2. (befejező) rész
Római Birodalom, népek, vallások
A zsidó vallás jogállása
Ha már Római Birodalom szóba került, a fentieket összefoglalva elmondhatjuk, hogy hiba csupán az erő és a hatalom felől megközelíteni ezt a sokszínű történelmi képződményt, ugyanis dominancia-performanszaik mögött volt egyéb is. Érzelemmentes családi élet, brutális alapítási szimbólumok, egy olyan jogrendszer, amihez foghatót látunk manapság is, akár a globális északon is. Valóban nem az önkény, hanem a jog uralkodott, de ha a hatalmon levők úgy gondolták, kedvük szerint hozzáadtak, vagy elvettek a törvényekből, a kulcsszó az auctoritas. Bizonyos határok között érvényesült, ahogy az történik manapság is autoriter irányítású országokban. És volt a római szellemiségben egy gyengédségi komponens is, amivel saját történelmi örökségéhez organikusan kapcsolódott, illetve más népek szokásait, kultúráját és vallását sajátos módon kezelni tudta.
Ebbe a gyengédségi szegmensbe tartozott a vallás is, amit ők „ősök útjá”-nak neveztek, egyszersmind azt is jelezve, hogy alapvetően mi a legfontosabb benne. Nincs okunk kételkedni abban sem, hogy őszintén tisztelték a görög kultúrát, illetve más népek szokásait is, amennyiben… Amennyiben. Minket közelebbről természetesen a zsidók jogállására vonatkozó adatok érdekelnek, amikből nem sok maradt fenn, de ami rendelkezésre áll, az igen beszédes, a kevés adat is elárulja a tendenciákat, persze kicsit másként, mint a hős az átlagos életet. Egyrészt van országos érvényű rendelet, ami elveket és nagyvonalú előírásokat tartalmaz, és vannak a helyi esetek, amik gyakorisága azt jelzi, hogy időnként meg kellett ismételni őket, emlékeztetve a hatóságokat és a többi népet bizonyos sajátosságokra, azaz ahogy a zsidók vallásukat gyakorolják és központi templomukat támogatják, az belefér a Birodalom oikonómiájába. Legtöbb adat pozitív, támogató, de időnként tiltó rendelkezés is előfordul, mint például a Bar Kohba vezette felkelés után Hadrianus császár által elrendelt körülmetélési tilalom, ami időben és valószínűleg hatályában is korlátozott lehetett, és retorziókról sem lehet olvasni. Mindezek ellenére állítható, hogy a zsidó vallásgyakorlatot a Római Birodalomban általában nem korlátozták, és a számos katonai konfliktus sem változtatott ezen, országuk jogilag nem került hátrányos helyzetbe, és a zsidóknak továbbra is megengedték, hogy „ősi szabályaik” szerint éljenek, legfeljebb a fiscus Iudaicus okozott bizonyos regisztrációs gondokat és pénzügyi kötelezettséget, amiről alább szólunk. Az „ősi” egyébként a rómaiak számára mondhatni tabunak számított, és jogilag azokat a gyakorlatokat védte le, amiket egy nép már azelőtt is gyakorolt, mielőtt a Birodalom bekebelezte volna. Mivel Róma önértelmezése szerint „békét hozott”, nagyon ügyelt arra, hogy a leigázott („pacifikált”) népek megszokott életét a lehető legkevésbé forgassa fel. Nem csak számítás és hatalmi arrogancia volt ebben, és aki a többi összetevőt nem érzékeli, az képtelen megérteni nemcsak a római, hanem minden más birodalom működését is.
Claudius idejében, Alexandria városában a zsidók és a görögök között kitört viszályt egy császári ediktum igyekezett elsimítani. Mert Rómában, minden más véleménnyel szemben, joguralom volt, a jog értelmezését illető auctoritás viszont más kérdés, de ritkán alkalmazták a mindkét felet egyaránt gyengítő terrort. A szóbanforgó konfliktus pontos okai nem tisztázottak, de az ediktum tematikája sejteti, és nem utoljára történt ilyen (pl. a 116-117-es minden korábbit felülmúlt) azon a vidéken, ahol zsidók és görögök tömbben és nagyjából azonos arányban éltek, ahol éppen a kiegyensúlyozottság-közeli helyzet indítja be a gyanakvást, és a túlélés ösztöneit, mert mindenki úgy érzi, hogy hátrányba került vagy kerülhet, holott a létszám nem erre predestinálná. Csak érdekesség, hogy Egyiptom a római hivatalos fogalmazásokban mindig jeles jelzőkkel szerepel, lévén, hogy a Birodalom központjának élelmezését főként onnan oldották meg, ha már Itáliába mindenüvé szőlőt ültettek, meg a Rubicont nem is locsolhatták el a földeken, a figyelmeztetés folyóra vonatkozott és nem egy száraz mederre :). Egyiptom identitását nagyjából ez meg is határozta, katonai kudarcait az ellátásban játszott szerepének méltóságával kompenzálta, igen eredményesen és hosszú ideig. Szóval a római dokumentumok Egyiptomra mint a „birodalom másik felé”-re hivatkoznak, de ha a másik fél alatt menyasszonyt is értettek, a római jogrendben az közel sem jelentett egyenjogúságot :(. Claudius a zsidók és görögök közötti ellentétek rendezését szolgáló ediktuma utal azokra a jogokra, amiket Caesar és Augustus is adott a zsidóknak, amiket a környezetük hajlamos félreérteni, és a rendeletben ugyan van némi patetikusság, de nincs túlzás, ugyanakkor nem is banalizálja a történteket, a császári adminisztráció felmérte hogy mekkora kaliberrel és mire céloz.
Folyamatosan kísérti a zsidók megítélését az istentelenség vádja, minthogy nem imádtak semmiféle látható isteni alakot, és ez abban az időben sokak számára meglehetősen nehezen emészthető volt, és két kézenfekvő magyarázatot is találtak erre a magatartásra, ha nagyon akartak, márpedig időnként ez volt a helyzet, ha üzleti és egyéb érdekeik ütköztek. Mentsük meg az emberi nem becsületét azzal, hogy feltételezzük: az ember minden rosszindulata elé okokat keres :), azaz legalább igyekszik megindokolni negatív érzéseit, mert jól érzi, hogy azok anomáliák… Két ok tehát, az egyik hogy vallási magatartásuk csak álca a különútra, minthogy a legrafináltabb hazugságnak, a teljes igazság megmutatása tűnik, de a birodalmi logikában és rendszerben, mint egykor pl. a szovjet birodalomban, a nemzeti elkülönülés megengedhetetlen volt. Ismerhetjük más összefüggésekben is. A másik pedig vallásuk átjárhatatlansága, amiben minden más néptől különböztek, bár ebben az időben igencsak szorgalmazták a prozelitizmust („bejárjátok a világot, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek…”), a zsidó vallás felvétele mégis körülményesebbnek tűnt, mint egyik istenségről a másikra váltani. Lehetett még találni harmadikat és negyediket is, mondjuk a szombatnapi munkaszünetet, illetve a templom javára küldött pénzt, ami nem is volt olyan természetes, mint manapság gondoljuk. A prozelitizmusról még annyit, hogy Keresztelő János határozottan fellépett az üres betérési ceremónia ellen, keresztelési gyakorlatával, prófétai hangvételével és habitusával éppen a zsidóvá létel felületes, üres ceremóniája ellen demonstrált, és egy bensőségesebb Isten-kapcsolatra adott mintát azáltal, hogy az origót új keretbe helyezte, a létesítő eseményt a „bűnök bocsánatára” végezte. Ugyanaz a víz (Jordán), mégis egészen más jelentéssel.
A Kr. u. 41-ben kiadott rendelet (fogadjuk el egyelőre hitelesnek, látni fogjuk, hogy önmagában úgysincs különösebb jelentősége) tehát két fontos megállapítást tesz: 1.) megengedi a zsidóknak, akik a Birodalomban bárhol is élnek, hogy megtartsák ősi szokásaikat anélkül, hogy ebben bárki is akadályozná őket. Ezek közé az „ősi szokások” közé tartozott, derül ki más összefüggésekből, a zsidók joga, hogy egyfajta adóként, pénzt szedhetnek be hittársaiktól, és azt a jeruzsálemi templom számára elküldhetik, továbbá hogy szombaton nem zaklatják őket, ésatöbbi, mint látni fogjuk. 2.) „Megparancsolom nekik, írja továbbá a rendelet, hogy legyenek körültekintőek, és ne éljenek vissza jóságommal, hogy lenézzék vagy megvessék más nemzetek vallási szertartásait”.
Előbbihez hozzátartozik, hogyha vitás kérdés merült fel, és igazolást nyert, hogy egy zsidó azért mulasztott, vagy éppen tett valamit, mert az számára vallási előírás, akkor javára döntött a bíróság, de egy enyhe „hacsak” mindig ott lebegett…, azaz, mint sokan kifejtik, vagy óvatos vagy bátor lehetett, de együtt a kettő ritkán, a városban, tartományban uralkodó körülményekből tudnia kellett, hogy a hatóságnak, vagy a vallási előírásoknak kell inkább engedelmeskednie. Utóbbiak áthágásával hittársai és saját lelkiismeretének vádjával szembesült, előbbi esetben komoly retorzióra számíthatott. Azonban figyelembe kell venni, hogy a vallási gyakorlatokra vonatkozó megállapítások, amik valamelyik római történetírótól, vagy másik oldalról éppen Philóntól vagy Josephustól származnak, valamiféle negatív vagy éppen pozitív eszményképet mutatnak be vagy feltételeznek, amikből rövidlátó megoldás lenne általános képet alkotni.
Josephus például egyik alkalommal a zsidóknak adott kiváltságok megerősítéséről beszél: „Agrippa kész volt teljesíteni a zsidók minden követelését, és elismerte igazukat. Még ha több kérésük is lenne, azok teljesítése sem okozna nehézségeket, amíg a római fennhatóságot nem érintené hátrányosan.” Nyilván azért ez nem ment ilyen simán, és az is kiderül ezekből az utalásokból, hogy ezeket a kiváltságokat időnként meg kellett erősíteni, néha kérvényezték, követséget küldtek maguk a zsidók, máskor meg fellázadtak, mint történt több esetben, pl. Alexandriában, amiről szóltunk.
Vita van többek között a zsidók katonai szolgálatáról. Az anyaországban mentesültek az alól, bár ezzel ki is zárták magukat a katonai karrier biztosította lehetőségekből, de egy szombattartó, kóserül étkező zsidónak nem sok lehetőséget kínáltak a légiók. A diaszpórában más volt a helyzet, a római polgárság mellett a mózesi törvények aktív betartását is igazolnia kellett annak, aki „ősi szokásaira” való hivatkozással mentesülni szeretett volna a katonai szolgálat alól. Ehhez egy egyszerű nyilatkozat nem volt elég. A helyi zsinagógának kellett megerősítenie, hogy nemcsak névleges, hanem gyakorló zsidó, és csak úgy mentesülhetett a katonai behívó hatálya alól. Azt is tudni viszont, hogy voltak zsidók a római hadseregben, de róluk kevés egzakt feljegyzés maradt fent. Auxiliák? Meglehet, de azokról mutasson valaki a tárgyalt korszakra vonatkozó hiteles dokumentumot!
A zsidók személyesen mentesültek a császárnak bemutatandó áldozati kötelezettség alól, de intézményesen mégiscsak meg kellett tegyék, ugyanis a napi két áldozat során, amit a jeruzsálemi templomban bemutattak (a reggeli és a délutáni bárány-áldozat a bűnökért), azt Augustus és családja (majd más császárok) tiszteletére is végezték, csak ezek nem a császárnak, hanem a császárért történtek. A különbség valószínűleg nem okozott semmiféle változást a ceremóniák gyakorlati megoldásaiban, de fontos volt az elméleti különbségtétel, amit egyesek kompromisszumként értékeltek, mások képmutatásnak láttak. Minden jel szerint a templom a principátus korától egészen annak pusztulásáig kapott császári adományokat is, amiket minden bizonnyal nem vertek nagydobra, nehogy úgy tűnjön, hogy „minden vallás csak kollázs az istenek válogatott tulajdonságaiból.”
Szombaton a zsidók nem voltak kötelesek megjelenni a bíróságokon. Elvileg. Az egyiptomi Edfu városában azonban a Kr. u. 69-117 közötti évekből származó adóügyi dokumentumok alapján kimutatható, hogy a római adószedők nem vették figyelembe a szombatot (azaz a zsidó adókat ugyanúgy beszedték szombaton, mint a hét többi napján), viszont a zsidók betartották a szombatot, ha ők maguk adminisztrálták az adóbeszedést (nevezetesen a júdeaiak által fizetendő különadó esetében). Erről beszéltünk fentebb.
Az, hogy a bírósági üléseket nem hivatalos ünnepnapon tartották, Rómában is általános szabályozás volt, amint az kiderül pl. a lex Irnitanából is (ez Kr. u. 91-ből, a lex Flavia municipalis része). A zsidó közösségekre vonatkozó kiváltságok azonban éppen arról szólnak, hogy a bírósági üléseket megtartják, de nem lehet egy nép (vallás) tagjait arra kényszeríteni, hogy bizonyos időpontokban, vagyis saját ünnepnapjaikon, megjelenjenek. Ezekben a konkrét szabályozásokban valószínűleg kizárólag római bíróságokról van szó, tehát csak azokat az eseteket veszik figyelembe, amelyekben egy helyi jogvitát a proconsul elé utaltak (valószínűleg per vadimonium-mal – kezességvállalással a bíróság előtti megjelenésért, amikor az alperesnek alkalmas, úgy értve nem tilos). Egy megjegyzés ideszúrva: a „iudaiok etnarchá-ja”, amellyel Caesar Kr. e. 47-ben II. Hyrcanust a birodalom összes zsidójának képviselőjévé tette, egyértelműen bizonyítja, hogy a rómaiak tudatosan vallásként fogták fel a zsidóságot, ezért is helyesebb „zsidónak”, nem pedig „júdeainak” fordítani a latin írásokat, tehát vallásként és nem népként kezelte őket a római jog.
Megállapítható, hogy a zsidóknak adott kiváltságok többnyire eseti és lokális jellegűek voltak, az új uralkodó nem biztos, hogy figyelembe vette elődje döntését, és ezt még ki lehetett valahogy védeni, vagy el lehetett kerülni a hatóságokkal való összeütközést, viszont sokkal nehezebb volt a környezetükben élő népekkel megértetni a formai és a jogi különállást. Emiatt egyes városokban többször is be kellett avatkozni, mert az identitás nem humbug, és a zsidók sok történetében is a hűség megjutalmazódik, illetve a csoda is kivillan a jelenségek alól, mint alapkőzet a hegyoldal egyes részein. A szombatra vonatkozó szabályozás is túl gyakran fordul elő ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy minden zsidó közösségnek mintegy magától járt ez a szokatlan jog, holott a rómaiakat megillette mindez, vagyis eleve nem tartottak bírósági tárgyalást neves ünnepnapjaikon. Claudius viszont kifejezetten a Római Birodalomban élő összes zsidóra vonatkozó érvényességgel ír, bár a szöveg hitelessége kétséges. Az efézusi zsidók katonáskodás alóli mentességére vonatkozóan is található rendelkezés, ami azt jelenti, hogy ezek a rendeletek gyakran lokálisak és ideiglenesek voltak, amikre újra és újra emlékeztetni kellett nemcsak a hatóságokat, hanem a többi nép tagjait is.
Kr. e. 50/49-ben az efézusi zsidók azt kérik Lucius Antoniushoz legátustól, hogy atyáik törvényének megfelelően mindig is volt „közösségük” (szünodosz; a római jog nyelvére kellett ezt lefordítani, amiben két fogalom szerepelt: kultuszok (cultus) és egyesületek (collegia)) a városban, és volt egy hely (tóposz), ahol saját ügyeikről dönthettek. Ezt a jogot Lucius Antonius meg is erősítette számukra. Amit ezután kapnak, az egy korlátozott engedély a gyülekezésre (nevezetesen meghatározott napokon), egy helyet a nőkkel és gyermekekkel való összejöveteleikhez, valamint az ígéretet, hogy a város piacfelügyelői gondoskodnak a megfelelő élelmiszerek behozataláról a kóser étkezéshez, amit a dokumentumban nem így neveznek. Már Caesar betiltott minden egyesületet, csak azok maradhattak, amik „időtlen idők óta” működtek, Augustus követte őt ebben, tehát a gyülekezési szabadság nem volt egyértelmű, hanem minden esetben engedélyt kellett rá kérni.
Calumnia – csapás, zűrzavar, gyalázat, itt kizárólag jogi jelentése szerepel: rágalom.
Fontos figyelembe venni, hogy a vádemelés a római bíróságon bizonyos kockázatokkal járt, de csak akkor, ha olyan szelek fújtak, ami így azért a római joghoz igencsak méltatlan fogalmazás, de mindjárt megmagyarázzuk. Ha a hatalmon levők bátorították ezt a magatartást, a jogtisztelők, a jópontot szerezni akarók és a haszonlesők igencsak felbátorodhattak, amit ez utóbbi kettőre van is példa, pl. Sulla jogi reformja őket (is, a reform másról is szólt) bátorítja, a törvény betűje ugyan rendben volt, de a cél ezzel mégiscsak az volt, hogy ellenlábasait felkutassa, ezért a feljelentők pénzjutalmat kaptak, de ha a vád alaptalannak bizonyult, mégsem kellett arányos retorzióval számoljanak, bár a jogi lehetőség megvolt rá (a feljelentő elleni per engedélyezése v. tiltása, pl.). Magyarán volt időszak, hogy ugyanaz a törvény a feljelentőknek kedvezett, és volt olyan időszak is, amikor nagy kockázattal járt a feljelentés. A dictator, a consulok, a priceps, a császár auctoritásán múlott mindez.
Alapesetben amikor a törvényi tanácskozás (conventus) kijelölt napja elérkezett, a felperes egyik első feladata volt a libellus benyújtása a bírósághoz, amibe bejegyezték (subscriptio vagy inscriptio) a vád részleteit, a vonatkozó neveket, és ezt mind a vádlott, mind a vádló aláírta. Ezt azért alakították ennyire körülményesen, hogy senki ne ugorjon bele egy könnyelmű vádaskodásba (accusationem), mert ha végül a vádlottat nem helyezték vád alá, a feljelentő, a vádló maga kerülhetett veszélybe. E problémák orvoslására, vagy legalábbis ellensúlyozására, a rómaiak három eljárási szabálysértést vezettek be a könnyelműen jelentgetők elrettentése érdekében: calumnia, hamis vád, akár rosszindulatból, akár könnyelműségből, illetve történhetett jóhiszeműségből vagy állami érdekből, de akár az, hogy valaki egyszerűen jó pontokat akart szerezni a hatóság szemében, és éppen ezért ebben igen gyakran szolgák és rabszolgák is szerepet játszanak; praevaricatio, a vádlottal való összeesküvés az igazság eltitkolására, sunyiban való együttműködés a védelemmel annak érdekében, hogy a vádlottat ártatlannak találják (trükközés, mint a profi amerikaifutball-ligában a tojáslabda nyomásával); ill. a tergiversatio, a hivatalosan büntetőeljárás lefolytatásának elmulasztása, amihez másodlagos bűnként gyakran társult hamis tanúzás és megvesztegetés. Mint látható a fiscus Iudaicusszal kapcsolatban melyik merült fel Domitianus idején, legalábbis döntő mértékben, hogy arra Nerva császárnak egy érme kibocsátásával, illetve azon a nevezett jogi fogalomnak szerepeltetésével kellett válaszolnia.
Nerva döntése, illetve válaszlépései, legalábbis ahogy Suetonius (majd Cassius Dio) elbeszéli, azt jelzik, hogy figyelembe vette és alkalmazta a lex Remmia-t (aminek pontos tartalma és datálása nem ismert, amint azt már jeleztük), vagyis ha a vádlónak nem sikerült a bizonyítás, és a vádlottat felmentették, a vádló magatartását és indítékait a bíró megvizsgálhatta, és adott esetben, ha az ártó szándék igazolódni látszott, ugyanazt a büntetést róhatta ki rá, mint ami a vád alapján kijárt volna a vádlottnak. Ha az, aki ezt a bírói vizsgálatot (qui cognovit, aki tisztában volt a tényállással) végezte, úgy találta, hogy a vádló csupán tévedésből cselekedett, non probasti (elutasítom) formulával felmentette, ha gonosz szándékot bizonyítottnak látta, akkor ítéletét calumniatus est (rágalmazás történt) kijelentéssel zárta, amit a rágalmazó elítélése követett. A calumnia vádjában bűnösnek talált személyt tehát ugyanazzal a büntetéssel sújthatták, mint amit az általa hamisan megvádolt személy kapott volna, amennyiben bűnössége igazolódik. A római jogrendszerben nem voltak állami ügyészek, bármelyik szabad ember vádat emelhetett, sőt, feljelentési joguk még a rabszolgáknak is volt. Előfordult, hogy a vádemelés politikai indíttatású volt, vagy rosszindulatból, ártó, lejárató szándékkal történt, éppen ezt akarta az említett Lex Remmia kiszűrni, vagy legalábbis megpróbált gátat szabni a rágalmazásoknak, hogy azok ne legyenek könnyen megtérülő, vagy elenyésző kockázatú próbálkozások. A felperest megbüntették, ha vádját alaptalannak találták, és erre vonatkozóan találunk utalásokat a Nerva jogi eljárásában is. Ebben a fázisban a calumnia hasonlított a modern rágalmazás vagy becsületsértés (jó hírnév megsértése) vádjához, azzal a megjegyzéssel, hogy egészen másak voltak a bizonyítási lehetőségek és a büntetési tételek.
Aelius Marcianus, a 3. sz. eleji római jogtudós szerint a calumnia büntetését a lex Remmia rögzítette, de nem ismert, hogy mikor készült, és az sem, hogy pontosan mit tartalmazott. Ciceró hivatkozik rá egyik védőbeszédében, miszerint a hamis vádlót, ha a rágalmazás tényét sikerül bizonyítani, a homlokán meg lehetett bélyegezni a K betűvel, a kalumnia kezdőbetűjével (lévén, hogy a fogalmat a görög jogból kölcsönzik), és feltételezik, hogy ezt a büntetést a lex Remmia tartalmazta. Sulla vonatkozó reformjában sem történik rá hivatkozás, talán mert az esetben más jogi problémáknak, illetve azok elhárításának igyekezete volt a fókuszban.
A calumnia büntetése pénzbírság, száműzés (exilium), relegatio in insulam (a száműzés enyhébb formája, mely nem járt vagyon- és állampolgárság-vesztéssel, bár ez nem egyértelmű), vagyonelkobzás vagy rangvesztés (ordinis amissio), illetve ha komoly volt az ügy, akkor fővesztés is megtörténhetett. A halálos ítélet meghozatala esetén azonban vitatott kérdés, hogy bármely vizsgálat, quaestio, hozhatott-e halálos ítéletet, vagy csak az a szerv, amelyiket a népgyűlés ezzel felruházott, a császárkorban már nem volt olyan egyértelmű.
A gondatlan pereskedés ellen többféle módon is biztosítottak ellenőrzéseket. Az ellenpert (contrarium iudicium) nem minden esetben engedélyezték, így a felperes szándékának tisztességessége nem mindig derülhetett ki. Viszont az alperes eskütételre kötelezhette a felperest arra vonatkozóan, hogy becsületesen indította-e a pert. Ha a per megalapozottnak bizonyult, akkor az eskü is teljesült, a felperes többé nem volt felelős, nem volt számonkérhető semmiért. Az un. calumnia eskü így szólt: Se non calumniae causa agere. (Nem a rágalmazás az eljárás célja.) Egyes esetekben az alperestől is megkövetelte a praetor, hogy esküdjön meg, hogy nem vitatja a felperes követelését, calumniae causa, ez esetben csak a követelés mértéket, az arányokat kellett eldönteni a perrel. Általánosságban elmondható, hogy ha a felperes esküt tett az alperesnek (iusiurandum ei deferebat), akkor az alperes esküt tehetett a felperesi calumnia esetére, az esetben tehát ha nem sikerült bizonyítani bűnösségét, megindulhatott az ellenper, calumnia címen, mondhatni magától, de gyakorlatilag a bíró döntése nyomán (calumniatus est!). Egyes perekben a felperes rágalmazási esküje a per szükséges előzménye volt, úgy tűnik, hogy például minden iudicia publica esetében a vádlótól megkövetelték ezt.
A feljelentők azonban, amennyiben igazolódott a vád, jutalomban részesültek, és ha vagyonelkobzás következett, akkor az elítélet vagyoni helyzetének megfelelően kaptak jusst. Esetünkben is ez történt, legalábbis Suetonius szerint, aki arról is beszámolt, hogy miután a zsarnok Domitianus gyilkosság áldozata lett, Nerva, miután átvette a törvényi auctoritast, sok feljelentőt (delatores) kivégeztetett, és ez azt jelenti, hogy alkalmazta a Lex Remmia-t, ami egyfajta arányosságot próbált vinni a jogrendszer vonatkozó részébe, bár az említett törvény már mondhatni nagyon régi, és azóta Caesar is szigorított a büntetési tételeken, a törvényi előírások, a büntetések alkalmazása viszont más tényezőktől függött, amint arról beszámoltunk.
Szóval Kr. u. 96., Nerva trónra lép, és szinte azonnal egy sesterciust veret, aminek hátlapján ott van a híres felirat: „Fisci Iudaici Calumnia Sublata„, a szenátus egyetértésének ismert iniciáléival. Azt, hogy Nerva pontosan milyen calumnia(k) alól szabadította meg a Birodalom népét, tehát pontosan kiket és mitől, azt egyetlen forrás sem közli, de feltételezhető.
Hangsúlyozzuk, hogy nem a „zsidó adó”-val kapcsolatos visszaélésekről van szó, hanem a „zsidó adót beszedő hivatal” visszaéléseiről, ugyanis maga a hivatal, mint jogi személy járt el ebben az ügyben. Viszont az egyszerűség kedvéért, amikor nem szükséges a fogalmi elkülönítés, „fiscus Iudaicus”-t egyszerűen zsidó adónak fordítjuk, és a két dénárt értjük alatta, amit a zsidóknak évente be kellett fizetniük a fiscusba, a császári adóhivatalba.
Nerva érméinek hátoldalán egy pálmafa látható, amely Júdea, illetve a zsidóság szimbóluma. Ismerheti ezt a jelképet a Birodalom nagyon sok lakója, hiszen alig 26 évvel korábban Vespasianus hasonló szimbólummal veretett érmét, amin viszont a Iudea Capta felirat szerepelt, ami már addigra körbejárta a birodalom tartományait, és olyan lehetett mint Clara Schumann a 100DM-on, sokan nem tudták kicsoda, de tekintete ismerős volt, és igen kedves:). Vespasianus talán az utolsó „békeévekbeli”, egy Kr. u. 54-es érmére utal, lényeg, hogy ezen a pálmafás szimbólum körül a FISCI IVDAICI CALVMNIA SVBLATA felirat szerepel: A zsidó adóhivatal túlkapásainak beszüntetése. És határozottan állítható, hogy az érmék inkább az adó reformját, mintsem eltörlését ünnepelték.
A fiscus Iudaicus eredetileg a zsidókra volt kivetve, bár abban az időben valószínűleg sem a rómaiak, sem maguk a keresztények nem tekintettek vallásukra úgy, mint ami elkülönül a judaizmustól. Ez azért nem ennyire egyértelmű, de maradjunk egyelőre ennél a megállapításnál, vagyis hogy kívülállók és érintettek többsége a keresztyénséget egy zsidó megújulási mozgalomként, zsidó szektaként, cisz-zsidó vallásként definiálhatta, de a lényeg az, hogy az elkülönültséget még nem látták véglegesnek. Ezért, bizonyos nézőpontból, a zsidó és nem zsidó keresztények egyaránt adókötelesek lettek volna, vagy legalábbis a vonatkozó törvényt lehetett úgy is értelmezni. Volt császár, aki auctoritásánál fogva úgy értelmezte, miután pénzügyileg nehéz helyzetbe manőverezte magát, és ebből bizonyos törekvések és nézeteltérések származtak, és nem a császár húzta a rövidebbet. Legalábbis jó ideig nem ő.
Továbbra is tisztázatlan, hogy a fiscus Iudaicust mikor törölték el, vannak adatok, hogy évtizedek múlva is beszedték, még Origenész idejében is, és valószínűleg valamikor a Kr. u. IV. században vezették ki, de erre vonatkozóan már igen sokrétű a történészek véleménye. Egyes történészek Julianus császárnak tulajdonítják az adó eltörlését, 361 vagy 362 körül.
Az minden kétséget kizárólag igazoltnak látszik, hogy valami miatt Nerva nagyon gyorsan és világosan demonstrálni akarta, hogy új idők jönnek a gyűlölt és meggyilkolt Domitianus uralkodása után. Az is gyanítható, hogy a fiscus Iudaicus csak egy jól kommunikálható formája volt ennek a „profán evangéliumnak”, viszont valami miatt a változást mégiscsak ez demonstrálta a leghatékonyabban. Látni fogjuk hogy miért, és azt is, hogy kiknek akart ezzel üzenni, méghozzá nagyon gyorsan és úgy, hogy a változásról a mindennapjaikban is ott legyen a hír, szó szerint is a kezük ügyében.
Vespasianus
Miután a jeruzsálemi templomot a rómaiak lerombolták (Kr. u. 70 nyarán), a templom javára küldendő zsidó adó is értelmét veszítette. A császári adminisztráció pedig úgy gondolta, ha eddig tudták fizetni, fizessék ezután is, és anélkül, hogy új adó kivetésével járó hercehurcát és kockázatokat fel kellett volna vállalni, egyszerűen átirányíttatta a zsidó templomadót a római kincstárba. Pontosabban a „fiscus”-ba, ami a császári kincstár volt az augustusi reformok nyomán. Ezzel a bevezetőben említett (Claudius rendeletében megfogalmazott) kiváltság (tolerancia) megerősítése, illetve a birodalom népeinek vallási érzékenységére vonatkozó figyelmeztetés mellé egy harmadik jogi elvet, méghozzá egy kötelezettséget csatolt a Római Birodalomban élő zsidók számára: a római adófizetési kötelezettséget.
Nincs adat arról, hogy kinek volt ez az ötlete, vagy hogy büntetésnek szánta-e a császár a lázadás miatt, vagy csak praktikusnak találta az ötletet. Két dénárnyi adó (egy legionárius fizetése 300-400 dénár között volt, + egyéb juttatások, ill. formaruha és cafeteria :)) a templomi fél sékel helyett. Utóbbi kötelező volta vitatott („a ti Mesteretek nem fizet templomadót?”), más vélemények szerint a 20 és az 50 közötti férfiak fizették. A ficus Iudaicus estén viszont nem volt mentesség, férfiak és nők is fizették egyaránt, állítólag 3 éves kortól, a rabszolgák helyett pedig uraik voltak kötelesek leróni. A gyermekek adókötelezettsége vitatott. Bocsánat az érzékeny témáért, de a Birodalomban született gyermekeknek fele nem érte meg a 10 életévét, ami, ha túl korán beveszik őket az adózásba, rengeteg adminisztrációval járt volna. Nem véletlen, hogy 12 v. 14 éves kortól kezdték komolyan venni az életet, már ami a statisztikát, az adózást, a vallási nagykorúságot illeti. 100 megszületett személyből 10-11 érte el a 30. életévét.
2 dénár elvileg 3-4-5 napi átlagfizetés, de nem ilyen egyszerű az átszámítás. Minden bizonnyal ment a csendes morgolódás, hiszen bármi is volt a császár eredeti terve, a zsidók mégiscsak büntetésként élték meg, hogy a templom helyett most a császári adminisztrációnak fizetnek, amelyik országukra, fővárosukra küldte a légióit, és azok lerombolták templomukat. Az adóval nem szórakoztak a rómaiak, és aki élt már diktatúrában, az tudhatja, hogy mielőtt bármi negatív megjegyzést tett volna az ember a rendszerre, annak vezetőire, háromszor körbenézett. Még az ittas embereknek sem járt el a szájuk, annyira internalizálva volt a tabu. A legaljasabb kérdés, amit valakinek nyilvánosan fel lehetett tenni: szerinted szabad-e adót fizetni a császárnak?
Tehát minden bizonnyal Vespasianus vezette be, Kr.u. 69 v. 70-ben, egyesek tudni vélik, hogy a Capitoliumi Iuppiter templom újjáépítésére szánta, ami a polgárháborúban megsérült. Ez Cassius Dio feljegyzése, amit óvatosan kell kezelni, lehetséges, de nem tény. A császár beszedte az adót, mert szüksége volt rá, mert már létezett, csak más céllal, más formában, de nem kellett külön kivetni, ráadásul a zsidók egy vesztes szabadságharc után vannak, a Iuppiter-templom (Iuppiter Optimus Maximus Capitolinus) tényleg romokban, és valóban nekiláttak felújításának, hiszen a római mentalitás egyik fontos eleme volt. Néhány részlet ma is látható romjaiból, ennyi történelmi és turisztikai haszna volt az erőfeszítésnek.
Kisebbik fia, Domitianus igen szigorúan próbálta ezt behajtani, legalábbis utódja, Nerva, és a vele szimpatizáló Suetonius szerint, sőt, egyenesen agresszíven és visszaélésszerűen, calumnia-tól sem riadt vissza, hogy pénzhez jusson. Ez a hozzáállás az adónemet a közvélemény figyelmének középpontjába helyezte. Ennek egyik oka az volt, hogy az adónem behajtása okán vagy ürügyén meg lehetett vádolni embereket, ugyanis a vád elég képlékenynek ígérkezett, nehéz volt cáfolni, ha egy családtag, egy szolga tanúként igazolta, hogy rokona, szomszédja, gazdája nem tiszteli az isteneket, holott nem zsidó, illetve zsidó származású, vagy zsidó életet él (ez akár keresztényt is jelenthetett), de mégsem fizeti az adót. Szenátori rangú személyeket, sőt a császár unokatestvérét, a konzult is megvádolták, és kivégezték, feleségét pedig egy kis szigetre száműzték ezzel a váddal. Zsidók fel voltak mentve az istenek, illetve a császár tisztelete alól, nekik viszont fizetni kellett a zsidó adót, a fiscus Iudaicust. Magyarán: vagy zsidó valaki, és az esetben nem kell római istenek tiszteletével törődjön, de fizetnie kell a fiscus Iudaicust, vagy nem zsidó (illetve/azaz nem fizeti a fiscust), az esetben állampolgári kötelessége törődni a Birodalom létét biztosító római istenekkel, ápolnia kell a „mos maiorum”-ot, ha már a Birodalom biztosította előnyöket élvezi. (Csak egy példa: a tengeri kalózkodás felszámolásával a rómaiak biztosították a Földközi-tengeren a hajózást, a kereskedelmet.)
A „törődik az istenekkel” nehezen megfogható, és ha valaki úgy akarja látni, akkor úgy is látja, bármit is mond vagy tesz a megvádolt. Egyre-másra érkeztek a feljelentések, egyik pert a másik után folytatták le, amiknek gyakran vagyonelkobzás lett a vége. Vagy fővesztés és vagyonelkobzás. Ezek az akciók egyértelműen feltűntek a nyilvánosságnak, különösen Rómában, bár nem egyértelmű, hogy a forrásokban szereplő minden egyes bejelentett eset valóban a fiscus Iudaicus adminisztrációjához tartozott-e, vagy más intézmények hajtották végre.
Az asebeia az „isteni tárgyak meggyalázása és kigúnyolása”, az „állami istenek iránti tiszteletlenség”, valamint a „szülőkkel és az elhunyt ősökkel szembeni tiszteletlenség” bűncselekmények gyűjtőfogalma volt a római jogban, és alkalmazása nagyfokú auctoritást igényelt. Istentelenségnek fordíthatjuk, megfelelő körültekintéssel, antonimája az eusebeia, amely jámborságként fordítható. Az ateizmus bizonyítására vagy cáfolatára egy áldozati tesztet is alkalmazhattak, amint azt Plinius és Taianus levélváltásából ismerhetjük.
Ha úgy alakult a feljelentett személy sorsa, akkor a feljelentők (delatores) magkapták az elkobzott vagyon egy részét, illetve más esetben pénzjutalmat. Ez felhívás volt a keringőre. A visszaélések áfiuma elleni orvosság pedig a világos törvény. Ismét megjegyezzük, hogy Domitianus eljárása nem volt törvénytelen, de auctoritása felhatalmazta a fiscust egy olyan értelmezésre, amit kezdetben ki sem tudtak védeni az érintettek, mert nem voltak rá felkészülve, a későbbiek során pedig a vérszemre kapott vádlók jelentették a törvényi szabályozás gyenge pontját.
Nerva, véget vetett a feljelentők (delatores) grasszálásának, és amelyik folyamatban levő ügyet calumnia-nak, tehát rágalomnak minősítettek, ott a feljelentő megbűnhődött, az idézett törvény szellemében. Ezeknek a hamis vádaknak, mint egyfajta boszorkányüldözésnek a megszüntetését, pénzérméken hirdették ki. Tulajdonképpen nem is kellett a törvény betűjéhez nyúlni, a császár augustusi auctoritásával értelmezte és határozta meg annak pontos jelentését. Ennyi változás történt, és ezt a hírt jelentette meg a már említett sesterciuson.
Adók
Fiscus – az birodalmi adó azon része, amit a császár kezelt. Több jogi elmélet is érvényesült vele kapcsolatban. Az egyik szerint a császár magánvagyonának számított, így minden adócsalást személyes vagyona megcsonkításaként is értelmezhetett. A második elmélet a köztársasági korból származott, miszerint a fiscus a császárra bízott állami vagyon, amivel szabadon rendelkezhet, de csak az ország érdekét szolgáló ügyekben. A harmadik elmélet a császárkor jogi huzavonáinak eredménye, miszerint a fiscus nem a császár vagyona, de nem is a szenátusé vagy a népé, hanem önálló jogi személy. Ilyen értelemben lehetett hitelező vagy adós, felperes és alperes. E tézis alátámasztására kimutatták, hogy megfelelő jogi struktúra volt körülötte. Nerva például létrehozott egy külön magisztrátust (praetor), aki arra volt kijelölve, hogy a magánszemélyek és a fiscus közötti jogi ügyek felett ítélkezzen.
Augustus vezette be a rendszert, mikor felosztotta a Birodalom területét szenátori provinciákra, amelyek adói az aerariumba (a már meglévő állami kincstárba) kerültek, illetve császári provinciákra, amelyek bevételei a fiscust, a császári kincstárat gazdagította. Ez utóbbira estek a legnagyobb kiadások, nevezetesen a hadsereg és a flotta fenntartása, a bürokrácia és a városi plebsnek nyújtott támogatások (búza- vagy pénzosztás) kifizetése. Történészek úgy vélik, hogy mindössze tíz szenátori provincia volt, vagyis a császári provinciák egyharmada. Ez a tény azt bizonyítaná, hogy a fiscus már születésétől kezdve sokkal gazdagabb és fontosabb volt, mint az aerarium.
A fiscus feladata volt tehát a non pacatae (nem teljesen megbékélt), azaz a császári felügyelet alatt álló provinciák összes bevételének beszedése a különböző tartományi helytartókon keresztül, továbbá a fiscus szedte be a bírságokat és a közvetett adókat (vectigalia, ami miatt Józsefnek és Máriának is Betlehembe kell menniük, de ide tartozott a portoria, a vám, és pl. a vicesima libertatis, felszabadítási adó), a magánörökségeket (a bona caduca, a talált vagyon :), és a vacantia, az örökös nélkül elhunytak vagyona), valamint a bona damnatorumot (vagyonelkobzásokat), amik a fiscus Iudaicus esetén is szerephez jutnak egy bizonyos időben.
A fiscuson belül, de attól függetlenül, Vespasianus létrehozta a fiscus Alexandrinust és a fiscus Asiaticust az egyiptomi és ázsiai bevételek fogadására, amelyeket korábban az aerariumba irányítottak, és létrehozta a fiscus Iudaicust is, amely alá a zsidó lakosság tartozott. Jegyezzük meg ismételten, hogy a fiscus Iudaicust csak kétszer említik az ókori források, azaz kétszer nevén, egyszer konkrét megnevezése nélkül, vannak közvetett utalások, hogy következetesen beszedték.
Mivel a Római Birodalomban mintegy 4,5 – 6 millió zsidó élt, a fiscus Iudaicus komoly bevételnek számított, amely egyes becslések szerint három légió fenntartására elegendő volt. Kr. u. 1. és 2. század fordulóján a Római Birodalom népessége a becslések szerint 54 és 82 millió között mozgott, a zsidó lakosság tehát igen jelentős arányt képviselt.
A fiscus vezetője, a rationibus, sokáig egy szabados volt, tehát egy közrendű személy, ugyanis ez nem követelt katonai erényeket, nagy karriert sem lehetett innen befutni. Augustus döntése volt, hogy a tisztséget a hagyományos társadalom osztálykövetelményeitől mentes személy kezébe adja, amivel jelezte is annak alárendelt mivoltát. Később korrupció és egyéb ügyek (túl nagy lett egy közrendű személy hatalma) miatt a rationibus tisztséget egy lovagrendű (equites) személy töltötte be, és ez így is maradt egészen Diocletianus koráig.
A rationibus egyfajta pénzügyi titkár volt, nevezhetjük jegybankelnöknek is, és bár jelentős befolyással rendelkezett, inkább beosztotti, mint vezetői státuszba tartozott. Traianus uralkodásától kezdődően (egyesek szerint Hadrianustól) a tisztséget csak lovagrendűek tölthették be, amint fentebb említettük, éppen amiatt, mert a közrendű rationibus rangját meghaladó befolyásra tett szert.
A fiscus Iudaicus székhelye valószínűleg Rómában volt. Erre vonatkozóan egyetlen emlék van, egy sírfelirat, egy bizonyos Titus Flavius Euschemoné, aki „a császár szabad embere” volt, és „procurator ad capitularia Iudæorum” (a zsidó adólisták tisztviselője), tehát a fiscus Iudaicus adminisztrációjának élén állt. Hic iacet. Requiescat in pace.
Két forrás
Ismételten megemlítjük, hogy a szokásos használattal ellentétben a fiscus Iudaicus nem az adó maga, hanem a beszedéséért felelős hatóság. A „fiscus Iudaicus” és a „zsidó adó” kifejezéseket gyakran keverik, sőt néha szinonimaként is értelmezik őket, egyébként így teszünk mi is. A „fiscus Iudaicus” gyakorlatilag maga egy fiók volt, amit a császári adóhivatal intézményén belül létrehoztak, esetleg már létezett is, mint egyesek állítják, Ceasar idejétől. Lényeg, hogy Vespasianus előtti időből nincs arra utaló adat, hogy adót szednének a diaszpóra zsidó lakosaitól, úgy értve speciális, csak rájuk nézve kötelező adót. Viszont Vespasianus döntését követően a befolyt összeg jelentősnek számított, ezért önálló hivatalt kapott. Hogy mit jelentett ez a „komolyabb összeg” nehéz pontosan megmondani, de a fentebb említett 3 légió fenntartása hihetőnek tűnik. Jeruzsálemet 4 légió ostromolja, illetve a segédcsapatok.
Az adónemben később történtek változások, de maga az adó ezen a néven egészen a Kr. u. 4. század közepéig is fennmaradhatott, bár időnként megváltozott szabályokkal, amikről hamarosan szólunk. Fontos még azt is megemlíteni, hogy magát az adót ezen a néven, szó szerint csupán Suetonius használja, illetve Nerva érméjén szerepel.
Az első forrás, amelyik anélkül említi, hogy kifejezetten ezt a nevet használná, a Josephus, aki azt írja, hogy a jeruzsálemi templom lerombolása után a Római Birodalomban a zsidóknak külön adót kellett fizetniük. Josephus, A Zsidó háború című művében ezt írja: „Minden zsidóra, bárhol is éltek, ő [Vespasianus] adót (phoron – adó görögül, mivel Josephus ezt a művét görögül írta) vetett ki, megparancsolva, hogy mindegyikük (ekaston), minden évben két drachmát adjon be a kapitóliumba, ahogyan korábban (proteron) a jeruzsálemi templomba fizettek. Ilyen volt a zsidó ügyek helyzete ebben az időpontban. Vespasianus immár negyedik éve tartotta kezében a császári hatalmat…”, és ezzel mintha arra utalna, hogy az adót Vespasianus uralkodásának harmadik évében hirdették ki. Róma és Jeruzsálem (ill. Egyiptom) naptárai eltérőek voltak a császárok éveinek számolásában, innen is jöhet némi dekronológia.
A zsidó adó bevezetésének második forrása Cassius Dio (akinek római történetea harmadik század elejére tehető): „Így pusztult el Jeruzsálem éppen Szaturnusz napján, olyan napon, amelyet a zsidók még most is a legjobban tisztelnek. Ettől kezdve elrendelték, hogy a zsidók, akik továbbra is megtartották ősi szokásaikat, évente két drachma adót fizessenek Iuppiter Capitolinusnak.”
Cassius Dio e passzusában a zsidók („akik továbbra is megtartották ősi szokásaikat”) adókötelezettségéről van szó Jeruzsálem elfoglalásától kezdve, ami Vespasianus uralkodásának második évében történt, Kr. u. 70-ben. Megjegyzendő, hogy Cassius Dio Iuppiter Capitolinust említ, míg Josephus általánosabb kifejezést használj (adó), de lehet hogy ezzel csak a témát akarta elkerülni, hogy ez az adó egy pogány isten javára lett volna kivetve. Ez a hozzáállás nem volt idegen tőle, és ez esetben valami ilyesmit üzen a zsidóknak: csak adó (de nem pogány célra).
Jupiter temploma a 69-es polgárháborúban elpusztult. Vespasianus (a fiscus Iudaicus bevételeiből?) újjáépítette ezt a Birodalom szellemisége számára igen jelentős épületet, még nagyobbá és szebbé téve azt. Ezt az építkezést a 70/71-es elkezdésétől egészen a 75/6-os befejezésig, sőt, uralkodásának végéig, 79-ig, ünnepelt(tte)e a kiadott érméken. Legidősebb fia, Titus uralkodása idején, 80-ban, ismét lerombolták, és később fiatalabb fia, Domitianus építtette újjá.
Az egyik fő kérdés, amely e két szövegrész elolvasása után felmerül, az adófizetőnek az ókori történészek által a jelek szerint adott különböző meghatározásaihoz kapcsolódik. Josephus „minden egyes” zsidót adófizetőként említ, Dio pedig azt állítja, hogy „azoknak a zsidóknak, akik továbbra is megtartották ősi szokásaikat”, meg kellett fizetniük az adót. Egyiptomban számos papirusz és osztraka maradt fenn, amelyek több információt adnak a zsidó adófizetésről ebben a római tartományban. Edfuban (Apollinopolis Magna) mintegy 70 osztrakát találtak, amelyeket nyugtaként adtak az adót befizető zsidóknak. Ezek Vespasianus, Titus, Domitianus és Traianus császárok uralkodásának idejére (Kr. u. 71 és 116 között) datálhatók. Ezekből a bizonyítékokból kitűnik, hogy nemcsak a 20 és 50 év közötti zsidó férfiaknak kellett megfizetniük ezt az új római adót, hanem a nőknek, a gyermekeknek, a felszabadítottaknak és a rabszolgáknak is, tehát a zsidó család minden tagjának. (Érdekesség, hogy ezeken a nyugtákon valószínűleg a 70-73 között elpusztult Oniási templomra is történik utalás). Az adó eredeti elnevezése valószínűleg „a zsidók két dénárja” (duo denarii Iudaeorum), de a „zsidó fizetség” is használatos volt.
Domitianus
„Miután a közmunkákra és játékokra fordított kiadásokkal, valamint a katonák fizetésének emelésével kimerítette pénzeszközeit (fiscus), a katonák számának csökkentésével próbálta a katonai kiadásokat csökkenteni. Amikor azonban rájött, hogy ezzel kiszolgáltatottá válik, habozás nélkül mindenféle fosztogatásba bocsátkozott. Mindenütt lefoglalta az élők és a holtak javait, függetlenül a vádtól és a vádlótól. Elég volt valakit valamilyen, a császár felségét sértő kifejezéssel vádolni. A hozzá semmilyen módon nem kapcsolódó személyek birtokait elkobozták, ha csak egy ember is jelentkezett, aki kijelentette, hogy még életében hallotta az elhunytól, hogy Caesar (a regnáló császár) az örököse. Az egyéb adók mellett a zsidókra kivetett adót is a legnagyobb szigorral vetették ki, és üldözték azokat, akik zsidó életet éltek anélkül, hogy ezt a tényt nyilvánosan elismerték volna, valamint azokat is, akik eltitkolták származásukat, és nem fizették meg a népükre kivetett adót. Emlékszem, hogy fiatalkoromban jelen voltam, amikor egy kilencvenéves férfi személyét vizsgálták a prokurátor és egy igen zsúfolt bíróság előtt, hogy kiderüljön, körül van-e metélve.” Írja a domitianusi túlkapásokról Suetonius.
Domitianus nagy szigorral látott neki az adók beszedésének, és erre, legalábbis a vele ellenszenvező Suetonius szerint, felelőtlen költekezései miatt volt szükség. Elrendelte tehát, hogy a fiscus kutassa fel azokat, akik zsidó életet élnek, ennek ellenére nem fizetik az adót, illetve azokat, akik származásukat tekintve zsidónak minősülnek. (Martialis utal a zsidók azon törekvésére, hogy sportversenyeken elrejtsék vallásuk látható jelét, de ez más témához tartozik). Rabbinikus források mindezt úgy értelmezik, hogy ez az adó Isten büntetése volt, mégpedig amiatt, hogy annak idején sokan közülök nem fizették rendesen a fél sékelt a Templom javára, amíg az még állt. Ez érdekes szempont, hasonlít a babiloni fogság prófétai értelmezésére: bűneink miatt történt mindez. Persze ott van a kiegészítő kérdés is: de vajon bűnösebbek vagyunk más népeknél, hogy így kell bűnhődnünk? Amire a prófétai válasz Isten kitüntetett figyelme és féltő szeretete, amely mindenki mástól megkülönbözetti az Ő választott népét. Érdekes hatása lesz ennek a szemléletnek a holokauszt utáni zsidó önértelmezésre, amire az írás végén röviden kitérünk.
A helyi zsinagógák kiemelkedő szerepet játszottak a templomi adó beszedésében, annak lerombolása előtt, ezért nem tűnik megalapozatlannak az a feltételezés, hogy ezek váltak a zsidó adót beszedő hivatalos személyek, a fiscus alkalmazottainak és felhatalmazottainak legfontosabb információforrásává. A helyi zsinagóga adatainak, feljegyzéseinek lefoglalása, ellenőrzése lehetett a legegyszerűbb és leggyorsabb módja, hogy a fiscus hivatalnokai ellenőrizzék az érintett személyeket, illetve az évenkénti frissítéshez (gör.: epikriszisz) információt szerezzenek az adófizetésre kötelezett zsidó férfiakról, nőkről, gyermekekről, szabadokról és rabszolgákról. Ez azonban csak egyik forrás lehetett, hiszen elég volt egy egyszerű feljelentés (akár rabszolgáé is), hogy elindítsák a vizsgálatot, ráadásul a cél nem az érintettek adófizetésre kötelezése, vagy mulasztásuk megbüntetése volt, hanem a gyors pénzszerzés. Aminek egyik leggyorsabb és leghatékonyabb módja tehetős személyeket „istentelenség”-el megvádolni.
A domitianusi besúgói hálózat kiépülése arra utal, hogy a zsidó adó bevezetésekor a magukat keresztényeknek nevező, zsidó vagy pogány származásúak valószínűleg már nem voltak a zsinagógák teljes jogú tagjai, nem voltak hivatalosan regisztrálva az adóra, és így Domitianus alatt zsidó adócsalóként, vagy rejtőzködő zsidóként üldözhették őket. Körülbelül akkor, amikor Nerva alatt elvesztették a Római Birodalmon belüli zsidó jogállásukat, valószínűleg a judaizmuson belüli jogállásukat is elvesztették. Úgy tűnik, ez tükröződik János evangéliumában (9:22; 12:42; 16:2), amelyben Jézus már nem arra figyelmezteti követőit, hogy a zsinagógákban fogják őket zaklatni, hanem arra figyelmezteti őket, hogy ki fogják őket tenni a zsinagógából, ami inkább a kiközösítésnek felel meg: már nem büntetik őket, de a főáramú judaizmus már nem tekinti őket „Izrael” részének. Bár gyakran felvetik azt is, hogy ezek csupán János és a helyi zsidó közösség közötti lokális problémára utalnak.
Általában ezeket az embereket besúgók (delatores) jelentették fel, akik az elkobzott vagyon egy részét megkapták. A feljelentőknek ez a nagyvonalú jutalmazása, illetve a feljelentés minimális kockázatai sokakat arra bátorított, hogy bátran próbálkozzanak. Elsőként Sulla szentesítette ezt jogi eljárásként, így próbált könyörtelenül leszámolni ellenfeleivel. Ez átöröklődött a császárkorra is, mint egy vízfolyás a természetben (pl. a Tordai-hasadék, átöröklött völgy).
Domitianus bátorítása, pénzéhsége, gátlástalansága ajtót nyitott a zsarolásoknak, rosszindulatú feljelentéseknek, leszámolásoknak, mindenekelőtt Rómában és Itáliában lehet ilyenekről tudni. Két olyan csoport volt ekkor a Birodalomban, akiket adófizetés elmulasztásával meg lehetett hivatalból is vádolni, ráadásul anélkül, hogy a jogot durván megsértették volna: az egyik a zsidókból lett keresztények, a másik pedig a pogányokból lett keresztények. Mindkettő bizonyos értelemben kötődött a zsidósághoz, és adott esetben könnyen lehetett erről igazolást is szerezni, de ők már magukat nem tartották zsidónak, tehát nem érezték azt, hogy a fiscust fizetniük kellene.
A zsidóból lett keresztyének ellenőrzésére ott voltak a zsinagógák iratai, amik feljegyezték a Jeruzsálembe küldött adót, illetve ha az illetőt valamilyen ügyben, eljárásban zsidóként regisztrálták. Nem „odaadták” ezeket az adólajstromokat, hanem elvették tőlük. Amúgy is, amit a római hatóság kérdezett, azt a delikvensek el is mondták. Előbb, vagy utóbb. Pogánykeresztyének esetén pedig elég volt egy rabszolga feljelentése, aki látta vagy elkísérte egy közösségi találkozóra. És számtalan más variáció is előfordulhatott.
A judaizmus követésének vádját könnyen fel lehetett hozni, de nehéz volt cáfolni, nem utolsósorban azért, mert egyes filozófiai szekták gyakorlata hasonlított egyes zsidó szokásokhoz. Ennek következtében sokan inkább a peren kívüli megegyezést választották a vádlókkal, mintsem hogy megkockáztassák a bírósági tárgyalások bizonytalanságát, ezzel is gyakorlatilag bátorítva a zsarolókat.
Úgy tűnik, hogy ezekben az esetekben a fő büntetés a vagyonelkobzás volt, és ebből arra lehet következtetni, hogy főként azok az emberek kerültek célkeresztbe, akiknek elegendő vagyonuk volt ahhoz, hogy mind a feljelentő (delator), mind a fiscus számára megérje a bírósági eljárást. Egy másik forrás Dio itt is releváns: Ugyanebben az évben [Kr. u. 95-ben] Domitianus sokakkal együtt megölette Flavius Clemens konzult, noha az unokatestvére volt, és annak feleségét, Flavia Domitilla-t száműzte, aki szintén a császár rokona volt.” A mindkettőjük ellen emelt vád jogalapja az istentelenség (atheotes) volt, Titus Flavius Clemens-t pontosabban „zsidó életmód” vagy „zsidó szokásokba való belesodródás” miatt ítélték halálra, ami az is lehet, hogy igazából a Domitianus alatti fiscus Iudaicus kezelésének módjával van összefüggésben, mármint a vád és a személy esetén. Domitilla-t Pandateria szigetére száműzték. Ezek a császárhoz oly közel álló emberek elleni vádak rendkívüli ügyek voltak, és nagy a gyanú, hogy politikai ihletésűek.
Suetonius szerint az emberek két kategóriája volt ennek a kemény kormányzásnak az áldozata: „azok, akik anélkül, hogy nyilvánosan elismerték volna ezt a hitet, mégis zsidó életet éltek” (improfessi Iudaicam viverent vitam), és „azok, akik eltitkolták származásukat és nem fizették meg a népükre kivetett adót” (dissimulata origine imposita genti tributa non pependissent). Zsidóknak (is) számíthattak, ezért adókötelesek voltak, a durva megközelítés szerint. Elítélésük esetén a büntetés a vagyonuk elkobzása, esetleg fő és jószágvesztés együtt. A büntetés súlyosságát tekintve egyesek úgy gondolják, hogy a vád hallatán, vagy akárcsak gyanú esetén néhányan úgy döntöttek, hogy áldozatot mutatnak be az isteneknek, és ezáltal megmentik a vagyonukat és az életüket, ha ez lehetséges kiút volt.
Nem pusztán adócsalással vádolták őket tehát, hanem a császár jogászai egy másik „bűncselekményt” fedeztek fel, amelyben bűnösnek lehetett őket találni: „istentelenség”. Ennek következtében az ilyen elítélésekből származó bevételek is a fiscus Iudaicushoz kerültek. Ugyanis jogi értelemben ezzel került harapófogóba az illető: nem fizeted a fiscust, tehát nem vagy zsidó, akkor miért nem mutatsz be rendszeresen áldozatot, azért mert „istentelen vagy”. És az illető csapdában volt, ez alól már nem volt kibúvó.
Ráadásul úgy tűnik, hogy ez a különleges vád Domitianus uralkodásának vége felé, könnyű és kedvelt eszközzé vált arra, hogy magas rangú, tehetős rómaiakat vegyen célba. Nagyon valószínű, hogy a zsidó életvitelt titokban élő és az ehhez kapcsolódó „ateizmus” vádja, amelyet a fiscus Iudaicus hivatalnokai Domitianus alatt rendszeresen elővettek, az lesz a „calumnia”, amelyet utódja, Nerva megszüntetett, amit az említett pénzérmén is megjelntetett. Erről a következő bekezdésben lesz szó. Ha ezeket az eredményeket nézzük, az egyik legfontosabb következtetésnek annak kell lennie, hogy a vegyes (zsidókból és nem zsidókból álló) keresztény közösségek tehetősebb tagjai bizonytalanságban éltek, akiket minden bizonnyal zsinagógai igazolásokkal próbálnak megmenteni, ha egyáltalán arra még volt idejük.
A körülmetélt férfiakat (akik ebben az időpontban római szemmel jogilag még mindig zsidók voltak) adócsalóként lehetett felelősségre vonni, akkor is, ha már nem érzeték magukat a zsidó hithez tartozóknak. A többiekről (a nem zsidókról) megállapították, hogy közel állnak a judaizmushoz, mivel feladták őseik vallási hagyományait (politeizmust) a zsidók istene javára, így vádat lehetett emelni ellenük, hogy eltitkolt (inprofessi) zsidó életet élnek. Az istentelenség, vagy modernebb szóval az ateizmus tényét akár halálbüntetéssel is lehetett büntetni. Ebből következően egy másik fontos következtetést is le lehet vonni a keresztények Domitianus általi állítólagos üldözésével kapcsolatban. Van olyan irányzat, az újabb kutatások nyomán, amely a domitianusi üldözést nem is keresztyénüldözésnek látja, hanem a zsidóság egyik irányzatának üldözéseként, és nem is konfesszionális okokból, hanem egyszerűen anyagi megfontolásból, ami természetesen az érintettek esetében semmiféle megkönnyebbülést nem jelentett.
Arra lehet tehát következtetni, hogy Domitianus uralkodásának második szakaszában a „zsidó útra tévedt” (ami úgy tűnik, megfelel a Suetonius által említett „zsidó életmódot folytató”) nem zsidókat is kivégezhették, miután vagyonukat elkobozták. Úgy tűnik, a bűn, amellyel vádolni lehetett őket, az „istentelenség” volt, ami alatt a rómaiak általában olyan embereket értettek, akik nem ismerték el a hagyományos római isteneket vagy általában a hagyományos vallásokat, és ma így mondanánk: nem tiszteltek sem Istent, sem embert. Ráadásul a császár ellenfelei, a vagyonosak politikai okok miatt is áldozatokká válhattak, amihez a fiscus Iudaicus tulajdonképpen csak a jogi látszatot szolgáltatta.
Mindazonáltal az az állítás is igaz lehet, hogy egyes feljelentők, besúgók meg lehettek győződve arról, hogy a keresztény közösségek tagjainak is meg kell fizetniük a zsidó adót, tehát a törvény szigorú értelmezése felől megközelítve, akár jóhiszeműen is jártak el, bár nehéz ezt feltételezni, mikor valakinek élete vagy teljes vagyona a tét egy feljelentés következtében. A büntetőeljárások során kiderülhetett, hogy a keresztény közösségek körülmetélt zsidó férfiakból és családjaikból álltak, akiknek a zsidó ’gens’ vagy ’ethnos’ tagjaiként kellett volna megfizetniük az adót, valamint olyan nem zsidó férfiakból (családjaikkal együtt), akik a zsidó kizárólagossági egyistenhit javára lemondtak saját hagyományos isteneikről, mégha nem is voltak körülmetélve. Ez utóbbi csoportot sikerrel lehetett perbe fogni az fiscus hivatalnokai előtt „zsidó életvitel” vádjával. Dio szerint az adót azoknak a zsidóknak kellett volna fizetniük, akik „hűek maradtak őseik szokásaihoz”, ami a „zsidó” fogalmát etnikai helyett ismét vallási fogalomként határozta meg.
Bizonyos lehetséges túlzásokat figyelembe véve, illetve azokat kizárva, mondhatjuk, hogy Domitianus még azoktól is követelte az adót, akik csupán „zsidóként éltek”, jelentsen ez most bármit is, hiszen jelen esetben nem értelmezzük, hanem csak idézzük a fogalmat, és besúgókból sem volt hiány (Suetonius), mivel a feljelentés várható anyagi haszna messze meghaladta a kockázatokat és adott esetben a veszteségeket. Az adó új áldozatai különösen azok a nem zsidók voltak, akik „zsidó életet éltek anélkül, hogy ezt a tényt nyilvánosan elismerték volna” (azaz a zsidó szimpatizánsok és a nem zsidó keresztények, esetleg prozeliták), valamint azok a zsidók, akik „eltitkolták származásukat, és nem fizették meg a népükre kivetett adót” (azaz zsidó keresztények). Ezen túl bárkire lecsaphatott az igazságszolgáltatás egy olyan képlékeny törvénnyel, ami egyértelműen az uralkodó támogatását élvezte. Főként előkelők, a császár ellenfelei, illetve a tehetősebb személyek élhettek bizonytalanságban ezekben a napokban.
Domitianus „a besúgók elszabadítására” irányuló stratégiáját korábban Tiberius (Seianus) és Nero császárok is alkalmazták, meglehetős eredményességgel. E stratégia sikerének esélyei azonban valószínűleg jelentősen csökkentek, miután Nerva kinevezte az új praetort, ami azt jelentette, hogy a besúgók azzal kellett szembenézzenek, hogy ha a feljelentésük nem zárul az ügyre és ezennel rájuk nézve kedvezően, akkor ők maguk calumnia vádja alá kerülhetnek.
Dio szerint az új császár a következő intézkedéseket is meghozta: Nerva emellett szabadon bocsátotta mindazokat, akiket istentelenség (asebeia) miatt bíróság elé állítottak, és visszafogadta a száműzötteket, továbbá halálra ítélte mindazokat a rabszolgákat és a felszabadítottakat, akik összeesküdtek gazdáik ellen, és kizárta az ellenper lehetőségét számukra.
Nerva
Amikor Nerva hatalomra került, véget akart vetni Domitianus uralkodásának túlkapásainak, és egyben kapóra is jött ez a téma, hogy elődjét zsarnokként ábrázolja. Ez jól látható Nerva más érméin is, a legszembetűnőbbek természetesen az arany-, ezüst- és bronzérmék, amelyeken a Libertas (Szabadság) képmása látható, kezében egy botot és egy felszabadított rabszolga sapkáját tartva – mindenik a római rabszolgafelszabadítás szertartása során használt és általánosan ismert eszközök, a szabadság jelképei voltak. A képi ábrázolás burkolt üzenete az, hogy a római nép mostantól felszabadult Domitianus zsarnoksága alól, és ha szó szerint fordítjuk le a képeket: „nem rabszolga többé”.
Megszüntetett egy korábbi jogbizonytalanságot, amiben nem voltak olyan sokan érintettek, de esetük, társadalmi pozíciójuk miatt, nagy visszhangot váltott ki, és sok esetben felháborodást keltett. Ezek az eljárások azt üzenték, hogy bárkit meg lehetett vádolni, a halálos fenyegetés, a vagyonelkobzás réme mindenki felett ott lebegett, és alapvetően csak bírói közreműködés kellett, hogy az eset jogilag is megálljon. Egy feljelentés elég volt.
Nerva tisztában volt azzal is, Domitianus esetéből is tanulva, hogy a szerencse forgandó, és hamar ellene fordulhatnak azok, akik ma még a talpnyalói. Nyilván nem a zsidóknak, illetve nem is a keresztényeknek akart kedvezni, hanem a római nép, főként az előkelők jogbiztonságát akarta megerősíteni. Éppen ezért van az, hogy Nerva reformjait ünneplő fiscus Iudaicus pénzérmét kis példányszámban adtá ki, hiszen a római lakosság egy szűk rétegét célozta, de egy olyan érmén, amit mind a gazdagok, mind a rabszolgák, előbb-utóbb kézbe vesznek, és a feliratán elgondolkoznak.
Az előlapon a babérkoszorús Nerva császár látható, jobbra nézve, a felirat a következő: IMP(erator) NERVA CAES(ar) AVG(ustus) P(ontifex) M(aximus) TR(ibunicia) P(otestate) II CO(n)S(ul) III P(ater) P(atriae). Hadsereg főparancsnoka, Nerva császár, Augustus, főpap, a tribunusi hatalom birtokosa, másodszorra konzul, a nemzet atyja. A hátlapon a császári érmékre jellemző S(enatus) C(onsulto) között elhelyezkedő pálmafa látható, kilenc álló és két rövidebb, lelógó ágga. A hátlapon a következő felirat olvasható: FISCI IVDAICI | CALVMNIA SVBLATA.
E sestertius kiadásával például a rabszolgákat és a felszabadítottakat is figyelmeztették, hogy többé nem használhatják ezt a vádat uraikkal szemben, uraikat pedig megnyugtatták, hogy többé nem válhatnak a fiscus Iudaicus könnyű áldozatává, mint például a szegény Flavius Clemens konzul (bár ekkor már a konzul inkább csak díszkonzul volt).
Ráadásul e sestertius kiadására Nerva trónra lépését követően azonnal sor került, mondhatni első intézkedéseinek egyike volt (amolyan január 21-ei), ami arra utal, hogy ez elsősorban a rómaiaknak szánt üzenet volt, nem pedig a zsidóknak vagy keresztényeknek, hiszen ők ráértek volna később is. És egyértelmű, hogy az érme nem egy meghódított néptől való római bocsánatkérést ábrázol, hanem az uralkodó nagylelkűségét hirdeti, a hozzá hű népe számára. Nyilvánvalóan a római elit gazdag és politikailag befolyásos osztálya volt az, amely Domitianus alatt az adó kiterjesztett értelmezéséhez kapcsolódó visszaéléseknek volt kitéve, mivel a besúgók egy sikeres per után a bevétel egy részét kaphatták, és a vádaskodás a politikai ellenségek megkárosításának, adott esetben kiiktatásának is célszerű eszköze lehetett.
Nerva egyik konkrét reformja, amelyet a fiscus Iudaicus érmékkel ünnepelt, tehát az volt, hogy megtiltotta az embereknek, hogy másokat zsidó életmóddal vádoljanak. A besúgói hálózat működését leállítja, sőt, közülük sokakat halálra ítéltek, legalábbis Suetonius tájékoztatása szerint, aki nagy rajongója az új császárnak, ami természetesen hitelességi kérdéseket is felvet, de ezért érdekes a történészek munkája, és a történelem ezért is tartozik a bölcselethez és nem a természettudományok közé. Lényeg, hogy a fiscus Iudaicus tekintetében két intézkedést hoztak, amelyek közül az egyiket a fenti beszámolóban találjuk. A „zsidó életvitel” vádja többé nem volt megengedett, és ezt kifejezetten ki is mondta Nerva rendelkezése. Ettől kezdve ez a vád „calumnia” lett, ami igencsak fenyegető volt, és megfontolásra késztette az ügyben feljelentést fontolgató delikvenseket. Reformjának következménye azt lett, hogy ezentúl a római állam a zsidóságnak nem etnikai, hanem tisztán vallási meghatározása alapján követelte az adót. Továbbá hogy éppen Nerva adóreformja vezetett a zsidó és a keresztény vallás élesebb megkülönböztetéshez. Nerva reformjával a zsidó szokásokat már nem követő emberek, vagyis a keresztények és a hitetlenné vált zsidók is többé nem voltak a fiscus Iudaicus által ellenőrzött zsidó adó alanyai.
Nerva egy praetort bízott meg a vizsgálatokkal, és idézzük immár Cassius Dio-t: „A hamis vádakat, amelyek vagyonelkobzásra irányultak, megbüntette, súlyos büntetéseket szabva ki a vádlókra, és állítólag megjegyezte: ’Az a császár, aki nem bünteti a besúgókat, felbátorítja őket’. Szabadon bocsátotta mindazokat, akiket felségárulás (maiestas) miatt bíróság elé állítottak, és visszafogadta a száműzötteket, továbbá halálra ítélte mindazokat a rabszolgákat és a felszabadítottakat, akik összeesküdtek gazdáik ellen, és senki sem vádolhatott senkit maiestas vagy a zsidó életmód felvétele miatt. A besúgók közül sokakat halálra ítéltek…” Ismételten emlékeztetünk, hogy a calumnia valóban lehetett Domitianus császár intézkedéseinek hatása, de ezek az intézkedések önmagukban nem voltak törvénytelenek a maguk idejében, mert a törvényes hatalom hozta őket. És itt utalunk megint az auctoritas kérdésére.
A hitehagyott zsidókat mentesítették a zsidó adó alól, ami még nem jelentett biztonságot számukra, de nem voltak adókötelesek, és többé nem is tekintették őket zsidóknak. A zsidó keresztényeket (és ebben az esetben valószínűleg elsősorban azokra kell gondolnunk, akik a vegyes közösségek tagjai voltak) a rómaiak szintén nem tekintették többé zsidóknak, ha nem voltak bejelentve a zsidó adóra. Nerva változtatásainak fontos mellékhatása volt a zsidóságnak az egyistenhit megengedett formájaként való meghatározása: a fiscus Iudaicust fizetők nem voltak kénytelenek áldozni a császárnak. Ettől kezdve létezett az egyistenhitnek egy nem engedélyezett formája is: a kereszténység. Tagjainak nem kellett fizetniük a két drachmát, de üldözni lehetett őket más címen. Ez a keresztények saját döntése volt.