni, ismeretlenként elkeveredhetnek egy nagyobb tömegben, és zavartalanul figyelhetik az emberi interakciókat. Kedvenc szórakozásuk.
Mindenképpen leszögezhető, hogy ez a személyiségjegy nem menti fel hordozóját egyetlen munkahelyi, családi, társadalmi feladatának, vállalt vagy rárótt kötelezettségeinek korrekt, elvárt szintű elvégzése alól. Nem kérhet semmiféle többletfigyelmet, -törődést, -védelmet, viszont ha értő munkatársakkal és családtagokkal van körülvéve, akik őszintén meg akarják ismerni, és ez kölcsönös, jobb lesz mindenkinek.
Mivel, például, nem szereti a megbízások állandó változását, viszont kiváló elemző, vagy képes bármibe bevonódva, elmélyülten dolgozni, legyen szó egyszerű, repetitív kézi műveletről vagy elvont szintű feladatról, egy értő főnök optimálisan ki tudja használni adottságait. Ha meg ő rendelkezik saját idejével és erőforrásaival, akkor könnyebben tud alkalmazkodni a kihívásokhoz, de ez esetben megnő annak kockázata, hogy kényes feladatainak elvégzését folyton alkalmasabb időre halasztja, amikor, legalábbis azt reméli, hogy belső erőforrásai bőségesebben rendelkezésre állnak.
Amint arra többen rámutattak, egyesek túl sok tulajdonságot besorolnak az introverzió alá, amiknek nem feltétlenül ott a helyük, gondolunk itt csendesség, visszafogottság, szégyenlősség, érzékenység, elvont gondolkozás, stb. Fontos leszögezni, hogy az introvertáltaknak nincs monopóliumuk az érzékenységre, az elmélyült gondolkodásra sem, ezért túlzás pl. olyan megállapítás, miszerint: „Ők a legérdekesebb faj a bolygón. Magas megfigyelőképességgel rendelkeznek, mivel nem igazán merülnek bele a felületes, de sehova nem vezető beszélgetésekbe, vitákba. Csak megfigyelik mindenki viselkedését, és szórakoztatja őket az előttük kibontakozó emberi dráma.” Részben igaz, de a kapcsolt következtetés igencsak eltúlzottnak nevezhető.
A szociális készség tanulható, és igaz, hogy ezt az introvertáltaknak nehezebb elsajátítani, valóban kevesebb interakcióra képesek, de az alapszintet nekik is hozniuk kell, bár az megfigyelhető, hogy valamennyi gesztusukban érzékelhető marad egyfajta szögletesség, de ez nem különösen zavaró, ha az őszinte törekvés ellenében települt. Legalábbis maga a jelenség nem tűzokádó sárkány báli ruhában.
Ízléstelen, amikor valaki introvertáltáltságára hivatkozva viselkedik elfogadhatatlanul (mindjárt tárgyalunk erről), vagy kivonja magát kötelező feladatok alól, viszont az is igaz, hogy genetikája, neveltetése igen szűkre szabták a mozgásterét, azok egy részét pedig valóban nem tudja átlépni. Mintha zuhanáskor magát azzal nyugtathatná az ember: el fogom kapni magam. Nem tudja, hiába is erőlködik, vannak olyan vonások, amik nem kifáradnak, elapadnak, hanem bizonyos helyzetekben egyszerűen leállnak. Mert ilyen ez az évjárat. Utána már csak durván, közönségesen, vagy éppen agresszíven tud működni, pl. egy szociális lemerülés után. Ezért fontos tisztáznia minden érintettnek, hogy milyen adottságokkal rendelkezik, és azoknak megfelelő életstratégiát kell válasszon. Az előbbi példát használva, nem kell egy esküvőn hajnalig maradni, néha pedig már akkor érdemes hazamennie, mielőtt egyáltalán kilépne otthonából. Ez van, és ezt a vele kapcsolatban élőknek is el kell fogadni. „Megfelelő mennyiségű egyedüllét híján kimerülté válik. Az én-idő egy magasan funkcionáló introvertált ember számára nem tárgyalható. Én-idő (I-time) nélkül az introvertált ember kiegyensúlyozatlanságban, zavarodottságban és ingerlékenységben szenvedhet.” Devora Zack
És nem, az introvertált emberek alapból nem intelligensebbek, nem mindenikük gondolata mélyenszántó, főként akkor nem, ha egész korábbi életében a tévét bámulta, vagy „gépezett”, azaz játszott, ami egyébként nem ritkán valóban kapcsolt tevékenység, de ez esetben csak egy példa, nem akar általánosítani. Amúgy is az embernek nem jár minden alapból, természeténél fogva, azaz pl. elfogadás igen, de felmagasztalás nem, tehát egy introvertált is értékes ember, ugyanúgy, mint más, és alapból ennyi jár neki.
Az introvertáltak ugyan gondolatokkal, érzésekkel, fényekkel, nagy forgalommal teli városok, de ha lekapcsolják az erőművet, ami ellátta energiával, minden elsötétül. Fogja fel minden extrovertált: az extrémebb introvertáltakat bizonyos szociális interakció után lekapcsolják. Pont. Ha valaki ezt megérti, máris jóval közelebb van egy introvertált lelkivilágához, ha ez cél volt egyáltalán. Csak még néhány markáns vonást kell megismerniük és elfogadniuk, és máris van egy kezelhető és szerethető családtagjuk, munkatársuk, barátjuk.
Egy témát ismételten megemlítünk: a bevonódottság. Az intro egy dologra tud koncentrálni, de abba képes teljesen bevonódni. Nem érdemes ezzel a vonásával szórakozni. Kiváló munkatárs, végzi a dolgát elmélyülten, csendesen, de nagyon ingerült lesz, ha állandóan megszakítják, megzavarják.
Az extrovertáltak jól kommunikálnak másokkal, az introvertáltak jól megértik magukat önmagukkal. Az természetesen nem igaz, hogyha úgymond lemerült, nem tud továbbra is megmaradni a társaságban. Csak azt, hogy már nem lesz sem önmaga, sem a többi résztvevő örömére, könnyen ingerült és mogorva lesz, esetleg alkoholizál illetlenül, ha olyan típus, ő maga pedig rettenetesen szenved, egyfajta kiüresedettségi állapotot él meg, és egyben azt a szégyent is, hogy a résztvevők ebben az állapotában rögzítik, ezzel természetesen meg is bélyegezve, minek következményei megintcsak egyediek, de nem pozitívak.
„Az introvertáltak számára, akiknek magas a belső aktivitásuk, bármi, ami kívülről érkezik, gyorsan megemeli az intenzitási szintjük indexét. Ez olyasmi, mintha csiklandoznának – az érzés a másodperc tört része alatt változik a jó érzéstől és a szórakozástól a „túl sok”, majd a kellemetlen érzésig. Amikor túlstimulálják, az introvertált elméje képes leállni, és azt mondja: Nem kérek többet! Elemeim merülnek… a világ elsötétül.” Marti Olsen Laney
Néhány évtizede tart az a törekvés, amit az ismert szlogen parafrázisával így fogalmazhatnánk meg: Világ introvertáltjai, egyesüljetek! Stílszerűen: szólóban.
Introvertált kiáltvány Suan Caintól:
1. „Van egy másik szó is a ‘saját fejükben élő’ (live inside their head) emberekre: gondolkodók.
2. A magány az innováció katalizátora.
3. A csendes gyerekek következő generációját úgy lehet és kell nevelni, hogy megismerjék saját erősségeiket is.
4. Néha segít, ha valaki tettetett extrovertált. Később lesz idő csendben lenni.
5. Hosszú távon azonban a vérmérsékletedhez való hűség a kulcs ahhoz, hogy olyan munkát találj, amit szeretsz, és amit te is, más is értékel.
6. Egyetlen őszinte új kapcsolat felér egy maréknyi névjegykártyával.
7. Nem baj, ha átmész az utcán, hogy elkerüld a csevegést.
8. A ‘csendes vezetés’ nem oximoron.
9. A szeretet elengedhetetlen, a társasági élet opcionális.
10. ’Szelíd módon is meg lehet rázni a világot’. Mahatma Gandhi”