Freiburg

Freiburg

A nihilizmusból megtérő írót, költőt a nép lelkiismeretének nevezték, bizony akadt dolga a harmincas, negyvenes és ötvenes évek Németországában.

Reinhold Schneiderről van szó, aki 1944 őszén, néhány héttel Freiburg november 27-i bombázása előtt, gyönyörű szonettben fogalmazta meg hitvallását és reménységét. A versben szerepel egy mondat: „Nem fogsz ledőlni szeretett tornyom.”

Az említett nap, este 8 órától több mint 14.500 bomba hullott a városra. A belváros szinte teljesen elpusztult. A freiburgi münszter, ahogy katedrálisukat a városiak nevezik, nem kapott közvetlen találatot. Egyedüli épületként a környéken.

Ezt pilóták nem tervezhették így, annyi gravitációs bombát, amik a kornyéket elpusztították, nem lehetett úgy irányítani, hogy arra néhányszáz négyzetméterre ne hulljon belőlük egy sem.

Jóval később a templom falára egy emléktábla került erre az eseményre emlékezve, hogy „halál és pusztítás közepette a katedrális fennmaradt”, majd Jer. 29:11 első részét idézi: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek”, tovább így van: „jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” Emlékezik az írás a háború áldozataira és a világban jelen levő erőszakra.

A dóm tornyának zárókövén Reinhold Schneider szövege emlékezik Freiburg 1944. november 27-i pusztulására, a münszter harangja pedig minden évfordulón, nov. 27-én este 19,58-kor megszólal. Ilyenkor egy időre nem mersz boldog lenni.

Mindenekelőtt tisztázzunk néhány fogalmat katedrálisügyben, nagyon rövid leszek. Hogy is van ez, bazilika, dóm, münszter, katedrális, székesegyház, iphone? Na, melyik a kakukktojás?

A katedrális valójában nem építészeti kifejezés, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy az adott templom püspöki székhely.

A „cathedra” görögül „széket” jelent. Elvileg lehet katedrális egy egyszerű templom is, amennyiben püspöki székhely. Elvileg. Gyakorlatilag nincs ilyen, azt hiszem érthető. Ha az ember túl nagyra nő, furcsa helyzetbe kerülnek az angyalok.

Katedrális = székesegyház ≠ katedrális. Ugyanis ritkán hallani így, hogy „egri katedrális”, annál inkább úgy, hogy „egri székesegyház”, holott a kettő ugyanazt jelenti. „Szent Anna katedrális” – furcsán hangzik a debreceni székesegyházra. Van némi árnyalat köztük tehát a magyar nyelvben, és ez a különbség maga a magyar nyelv. Magyar épületekre tehát magyar kifejezést használunk. Azt hiszem ezt felesleges volt leírnom.

Protestáns templomokra nem jellemző ez a fogalom, de vannak kivételek. Genfi katedrálisnak nevezik azt a gótikus templomot, ahol Kálvin János prédikált, ahol a karosszékét máig őrzik (hopsz, legutóbb már nem láttam). Dániában az evangélikus Roskilde-i templom rangja dóm, a szintén evangélikus norvég Trondheim-i pedig katedrális, igaz, ezek katolikus katedrálisként kezdték szolgálatukat, a Helsinki-i viszont katedrális, holott ez evangélikusnak is épült. Szóval vannak kivételek, de nem jellemző.

Másik kifejezés a dóm. Eredetileg „Az Úr háza”, latinul „Domus Dei”, néhány templomhoz egyszerűen hozzáragadt ez a név. Jellemzően kiemelkedő fontosságú, méretes, díszes templomokhoz, mondhatni azt, hogy olyan templom, ami más, mint a többi. Szegedi dóm, esetleg pécsi dóm. Kassai, milánói, kölni, speyeri dóm például, ezek katedrálisok, tehát püspöki székhelyek is, de pl. a frankfurti császári dóm nem katedrális. Sőt, a vatikáni Szent Péter Bazilika sem. A pápák püspöki széktemploma a lateráni katedrális, aminek neve szintén „bazilika”, mert valóban bazilika a stílusa.

Francia nyelvterületen én nem találkoztam „dóm” kifejezéssel, mármint ilyen jelzőjű épülettel, angol nyelvterületen sincs, bár erre nem esküszöm, az olaszban viszont dömping van. Templom is van bőséggel. Arrafele el lehet fogadni alapszabályként, hogy minden város legjelentősebb temploma „dóm”. De ez nem aranyszabály. A dómok dómja pedig a milánói, ez viszont egyértelmű. A legszebb templomok egyikének, a pisainak első neve a „katedrális”, de előtte a Dóm-tér, mellette a Dóm-múzeum. Szóval így szép az élet, ebben a kaotikusságában, fogadjuk el.

Az osztrákok is dómnak nevezik a bécsi Szent István katedrálist: Stephansdom.

Németország, Svájc egyes részein gyakran találkozunk a „münster” kifejezéssel. A dóm, katedrális illetve a münszter (immár magyarosan írva) közötti különbség többnyire regionális jellegű. A „münster” német kifejezés eredetében a latin monasterium, azaz monostor szó áll, ami a szerzetesek kolostorának, templomának, és más, hozzájuk tartozó gazdasági, oktatási épületeknek együttesét jelenti. A münszter tulajdonképpen katedrálisok, kollégiális, vagy polgári templomok elnevezése Baden-Würtemberg, Bajorország és Svájc egyes részein. Olyan templom, amihez egykor kolostor is tartozott. Még jó, hogy a münsteri Szt. Pál templom „dóm” és nem „münszter”, lenne néha kavarodás, pl. „a münsteriek münszterbe mennek.

Pl. a wormsi székesegyház a Rajna menti három románkori császári székesegyház egyikeként (Mainz és Speyer mellett) a középkori építészet remekművének számít. Egyben bazilika minor is, ami kitüntető cím, de nincs köze „az itt állok, másként nem tehetek”-hez, mert az másutt történt, lehet, hogy másként is.

A „bazilika” viszont eredetileg nem több, mint építészeti kifejezés, és nem utal méretre, csupán egy templom bizonyos térbeli elrendezésére. Csarnoktemplom lenne, oszlopsorral, a szerkezet pedig a római korból származik. A bazilika legalább háromhajós templom, ahol a középső hajó magasabb, mint a két oldalhajó, és mindenik hajó önálló megvilágítással rendelkezik. Emellett az építésétől függetlenül a „bazilika” lehet kitüntető cím is. A pápák a 18. sz. óta a „basilica minor” megtisztelő címet adományozzák nemzeti jelentőségű templomoknak, függetlenül építési stílusuktól. „Basilica maior”-ból mindösszesen 6 van a világban, öt Rómában, egy Assisiben. A budapesti, az egri székesegyház bazilika (minor) is.

Vannak érdekességek, ritkán furcsaságok is. Egyik legbizarrabb példa lehet a Yamoussukro-i bazilika, aminek külső szerkezete nagyobb a vatikáni Szent Péter bazilikánál, ámde mégsem katedrális, mert nem püspöki székhely, azt egy méretében és hírében szerényebb templom viseli a városban, ez meg azon kívül van, gyér látogatottsággal. Azért bizarr a történet, mert ezt a bazilikát nem vallási, lelkigondozói igény, hanem a nagyzási hóbort emelte.

A freiburgi münszter (katedrális) egyike azon kevés nagy gótikus templomépületeknek, amelyek nemcsak elkezdődtek, de be is fejeződtek a középkorban. Ezt a tényt a freiburgiak előszeretettel emlegetik, legalábbis ezt olvastam két prospektusban is, harmadikban „egyike”, negyedikben „befejeződhetett” szerepel. Először is mikor ért véget a középkor? Szellemes válasz lenne pl. „kire gondolsz”, „melyik országban”, de félretéve a komolytalanságot és visszatérve a münszterhez, tornyára nézve minden megszorítás nélkül a fenti kijelentés igaz, hiszen az 1330-ra nagyjából készen állt.

1869-ben Jacob Burckhardt művészettörténész egy előadássorozatában a 116 méter magas tornyot összehasonlítva többek között a bázeli és a strasbourgi katedrálisok tornyával (tornyaival, tkp.) azt mondta: „…és a freiburgi valószínűleg a világ legszebb tornya marad.”

Burckhardt pedig tekintély volt, sőt, még ma is az, megjegyzésének súlya van, ilyen mondatok mögé szoktunk mi műkedvelők bújni, ha nagyon nem értünk valamihez, vagy csak lusták vagyunk valamit alaposan szemügyre venni. Burckhardt egyébként svájci volt, mondhatni bázeli lokálpatrióta, így még hitelesebb a kijelentése. De hasonló a véleménye sok más művészettörténésznek is. Csak annyit akarok mondani, hogy jól van.

A torony „kétmesteres”, kb. 2/3-nál láthatóan átesett egy stílusváltáson, igazából javára, hiszen a második, befejező stílus tette híressé. 1330 körül tehát elkészült, és érdekes, mondhatni izgalmas un. mérműves, áttört sisakkal rendelkezik. A mérmű, mint sok más technikai kifejezés, a német nyelvből került a magyarba, tükörszó, mint pl. a tükörtojás (Spiegelei), kézpőművészet (Bildende Kunst). Kőcsipke lenne a magyar párja, kőrács az ablakoknál, vakrács, vakmérmű ha a vaku sem viszi át. Legalább nincs cúg.

Könnyűszerkezetű, levegős, légies, mégis van benne egy kis kraft, vagyis támogatja a vékony pilléreket a teherhordásban, gótikus ablakon esztétikailag is előnyös, az a hatalmas ablak nem egyből ér véget, megtöri, darabolja a beömlő fényt és sajátos rajzolatot ad a színezett üvegeknek. Filigrán hatása ellensúlyozza a nagy tömegeket.

Magyarán nem kókler susztermunka, hanem echte pallér mestermű, addig stírölöd, suvickolod, míg haptákba nem állnak a darabok, flottul egy kis lokni ide, dauer oda, de nem flancolunk ám, az ide nem klappol; készítse gondnok uram a cekkert, látni akarom, hogy kontómon a jussom, ne bámuljon ilyen blazírtan, mintha firhang lenne hacukáján, bizony nem piszlicsáré dolog készül itt, hanem ami előtt a püspök úr pünkösd napján is haptákba vágja magát. Magamagát, úgy értem. Jövök le egy kirglire, csak egyre, nehogy azt gondolja, hogy iszom mint egy Bürstenbinder. Vagy egy hálbára-ra (halba – half – fél, félliter, sörből). Méghogy nem tudunk németül?!

1200 körül kezdték el az építkezést, akkor a cél egy késő román stílusú templom volt, a minta pedig a korabeli bázeli székesegyház, karzatos bazilika, kéttornyos homlokzattal. A kereszthajó nyugati falán ma is láthatók a karzatok nyílásai, amik aztán funkciójukat vesztették. A késő románkori szerkezetből kevés látszik ma már, hiszen ekkor már Frankhonban dübörög a gótika, és – mai szemmel és idegrendszerrel nézve – lassan, de biztosan hódítani kezd Németországban, majd távolabbi területeken, méghozzá olyan erő van benne, hogy nem tudnak neki ellenállni.

Befejezett templomokat átalakítanak, nem egyszer megbontva annak szerkezetét is, az épülőfélben levők meg építés közben váltanak. A románkornak, ami egy korszak építészeti stílusát meghatározta, leáldozott.

A gótika majd megtorpan a Kárpátok vonulatánál, mintha ott kifulladt volna, de talán csak ideiglenesen, kicsit erőltetik még, de kiderül, hogy feleslegesen, itt a vége, a hegyeken túl nincs igény, fogékonyság iránta. Nem esztétikai okok miatt, és nem is azért, mert galambmarasztaló a szerkezete. De ez egy új fejezet, ami még messze nincs lezárva, talán nem is lesz, míg ember az ember, avagy keleten korábban van reggel.

A négyzetes alaprajzú torony 1280 körül már felépült az óraműig, amikor tehát egy új építőmester módosított a korábbi elképzelésen, és az első építési periódus négyzetes elrendezését nyolcszöggé alakította át. Ezen a tornyon innen kezdődik a gótika, a hajó építése le volt maradva, mert az alacsonyabb szinten kezd stílust váltani. Mintha egy másik brigád dolgozott volna rajta és a munkaversenyben alulmaradt.

A sarkokon lévő támpillérek négy csúcsívének mindegyikén egy-egy trombitás angyal áll. Ha hihetünk Georg Duby-nek, és miért ne tennénk, akkor ez a stílus, a gótika jelesül, a földi, a szekuláris mennyország jelenlétének kiábrázolása, a jelenlevő dicsőség megformálása, kihirdetése. Mintegy: „Éljen, legyőztük az erőtlenséget!”

A gótika utolsó szakaszát „fáradt gótikának” nevezném. Hihetetlen technikai bravúrral építettek, bámulatos aprólékosággal díszítettek, de ez csak elfedni akarta az ürességet, a mondanivaló hiányát.

Ami jó hír, hogy a román stílus alapozása megfelel a gótikus építményeknek, ez a szerkezetből adódik, a zömök, súlyos falakat, támpillérek híján, mélyre kellett alapozni. Tehát román alapokra lehetett építeni az új stílust, ezért is történt, hogy a korábbi románkori templomokat előszeretettel gotizálták.

A templom keleti hajója az építészeti mementója a késő románkori stílusból a magasgótikába való átmenetnek ebben a régióban. Alig hisszük el ma már, de a templomhajót a középkorban ki is festették, a gótikus templomok szürke kövei, szobrai, pillérei sok templomnál ki voltak pingálva, valahogy úgy, mint manapság a Saint-Germain-des-Prés (ld. videó). Ezek a festések nagyrészt megsemmisültek, amikor a barokk korszakban, ez esetben 1792-ben szürke festékkel alapoztak az új falfestményeknek, amit aztán a 19. századi restaurálás során eltávolítottak, vele együtt az alatta levő, korábbi festést is. Ami maradt, azt meg lepucolták, hogy ne legyen foltos.

Mindig mondom, hogy a barokk nem vidám. Színösszetételben sem. Megtéveszt sokakat az aranyszín, és az rendben, de a többi? A közhiedelemmel ellentétben a barokk, alapesetben, komor, sötét színvilágú. Amit a legtöbb esetben látunk a templomokban, azok már a „frissítsek”, a rokokó, a copf és a klasszicizmus átdolgozásai.

2006 februárjától 2018 májusáig tartott a torony felújítása. Hát ez a fogalmazás így nagyon nem németes. …tartott a toronyfelújítás. Ez már más.

A harangjáték legrégebbi harangja a Hozsanna harang, 1258-ból, amely az egyik legrégebbi fennmaradt harang ebben a méretben és országban. Felirata O REX GLORIAE VENI CVM PACE – ME RESONANTE PIA POPVLO SVCVRRE MARIA – Ó dicsőség királya, jöjj békével – Mikor kegyesen zengek, igyekezz a nép segítségére, Mária

Négy társaság intézi a székesegyház ügyeit, egyik világi, a többi egyházi. Valahogy így:

Domfabrikfonds

Freiburgi Münsterépítő Társaság

Freiburgi Dóm Alapítvány

Münsterbauverein

Megnéztem újra a könyv borítóját ahonnan ezeket olvastam, hogy nem a Harry Pottert kaptam-e fel véletlenül (nem lenne egyszerű művelet). Meg sem próbálom lefordítani mindeniket. Szóval van néhány alapítvány és egyesület, de szükséges is, egy ilyen építmény állandó figyelmet, karbantartást igényel, ami azt jelenti, hogy rengeteg pénzt. Csonterősítésre, kozmetikára, és mindenekelőtt Isten tiszteletére, a hívek épülésére. Rég voltam ennyire hagyományos!

Mivel a székesegyház nem egyházközségi tulajdonban van, hanem egy közösségi alapítvány kezeli kezdetek óta, ennek az örököse a négy fenti közül a Domfabrikfonds, tehát övé a tulajdonjog, de érseki hivatalnak is van bőséggel döntési szabadsága. A freiburgiak viszont ma is büszkén tekintenek „templomukra”, és minden restaurálást, minden új berendezést „polgári ügynek” tekintenek. Legutóbbi felújítás során érsek úr némi módosítást tervezett a liturgikai térben. Hihetetlen felzúdulás követte. „Amit ön tervez, az nem Isten népének javát szolgálja!” Ilyenek.

Évekig hadakoztak a hívek a régi állapotok megtartásáért, de végül vesztettek. A fennmaradt jegyzőkönyvek, írások, közösségi oldalakon tett nyilatkozatok, hozzászólások igen forrongó hangulatot feltételeznek. Most nem sorolok fel mindent, de egyik kifogásuk pl. az volt, hogy a korábbi oltárt egy „mészárszéki asztalra” cserélik (tkp. vörösgránit), két mellékoltárt áthelyeznek, illetve az oltár és szentély közé, középre rögzítve felállítják az érseki katedrát. Korábban valamelyest oldalt volt és mozgatható.

Évente néhány alkalommal a híveknek háttal állva celebrálták a szentmisét, kifejezve, hogy együtt fordulnak Isten felé, a nép kérését továbbítja, szóval volt egy spirituális összekacsintás. Érsek úr most nem hozzánk, hanem rólunk szól, nem „nekünk”, hanem „velünk”. Az evangélikus liturgiának is van ilyen eleme. Tehát ezután ez a forma megszűnik, ugyanis a szentély és az oltár közé került érseki szék immár liturgikailag zavaró. Képeken látszik.

Legújabb üvegablak a déli kóruskaputól jobbra található és Benedek Szent Terézt ábrázolja, akit polgári nevén többen ismernek. Edith Steinként írt több nagyszerű könyvet, pl. egyet Keresztes Szent Jánosról, ami igazi lelkiségi mű. Freiburgban Husserlnek, a kor legnagyobb filozófusának tanársegédje volt, ígéretes karrierrel. Ateizmusából megtért, és mindent feladva belépett a karmelita rendbe. Hiába volt katolikus apáca, zsidó származása miatt Auschwitzba deportálták a nemzetiszocializmus dühöngése idején, ahol nővérével együtt hamarosan életét vesztette.

Hollandiában egyik legnagyobb gyűjtőtábor az Assentől délre fekvő Westerbork-i volt. Ide került Edith is, Rosaval, a nővérével, de nagyon rövid időt töltött itt. Ezt a gyűjtőtábort járja meg majd később, halálmenete során, Anne Frank is, családjával. Sorsa ismert. Nem a theresienstadti, hanem a westerborki volt a náci rezsim legvidámabb barakkja, de az út innen is egyirányú volt, több mint 100.000 embertársunk számára. Lesz még szó erről.

A szentélyben van felfüggesztve a székesegyház legrégebbi műalkotása, egy késő románkori műemlékkereszt, az úgynevezett Böcklin-kereszt, amelyet 1200 körül tölgyfából készítettek és ezüstlemezekkel borítottak. 2,63 méter magas és 1,45 méter széles. 1200 körül így látták Jézust. Érdemes megfigyelni, minden kornak megvan a maga Jézus-képe, természetesen most a hívőkre utalok.

Magának a toronynak érdekes szerkezetét, mintázatát a 19. század során, a neogótika térhódítása idején, több esetben is lemásolták. Két protestáns templomot említve: a franciaországi mulhouse-i református és a varsói evangélikus templom. Szerényebb méretekben persze.

A szentélykörüljáró mentén kialakított oldalkápolnákat „koronakápolnáknak” nevezi a szakirodalom. Érdekes, amint a szentélyt körbeveszik a kápolnák, ami nem egyedi vonás egyébként, ebben a korban ez már a katedrálisok kötelező eleme, ugyanis szaporodnak az ereklyék, és igyekszenek szent szolgálatukba helyezni őket. Az oldalkápolnák majd a reneszánsz során maradnak el, jelentősen egyszerűsítve és áttekinthetőbbé téve a templomok szerkezetét.

A torony alatt álljunk meg egy pillantásra, és nézzünk ezúttal szokatlan irányba, lefelé, rég kértem ilyet. A toronycsarnokban a járószinten két sárgaréz lapocskát találunk, az egyik a torony merőleges pontja, a másik pedig az a pont, ahol a toronyból szabadon lezuhanó pontszerű tárgy földet ér(ne). A távolság köztük 3,1-3,2 cm. A két pont közötti különbség a Föld tengely körüli forgásából adódik, a Coriolis-erő (keleti irányú és enyhe déli irányú kitérés, de akkor lenne tiszta a lelkiismeretem, ha úgy fogalmaznék: jelentsen ez bármit is) hat a lezuhanó tárgyra (tehát mire a toronyból földet ér, a Föld aközben elfordul kicsikét, egy ujjnyit, ah). Elméleti eltérés nagyjából 1,8 cm lenne keleti, 0,0024 mm déli irányba (ezt hanyagoljuk). 3,1 vs 1,8.

A kísérleti mérések tehát nem pontosak, de hasonló próbálkozások tucatjait történtek az évszázadok során, és sehol nem sikerült a kísérletet többször is úgy lefolytatni, tehát megismételni, hogy az elméleti értéket kapják. Először a leeső tárgy apró szabálytalansága, pörgése (Magnuss-hatás, ld. Roberto Carlos 1997! Szerényen azt nyilatkozta: az oldalszél volt.), és a levegő észrevehetetlen mozgása is hatással van.

Ezt a hatást mutató, un. Foucault-inga sokfele található, legismertebb párizsi Pantheonban, ahol az első kísérletet bemutatta a névadó. Magyarországon (47. szélességi körön), ideális körülmények között, az inga kb. 33 óra alatt tesz megy egy teljes kört, a sarkokon ez 24 óra, az egyenlítőn ítéletnapig egy fokot sem.

Építkezések során előforduló hibákért, a függőlegestől való eltérésért például, nem a Coriolis-erő okolható, és a görbe utakért sem az felel.

Elég ahhoz, hogy felhívja a figyelmünket valamire, és abban egyetértünk, hogy jó, hogy az a két pont nem fedi egymást. Ha pedig közeledni, vagy távolodni kezdenek… (a Föld forgása gyorsulna, avagy lassulna, persze ez csak fantázia, de játszunk), állóhely sem lesz majd a sokezer férőhelyes székesegyházban. Node Isten nem így gyűjti a híveket, az a benyomásunk.

Annak idején Alkuin apátot, a kora egyik legnagyobb teológusát, az ima mesterét, fogalmazzak így, akivel remélem még találkozni fogunk, szóval Nagy Károly kiebrudalta Aachenből, a környezetéből, mert amaz szóvá tette, hogy nem üdvös és kegyes módszer erőszakkal, karddal, félelemmel téríteni a népeket, mint tette ezt N.K. a szászokkal a 9. sz.ban.

Mint tornyok régi óráinál, ahogy elindították a szerkezetet, meglökve a lengőkart, úgy indít el bennem is néhány gondolatot, és egymásba kulcsolnak a fogaskerekek… Klikk, klakk, és a mutatók fordulnak, kapaszkodik az idő beléjük.

Hogy az elmélet és a gyakorlat sosincs fedésben, mert nem paradicsomi állapotban vagyunk, ahol nincs semmi zavaró tényező. Mindig van az életben egy kis távolság a legbensőségesebb kapcsolatban is, amit azért könnyedén át lehet ugrani, hogy együtt legyenek, ugyanazon a parton. Vagy van egy palló, amin bármikor át lehet sétálni a másik szívéhez.

Megtörténik, hogy a partok elkezdenek távolodni, ez a természetük, nincs értelme haragudni senkire. Bármikor át lehet lépni, vissza egy ölbe, ölelésbe, de megtörténhet, hogy valamelyik bekeményít, dacból, mint a gyerek, hadd lássam, ha elengedem anya kezét, utánam szalad-e, és nem akar mozdulni, mintha közömbös lenne a távolodásra. Minden próbálkozásra fásultan reagál. És a zavart állapot elkezd hatni, bizonytalanság légköre lebeg a partok között, a távolság egyre nő, amíg reménytelenné nem válik a helyzet, míg a hang sem viszi már át a távolságot, már a szeretet sem…

Erős hajlamunk van arra, hogy a problémát másutt, önmagunkon kívül keressük. Így sikerül megmaradni az áldozatszerepben, ezzel a „kihelyező-áthárító” gesztussal. „Te vagy az oka”, és addig nem is lesz másként, amíg „meg nem változol”.

Másokat hibáztatni a boldogtalanságodért egy drog, tulajdonképpen, hiszen termelődni kezd néhány boldogságkémiai anyag. Igaz harcosként látod magad, mikor az un. igazságodért harcolsz, „márpedig nem ez jár nekem, ez nem méltó hozzám, nem ezt érdemlem”, és elkezd termelődni a szerotonin. Kisvártatva társaságot is találsz valakiben, aki meg is erősít ebben az álláspontban, egyetértetek, együttéreztek, és elkezdi munkáját az oxitocin. Méltatlanul kizártak a boldogságból, dac ébred benned és nő a haragod, hát ez jár némi izgatottsággal, és a külső, belső monológok, érvelések során feltöltődsz dopaminnal. Már csak az endorfin hiányzik, de meglesz az is a vonatkozó kívánságok megtagadásával. Keresni fogod az okot, hogy fenntartsd ezt az állapotot, mert kell a drog. Isten hozott a pokolban. „A valóság elavult szemléletéhez való aktív ragaszkodás folyamata az alapja sok mentális betegségnek. Mindenki olyan világot próbál teremteni, amelyben élni tud, és amit nem tud használni, azt gyakran nem is látja.

Berthold Schwarz

A Városháza terén áll egy komor szobor szökőkútra állítva, mint kiderült nem véletlenül, ugyanis az úrban a fekete lőpor feltalálóját tisztelhetjük. „Fekete” a neve is, ez csak ráerősít a legendára. Szerzetes és alkimista volt, a 14. században élt, és a kor kémiai ismeretei alapján kísérletezgetett, kotyvasztott, abból, ami kéznél volt. Leírások szerint egyszer műhelyében valóban felrobbant valami, de a lőpor már köszönte szépen, fel volt találva. Ez még füsttel járt, mesterlövész koporsóméretét a legközelebbi temetkezési vállalkozónak ismernie kellett. Füst ide vagy oda, különböző kaliberek onthatták már az ólmot, rendet vághattak az élet soraiban, hogy az alapképletet idézve egy képzavarral éljek. A halál az, fogalmazott a hollywoodi fotós, amit a retus sem képes kezelni (ő persze máshonnan indult: minden megoldható a photoshoppal…, na az nem). Az pedig egy fekete foncsor a vékony rétegen, így válik lehetővé, hogy a tükörben megnézhessük vonásainkat.

Reinhold Schneider

tehát freiburgi. Schneiderről hirtelenjében öleltem fel néhány gondolatot. Rég megismertem és ugyanannyi idő óta tisztelem. Mindenképpen szerettük volna meglátogatni emlékházát. Bárcsak kívülről is. De már nyoma sincs a régi épületnek.

Pár gondolatát összeszedtem, dióhéjban, néhány atomnyi. Ne felejtsük el, úton vagyunk, résnyi az idő elmélkedésre, olvasásra.

„Egy potsdami szenteste kinyitottam a Szentírást, és néhány fejezet után a hideg, sötét utcára menekültem. Mert világos volt: az igazság igénye alatt az élet a feje tetejére áll. A Bibliát nem lehet anélkül olvasni, hogy ne gyakorolnánk. Ez nem egy könyv, hanem életerő. És lehetetlen akár egyetlen sort is megérteni anélkül, hogy el ne határoznánk, hogy teljesítjük. Az emberi megértés legkeményebb kihívása, hogy a hitet csak az értheti meg, aki hisz.”

„Valószínűleg a gyermekkor ideje valójában nem olyan volt, aminek ma látszik; de valami kétségtelenül megmaradt, mint fénysugár egy másik világból: ezt pedig a karácsonyi fény közvetíti; ha újra befogadhatnánk, megtapasztalnánk azt is, hogy ugyanolyan ereje van ma is, mint egykor volt.”

„Ha naponta többször is Isten elé merünk járulni, akkor az életünknek meg kell változnia.”

„Az Isten nélküli állam legjobb esetben is csak egy jól szervezett rablóbanda.”

„Az erőszaknak nincs keresztyénsége; ez ellentmondás.”

„Isten nem mond ellent önmagának. Azért nem, mert az ellentmondások benne egybeesnek.”

„A világ egy helyét megváltoztathatjuk, legalább egy apró részét: a saját szívünket.”

Tolerancia oszlopa – Säule der Toleranz

Az Augustinus-tér a freiburgiak Spanyol lépcsője (bár azon már tilos ülni). Ilyenek a fiatalok, szeretnek összeverődni, kell az a háttérzaj, benne felnyalábolható, akusztikailag legalábbis, az élet a maga polifóniájában, a maga tulajdonképpeni végtelenségében. A környék lakói viszont nehezményezték a hangoskodást, ezért a városi önkormányzat 2009-ben egy világító oszlopot helyezett a tér jól látható részére, ami este 11 után vörös színre vált. Jelzi, hogy kussidő van. Retorzió viszont nincs, úgyhogy a történet ezzel úgy tűnik, nem ért a végére. Ráadásul mostmár azok is eljönnek megnézni az oszlopot, akik másutt töltötték volna az estét, tehát az oszlop úgy hárít, hogy vonz.

A parton Albertus Magnus szobra

Kölnhöz kötődik inkább, vagyis szinte teljesen. Korának legnagyobb tudósa. Volt egy kis püspöki kalandja, de nem érezte jól magát, visszatért a könyvei közé. Egész hátralevő életét studírozással töltötte. A korban szokatlanul magas kort, 87 évet élt. Aquinói Tamás tisztelte benne mesterét. És a skolasztika, aki széles margókkal járt, szigorú tekintettel, és mindig oktatni akart. Ő volt az, aki akkor kérdezett, ha már megvolt a válasza is rá. Jó, hogy elutazott, de azért néha fáj a szívünk utána.

Itt tanított Martin Heidegger, a német filozófiai vonulat egyik legkiválóbb képviselője, a Lét és Idő (1927) c. örökzöld filozófiai sláger szerzője. Az egyetem rektora is volt 1933-34-ben, mintegy 10 hónapig, és az egyetemen megkezdte a gleichschaltolást. Szóval kokettált a nácikkal, ezért nem lesz szobra soha. Naiv turistákat, akik efelől érdeklődnek, ki szokták zavarni a városból, na jó, csak gondolatban. A Lét és Idő viszont marad, és a filozófiai gondolkodás egyik csúcstermékeként tartjuk számon. Nem anekdotikus gondolkodó, vagyis a „soha ne add fel”-t emlékeim szerint egyszer sem írta le. Említett könyve, bizonyos értelemben nem szól semmiről, mégis megbabonáz.

Hát ilyen volt a jó öreg Martinunk, aztán adott egy utolsó interjút, halála előtt, azzal, hogy csak utána publikálható (10 év múlva került nyilvánosságra), ebben pedig olyanokat mondott az, aki teológiát tanult, de a hittől később nyilvánosan elfordult, hogy aszongya: „a filozófia nem képes véghezvinni a jelenlegi világhelyzet közvetlen megváltoztatását. Ez nem csupán a filozófiára érvényes, hanem minden merőben emberi elmélkedésre és törekvésre. Már csak egy Isten menthet meg bennünket. Egyetlen lehetőségünk az marad, hogy a gondolkodás és a költészet terén készenlétbe helyezzük magunkat Isten megjelenésére, avagy Isten távollétére a pusztulásban; hogy Isten távolléte láttán elpusztulunk.” „Gondolkodásunkkal nem idézhetjük meg Istent, legfeljebb a várakozás készenlétét ébreszthetjük föl.” „az egyes ember semmit sem tehetnek azonkívül, hogy készenlétbe helyezzük nyitottságunkat (Sich-Offenhalten) Isten érkezésére vagy távolmaradására. A távolmaradás tapasztalatát sem lehet semminek venni, hanem az az ember megszabadítása attól, amit a Lét és Időben a létezők szintjére való visszaesésnek neveztem. Az említett készenlét előkészítéséhez tartozik, hogy megfontoljuk azt, ami ma van.”

Kész misztika! Utolsónak idézet részletben felbukkan (Ki-Rudál – Heidegger nyomán alkotta D.E.) az a sajátos filozófiai nyelvezet amit ő maga alkotott és amivel megpróbálja idegrendszerünk.

Csakazértis bemásolok egy tipikus Heidegger szöveget, méghozzá a fenti interjúból, szenvedjen más is: „Az eddigi filozófia szerepét ma a tudományok vették át. A gondolkodás „hatásának” kielégítő tisztázásához mélyrehatóbban ki kellene fejtenünk, mit nevezhetünk hatásnak és odahatásnak. Ha az alap tételét (Satz vom Grund) kielégítően kifejtettük, akkor alaposabb különbségtételre lenne szükség az indítóok (Anlass), az indítás (Anstoss), az előmozdítás (Förderung), a támogatás (Nachhilfe), az akadályozás (Behinderung) és a közreműködés (Mithilfe) között. A filozófia szaktudományokra bomlik: pszichológiára, logikára, politológiára.”

Minden szó egy külön univerzumot nyitott az ő világában, de hát ezt csak a „bennfentesek” ismerték (meg). Egyébként is érdekes részlet. A modernkor végét konstatálja, és az un., (amúgy agyoncsépelt szóhasználattal élve) posztmodern elérkeztét vízionálja, mondhatni még elég jó ütemben. A nagy narratívák kifutottak, a filozófia, a klasszikus teológia kora lejárt. A lényeg viszont megmaradt, tegyem hozzá, az, Aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Egyáltalán nem nehezebb megtalálni ma, mint egykor, csak már másként kell figyelni. És róla hitelesen szólni.

A freiburgi dóm tornyának tövében a köveken furcsa, bár egyszerű véseteket látunk. Egyesek fantáziája meg is lódulhat. Pedig ezek hivatalos, hatósági jelek, a dátum is ott van (vásártartás dátuma). Történt ugyanis errefelé is, ami a világ bármely részén megtörténhetett, mondjuk így feltételes módban, és ma is megtörténhet, hogy a pékek elkezdtek spórolni a fogyasztók terhére és saját javukra. A „pékek” szabadon behelyettesíthető.

A középkorban a péklapátolás vagy pékkeresztelés egyfajta büntetés volt azon pékek számára, akik túl könnyű vagy rossz minőségű kenyeret készítettek, lefokozás (pékből fűtő) vagy éppen a mesterségtől való eltiltás is benne volt. Ezek a rovátkák tehát megadták a kenyér és a zsemle elvárt méretét. Nagy Károly is már bírálta a pékáruk minőségét, aztán jött a rendelet és a lehetséges megoldás. A középkori városokban gyakoriak voltak a kenyérellenőrzések. Az ellenőrök nemcsak a kenyér és a zsemle minőségét tartották szemmel. Figyeltek a súlyukra is. Mivel a kenyérellenőröknek nem lehetett mindenhol szemük, sok helyen úgy döntöttek, hogy maguk a vásárlók számára is létrehozzák az ellenőrzési lehetőségeket. A heidelbergi Heiliggeistkirche tégláiba például perec-méreteket véstek. A perec vásárlói ott ellenőrizték, hogy megfelelő-e a méret. A belső minőség megállapítása és ellenőrzése a katedrálison belül történik. Bizonyos nézőpontból. Elméletileg. Ki kell próbálni!

Freiburg im Breisgau

Baden-Württemberg egyik jelentős városa, lakossága mintegy 235.000 fő. Az Albert-Ludwig Egyetemnek köszönhetően Freiburg egyetemi városnak számít. A várost Németország „ökofővárosaként” is emlegetik.

Hát igen, a freiburgi Bächle-ék, patakocskák. Nem friss, turistacsalogató találmány, így volt már a középkorban is, a város valamennyi régi térképén szerepelnek az egyes utcákon folyó patakocskák. Komoly szerepük volt a város tisztaságának fenntartásában, amit megértünk, hisz a csatornázások előtti időben a városok utcái, mai nézőpontból, förtelmesek voltak. Jól dokumentálhatóan, tudatosan gondozták is a patakok nyílt folyását, egészen addig, míg az autók elterjedése miatt le nem fedték, hogy legyenek is, meg ne is. Ott szunnyadtak a betonlapok alatt, de ne szaladjunk ennyire előre.

A Bächle-k teljes hossza 15,9 kilométer, ebből 6,4 kilométer a föld alatt fut. A 14. századtól kezdve tilos volt „kellemetlen anyagokat” sötétedés előtt beléjük dobni. Jó néha nem tudni mit takarnak a fogalmak. A 16. századi tanácsi rendeletek pedig megtiltottak minden szilárd anyag beledobálását a patakokba. Itt már fel is van sorolva, mire gondolnak. Az ártatlanság kora lejárt.

A 19. században a lakosok számának hatalmas növekedésével a forgalom ebből adódó növekedése miatt akadálynak tekintették őket, ezért 1840 és 1851 között kiárkolták az utcák szélére. Sokhelyütt a lakosok elkezdték deszkákkal, vaslemezekkel lefedni, ami sokaknak nem tetszett. Nem is gondoljuk, mire hivatkoznak már az 1870-es években: a turistákra. Akik számára a nyitott patakok érdekesek, mert másutt nincs ilyen. Ha tehát lefedjük, elveszítjük különlegességünket, és a látogatókat.

Már a 17. sz. végén számoltak a patakok vizével belvárosi tűzek oltásakor, vannak is évente választott személyek, akik a tűzivíz tereléséért felelnek. Az 1944. november 27-i brit bombatámadás (Tigerfish hadművelet. Nem említettem feljebb, de egy brit tábornok, aki lelkes horgász volt, az általa irányított bombázó műveleteket halakról nevezte el. Ez talán tigrishal, vagy tigrislazac lenne, tehát ragadozó.) teljesen elpusztította a városközpont egyes részeit, de ha nincs a Bächle vize, még nagyobb lett volna a kár, állítólag egy lakónegyed és néhány áruház neki köszönheti, hogy megmenekült a tűztől.

Mi a helyzet a balesetekkel, mert járókelők, kerékpárosok, kirakatok, villamos – szóval könnyen elnézi a turista. Járta meg már kancellár is, aki hivatalos látogatásra érkezett, kancellár-felség is, akinek autója ragadt bele, és másfél órába telt, mire nehéz Mercedesét kiemelték.

A Szövetségi Bíróság ítélete szerint: Minden úthasználónak alkalmazkodnia kell az adott útviszonyokhoz, a történelmi sajátosságokhoz, és el kell fogadnia az utat úgy, ahogy az felismerhetően mutatja magát. A városi patakok nem jelentenek váratlan veszélyeket, aki ide látogat, annak számolnia kell velük. Egy ítélet szerint, ha valakivel az első freiburgi napján történik baleset a patak miatt, még van esélye némi kártérítésre, de második naptól már saját felelőssége.

Három személy takarítja folyamatosan. Egyiküket, egy román férfit meg is szólítottam, miután hallottam, hogy románul beszélt telefonon. Személyes történetét nyilván nem írhatom le, és azért nem volt mélyinterjúra idő. Nagyon figyel a törött üvegekre, ami az említett Augustinerplatz környékén rendszeresen előfordul. Adott már vissza iratokat, pénztárcát, mobiltelefont, sőt jegygyűrűt is. Szereti munkáját, jól beszél németül, nem kezdő alkalmazott, maradjunk ennyiben. Minden elhaladó villamosvezetőt üdvözöl, és szívesen beszélget az érdeklődő járókelőkkel. Egyiküknek mindig készen kell állnia, még karácsonykor és szilveszterkor is, ha valami váratlan helyzet adódik, el kell hárítsák.

2000-ben, mikor épült az új vásárközpont, a költségek miatt kihagyták a patakot a területről. Összefogtak lakosok, vállalkozók, és minden méterért 500 DM-et fizettek a városi büdzsébe, úgyhogy az új városközpontban is több mint két kilométeren keresztül folyik a patakocska, a belvárositól teljesen független betáplálással.

Egy badeni legenda szerint, a turistáknak óvatosan kell végigsétálniuk a városon, mert aki véletlenül belelép a patakok egyikébe, az Freiburg szülöttjével köt majd házasságot. Arról nem szól a mondás, hogy van-e választási lehetőség, mert gondolom létezik olyan opció is, amire azt mondhatni, hogy akkor soha életemben nem megyek Freiburgba, még környékére sem… Nem kell ennyire félni persze a mondásoktól, patakoktól, férfiaktól és nőktől, bár aki alatt szakadt már be jég, az még a jégkrémet is…, ööö… hidegen fogyasztja.

Csak nézni a patakot, tudni azt, hogy a dolgok bármikor megváltozhatnak, patakok mindig lesznek, de útjuk változik, amit lezártnak gondolunk, az újra megnyílhat.