Fröttmaning
Egy elnéptelenedett falu a város peremén, közel a Bayern München arénájához, a müncheni körgyűrűhöz. Tetszett neki kiürülni a 60-as években, amikor a szeméttelep már a kútjaikat mérgezte, egyebekről most ne is beszéljünk.
Kissé részletesebben. A második világháború után a települést fokozatosan lebontották különböző infrastrukturális létesítmények építése során, lebontottak néhány házat például a München-Észak autópálya-csomópont építésekor, de a háború utáni években annyira nem volt feltűnő, hogy néhány épület eltűnik. Az 1960-as évek végén a város megvásárolta az utolsó ingatlanokat is, hulladéklerakót épített erre a helyre.
Volt ennek a településnek egy régi temploma, München és környékének legrégebbije. Azért csak volt, mert a templomot összefogással sikerült megmenteni, de már nincs települése, bár szentmiséket nyaranta tartanak még benne k-ző egyházi csoportok. Késő román stílusú, vastag falú épület, építésének idejét nem ismerni, de a 13. században bővítették, ezt dendrológiai (fák évgyűrűi) vizsgálatokból is igazolták. Heilig Kreuz, Szent Kereszt templom. Tündéri, aranyos, olyan odabújós, mint egy plüssmaci. Igényli hogy szeressék, és még mindig adakozik. Az egykori Fröttmaning falu és régi hűségek mementója.
A templomot többször fenyegette a lebontás veszélye. A müncheni autópálya-gyűrű építése során elkötelezett polgárok elérték, hogy a München-észak autópálya-csomópontot áthelyezzék, mivel annak Salzburg felé vezető szakasza, az eredeti tervek szerint, a temetőn és a templomon keresztül vezetett volna. Áthelyeztetni egy ilyen beruházást ezért kis templomért, amelyiknek már hívei sincsenek… ostobaság, vagy megható történet? Kinek ami. Az utolsó házat 1969-ben bontották le, azóta a csend virrasztott benne, a szél orgonált. Állapota egyre romlott, ajtó, ablak megrongálódott, kifosztották, és… A két 15. századi harangja is oda. 1984-ben aztán a szeméttelepet akarták bővíteni, ámde ismét útban volt a templom, mostmár olyan állapotban, hogy senkinek nem esik meg a szíve, gondolták az illetékesek, mint akik hisznek Istenben, de a célszerűséget erősebbnek tartják. Nem így történt. A háborút megjárt nemzedék, amelyik már régóta fiatal, még egyszer felemelte a szavát, és ismét megmentették. Van ebben csipetnyi lélektan is, hogy elveszíteni valamit sokkal fájdalmasabb, mint amennyire örülni tudtunk neki. Megvan az arány is: háromszoros. Én azt kérem tisztelt pszichológiai kutatók, hogy méltóztassanak még egyszer nekifutni a kísérleteknek, mert igen keveslem ezt az arányt.
Aztán megint összefogtak a környékbeliek, hogy nyilvánítsák műemléknek és hozzák rendbe, ami meg is történt a 80-as években. Úgy tűnik, hogy még az épületeknél is érvényesül a szabály, miszerint a növekedés minden egyes szakasza veszteséggel jár. Veszteség nélkül nincs növekedés. Találtak egy freskót is, amelyik a legrégebbi Krisztus-ábrázolás Bajorországban, eddig is megvolt, csak a mész alatt. Ott szunnyad sokszor több réteg alatt, lát, de mi nem látjuk, tudomást sem veszünk. De hát milyen az élet, ha a paradicsomban találnánk magunk, az elme akkor is találna érvet, nehogy jó legyen egy pillanatra is, mert jött az Allianz Aréna építése, az autóút túloldalán ugyan, de a vészkijárat és a hozzá kapcsolódó híd itt vezetett volna a tervek szerint, át a szentélyen. Vagyis annak helyén, ugyanis két markolás lett volna ez a kis templom azoknak a gépeknek, amelyek a stadion építésénél dolgoztak. Megint polgári kezdeményezés, és a híd kétszáz méterrel odébb került, a templom ismét megmenekült. Erre már a hivatalosak is felfigyeltek, hogy úgymond mi van itt, mi van ebben a makacs kis épületben, amivel képes mindent megúszni, túlélni. Münchenben, ahol a II. vh. végén csodájára járhattak azoknak az épületeknek, amik állva maradtak egyáltalán. Ma már, azt lehet mondani, hogy érinthetetlen. Megbecsülik, mint a szeretet, az élet egyik forrását, de hogy még hányszor kell szembenézzen a pusztulással, azt megjósolni sem tudjuk.
A szeméttelepet rekultiválták, és egy emlékparkot hoztak létre. Elkészült a kis templom pontos másolata is, betonból kiöntve, nem messze az eredetitől egy (szemét)domb oldalába van integrálva, jelképezve korunkat, amint egyre közelebb a felhalmozott szemét, készen arra, hogy elnyelje templomainkat, lelkünket. Lassú, észrevétlen szivárgással is el tud süllyedni egy hajó.
A bombázásokban súlyosan megsérült Szent Jakab-templom 1955-ös lebontása óta München belvárosában nincs már román stílusú épület, ami egy másik ok arra, hogy a város a Szent Kereszt-templomot megbecsülje, mint a román építészetnek fontos tanúját.
Csupán egy helyet kerestünk az elmélkedéshez, de nem is kell azt keresni igazából, csak szét kell nézzen az ember éppen ott, ahol van. Így adventben eleve adott a téma, érzékeljük miként fenyegeti életünket a harmónia megbomlása, és egy frusztrált, csalódott, szétesett ember nem azt kérdezi, hogy hol is van az a Jordán, ahol megtisztulhatnék.
Assisi Szent Ferenc mondta: „úgy viseld ezt a világot, mint könnyű ruhát.” Csakhogy nincs recept ehhez, módja egyéni. A fájdalom mindig a tegnapi napot sírja vissza, írja Daniel Gottlieb, azt, ami volt, de már nincs többé. Ha a fájdalom nem múlik el elég gyorsan, magunkat okoljuk, amiért még nem léptünk túl rajta, hogy nem vagyunk eléggé erősek, vagy hogy túlontúl sebezhetőek vagyunk.
A sebek nem engedelmeskednek a kívánságainknak, a gyógyulás a maga módján megy végbe, és a maga idején következik be.
„Egy zsidó kisfiút beíratták a jesivába, hogy a Bibliát tanulmányozza, tudós rabbik segítségével. Nagyon nehezen boldogult, ami nem rendkívüli. A tanára is látta, hogy küszködik, ezért fölemelt kezében egy almával így szólt: „Ebben az almában ugyanaz van benne, mint a Bibliában. Ha elkapod, mindkettő a Tiéd lehet!” A kisfiú nyomban felpattant, hogy elkapja az almát, de a tanár egyre csak följebb emelte. Még magasabbra ugrott, aztán újra és újra nekiveselkedett. Végül kimerült és visszaült a padba, csalódottan bámult maga elé a nyitott könyvre. Ekkor a tanár finoman odahelyezte az almát eléje.”
„Mielőtt egy gyermek a világra jön, Isten beletáplál minden tudást és bölcsességet, amire élete során szüksége lesz. Aztán a gyermek ajkára szorítja az ujját, és azt mondja neki: „maradj csendben!”, és abban a pillanatban létrejön köztük egy titkos egyezség. A történet szerint ezért van az a bemélyedés az orrunk alatt. Isten ujjlenyomata. Nem harsányan, de a betáplált bizonyosság átszivárogjon az életbe, úgy, ahogy a megváltás is történt: külsőképpen mondhatni semmi nem változott, az ember ugyanaz maradt, a bűn intakt, mégis minden egészen mássá lett.”