Extroverzió, introverzió – I. b. rész

Extroverzió, introverzió

I.b. rész

Introverzió, introvertált

„A hallgatag emberek mindig többet tudnak, mint amennyi abból látható. Bár nagyon is normálisak, belső világuk sajátos működése nyomán titokzatosnak és ezért furcsának tűnnek. De soha ne becsüljük alá szociális tudatosságukat és valóságérzéküket, ugyanis kiváló megfigyelők, kitűnő szenzoraik vannak, érzékenyebbek és fogékonyabbak az átlagnál.” Criss Jami

„Az introvertáltak erős szociális készségekkel rendelkeznek, élvezik a partikat és az üzleti találkozókat, de egy idő után azt kívánják, bárcsak otthon lennének már pizsamájukban. Társas energiáikat inkább a közeli barátoknak, kollégáknak és a családnak szentelik. Többet hallgatnak, mint beszélnek, és gondolkodnak, mielőtt beszélnének, gyakran úgy érzik, hogy írásban pontosabban kifejezik magukat, mint beszélgetés közben. Nem szeretik a konfliktusokat. Rettegnek a csevegéstől, de örömüket lelik a mély beszélgetésekben.” Susan Cain

„Amikor az introvertált emberek a templomba mennek, a szó minden értelmében biztonságra vágynak, menekülnek a huszonegyedik századi élet zavaró és bosszantó jelenségei elől. Arra vágynak, hogy elmeneküljenek a felszínes kapcsolatok, a triviális kommunikáció és a világunkat átható állandó zaj elől, és hogy megnyugvást találjanak Isten szeretetének végtelen mélységeiben.” Adam S. McHugh

1. Jegyek

1. szociális aktivitás hatása
2. váratlan dolgok
3. szociális integráció
4. környezeti zaj, szociális multitasking
5. szóló utazó
6. telefon vs. üzenetek
7. small talk/csevegés
8. kapcsolati
9. nyilvános megszólalások

A. A szociális aktivitás és következménye

„Egy mások által szórakoztatónak nevezett közös nap után úgy érezzük magunkat, mintha a megelőző órákban a Vöröskeresztnél jártunk volna véradáson. A fájdalmas igazság az, hogy voltaképpen talán nem is való nekünk a társasági élet. A felületes csevegés untat, lecsapol, akként hagy minket, akárha egy gőzhenger ment volna át rajtunk. Közben tisztában vagyunk azzal is, hogy az emberiség másik fele ezt a problémánkat egyáltalán nem érti.” Anneli Rufus

Bizonyos szintű és mennyiségű szociális aktivitás után az introvertált lekapcsolódik, vagyis kihúzzák a konnektorból. Kissé sarkított, de azért nem teljesen légbőlkapott fogalmazás ez. Lehull a függöny, vagy éppen felemelkedik, ha más irányból nézzük, de lényeges a tempó. Nincs intro-kapcsoló valahol az idegrendszerében, és folyamatról van szó, mégha elég gyors ütemben is zajlik, mint mondjuk amint a csillagok láthatóvá válnak a sötétség térnyerésével, némiképp felgyorsítva, bár a szóbanforgó lemerülés sebessége egyéni és több tényezőtől is függ. Gyakran olvasni olyat, hogy hasonlatos egy akkumulátor lemerüléséhez, ami szintén nem tökéletes kép, de szemléletes, a folyamat lényegét kifejezi. Ha ezt a közelítő technikai példát használjuk, amivel kapcsolatban széleskörű tapasztalataink vannak, akkor azt mondhatnánk, hogy hasonlatos egy olyan lemerülési folyamathoz, ami során bizonyos funkciók rendre leállnak, adatkapcsolat akadozik, majd kisvártatva meg is szakad, appok egymás után letiltódnak, és a vége valóban a képernyő elsötétülése. Tehát valahogy így, ha az akku éppen egy telefon működését biztosította.

Ha nem pszichológiai, hanem anatómia oldalról közelítjük meg, akkor éppenséggel azt mondhatnánk, hogy annyira megtelik az agy zajjal, hogy egyszerűen összeomlik működése. A neuronok folyamatos és nagyszámú tüzelése, egyre-másra nyílnak az értelmezési pályák, átfutó, de valami nyomot mégiscsak hagyó képek, jelentések keresésének lázas igyekezete, a környezet állandó szkennelése, érzelmi mélységi feldolgozás – szóval az agy egyébként érzékeny, finomműködésű neurokémiai egyensúlya megbomlik. Az érintett fáradt és ingerült lesz, és rendkívüli mértékben kiszolgáltatottnak érzi magát, közvetlenül belső folyamatainak, közvetve a külső ingereknek. Mármint úgy érzi, hogy azokat egyszerűen nem tudja már kezelni. A legegyszerűbb bejövő jelnek is olyan az idegrendszeri súlya, mint egy agresszív üvöltésnek, normál befogadó esetében.

Ide tartozik még az is, hogy szociális aktivitás után, annak intenzitásától és tartamától, valamint az intovertáltsági faktortól függően, bizonyos feltöltekezési időre van szüksége ahhoz, hogy ismét szociábilis szintre kerüljön. Amúgy mindig készen áll arra, hogy egyedül legyen, de szociális interakció után ez elemi szükséglete. Ez kizárólag egyedüllétet jelent, ritka esetben elfogad egy olyan személyt, akivel igencsak bensőséges kapcsolatban, tkp. ugyanabban az intimitási körben van. Viszont ez inkább kivétel.

Szociális másnaposság a neve (Social Hangover, sozialen Kater), de ez nem tudományos megnevezés, hanem a populáris pszichológia alkotása. Egy szomatikus tapasztalat, a macskajaj, már megvolt, lehetett tehát hozzá kötni, és így formálták azt a fogalmat, ami stílszerűen olyan, mint egy popzenei album címe. Az introvertált-forradalom egyik kulcsszavává vált, felkapták, egyre ismertebb, és használni kényszerülünk, mert a menő, bevett szavakat mellőzni, túl nagy kerülővel járna egy elemzés esetén. Gyakorlatilag egy idegrendszeri kimerültség, amikor az érintett hihetetlen ürességet él meg, magányra és csendre vágyik, és az emberkerülés minden csínját beveti. Olyan állapot, mondhatjuk így előzetesen és könnyed fogalmazásban, amiben az élet célja nem lehet más, mint szemlélni az életet magát, a mindenféle járulék és ráadás nélküli életet, pontosabban az igyekezet, mikor valaki egyszerűen megpróbál életet vinni jelenébe. És már az igyekezet is sikernek mondható.

Az említett szociális másnaposság nem csak általános kimerültséggel járhat, van akinél makacs fejfájás, általános izomfájdalmak, gyomorpanaszok, bélrendszeri problémák jelentkeznek, tulajdonképpen minden porcikájuk zsibog, szédülnek, ingerlékenyek, szoronganak, van aki csak édességet enne ilyenkor, mások pedig étvágytalanságra panaszkodnak.

Tisztázzuk: nem arról van szó, hogy kevesebb energiájuk van (ez sem tudományos meghatározás, de így közismert), hanem arról, hogy ez a társadalmi interakciók közben (sajátos neurokémiai folyamatok következtében), gyorsabb ütemben merül le, mint a legtöbb ember, ilyenkor nem kíván, időnként nem is tud megmaradni társaságban, aminek alkalamasint és könnyen a „különc” jelző lehet a következménye. Ezek tények, amit a mellettük élőknek mindenképpen tudomásul kell venniük, és el kell fogadni, ha nem csak egyetlen találkozásra vagy évszakra terveznek. Ha másként nem megy, akkor egyfajta fogyatékosságként kell rá gondolni, jóllehet nem egy funkció maradandó kiesését, hanem annak korlátozott működését jelenti, és természetesen szó sincs itt semmi fogyatkozásról. De értjük.

Amikor lemerült, az azt jelenti, hogy az a képessége szinte teljesen megszűnt. Vagy tán egészen meg. Ezt, hangsúlyozzuk, egy extrovertáltnak szinte lehetetlen megérteni, aki éppen ellenkező módon, társaságban töltekezik, az interakciók energetizálják. Messzire vezet, de hasonlatos valamennyire a glikogénraktárak kiürüléséhez, amit a fizikai „holtfáradtság” fogalma írna le, ha ez a szó nem lenne túlontúl elcsépelt.

Az intro pedig éppen azzal (végső soron a dopaminnal) kellene most barátságosabbá váljon, ami éppen ahhoz kellene, hogy barátságosabbá váljon, amit ebben az állapotban elképzelni sem tud, nemhogy megcselekedni. Normál kezdeti állapotból indulva igenis tud extrovertáltként viselkedni, bár csak rövid ideig. Kifordulás után viszont kisvártatva jön a „zuhanás”, és bár annak semmi köze a depresszióhoz, formailag a depresszív állapot minden tünetét mutatja. Egyes szakemberek szerint nem csak tünete, hanem az maga, de szerencsére csak átmeneti. Lényeg, hogy saját, jól felfogott érdekében, ilyenkor saját börtönőrévé kell váljon, szociális értelemben, de ezzel a korlátozással azért még nem szűnt meg minden lehetősége, teljes kapcsolódási képessége, csak ideiglenesen és biztonsági (értsd: hangulati) okokból helyezi szolgálaton kívül magát.

A szociális fáradtság semmi máshoz nem fogható, de legyen bármennyire is pusztító a hatása, egy lemerült introvertált is még sokáig bekapcsolva maradhat, ha szerető, oltalmazó légkör veszi körül, és társasági funkcióinak tekintélyes részét is megőrizheti egy rendkívül elfogadó és értő társaságban. Ugyanis sajátosan működő agyi folyamatok állnak a lemerülés hátterében, és a szeretetnek az agyra éppen ellentétes hatása van: lecsökkenti a fenyegetettségeinek számát, így az élhet rutinból és mégis biztonságban. Nincs arousal állapotban. Kisvártatva valamelyest stabilizálódik az agy neurokémiai egyensúlya. A szeretet tehát, egy hasonló mélységű, de ellentétes vektorú erővel képes kompenzálni túlterheltségét.

Viszont „egy dolog olyan introvertáltnak lenni, aki otthon akar maradni, és más olyannak, akinek otthon kell maradnia.” Értsd: nem tanácsos közösségbe menni, mert lemerülés esetén szociális készsége szinte teljesen eltűnik, nyugtalan, ingerült, netán agresszív lesz. Nem közveszélyesség okán kell tehát távolmaradnia, de könnyen megronthatja saját és más szereplő hangulatát, akaratlanul, amiatt, hogy modora nincs teljes mértékben kontrollja alatt. Ezt pedig nem lehet művi, közvetett úton megoldani, ahogy a pulzuson keresztül sem lehet a szívritmust szabályozni. Kimutatták, hogy a kényszervigyor is valamennyire jobb kedvre derítheti az embert, de egy eredendő szomorúságot ezzel a módszerrel mégsem lehet kezelni.

Családban a rendezvények, ünneplések körül szokott lenni a legtöbb gond egy introvertálttal, emellett természetesen máskor és más esetben is adódhatnak nehézségek, de valamennyit lehet bölcsen, szeretettel kezelni, mindazonáltal nem a helyszínen. Akkor legfeljebb már csak hittel lehet, hogy igenis megtörténik a csoda, és ez alkalommal mégiscsak visszajön minden szociális készség, csak hinni kell benne. Hogy van-e realitása egy ilyen elvárásnak, – az ezzel kapcsolatos vitát más fórumon kell lefolytatni. Tehát hogy működhet-e ez így egyáltalán, illetve hogy kinek milyen milyen tapasztalatai vannak e téren.

Reménytelen a helyzete, ha például a családtagok nem tudják megérteni azt, hogy akár egy érzelmileg áradó családi alkalom (tehát tulajdonképpen boldogság-esemény) szociális kölcsönhatásai, nem is beszélve egy zajos esküvő rendkívül intenzív és sűrű interakcióiról, akár néhány óra leforgása alatt képesek egy introvertáltat teljesen lemeríteni, és el kell hagynia a helyszínt (ha olyan eset, akkor az alkohol következik). Ez nem az az eset, hogy: „szedd egy kicsit össze magad, hiszen mindenki boldog, ne rontsd el a hangulatot!”

Éles helyzetben, értetlen, felkészületlen állapotban már csak vita, veszekedés lehet ebből, az őszinte beszélgetés annak az időszaknak lehetőségei közé tartozott, ami korábban rendelkezésükre állt. A nyílt és egyenes egyeztetés egy szeretet-légkörben természetes, a nehéz időkben viszont már luxus-megnyilvánulás, akkor már rendkívüli józanságra és erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy a megoldási kísérletek ne eszkalálják tovább a megromlott viszonyt.

Az agy a kedvezőtlen folyamatok esetén leghamarabb a testbeszédet, majd a jómodort, a tanult mintákat veszíti el, és ez esetben is ez lesz a sorrend. Nincs olyan, hogy előszedi tartalékait, és megújuló kedvvel, vidáman és kifogástalan modorral vesz rész a további szakaszon, merthogy mindenki feldobott állapotban van, és nem igaz, hogy nem tud együtt örvendezni a többiekkel, barátaival, szeretteivel, hogy nem tud örülni mások örömének… Pedig nem, egy feladat mögött elbújva, valamilyen megbízatás mögé elrejtve azonban még lehet valamiféle ideiglenes megoldást találni magának/számára, amiről még lesz szó.

Két, három naptól, szélsőséges esetben 1-2 hónapig is tarthat a csendes, elvonulós, magányos (egyedüllét azonban számára nem magány, ez a külső megfigyelő véleménye csupán!) „visszatöltés” egy nagy családi esemény, ünneplés után. Folyamatos szociális igénybevétel esetén csak kisebb csend-kortyokra van lehetősége, ígyhát azoból kell megoldania. Pl. introvertált tanár mondta, hogy legalább minden második szünetben, vagy szabad óráiban elment a mosdóba, olyan egyszemélyesbe, és az ott eltöltött két-három perc elegendő volt ahhoz, hogy utána munkáját normálisan végezhesse. Otthon meg délutántól szociális élet nélküli pihenés, nyáron meg mint a téli álmot alvó medve. De működött.

Annyira kimerült is lehet egy introvertált személy, hogy legközelebbi barátjának telefonhívását sem képes fogadni, és a nárcisztikustól eltérően, a vele kapcsolatba kerülőt félti, hogy mit kellene a hívó fél megéljen az ő kimagyarázhatatlan, érthetetlen, felfoghatatlan lemerült hangulatában, társaságában. Lemerült állapotban elég bambán viselkedik, figyelme fokuszálatlan, a társalgás már rettenetesen fárasztja, a tartalomra nem tud figyelni, mások gondjai már nem érdeklik. Feszült és szorong, hogy mi lesz ebből, olyan megoldhatatlannak, kilátástalannak érzi a helyzetet. Ami, jegezzük meg ismét, a legtöbb ember számára nevetséges dolog. Van, aki speciális gyógyszert használ, hogyha ilyen állapotban kénytelen további interakciókba bocsátkozni. Vannak kémiai megoldások, természetesen, de ezekkel itt nem foglalkozunk.

Tanács az, hogy az ilyen beállítottságú valaki, egy rendezvényen használja gyakrabban a mosdót, vagy ha teheti, menjen ki többször a szabadba. Leghatékonyabb megoldás, ha valamilyen hasznos elfoglaltságot talál. Segít a kávéfőzésben, a felszolgálásban, a konyhán, fotóz, stb. Ezekről majd még szólunk. Ha az élet citromot adott, nem leszel skorbutos. Valami olyan örömteli elfoglaltságot kell tehát találnia, aminek nincs szüksége közönségre. Így sokkal tovább maradhat a társaságban.

Van egy ünnep vagy találkozó előtti, úgynevezett rákészülési idő, és van az azt követő lemerültség. Előtte időt kell szánnia felkészülésre, néha nem is keveset, úgyhogy gyakran már ebben olyannyira lemerül, hogy az akcióra már nem is kerít sort. A felkészülési időről egyébként azt mondja a legtöbb érintett, hogy bárcsak soha ne érne véget. Akár egy telefonhívásra is rá kell készülnie, ahogy a nők leüléskor maguk alatt elsimítják szoknyájukat, csak ez egy kicsit macerásabb, és tovább is tart.

Egy introvertált saját belső órájához kell igazodjon, hiába nincs még éjfél. Ahogy az angol mondásban szerepel: I came, I saw, I left early. Van benne egy megfaraghatatlan rész, aminek keménységén sokszor kicsorbult már a vésője, ezért tudja, tudnia kell, hogyha lejárt az idő, nem szabad tovább időznie, indulni kell, mégha egyébként fájdalmas szívvel szakad is el a társaságtól.

Minden introvertált tapasztalt olyat, hogy egy-egy esemény, élmény hatására valóban egyfajta extrovertált állapotba került. Az introverzió un. tengeralattjáró-állapotából felmerülve, talán csak néhány percre, de lehet, hogy napokra (más célú kutatásokból következtettek, hogy érzékelhető szinten ez max. 3 nap) szinte teljesen kifordul korábbi önmagából, és ezt a helyzetet rendkívül mértékben élvezi. Viszont ebben az állapotban tett ígéreteinek következményeit már kevésbé. Ő maga sem hiszi el ilyenkor, hogy ígéreteit nem lesz képes beváltani, csakhogy miután lejárt ez a rendszerint rövid extrovertáltsági periódus, és közeleg az idő, akkor derül ki, hogy nagy bajban van. Vállalásainak lemondása, „visszacsinálása” később rendszerint komoly erőfeszítést, kellemetlenséget és kapcsolatos szégyent eredményez. Ez a „vákuum-periódus”, a karakteréhez képest természetellenesen megnyílt állapotban tett kijelentések eltüntetése. Műveletek összegzése: time-breaking, az eltelt idő letörése, ennek minden trükkjével és kudarcával, visszalépés a próbálkozás előtti origóba, ahonnan újból kötelezettség-mentesen lehetne indítani az életet. Általában nincs ilyen, azaz tehermentes origó, méghozzá újra és újra.

A fenti eset rámutat az introvertáltsággal kapcsolatos egyik félreértésre. Extovertált periódusában még maga az introvertált sem hiszi el, hogy nem tudja megtenni. Pedig értékes dologról lenne szó, mondjuk egy találkozóról. Amint kikerül az említett állapotból, már érzi erőtlenségét, de még mindig nem hiszi el, hogy nem képes megoldani, részt venni, ez esetben. Amint közeledik az időpont, mondhatni exponenciális ütemben növekszik bizonytalansága. Szóval ha még ő sem képes elfogadni ezeket a tulajdonképpen nevetséges és mégis komoly, de mondhatni azt is hogy szörnyű, áthághatatlan korlátokat, akkor mit lehet várni azoktól, akiknek soha nem volt ilyen tehetetlenségi, kiszolgáltatottsági érzésben részük?

Állítólag minden kinyílt szakaszt mélységesen megbán, és megpróbálja valami módon, legalább önmagában, jóvá tenni esetleges elrontott fogalmazásait, és bizony még a gesztusok is terítékre kerülnek. Vagyis, hogy „azt azért mondtam, mert félreértettem valamit, illetve hogy azt nem úgy értettem, és ha emlékszel, feltételes módban fogalmaztam…” Szóval néha elég szánalmas szituációkba keveredhet.

Kifordult állapotában az érzésvilág, amibe érkezett, teljesen idegen számára, a hozott szemlélet pedig a többi szereplőnek. Nem beszélve arról, hogy ezzel hatékonyan rontja a „rendben, te egy kevésbé beszédes figura vagy, de más baj nincs veled” már szépen formálódó imidzsét. Azt pedig nem lehetetlen megjósolni, hogy mik történnek egy olyan helyzetben, amikor valaki nem ismeri a szabályokat, mert túl sokat élt saját elméjében, és nehezen igazodik el a társasági viszonyok között. Alapvetően félelmetes egy introvertált módváltása, kontrollálatlanul indulnak belőle az önexplorációs futamok. Olyan ütemben és óvatlanul tárja fel magát, hogy az már hallgatóinak is kínos. Vaktában az egészet, mintha nekilátna portrét festeni, holott soha nem gyakorolta, és ami a lelkesedésből végül kikerekedik, az igazából egy ijesztő karikatúra.

Ezért is mondják, hogy egy introvertáltnak nagyon szűk a szociális ablaka, ugyanis lemerült állapotban nem javasolt a társasági élet, ami nem jelenti azt, hogy bizonyos körültekintéssel rövid szakasz nem teljesíthető, de jó óvatosnak lennie, különösen ha tekintettel akar lenni mások jó közérzetére, illetve a társaság kellemes hangulatára. Emellett akkor sem tanácsos a közösségi élet, ha valami miatt egy rövid extrovertált időszakban van, ez már inkább saját védelmében, mert ez reá nézve jár olykor igen nyomasztó következményekkel. Mindezek a figyelmeztetések, kockázatok passzív részvételre vonatkoznak. Ha valamilyen aktív szerepet kap egy rendezvényen, teljesen más a helyzet, mint arról hamarosan szó lesz.

Az extrovertáltak egyszerűen nem tudják megérteni, számukra mintha valaki a tükrön túli világban, talán éppen a tükörképében élne (Ne nézz a tükörbe! Na persze, ez így működik!). Ők nem kell semmit „elő”-szedjenek, nem kell rákészüljenek, nem kell erőfeszítést tegyenek, egyszerűen azáltal, hogy jelen vannak, természetes módon részesei a társaság szívének. Ők csak bátran szedegetnek a közösségi élet terített asztaláról, ők ebből energetizálódnak, és nem tudják megérteni, hogy valakinek ez a szituáció felér egy szelepnyitással.

Azt is meg kell érteni, hogy nem tudják megérteni, bár a kezdetek kezdetén úgy gondolhatja egy introvertálttal intim kapcsolatba lépő, hogy majd szeretetével átvonszolja egy másik létezésbe, miközben az illető megőrzi ezt az eredeti tetszetős kezelhetőségét, ne írjuk azt, hogy merengő jámborságát. Hát erre mondják, hogy jövő időben nem házasodunk. Hogy majd én, majd a szeretetem, majd megváltozik. Micsoda?! A szerelem persze annak látja, akivé majd válni fog, mert szerinte válhatna, pedig nem válhat, mert éppen az ő (az az „énje”), akit a másik pszichéje puszta nyersanyagnak néz.

Talán már most érdemes megjegyezni, hogy az extrovertáltak azt meg tudják érteni, hogy valaki elvont, nem szószátyár, egyedüllétre van szüksége, és így tovább. De azt, hogy valaki úgy merül le, mint egy akkumulátor, azt egyszerűen nem tudják felfogni. Hogy utána hiába rázod, téped a hajad, nem lehet többé működésre bírni. Legfeljebb melegítéssel még egy hívásra, vagyis hazamenetelre, elvonulásra.

Másik jellemző vonása a bevonódottság, amit szintén nem tudnak teljességgel megérteni az extrovertáltak, akik úgy váltanak a témák és a feladatok között, mint a szél alakot a város épületei között. Sokan anekdotikusnak, fabulációnak tartják ezeket a kategóriákat, pedig ez is olyan vonás, amit egyszerűen nem lehet meghekkelni, sehogysem, semmivel, hiába áltatja magát az ember, hogy a szeretet, vagy egy ősi rituálé szerint…

Fentebb említett két jelenség a változtatásnak makacsul ellenálló paraméterek közé sorolható. Főként akkor, ha az alany az említett 15-20%-ba tartozik, de még abban az esetben is nagyon nehéz komolyabb változást elérni, ha az érintett csupán „enyhébb” intro vonásokat hordoz.

„Az élet csodálatos volt, tele szeretettel és nevetéssel, az emberek és közös tevékenységek pedig opcionálisak voltak.” Ha létezne ilyen, az lenne az introvertáltak édenkertje. De ők is abban az emberi világban kell éljenek, néha kényszerülnek élni, hogy saját fogalmazásukat használjuk, amiben a többi ember él, nincs opcionális valóság számukra, és bizonyára mégiscsak jól van ez így. Minden okoskodásuk csak még távolabb viszi egyszerhasználatos paradicsomuktól, ami azonban néha olyan közel van, hogy beriaszt, mármint intra.

De ahelyett, hogy emelkedett bölcsességekbe kezdenénk, egyszerűen szétnézünk magunk körül. Sok bosszantó figura van közelünkben, köztük talán vannak, akik introvertált vonásokkal rendelkeznek, egyikük keze lehet, hogy éppen a mi kezünkben. Így állnak, tétován, pimaszul, kívülállók számára semmi nem látszik, pedig a törvények már bennük vannak. Formálisan tehát úgy működnek, mint az áldás, ami kimondása előtt már összeállt és hat. Születésük előtt már bennük vannak a speciális jegyek tekintélyes része. Ugyanakkor az introvertáltság nem egyből taszító, Sőt, bizonyos típusok számára éppenséggel vonzó lehet. Az introvertált vonások viszont lassan de következetesen terhelik és fárasztják a kapcsolatokat, a személyes életet, és ezek bizony gyakorta elnehezülnek. Kár.

Állítható, hogy igazából nincsenek ráutalva környezetük visszajelzéseire, önbecsülésük egy belső forrás, annak ellenére, hogy énmárkájuk meglehetősen instabil, ugyanis mindig másutt lennének, mint ahol éppen vannak, lévén, hogy sehol sem érzik magukat teljesen biztonságban, nyugalomban, kivéve az egyedüllétet. Azt is állítható, hogy többségük igyekszik, hogy a világ néhány magas kvalitású értékrendjével összhangban éljen. Ez semmiféle erkölcsi magaslatot nem takar, úgy értve: általánosságban.

Hát ez nem úgy néz ki, mint egy sikeres élet receptje! Pedig bőven benne van az emberi működés „normális” keretében, és főként az megnyugtató, hogy lehet helyesen kezelni. Amihez az első lépés mindenképpen az, hogy az illető beismeri, elfogadja, és tisztázza: „Ez van, és ez lesz, egész életemet így kell élnem. Lássam, mit tudok tenni, hogy ennek ellenére teljes életet élhessek.” Ebből nem lehet, és nem is kell úgymond kigyógyulni, nem lehet eltüntetni, mert nem is az történik, mint régi sírhanttal, hogy fokozatosan belesimul környezetébe. Bizonyára ugyanaz lehet a megoldás, mint minden más pszichés zavar esetén: kapcsolódni lehet erősségekhez, jólműködő funkciókhoz, illetve ennek a vonásnak erőtelen aspektusait pedig oda lehet helyezni erős baráti és családi kötelékek oltalma alá. Azért ez sem egy lányregény, bár olyan egyszerűnek tűnik, hiszen éppen abban kell segítséget kérjen, illetve abban lesz időnként használhatatlanná, és azt kellene betakargatni, ami lényének legszemélyesebb, legmélyebb, legkiszolgáltatottabb és leginkább féltett része.

Mivel kevés energiája van az interakciókra, jobban át kell gondolja hová megy el, miben vesz részt, mennyit marad, kikkel találkozik. Nem okoz neki traumát, sőt, megnyugtató tud lenni, ha értő baráti társaság kimondja: „Szeretettel várunk bármikor, de jelenléted mostantól fakultatív.” Ennél kedvesebb, együttérzőbb kijelentést az életben nem fog hallani, úgyhogy az ilyet nagyon meg is becsüli. Nem hitegeti magát azzal, hogy mások jobban szeretnék, más társaság jobban megbecsülné. A telhetetlenek méltó büntetése éppen az, hogy végzetesen elodázódik a kölcsönös megértés, és végül már nincs mit tenni.

A közösségi média görgetése, a tévénézés nem a legjobb módszer a feltöltekezésre, az előbbi kifejezetten kontraindikált. Ha nem céltalan a tévézés, akkor az segíthet, illetve lehet egy fejezet a regenerálódásban. Egy romantikus film, egy sportközvetítés például. Manapság azonban a közösségi média és a számítógépes játék „veszi fel” az introvertáltak tekintélyes részét. Kutatási eredmények szomorú képet mutatnak. Az introvertáltak a „valódi énjüket” az interneten találják meg (Amichai-Hamburger et al., 2009), ami azt jelenti, hogy még a „felhasználható” mennyiségű társasági élet is kilőve. Erről még lesz szó.

„Az élet választási lehetőségeket ad nekünk. Vagy megragadod két kézzel és belevágsz, vagy csak ülsz a pálya szélén.” – bárki is mondta ezt az egetrengető bölcsességet, egy introvertált frászt kap a hasonló tartalmú, talmi önbizalomtól duzzadó, máskülönben eléggé karcsú hatékonyságú szlogenektől, amik mindig utólag jelzik a veszélyt, miután félelmünk oka már nyilvánvaló, a megoldás pedig, enyhén szólva is, hurrikánban használandó esőernyőre emlékezetet. Viszont valahányszor szembesül egy ilyen emelkedett tanáccsal, rádöbben, hogy milyen nagy baj van vele. Legalábbis bizonyos nézőpontból ítélve.

Néha úgy érzi magát, főként ilyen hangzatos, de számára inkább szorongáskeltő szlogenek után, mint sikertelen zenész, ki egy híres zenekar fellépése után, a maga viharvert gitárjával felmegy az elsötétített színpadra, és játssza faramuci szólamait, de örömmel, és élvezettel. Szeretni akarja ő is világot, amint az van, adni akar, megosztani saját forrásainak ízét, tapasztalatait, csakhogy erre nézve annyi akadály van előtte és benne… Introvertált vágya is az, hogy társaságban legyen és szerethető, lehessen része mindabban, ami az élet elérhető teljességét ígéri, de ne a főpályán, vagyis ne az interakciók sodrában, hanem megfigyelőként, elemzőként valahol a pálya szélén, és időnként rövid kontaktusban lehessen a frontjátékosokkal. Ott lehessen, ahol biztonságban érzi magát, ahol önmaga lehet, és adhat is, de nem kell állandóan amiatt rettegjen, hogy csődöt mond.

„Egy introvertált ember számára a csoportos interakció valójában azt jelenti, hogy kimarad. Kimarad elméjéből, szubjektivitásából, szabadságából, saját potenciáljából. Az ingergazdag társas környezet nyomasztó lehet számára, hiszen ő a legszívesebben felvenné a láthatatlanná tévő köpenyét és csupán figyelne.” Laurie Helgoe

„Nem értik meg, hogy szükségem van egyedüllétre és feltöltődésre akkor is, mielőtt társasági eseményekre megyek, mert rengeteg energiát elvesz a sok extrovertált emberrel való beszélgetés.”

„Amikor felkeres a családom, és az egész napot velük töltöm, egy idő után szeretnék pár percet egyedül tölteni, szüleim pedig dühösek, amiért 10 percig a szobámban voltam.”

„Engem idegesít, amikor az extrovertáltak meghívatják magukat, olyankor is, mikor nincs arra igényem. Egyszer a barátaimmal együtt töltöttem a délutánt, mikor mondtam, hogy hazamegyek megnézni egy filmet. Erre az egyik srác azt mondja: Király! Nem jöhetnénk mi is? Mire én: Nem, nem jöhettek. Nekem most vissza kell vonulnom, lehetőleg tapintatosan, és el kell töltenem egy kis időt csak magamban.”

• B. Nem szereti a váratlan dolgokat, a gyors terv- és programváltást

Ez a bevonódottsággal van összefüggésben, de ezt sem kell túlmisztifikálni. Szenvedélyesebben bele tudja magát élni egy eseménybe, játékba, olyannyira, hogy olykor félelmetesen el is veszejti magát bennük. A „beleélni” nem tudatosan véghezvitt cselekmény, tehát nem erény, nem szándékolt, hanem: történik vele. Az eredmény kívülálló számára mégiscsak egyfajta elemző állapot, lassított vetítés, számára pedig valóban megszűnik a külvilág, ami környezete számára igencsak bosszantó lehet, de legalábbis érthetetlen, illetve kezelhetetlen. Ez a „megszűnik számára a világ” nem a szenvedélyességét jelenti, vagyis nem a pillanat elvesztését, nem egy feladat megoldására való összpontosítást takar, hanem tartósabb lefoglaltságot. Magyarán: néhány perc múlva még nem kapjuk vissza az illetőt, számára ez tartós állapot, most éppen ezt, máskor más témát talál magának. Ezt az terepet járja tulajdonképpen egész életében.

Miről is van szó?

Amint azt a The Secret Lives of Introverts (Az introvertáltak titkos élete) című könyvében Jenn Granneman kifejti, az introvertáltak jobban támaszkodnak a hosszú távú memóriára, mint a munkamemóriára, ami azt jelenti, hogy több időre van szükségük a gondolataik feldolgozásához és a válaszadáshoz. Az extrovertáltak a munkamemóriát használják, gyorsabban kapcsolnak, gyorsabban hoznak döntést, hiszen ez éppen az időben letett pontot jelenti, és az agyuk logikus részéhez való kapcsolódásuk szinte azonnali. Ők azonban nem értik az introvertáltak teszetoszaságát, látszólagos bizonytalanságát, hogy miért nem képesek összegezni és döntési szintre hozni a tételeket. Mit forgatja, elemzi annyit, hiszen már minden világos! Ennél átláthatóbb már úgysem lesz, csak bonyolultabb. Nem meglepő tehát, hogy az introvertáltaknak könnyebb leírni a gondolataikat, mint hangosan kimondani őket, ugyanis a kimondás javíthatatlan, az írott szöveggel viszont sokáig el lehet pepecselni.

Akárcsak egy síró csecsemő vagy egy ugató kutya, a csörgő telefon is azonnali figyelmet követel. Az introvertáltak számára a váratlan hívások nem adnak időt arra, hogy mentálisan felkészüljenek a „bekapcsolásra”, ami lassabban, de mélyebben dolgozó agyunk számára létfontosságú. Ez csak az egyik ok, amiért az introvertált emberek utálják a zajokat, a váratlan helyzeteket, többek között a telefonhívásokat is. Szerencséjükre az SMS-ezés egyre elterjedtebbé válik, bár mindannyiuknak vannak extrovertált barátaik, családtagjaik, akik még nem jöttek rá erre.

A „nehezebben tölt be az agya”, nagyjából azt jelenti, hogy a kisebb környezeti, műveleti és tematikai váltásoknál másodperces késésekről, nagyobb volumenű és karakterű átmenetek esetén ennél jóval hosszabb periódusról van szó. Okokat most csak röviden érintjük. Mindenekelőtt más a műveletek, gondolatok futásának agyi pályája, tulajdonképpen főként erről van szó, a preferált neurotranszmitter (acetilkolin) érinti az (prefrontális kéregben levő) elemzőközpontot is. Tulajdonképpen a meglevő agyi pályák és mintázatok, a domináns neurotranszmitter nyomán a tudatos megismerés és értelemkeresés irányába terelődik a gondolkodása, jobban belemerül a végzett munkába, de könnyen el is veszhet a részletekben, nehezen találja meg a kimeneteket, vagyis a gyakorlati alkalmazáshoz való kapcsolódási pontokat. Egyébként, és érdekes módon, ez gyakran nem is célja, sőt szórakoztatja, éppenséggel teljesen le is foglalja az elemzés folyamata, a megfigyelt események, a valós vagy lehetséges kölcsönhatások. Gondolkodásának folyamatát olyan fogalmak írják le, mint kaotikus áramlás, érzelmi befolyásoltság, elvek szivárgása, világos vonalvezetés, előítéletek mintázatai, összefüggések felismerése, logikai láncolatok, emlékek csirize, és sorolhatnánk nagyon sokáig, de mindenek után is csak az lenne a következtetés, amit már így is sejtünk, hogy gyakorlatilag ugyanazokat a fogalmakat használhatjuk gondolkodásának leírására, mint bármelyik másik típus esetén, a sajátosságok tehát nem a folyamat tartalmában keresendők, hanem részeinek hangsúlyában, időzítésében és orientációjában.

Introvertált esetén hosszabb és összetettebb tehát a vonatkozó agyi pálya, ami nem jelent semmiféle többlettudatosságot, csak nagyobb elméleti bevonódottságot, ami több előnnyel, és nagyjából ugyanannyi hátránnyal is jár. Éppen ezért nincs értelme és ok semmiféle minősítő jelzőre a két eltérő gondolkodási módot illetően, egyszerűen annyit lehet mondani, hogy némiképp különbözik, szélsőséges esetekben pedig gyökeresen más a két típus gondolkodása, de ez semmiféle minőségi vagy volumenbeli különbséget nem jelent.

Egyszerre több feladat, az egymás után gyorsan következő feladatváltások tehát összezavarják, ez általános külső és belső tapasztalat. Az egyedi feladatok önmagukban viszont lehetnek komplexek is akár, pl. autóvezetés, szövegírás/fordítás, hiszen ezekre felkészült, ezek lassan betöltődnek, és a műveletek futnak. Az újonnan jelentkező inger, kihívás viszont zavaró számára, amint azt fentebb említettük. Minden nem tervezett inger tulajdonképpen utolsó impulzus gondolkodási folyamatának edényében, amire rendszerint ingerülten reagál. Bizony, a munkájában, szórakozásában, gondolataiban megzavart introvertált gyakran mogorván reagál a zavarra. Mondhatni ez általános. Neki a kizökkent gondolkodásból megint visszatérni az eredeti elmélyültségbe, nagyon sok idő, erőfeszítés. Nem véletlen és nem is érthetetlen tehát a reakciója.

Az introvertáltak tehát hajlamosak mélyen koncentrálni, így ha hirtelen és kényszerűen el kell szakadjanak feladatuktól, amint azt valaki megfogalmazta, mintha egy mogyoróvajjal teli tavon kellene átúszniuk, hogy visszatérjenek a helyes útra, vagyis korábbi bevonódottsági állapotukba. Magyarán ha egyszer megszakítják őket, vesződséges a visszatalálás az eredeti állapotba. Az extrovertáltakoz képest jóval nehezebb. Kevés dolog frusztrálja jobban az introvertált embereket, mint amikor összpontosított állapotban vannak, és azonnali reagálásra kényszerítik őket. Ha a rábízott feladatot igyekszik komolyan venni, akkor abba bevonódik, és ez azt is jelenti, hogy csak arra a feladatra tud igazán koncentrálni, arra az egyre, de arra kiválóan (de nem sokáig, szüneteket kell beiktasson). Sorban, egymás után elvégzi őket, de szimultán egynél többre nem képes összpontosítani. Ez esetben a „szimultán” fogalom teljesen felesleges is 🙂

Az introvertáltak hajlamosak a problémák internalizálására. Más szóval, a problémák okát és forrását elsődlegesen magukban keresik. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem beszélnek ki, nem esik meg, hogy másokat okolnak, pl. megromlott viszonyért, éppenséggel erre egy tapadó tulajdonság miatt hajlamuk is mutatkozik, ez pedig nem más, mint a „saját fejükben való élés”. Ez valami ilyesmit jelent: „Tudom, hogy furcsa vagyok, de a világot mégiscsak én képezem le tökéletesebben, tehát ahogy én érzem és látom a dolgokat, az nagyobb valószínűséggel felel meg a valóságnak, mint ahogy azt te érzékeled.”

Szóval csendességük általában nem olyan ártalmatlan, mint szeretnék az érintettek látni, vagy erre következtetnénk a leírások alapján. Ennek ellenére kényelmesebbnek érezhetik a problémát „fejen belül” tartani, amivel éppenséggel az a gond, hogy ha megnyílik a szelep, akkor egyszerre fog minden felgyűlt ellenérzés és vélemény a másik, a többiek nyakába zúdulni. Erősségük azonban az elemzés, és abban nagyon kemények is tudnak lenni önmagunkkal szemben, de másokkal is. A „hogy nem érti, hogy nem látja” értetlenkedés esetükben az átlagnál erőteljesebben jelentkezhet.

Kényes munkahelyének térbeli elhelyezkedésre, vagy például hogy honnan kapja a fényt, mekkora a privát tere, hallja-e mások beszélgetését, illetve hogy ki láthat bele munkájába. Úgy fogalmaznak, hogy külső zajszűrő filterei porózusak, könnyen beengedik a környezeti hatásokat. A személyes tér hiánya különösen bosszantó lehet számára. Senki sem szereti, ha nem tartják tiszteletben a személyes határait, de egy introvertáltat ez a határon túlra sodorhat, mert már attól is túlstimuláltnak érezheti magát, hogy nyilvános helyen van, nem beszélve arról, ha ezen túl valamilyen feladata fokuszált figyelmet követel, amihez viszont ő megfelelő körülményeket igényel.

Minden nyíltszíni tevékenység során van benne legalább egy kis sutaság, írhatjuk esetlenségnek, elveszettségnek, furcsaságnak is. Minden esetben. Átmenni úgy a zebrán, hogy csak neki kelljen megálljanak az autók, ez megterhelő. Valaki részletesen beszámolt saját városában való közlekedésről. Ahol nincs elektromos vagy mechanikus irányítás, ott inkább téblábol a járdán, mintha telefonjával lenne elfoglalva, és megvárja, míg úgy kelhet árt a zebrán, hogy nem kell autósort megállítson.

Továbbá valamit szóvá tenni mások előtt, egy nagyobb tömeggel együttmozogni, rendezetlen sorban állni, ami például áthaladó gyalogos forgalmat zavar… Általában dialógust folytat önmagában, ha megszólítják, először ki kell szállnia a maga szeptikus pszichés zavarodottságából, hogy kapcsolatra tudjon lépni másokkal. Sosem lesz annyira otthon és magabiztos a világban, mint egy extrovertált, akinek bármelyik pillanatban ezer dolog áll rendelkezésére, amit szerethet, amit végezhet, amik között válthat, törés nélkül.

Az introvertáltak természetüknél fogva tehát problémázó, az agy kémiájának kitett lények, akik könnyen oldódnak és lángra lobbannak, sebezhetőek és öntörvényűek. Ha összekeverednek az extrovertáltakkal, néha érték, máskor botrány lesz belőle. Az egész dolog kiszámíthatatlan, gazdag, izgalmas, kockázatos. Élet.

„Képzeld el, hogy valaki pont melléd ül a buszon, amikor rengeteg szabad hely van, vagy hogy az edzőteremben a futópadot a tiéd mellett használja, amikor több másik is szabad. Az introvertáltak egyszerűen értékelik a körülöttük levő tért, szükségük van rá, hogy kényelmesen és biztonságban érezzék magukat. Gyakorold iránta a szeretetteljes távolságtartást.” Judith Orloff

Ugyan nem minden introvertáltra igaz, de általában kerülik a szemkontaktust, bár egy szeretetteljes tekintet a megfelelő helyzetben számukra is megnyugtató lehet, sokuknak azonban nehezen elviselhető, ha mereven nézik őket. A szemkontaktus még nyomasztóbbá válhat, ha azt egy nagyobb energiájú személy műveli, vagy tétekkel teli környezetben történik, mint egy interjú, egy randi, vagy a barát/barátnő családjával való találkozás.

Munkahelyi beszámolók sorát lehetne idézni, miként élik meg a munkatársak egymás különbözőségét. Mivel mi egyirányba tekintünk, csak az introvertáltak véleményeiből válogattunk.

„Előre be nem jelentett megjelenés az asztalodnál, rengeteg kérdéssel. Elmélyedve ülsz, feladatodra összpontosítasz, amikor hirtelen a semmiből ott terem a beszédes munkatársad, és kérdésekkel bombáz. Bár ez bárkit idegesíthet, minket különösen megkínoz minden esetben.”

„Próbáltok az utolsó pillanatban tervezni, vagy szeszélyből változtatni a terveken. Nekem mentálisan fel kellett készülnöm arra, hogy elmenjek otthonról, és ti az utolsó pillanatban rögtönzitek a dolgokat. A szorongásom az egekbe szökik, és ilyenkor lemondom a programot.”

„Van egy kollégám, aki a tanítási napjának befejeztével rendszeresen bejön, és megszakítja az órámat, csak azért, hogy elköszönjön. Én introvertált, de beszédes, társaságkedvelő ember vagyok, mégsem értem, hogy miért kell neki megzavarnia minket tulajdonképpen értelmetlenül, egy puszta köszönésért?”

„Az introvertáltak nem lesznek magányosak, ha nem érintkeznek más emberekkel, de magányosak lesznek, ha nincsenek rendszeres bensőséges interakcióik.” Sophia Dembling

Többször idézett Marti Olsen Laney introvertált gyerekekről írja: „Saját, belső világukban…, hatékonyan képesek koncentrálni, és bonyolult, különleges gondolatok és érzések születnek meg bennük. Felnőni úgy, hogy állandóan extrovertáltakkal hasonlítgatják, nagyon káros lehet. A legtöbb introvertált gyerek úgy nő fel, hogy nyíltan és burkoltan is azt az üzenetet kapja, hogy valami nincs rendben velük.”

Az intro egyébként kiváló halogató, számára a döntést a határidő, vagy a szégyen, esetleg a kötelesség adrenalinja hozza el.

• C. Akadozva működik a szociális integráció

Álljon itt, minimális kommentárral, egy válogatás elsősorban az X és a Reddit felületéről.

„Azért az szörnyű érzés, amire előbb-utóbb minduntalan rájössz mindenféle emberi kapcsolatban, hogy nem téged kerestek, igazából nem rád vártak.”

„Míg az extrovertáltak általában akkor érzik magányosnak magukat, amikor mások nincsenek jelen, az introvertáltak akkor érezhetik magukat a legmagányosabbnak, amikor mások jelen vannak, mert a miénk az a fájó magány, hogy nem ismernek és nem értenek meg minket.”

„Azt feltételezik, hogy mivel nincsenek terveid, szabad vagy – holott valójában azt tervezted, hogy nem csinálsz semmit. Azt tervezted. Tervezted.”

„Milyen programod van a hétvégére, kérdezte munkatársnőm. Otthon leszek, olvasok, filmet nézek, mondtam neki. De nincs valami programod is – értetlenkedett. Te nem értettél meg, mondtam, ez a programom.”

„Semmi gond, minél inkább figyelmen kívül hagysz minket, annál kevesebb emberrel kell foglalkoznunk.”

„Introvertált vagyok, már jóval a koronavírus előtt karanténban voltam. Utána mások kijöttek belőle, én maradtam.”

„Mi lesz velem, kérdezem sokszor. A válasz általában annyi: a „lenni” mindenképpen megmarad.”

„Rettegett szavak egy introvertált számára: ’Alakítsunk csoportokat!’ A jógaoktatóm mondta egyszer: ’Válassz egy partnert magadnak!’ Az volt utolsó jógaórám ott.”

„Kiborít, amikor az extrovertáltaktól azt hallom, hogy unalmas vagyok. Bocsánat, de nem tudtam, hogy azért létezem, hogy szórakoztassalak titeket.”

„Egy óra interakció után 3-4 hétre van szükségem, hogy regenerálódjak, egy időre ki kell zárjam a világ fenyegető mivoltát.”

„Alig beszélünk, tehát nem járulunk hozzá a zajszennyezéshez, és ez is valami.”

„Per aspera ad astra, (gyötrelmes út vezet a csillagokig), könnyes az út, ami a csillagokhoz visz, amihez mi annyit tudunk hozzátenni, hogy ez érvényes arra is, ami a sz..ba, a szégyenbe visz.”

„Hogyan éheztess halálra egy introvertáltat? Legyen mindig egy másik személy a konyhában.”

„Társaságban vagyok, beszélgetnek. Végül, nagy erőfeszítés árán, bekapcsolódom a beszélgetésbe egy mondattal, de egyszerre mind olyan furcsán néznek rám. Ők ugyanis már 3 témával arrébb vannak. Elmosolyodnak udvariasan, és visszamennek a fecsegés széles autópályájára.”

„Modern barlanglakók vagyunk.”

„Extrovertált gyerekeim vannak… Sokszor kell elbújnom előlük a fürdőszobába, regenerálódni.”

„Azt hiszem, ezért nem szeretek alkoholt fogyasztani, mert az fellazít, és azt egyszerűen utálom.”

„Az introvertáltaknak csodálatos ajándékaik vannak a világ számára, csak soha nem osztják meg azokat.”

„Tökéletesen társasági és szórakoztató tudok lenni körülbelül 20-30 percig. Utána kimerülök, és haza kell mennem, hogy egyedül legyek.”

„Az én saját képletem nagyjából két óra egyedüllét minden órányi szocializálódásra. Ez nem antiszociális. Nem a depresszió jele. Nem igényel gyógyszeres kezelést. Az introvertáltak számára a gondolatainkkal való egyedüllét ugyanolyan pihentető, mint az alvás, ugyanolyan tápláló, mint az evés. A mottónk: Én jó(l) vagyok, te is jó vagy – kis adagokban.”

„Tedd az emberekkel való interakcióidat átalakítóvá, ne csak tranzakcióvá, mondják, én pedig annak örvendek ha túlélem.”

„Senki sem élvezi olyan intenzíven mások társaságát, mint az, aki általában kerüli mások társaságát.”

„Solitude is independence. I’m not anti-social. I’m pro-solitude. Az egyedüllét függetlenség. Nem vagyok antiszociális. Egyedüllét-párti vagyok.”

„Utálok lemondani egy programot. Tudom, hogy azt terveztük, hogy ma este összejövünk, de ez két órája volt. Akkor még fiatalabb voltam, és tele vakmerő reménnyel. Azóta bölcsebb lettem, már másként látom.”

„FitBit lépéseim 75%-a abból adódott, hogy elkerültem a többi szülőt az iskolai rendezvényeken.”

„A mi korosztályunknak gyermekkorában folyton azt tanácsolták, hogy ne beszéljünk idegenekkel, és ezt mi meg is fogadtuk.”

„A munkahelyemen azért fizetnek, hogy kedves legyek az emberekhez. Nem tudom, hogy ugyanezt ingyen miért várják családtagjaim és barátam.”

„Szomszédaim annyira barátságosak, hogy az autómban ülve várom, hogy bemenjenek, hogy ne kelljen beszélgetnem velük.”

„Hogyan szereznek az introvertáltak barátokat? -10%-uknak soha nem lesz. 90%-uk esetén az történik, hogy egy extrovertált rájuk lel, megkedveli és örökbe fogadja őket.”

„Extrovertált vagyok, aki egy introvertáltat fogadtam örökbe (feleség). Állandóan arra kér, hogy tegyek szóvá valamit. A pincérnőnek, hogy alulsütött a szelet, az ügyfélszolgálatosnak, hogy miért nem igyekeznek a javítással, egy másik barátnak megint valamilyen problémát, a szomszédnak, hogy ne zajongjon reggel korán…, az az érzésem, hogy az introvertáltak egy extrovertáltaktól csak jogi képviseletet várnak :).”

„Olyan csendes vagy, mondja mindig a munkatársam. Én meg magamban: bárcsak te is az lennél.”

„Két introvertált együtt. Én: Két bulira kaptunk meghívást ezen a hétvégén. Feleség: Hűha. Csak vannak barátaink! Én: Mindkettőt kihagyjuk, igaz? Feleség: Természetesen!”

„Nem szeretem, ha csak annyit kérdeznek: a hétvégén otthon vagy? Kérlek folytasd tovább, hadd tudjam, hogy otthon vagyok-e vagy sem.”

„Annyira szórakoztató, amikor valaki lemond egy közös tervet, és összetörten bocsánatot kér tőlem. Én mindig nevetek ezen, és szeretném megvigasztalni, de hangosan nem merem kimondani, hogy nem kell bocsánatot kérjen semmiért. Tulajdonképpen titokban erre vágytam.”

„Olyan nehéz emberkedvelőnek és introvertáltnak lenni, mert azt akarom, hogy szeressenek az emberek, de beszélgetni nem akarok velük.”

„Férjem: kellene barátkozz John barátom feleségével, ő is olyan introvertált, mint te. Én: könyörgöm, ez nem így működik. Pont hogy nem!”

„Éppen most hallottam, hogy a nyolcéves fiam azt mondta a szemközt lakó kisfiúnak: Most menned kell. Ma elértem azt a határt, míg más emberek között lehetek.”

„Introvertáltként dühös vagyok a tegnapi döntésem miatt, amiért 5 percig tartó extrovertált hangulatban megterveztem a mai nap eseményeit, most meg azon tipródom, hogyan csinálhatnám vissza az egészet.”

„Hogyan töltöm az időmet társadalmi eseményeken: 5% – mondanivalón gondolkozom. 95% – bárcsak vége lenne ennek az egésznek, hogy hazamehessek.”

„Akarod tudni, mennyire vagyok introvertált? Szó szerint el sem tudom mondani, hányszor futottam össze olyan emberekkel a sarki kisboltban, akik azt mondták, hogy azt hitték, elköltöztem.”

„Sok emberrel találkoztam életem során, és hadd mondjam el, kicsit sokak vagyunk.”

„Az az érzés, mikor este már le akarok feküdni, de a házban végre elég csend van ahhoz, hogy élvezzem az ébrenlétet.” Éppen ezért is van, hogy valójában a legtöbb introvertált éjszakai bagoly. Élvezni akarják az otthon csendjét, akkor, amikor az lehetséges, amikor a ház többi lakója elcsendesedett. Ugyanakkor nehezebben is áll le az agyuk, sokáig pörög még, miután a külső ingerek megszűntek. De homloklebenyről és acetilkolinról nem kezdünk újabb eszmefuttatást.

• D. Túlterheli a szociális multitasking

Az introvertáltak feje sosem üres, állandó párbeszédek és különféle képek kavarognak benne, szakadatlanul áradnak, vagy mondjuk úgy hogy előbuzognak mint apró források egy domboldalon tavasszal, olvadásakor. Nem kiforrott, világos gondolatatok ezek, erről szó sincs, a beszámolók szerint inkább káoszra hasonlít, de ezek közé beékelődve, mint út a vadonban, általában fut egy tiszta vonalvezetésű téma, amit kitartóan követ. Általában túlgondolja a dolgot, de nincs választási lehetősége. Nem is csupasz, minden gondolat egy másikba burkolva, együtt szakadnak ki vagy halnak el, csak az ész közös számukra. Amúgy ebből a zűrzavarból kell kilépnie, ha megzavarják, megszólítják, vagy változik a tempo, a feladat. Alapállapot a gondolati zsúfoltság tehát, hasonlít ez egy uralkodó széljáráshoz is, van valamiféle konstans irány és intenzitás, de nincs pontos nyomvonala, csak a fák és a füvek bólintásán látni, hogy éppen merre jár, vagy hajunkba kap, ha útba ejt.

Ezen kívül nem tud egykönnyen szabadulni a tapasztalás affektív módjából sem, vagyis sok környezeti jelet, emberi jelzést „beszkennel a szívével” is. Az egyik tanulmány azt találta, hogy az introvertáltak pontosabban és nagyobb lefedettséggel dekódolják a szociális jeleket, de csupán a megfigyelésben jobbak, a részvételben nem. Ez ugyanis egészen más követelményeket támaszt az agy számára, mint a megfigyelés. Ehhez egyfajta mentális multitaskingre lenne szükség, amihez éppen nincs készségük.

Az introvertáltak tehát felfognak és feldolgoznak több apró részletet a környezetükben, beleértve a hangszín érzékeny változásait, illetve apró gesztusokat, az arc finom rezdüléseit. Az introvertált HSP-k gyakran azzal szórakoznak, hogy idegenek élettörténetét kitalálják, párok egymáshoz való viszonyát kiolvassák a testbeszédből, szemkontaktusból. Viszont az rendkívül zavarja, ha beszélgetőtársuk tűző szemkontaktust létesít, még azt sem tudják jól kezelni, ha szemtől szembe áll, ilyenkor kizökkennek a nyugodt megfigyelői státuszból, és így már sokkal nehezebben tudják feldolgozni a másik fél mondanivalóját. Néhány extrovertált ember esetében azonban nem lehet elkerülni a buzgó tekintetet, a közelséget, a szemtől szembe való állást, vagy azt, hogy közel üljön.

Ugyanakkor igaz az is, hogy mégiscsak a kisebb létszámra és a személyesebb viszonyra vannak kalibrálva, az életet kommentár nélkül élnék. „Jobban szeretek négyszemközt érintkezni az emberekkel. Ha egynél többen vannak, a dinamika könnyen zavarodottá, esetlen egyoldalú versengéssé válik.” Mármint hogy ő is érvényesülhessen a beszélgetésben. Ez a fajta versengés nem ritka a két személyiségtípus között, főként az introvertált részéről nagy a harc, hogy megszólalhasson, hogy kifejthesse véleményét, de gondolkodásának karaktere miatt ez neki nehezebb. Lekésik a ritmusról, körülményes, túl bonyolult és elvont, elviszi egy nemkívánt irányba viszi a témát, zavaróan szubjektív, stb. Az extrovertált vízisízik, az introvertált búvárkodni szeret. Ezek azonban nem kategóriák, hanem tendenciák.

„A személyiségjegyeim nem határozzák meg a sorsomat, hanem tájékoztatnak róla, és ha egyszer megérted magad, akkor felhagyhatsz a természetes hajlamaid elleni küzdelemmel. Mert úgy vagyok, hogy amikor például kibillenek az egyensúlyból – amikor túl sok időt töltök extrovertáltan, az én személyes definícióm szerinti „túl sokat” -, akkor használhatatlan leszek. Pontosabban annál is rosszabb a helyzet. Amikor figyelmen kívül hagyom a figyelmeztető jeleket, és belépek a Túlbeszélt Introvertált Veszélyzónába, túlterhelődöm, és a gorombaság határát súrolom, illetve alig tudok mondatokat összefűzni. Az introvertáltak számára a belső világ – az ötletek világa – az, amit ők a valódi világnak gondolnak. Ez az, ahol az igazi akció zajlik, és ahol természetüknél fogva szívesebben töltik az idejüket. A saját fejükben lévő ötletekkel való interakció természetes és könnyed. Úgy érzem, hogy szétrobban a fejem, ha két ember próbál egyszerre beszélni hozzám. Elvesztem az eszem, ha valaki énekel, miközben a rádióban egy másik dal szól.” Anne Bogel

Számukra fárasztó egyszerre több emberrel találkozni, a saját figyelmüket megosztani, környezetükben levők tekintetét keresztezni. Egy társaság, ahol egyszerre sokan beszélnek, olyan, mintha egy brutál erősségű autóba tennék vezetni, aminek a gázpedálja valaki másnál lenne, és kiszámíthatatlanul kezelné. Gyakran mégis ott találják magukat egy kimerítő beszélgetés közepébe ékelődve, ahonnan kínosan igyekeznek kiszabadulni.

„Amikor „áradást” vagy más néven inváziót tapasztalnak, azaz amikor elárasztják gondolatok, érzések, külső ingerek, akkor ezzel párhuzamosan növekszik a tehetetlenségük is ezzel szemben, és előbb-utóbb bekövetkezik a menetrendszerinti lefagyás. Szociális nyomás alatt egyre feszültebbek, egyre inkább kezdenek lekapcsolni, bezárkózni, hogy megvédjék még működő belső erőforrásainkat, hogy elkerüljék a teljes összeomlást. Viszont az ingerek elől való elzárkózás nemcsak a külső behatások megszűnését eredményezi, hanem saját magukhoz való hozzáférést is elveszítik. Magyarán nem tudnak kapcsolódni jól működő funkciókhoz, vagy ahogy a közbeszéd kifejezi: nem tudja összeszedni magát, rendezni gondolatait, kezelni érzéseit. Ebben a menekülő/védekező pozícióban szokott az következni, hogy dezorientálódnak, „lemennek bambába, tehetetlenbe”, és úgy érzik, hogy egyetlen lehetőségük az lenne, „ha extrovertáltként tudnának viselkedni, további alternatíva a föld alá süllyedés vagy az őrület lenne.”

Szívesen megy társaságba, de mint általában megjegyzik az érintettek, és igazolják a kutatók is, hogy neki már van társasága. Megvan a saját belső élete, tele van saját forrású érzéssel, gondolattal, opcionális számára, hogy valaki csatlakozik-e hozzá, vagy hogy ő csatlakozik-e máshoz, úgy értve más személyhez vagy társasághoz. Számára az egyedül töltött idő éppolyannyira fontos a kapcsolatok fenntartásában is, mint az együtt töltött idő, tehát ez a két módja az életnek nála nem válik szét olyan élesen. Furcsa szerzet, ha úgy nézzük, másrészt kicsit titokzatos, olyan mint a kovalens kötés, tele van vele a világ, de középiskolás korunk óta mégsem találkoztunk vele.

Társasági élet során, szinte menetrendszerű jelentkezik nála az a pszichés jelenség, amit „szociális zavarnak” neveznek. Először is, van olyan helyzet, amikor azért beszél, mert valami miatt kötelező. Hogy ne tűnjön bunkónak, vagy így próbál kedvesnek látszani. Az is lehet, hogy éppen ő a házigazda. Ilyenkor sok felesleges dolgot is mondhat, amiket később nyomasztó érzéssel idéz vissza, merthogy azt sosem mulasztja el megtenni. Az hozzátartozik mentális higiénéjéhez. Szemantikai, emocionális kérődzés. Annyira hozzá tartozik társasági utóéletéhez, hogy valaki „postsocial odour”-nak nevezte, mármint ami az introvertált utó-gyötrődési fázisát illeti. „Ahogy a levágott fű illata a növény sikolyának kémiai megfelelője.” (Zoë Schlanger)

Másik érzés egy ilyen rendezvényen, tulajdonképpen egy félelem, úgy érezheti, hogy abban az interakciós káoszban nem tud eléggé magára figyelni, és valami olyasmit mond, vagy olyan gesztust tesz, ami valakinek kellemetlen, rá nézve pedig kínos. Ezért alig várja, hogy egyedül maradjon, és kielemezze a részleteket, a jeleket és jelzéseket, saját szavait, és próbálja magát ismét elhelyezni a társaság rangsorában illetve emlékezetében.Számára például a szeretet igazából a törődés és a gyengédség intenzitásában jelentkezik, ezek révén ismeri fel a legmélyebb érzéseket is, mondhatni az egyszerű gesztusok nyersanyagából desztillál mély, tiszta érzéseket.

Említett zavarodottságban lehetnek olyan kényszeredett kijelentései, vagy olyan fogalmazásai, amiket utólag kínosnak talál, annak ellenére, hogy talán más észre sem vette, vagy nem figyelt fel rá. Ezt a folyamatot egyébként „visszagépelésnek” is nevezhetjük, és pont annyira hatékony az elhangzottak eltüntetésére, mint a névadó műveletben megidézett cselekmény. Az önellenőrzés nem elég, általában a hozzá legközelebb álló személlyel szereti átbeszélni viselkedését, ami során legközvetlenebbek részéről olyan visszajelzéseket kell hallania és lenyelnie, hogy „idétlenül viselkedtél”, „beszóltál”. Azért is nehezebb neki a realitásokhoz kapcsolódni, mert erős fantáziája állandóan kompenzál, bár ez nem feltétlenül introvertált specialitás.

Viszont egy társasági esemény után, mikor felidézi az interakciókat, főként a saját viselkedése érdekli, és ez az említett önzési marker egyike. Mondott-e olyat, ami miatt mások magukban esetleg kinevették, vagy magát lejáratta. Van olyan érintett, aki a szociális másnaposságnak nevezett időszakot tudatosan leköti valamilyen elfoglaltsággal, hogy ne kelljen a kínos elemzéseit újra és újra elvégeznie (agyalnia), a „filmet visszanézni”, mint focisták egy korábbi meccsüket.

Valóban újra leforgatja a filmet, hogy megnézze, nem változott-e valakinek a viselkedése, miközben vele beszélt, láthatóan nem sértődött-e meg. Utólag is megpróbálkozik a varázslattal, a múltbeli mondatok átrajzolásával. Ha ezt nem érzi elég hatékonynak, alig várja, hogy ismét találkozzon az illető beszélgető-partnerével, és egy óvatlan pillanatban elmondhassa a korrigált mondanivalót. Nagy kísértése lehet ilyen esetekben, és itt nagyon kell figyelnie környezetének, hogy saját életének nyugalmát, a vádló ingerek megszűntét, nem mások kárára akarja-e megtenni, vagyis nem mások vizébe akarja-e belemosni saját szennyesét. Mert az esetben másról van szó. De egyelőre ennél tovább nem mennénk a témában.

Mindenképpen a nyugodalmas, csendes belső élet egyik feltétele az érzelmi triggerek megszűnése, megszüntetése. Ne legyen kitéve vádnak, vagy ne fenyegesse szeretetmegvonás. Mivel ezek nem osztályokba rendezett érzések, hiszen még egy kétdimenziós folyamatskálán sem lehet elhelyezni őket, ezért szinte semmit nem tudunk mondani okukról, eredetükről. Ott tartunk tehát, hogy minden zavaró tényezőt megszüntetni, minden forrást betömni, ami érzelmileg megviselheti, tehát megszüntetni minden szociális irritációt, ami az interakciók nyomán maradt. Igazából ez minden ember vágya, és mindenki igyekszik is megoldani, introvertált esetében ez az igyekezet viszont sokkal intenzívebb lehet, el egészen az aggasztó szintig. Intenzitásuk, gyakoriságuk és számuk az, ami komoly jelzésértékű, hogy tulajdonképpen miről is van itt szó. 

Olyan nincs, hogy egy introvertált utólag azt érezze, hogy viselkedése kifogástalan volt, hogy ne aggodalommal vegyes szégyennel gondoljon egy társasági eseményre, amin részt vett. Próbál megnyugodni, hogy talán a felidézett kétes helyzetek, lapsus-ok csak saját gondolataiban játszódnak le, nem pedig tények, hogy korábban is voltak már ilyen érzései, és nem lett mégsem tragédia. Ugyanis kinyílt állapotban gyakran nem látja okát annak, hogy a társas udvariaskodással kerülgesse a forró kását, ilyenkor süti el suta poénjait, tesz udvariatlannak tűnő, vagy tisztán tapintatlan kijelentést, kezdi és végzi önfeltárós eszmefuttatásait, stb. Éppen ezért, mert, saját mércéjük szerint is, nagy nyomás alá kerül, amikor egy társaságba be kellene illeszkedniük. Utána privát párnái kényelmében nyomorogja át a következő időszak kínos, önelemzéssel, emésztődéssel kísért időszakot.

Mondhatni, hogy ez nem specifikus jelenség, amint arról már szóltunk, kutatások szerint a pozitív irányba torzított önképpel élő embereknek jobb a közérzete, magabiztosabbak, nyitottabbak, könnyebben veszik a nehézségeket és az élet természetes akadályait. Jó esetben ez a torzítás kiterjed a rokoni, baráti kapcsolatokra is, vagy akár cégre, márkára, és ezzel a lehetséges szereplőknek közelsincs vége, de a legjobb esetben egy teljes szemléletet átfog, egy pozitív világlátást kölcsönöz. A lényeg, pontosabban a döntő mégiscsak az, hogy mindeközben megmarad-e a vágy az önismeret fejlesztésére, az önkorrekcióra, a hibák meglátására, vállalására és olyan korrekciójára, ami nem a másik erkölcsi eliminálását, hanem valós önkorrekciót eredményez. Milyennek szeretném látni az emberek önmagamról szóló visszajelzéseit, illetve milyennek szeretném magam érezni, – ez a két kérdés, ami alapvetően eldönti, hogy valaki (rejtett) nárcisztikus, vagy introvertált. Azt nem állítjuk, hogy ennyire egyszerű lenne a téma, de ez iménti kérdést mindenképpen érdemes feltenni minél előbb.

Ami még gond ebben a fázisban, az a szociális maszkolás sikeressége. Nem volt-e túl átlátszó megjátszott nyitottsága, nem volt-e „túlvetkőzött” ilyen téren, és ez a téma itt kapcsolódik a fenti témához. Volt-e esetleg valaki, aki átlátott a helyzeten, aki előtt majd pár megjegyzéssel helyre kell tegye a dolgokat, ha majd újból találkoznak. Az már eléggé nehézkes lesz, mint zuhany alatt a könnyek élete. Utólag az is felmerül, hogy vajon megérte-e az a temérdek energia, amit belefektetett a puszta kapcsolatfelvételbe, a veszélyes nyitásba, az alaptermészetétől idegen jópofáskodásba, hogy társadalmilag elfogadható maradjon. Megérték-e az intimebb sztorik, a félreérthető poénok, a szokatlan nyájaskodás, és egyéb magatartási kuriózumok, amik alapesetben egyáltalán nem jelentenének problémát, de egy introvertált személy korábbi magatartásához képest szokatlannak tűnnek, talán tőle inkább zokon veszik. Van még valami zavaró tényező: a társult testbeszéd. Az extrovertált könnyedsége, oldottsága akár barátságtalanabb megnyilatkozásokat is elfogadhatóbbá tesz. Az introvertált barátságtalanabb testi környezete helybenhagyja, nem ritkán fel is szorozza a szavakban rejlő komorságot, fenyegetést, élcet, célzást, stb.

Itt érdemes arról is beszélni, hogy egy introvertált, amikor hozzá nagyon közel álló barátjával van, kissé megtöri a szabályokat. Ilyen esetben a beszélgetés nem szájról-szájra, hanem elmétől elméig folyik, ahogy fogalmazott egyik fórumon egy külső szemlélő. Itt elvont szinten zajlik a társalgás, nem úgy, mint az extrovertáltak esetén, ahol az ötletek másodlagosak az interakcióhoz képest, és a téma javarészt a beszélgetés közben alakul ki. Mintegy: „beszélgessünk, aztán meglátjuk miről fogunk!” Az introvertáltaknál a fókuszpont belső, mindkét résztvevő bevonzza a másikat, és ott dolgozzák és bontják ki együtt a témát. Egy jó beszélgetés után az introvertált ember úgy érzi, hogy nemcsak tájékozottabb lett, hanem azt is, hogy jobban kötődik a másikhoz, emberi érzésekben is gazdagabb lett.

Továbbá egy introvertáltnak olyan helyen lenni, ahol erős háttérzaj van, vagy mások beszélnek körülötte, közben ő maga is beszélget valakivel, ez kombinált emberkínzás. Amikor társasági zaj, vagy a jövés-menés, esetleg intenzív forgalom van körülötte, és beszélgetni kell, az pusztító tud lenni, mert nem tudja kiszűrni mások beszélgetéseit, a háttérzajt vagy a háttérzenét. Tanulmányban is megerősítették, hogy az introvertáltak alapvető különbséget mutatnak abban, hogy milyen erősen dolgozzák fel a környezetükből érkező jeleket. Eszerint nem is a külső jelzések miatt fárad el, nem pusztán a háttérzaj miatt, hanem abban a belső monológban, amivel az eseményekre válaszol, a reakciói következtében amint megpróbálja megszűrni a zsivajt, végül a semlegesítésükre tett sikertelen kísérletei teszik kimerülté és frusztráltá. Koncentrációs képtelensége az ami letaglózza, és nemcsak a menekülés gondolatáig, hanem „ilyen helyre sem jövök többé” keserű gondolatáig is eljut. Minden alkalommal, valahányszor ilyen szituációba keveredik. Az introvertáltak elsősorban befelé figyelnek, tehát nem arról van szó, hogy képtelenek figyelni arra, ami körülöttük történik, csak a belső világuk sokkal izgalmasabb számukra, gazdagabb is, és annak vannak leköteleződve. Félreértés lenne, nem először figyelmeztetünk erre, ezeket a sorokat valamiféle értékítéletként értelmezni. Mindjárt érthetőbb, ha meggondoljuk: gazdagabb = zsúfoltabb; izgalmasabb = bensőségesebb, személyesebb.

Máig sokan úgy tekintenek az introverzióra, mint az extroverzió hiányára, mint egy száraz szökőkút, aminek világítása felkapcsolva maradt, de vize már nincs, és kérdés, hogy ez most tulajdonképpen minek is nevezhető. Ez a kép is azt sugallja egyébként, mintha az előbbi állapot lenne az etalon, és ha annak alacsony a szintje, akkor egyfajta csendes rendellenességről beszélhetünk. Ez a megközelítés eléggé általánossá tette az introvertált vonás negatív megítélését, mintha az egy privatio lenne, nem pedig valami, amihez valami olyasmi tartozik, amihez értelmesen társítható a „létezés” kritériuma. Nincs szó arról, hogy az introverzió zászlórúdját kellene fényesíteni, vagy hogy valamiféle ajándéknak kellene tekinteni, amit az emberiség kapott javára és üdvére. Csak természetes módon el kell helyezni a „normális” kategória valamelyik szegletében, sok más vonás mellett, amely ugyanolyan értékes, mint bármely társas tevékenység.

Olyan ez, jegyzi meg Anne Bogel, mint egy térkép. Az sem akar elvinni sehova, nem akar befolyásolni döntésünkben, csupán azt mutatja meg, hogy éppen hol vagyunk, és hová jutunk, ha valamelyik irányba elindulunk. Térkép nem utaztat, nem kényszerít, teljes más a feladata. Emberi természetünk is hasonló jelleggel rendelkezik, ha jól értjük és helyén kezeljük. Nincs miért pánikolni, ha felismerünk egy-egy olyan jellegzetességet magunkban, ami mellé igen komoly erőfeszítés kell, hogy el ne ragadjon egy rossz irányba.

Introvertáltnak lenni nem jelenti azt, hogy valaki antiszociális, aszociális vagy szociálisan alkalmatlan, azok egészen más kategóriák, más pályán mozognak. Azok nem személyiségi vonások, hanem viselkedési anomáliák, súlyosabb esetben patológiai esetek, és azok hátterében traumák, sorozatos negatív tapasztalatok állnak. Introvertáltnak lenni azt jelenti, hogy a jelentések jobban vonzzák, mint a tények, jobban érdeklik az ötletek megosztása és mozgatása, mint felületes történetek emberek dolgairól, vagy arról beszélgetni, hogy éppen ki mit csinált, milyen a kártyajárás, vagy milyen volt a forgalom idejövet. Igenis értelemet, jelentést, összefüggéseket keresnek, a társasági csevegés mint egy kellemetlen, idegesítő háttérzaj, a konkrét felületes beszélgetések pedig mint almareszelő a meghámozott almának.

„Ezen túl, az extrovertáltak gyakran tévesen feltételezik, hogy az introvertáltak szenvednek. Az introvertáltak internalizálják a problémákat, szeretjük magukba zárni a dolgokat, és ott dolgozni rajtuk. Az extrovertáltak inkább externalizálnak és interaktívan kezelik a problémákat. E különbség miatt az introvertáltak pszichésen terheltnek tűnhetnek, míg az extrovertáltak szétosztják a terheket, és egészségesebbnek tűnnek. Az extrovertált állandóan kényszert érez arra, hogy minden megoldatlan gondolatot vagy érzelmet kifejezzen. Az előbbi depressziós vagy szorongó lesz, és terápiára megy, az utóbbi másokat küld terápiára.”

Az extrovertált társadalom ritkán tart kegyes tükröt eléjük, torz, elidegenítő visszajelzést viszont annál többször ad. Az elidegenítő visszajelzés néha viszonylag természetes módon érkezik, amint például ismételten megkérnek egy introvertáltat, hogy csatlakozzon egy beszélgetéshez, de amikor ez neki nehézkesen megy, akkor értetlenkedő arckifejezésekkel találkozik, de néha akár nevetés vagy gúny is előfordul. Elidegenítő visszajelzés akkor történik, amikor olyan kijelentéseket hall, mint például: „Miféle lúzer vagy, hogy állandóan otthon kussolsz?”. Az elidegenítő visszajelzések ott történnek, ahol az iskola vagy a munkahely, a családi otthon nem nyújt visszavonulási lehetőséget. „Elidegenítő visszajelzés történik, amikor a csendes helyeket és a vadon szentélyeit sokan gyarmatosítandó helyeknek tekintik.”
Az extrovertáltak lendülete, harsánysága sokkoló tud lenni számukra. Néha hangosnak lenni szórakoztató, például amikor a kedvenc zeneszámát énekli valaki otthon, vagy akár társaságban, egyet a kedvencei közül, de amikor a hangosság válik az alapértelmezett beállítás egy bulin, a munkahelyen, otthon, vagy az iskolában, az az introvertáltak számára elviselhetetlen lehet. Mindenekelőtt érthetetlen, egyszerűen megmagyarázhatatlan, logikailag felfoghatatlan számára, hogy miért van erre szükség, hogyhogy nem figyelnek másokra, másrészt az ő agya nem erre van kalibrálva, a hangos, zsúfolt környezet nyomasztja és lemeríti. Főként a gondolat, hogy valaki ennyire tapintatlan, ennyire nincs tekintettel mások életére, érzékenységére, ez a gondolat, ami állandóan felbukkan véleményében, ellenérzésében.

Az érintettek is túl gyakran problémáznak esetlenségük miatt, most minden értékítélet nélkül, de mintha a tó amiatt gyötrődne, hogy mélyebb részein nem meleg és világos az alja. Magukat vádolják, hogy nem tudnak beilleszkedni, mint az emberek többsége, hogy már egy egyszerű kapcsolat-felvételnél könnyen elhasalnak, hogy problémájuk van csevegés felvételében, hogy gyakran elvonultnak tűnnek társaságban is, hogy néha úgy viselkednek, mint akikből minden életkedv hiányzik, akik nem ünnepelni, hanem szomorkodni jöttek. Pedig nem utálják az embereket, sőt, igencsak vágynak közöttük lenni, bár a találkozási idő limitált. De, teszi fel a kérdést Anneli Rufus, vajon a madaraknak azért nincs ajkuk, mert utálják annak formáját, vagy a Fidzsi-szigetek lakói utálják a hókotrókat, azért nincs belőlük nekik egy sem? „A magányosság nem a gyűlöletről szól, hanem a szükségről. Szükségünk van arra, amitől mások rettegnek. Mi attól rettegünk, amire másoknak szüksége van.”

Az introvertáltak szeretik a lassabb életet, vagyis azt a ritmust, ahogy az érzelmek megformálódnak és fejlődnek. Lépésről, lépésre, pixelről, pixelre, rétegről, rétegre. Így haladnak valaki megismerésében, nem úgy, mint egy villám, ami kékes fény hasít a sötétségből, aztán eléggé sietve meg is szűnik. Minden mondat nekik egy üzenet, és nem kérnek sokat ezekből, hogy elemezni tudják. Elég néhány gesztus más emberektől, és el is vinné szívesen máris magával, hogy azokat megforgassa elméjében. A túl sok jelzés túlterheli gondolkodási rendszerük.

Igyekszik olyan pályát választani, vagy ha erre később jön rá, akkor váltani, ahol nem szüksége sok szociális interakció. Ezeket nélkülöző munkák vonzóak igazán a magas faktorú introvertáltak számára, illetve az önálló munkavégzéssel járó pályák, munkák: könyvtáros, burkoló, bármilyen szerelő, író, könyvelő, számítógépes programozó, grafikus, gyógyszerész, stb.

Már maga a munkaasztala, magánlakása is másként van berendezve, de népszerű netes fotomontázsok ezt igencsak eltúlozzák, például sok népszerű dekoráció nem feltétlenül introvertált-specifikus. Olyan, mint a törvényeskedés, az önzés, ami szeretetet szül, legalábbis vannak akik ezt állítják. Egyetlen szignifikáns különbség állapítható meg extro- ill. introvertált otthonok, munkaasztalok között, hogy utóbbiak szegényebbek emberi ábrázolásokban, családi portrékban.

Viszont azt a pánikot, amit egy introvertált megél, amikor megérzi, hogy kezd lemerülni, nem kívánhatja senkinek. Márpedig lehet hogy éppen sajtótájékoztatót tart, esetleg egy buliban az asztalon táncol, vagy netán éppen szórólapot oszt a járókelőknek, betegeket vigasztal a kórházban, rendezvény biztonságát felügyeli, és egyszerre rájön, hogy kezd lemerülni, emellett azt is tudja, hogy minezek után nincs már öröm a társasági életben. Másrészt az is ismert, hogy nagyon megbánja tettét az, aki egy lemerült vagy bevonódott introvertáltat zaklatni merészel. Egyébként innen a „vadember” jelző, ami sajnálatos félreértésből, viszont némi tapasztalatból származik. Ez nem az az eset, amikor a koffein kezd kiürülni a szervezetből, és egyre zsimbesebb az érintett. Valamennyire hasonlít ahhoz, csak sokkal brutálisabb, és ezen általánosan használható, ártalmatlan szer nem segít, a visszatöltés elhúzódó folyamat. Vannak introvertáltak, akik hamarabb „megszáradnak”, és ismét vágynak közösségbe, másoknál több idő kell, hajszálcsövön keresztül látja el a szervezet a központi idegrendszert a szükséges neurokémiai anyagokkal. De ez más asztal.

„Persze, tudok beszélgetni a tömegben, és még egy kicsit el is vegyülök. De előbb utóbb nyilvánvaló lesz, hogy nem tudok jól beszélgetni egyszerre több mint 1 (ritkán 2) emberrel, és akkor is háttérzaj nélkül.”

„Családi asztalnál is hatékony vagyok, de egy kétszemélyes asztalnál szívesebben elidőzöm.”
„Aktívan kerülök minden olyan előadást, amely a közönség részvételével járhat.”

„Az extrovertáltak hatalmas ügyet csinálnak a születésnapokból, étellel, dekorációval és vidámsággal. Számomra a figyelem középpontjában lenni maga a rémálom. Odáig jutottam, hogy nem vagyok hajlandó megmondani az embereknek, mikor van a születésnapom.”

Én igenis ráveszem az extrovertáltakat, hogy hagyják abba bejáratott szokásaikat, és adjanak lehetőséget csendes kisebbségnek, hogy az is hallassa hangját. Amikor erre figyelmeztetek egy extrovertáltat, az általában sokkot kap és egy ideig csendben van, de kisvártatva visszatér a régi stílusához. Egyszerűen nem tudnak úgy létezni, hogy ne ők legyenek a figyelem középpontjában. Úgy nevezem őket, hogy motoros-szájúak.”

További idegesítő extrovertált szokások, introvertáltak szerint:

Váratlanul megjelennek a munkahelyeden, miközben elmélyülten dolgozol, és elkezdenek kérdezgetni vagy éppen értelmetlen témáról csevegni.

Váratlanul felhív telefonon, szokatlan időben, néha egészen értelmetlenül. Pedig egy üzenet kíméletesebb lett volna.

Behatol személyes teredbe, és észre sem veszi. Teszi ezt ismételten, hogy már kényes és kínos. Ha szólok, akkor meg van sértődve.

Szükségét érzik annak, hogy a csendet olyan dolgokkal töltsék ki, amelyek nem számítanak, miközben kerülik a fontos témákat.

A beszélgetésben egyeduralomra tőrnek, mindenféléről képesek sokáig locsogni, nehogy valaki más is szóhoz jusson, esetleg kérdést tegyen fel, netán csend legyen végre.

• E. Szeret egyedül, legfeljebb egy-két másik társával sétálni, utazni, kirándulni

Utazni extrovertált tevékenység, tartja legtöbb tapasztalat, és ez nagyon sokáig így is volt. Utazás valamilyen társaságot, kapcsolatfelvételt jelentett. Ma, a tömegturizmus idején, másként fest az ábra. A szóló utazás az introvertáltak egyik rejtett emancipációs módszerévé vált. Úgy élhetnek társasági életet, ahogy ők azt szeretik: láthatják az interakciókat, megfigyelhetik a gesztusokat, emberek életét, a kapcsolataikat, anélkül, hogy maguk túlságosan is konvertálódnának azokba. Személyes érintettség nélkül lehetnek emberi viszonyok szemtanúi.

Melyikünk szeretné, ha valaki mellette végigdumálná az utat, kommentálná ugyanannak az épületnek, tájnak nyilvánvaló vonásait, amit éppen te is nézel, vagy állandóan otthoni, munkahelyi, vagy más olyan témával jönne, ami nem ott van? Vagy netán állandóan szelfizni kellene, posztolni, és mindenképpen mindenütt látszani. Alaposan semmit nem is lehetne megnézni, mert szaladni kellene egy másik helyre, ahova szintén egy futó pillantás, és irány tovább, miközben csilivili dolgok miatt menne el az idő. Az introvertált is jól akarja érezni magát, csak őt kevésbé érdekli, ha más ezt nem tudja meg. Az extrovertáltat nem is a lényeg érdekli, hanem a dekoráció, tartják sokan, de ez azért nem általános. Ő állandóan keresi a többi utazóval a szemkontaktust, megszólítja őket, beszélget, pontosabban cseveg, holott most nem ezért jöttek, tartja az introvertált, aki örvend, ha nem találkozik tekintete senki máséval, nem kell beszélgessen, csak úgy surranhat a felfedezendő tájon, kövezeten.

Igenis tud egyedül utat szervezni, ami sokak számára érthetetlen, látva, hogy a hétköznapi kérdésekkel milyen nehezen birkózik. Manapság az utazás szervezése introvertált munka, a számítógép előtt menetrendeket, nyitvatartásokat, honlapokat kell böngészni, távolságokat mérni, térképet és utcaképeket nézegetni – a többi sima összeadás. Annyit minden utazó, bármilyen a személyisége, meg kell tanuljon, hogy minden simábban tűnik a honlapok alapján és a képernyőn, a többi már úgyis kiszámíthatatlan. Van némi különbség is, minden bizonnyal, az introvertált sokkal alaposabban elő kell készüljön, pontosan meg kell szervezze az utat, spontaneitásra, a kérdezősködésre, szociális tevékenységre esetében jóval kevesebb a keret. Ha egyedül utazik, egész napja egy békés, csendes feltöltekezés lehet, az esetben is, ha egész napját egy nyüzsgő nagyvárosban tölti.

Nem, a hátizsákos utazás nem csak az extrovertált, ultraszociális temperamentumú embereknek való, más lesz az élmény, mint társasággal, de nem feltétlenül kevésbé gazdag. Ráadásul ha egyedül van, személyre szabhatja, saját karakteréhez igazíthatja aktivitásának mikéntjét, ami esetében kritikus kérdés is lehet. Minden útja egy megelőző út élményeiből táplálkozik, mindenik megszervezését a korábbiak tapasztalataiból meríti.

Legtöbb tevékenységet amúgy is egyedül szereti végezni, ez az alapbeállítottsága, számára a csend és annak visszhangja is kedves, amit az extrovertáltak folyton kontesztálnak. Az egyedüllét nem magány és nem is fájdalmas, a csend sosem üres, és nem is tételen, értékválasztás van benne, a tartalom belőle nem apad, éppenséggel halmozódik, utazás során pedig mindenképpen. Ezért rendkívüli, ha elfogad egy meghívást, hogy csatlakozzon társasághoz, esetleg kettesben megy valaki mással. Amúgy pedig az utazás alternatívája a csönd és a négy fal ugyanolyan vonzó és feltöltő számára, mint másoknak a dübörgő szórakozás, mondjuk motorozni lobogó hajjal, kipirult arccal visítozni hullámvasúton, osztani az észt egy fülledt kocsmában…

Egyedül utazni számára sokkal kényelmesebb, ez nem vitás, míg extrovertált számára lehet, hogy kínszenvedés. Szóló utazás esetén mindent saját ízlése alapján tud irányítani. Ha fáradt, leül, ha meggondolta magát, megváltoztatja uticélját, ha szociálisan kimerült, arra keres megoldást. A belső energiájával való gazdálkodás minden introvertált ember számára alapvető fontosságú. Jobban kedveli a kevésbé forgalmas helyeket, időpontokat, már hogyha megadatik a választás lehetősége. Társas helyzetekben nagyon hamar lemerül, ezzel tisztában kell legyen, saját energiakeretét tiszteletben tartsa. Szociális interakciók után regenerálódási idő kell tervezzen, mondjuk egy kevésbé ingergazdag környezetet, mint például folyóparti mélázás. És mindenütt van egy folyó.

Az introvertált intenzíven értékeli azt a néhány barátot, akikkel rendelkezik. Utazás során társaság-választó szándékának még ezen túli korlátot szab az a bizonytalanság, hogy vajon elvárható-e az illetőtől az a fokú kíváncsiság, ami őt hajtja. Az a vállalás a világ felfedezéséért, a társadalmi interakcióknak a csendes figyelése, amik incognito módban igazán kedves szórakozás. Tulajdonképpen az „incognito” mód, technikai kifejezéssel élve, „alacsony észlelhetőséget” jelent. Kisebb felületet mutat az egyén, ha tömegben van, ismeretlen szereplőkkel egy környezetben.

Lépjünk egy kicsit hátrébb, nézzünk szét, ezúttal csak futólag, az introvertált gondolkodás házatáján. „Az introvertáltság nem hiányosság, éppenséggel lehet öröm és békesség forrása is. Egy mély belső csend vágya és keresése, és ha ilyet talál, abban meghallhatja szívét, és megtudhatja újra és újra, hogy kicsoda ő. Átolvashatja ismételten a saját életére vonatkozó használati utasítást, és gyönyörködhet minden tulajdonságában, anélkül, hogy egyszer is hallaná: furcsa vagy.” (Hubal Sikorky) Azért nem ennyire napfény és holiday minden, hogy mosolyukkal és kacagásukkal csiholják még a tüzet is, az introverzió ugyanis nem egy szabadidős tevékenység, amit könnyen hátra lehet hagyni, netán olyan szenvedély, amitől éppenséggel el kell vonszolni valakit. Ez egy életreszóló természetes adottság, ami meghatározza az életet, és bele is szól annak menetébe, mégha nem is annyira drasztikusan, mint sokan állítják vagy elképzelik; a másik véglettől közelítve viszont azt mondhatnánk, hogy jobban beleszól, mint azt az érintettek szeretnék, vagy amit el tudnának rejteni intim világukba. Néha a csend is fáj, ami nyomában jár, és ahol elmegy, ott kissé lehangoltabbak az énekesmadarak is.

Mindazonáltal, ha egyáltalán magasztaljuk, akkor magasztaljuk önállóan és ne más vonásokkal összevetve, tehát ne az extrovertáltak fikázásával akarja valaki tetszetősebbé tenni azt, ami természetes adottsága, és amiben inkább elszenvedő, semmint alkotó. Arra szeretünk felnézni, aki bizonyos gyarlóságokkal megküzdött, valamilyen erényt kitartóan magas szinten megélt, nem pedig arra, aki egy adottságot passzívan elhordoz. Ha meg éppenséggel szenvedünk tőle, mert ilyen is előfordulhat, akár közvetve, akár közvetlenül, gondoljunk arra, hogy mi mássá lehetnénk? Van-e olyan karakter, amivel szívesen cserélnénk, jól eszünkbe vésve az élet alapvető igazságát: minden emeletnek megvan a maga előnye és hátránya. Extrovertált lenne egy másik opció. Időnként talán a legtöbb introvertált beleegyezne a cserébe, de a legtöbbük bizonyára csak ideiglenesen.

Óvakodjon minden érintett az extrovertáltak álarcosbáljától, figyelmeztet egyik író, mert óvatlanul olyan szellemiség hatása alá kerülhet (pl. csak az extroban van élet), ami szétszedi békességét, és ahol ő maga csak egy idegen ambíció háttere, egyfajta dekorációja lehet.

Társas utazások során egy időre gyakorlatilag össze vannak zárva egy program, egy légtér révén az csoporttagok, és az extrovertáltak továbbra is igényt tartanak a normális definíciójára, így az introvertáltaknak nem marad más kategória, csak a kussolás, a meghunyászkodás, az alkalmazkodás, az erőteljesebb érvényesülésítési funkciókkal rendelkező extrovertáltak tempójának elfogadása. „Az extrovertáltak azt akarják, hogy jól érezzük magunkat, mert feltételezik, hogy mi is azt akarjuk, amit ők. Alapvetően tényleg így is van, a különbség a képességeknél jelentkezik. Ahogy a boxban két eltérő súlycsoportú fickót sem engednek össze meccselni.”

„Régen annyira egyedül éreztem magam a városban. Az a rengeteg ember, és aztán én, kicsit elveszetten. Mert hogyan is ismerkedsz meg egy új emberrel? Rájöttem, hogy csak annyit kell mondani: „Szia”. Lehet, hogy nem vesznek rólad tudomást. Lehet, hogy feleségül vesznek. Úgysem rajtad áll az egész folyamat. Egy szót akkor is megajánlhatsz.”

„Ez a helyzet az introvertáltakkal – mindig arra várunk, hogy felkérjenek minket, hogy beszéljünk arról, ami fontos nekünk. Ha a felkérés túl hamar érkezik, valószínűleg kitérünk a kérdés elől. Lehet, hogy szívesen beszélnénk magunkról, érzéseinkről, akár néhány szakmai kuriózumról is, amiben személyesen részünk volt, de közelebb akarunk jönni, még nem melegedtünk be. Mi így működünk.”

„Szükségünk van az egyedüllétre, hogy helyreállítsuk önmagunkat. Az introvertáltakra nyomást gyakorolnak, hogy a kimerülésig hajszoljuk magunkat a társas helyzetekben – aztán bűntudatunk van, amiért ingerlékenyek és mogorvák leszünk, ha belemegyünk és teljesítjük az elvárásaikat. Merthogy mindig magunkat hibáztatjuk, amiért nem tudunk oldottak lenni.”

„Gyakran az introvertáltak annyi időt töltenek azzal, hogy megpróbálják azt tenni, amit az extrovertáltak, hogy sosem kérdezzük meg magunktól, mit is akarunk mi valójában. Miután évekig tagadtuk a valódi vágyainkat, nehéz lehet szétválasztani, hogy mit akarunk, és mit mond a világ, hogy mit akarjunk.”

„Már magának a szórakozásnak a meghatározása is érdekes, mert mi ugrik be azonnal, ha meghallja azt a fogalmat az ember? Világító, vibráló fények, zene, tömeg, hangzavar, jövés menés, káosz. Színes társaság, fények. És felkiáltójel. A Merriam-Webster egyik definíciója a „fun”-ra a következő: „heves vagy izgatott tevékenység vagy vita”. Már maga a szó is arra késztet, hogy inkább egy félhomályos szobában üljek egy csomó párnával – egyedül.”

„Extrovertált kultúránk érezteti megvetését az introvertáltakkal, hogy egyedül akarnak lenni. Mint a tolvajok, akik elrabolnak valamit, ami nem az övék, úgy kell ‘ellopnunk’ a magány pillanatát. Bárcsak az introvertáltak is belátnák, hogy jogunk van az egyedülléthez. És jogunk van ahhoz is, hogy élvezzük azt.” Michaela Chung

„Nem mintha bármi rejtegetnivalóm lenne, vagy titokzatos lennék, csak időbe telik, mire felépítem a bizalmat és az önbizalmat, hogy megszólaljak és beszélgessek, szóval kérlek, légy türelemmel.”

„A férjem (extrovertált) és én, az introvertált, külön ülésoszlopba, de ugyanabban a sorban ültünk a repülőgépen. Már vagy hétszer kértem bocsánatot a mellette ülőktől. A férjem ugyanis marhahúst oszt meg idegenekkel, és azt hiszem, most éppen valakinek az esküvőjén van.”

„A régi szobatársam extrovertált volt, és azt akarta, hogy elmenjek vele szórakozni, de én mindig azt mondtam, hogy ‘elfoglalt vagyok’. Ezért a hátam mögött bulit tervezett a lakásunkban. Azt mondta: ‘Mivel te nem tudtál eljönni a buliba, én hoztam el a bulit hozzád’. Három nappal később elköltöztem.”

„Minden introvertált ember ismeri azt a fenséges élvezetet, amikor a buli zajából a fürdőszobába lép, és becsukja maga mögött az ajtót.” Sophia Dembling

„Van egy nagyon összetartó baráti társaságom, és ragaszkodnak hozzá, hogy minden nap összejöjjünk! Mindannyian extrovertáltak, és nem tudnak egyedül lenni. Mindannyian állandóan együtt lógnak, ami engem abba a kínos helyzetbe kényszerít, hogy velük menjek, pedig sokszor úgy érzem, hogy szívesebben lennék otthon egyedül, hogy feltöltsem a szociális akkumulátort, de félek, hogy lemaradok valamiről (FOMO).”

„Ki nem állhatom, amikor egyesek másokat zavaró módon, hangosan nevetnek, tulajdonképpen olyan ellenszenvesen és harsányan vihognak. Ez szerintem nem vicces. Utálom, amikor az extrovertáltakat megkéred, hogy legyenek kicsit halkabbak, akkor úgy néznek rád, mintha valami hihetetlenül hülyeséget kérnél tőlük, és borzasztóan kellemetlen lenne nekik, hogy halkabban beszélgessenek.”

„Az egyik tinédzser, akivel dolgoztam, mesélte, hogy mennyire szeret vizsgázni, mert ott csend van, mindenki csak a saját terét foglalja el, és nem mászik bele az ő privát terébe percenként valaki.”

„Gyakran találjuk magunkat egy kimerítő beszélgetés közepébe ékelődve. Lehet, hogy kétségbeesetten ki akarunk szabadulni az interakcióból, de ehelyett befogadó üzemmódban maradunk, és lassan ható méregként szívjuk magunkba szavaikat.”

Már az utazásnál kiderül, hogy kiről van szó. Amikor felszáll a metróra, a pad végére ül – nem a közepére. Ha lehet, az ablakon kifele bámul, nem utastársaira. Állandóan amiatt problémázik, hogy ne legyen útban, és nagyon zavarja, hogy ez sokakat egyáltalán nem érdekel. Bevásárlás során is a mások haladását akadályozó személyek, kocsik helyzetét nehezen tudja megérteni.

Az utazás értelmetlen, ha legalább egy kicsit nem változtat meg minket. Megtanítani az elmét hogy befogadja a szív hangjait, és fordítva, és ezzel a belső interakcióval lehet barangolni a világban egyedül is, anélkül hogy magányosnak érezné magát az ember.

„Nyugtalan vagyok. A dolgok hívogatnak. A hajamat megint a csillagok rángatják.” Anaïs Nin

Nem azért mentem el,

mert már nem szeretlek,

hanem mert minél tovább maradtam,

annál kevésbé szerettem magamat.

Rupi Kaur

• F. Jobban szereti a szöveges üzenetet, mint a telefonhívást

„Tízből kilenc introvertált ember egyetért: A telefon az ördög eszköze.” (Sophia Dembling) Ez így túl sarkított, de van igazság benne. Szeretik a telefont, nagyon is, csak annak fő funkcióját nem a telefonálásban látják, hanem éppenséggel a kommunikáció mennyiségének és közvetlenségének csökkentésében. Segítsen a tájékozódásban, hogy minél kevesebbet kelljen kérdezősködni, utána lehessen nézni felmerülő kérdéseknek, szóval örvendenek minden funkciónak, ami éppen azt szolgálná, hogy az illető jól ellegyen magában, mi több, teljesen intakt módon megmaradhasson saját világában. Ezért is fogalmazunk úgy, hogy manapság a szóló utazás igenis introvertált tevékenység.

„Sajnálom, hogy nem vettem fel, amikor hívtál telefonon. Én nem arra használom.”

Tehát jobban szeretik az SMS-t, mint a hívást – ez nagyrészt igaz, de ezt feltétlenül ki kell egészíteni néhány megjegyzéssel. Első, hogy nem mindenkinél van ez így, és ez nagyon szerteágazó okokra vezethető vissza, amikkel most nem foglalkozunk.

Kutatások igazolták, hogy az introvertáltak számára az sms-ezés értékes eszköz lehet, amely lehetővé teszi számukra a szabadabb és hitelesebb kommunikációt, ami közben erősítheti önbizalmukat. Ugyanakkor ha az sms-ezés a valós élethelyzetek elkerülésének eszközévé válik, vagyis arra használják, hogy valós, pontosabban kötelező, élethelyzeteket elkerüljenek általa, az már akadályozhatja az önbizalom-növelő előnyöket, amikben segítségül volt, mint az önkifejezés eszköze.

Továbbá ismert introvertált családtag vagy más hasonló karakterű személy esetén nem várhatjuk, hogy azonnal válaszoljon a személyes, nem sürgős üzenetekre. Bár azoknak van egy előnyük a telefonhívásokkal szemben, hogy nem kell azonnal reagálni rájuk, az introvertáltak hajlamosak elhúzni a felkészülési, a ráhangolódási időt, vagy ahogy ők mondják: „arra várok, hogy legyen elég energiám a válaszra.” Ez egy elkülönített idő, csak türelem, mindjárt megoldódik. Meglesz a válasz, lehet, hogy nem ma, de előbb-utóbb válaszolni fog. Munkaügyben, kritikus helyzetben más a reakcióidő, természetesen. Igen, a szöveges üzenet is stresszel jár, időnként megterhelő lehet számára, vagyis pontosabban: időnként, megtörténik a csoda, hogy könnyen megy neki… Javaslat: telefonálás helyett SMS, szöveges üzenet helyett email, email helyett postagalambok. Utóbbiak lennének a kedvencek, egyébként utál csak úgy „beugrani” egy kommunikációba. A felkészülési időben pedig úgy érzi magát, mint egy rakás szerencsétlenség. Amire felhívjuk ismételten a figyelmet: soha ne becsüljük alá/le ezt a problémát, illetve azt az erőfeszítést, amit egy introvertáltnak bele kell tennie egy normális szintű szociális élet fenntartásába. Soha ne nevessük ki, ezeket a – más nézőpontból nézve – „nyavalygásokat”, „problémázásokat”, „bénázásokat”, mert ez olyan lenne, mint azt mondani egy tüdőgyulladásos betegnek: pattanj, megyünk lovagolni, mert látszólag semmi bajod, külsérelmi nyom deka, csak játszod itt az eszed!

A válasz, mint kommunikáció, tehát kimerítő számára, ezért halogatja, vár egy alkalmasabb időre, mertha viszontválasz érkezik, arra is legyen felkészülve. Tehát bizonyos szintű energiát igényel, egy hosszú nap után pedig erre végképp nincs erőforrása, mert egy üzenet olvasása/írása is felkavarja, vagy legalábbis megzavarja a békés egyedüllétben töltendő idejét. Tehát szorongást okozhat, akkor is, ha alapesetben nem rendkívüli esetről van szó. Másokat hívni? Még stresszesebb, úgy érezheti, hogy tolakodó, és hasonlóképpen kellemetlen helyzetbe kerül a felhívott, mit ő kerülne fordított esetben.

Az introvertáltak nem rendelkeznek tökéletes kommunikációs készséggel, mondjuk így a kommunikáció széles palettájával. De nemcsak ez van. Mint említettük, nagyon be tudnak vonódni aktuális feladatukba, és ha már elmerültek csendjükbe, vagy elmélkedésbe, játékba, amibe, ingerültek lesznek, ha arra kényszeríti valaki vagy valami, hogy megszakítsák a folyamatot. Egyedüllétük pedig kifejezetten értékes kincs számukra, majd ha úgyis zajlanak már körülötte az események, akkor sort kerít korábbi hívások átnézésére. Az sms-ekre adott késedelmes válaszok néha frusztrációhoz vezethetnek, vagy akár fel is bosszanthatják küldő felet, aki talán türelmetlenül vár a válaszra. Kényes táncot kell járjanak, hogy egyensúlyba hozzák az egyedüllét iránti igényüket és a kapcsolatok fenntartására irányuló vágyukat, kötelességüket.

Ha éppen egyedül van, olyan az számára, mint egy el nem apadó, egyszemélyes örömforrás. Ahogy fogalmazott valaki: „Olyan, mintha VIP belépőnk lenne a saját gondolatbulinkra. Minél tovább ülünk csendben, annál jobban élvezzük. Nem akarjuk, hogy bárki, bármivel megzavarja az egyedüllétünket.” Nem semmittevés, nem üresjárat, hanem ez egy intenzív időszak, csak éppen egy kívülálló számára tűnik ez tökéletes csendnek, adott esetben semmittevésnek. Vagy még csak nem is tűnik semminek, hiszen a feltöltésnek ezt a módját nem is ismeri.

Tehát ez az, amit nem szeretne megszakítani, akkor sem, ha éppen telefonon keresi valaki, legyen az a legközelebbi személy. Visszahívja kisvártatva, de egyelőre engedje, hogy élvezze az egyedüllétet, ami ritka és értékes kincs neki. Visszahívja, ha újra készen áll a szocializációra.

A modern technológia az emberek sarkában van állandóan, együtt a térerővel, mindenütt eléri őket, nem lehet elrejtőzni előle, egyetlen percet sem hagy szabadon, ha megengedik neki. „Számomra a small talk olyan, mintha egy kínos aknamezőn próbálnék navigálni. Sokkal inkább szeretnék egy mély és tartalmas beszélgetést, ahol igazán megismerhetjük egymást. Azt kell mondanom, hogy nem igazán élvezem a beszélgetést csak úgy önmagáért.” Az introvertáltak nem utálják az embereket, csak a felszínes társasági életet. Azt sem önmagáért, nem erkölcsi okokból, vagy valamiféle sznobságból, hanem mert rettenetesen hamar lemeríti, és kimerülnek tőle. Tényleg nem tehetnek erről. Ez nemcsak arról van szó, hogy rossz mintát tanultak meg, egykor elrontották nevelésüket, és hogy igazából azt szenvedi, ami eredetileg szüleinek hiányzott.

Másrészt a rövid szöveges üzenetek sem működnek tökéletesen esetükben, mivel nélkülözik a nonverbális jeleket, ami megnehezítheti az érzelmek és a szándékok pontos leolvasását és közvetítését, bár a digitális testbeszéd sokmindent elárul, ha elég ideig zajlik az üzenetváltás. Élőben viszont mégiscsak más, ott nem lehet mikromenedzselni az arckifejezést vagy a hangszínt, amik azért sok részletet felfednének, talán magát a lényeget. Ugyancsak ez a nehézség adódik az üzenetek olvasásánál, a szándék dekódolásánál, vagyis a „Vajon helyesen értem?”- probléma. Kontextus nélkül nagyon nehéz oda is, és vissza is a kommunikáció, ami miatt az introvertáltak szenvednek személyes, főként érzelmileg involváló üzenetváltáskor.

Mint említettük, a purparlét nem szeretik, inkább tartalmas beszélgetésre vágynak, akkor szabadul fel speciális, fő boldogsághormonuk, az acetilkolin. A legtöbb szöveges üzenet pedig felületes, tulajdonképpen ilyen a karaktere, erre használjuk. Az introvertáltaknál a beszélgetés önmagában nem kielégítő, ha nem jár mélységgel, azaz elemzéssel, jelentések találásával, összefüggések feltárásával. Bár jelzés-szinten.

Ha ránézünk néhány random szöveges üzenetre, könnyen ki tudjuk szűrni az introvertáltak üzeneteit, ezek ugyanis nagybetűket, rendes, helyén használt írásjeleket, szabatos fogalmazást, helyes nyelvtant használnak. Időt szán arra, hogy átgondolja, hogy milyen szavakat akar használni, megkeresi az illő kifejezést, törli azt, ami nem elég árnyalt. Az SMS egy miniatűr levél tulajdonképpen. A beszéd lehet, hogy zavartabb, körülményesebb, néha zavaróan az. Kevés a játékosság bennük, ráadásul legtöbb elküldött üzenetet követ egy érzés, ami konkrétan sosem szerepel a szövegben, de legtöbb esetben virtuálisan mégiscsak ott van, és az nem más, minthogy gazdája megbánta, hogy elküldte 🙂 Vagy nem egészen úgy akarta, és hogy vajon helyesen értik-e…

Ámde vannak olyan érzések, és ezek éppen a legérdekesebbek, legszebbek, legmélyebbek, amiket egy introvertált szinte csakis SMS-ben tud kifejezni. Ekkor valóban ez az ő eszköze. A szerelem, vagy a mélyebb érzések kifejezése szempontjából nincs jobb platform az introvertáltak számára, mint az SMS.

Sokuk tehát úgy érzi, hogy írásban jobban ki tudja fejezni magát, mint szóban. Amint megérkezik az üzenet, már van egy elképzelése, de azt tapasztalta meg, hogyha vár, az üzenet tartalma tisztul, mert ő nem úgy működik mint egy extrovertált, hogy röptében elkapja a témát, és máris kész van a válasszal.

Van még valami. Érdekes módon ez a beszélgetés tartamával van összefüggésben. Introvertáltak, ha már egyszer beszélgetnek telefonon, akkor időt szánnak rá. Mélyebb beszélgetést igényelnek, kezdeményeznek és folytatnának is, mint a legtöbb ember. Ezért az történik, hogy legtöbb esetben nem ők éreztetik azt, hogy most be kellene fejezni. A beszélgetés befejezésének kezdeményezése mindig a domináns státuszú féltől indul. Érthetően sok esetben van egy frusztráció ezek után. Mondhatni az introvertáltak a telefonáláshoz nem fűznek sok reményt, ugyanakkor ami történik, az sem feltétlenül jó hangulatban fejeződik be számukra, éppen a befejezés módja miatt, és akkor is ez a lezáró érzés, ha egyébként tartalmas volt a beszélgetés.

Mint azt említettük nehezen tud beilleszkedni a szociális idői keretbe, tehát például nem elfelejti a szülinapot, hanem alkalmas, belső időre vár, míg olyan formában nem lesz, hogy bátran együtt örvendezhet az ünnepelttel. Mondhatni szubjektív órája van, amivel nem teszi kedvessé magát családtagjai, embertársai előtt.

A szociális kényszer – a szociális hálózatok mindenkit igyekeznek kifordítani, azt szeretnék, hogy minél többet, többel és többször ezt tegyük, de ehhez saját akaratunkat, döntésünket használják, tehát nem kárhoztathatjuk őket. Ebben a világban kell élniük, boldogulniuk, miközben másra vágynak.

„Folyamatosan sms-ezel nekem a napod minden részletéről. Szeretlek, és örülök, hogy finom ebédet ettél, hogy elintézted a mosást, és hogy más boltban vettél tejet, mint szoktál, de csak ennyi szociális energiám van egy nap, és te túl gyorsan elszívod azt, ezekkel az értelmetlen dolgokkal.”

„Nem mindenki tudja, hogy egy rosszul időzített hívással elveszíthet téged.”

„Van még valaki, aki felvesz egy nem ismert telefonszámot, ahelyett hogy megguglizná, vajon ki lehet?”

Volt az a hír, aminek valóságtartalmát nehéz ellenőrizni, ami érdekes módon nem érinti a történet igazságtartalmát :), szóval hogy a 24 órája elveszett hegymászók nem fogadták a mentőcsapat hívását, mert ismeretlen volt számukra az a telefonszám.

„- Meghalnál értem? – Meg. – Felveszed, ha hívlak? – Nem.”

„Az a borzalmas érzés, amikor valaki kezedbe nyom egy telefont, és azt mondja: Tessék, beszélj vele!”

„Introvertált feleségem telefonján kértem segítséget, és a következőt írtam: Kérem üzenetet küldjenek, a hívásokat nem fogadja.”

„Miért van az extrovertáltaknak hangposta? Hogy soha ne maradjanak le egy hívásról sem. És miért van hangposta az introvertáltaknak? Hogy soha ne kelljen felvegyék a telefont.” Devora Zack

„Én felhívom őket, de remélem nem veszik fel.”

„Lehet, hogy nem veszem fel a telefont, még azokét sem, akiket kedvelek, de visszahívom őket, amint lelkileg felkészültem, és összegyűjtöm a kellő energiát a beszélgetéshez.”

„Kérlek, ne hívjatok többet olyasmi miatt, amit simán elküldhettek üzenetben is. Ne hívjatok, hanem küldjetek helyette üzenetet, ha úgy is megoldható. Utálom, ha kellemetlen helyzetbe hoznak, kínos beszélgetésbe kevernek. Drága barátaim, írjatok SMS-t!”

„Ha nem akarok beszélgetni, attól még nem vagyok ideges vagy szégyenlős, vagy olyan elesett, szomorú alak, akit fel kell vidítani, egyszerűen csak nem akarok csevegni.”

• G. Fárasztja a csevegés (small talk)

„A csevegés a társadalom WD-40-je. Célja van, talán több célja is. Kis kedveskedés az eladóval, tréfálkozás a fogorvos recepciósával, könnyed ismerkedés idegennel egy partin – ez tartja a társadalom fogaskerekeit olajozottan, barátságosabbá teszi a világot, és megóvja a szociális izmainkat a sorvadástól.” Sophia Dembling

Tisztázzuk: nem arról van szó, hogy nem szeretik a csevegést, vagy hogy inkább az elvontabb témákra hajtanak, vagy valami ilyesmi, hanem arról van szó, hogy a small talk az introvertáltaknak: fáj. Olyan, mintha bútorokat tologatnának a száraz parkettán. Parketta az elméjük.

Ennek több oka is van. Egyrészt az introvertált agy nem megoldásokat, hanem jelentéseket keres. Úgy van „huzagolva”, hogy elemez, összefüggéseket próbál találni. Az extrovertáltak szeretnek sokat tapasztalni, az introvertáltak viszont sokat akarnak tudni arról, amit tapasztalnak. Egy csevegés során is izzanak az értelmezési vonalak, de míg egy értelmezés végigfut az elemzési pályán, a beszélgetés többi résztvevője már témát is váltott. És kezdőik minden elölről. Tehát elsősorban az állandó témaváltás az, ami rettenetesen meggyötri.Hogy állandóan lemarad, a többiekhez képest állandó fáziskésésben van.

Második ezzel van összefüggésben. „Tegnap micsoda zuhé volt!” Erre az introvertált elme legalább három árvizet, két gleccseromlást vizionál a következő pillanatokban, áramlatok átrendeződését, bodyk a Himaláján, 50% százalékos talajszárazság, és a legszörnyűbb, hogy ezek képekben is megjelennek előtte. Közben ott villog a kérdés: „Mit is kellene mondjak a nagy gondolati tömegből?” Hát onnan éppenséggel semmit. Ugyanis csak annyit kellene mondania: „Virágaimnak éppen jól jött. De remélem te nem áztál meg?” De valószínű, hogy pont ez nem jön elő a fejében levő zaj miatt, amiből az is következik, hogy utána miniszorongást él meg, hogy valamit megint elrontott, vagy legalábbis elszalasztott.

Továbbá az introvertáltak nem azért utálják a csevegést, mert nem lenne kedvük az emberekkel kapcsolatba lépni, velük társalogni, őket megismerni. Éppen emiatt zsibbasztja a csivitelés, mert az akadálya az igazi, bensőséges kapcsolatnak, amiben ők is otthon lehetnének, ahol már ők is adhatnának. A felületes beszélgetésből nem tematikusan, hanem alkatilag vannak kizárva, anélkül, hogy ez bárkinek is szemet szúrna. Az más kérdés, hogy egy koktélparti nem biztos, hogy alkalmas filozofálásra. Ott a beszélgetési színvonal inkább ahhoz hasonlatos, mint amikor egy kislány a margaréta szirmait tépegeti: szeret, nem szeret… Ebből nem kellene túlzó következtetéseket levonni.

Az introvertáltak azért beszélnek, mert van mondanivalójuk, az extrovertáltak azért beszélnek, mert mondaniuk kell valamit – tartja a mondás, és mint általában a hasonló sommás megállapítások, ebben is van jó adag túlzás. Egy tendenciát azért mégiscsak megfogalmaz, méghozzá igen találóan.

Másrészt nem arról van szó, hogy náluk nincs csevegés, csak az nem bevezeti a beszélgetést, hanem lezárja. Miután kielemezték a dolgokat, utána már szívesen csivitelnek a téma maradékán, perifériáin. Ugyanis az elemzésben megtalálták, megmutathatták hitelességüket, ott voltak, belevihették önmagukat, utána pedig már egészen másként érzik magukat. Ahogy vallott egyik érintett: „Órákig tudok beszélgetni olyannal, akivel intellektuálisan kapcsolatba tudok lépni, és sem közben, sem utána egyáltalán nem érzem magam kimerültnek. Az értelmetlen beszélgetés viszont zavar és lemerít. Utána valóban aranyat ér az egyedül töltött idő.” Jobban szeret tehát kisebb társaságban lenni, meghitt beszélgetéseket folytatni, mint a nyüzsgő, a csivitelő társaságot.

Egy másik különbség az introvertáltak és az extrovertáltak között az, hogy hogyan élik meg a külső ingereket. Zuhanó repülőgépen inkább a mosdóban lennének, magukban… Na de komolyra fordítva a szót: az extrovertáltak szeretnek sokat megélni, szükségük van a dopamin-adagjukra, az introvertáltak pedig szeretnek sokat tudni arról, amit megélnek, mert esetükben a dominánsabb neurotranszmitter, az acetilkolin ezt igényli.

Amúgy pedig: „Abszolút nem baj, ha a saját gondolatainkat érdekesebbnek találjuk, mint egy hosszú történetet valaki férje unokahúgának ínyműtétjéről. – Sophia Dembling,

A small talk iránti érdektelenség miatt nem szívesen szólítanak meg idegent, és nem mindig van energiájuk arra, hogy hosszú beszélgetést folytassanak másokkal. A konfrontáció általában nem kívánatos számunkra, mivel az agyi feldolgozás bonyolultsága és relatív lassúsága hátrány egy vitahelyzetben.

Az introvertáltakra jellemző az is, hogy egyszerűen csak szeretnek gondolkodni és vizsgálódni, forgatni egy-egy témát a saját fejükben, függetlenül attól, hogy milyen kötődésük, érdekeltségük van benne.

Az önismeret és az önmegértés is kiemelten fontos az introvertáltak számára, ezért gyakran sok időt szentelnek arra, hogy többet megtudjanak önmagukról. Ez magában foglalhatja az általuk kedvelt hobbik felfedezését, az életükről való gondolkodást, és olyan könyvek olvasását, amelyek a számukra az aktuálisan fontos témákat járják körül. Azt is jelenti, hogy az ötletek felé orientálódik, függetlenül attól, hogy ezek az ötletekhez kifejezetten kötődnek, avagy sem.

„Egy nyilvános helyen dolgozom, és az egyetlen dolog, ami rádöbbentett, hogy mennyire introvertált vagyok, az az, amikor az extrovertált törzsvendégeink odajönnek a kiszolgáló pulthoz csevegni. Kedves emberek, de nekem általában nincs kedvem üres fecsegéshez. Amikor látom, hogy jönnek, mindig azt mondom magamban: „Ó ne már, megint itt vagytok!”

Rettenetesen zavarja a pletyka, nem annyira annak tartalma, és nem erkölcsi okok miatt, hanem mert érdektelennek találja, amihez végtelen sokaságú futamot lehet indítani, de értelmetlenül. Egy történet „pletykaverzióban” végtelen módon deklinálható. Következmények, tanulság nélkül.
A pletyka a tömegek agyát rothasztja, és nagyon sok ember élvezetesnek találja ezeket a valóságmagvakat tartalmazó információkat. Introvertált számára ez amputációval ér fel. Mintha agyát félbe metszenék, lát, hall ugyan, csakhogy az egésznek az okát nem tudja értelmezni. „Egy pletykákat megosztó beszélgetés során az introvertált ember szeme elkerekedik, csak néz homlokát ráncolva, miközben próbálja felfogni, hogy ez a beszélgetés hogyan érdekelhet bárkit is. Ez nem azért van, mert az introvertált erkölcsileg felsőbbrendű – egyszerűen csak nem érti. Amint azt már megbeszéltük, az introvertált embereket az ötletek energiával töltik fel és izgatják őket, éppen ezért egyszerűen csak emberekről beszélni, arról, hogy azok mit csinálnak és kiket ismernek, puszta zaj számukra, és kisvártatva a beszélgetésből való kiutat fogják keresni.”

• H. Kapcsolati szempontból általában egy szabad kapacitással rendelkezik

Erről csak néhány mondatot ezúttal, lesz külön fejezet róla. D.v.

Mindenekelőtt az alcímként szereplő mondat nem erkölcsi jellegű megjegyzés, és van ennek terhe és kockázata is. Először is egy intro legközelebbi barátja a saját fejében van. Ugyanakkor nagy becsben tartja a közeli kapcsolatait is, hiszen megharcolt (önmagával) értük. Azt nem tudni, hogy hol őrizte barátait, mert olyan intenzíven nem tartotta velük a kapcsolatot, hogy csoda, ha maradt valakije. Ragaszkodása olyan, mint amit egy extrovertált gyakorol olyasvalaki iránt, akit pár perce ismert meg. Álom van ereiben, szívében egyik szem mindig befele figyel. A határvonal a személyiség bizonyos összetevői és egy bosszantó szándékolt viselkedés között esetenként igencsak vékonynak tűnhet. Éppen ezért is történik olyan gyakran, hogy egy konstans elvárás van felé, ami akár egész életét végigkíséri: változz meg!

Viselkedése gyakran infantilisnek értékelhető, és nehéz eldönteni, hogy tényleg az, vagy csak zavarodottságból fakadó játékosság. Ugyanis nem, az intrók nem tudják jobban kontrollálni szavaikat, mint az extrovertáltak. Ez közkeletű félreértés. Társaságban egyáltalán nem szerepelnek jobban, ami a beszéd minőségét illeti. Zavarukban gyakran mondanak olyat, ami félreérthető, vagy sérelmes valaki számára, de az agyukban zajló folyamatokból azt tudták hirtelen előszedni, illetve talán őket magukat szórakoztatta, anélkül, hogy felmérték volna annak hatását mások önérzetére.

A szociális zavarodottság állapotában a józanság helyét az érdekesség veszi át. Holott társaságban alapszabály, hogy csak elkerülhetetlen közhelyeket mondunk, de ezt az introvertált nem tudja betartani. Sokszor csak a tónusa sértő, vagy megjegyzésének üteme, ismeretes a futballból, a brutális belépő és a fantasztikus szerelés között néha csupán pár tizedmásodperc a különbség.

Nem igazán ismerik az emberi dinamikát, úgy értve a reálist, és nem azt, amit saját fejükben folyamatosan futtatnak. Színes elméleteket kreálnak, elvekre, jelentésekre figyelnek, kiváló elemzők, de a valós interakciók nem az ő világuk. Igazából képtelenek felfedezni a világban azt a fajta tartalmat, amit az élet esszenciájának vélnek, de keresik, és futószalagon gyártják a képeket és az elméleti tartalmakat. 

A sok merengés, gyötrődés, korábbi események újrafuttatása, hogy azt egy józanabb, érettebb szemszögből újra megítélhesse – nem tesz jót egy kapcsolatnak.

Közös kirándulás, családi programok egy introvertálttal általában az elfogadható és a katasztrofális között mozog. Kivéve…, ha arkangyalok az útitársak 🙂 Azaz ha ismerik, elfogadják, és őszintén támogatják karakterét, és az elvárt lelkület alapvetően mégiscsak visszautal az előbbi fogalomra 🙂 Ha támogatják, akkor nagyon hasznos szereplővé válhat. De ezekről egy külön fejezetben. Introvertált szülő, gyerek, testvér, barát, házastárs… Izgalmas fejezetnek ígérkezik.

„Nem vagyok jó viszonyban a rövid időn belüli vagy az utolsó pillanatban történő tervmódosításokkal, és értékelem, ha legalább 24 órával korábban (lehetőleg többel, ha lehetséges) előre szólnak mindenről, amiben szeretnék, hogy részt vegyek. Ha a főnök váratlanul találkozót akar, megmondom neki, hogy egy 10-15 perces, e-mailben küldött figyelmeztetés mindig jól jön, hogy be tudjam fejezni, amit éppen csinálok, és át tudjak kapcsolni arra, amiről tárgyalni akarnak – ami végső soron mindkettőnk számára hatékonyabb.”

„Az extrovertáltak és az introvertáltak alma és narancs. Az extrovertáltak szikráznak, az introvertáltak ragyognak. Az extrovertáltak tűzijáték, az introvertáltak tűz a kandallóban. Az extrovertáltak vonzzák azokat az embereket, akik szeretik a csillogást, az introvertáltak pedig azokat, akik a melegségében akarnak sütkérezni.”

„Míg az introvertált elgondolkodik a kérdésen (először gondolkodik), addig az extrovertált ezt felkérésnek veszi, hogy töltse ki az űrt (először beszél). Amíg az introvertált nem szakítja félbe, addig az extrovertált folytatja az interperszonális tér kitöltését beszéddel. De amíg az extrovertált beszél, addig az introvertált nem tud gondolkodni, és néma marad. A némaság azt jelenti, hogy a meghívás még mindig nyitva áll, és a folyamatos beszéd biztosítja, hogy az introvertált néma maradjon. Mire az extrovertált megáll, hogy kérdezzen, az introvertált feje már lüktet, és csak ki akar jutni, hogy gondolkodni tudjon. Az extrovertált csak feltételezi, hogy az introvertáltnak nem volt mondanivalója, és továbbáll.”

„Egy extrovertált ember kell ahhoz, hogy előhozza a vidám oldalamat. Ha mindenki olyan lenne mint én, mi introvertáltak valószínűleg csak ülnénk, és az univerzum rejtelmeiről beszélgetnénk.”

Ha hallanád az összes gondolatot, ami egy introvertált ember fejében egy adott pillanatban végigfut, úgy éreznéd, mintha az elmúlt egy órában az egész világ a te füledbe beszélt volna. Sophia Dembling

„A személyiségjegyeinkkel összehasonlítva a jellemvonások jobban alakíthatók. A személyiségjegyeinket legfeljebb megszelídíteni tudjuk, és már az is nagy eredmény, ha valamelyest sikerül. A jellemünk viszont formálható, bár ez sem megy könnyen, és csak lassan, komoly erőfeszítéssel történhet. Sok minden, amit jellemnek nevezünk, alapvető meggyőződéseinkből fakad, hiedelmeinkből, mondhatni, és meglepően nehéz megváltoztatni ezeket. Nem az MBTI-típusunkat változtatjuk meg, azt valóban nem lehetne, hanem azokat a folyamatokat fejlesztjük és erősítjük, amelyek már hozzánk tartoznak, amelyek már jelen, bennünk vannak. Így tehát a változással nem elfordulunk önmagunktól, hanem mélyebb, teljesebb változatai leszünk önmagunknak.” Anne Bogel

1. Nyilvános megszólalások

Külön fejezetet tervezünk erről is, ezért most csak pár mondatot írunk.

Legfontosabb szabály, természetesen, hogy nyilvános szereplésre legyen felkészülve, de a példák alapján általában alábecsüli ezt a figyelmeztetést. Ha emberi megmérettetésnek van kitéve, akkor nem ott folytatódik az élet, ahol előtte abbahagyta. Ez azonban még nem minden. Nagyon fontos számára a kipihentség, illetve a kávéivás időzítése. Amit introvertáltnak feltétlenül tudnia kell, hogy nyilvános fellépés, találkozó előtt legkésőbb 3 órával igya meg az utolsó kávéadagot, ha egyáltalán kávéfogyasztó.

Horrorfilmek kerülendők. Ha HSP-vonásokkal is rendelkezik, akkor egyszerűen tilos. Még társaságban sem tanácsos megnézni ilyen vagy hasonló tematikájú filmet. Hetekre, de akár évekre is megzavarhatják, felkavarhatják a látottak.

Az introvertáltak két világban élnek: az emberek világát látogatják, de a magány és a belső világ marad mindig is az igazi otthonuk. Jenn Granneman