Fukuyama, 1. rész
Egy novemberi napon kislányunk megkérdezte melyik a kedvenc könnyűzenei dalom, mondhatni habozás nélkül a Scorpions „Wind Of Change”-ét mondtam, aminek eredeti szövegét igényes, díszes kötésben kaptam karácsonyra. Marad a dal is, bár az ukrajnai háború kezdete után a banda némileg átírta a szövegét, de ez nem történik meg azzal a szeretettel, ami azt a karácsonyt bearanyozta.
Ez a dal a fukuyamai gondolatra emlékeztetett, pontosabban annak közöttünk eltöltött korszakára, és sokan kerültek hatása alá, akár tudatosult az bennük, akár nem, mert volt ennek az elméletnek egy sajátos, andalító bája. Nem feltétlenül a tények szították ezt a viszonyt, de oda lehetett képzelni azokat is, ahogy esőfelhőket a terített asztalra. Még a szív rejtett vágyai is támogatókat keresnek, nemhogy egy világértelmezéssé erősödő gondolat.
Talán egy emberöltőig élt, ami ideológiák uralmi periódusának fele, harmada, s volt valami egyetemes benne, ami valóban szívóssá tette, ugyanez kissé felületessé is, mint általában a nagy elméleteket, pl. a Bohr-féle atommodellt, hogy egy másik területen keressünk közismert példát. Egyébként az a 25 év egy szempillantás volt, méghozzá olyan, mint egy természeti villanás, amihez legalább két ember kell, hogy egyikük biztosan lássa, ha társa éppen pislogna, de a dörgés is ezért van, hogy jelezze: megtörtént, ha esetleg még így sem kaptátok volna el. Szóval egy szűk emberöltőnyi, ennyit élt Fukuyama nemes teóriája szellemi körünkben, és annyiban bájos valamint nemes is, hogy leíró elmélet és nem regula akart lenni, bár a későbbi korszakában már túl komolyan vette magát, gyanúsan komolyan. Már nem részmunkaidős teóriaként akart szerepelni, és már, mondhatni, temetőhelyeket keresett (pl. támogatta a demokrácia hatalmi terjesztésének ötletét), nyilván nem önmagának, hanem más ideológiáknak, sőt, a „történelmi szükségszerűségnek” makacsul ellenálló országoknak.
Semmi rendkívüli nincs abban, hogy egy gondolat, érzés vagy személy zárójelben végzi, amik, akik egykor fontosak voltak számunkra. Mi maradt például a gyermek- és ifjúkorból? „Aki tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz.” Sőt, ha valami makacsul bennünk ragad, nem feltétlenül jelenti azt, hogy értékes, olyan, mint az extrém körülmények közé került embereknek, azok élik túl, akik fizikailag rendkívül szívósak, érzelmileg viszont kevésbé vonódnak be minden történésbe.
El kell búcsúzni tőle, ez világos, de amint például nem a folyótól búcsúzunk, hanem a csobogástól, a sodrástól, megannyi forrásának titokzatos, szűzi világától, apró vizek csatlakozásától, érett folyók összefolyásától, – ez esetben sincs könnyű dolgunk. Kidobhatjuk a tanulmányokat, ledarálhatjuk a papírokat, de érzéseinkkel nem bánhatunk el ilyen könnyedén, azok hajszálgyökerei behálózzák egész életünk. Megváltoztathatjuk véleményünket, lecserélhetjük a baráti közösséget, átírjuk naptárunkat, de érzéseink teste tulajdonképpen mi magunk vagyunk, a vásznat a kép mögül nem tüntethetjük el a hordozott kép sérülése nélkül. Annyi érzésünkbe beépült, amint sok más emlék is persze, és nem lehet csak egy érzést kigyomlálni, ezt tudja mindenki aki már térdelt veteményeskertben. Kitéped bőszen a masszív gyomot, az meg ránt magával olyasmit is, amit nem szereznél. Parasztember (ő most csak minta!) ér így a húrokhoz, nem tud csak egyet lefogni, egyetlen akkordot, egyetlen húrt, nem tudunk csak egyetlen fájdalmat, emléket elzsibbasztani…, ha keserű a szívünk, érzések tucatjait töröljük egyetlen mozdulattal. Ez a szenvedés felfüggesztésének egyik módja: nem tudni, nem érezni, nem gondolni – ez világos, csakhogy mindez ideiglenes és a teljes érzelmi skála lefagyasztásával jár. Évekbe telt, mire beleszerettünk, tehát nem könnyű elszakadni sem. Elménk fájdalmas vagy éppen holt gondolatokat csempész át az időn, dédelgeti egykori választottait, és csodálkozunk, hogy nem akar felnőni. Ha pedig el akarjuk oszlatni fájdalmunk, érzések tucatjai szenvedik.
Mivel Fukuyamaról külön szó lesz, most csak egy rövid bevezető elméletébe, néhány kifejező idézettel, egyúttal kis türelmet is kérek e kitérő miatt.
Az idézett szerző elméletének lényege, hogy a liberális demokrácia, ahová a Nyugat a 80-as évek végére, a kommunizmus bukását követően eljutott, egy történelmi fejlődés eredménye, és nincs feljebb. Ne tévesszen meg senkit, a liberális demokrácia az, ahova a nyugat évszázadok óta törekedett, látványos le- és felszállásokkal, bukásokkal és bukdácsolással, és amit napjainkban magunk körül láthatunk, ahová a globális nyugat tartozik, igen, mi is, mégha döcög is, a kommunizmus és az illiberális álom (kinek, ami) elérhetetlen, utóbbinak a gazdasági szegmensben vannak (globális méretű összevetésben) szerény eredményei.
Fukuyama alapvető meglátásait először 1989-ben publikálta (1989 tanulmány, 1992 könyv), benne a hamisítatlan hegeli ihletésű gondolat, miszerint a történelem nem események érzék nélküli, suta egymásutánja, hanem egy értelmes egész, egy szövedék tulajdonképpen, amelyben az igazságos politikai és társadalmi rend természetére vonatkozó emberi elképzelések kifejlődtek és lejátszódtak (hegeli, marxi gondolat, hogy a társ. fejlődése nem végtelen, eljut egy kulminációs pontra, előbbinél ez a liberális állam, de ez inkább szellemi fogalom, utóbbinál a kommunizmus), azt eredményezve, hogy a téves és káros nézetek, megoldások egyre jobban kiszűrődtek. „Mivel most olyan ponton vagyunk, ahol nem tudunk elképzelni egy, a miénktől lényegesen eltérő világot, ahol a jövő alapvető javulást ígérne a jelenlegi berendezkedésünkhöz képest, akkor számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy maga a Történelem is véget érhet.”
Fukuyama szerint tehát a nyugati demokrácia kifogyott az „ellentmondásokból”, nincs már ideológiai versenytársa, sem alternatívája. Néhol azonban bizarr futamokra ragadtatja magát, amik kikezdik elméletének konzisztenciáját: „De tegyük fel, hogy a világ úgymond tele van liberális demokráciákkal, olyannyira, hogy nem létezik zsarnokság és elnyomás, amely ellen küzdeni lehetne? A tapasztalat azt mutatja, hogy ha az emberek nem tudnak küzdeni egy igaz ügyért, mert az már győzedelmeskedett, akkor az igaz ügy ellen fognak küzdeni. A harc kedvéért fognak küzdeni. Más szóval, bizonyos unalomból fognak küzdeni, mert nem tudják elképzelni, hogy harc nélküli világban éljenek. És ha a világ azon részét, amelyben élnek, békés és virágzó liberális demokrácia jellemzi, akkor a demokrácia ellen fognak harcolni.”
Ez alapvetően nem rossz hír, mert a Történelem szövetét konfliktusok, háborúk, gyanakvás adják, persze társadalmi kísérletezgetés, kultúrák és közösségek tartalmas egymásnakfeszülése is, de ezek figyelmen kívül hagyása nem csorbította az elmélet konzisztenciáját és tetszetősségét, csont nélkül kajáltuk be. Úgy indultunk, hogyha homály lenne a sötétségben, világosság a fényben, homokszem a háborgó sivatagban, akkor is megtalálnák és mienk lenne.
A kilencvenes éveket megelőző szellemi és fizikai zárvány, amiben éltünk, egyszerre csak megnyílt, mindez a hihetetlen élménnyel párosult, ebben a légkörben ilyen és hasonló gondolatok úgy nőttek, mint a gomba, vagy inkább mint a tölgyek, amik kétszáz évig nőnek, kétszáz évig élnek, kétszáz évig halnak. Utóbbi idő, mostmár az elmélet utolsó fázisára gondolva, arra szolgál, hogy beleerőltesse igazságát életedbe, immár nemcsak múltadba, hanem jövődbe is. Nem azt jelentette, hogy nem lesz többé élet, mozgás, mármint szellemi értelemben, csupán azt, hogy az emberiség nem keres már más társadalmi modellt, ennélfogva nem is lesz további előrelépés az alapelvek és intézmények kidolgozásában, mert az összes igazán nagy kérdés eldőlt.
Tehát a Szovjetunió összeomlása, a kétpólusú világrend megszűnése nemcsak a hidegháború végét, hanem a Történelem végét is jelentheti: a liberális demokrácia győzött, egyetlen ideológia sem jelent többé kihívást, és az egész világ idővel felszáll erre a vonatra. A „nem jelent”-ről kiderült, hogy nem annyira szelíd és megengedő, mint a fogalom mutatja. Idézet a szerző későbbi megnyilatkozásából: „Nem szabad jelentsen, és erről minden eszközzel gondoskodni kell.” Hűha, ez az apróbetű az elméletben, hogy akkor is ezt fogod akarni, ha belepusztulsz, és ha nem tetszik, erőszakkal megetetünk. Kezdetben még olyan volt mint a kamaszkor, a világ megváltásának illetve az összes szabály eltörlésének vágya egyszerre volt meg benne, azaz: „tegyétek rám az összes bűnt, majd én”, illetve fogná az egész hóbelevancot és átpasszírozná az egen.
A lényeg, hogy a Nagy Mű készen van, ez a fejlődés csúcsa, és ezt be kell lássa mindenki, aki pedig másként gondolja, azt ki kell írni a történelemből, nem erőszakkal természetesen, ez már idejét múlta megoldás, de van más eszköz bőséggel. Megszégyenítés, eltörlés, kirekesztés, megbélyegzés, és a „le-” ezernyi variálhatóságában (ódivatú, agresszív). Gyakorlatban mindig van feladat, de az elméleti keret készen áll, és ami fontos, hogy meghaladhatatlan. A szerző, az elmélet érvényességét igazolandó, kissé harcosan lép fel a kilógó nézetek ellen, mint amikor gyermekkorunkban késő ősszel a diófa leveleit igyekeztünk lerázni, hogy hamarabb jöjjön a tél.
Maga többször jelzi gondolatainak konzisztenciáját, de 25 évvel később már a nehézségeivel is számot vet: „A történelem irányított és progresszív, és a modernizációs folyamat a liberális demokrácia felé mutat, mint annak legteljesebb megtestesülésére, de az odáig való eljutás nehezebb, mint amilyennek 1992-ben tűnt, és az intézményi hanyatlás lehetősége állandóan jelen van.” Ez is nagyon ismerős. Általános iskolai történelemtanárnőnk beszélt így a kommunizmusról, és máig az a meggyőződésem, hogy nem szimulált, ami egyébként abban a korban még gyermekek előtt is ajánlatos volt, mármint az említett fogalom iránti pozitív attitűd bizonyítása.
Az emberi civilizáció elérkezett abba a korszakba, aminek szervező ereje a lehető legkomplexebb és lemagasabb rendű társadalmi berendezkedés. Az a várakozás, hogy ez lesz kívánatossá minden nép és egyén számára, és fokozatosan egyeduralkodóvá válik a világon, egyenvilágban pedig nem lesznek konfliktusok, legfeljebb súrlódások. A virág sem tesz mást, mint virágzik, a méhek és az emberek meg jönnek megcsodálni. Nem azért virágzanak, hogy gyönyörködjünk, de azért gyönyörködünk bennük, mert virágzanak, csakhogy a logikai sorrendet rendszerint összekutyuljuk. Jönnek tehát a nemzetek megcsodálni a szépséget és az illatot, és magukkal viszik a vágyat, hogy a virág övék is legyen, nekik is legyen, ők is ilyenek legyenek…
Hangsúlyozom, nem Fukuyama írásának és tanainak ismerete adta a feeling tekintélyes részét, hanem az a légkör, ami kilencvenes évek közepén uralkodóvá vált, ő csupán összefoglalta, megfogalmazta, de a mi testünk öntötte formába a gondolatokat, ahogy vonásaink megnevezik a szöveteket. Szerettük, akartuk, bíztunk benne. Az volt, amire régóta vágytunk, a világbéke, a testvériség egyetemes érzete, amiben az emberiség örök törekvése egybeforrt a történelem helyes menetével, egyfajta társadalmi világformula, amit a 20. sz. elején és közepén a nagyszerű tudós a matematikában keresett. Elismerem, hogy volt benne hübrisz, tudattalanul persze, azonban a tengert is megtöri a hullámverés, szelíd homok felissza a parton, de attól a nagy víz törvényei érvényesek.
Van máris egy nehézség itt: „A mássággal szembeni liberális attitűdöket egyszerre jellemzi a másság iránti tisztelet, a másságra való nyitottság és a zaklatástól való megszállott félelem. Röviden: a másikat annyiban üdvözlik, amennyiben jelenléte nem tolakodó, amennyiben nem igazán a másik. A tolerancia tehát egybeesik az ellentétével. Az a kötelességem, hogy toleráns legyek a másikkal szemben, gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem szabad túl közel kerülnöm hozzá, nem szabad betolakodnom a terébe – egyszóval, hogy tiszteletben kell tartanom a túlzott közelségemmel szembeni intoleranciáját. Ez egyre inkább a fejlett kapitalista társadalom központi emberi jogaként jelenik meg: a jog, hogy ne „zaklassanak”, azaz, hogy biztonságos távolságot tartsunk másoktól.” Slavoj Žižek, Az emberi jogok ellen.
Egyik gond az, hogy direkt elméleti tapasztalat nincs, csak kontextuális. Vagyis, akik bele vannak ágyazva a történetbe, azok kellene igazából ismerjék a lényegét, de mégsem ez történik. Nem a szemtanúk ismerik a legpontosabban ami történt, hanem egy független és pártatlan kívülálló, nem azok tudják a legjobban, hogy mi történt, akikkel megesett, hanem egy avatott és független szakember, jelesül egy történész. És így tovább. Nem újdonság, hiszen az emberek tulajdonképpen nem pusztán látják, hanem váltig megfejtik egymást, amiben azért van bőséggel pontatlanság. Na de ki a fentebb említett független megfigyelő? Na ki?
Megdöbbent, hogy a szerző mostanság mennyire komolyan veszi önmagát és elméletét. Félelmetes, mintha nem is elmélet lenne, hanem egy hit, amelyik minden ellenkező nézetet eretneknek, ennélfogva üldözendőnek tart. Szó szerint idegen- és rasszgyűlöletet idéző módon száll szembe minden ellenkező nézettel. Egy bájos gondolattal indult, aminek realitását éreztük, idealizmusát jótékonyan és kissé felelőtlenül negligáltuk, egyszercsak bedurran. „De hát ez igaz. Ez jó. Ez a történelem iránya. Ez a jövő, nincs ennél jobb…” Volt már ilyen, a pontos számról lehet vitatkozni, de az négynél nem nagyobb, legyen öt, de inkább kettő. Ugyanaz volt a logika: ha valaki másként gondolja, esetleg kételyei vannak, az le van sajnálva, az eretnek, áruló, elhajló, reakciós, náci, ami. A kilőtt ágyúgolyó méltatlankodik: „mi ez a vacak?” „A légellenállás s.fej, amiből röppályád íve is született.”
Az a modell, amit előbb-utóbb minden társadalom a magáévá tesz, amelybe a népek és ötletek lassacskán mind beleömlenek, azt eredményezi, hogy a társadalmi változások rögös útja véget ért. Az állandó törzsi háborúk, a társadalmi viselkedés és interakció premodern formái után, ahogy Peter Berger szociológus fogalmaz: olyan világ, amelyben mindenki eretnek. Nincs előírt doktrina, csak törvények és finoman szabályozott interakciók vannak, amiben minden azt gondol amit akar, feltéve, hogy azzal más szabadságát elméletileg sem korlátozza.
Annyira elaltatott, olyan mélységessé vált az elméleti csend, mint amikor kisbabánk alszik a nagyágyon, de a szekrényből kellene valami, legfeljebb nagyon óvatosan osonunk be, nehogy felébredjen. Agyunk fészerében fordult meg néha egy-egy kétely, de mint gyors szellő, épphogy átsuhant megunt, félretett dolgaink, azaz gondolataink között. Arról beszélni, hogy esetleg konfliktusok is lehetnek a világban, hogy erről nekünk is gondolni kellene valamit, fel sem vetődött. Nem, olyan velünk nem történhet, az egy másik világ, ide többé be nem teszi a lábát, az egyszerűen képtelenség. Kegyeskedett ez velünk is megtörténni, zenében, általános hangulatban, rosszul kezelt idealizmusban hatott, mondhatni alattomban, mint általában a nagy eszmék, a tudatosság szintje alatt néhány fokozattal.
Akármit is állítunk immár utólag, mégiscsak szép időszak volt, vele voltunk fiatalok, álmodozók és talán csak a szerelem egyetemes nyelvén beszélhetünk viszonyunkról, akkor is, ha ma látjuk szeplőit és hibáit is. Természetesen menyasszonyunkat/vőlegényünket csak fátylon át láttuk, vagyis az elmélet teljes átlátása tudósok, szakértők jussa, azt nem állítanánk, hogy egyszerű halandóként sikerült megragadni minden részletében és mélységében. Olyan mint egy szerelem, mondom ismét, ami elaltatja gyanakvásunk, és egy ideig a remény szívében élhettünk, ahova egyébként az okoskodás, a valóság szigorú értelmezése sosem visz el. A valóság ilyen szintű felfüggesztésének neve: álom. Vannak olyan érzelmi területek, amelyekre az ember nem akar belépni, mégha gyanús is a kiszüremlő zaj, így például állandóan nem tesszük kérdésessé elveinket, meg akarunk maradni a boldog meggyőződésben, az állandó abszolút reflexív gondolkodással az elme nem tud megbirkózni, vagy nem kíván.
A fájdalom hulláma átgyűrűzik a világon, bár távoli helyeken szerényebb hullámra száll, de a fájdalmak összege világszinten emelkedik, mindenképpen. Egyik amerikai őslakos nép egyetlen szóban tudja kifejezni: erő, ami egyetlen éjszaka alatt kinyomja a gombákat a földből. Hát valami ilyesmi történt, úgy vált láthatóvá, mint a mesebeli lény, aki sötétséget fogyasztott. Hogy jutottunk ide? Az a gyanúnk, hogy nem volt ez „sorszerű”, de amint a szakértők fogalmaznak: „következett”, és a világ kapott megint egy törésvonalat, aminek érdekes a futása, tulajdonképpen olyan, amilyenre nem számítottunk. Anélkül hogy feltárnánk felelőtlenül két mondatban, csak annyit jegyeznénk meg, hogy ezúttal sem az angyalszárnyakkal takarózó, az világbékéről szóló álomból felébredő jámbor lelkek és a gyűlölködő, kardcsörtető elvakult emberek között húzódik. Azt szoktam mondani, hogy nem az a jó ember, aki nem vág meg kardjával, hanem aki sebhintőport szór a vágásra.
Volt egy kis zavarodottság korábban is, így utólag elismerem, az elménk mást tanult a könyvekből, mint amiről a szívünk győzködött, de utóbbi nem akart a korok között olvasni. Nem úgy vagyunk összerakva, hogy hajbókoljunk azoknak a folyamatoknak, amelyek nem illeszkednek világképükbe, éppenséggel a teljes érzelmi és szellemi repertoárt felhasználjuk, hogy átfordítsuk, módosítsuk és így megbuherálva beillesszük elméleteink közé azt is, ami annak ellentmond, és mindezt olyan eredménnyel, hogy nagy lelki megnyugvást eredményezzen. Örök harcunk fenntartani a valóság és meggyőződésük harmóniáját, és ilyen jellegű küzdelmek sorozatát nevezzük személyes történelemnek, ami egyáltalán nem azt írja le hogy mi hogyan történt, hanem hogy mi magunk hogyan interpretáljuk azt, ami megtörtént. Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy a történelmet, a múltat úgy manipuláljuk, hogy az mégiscsak minket igazoljon. Kihűlő szerelmünket, lazaságunkat, gondolkodási mintáinkat, neveltetésünk hordozott eszköztárát, stb. A hangos önigazolások, írja John Mark Green, arra szolgálnak, hogy elrejtsék a saját szekrényükben táncoló csontvázak zaját.
Ez akkor lesz félelmetes, amikor csoportszinten (akár ország és birodalom szintjén is) küzdünk azért, hogy másokat is beszervezzünk a magunk által megkomponált valóság-értelmezésbe. „A világ eseményei csak a róluk alkotott értelmezéseinken keresztül hatnak ránk, így ha képesek vagyunk irányítani az értelmezéseinket, irányíthatjuk a világunkat.” Nem a győztesek írják a történelmet, a közkeletű hiedelemmel ellentétben, hanem a túlélő gondolatok, eszmék.
Tehát telik az idő, és nem hiszed el, hogy egyszer a múlt, aminek múmia-teste ott fekszik az idő múzeumában, egyszercsak felül, és kijelenti, hogy köszöni szépen, de már nincs szüksége a balzsamra, és frissen, fiatalosan cselekvésre hajlandónak mutatkozik, anélkül, hogy az elmúlt kor nyomot hagyott volna rajta. Türelmesen várt tehát, tudta, hogy szükség lesz még rá, és neki lett igaza. Pedig az idézett mű költői kérdésére: „We could be so close like brothers?” – olyan egyértelműnek tűnt a válasz: Of course, we can… De ez a világkép hamisnak bizonyult, mint a modellek melle.
Azt nem kell mondanom, hogy a híres dalt egy moszkvai benyomás ihlette, ami szerepel is a szövegben, egy konkrét séta, hús-vér emberek járják, olyanok között, akikre nem sokkal korábban nyugaton úgy gondoltak, mint a vérfarkasokra. Megszületik a felismerés: sajnos félreértettük egymást korábban, aztán megszületik egy másik: félreértettük, hogy nem értettük félre… Kelet és Nyugat külön utakon jár az élet földrajzán, Fukuyama elmélete megbukott, de ez nem jelenti azt, hogy nem maradt reményünk.
Aztán tüdőnkből egyre inkább kiszállt az ég, megtelt csalódással és lőporfüsttel, a ballisztikus pálya bekerült a napirendi pontok közé, és a halál önmagához képest is távolban történik. És amikor a gyásznak mondanivalója van, azt bizony meg fogod hallgatni. Mosolyunk megdermedt, poharainkba befagyott a pertu, az udvarlási smink elkenődött. De még emlékszünk egy szép érzésre, és ez arra figyelmeztet, ha a konfliktusban állók egyszer még megbocsájtanak egymásnak, ne a világ, ne mi legyünk azok, akik az ellenségeskedést, a szembeállást tovább viszik. Ez emberi kapcsolatainkban is ez alapvető szabály, azt mondani sem kell.
Van egy vicc: Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok-e a gyerekvállalásra. Megkérdeztem egyik barátomat, akinek vannak gyerekei: Tegyük fel, hogy mégis lesz gyerekem. Mi van, ha engem hibáztatnak majd mindenért, ami rossz történik velük felnőttkorukban? Ő nevetett, és visszakérdezett: hogy érted azt, hogy „ha?”
Nem lesz könnyű az út, mert az az egyik irányba mindig rövidebb, ahogy az angol humor mondja: a pub tíz percre van a házamtól, az én házam viszont két órányira van a pubtól. Van amikor a holnap nem egyből jön el, nem úgy mint a zöld villanás a naplementébe, hanem mint egy regény vége, lapról, lapra. Olyan finoman, hogy észre sem lehet venni, sejtről sejtre halad, és úgy tűnhet, hogy ennek a folyamatnak sosem lesz vége, de a sosem akár néhány nap is lehet.
Van még két nagyon fontos tényező. Rövid felvezetéssel élve, mint amikor zsúfolt autópályán a szirénázó mentőautók előtt (ideális esetben) szétnyílnak a sorok… Ezt el tudjuk képzelni. Most gondoljuk el mindezt szirénázás és mentőautói státusz nélkül… Sajnos ehhez is van fantáziánk. Társadalmi területre transzponálva utóbbi esetet, mondhatnánk azt, hogy valami hasonló jelenség a nyugat hübrisze, akkor is, ha ezt mi nem érzékeljük ennyire durvának, mert benne vagyunk. Úgy tűnik, hogy a nemzetit a társadalmi berendezkedés hübrisze váltotta fel, és annak a hübrisze, hogy minden hübriszt eltöröl. Ez a második alapgondolat, majd tárgyaljuk, de megismétlem: a nyugat detektálatlan gőgje. Nem gondolom, hogy az emberiség e tekintetben legalább két részre szakadna, és egyedül a Nyugat-nak nevezett részén lenne ebből a gusztustalan jelenségből, – egyáltalán nem. Most azonban erről van szó, és azért óvatos tegyük azt is hozzá, hogy mégiscsak, mintha a világ „nyugat”-án több lenne belőle.
Lehet gyalázni a cancel culture túlzásait, lehet élcelődni, háborogni, ignorálni, amit, de néha hallgassuk meg magunkat, figyeljük meg a saját világunkat, környezetünket, hogy néhány példát is említsek, de ezek közismert fórumok, olvassunk kommenteket, figyeljük meg (bármely) híradó, beszélgetés stílusát, a közösségi média bejegyzéseit, emberek interakcióit, háborgásaink okát és módját, szóval ott van már mindenben, nem látjuk, nem halljuk, nem érzékeljük. Vannak azonban kivételek, és őket egyetlen fogalommal lehet megközelíteni és megérteni, ez pedig a sebzettség.
A hübriszt nehéz pontosan visszaadni, de ez így elég ostoba megfogalmazás, elismerem. Ha arról szólunk, hogy ez a fogalom tábornoki rangban szolgált az ógörög időben, amikor az még élő nyelvként létezett (nem volt ilyen egységes, de tegyük fel), akkor már mondhatjuk, hogy érdemes egy kis türelmet rászánni, hogy szemügyre vegyük. Hübrisz: fordítsuk először büszkeségnek, de nem az amiről Arany János azt írja, hogy sárba, piszokba nem, de néha jégre visz. Büszke vagyok…, annyi mindenre lehet okkal, joggal mondani. Akkor a hübrisz legyen mondjuk szemtelenség, pimaszság, arcátlanság, impertinencia? Nem egészen, ez csak eseti incidensre utal, míg a hübriszben pont az a lényeg, hogy olyan szinten létezik, hogy észrevehetetlen az illető személy, csoport számára, átjár mindent, megtévesztő és olyannyira része a világképnek, ahogy Armageddon és a parkolási problémák, oda-vissza. Akkor önelégültség lenne? Az inkább személyiségi, pszichés probléma. Vagy inkább mondjuk arrogancia? Nana, langyosodik. Ez az „adrogare” latin szóból származik, jelentése: jogosnak tételezett elvárás, hogy legszebb elveink szerint ítéljenek meg és tiszteljenek. Jogosan követelni azt, amire nem adott okot, igényt támasztani arra, ami nincs, de a jogosság mégis a „van” esetére szól. Nagyképűség, önteltség, de nem egészen az, hiszen az arroganciához még egyfajta képmutatás is társul.
Eredetileg vallási vonatkozása volt, valaki azzal kérkedett, amivel egyedül az istenek rendelkeztek. Olyan tulajdonságokat vállalt, olyasmivel hivalkodott, amihez isteni erő, bölcsesség kellett. Érdekesség, hogy Szolón törvényei a hazaárulás és istentelenség szintjén kezelték, ami azt is jelentette, hogy bárki feljelenthette embertársát ilyen váddal, szemben például a gyilkossággal, ahol csak a rokonok vádolhattak. Mivel a görög nyelvben csak a tévedésre (hamartia) volt szó, a bűnre a klasszikus korban a hübriszt használták, mint ami az isteni rend megsértése. Emlékeztetőül a témával foglalkozó alkotásokra: Arisztophanész A madarak, Hésziodosz Munkák és napok, Aiszkhülosz A perzsák, ill. A leláncolt Prométheusz c. művekben tulajdonképpen ez a központi téma. Néha sekélyes erkölcsi ítéletek is becsúsznak, de alapvetően a hübrisz tárgyalása kozmikus viszonylatban történik. Egyesek szerint a hübrisz szerepet játszott néhány spártai vereségben is, de a nemi erőszakot is a belőle képezett igével fejezték ki.
Hésziodosz természetesen az igazságosságot dicsérte művében, és itt nagyon fontos különbséget tenni az „igazság” mint statikus helyzet, és „igazságosság”, mint örökre nyitott folyamat között. Az igazságossággal szemben áll a hübrisz. Pl. Szolón is azon a véleményen van, hogy az arcátlanság végül kudarcot fog vallani, mert az Igazságosság, aki csendben mindent tud a jelenről és a jövőről, a maga idejében mindet a helyére tesz. Hésziodosznál a Vas korszak emberei nemcsak hazugságot mondanak, de meg is esküsznek rá, a hatalmi viszonyokat szabályozó rendszer helyébe a hübrisz lép, és mindez figyelmeztetésül szolgál a következő nemzedékeknek.
A Bibliában is szerepel pl. Tírusz („Szépségedben felfuvalkodtál, rosszra használtad bölcsességedet a fényűzés kedvéért.” Ez. 28: 17), illetve Nabukadneccar intő példájában, a Septuagintában a hübrisz a fennhéjázás, amely végzetes, a héber pesha szóval áll párhuzamban, ami „vétek”, amely az embert arra készteti, hogy szembeszálljon Istennel. Elbizakodottságot mutat, ami arra készteti az embert, hogy figyelmen kívül hagyja Isten által meghatározott korlátait, a teremtett rendet, Isten kifejezett és kijelentett szándékát, aminek meg is lesz büntetése. A templomok az isteneké – mondta Thuküdidész, egyetlen városnak sincs akkora önteltsége, hogy a saját polgárait templomba ültesse.
A hübrisz egyik megkülönböztető vonása, olyasmit motivál, ami sem haszonnal, sem élvezettel nem jár, aminek a gonoszságon kívül nincs semmi más magyarázata, csak meg akarja mutatni az áldozattal szembeni felsőbbrendűségét. Ez a téma Dosztojevszkij-nél is megjelenik, emlékezhetünk a Feljegyzések az egérlyukból elhíresült jelenetére. De Dante Alighieri Isteni színjátékában is fontos szerepet kap, tulajdonképpen egyfajta ősbűn, hogy a Isten titkait, törvényeit pusztán az értelem segítségével próbálta valaki megérteni, illetve megszegi azokat a szabályokat, normákat amelyeket Isten a világba helyezett (pl. Odüsszeusz, ki hajójával önhitten túl messzire ment, és majdnem elérte a purgatóriumot.).
A Nyugat hübrisze tömören így foglalható össze: mi jobban tudjuk, mi megtanítunk. A mi ízlésünk, az a korrekt. A mi céljaink számítanak, a mi világnézetünk az igaz. Folytathatjuk. Ezt így kimondva ritkán olvassuk, de benne van, mintha guggolva is elérnénk az eget. Bolygónkat nem a vegetáriánusok vagy a húsevők terhelik túl, nem is az atomerőművek, amik, ahogy a mitugrászok híresztelik, hanem a luxus, a kivagyiság, a divat, a majomkodás, az üresség kompenzálása. Ráadásul minden nemzedék ezidáig úgy gondolta, hogy az ő idejük különleges, hogy betljesedett, vele minden fejlődés véget ér, ennélfogva nem is törődött azzal, hogy a következő nemzedék számára szabad utat, lehetőséget biztosítson.
Következő kulcsszó, amiről itt megintcsak röviden szólok, nem tartozik szorosan a témánkhoz, később azonban előkerül, de már most sem mellőzhető, ami elvileg a hübrisz mérséklését szolgálná, gyakorlatilag inkább széttöredezi annak testét, jelesül a thymos, amit Fukuyama Nitzschétől (és Hegeltől) vesz át, aki Platóntól, aki Szókrátesztől, aki Parmenidesztől, aki Homérosztól. Van egy arisztotelészi vonal is, de maradjunk Platónnál, aki két művében beszél az emberi psziché hármas tagoltságáról: értelem, vágy és törekvés (ez a thymos, thümosz). Utóbbi, ezen v. más néven igen jelentős karriert járt be az európai gondolkodásban, ennélfogva jelentéstartalma rendkívül szerteágazó.
Nietzsche, akinek teljes világnézetétől mindenkit óva intenék, úgy vélte, hogy igazi emberi kiválóság, nagyság vagy nemesség csak arisztokratikus társadalmakban lehetséges, ami nem származási, amihez nem is valamiféle tehetség szolgál alapul, csakis a becsvágy, a thümosz határozza meg. Senki nem állítja, hogy a náci Harmadik Birodalom Nietzsche gondolatainak egyeneságú, közvetlen leszármazottja lenne, de közvetett hatást minden szakember elismer. Figyeljük meg a korabeli képeken a SA majd SS egyenruhába bújtatott fiatalok tartását, tekintetét, a filmeken a mozdulataik is látszanak, azoké a fiataloké, akiknek iskolázottsága általában igen szerény volt. Nemzeti, faji büszkeség, mondják, de az csak a vászon, a cellulóz, azonban a film, a lényeg maga: a thümosz. Nem egyéni karrierről volt szó, ami belehajszolta volna egy durva játékba, hanem egy közösségi eszményről, ami nem törik meg némi elszenvedett veszteségtől, de nem is roppan össze semmilyen okozott szenvedéstől. Sebzettségnek nincs nyoma. A nietzschei felsőbbrendű ember megtestesülése.
Fukuyama szerint a thümosz nem ér véget, csak bújócskát játszik, átalakul, időnként és váratlanul feltűnik, néha elég groteszk formában. Már nem keresztes lovagokként vonulnak a csatába valahol Közel-Keleten a mai kor lovagjai, hanem olyan műveletekben élik ki büszkeségüket, amik szinte semmilyen egzisztenciális kockázattal, esetleg mégcsak anyagi előnyökkel sem járnak, például agresszív tőzsdei felvásárlásokban, vállalati cápáskodásban, amikor úgy viselkednek az érintettek, mintha ők lennének „az univerzum urai”. „De miközben BMW-jük puha bőrülésébe süppednek, lelkük mélyén tisztába vannak, hogy a világon voltak igazi fegyverforgatók és urak, akik megvetéssel viseltetnének a gazdagsághoz vagy hírnévhez szükséges ilyen kicsinyes erények iránt.” Hogy a thümosz meddig elégszik meg ilyen metaforikus háborúkkal és szimbolikus győzelmekkel, az nyitott kérdés, mondta Fukuyama. A liberális demokrácia, Nietzsche kifejezésével élve, „mellkas [büszkeség, thümosz] nélküli embereket” hozott létre, és hogy erről a szerzőnek mi a véleménye, ahhoz nem kell nagy fantázia. Az utolsó emberről szóló profán próféciáiban sajnálkozással vegyes megvetéssel szól azokról, akiknek vágyai vannak, értelemmel bírnak, de hiányzik belőlük a thümosz, ezért jelentéktelen vágyakat hajszolnak, ez vezet az „utolsó emberhez” akiből már teljességgel kiveszett a nagyság, a vágy (thümosz), hogy másoknál nagyobbnak ismerjék el, és „ilyen vágy nélkül nem lehetséges a kiválóság vagy teljesítmény”. Megelégedve kicsinyes boldogságával, és „szégyent sem érzett amiatt, hogy nem tudott felülemelkedni ezeken a vágyakon, az utolsó ember megszűnt [nagyratörő] ember lenni.”
Nietzsche éppen attól intette az emberiséget, ami a liberális demokráciában megvalósult, amely „a korszakot az önmagával szembeni irónia veszélyes hangulatába vezeti”, majd pedig „a cinizmus még veszélyesebb mocsarába”, amelyben a „kozmopolita tapogatózás”, a távolságtartó szemlélődés lép az elköteleződés helyébe, és ami Nietzsche „utolsó emberének” állapota, aki az önreflexió eme túlterhelő állapotában dekadens módon elgyengül. Túlságosan hajlandó megelégedni az adott formákkal, a megértett jóval, az elfogadott normákkal, a mainstream gondolatokkal, már nem törekszik nagyságra, nem tör fölfele, túlságosan megelégedett a liberális szabadságjogokkal, nem kíván a tömeg fölé nőni, túlságosan önelégültek ahhoz, hogy egyéni megkülönböztetésre, vitézségre és thümoszra törekedjen. Nietzsche megizzaszt, elborzaszt, de nem azért mert kísértést érzünk arra, hogy igazat adjunk neki, hanem az általa említett vonásokat mintha látnánk magunk körül, sőt, mintha néha magunkban is.
Például, hogy a mégsem annyira ijesztő hiány-oldalról közelítsünk hozzá, talán ez az, amit konzervatív gondolkodók érzékelnek, és mint a „Nyugat alkonyát” emlegetik, annak ellenére, hogy sokan nincsenek tisztában a pontos okkal, csak az élet felszíni töredezettségét, minden „nagy” gondolat és vágy hiányát tapasztalják. A liberális demokrácia polgára valóban lemondott a kényelmes önfenntartás javára mindezekről, és úgy tervez, mint akiből hiányzik a thümosz, de más utakat és célokat talál saját jelentőségének kidomborítására, ami bizonyos emberek számára a dekadencia szimptómáit mutatja. Világszabadság vagy egy szelfi valamelyik celebbel. Melyiket választod? Előbbinek komoly elvárásai és feltételei vannak, a következményekről ne is szóljunk. Tegyük hozzá: mindez, ezen a felületen, ezúttal, csak egy könnyű felvetés, semmi több nem akar lenni.
Messzire vezetne, de a hegeli gondolat is ide tartozik, hogy az emberi történelem elsődleges mozgatórugója nem gazdasági jellegű, hanem az elismerésért folytatott küzdelem, ennélfogva „az ember mint ember” fogalma tulajdonképpen tartalmazza azt a kiszámíthatatlan, csupán egy elismerésre vágyó ember reakciójából következő irracionalitást is, amit az emberi történelemben olyan gyakran látunk. Eszerint a thümosz az egész emberi történelmi folyamatának, az elismerés kereséséne az intézményi és társadalmi változásoknak elsődleges és meghatározó fő mozgatórugója volt az idők során, és ez a törvény korunkra sem dőlt le. Fukuyama is beleütközött abba a dilemmába, hogy akkor a történelemi átmenetek központi témája, hogy miként lehet szembeszállni a thümosz-szal -a mindannyiunkban élő mély, Hegel szerint is, csak az emberi mivolttal együtt eltörölhető vágyakozással, hogy közben ne veszítjük el emberi tartásunk, és hogy egyéni életünk fontossága továbbra is átélhető maradjon. Az elismerés vágya és a vele kapcsolatos érzések – harag, szégyen és büszkeség – a politikai élet szempontjából döntő fontosságú részei az emberi személyiségnek tehát, Hegel szerint is ezek viszik előre az egész történelmi folyamatot.
Fukuyama igyekezett különbséget tenni thümosz, és az általa megalothümosz-nak nevezett jelenség között, előbbi a tisztelet és az arányos elismerés iránti vágy, másik pedig a mások feletti aránytalan, hivalkodó és látványos uralom iránti igény is. Pontosabban három ilyen fogalmat használ, a thümosz a lélek azon része, amely a méltóság elismerésére vágyik, az izothümia az az igény, hogy másokkal azonos szinten tiszteljék, míg a megalothümia az a vágy, hogy felsőbbrendűként ismerjék el. „A megalothümia korántsem volt mindig vagy szükségszerűen rossz dolog: ez volt az, ami az embereket arra késztette, hogy katedrálisokat építsenek, nagyszerű művészeti alkotásokat hozzanak létre, birodalmakat és politikai mozgalmakat alapítsanak, és általában véve segítsenek a Történelem irányát előrevinni. De ha nem a megfelelő célokra irányították, akkor gyorsan rosszindulatúvá válhatott, és mások uralmában és elnyomásában találhatott kiutat.” Még egy megjegyzés: a liberális demokrácia kiiktatja az alfahímeket saját hatáskörében, de azon túl azok köszönök szépen, élnek és virulnak.
Ha azonban a történelem eljut egy olyan szakaszba, mint aminek tanúi lehetünk, nem lesz már szükség az ember azon törekvésére, amit a thümosz fogalma kifejez, ugyanis nem lesz hová törekedni társadalmi szinten. A thümosz darabokra hullik és ezernyi apró vágyban, magamutogató üres, sekély érzésben jelentkezik. A liberális demokráciában, az emberek nem kívánnak többé a régi hierarchiákkal és hatalmi viszonyokkal élni, írott és íratlan szabályok tiltják, akadályozzák abban, hogy magukat másoknál különbnek tartsák, hogy mások fölé emelkedjenek. A modern emberek félre kell tegyék az olyan fogalmakat, mint a becsület, és olyanokkal kell helyettesítsék, mint egyenlőség.
„Ahhoz, hogy az átlagosnál többet tudjunk kicsiholni magunkból, szükséges a vágy, hogy elismerjék: többet érünk az átlagnál. Ez a vágy nemcsak a hódítás és az imperializmus alapja, hanem minden értékes alkotás előfeltétele, legyen az nagy szimfónia, festmény, etikai kódex vagy politikai rendszer. Nietzsche rámutatott, hogy az igazi kiválóság minden formájának elégedetlenségből kell erednie, az énnek önmagával való meghasonlásából s végül is az én ellen viselt háborúból, ami tengernyi szenvedéssel jár: „az emberben káosznak kell uralkodnia ahhoz, hogy megszüljön egy táncoló csillagot”. A jó egészség és az önelégültség tehertétel. A thümosz az embernek az a része, amely szántszándékkal keresi a küzdelmet és az áldozatot, amely bizonyítani próbálja, hogy az én jobb és magasabb rendű valami, mint a félelmeknek, szükségleteknek és ösztönöknek engedelmeskedő, fizikailag determinált állat. Nem mindenki érzi ezt a vonzást, de azt, aki érzi, thümosza sugallatára nem elégíti ki a tudat, hogy csupán egyenrangú és -értékű a többi emberrel. Ez az oka, hogy a modern ember az utolsó ember: a történelem viszontagságai elcsigázták, s rá kellett jönnie, hogy az értékek közvetlenül nem érvényesíthetők.” (A történelem vége és az utolsó ember, ford. Somogyi Pál László, Bp. 1994.)
Mindezek után azonban nyilvánvalónak tűnik, hogy két görög fogalom, a hübrisz és a thümosz örök kísértése marad az emberi életnek, mert az hozzá tartozik az „ember mint ember” fogalmához, ahogy Hegel fogalmazott. Mert pont az, ami táplálja a profán életet, könnyen el is veszti annak minden szépségét. Az egyértelmű, hogy a farkas a bárány természetes ellensége, de fel lehet építeni egy stratégiát ellene, viszont a bárány általában nem a farkasnak lesz az áldozata, hanem annak a kéznek, amelyik terelgette, táplálta, és ez az, ami ellen soha nem készült, mert nem készülhet semmiféle védelmi terv, illetve ez olyan fenyegetettség, ami bele van építve az éltető rendszerbe.
Összefoglalva: Fukuyama tézisei egyfajta társadalmi világformulát jelentettek. Liberális demokráciába torkollik minden társadalmi keresés és törekvés, ez a folyamat elkerülhetetlen és az érintettek egyre nagyobb fokú elégedettségével és biztonságérzetével társul. Ámde éppen ez a folyamat vezet el olyan fázisba, amit sokan szellemi sivárságnak élnek meg, amiből születhet a kényelem és az élet elszórakoztatásának vágya, de irracionális reakció is.
Tegyük hozzá, hogy a költőknek megbocsátjuk az egyetlen metaforát, amivel a világ, a társadalom állapotát tömören meg tudják ragadni, társadalomtudósoktól az alternatívák életképességének feltételezését, sőt, ismeretét is elvárjuk.
Hol rontottuk el? Úgy vagyunk, mint a szeretettel, ami vágyott állapot, és elégségesnek, mi több, bőségesebbnek tűnik minden szükségünknél, mindaddig, míg meg nem adatik, akkor pedig rá kell döbbenjünk, hogy igazából vele sincs meg a teljesség. Az angyalos viselkedés csak az angyalok társaságában kifizetődő, olyanok körében, akik hasonlóképpen élnek és gondolkoznak mint mi. Ha szomszédnak alternatív véleménye van a békességről, mondjuk így, akkor megfontolandó egy házőrző beszerzése. Ennek állami szinten a megnevezése: szükséges és elégséges elrettentés. Nem hittük el, hogy kell ilyen, hogy egyáltalán erről, mint értelmes és reális fogalomról egyáltalán beszélni kell. Olyan, mint amikor egy településen csak egyetlen családnak van órája, az hogy „hatkor találkozunk” senkinek semmit nem mond, legfeljebb káoszt és neheztelést eredményez.
Amikor fogy ki a benzin és már köhécsel a motor, egyre vadabbul nyomod a gázpedált, próbálsz még egy kis életet előcsalogatni, vagy éppen kierőszakolni. Mindhiába, „a gép megállt.” Csend lett, rövid időre, annyira, hogy a történelem felnézett, ujját kéjesen megnyálazva lapozott. Hallani lehetett a zizegést, mintha rózsaszirmok peregtek volna a szerelmi csokorból a nyers rekeszizmunkra, és ahogy visszkézzel a történelem végigsimított az új oldalon oldalon, azzal világossá tette, hogy nem lesz visszalapozás. „Dehát az igazság…!” – kiáltottunk, mint akik még mindig nem fogták fel mi történik. „Kinek az igazsága, melyik, milyen igazság? Kinek a horizontja számít? A Föld egyik felén éjszaka van, másikon hétágra süt a Nap, kinek adjunk igazat? Az igazság a lábujjadra lesz majd csomózva” – és felkacagott, hogy akik hallották, libabőrösek lettek. Majd olyan gesztussal, ahogy egy balhézó részeget kidobnak a kocsmából, könnyedén kipenderített álmos elméletünkből, és így kiáltott utánunk: „Válassz egy nézőpontot, egy szellemi, spirituális otthont, amiben mindig igazad van, és élj békességben. Az igazság azoké, aki képesek rá, ezt tanuld meg.” Ezzel elengedett, és jólleső gravitációmentes, de rövid időszak után a becsapódás jelezte, hogy megérkeztünk a valóság talajára. Mi az igazság? Az érvényesség, a hasznosság, az erő, a szubjektív érzés, vagy ami végül megvalósul, esetleg a múlandóság? Ezek után hajlamosak vagyunk igazat adni az ismert mondásnak: a történetek, amik látszólag könnyűnek tűnnek, igazából még folyamatban vannak.
Kifejezőek Ovidius gyönyörű sorai: Quin ninc quoque frigidus artus, dum loquor, horror habet, parsque est meminisse doloris. – Még most is, midőn újra elmondom, hideg borzalom vesz körül, és fájdalmaim menten visszatérnek, amint ismét rájuk gondolok. Szerettünk fukuyamai éra, szerettük világölelő karjaidat, nagy szívedet, fényes elmédet, emberbaráti elveidet, – csakhogy így utólag annyi minden tűnik gyanúsnak, lehet, hogy mindez mégis csalóka volt, pl. könnyeidet sosem láttuk, pedig káoszból születtél. Megcsókoltuk, és elfelejtettük, ahogy a halál szokta.
Szeretsz valakit, aztán úgy dönthetsz, hogy elbúcsúzol tőle, örülsz, hogy már nincs az életedben, de ez az olyan öröm, ami azért néha bekönnyezi arcodat. Talán nem is szerelem volt, csak kölcsönös kísértés, a távolsággal való kísérletezés, magyarázzuk. Nem a fonott kalács esete, mi sütőben összeér, hanem réz- és aluhuzalok összebuherálása, mi idővel nem ad már kontaktot… Azonban nem mindegy, hogy valami nem létezett vagy kihalt, az előbbiért nem fáj a szívünk, és különbség van a búcsúzás és az elengedés között, előbbi olyan, mint amikor valakit elküldünk magunktól, de egy részletben mi is vele megyünk.
Nem a kell a szomorúságot sem egyhajtásra kiüríteni, tulajdonképpen nem is ez történt, fokozatosan veszett el a varázsa, mire könnyített szívvel ki tudtuk mondani: adios fukuyamai éra, hittünk neked, de egyetlen percet sem sajnálunk ebből a főként főneveken alapuló kapcsolatból, és őrizni fogjuk korábbi hiedelmeink évgyűrűit, ha akarjuk, ha nem. Nem eltűnt, nem elkergettük, egyszerűen többé már nem volt itt.
A bambaság és a társadalmi naivság ugyanúgy elkeserítő, mint a nyílt hatalomvágy. Hosszú távon minden rendbejön, halljuk, de hosszú távon mind halottak vagyunk, ahogy mondta a neves közgazdász. A valóság azonban nem tud elromlani, ahogy egy mozgólépcső sem, legfeljebb lépcsővé változik, de nekünk kell hozzá alkalmazkodni.