Freising
Nem világváros, mégis van néhány érdekesség itt is. Egyetemi város, pörgő kulturális élettel, egyházi központ, egyik legnagyobb egyházi könyvtárral, gazdag hasonló jellegű múzeummal, és izgalmas történelemmel.
Középkori történelemben különösképpen nem járatos magyarok számára is ismerősen hangzik Freisingi Ottó (1114 – 1158) neve, kutatunk az emlékezetben, ráncolunk, lapozunk. Valami negatív? Ez lesz az, és kemény ítélete, amit eleinkről mondott, könnyen ottragad a lelkünkön, mint a fánk porcukra a felső ajakon, szomorú viszont, ha későn jövünk rá, hogy igazságaink és ebből fakadó sérelmeink érvénytelenek.
Első kérdés, ami mindent megelőz, hogy mi közünk van a 12. századi magyarokhoz? Vagy bárkihez a régmúltból. Sok ember a jelent gyűlöli, de amint az múlttá lesz, máris szeretni kezdi. Haragudnánk Dzsingisz kán egyenesági leszármazottaira (vannak bőséggel, büszkék is rá)?
Akár ítélet, akár szerelmi vallomás volt az eredeti lapon, a nyolcadik rend indigó alatt már amúgyis olvashatatlan. Vérség, genetika, közös történelmi tapasztalat szükséges kellékei az életnek, vagy csupán hagymázas fogalmak, mint tartják egyesek? Reális elemei az identitásnak, vagy mondvacsinált tényezők? Az ember származására nézve nagy igazság, hogy otthon van, ahol jól érzi magát, a gyökereken pedig csak a növények táplálkoznak?
Nem új gondolat, bár teljesen más az eredete Szentviktori Hugó véleményének, de ő már a 12. században így fogalmaz: „Aki elbűvölőnek találja hazáját, az még gyengéd kezdő; akinek minden ország olyan, mint a szülőföldje, az már erős; de tökéletes az, akinek az egész világ idegen terület. A gyöngéd lélek a világ egy pontjára rögzítette szeretetét; az erős ember minden helyre kiterjesztette szeretetét; a tökéletes ember teljesen kioltotta a világ iránti szeretetet. Gyermekkoromtól fogva idegen földön éltem, és tudom, milyen fájdalommal búcsúzik néha az elme a paraszti kunyhó szegényes tűzhelyétől, és azt is tudom, milyen őszintén megveti azután a márványkandallókat és a lambériázott termeket.”
Ha jól értjük éppenséggel nem a szülőföld jelentőségének bagatelizálása történik ebben, hanem a honvágy, a világra való rácsodálkozás első helyszíne iránti fájdalom legyőzésének igyekezete. Akinek valamilyen okból el kell hagynia otthonát, családját, barátait, az nem élhet az örök fájdalomban, nosztalgiában. Hogy helyet adjon az életnek, le kell győznie sóvárgását. Valami módon. Azonban nem árt tudni, hogy érzéseink úgy működnek, mint széles, tappancsszerű ujjbeggyel furulyázni, nem tudsz egyszerre csak egy hangot lefogni. Magyarán, nem lehet csak egy érzelmet kiiktatni.
Gyászolók jól tudják.
Ne feledjük, a harag előjele megváltozhat, a semmi az, ami félelmetes. Ahogy a lelki életben is, a hit ellentéte nem a kételkedés, amiben még van dinamika, amit át lehet csatornázni, meg lehet fordítani, hanem a lezárt bizonyosság, a beállt állapot a reménytelen.
Visszatérve Ottóhoz, következő kijelentéséhez, elődeinkre tett negatív megjegyzése mennyire érint, vagy kellene érintsen? Nyílván nem vállalunk felelősséget eleink dolgaikért, de ha valahol azonosulnunk kell valamicskét a történelem eseményeivel, az legyen a magyar történelem. Szurkolunk, mosdatunk, felmentünk, szóval mint egy sportmérkőzésen, mégha bénáznak is a mieink, mégiscsak övék a szívünk, hiszen nem a szerelem tárgya a fontos, hanem maga az érzés. De emlékeztetünk, hogy nincs „egyidentitású” élet, valamennyien több szálon kötődünk a világhoz, több kapcsolatban, összefüggésben fogalmazunk úgy, hogy „mi”.
Miket írt Ottó püspök úr? Igazat szól, vagy álhíreket ad tovább, könnyelműen általánosít, felelőtlenül nyilatkozik egy nehéz órájában? Megbántotta valamely honfitársunk? Találkozott magyarokkal, amikor átvonult a korábban Pannóniának nevezett országon, ahogy írja, a keresztes hadak kísértében, 1147-ben. Akármilyen hűséges krónikaíró akar lenni valaki, tudomásul kell venni, hogy az emlékezés többnyire nem a dolgok pontos felidézését, hanem újrakonstruálását jelenti.
Aztán tény, hogy 955-ben jártak arra a magyarok, agresszív shoppingoláson, a székesegyházat és a dombon levő erődítményt csodával határos módon megkímélték. A későbbi években ezt az akkori püspök, Lantbert imáinak és „ködcsodájának” tulajdonították. Szentté is avatták őkelmét. 170 éve volt, de az emlékezete ennek az eseménynek fentmaradt.
Olvassuk tehát Ottót:
„Ezt az országot, melyet mindenfelől hegyek és erdők vesznek körül, régen Pannóniának hívták. Belsejében széles róna terül el, melyet számos folyó öntöz és vadakban bővelkedő erdőség borít. Természettől annyira kellemes és szép, földje annyira gazdag, hogy szinte Isten paradicsomához hasonlítható… A barbárok részéről sok betörésnek volt kitéve, …, végre a Scythiából kijövő magyaroknak lett birtokává, kik most is ott laknak. Ezek a magyarok rút arcúak, beesett szeműek, alacsony termetűek, barbár nyelvűek és erkölcsűek, úgyhogy bámulni az isteni türelmet, mely az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek ily gyönyörű földet adott…
Fejedelmüknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bűnnek tartják, ha titkos susogással sértegetik, nemhogy nyílt ellenmondással keserítenék. Az ország hetven megyére van osztva… Ha a király háborúba indul, mindnyájan ellentmondás nélkül követik…”(dr. Németh György – Borhegyi Péter)
„falvaikban illetve városaikban igen hitvány, többnyire csak nádból, ritkán fából, még ritkábban kőből épített lakásaik vannak”, „az egész nyár meg ősz idejét sátrakban töltik”. „Kevés kivétellel rútak és rút fegyverzetben vonulnak fel, (…) egyfajta nem velük született, hanem mondhatni kívülről rájuk aggatott vitézséget magukra erőltetve csak a mi vezéreinket és a tőlünk jött vendégeket utánozzák harci jártasságban és fegyvereik pompájával.” (Kisdi Klára ford.).
A beesett szem, az rendjén, vállalható, így van megalkotva, hogy védve legyen, mert értékes. Egyébként az egész emberiséget jellemzi, ha jól körbenézünk. Továbbá erős napsütéses vidékeken pigment és göndör haj védi a testet, vakító fehérségben résnyi kilátás a szemet. A rút arc nézőpont kérdése. Édesanyák arca lehet, hogy abszolút értelemben nem szép, mégis tündököl. Van az a mondás, hogy a széparcú nők fantáziátlan férfiak számára érdekesek. Értsük jól, oda-vissza.
Alacsony termet sem abszolút kategória. Mihez, kihez képest. A szetyeppén elég volt kilátszani a nem túl buja aljnövényzetből, nem is arab telivéreken lovagoltak, füttyszó volt a kiterjesztés, és a sherpák vérig sértődnek, ha már a magyarok kategóriája is „alacsony termetű”. Harcosoknak meg elég elérni a kardjuk végét, mármint azt, ahol a markolat van. Bőrünk, bármekkora is a testünk, mértre szabott, igényes darab, legalábbis évtizedekig.
A barbár nyelv az is vállalható, amennyiben a görögök barbárnak neveztek minden nyelvet, amit nem ismertek, aztán ez a kifejezés minden nép nyelvéhez odaragadt. Úgy is mondhatnánk, hogy a magyar nyelv egyedi, és ezzel kisimul haragunk egy redője. Emberi szörnyetegséget a legtöbb időben kikérjük magunknak, néha sajnos igaz. Ki melyik pillanatot kapja el.
Mondok egy példát. Ismerőséhez vitte valaki, mondjam így, öreg autóját vizsgáztatni valahol, és mondjuk egykor. Már mikor ráállt a rámpára, megzavarodtak a műszerek. Azt mondja a kezelő: a gépbe nem tudok belenyúlni, annyit tudok, hogy akkor állítom meg, amikor éppen hibahatáron belül van a célparaméter. – Most gondoljuk végig ugyanezt rosszindulattal. Elkapjuk valakinek a tekintetét, arcát, amikor éppen az torzult haragtól, sebektől, és úgy mentjük el lelkünkbe. Ezzel élünk, mert ezzel akarunk élni, mint Ottó püspök úr, aki, mentségéül legyen, „szíve keserűségéből írta a Chronikont”, ahol a fenti idézet is szerepel, méghozzá amolyan harcostársak közti krónikaként, egyik Freising melletti kolostor szerzetesének.
A harag váratlan betörései ellen nem véd sem tonzúra, sem hatalom. Vannak, akik összeházasodnak haragjukkal, ami az eljegyzéskor még „igazság” néven szerepelt, aztán együtt étkeznek, kelnek és fekszenek, benne élnek és halnak, és azt sem tudjuk, hogy az ásónak, a kapának és a nagyharangnak milyen szerepe lesz a szétválasztásukban. Lehet, hogy csak ideiglenes. A harag, mint a napnyugta színes kavalkádja, de a vége mindig sötétség.
Nemde olyanok ezek a régi fájdalmas megjegyzések, mint gyermeki homokvár a tenger partján? Nagyon zokon veszik, ha valaki beletipor, úgy érzik, hogy a lelkükbe lép, aki akárcsak figyelmetlenségből átgázol rajta. Aztán ha jön a hullám, a dagály… zokszó nélkül félreállnak, és fájdalom nélkül engedik hadd eméssze fel az egészet, szemet se hagyjon szem hátán. Szem mégis szárazon marad. Mármint az a szem, a szempár. Rég volt ez is már, a fenti nyilatkozat, és talán a homokváras történet is. Az idő azonban önmagában nem old meg semmit, ne feledjük. Személyesen kell döntsünk a feloldozásról minden zavaró történelmi és személyes esemény során.
Most komolyan, Freisingi Ottó fenti megjegyzése annyit árul el, hogy megszületett, felnőtt és belekeveredett a világba. Mint mindenki más. Csodálkozom azokon az amatőr történészeken, akik mondjuk egy-egy középkori magyar krónikás szavait tényként kezelik. Ottó is leírt egy véleményt, a mi dolgunk helyén kezelni. Akkor is, ha kortárs családtagjainknak érezzük a harminc emberöltővel korábbi életeket. Amikor „emberi szörnyetegek”-ről ír, szinte tapintható a seb, amit valami módon a magyar emberektől kapott. Nem ismeretes mit, mikor, milyen jellegűt. Azt sem, hogy vélt vagy valós. Egyet tudunk: múlt. Nem szerencsés, ha hagyjuk hogy belekényszerítsen valaki, bárki, bármikor egy jelző börtönébe. Szenvedésünk forrásai azok a gondolatok, amelyekkel magunkat ámítjuk vagy gyötörjük.
„Van aki azt gondolja, hogy azzal, hogy őszinte és nyílt, megnyeri az emberek szívét, és megmutatja jó természetét. Nagyot téved. Az őszinteség valójában egy tompa eszköz, csak többletszenvedést okoz. Az őszinteséged valószínűleg megbántja az embereket; sokkal bölcsebb, ha a szavaidat testre szabod, és inkább azt mondod el az embereknek, amit hallani akarnak, mint a durva és csúnya igazságot arról, amit érzel vagy gondolsz.
Ennél is fontosabb, hogy azzal, hogy kendőzetlenül nyílt vagy, olyan kiszámíthatóvá és ismerőssé teszed magad, hogy szinte lehetetlen tisztelni téged.” Elgondolkoztató, de azért mindenkit óvok attól, hogy érdekes idézeteket egyazegybe’ befogadja. Olyan lenne, mintha az első automobil megjelenésekor elégették volna az összes szekeret, a lovakból meg… készítettek volna. Olvassuk és kezeljük fenntartással.
Mikszáth szerint a pribóci malom felirata volt, nem hencegés, mint az író tartja, hanem a vízimalom és gazdája jólétének összefüggéseit kívánja jelezni: „Ha vizem van, bort iszom, ha vizem nincs, vizet iszom.” Nem mentség, de valamely tudatmódosító jelenléte sokszor megmagyarázza az események menetét, illetve azt a speciális válogatást a szavakból, amivel gondolatait közölni kívánja valaki. Hogy finomak legyünk.
Abbahagyva ezt a forgolódást szavak körül, nézzünk körül a Dómhegyen.
Az eredeti freisingi dómot tűzvészek után kétszer újjáépítették (860 és 1159), majd barokk stílusban átalakítottak (1619 és 1724), utóbbi időbe már belépett a rokokó. Javára. Impozáns szerkezetét a román kori kőfaragóknak, a templomhajó boltozatát (1481) a gótikának, gazdag belső terét pedig a barokk kornak köszönheti, csipetnyi rokokóval tehát. Első osztályú nemzeti műemléknek számít Németországban. Az eredetiből szinte semmi nem látható, tehát egy rokokósított barokk templomot látunk, érdekes kültéri szerkezettel. Az előtte levő teret éppen felújítják, nyárra kész kell legyen.
Építészettörténeti érdekessége az altemplomban található bestiárium-oszlop, az egyetlen hasonló kőfaragás Németország területén. Románkori templomokban szórványosan, vagy csoportosan (oszlopfőkön), esetleg tömegével támadó fenevadak oszlopra applikálva, amint embereket gyötörnek, amazok meg őket kardozzák. Itt egy kerek arcú, szelíd tekintetű lány néz kelet felé, várja a napkeltét, vagyis a megváltást, a szabadítást. A bestiárium-oszlopok pontos jelentése nem tisztázott, de köze lehet a jó és a rossz harcához.
Ha Freising, akkor Szent Korbinianus (670-730). Minden évben ifjúsági találkozó, ahová több ezren jönnek, elsősorban a környékről, de határokon kívülről is. Ilyenkor, illetve a papszentelésekkor, amiket itt végeznek a székesegyházban, annak ellenére, hogy már nem Freising az egyházmegye székhelye, szóval ilyenkor kihozzák a kriptából Szent Korbinianus ereklyéit, és elhelyezik a templomban.
Korbinianus jelképe a felnyergelt medve, és ezt építette be a címerébe Freising világi és egyházi kormányzata is. Történt ugyanis, legalábbis így írta meg életrajzát mintegy két emberöltővel később Arbeo, freisingi püspök, hogy Rómába menet Korbinianust megtámadta egy medve. A derék remete nem szerepelt a menün, de a ló igen. Miután a medve ily módon erőre kapott, emberünk megparancsolta neki/megkérte őt, hogy álljon lova helyébe, és cipelje terhét helyette tovább. Amikor Rómába érkeztek, tisztelettel elengedte a vadállatot, az pedig dolgavégezetten visszatántorgott szülőerdejébe. Ennek a „tántorgásnak” nem szívesen lettünk volna útján, az egyszer szent. Vagyis Korbinianus a szent, ez csak óvatosság.
Arbeo freisingi püspök (723-784) írta tehát, akit az első német származású írónak tartanak, a Codex Abrogans szerzője, és amelyet a legrégebbi fennmaradt német könyvnek tartanak. Szent Gallenben őrzik, ahol 926-ban szintén tiszteletüket tették a magyarok. A kódex sorsát nem ismerem, de másolatról van szó.
Mind a heraldikai elem, mind maga a legenda érdekes gondolatot képvisel. Az egyik értelmezés szerint az isteni kegyeséggel megszelídített medve maga Freising püspöke, a málha pedig a püspökség terhe. A medve, a vadállat, megszelídül a szent szavára, ahogy a pogányság is a keresztyénség hatására. Közelebbről Bajorországban is egy új korszak kezdődött vele. Egyetérthetünk ezzel, akkor is, ha annak tartalmával gyakran szállunk vitába.
Amikor ott jártunk éppen adventi lelkigyakorlatot tartott a szeminárium, amint a képeken is látszik. Az esti elmélkedésen vettünk részt, értő és támogató orgonajáték mellett. Vittünk egy kis tarkaságot is, textilben és lelkületben.
Ha már itt vagyunk nézzük körül Ottó szolgálata és élete táján.
Ottó világot látott férfi, a császári családdal való rokonsága olyan különleges rálátást adott neki a történelemre és a politikára, amellyel kortársai közül kevesen rendelkeztek. Ezért kora egyik legnagyobb történetírójaként tartják számon. Boldoggá is avatták. Szóval így kezeljük. Ha valami rosszat tettek ellene eleink, reméljük túl van már a sebeken.
Párizsban is tanult, ami akkor Európa első számú tudományos és lelkiségi központja. Bolognai egyetem már működik universitasként, de még I. Frigyes figyelme és támogatása előtt van, Párizsban ugyan még nincs egyetem, mely egységbe foglalná a tudományokat, annak művelőit és hallgatóit. Iskolák működnek, több is, három kiemelkedő.
Szóval Párizs, Szent Viktor ágostonrendi apátság független szellemi és lelkiségi műhelyében tanul, mesterei többek között Petrus Abelardus és Szentviktori Hugó. Az előbbi, főként tragikus sorsa, ennek irodalmi feldolgozásai révén ismertebb, de Hugó jóval nagyobb hatással volt a tanítványaira és az utókorra. Nem szent, Szentviktori előneve az iskolára (apátság, Szajna partján, a mai Sorbonne főépülete mellett, annak helyén működött) utal, ahol tanított, és más tanártársa is viselte. Mai ember számára (is?) megdöbbentő tudásvággyal bírt. Tőle való eredetileg a Newtonnak is tulajdonított mondás: „Óriások vállán állunk, azért látunk messzebbre.”
A korabeli krónikások Párizst par excellence a betűk városának nevezték. Párizsban virágzott a filozófia és a tudomány minden ága. „Akinek – írja egyikük – joga van tanítani, nyithat iskolát, ahol kedve tartja, feltéve, hogy az nem egy másik felsőbb iskola közelében van.”
Hugó intellektuális kíváncsisággal és hatalmas műveltséggel rendelkezett.
Azt tanácsolta tanítványainak, hogy tanuljanak meg mindent, mert semmi sem haszontalan: „Tanuljatok meg mindent, és meglátjátok, hogy semmi sem felesleges.” Ugyanakkor azt is megjegyzi: „Vannak, akik mindent el akarnak olvasni. Ne próbálkozzatok ezzel. Hagyjátok békén. A könyvek száma végtelen, és a végtelenséget nem követhetitek… Mert ahol nincs vége, ott nem lehet nyugalom; ahol nincs nyugalom, ott nem lehet béke; és ahol nincs béke, ott Isten sem lakhat.”
„Emlékszem, hogy amikor még iskolás voltam, igyekeztem megtanulni minden tárgy nevét, amit láttam vagy használtam. Úgy gondoltam, hogy ez a tudás szükséges mivoltuk tanulmányozásához. Minden nap leírtam, aztán újraolvastam érveléseim egyes részeit, hogy emlékezetembe véssem a tanult gondolatokat, kérdéseket, ellenvetéseket és válaszokat. Gyakran kifejtettem magamban egy-egy témát, sőt vitát rendeztem róla; gondosan megkülönböztettem a szónok hivatalát a retorikus vagy szofista hivatalától. Szorgosan számolgattam, szénnel ábrákat rajzoltam a járdára. Levezettem és megfogalmaztam a tompaszög és a derékszög tulajdonságait. Megtanultam megmérni tárgyak felületének szilárdságát. Gyakran töltöttem az éjszakákat a csillagok tanulmányozásával; a magadámot [pengetős hangszer] hangolva tanulmányoztam a hangok közötti különbséget, és elvarázsolta elmémet a harmónia édessége.”
Dante is a Paradicsomba helyezi Hugót, boldog lelkek társaságában mutatja be, szállóigévé vált megjegyzése: „Ugo da San Vittore è qui con elli [Szentviktori Hugó itt van velük].”
Röviden ismertetném Nóé bárkájáról írt elmélkedését. Csakhogy képben legyünk. Nem szabadna mai füllel hallgatni, de nincs más nekünk. Nem célom elmélkedését összefüggően bemutatni, csak egy kóstoló, nyersfordításban. Igazi skolasztikus elvont elméletek, gondolatok dömpingje, rendszerezési igyekezettel.
A szövegek kezelése még monolitikus, tehát még a szövegkritikai érzék nem ébredt fel, az majd a reneszánsz műve lesz. A skolasztika még nem kételkedik, hogy ami írott formában előtte van az úgy igaz, illetve a fölé írt szerző kivolta sem kétséges.
Hugó szellemi, spirituális referenciája Augustinus, lévén maga is ágostonrendi szerzetes, nem tudok róla, hogy foglalkozna fiatalabb kortársa, Anselm műveivel, aki bencés szerzetes, de Párizstól nem messze, Becben írja meg fő műveit, Canterbury későbbi történet.
Anselm egyébként elvontabb és mélyebb. Nincs meg nála a szellemi, lelki ötletelésnek ez az árja, ugyanakkor átfogóbban kifejti gondolatait. Stílusa is csiszoltabb. Véleményem szerint. Ki tudja milyen szellemi javak maradhattak volna még Anselm után, ha nem kényszerül belebocsátkozni politikai, egyházpolitikai küzdelmekbe, igaz, végig őrizte a monasztikus életformát.
Egyébként nagy hatással volt a Nóé bárkájáról szóló írása Hugónak a korabeli gótikus építkezésekre. Kezdeti időszakban, és tkp. még sokáig, a „gótikus” a „katedrális” szinonimája volt. Felhívta a figyelmet, hogy a bárka mérete nem önkényes, de nem a mérete számít igazán, hanem az arányai, pontosabban az, amit azokkal Isten üzenni akart.
Először is a körülmények.
„Amikor egy nap az összegyűlt testvérekkel ültem, és válaszoltam az általuk feltett kérdésekre, sok dolog került szóba. Végül a beszélgetés úgy alakult, hogy egyhangúlag csodálkozni kezdtünk az emberi szív instabilitásán és nyugtalanságán, és sóhajtozni kezdtünk felette. A testvérek pedig komolyan kértek, hogy mutassam meg nekik az emberi szív ezen ingatagságának okát, és tanítsam meg őket arra, hogy miként lehet ellene küzdeni… Mivel azonban tudtam, hogy a vita néhány pontja különösen tetszett a testvéreknek, késztetést éreztem arra, hogy ezeket írásban rögzítsem, nem annyira azért, mert méltónak tartottam arra, hogy leírjam, hanem inkább azért, mert tudtam, hogy egyesek korábban nem hallották ezeket a gondolatokat.”
„Így az emberi szív, amely eddig az isteni szeretethez való ragaszkodásban őrizte meg stabilitását, és az Egyetlen iránti szeretetben egy maradt, amint földi vágyai révén elkezdte elveszíteni integritását, mintegy annyi csatornára oszlott, ahány tárgyra vágyott, amint földi vágyakozásai révén különböző irányokba kezdett áramlani. És így történik, hogy a lélek, mivel nem tudja, hogyan szeresse az igazi javát, soha nem képes megőrizni stabilitását. Mivel nem találja meg azt, amire vágyik azokban a dolgokban, amelyekkel rendelkezik, vágya mindig az elérhetetlen után nyúl; és így soha nem talál nyugalmat. Ezért az állandóság nélküli mozgásból fáradtság születik pihenés nélkül, utazás megérkezés nélkül; így szívünk mindig nyugtalan, amíg el nem kezd ragaszkodni ahhoz, akiben egyszerre örülhet annak, hogy vágya semmiben sem szenved hiányt, és biztos lehet abban, hogy amit szeret, az örökké tart.”
Hugó azzal kezdi, hogy nyugtalan szívünket csak az Isten iránti szeretet gyógyíthatja meg, amely az Ő megismeréséből fakad. Isten megismerésének forrása pedig az Ő szeretete. Megismerni Őt, nagyjából ugyanolyan, mint bármely földi személyt megismerni: el kell mennünk a házába, meg kell ismernünk a barátait. Isten háza háromféle, ez a világ, az egyház és a hívők. Tehát ezek megismerése által épül, berendezése, dísze pedig a szeretet. Ha Isten hajlékába szeretetből lépsz be, nemcsak félelemből, hanem hittel, akkor Isten is benned fog lakni.
Úgy látja, hogy a megmentő bárka többszintű, spirituális értelemben is. „Úgy indultunk el, hogy egy bárkáról beszéljünk, de úgy tűnik, hogy nem csak egyről, hanem négyről kell beszélnünk… Az első az, amelyet Noé készített, fejszével, fát és szurkot használva. A második az, amit Krisztus készített prédikátorain keresztül, amikor a nemzeteket egyetlen hitvallásba gyűjtötte össze. A harmadik az, amit a bölcsesség naponta épít a szívünkben Isten törvényén való folyamatos elmélkedés által. A negyedik az, amit az anyai kegyelem valósít meg bennünk azáltal, hogy sok erényt egyetlen szeretetben egyesít, amely nem az érzületben áll fenn csupán, hanem hatékony erőben. Négy szint, de egy bárka, egyetlen valóság.”
A bárka hossza hatszorosa a szélességének és tízszerese a magasságának, ami megegyezik az emberi test arányával, állítja, és ezért Krisztus földi testének, az egyháznak allegóriája. „Ha a bárka az egyházat jelképezi, akkor ebből következik, hogy a bárka hossza az egyház földi útjának az ábrája. Az egyház hossza azonban történelmének egymást követő időszakainak időtartamában mutatkozik meg, mint ahogy szélessége is az általa magába foglaló népek sokaságában. Mert az Egyházról azt mondják, hogy szélesedik, amikor a hívők száma növekszik, és sokan összegyűlnek a hitre; míg a hossza abban az időbeni meghosszabbodásban áll, amellyel a múltból a jelenen keresztül a jövőbe nyúlik. Ez a hossza az időben a világ kezdetétől annak végéig tart. Mert a szent egyház kezdetektől fogva épül a hívőkben, és az idők végezetéig tart. Sőt, hisszük, hogy nincs és nem is lesz olyan időszak a világ kezdetétől az idők végezetéig, amelyben ne találnánk Krisztusban hívőket.”
A bárka konkrét hossza 300 sing, a teremtés három korszakát jelképezi, jelesül a természeti törvény, az írott törvény és a kegyelem időszakát, a 300 jelöli továbbá a Szentháromságba vetett hitet, illetve – mivel a héber Tau betű, amely „a szírek körében még mindig a kereszt formáját őrzi”, és amelynek számértéke 300 – Krisztus keresztjére utal. Hugó szerint a bárka építése 100 évig tartott, ami 100 singre vonatkozik. Ez a kegyelmi időszak attól kezdve, amikor az Egyház a „szeplőtelen bárány feláldozása” által megkapta a megváltást.
Folytatja a háromszáz hármas jelentését. A hívők három rangját is jelképezi: azokat, akiket úgymond bekebelezett a világ, azokat, akik már szabadulnának a világból/tól, illetve azokat akik már levetkőzték a világ hatalmát, és közel vannak Istenhez. Továbbá, minden teremtmény háromféleképpen közeledik felénk: fogadj el, adj, menekülj.
A Biblia szerint a bárka 300 sing hosszú, 30 sing magas és 50 sing széles tehát, van egy ajtó az oldalán, amely a második és a harmadik emelet között helyezkedik el, és egy ablak a tetején (ahol Noé kiengedi a hollót és a galambot, hogy lássa, vége van-e az özönvíznek). Hugó úgy véli, hogy a bárkának három vagy öt emelete van, és mindeniknek megvan a maga jelentősége.
Kész spirituális Maslow-piramist épít fel, hihetetlen, de most nem részletezem. Mindenképpen egyfajta Isten-közelség szintjét jelképezik, és azt írja: „Ha [lelkileg] olyan gyengék vagyunk, hogy nem tudunk felmenni a harmadik vagy második emeletre, ne csüggedjünk, hanem az ő nevében gyűljünk össze hit által, hogy legalább a földszinten legyünk együtt az Ő nevében. Ott tartsuk meg az igaz és rendíthetetlen hitet, és ő majd eljön hozzánk, hogy megálljon közöttünk, hogy dicsérje jó igyekezetünket, és kész lesz segíteni bennünket, hogy magasabbra emelkedjünk, hogy Ő legyen mindenben, mindenek felett, maga Jézus Krisztus, a mi Urunk.”
Mivel a frigyládát magunkban építjük, elegendő helyet kell biztosítanunk neki a szívünkben. Így a szívünknek 300 sing hosszúra kell nyúlnia a Szentháromság számára, ötven sing szélesre a szeretetnek, magasságra pedig harminc singnyire a Krisztusban való reménység számára.. A vonatkozó erények által, ezek pedig: hosszúság a jó cselekedetek, szélesség a szeretet, a magasság pedig a szent vágyakozás által növekszik. Azzal, hogy az egyházra gondolsz, és a hívő életmódot élsz, ötven könyök szélesre nyújthatod a szívedet. Ha azonban a gondolataid elkalandoznak ettől, ha elmozdulnak a világ szeretete és az üres locsogás felé, akkor „túlléped az ötven könyök mértékét”, ami azt jelenti, hogy aránytalan lesz a hajlék, nem Isten mértéke szerint való. Viszont pl. a Szentírás mélyreható tanulmányozása és megértése harminc könyök magasra tágítja a szívedet.
Hugó azt szeretné, ha az emberek felismernék, hogy senkinek sem kell drága vagy nagy kiterjedésű földet vásárolni, nem kell egzotikus anyagokat keresni, hiszen Isten háza az ember szívében épül. A felhasznált anyag nem más, mint a gondolatok. „Ő a saját szívedben akar lakni – terjeszd ki és tágítsd ki azt!…Tágítsd ki a szívedet, hogy te is méltó legyél arra, hogy Isten a vendéged legyen… Tágítsd meg tehát a szívedet!” Nincs szükség arra, hogy mesterembert fogadj fel, hiszen Isten veled együtt építi fel a házát – ő adja neked az erőt az építkezéshez: „Isten lesz a mesterember, szíved az építkezés, gondolataid az építőanyag”.
Amikor Isten házát építjük, három dolgot kell szem előtt tartani: a rendet, az elrendezést és a pontos arányokat. Nem egyszerű, mivel Isten végtelen és mérhetetlen. A rend például abból fakad, hogy visszafogjuk a szívünket a világi zavaró tényezőktől.
Ha tehát az elmélkedés gyakorlása által elkezdtünk kitartóan élni a saját szívünkben, akkor bizonyos értelemben már megszűntünk az időhöz tartozni; és miután mintegy meghaltunk a világ számára, belsőleg Istennel élünk. Könnyedén meg tudunk szabadulni mindentől, amit a sors ránk hoz, ha a szívünk ott van rögzítve, ahol nem vagyunk alávetve a változásnak, ahol nem erőltetjük a régi dolgokat, élményeket, és nem várunk csalfa ígéretekre, az élet kellemes dolgaira, és nem félünk a nem várt és nem kívánt eseményektől. Legyenek tehát helyes, tiszta és hasznos gondolataink, mert ilyen anyagból épül a bárkánk. Ezek tkp. faanyagok, amelyek úsznak, ha vízbe teszik őket, és égnek, ha tűzbe teszik őket; azaz a testi örömök árja nem nyomja el az ilyen gondolatokat, de a szeretet lángja képes meggyújtani őket…
Abbahagyom.
Ottót még elkísérem egy darabon a keresztes hadjáraton, ahol majdnem véget is ért földi pályafutása, az esetben nem írhatott volna se jót se rosszat kortársairól.
Mivel a Szicílián (is) megtelepedő normannok segítségét nem kívánták igénybe venni, akik hajókat ígértek a szállításhoz, a keresztesek számára nem maradt más útvonal, csak a balkáni, Pannónián keresztül. Így vonulnak át a Magyar királyságon is. Naivság azt feltételezni, hogy jöttüket, átvonulásukat az érintett országok, népek lelkesedéssel fogadták volna.
Konstantinápolyban már feszült volt a helyzet, de most még sikerül elkerülni a testvérharcot, a sereg végül csak elindul, és át akar kelni Anatólián, ami ekkor már a szeldzsuk törökök kezén van, még jelentős görög lakossággal, örmény népszigettel.
Konstantinápoly után a sereg többrészre szakad, hogy az élelmezést meg lehessen oldani. Ottó a másikban van, amikor egy komoly török sereg, nemsokkal Konstantinápoly után, egy Dorylaeum nevű helységnél a főseregre támad. A fegyvertelen, védőfelszerelés nélküli zarándokok közül sokan a török nyilak áldozatául esnek, a törökök azonban akkor sem hagyják abba támadásaikat, miután a keresztyén sereg rendezte sorait, felálltak a komoly vértezettel rendelkező lovagi egységek.
A Gesta Frankorum krónikása, aki hiteles leírását adja az eseményeknek, azt írja a törökök hősies harcáról, ironikusan: „Ha a törökök keresztyének lettek volna, ők lettek volna a legjobb nemzet.” Utalva ezzel a keresztes sereg többnemzetiségű összetételére, zsoldoskatonáinak állhatatosságára.
Az expedíció nem lesz sikeres, Otto a következő esztendőben érkezik haza, és kezdheti elölről az egyházmegye rendbetételét.
Freising ma egy 50.000-es város, dinamikus népességnövekedéssel. Területén található a müncheni repülőtér, aminek bővítése már szóba került, a város lakóinak aggodalmára.
Münchentől mintegy 30 kilométerre északra fekszik, a S1 elővárosi vonat végállomása. A város az első bajor törzsi hercegség székhelye volt, és nagy jelentőségre tett szert mint kora középkori püspöki székhely, de München felemelkedésével és a szekularizációval a város elvesztette jelentőségét.
Itt készült 972 és 1039 között az a három szlovén nyelvű szöveg, amik a szlovén nyelv legrégebbi emlékei, itt komponálták a legrégebbi német egyházi himnuszt a 10. században, és a Dreikönigsspiel (más néven Freisinger Magierspiel, Színdarab a Háromkirályokról, vagy Mágusokról), az első ismert latin nyelvű karácsonyi színdarab Németországban.
A világ legrégebbi, még ma is létező és működő sörfőzdéje 1040 óta a Weihenstephan-hegyen található. Két évtizeddel korábban alapított bencés apátság sörfőzdéje ma a Müncheni Műszaki Egyetem kampuszán található.