Húsz évvel ezelőtt, éppen augusztusban, Georgia Tel-Aviv-i nagykövete, tolmácsolta kormánya kérését az izraeli kabinetnek, hogy formális közleményeiben a Grúzia helyett használja az angol nyelvterületen ismert Georgia megnevezést. Korábban, perzsa mintára, Gurjia volt a héber megnevezés, a 70-es évektől lett Grúzia, a kétnyelvű grúz-orosz zsidók tömeges bevándorlása nyomán. A kérést befogadták, a Kneszet kisvártatva jóváhagyta, hiszen Georgia is emlékezetben és nagy becsben tart két zsidó származási vonalat, köztük egy királyit. 2006 óta héberül az országot Gheorghia néven emlegetik, két kemény g-vel, mint amerikai névrokonát. Izrael döntését aztán több ország követte, és Georgia hálás minden gesztusért, ami ennek érdekében felfüggeszti a nemzeti kalkulust, és nem átallja az együttérzést választani más megfontolások helyett.
Itt, a Kaukázus déli lejtőjén, az elmúlt évszázadokban, az „élet” rendszerint nem rövid távú mintát jelentett, mondjuk így, hogy elkerüljük a közhelyes megállapítást, miszerint sosem volt könnyű, de ha végre volt egy kis békesség, a paradicsom közelsége szinte érzékelhetővé vált, de használhatjuk a közhelyet is: zuhatagjainak permete keveredett izzadságukkal. Hogy nyugati szívverés, keleti hardver, továbbá hogy kénytelenek voltak megtanulni kompromisszumokat kötni, megbízni a hatalmasokban, de óvatosnak is maradni, tudomásul vették, hogy nincs nagy mozgásterük a nagyok árnyékában, de nem adták fel a reményt, hogy országukat és viszonylag kislétszámú népüket, vagyis önmagukat, a fenálló hatalmi erők között valahogy elkalauzolják. És miért ne lehetnének Nóé illetve Dávid király leszármazottjai, ahogy a legendájuk állítja?
A 2008-as háborúja után Georgia nagy ütemben igyekezett az orosz kötődéstől és a szemantikus emlékezet nyomaitól is szabadulni, és nem a mi dolgunk ebbe beleszólni, minden okosságunk úgyis csak az ajkunkig ér. Követségei révén kérte a világ országait, hogy az orosz nyelv révén elterjedt Grúzia helyett használják a Georgia nevet. Kiemelkedik Litvánia gesztusa, aki saját hatáskörében Sakartvelas-nak nevezi az országot, és hogy ez miért olyan különleges, azt alább röviden leírjuk.
A grúzok hova álljanak?
Georgia önérzetes, szabadságszerető és barátságos lakói országukat Sakartvelo-nak nevezik. Nyelvtani szabályuk szerint a származást sa-név-o nyelvi formula fejezi ki, „sa-” előtag a valahová tartozást fejez ki, az „o” meg toldalék, a Sa-kartvel-o jelentése „a kartveliek által lakott föld”. Sakriastiano – a föld, ahol keresztények élnek, Saebraelo pedig az a föld, ahol zsidók laknak, a Sahungaro-t és a Satransilvano-t már nem kell magyarázni. Annyi kiegészítéssel, hogy a georgiai írásban nincs megkülönböztetve nagy- és kisbetű, de az átírások esetén nem ez a legnagyobb gond. A betűk olvasása pár napi gyakorlás után simán megy, a nyelv megtanulását a „sok sikert” kategóriába szokták sorolni. Aki perzsául beszél, az párszáz szóval előbbre van. Vagy ahogy a helyi humor mondja: aki beszéli a grúz nyelvet, annak nem lesz gondja a georgiaival sem.
Hivatalosan a Sakartvelo csupán pár esztendeig, mindössze 1918 és 1921 között volt az ország neve, a mensevik (szociáldemokrata), igazából orosz-barát, de független kormányzat idején, miután a Duna-menti…, bocsánat, a Transzkaukázusi Köztársaságról kiderült, hogy tervként, vagy álomként jobban működik, mint a valóságban. Szóval 1918-21 között, és ezek sem voltak nyugodt esztendők, egyre közeledett a polgárháború frontja, a fehérek egyrésze pedig ezt az útvonalat választotta a meneküléshez. Belső viszály, pártoskodás, zűrzavar uralkodott, és ez a kor máig kimeríthetetlen ötleteket ad a „mi lett volna ha” típusú történeti fantáziálásnak. Hamarosan tehát a kialakuló Szovjetunió része lett, nem egészen önszántából, de a lakosság tekintélyes része megértette, hogy semlegesnek azon a vidéken már nem lehet maradni, valahová tartozni kell, a törökök lettek volna az alternatíva, ha 1920-ban mert volna rájuk fogadni valaki, de egyáltalán. Úgynevezett szocialista korszak következett. E. O. Wilson, a harvardi evolúcióbiológus mondta a szocializmusról: „Nagyszerű ötlet. Rossz hozzá a faj [az emberi]. Nem érti az emberi természetet.”
Oroszul Grúziának mondták, nyilván úgy is írták, viszont az önelnevezése a szovjet érában is Sakartvelo volt. Írva és mondva. „– Mondom Grúzia! – Azt írtam! – De nem, te azt írtad, hogy… Sakartvelo. – Ugye mondtam, hogy Grúziát írtam!” Figyeljük csak meg a nevét: С. Ф. Р. Грузия – საქართველოს ს. ს. რ. – a kiemelt orosz szó a Grúzia, a georgiai pedig Sakartvelos, alanyesetben Sakartvelo. Ezt nekünk nem olyan nehéz megérteni, mármint hogy más az önelnevezés, mint ahogy a környékbeli országok lakói, illetve a világ népei neveznek. Jóllehet teljesen más volt a viszony és a helyzet, de sem a törökök, sem az osztrákok nem Magyarországot mondtak közös történelmünk során. Carl L. Thunberg történész írta, hogy „bármerre is jársz a világban, bármelyik kort is nézed, egyetlen fontos történet van: a fiatalság, a veszteség és a megváltás utáni vágyakozás. Tehát ugyanazt a történetet meséljük el, újra és újra. Csak a részletek különböznek.”
A kvartveliek annak idején az ország központi magját lakták, de ahogy Hollandia esetén történt, a központi, vezető régiójáról kapta az ország a nevét. Georgia, azaz Sakartvelo esetén is ez történt, végső soron egy tartomány volt a névadó, de egy kicsit azért ez összetettebb. A Sakartvelo a közép-kelet-georgiai Kartli magterületről kapta a nevét, de hogy mi volt előbb, a nép neve, vagy a tartományé, és ki kapta kiről, ez az, amit rendszerint nem a történészek döntenek el, hanem az egyéni érzések. A fogalmat a 8. sz. végén, 9. sz. elején jegyezték fel először, és a 13. század előtt a királyság lakóira vonatkozott, de nem került közhasználatba. Sakartvelo nehezebben is kiejthető, nem nagyon illik bele más nyelvek morfológiájába, ezért nem az terjedt el más nemzetek körében. Kartli tartomány neve az egyesült ország (nép) önelnevezésévé vált, olyannyira, hogy például Artvin és Ardagan, történelmi georgiai területeket, amik ma már Törökországban vannak, továbbra is Sakartvelónak nevezik, minden területi igény nélkül. Sőt, az abházok georgiai neve Kirtwila, ami szintén ebből az elnevezésbő származik. Fontos, hogy figyeljünk: önelnevezés. Ha egykor a szomszéd országba mentek, akkor imeretiek, ibériaiak, stb. voltak, illetve gurijaiak, grúzok, vrastaniak (vratzi, vratzner). Mondjuk: ukrajnai, vagy kárpátaljai. Holott önértelmezése és -elnevezése szerint: magyar. Kb., nagyjából, mintegy, valahogy így.
1918 előtt Sakartvelo azt a területet jelentette, ahol kartveliek éltek, függetlenül attól, hogy konkrétan mi volt a tartomány hivatalos neve. Mondhatni volt a névnek egy kis romantikus bukéja is, a külföldön élő georgiaiak használták, nosztalgikusan, irodalmi alkotásokban. Duna-mentiek…, Kárpát-medencében élők… Ezek viszont nem igazán találnak. Mikes Kelemen nem utánuk sóvárgott. Szóval igaz lehet az, amivel kapcsolatban rendszeresen megy a poénkodás történészi, politológusi körökben, hogy a múlt homályosabb, mint a jövő. Nem is csoda, az embert gyermekkorban, 4—6 éves korban fokozatosan lezáruló szakasszal, olyan tudatállapot uralja, amit felnőttkorban rajongásnak, extázisnak nevezünk. Ilyet a jövővel kapcsolatban csak a misztikusok élnek meg.
Egy rövid periódust leszámítva, hivatalosan soha nem volt az ország neve, az egyesült Georgia középkori és újkori neve Iberia volt, amit persze kartveliek laktak. Az utolsó, Oroszország által 1801-ben megszüntetett (Kartli-Kakheti) dinasztia hivatalos neve „Ibéria királya” volt. Pl. mintha azt hallottuk volna, hogy Erdély fejedelme (vagy királya, ha Bethlen elfogadja a koronát). Erdélyi, holott magyar. Értjük? Építő Dávid, 11. századi uralkodó megnevezése már Ibéria királya volt, és a 15. századig az egyesült ország elnevezése Ibéria volt (maradjunk a példánknál: Az említett fejedelemség alatt egyesülnek a Részeket, a Bánságot, stb. és Erdélynek nevezik ezentúl az egészet, esetleg Transilvaniának, de az nem a nép neve, hanem az országé). Ibéria tehát csak az ország neve volt, lakosai viszont kartveliek. Hamarosan Ibéria szétesik, de mindig volt egy Kartli központi tartomány, perzsáknak, oszmánoknak vazallus királyság, amelyik vitte tovább az Ibéria nevet is. Sőt, az Ibéria elnevezés máig megmaradt a georgiai hivatalos egyházi kommunikációban, illetve a költészetben, az előbbi, szertartásos szövegeiben, kissé eltérő írásmódot használ.
Valahogy próbáljuk az egész történelmét lefordítani a saját nyelvünkre, és most nem az anyanyelvünkre, hanem történelmi- és életnyelvünkre gondolunk. Megélni azt a pontos azonosítást, mint amilyet Herbert Oakleyről meséltek, a 19. századi edinburghi zenetanáról, akit végre sikerült kicsábítani vidékre, és amikor malacvisítást hallott, felkapta a fejét, és megjegyezte: Gisz! – Valaki a zongorához rohant: valóban gisz volt.
Ibéria először az összgeorgiai birodalmat jelentette, amely Kartveli és Apkhazeti (Abházia) politikai egyesítésével jött létre 1008-ban, III. Bagrat alatt. Másrészt pedig, ahogy egy mai georgiai mondta: olyan, hogy georgiai nincs is, igazából nemzetségek, etnikai csoportok vannak. Vidéken még mindig számontartják, de alapvetően mindenki tudja honnan származik. Az északi tartomány, Khevi népe például igencsak el volt zárva mondjuk a Svaneti vagy Batumi régió lakosságától, szóval a szerveződés gyakran térségi, törzsi alapon történt, ráadásul évszázadokig egymással rivális, független királyságokban éltek.
Kartvelebi (kartveliek) név egyébként már nagyon régi. Hogy a tartomány neve volt előbb, vagy a népé… Jeruzsálem óvárosában nem is olyan régen talált úgynevezett Umm Leisun-felirat arról tanúskodik, hogy az 5. vagy 6. században a Kartveli (Kartli), mint tartománynév már élt. Egy sírfelirat buktatta le. A georgiaiak híres krónikája (amiről még lesz szó) leírja az „igazságot”. Méghozzá Nóé leszármazottjának, Kartlosnak a történetét, aki a Bábel-tornyi száműzöttek egyike, aki családjával együtt ezen a vidéken telepedett le, és a georgiaiak egyfajta államalapító pátriárkája lett, minden grúzok őse. Ennek az elbeszélésnek eredetét a 8. századra teszik, de első említése csak a 11. századból való. Kartlos (Kartli) és családja szaporodott és sokasodott, és megalapítója és névadója lett ennek a vidéknek és népnek. „És ez a Kartli először arra a helyre érkezett, ahol az Aragatok és a Mtkvari [folyók] találkoznak [mai Mtskheta], és átkelt azon a hegyen, amelyet Armazinak hívnak. És először erődöt, majd házat épített, és a hegyet a saját nevéről Kartlinak nevezte el… Fiai között öt vitéz volt…, Mtskheta híresebb volt a többieknél.” Mtskheta neve is megvan tehát. A georgiai királyi ház eredetének volt egy másik vonulata is, a bagratida-királyok (mondhatni teljes középkor) hamis genealógiája, amely a bibliai Dávid királytól eredeztette származását.
Georgia megelőző nevei Guria (a legkorábbi név), Ibéria, Kartli (Kartveli) voltak. Csak érdekesség, hogy az ókorban Georgia nyugati része és Örményország területén levő államalakulat neve, Kr. e. 700-tól, Kolkhisz (Colchis) volt. Ez a terület, ahol az aranygyapjú történetének néhány epizódja játszódott (Médeia hazája). Homérosz számára a Kaukázus volt a világ keleti széle. Euripidész drámájában, az Iphigenia Tauriszban, a ma Krímnek nevezett Taurica-félszigetet már Ázsia részének nevezi, így elképzelhető, hogy az ókori Ibéria területe számára bőven Ázsia volt. Kolkhisz-tól keletre alakult Ibéria, illetve annak központi tartománya, Kartli, bizonyára kívül esett a görög horizonton. Kolkhiszba indult Iaszón az argonautákkal, hogy megkeressék az aranygyapjút. A kalandos és veszélyekkel teli út végén sikerrel járnak. Minden valószínűség szerint az aranygyapjút a mai Georgia nyugati részén találták meg, ha igaz a feltételezés, hogy az aranymosás egy különös technikájára hajaz a monda. Vagyis hogy birkabőrökön engedték át a patak vizét, mosták át a homokot, és a nehéz aranyrögök a bundában fennakadtak. Ezért a feltételezett hely Svaneti régió lehet.
600 éven át Róma keleti határa és kulturális befolyása Tbiliszi közelében húzódott, sőt néha be is ölelte azt, és Ibéria, Örményországhoz hasonlóan, felváltva volt a római hatalom alatt, vagy lázadt ellene. „A grúz ábécé már a 3-4. században is létezett, bár nincs olyan konkrét forrás, amely a grúz írás kialakulásának pontos idejére utalna.” Írja egy ismertető, és nem kell nagy fantázia hozzá, hogy helyén kezeljük, annak ellenére, hogy valóban régi és szép az írásuk. Ezt akkor is kénytelenek vagyunk elismerni, hogy nagyon furcsának és lehetetlennek találjuk, de elég hamar meg lehet szokni, és szükség esetén bár betühíven fel lehet mondani. „A grúz írás a világ 5 legszebb írása között a 3. helyen szerepel. Az első európai emberi maradványokat Grúziában fedezték fel, Dmanisiben, amelyeket 1,8 millió évesre datálnak.” Dmanisi-lelet valóban izgalmas, és röviden ki fogunk rá térni. A többi inkább ízlés kérdése, mintsem dokumentum.
Neve, egyes állítások szerint Szent Györgyhöz kapcsolódik, aki Georgia védőszentje, és a középkori keresztény hagyományokban jelentős szerepet játszott. A georgiaiak Szent Györgyhöz fohászkodtak a csaták előtt, márpedig csatából volt elég errefele, amúgy pedig híres zsoldosok voltak szerte Európában. Az értelmezés széles körben elterjedt, ámde semmilyen alapja nincs, talán a keresztesek vitték magukkal a legendát és sikeresen szőttek belőle elnevezést. Így például a britek a késő-középkorban a Gurija helyett a Georgia-t kezdték használni. Az első Georgia/Jorgia elnevezés egyébként olasz, és 1320 körülről való. Úgyhogy lehet valami ebben a keresztes-vonalban.
Maguk a grúzok nem vettek részt a keresztes hadjáratban, vagy nem tömegesen, bár egyik korabeli jeruzsálemi katolikus pátriárka grúz lovagokról és zarándokokról ír, akik a Szent Városba látogattak, és akik különösen tisztelik és imádják Szent Györgyöt… Ebben az időben a grúzok élet-halál harcot vívtak a szeldzsukokkal, de talán az Anatólián átvonuló, délen megtelepedő keresztes hadak foglalták le annyira ellenfelüket, hogy Építő Dávid sikeresen szembeszállhatott velük. Dávid (1089-1125) király a XI. század végén több hadjáratot indított ellenük, és visszaszerezte Kartli királysága feletti teljes ellenőrzést. Georgiaiaknak volt még találkozásuk Jeruzsálemben és környékén latin keresztényekkel, de ezek hübrisze nem hagyott szép emlékezetet a keleti vallású szerzetesekben. Pedig múltjuk volt azon a területen, még emlegetni fogjuk. A Sinai kolostorban már a X. században Zosim apát megírta „A kartliai nyelv dicsérete és dicsőítése” című művét, ami az egyik legkorábbi grúz nyelvű hazafias írás. Építő Dávid, akit keleten „a kereszténység védelmezőjének”, „a Messiás kardjának” neveztek, kiegyensúlyozott és baráti kapcsolatokat tartott fenn a muszlimokkal, ahogy azt Grúzia belpolitikai helyzete és földrajzi elhelyezkedése megkívánta, számára a muszlimok önmagukban nem voltak ellenségek, közülük csak azok, akik betörtek az országába és nyomorgatták a népét.
Elnevezésük eredetét keresve a perzsák házatáján is érdemes körülnézni, ugyanis évszázadokig, regionális hatalomként, rendkívüli befolyást gyakoroltak a helyi királyságokra, tartományokra, törzsekre, lakosokra. Az óperzsa leírásokban Grúzia a farkasok földjére utal, de nem feltétlenül, vagy nem elsődlegesen és közvetlenül a dúvadakra. Egy régi perzsa szó, a Gurji, amellyel az ókorban ezt a vidéket illették, arra is utalhat, hogy errefele vad, harcias népek éltek. Legalábbis erre is lehet következtetni, mivel igencsak sok konfliktus volt közöttük. Másrészt például perzsa források I. Vakhtang királyt (443–502) Gorgasali-nak, „farkasbőrbe öltözöttnek” nevezik, aki a 5. századi perzsa háborúkban érdemelte ki ezt a melléknevet, és bizonyára elellenfelük, vagy harcosainak, esetleg a parancsnokok viseletére utal. Az ókori Kaukázusban az Iberiai Királyság (nagyjából Közép-Grúzia) totemállata a farkas volt, és amikor a grúzok csatába vonultak, farkasbőrt és farkas-fejet ábrázoló sisakot viseltek. Innen eredeztethető az, hogy a perzsák Gurjistan névre keresztelték az országot, az óperzsa gurji, azaz farkas szóból. A mai napig perzsául, török nyelveken Gurjisztánként, de más a közel-keleti nyelveken is ennek valamelyik változatán emlegetik a népet és az országot. Szláv nyelvekben Gruzija rögzült, örményül Vrastan az elnevezés. Tény, hogy fő kulturális és genetikai hatás Közel-Keletről származott, de miután Oroszország bekebelezte, attól kezdve igen erős az orosz kötődése. Ignatij Szmolnjanin nevű utazó feljegyzéseiben fordul elő először az orosz elnevezés, mint gurzi, 1389-ben. Ezek szerint készen kapták, és nem „tulajdonították”, mint azt nagyon sok barátságtalan megjegyzésben lehet olvasni.
Más vélemények szerint a Georgia név a görög Georgios szóból származik, amelyet a görög telepesek a régió és lakói leírására használtak, jelentése pedig „a földművelés/földművelők területe”. Eszerint Georgia eredetét a görög georgos („földművelő”) vagy georgicus („mezőgazdasági”) szavakból eredeztetik. Az ókori görögben a georgos szó „gazdát” is jelentett, ami azzal lehet összefüggésben, miután a görögök kolóniákat alapítottak, a földművelés új módszereit ismerték meg, és innen a „gazdálkodó” elnevezés. A görögöknek egyébként szokása volt népi etimológiával magyarázni a számukra kevésbé ismerős perzsa neveket. Egyesek történészek szerint egyéb huncutságra is hajlandók voltak, hogy egyet említsünk, a Fekete-tengert korábban Pontos Axeinos-nak, „ellenséges tengerként” ismerték, zavaros vizéről és zord időjárásáról, de, mint feltételezik, ezt egy marketingfogással Pontos Euxeinos-ra, „vendégszerető tengerre” nevezték át, hogy a potenciálisan arra fele kacsintgató, kitelepülni szándékozó honfitársaikat ne riasszák el a környékről. Ha innen indulunk, akkor világosabb az etimológia, a görögök először Gurjistan néven hallották, majd hellenizálták Gurgia vagy Gorgia névre (a Gurgene helynév, amely a mai Kartli régióra utal, valójában már a korai bizánci forrásokban is szerepel), mert etimológiailag így volt értelmes számukra a kifejezés.
Gruzija, Grúzia, de még a gruzin is orosz és szovjet hangulatúak, ezek az elnevezések a Georgiával és a georgiaiakkal kapcsolatos orosz birodalmi attitűdökkel és törekvésekkel vannak összefüggésben. A gruzin egyébként a modern georgiai nyelvben már szleng kifejezéssé vált, amit az ál-patrióta honfitársaik megnevezésére használnak, olyan személy, akit az Orosz Birodalom és utódja, a Szovjetunió két évszázad alatt kiformált, tehát nagyjából, ha nem is pontosan a homo sovieticus georgiai megfelelője. Az új hatások fokozatosan beleszövődnek a magatartásba, az életvitelbe és a gondolkodásba.
Az egyetlen ország, amelyet hivatalosan megkért, hogy saját nevén szólítsa, az Litvánia volt. Aki, mondhatni minden túlzás nélkül, örömmel bele is egyezett, hogy a Sakartvelo (litvánul Sakartvelas) nevet használják a történelmileg kialakult Gruzija helyett. A litván hatóságok a Sakartvelas elnevezés bevezetését „ajándéknak szánták a georgiai népnek a Sakartvelo Köztársaság kikiáltásának 100. évfordulója alkalmából” (2018). Hálája jeléül Georgia Litvánia orosz eredetű nevét (Litva) saját használatában megváltoztatta a litván anyanyelvű Lietuva-ra. Ennek megfelelően Georgia litvániai nagykövetsége Sakartvelo ambasada-ra változott, Vilnius georgiai követsége pedig Lietuvos Respublikos ambasada Sakartvele-re (birtokos szerkezetben). Érdekesség, hogy csak Litvánia és Georgia futballszövetségei tartoztak a szovjet szövetséghez a Szovjetunió idején, ami rendszeres kapcsolatot jelentett, és ha voltak is „sportfeszkók”, azért kiemelten figyeltek egymásra. Hogy országok között nincsenek barátságok, csak érdekek, ezt az állítást ezer példa igazolja, és ugyanannyi cáfolja. „Barátságos ország” igazából azt jelenti, hogy saját országunk eseményeinek emlegetésekor milyen arányban fordul elő pozitív kontextusban valamelyik nép, állam neve.
A névváltozatok közötti különbség nyelvi és kulturális szempontokat is tükröz, a „Sakartvelo” a nemzeti identitást és örökséget fejezi ki, míg „Georgia” az a név, ahogyan az országot nemzetközi kontextusban ismerik és emlegetik. Magyarországon sincs olyan felnőtt, aki például a Hungária nevet ne tudná azonosítani. Ezek a példák természetesen nem tökéletesek, sőt, talán több zavart keltenek, mint amennyi tisztázó, megvilágosító jelentést nyújtanak.
Oroszország úgy képzeli el a térség jövőjét, hogy az örmények és a georgiaiak továbbra befolyási övezetükben maradnak, egyfajta külső védelmi zónaként. Szolnecsnaja (napos) Gruzija, borával, khinkalijával (tésztabatyuba burkolt, fűszeres darált hús), khachapurijával (finom sajttal töltött lepény) és Mimino-jával (film, érdekes örmény vonatkozással), vendégszerető, tüzes és művészi kultúrájával, bajuszos és sapkás férfiakkal (nabdis kudi, papanaki), grúz dalok és táncok-kal (gruzini pesni i tanci). Georgiai részről viszont a múlt nehéz tapasztalatai és az ilyen sztereotípiák elutasítása vezetett a Gruzija és gruzin nevek elleni tiltakozásokhoz. Másfelől azonban semmi eredendően elfogadhatatlan nincs ezekben az elnevezésekben (eltekintve a gruzin néhány komikus, sértő és tudományellenes etimológiájától, amelyek a modern orosz társadalomban elterjedtek). Számukra azonban mégiscsak a Sakartvelo a legszebb, ez a költői, az otthonos, az egyedi. Visitanti dat veniam peccatorum.
Európa, vagy Ázsia
Ebben a térségben hol van Ázsia és Európa határa, mármint a Kaszpi- és a Fekete-tenger közötti szakaszon? Az rendszerint nem kérdés (az, de manapság már kisebbségi véleményként), hogy a két említett nagyvíz határvonal, sőt, még a Kaukázus sem kérdés, de a hegység meglehetősen tág fogalom, vagyis kicsit elmaszatolható, és láttunk már olyan konfliktust, amit a nem megfelelő felbontású térképek okoztak. Volt ott egyéb is, de akkor is. Lehet pusztán földrajzi alapon közelíteni, de a „pusztán” igencsak merész, netán szemtelen kifejezés. Egyesek tektonikai lemezekkel érvelnek, mások bakelitlemezekkel, azaz kulturális kötődésekkel, nyelvi, kulturális tényezőkkel. Meggyőződésünk, hogy ez esetben is az történik, hogy először megvan az ítélet, ahhoz keresünk érveket.
Georgia igazából Ázsia és Európa közötti mesterséges határon fekszik. Ez a határ nem vonal, tehát elkenhető, ráadásul képzeletbeli is, hiszen egy földrajzi kontinuumot választ el. Georgia például etnikailag sokszínű, történelme összetett, tehát nehéz arra kérdésre is a válasz, hogy kulturálisan hová tartozik, bár a genetikai állománya egyértelmű. Akár azon is lehet vitázni, hogy a fagyi hideg vagy édes. Mondják még kontinentális pufferzónának, vagy bikontinentális területnek. Egyáltalán, van ennek a kérdésnek valami jelentősége?
Általában a Kaukázust a 20. századig Ázsiához tartozó hegynek tekintették, ezért a régebbi földrajzkönyvekben Európa legmagasabb hegyének a Mont Blanc-t, nem pedig az Elbruszt jelölik. A 20. századtól azonban a Kaukázust már európai hegységként kezelik, emellett pedig Georgiát, Örményországot, sőt Azerbajdzsánt is inkább Európa, mint Ázsia részének tekintik. Bár az Elbrusz éppen nem jó példa, mert látványos csúcsa a fő gerinctől kissé északra esik, ha úgy nézzük, tehát azok szerint is Európához tartozik, akiknek az a határozott véleménye, hogy „a Kaukázus fő gerincétől délre eső területek Ázsiához tartoznak”. A Kaukázus egyébként Bakutól Novorosszijszk-ig húzódik, a végeken természetesen már „letörik”, de légvonalban is ezer km fölött van.
Georgia és Oroszország. Két jó barát?
Georgia területe 69 700 négyzetkilométer, tehát kisebb mint Magyarországé, lakossága 3,9 millió, ennek több mint egyharmada a fővárosban, Tbilisziben él. Az ország keleti és nyugati része nem igazán rendelkezik jó összeköttetéssel. Vonat ritkán jár, de nagy elánnal épül a két legfontosabb várost összekötő autóút, és jó hogy erről nem kell többet mondani. Azt írják, hogy egy busman gyermeket mintegy 7900 kilometert cipelnek a hátukon, főként az anyák, mielőtt önállóan járni kezd. Ez az alap, teszik hozzá egyesek, ehhez képest minden motorizált km már ráadás.
Georgia a magas középkorban, IV. Dávid király és Tamar királynő uralkodása alatt érte el aranykorát. A 15. századtól kezdve a királyság hanyatlott, kisebb királyságokra, fejedelemségekre esett szét a belső viszálykodás és a különböző regionális hatalmak, köztük a mongolok, az Oszmán Birodalom és Perzsia nyomása alatt, majd 1801-től az Orosz Birodalom kebelezte be, ami egészen 1990-ig tarott, rövid megszakítással. Az egységes Georgia, azaz Sakartvelo emléke és álma még a 15. századi politikai katasztrófa után is fennmaradt, amikor három különálló királyság: Kartli, Kakheti és Imereti, valamint öt fejedelemség alkotta, ezek: Samtskhe-Saatabago, Mingrelia, Guria, Svaneti és Abházia.
Az összgeorgiai egység eszméje uralta a 18. század eleji tudós, Vakhushti herceg történetírói munkásságát is, akinek A Georgiai Királyság leírása (Agtsera sameposa Sakartvelosa) érezhetően befolyásolta a „Sakartvelo” későbbi felfogását. Bár Georgia Vakhushti életében politikailag megosztott volt, egymással is rivalizáló királyságok és fejedelemségek voltak, a tudós e szakadár államalakulatok múltját és jelenét egyetlen nemzet történeteként kezelte.
A perzsák 1873-at követően több invázióval nyomorgatták a grúzokat, igazából Kartli-Kakheti és az Imereti Királyságot. A perzsákkal vívott legjelentősebb ütközet ebben a korban, az 1795-ös krtsanisi csata volt. Hiába élt már az orosz-grúz szerződés, az oroszok nem segítettek, ami a grúzok súlyos vereségéhez vezetett, hiszen ha nem lett volna az orosz hitegetés, minden bizonnyal óvatosabbak, másrészt pedig a sah sem olyan haragos. A perzsák 1795-ben ultimátumot intéztek II. Erakle (Hérakleiosz) királyhoz, hogy szakítsa meg a kapcsolatokat Oroszországgal, különben invázióval kell szembenéznie. Erakle viszont orosz segítségben bízott, mondhatni kezében egy segítségnyújtási, örök barátsági szerződéssel. De hoppon maradt, és sokan elestek a csatában, még többüket fogságba hurcolták, Tbiliszit lerombolták. Az eredeti megállapodást Oroszország és Georgia (azaz a veszélyeztetettebb Kartli-Kakheti királyság) 1783-ban írták alá. Ebben Oroszország védnökséget vállalt a királyság fölött. A szerződésben a királyság pedig azt ígérte, hogy ennek fejében megtagadja a hűséget minden más államnak.
Georgia a 15. század elejétől a 19. század végéig állandóan ki volt téve a környezetében levő nagyhatalmak, elsősorban az oszmán és az iráni (perzsa) támadásoknak. Tudomásul kellett vegye, hogy nagyhatalmi támogatásra van szüksége, ha fenn akar maradni. Már a 16. sz. közepén megkezdődött a közeledés Oroszország fele, és 1587-ben a Kakheti királyság szövetségi szerződést is kötött a cári birodalommal. Imereti a török fenyegetés hatására 1649-ben jelentkezik a cári udvarnál, és nemsokára meg is születik köztük is egy megállapodás. Nagyjából ekkor döntenek úgy az ukránok/kozákok is, hogy Moszkva fegyvereinek oltalmát kérik. Az orosz támogatásnak abban a korban azonban még kevés realitása volt, túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy sikeresen kompenzálják az oszmán vagy perzsa hegemóniát, minthogy ezek az államok könnyebben meg tudták közelíteni. a Kaukázus még ekkor átjárhatatlan volt expedíciós sereg számára. Csak a 18. század elején jutott el Oroszország oda, hogy komolyabb katonai demonstrációkat tarthatott a Kaukázustól délre, addig inkább csak hitegettek, és a grúzok nagyon sokszor pórul jártak. Az oroszok ekkor kezdték el feltérképezni és kiépíteni a Tbiliszi – Vlagyikavkaz útvonalat, ami a mai napig a „katonai” jelzőt viseli.
Akülönböző grúz királyságok és fejedelemségek bölcsen belátták tehát, hogy szükségük van egy nagyobb hatalom védelemre, másként nem tudnak fennmaradni. Fokozatosan elfogadták a tényt, hogy egyedül Oroszország képes biztonságot garantálni, erőt kivetíteni a térségre, és a vele való szövetség lesz a megoldás. Mérföldkőnek az 1783-as szerződés számít, bár az oroszok ekkor még azt ígérték, hogy a királyi dinasztia fennmarad. Ezt az ígéretet végül nem tartották be, hamarosan az ország és a nemzeti egyház szuveranitása megszűnt. A szerződést megkötő II. Erekle 1798-ban meghalt, utána fia, XII. György lett a király. Aki 1801-ben váratlanul elhunyt, és a cár úgy döntött, hogy megszünteteti a királyságot, az országot pedig beolvasztották a birodalomba, Tbiliszi Tartomány néven.
Az orosz annexió 1801-ben kezdődött, az Imereti királyságot évekkel később, 1810-ben annektálták, a Guriai Fejedelemséget 1829-ben, a Svaneti Fejedelemséget 1858-ban, és a Mingreliai Fejedelemséget pedig 1867-ben. Gyakorlatilag a grúz területek egyesítése az Orosz Birodalom alatt ment végbe. Sőt, orosz segítséggel szerezték vissza az oszmánoktól a déli történelmi grúz tartományokat, Adzsara-t és Meskheti-t (Meskhet-Javakheti).
A perzsák csak sokára (1828) engedték át a térséget az Orosz Birodalomnak, de azt követően már nem jelentettek fenyegetést. 1830-32-ben szerveződő, kifejezetten az orosz megszállók elleni összeesküvés, amit főként monarchisták és nacionalisták szerveztek, lelepleződött. Orosz részről a megtorlás visszafogott volt. Ezt megelőzően 1804, 1812-13 és 1819-20 folyamán voltak jelentősebb oroszellenes felkelések, de az orosz katonaság és titkosszolgálat jelenlétében nem tudtak érdemben szervezkedni. 1841-ben a parasztok és nemesek lázadására került sor, de igazából ezzel kifulladt az ellenállás. Ezt követően új politikát folytattak az oroszok az országban, amivel megnyerték a nemesség java részét, amelyik egyre inkább átvette a nyugat-európai szokásokat és öltözködést, ahogyan az orosz nemesség is tette az előző évszázadban. A kartveliek sérelme azonban sokrétű volt, egyike ezeknek a nemzeti egyházuk autokefáliájának eltörlése (1811), amit aztán csak 1917-ben kaptak vissza.
Oroszországtól is lemaradva, 1865-bek kezdődött a georgiai jobbágyok felszabadítása, és nagyjából 6 év alatt lett teljessé. A jobbágyok szabad parasztokká váltak, de a nemesek megtartották a földjeik tulajdonjogát, azok felét azonban ki kellett osztaniuk a parasztok között, akik viszont azt követően bérleti díjat fizettek a használt földek után, ami súlyos anyagi terhet rótt rájuk, viszont a földet tulajdonló birtokosok sem voltak elégedettek. Hogy egyszusszra kimondjuk ezt a sokrétű problémát, ami majd Sztálinnak és elvtársainak ad bőséges muníciót a lázításhoz. Tehát ez a földreform a későbbiekben is sok feszültség forrása volt, és igazából csak a szovjet éra hozott ebben változást. A 19. sz. második fele a nemzeti ébredés időszaka is volt, számottevő szépirodalmi alkotás született ebben az időben, a georgiai nemzeti költők korszaka ez, mint Alexander Chavchavadze, Grigol Orbeliani és Nikoloz Baratashvili. Hogy csak egyetlen motívumot emeljünk ki, már náluk megjelenik az, ami a mai napig meghatározza a georgiai gondolkodást, az Oroszországhoz való ambivalens hozzáállás. Hogy se vele, se nélküle.
Újraegyesült, és függetlenné vált egy nagyon rövid időre, Sakartvelo Demokratikus Köztársaság néven, 1918 és 1921 között. Ezt követően lett Georgiai Szovjet Szocialista Köztársasággá. Az ország közel 700 000 harcossal (350 000-en estek el, ami brutális arány. A téma szakértői úgy emlegetik, hogy az „orosz elem”-et akkor is kímélték) járult hozzá a Vörös Hadsereg sikereihez. A katonai ruházat jelentős része itt készült, és az ország a lőszergyártás fellegvárának számított. Az 1991. márciusi népszavazáson Georgia elsöprő többséggel a függetlenség mellett szavazott. A szavazást azonban bojkottálta Dél-Oszétia és Abházia nem-grúz lakossága, ami tovább szította az ellenérzéseket, és előkészítette a terepet az abháziai háborúhoz. Oroszország már a függetlenség kezdetétől fogva katonai és politikai szerepvállalást tanúsított Georgia két szeparatista régiójában, Dél-Oszétiában és Abháziában, támogatta őket a polgárháború (1991-1993) alatt. Georgia sérelmére, az 1993-as tűzszüneti megállapodás lehetővé tette, hogy orosz békefenntartók állomásozzanak mindkét régióban. (Természetesen nehéz definiálni: szeparatista vagy szabadságharcos). A georgiaiak az orosz katonai jelenlétet szuverenitásuk fenyegetésének tekintették. 2008 augusztusában a megmaradt feszültségek következtében, Georgia és Oroszország között öt napig tartó hadi események kezdődtek. Az orosz hadsereg kiszorította a georgiai egységeket a Dél-Oszétiában és Abháziában megmaradt helyőrségeikből. Az orosz csapatok az ellenségeskedések megszűnése óta mindkét régióban jelen vannak, és Moszkva mindkettőt függetlennek ismerte el, katonai erőket tart a területükön, amit Georgia nyilván megszállásnak tekint.
Georgia 1989-ben kezdett határozottan a függetlenség fele mozdulni, de ekkor még volt egy kis szufla a szovjet rendszerben, és brutálisan elfojtottak egy békés szovjet- és kormányellenes tüntetést Tbilisziben. Huszonegy ember meghalt, de ez nemhogy megtörte volna a függetlenségi törekvést, hanem új lendületet adott neki, és azok is felsorakoztak mellé, akik addig semlegesek voltak. 1990-ben választást tartottak, és a kommunista párt vereséget szenvedett, majd a függetlenségi népszavazáson 98 százalék fölött volt az igenek aránya. Az eredményt az 1989-es tragédia második évfordulóján hirdették ki, hatalmas népünnepély volt, és ezzel mondhatni végleg összekapcsolódott a szovjet zsarnokságtól való megszabadulás és a függetlenség élménye. A közel két évszázados orosz uralom ellenére az ország függetlenné válhatott, igazolva a gyakran idézett mondásukat: A Római Birodalom kihalt, de Georgia még mindig létezik.
Az 1995-ös alkotmány szerint az ország hivatalos neve Sakartvelo. És ha nem lenne világos, a fentiekben a „grúz” vagy a „georgiai” elnevezések helyett, az eredeti nyelvben, mindenütt ez a kifejezés áll. A 2003-as békés rózsás forradalmat követően Georgia határozottan nyugatbarát külpolitikába kezdett, és egy sor reformot vezetett be, amelyek célja az Európai Unióba és a NATO-ba való integráció. Ez a nyugati orientáció már korábban is az Oroszországgal való kapcsolatok romlásához vezetett, aminek következtében Georgia de facto elvesztette Abháziát és Dél-Oszétiát. Oroszországgal a diplomáciai kapcsolatok megszakadtak. A két ország a mai napig nem tart fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatokat. Georgia 2023 decemberében kapta meg az EU-tól a tagjelölt státuszt, egyelőre a lakosság mintegy 80%-a támogatja az integrációt, de növekvőben az euroszkepticizmus, és igen nagy a nyomás az országon, Ukrajna sorsa igencsak figyelmeztető számára is.
Georgiában volt a legmagasabb a középfokú végzettséggel rendelkező lakosok aránya a Szovjetunión idején, de az ország gazdasági teljesítménye hírhedten rosszul nézett ki a kimutatásokban. Viszont az olyan privát szférába tartozó mutatók, mint a megtakarítások szintje, a gépkocsi- és lakástulajdon (és a kutyák) aránya a legjobbak közé sorolták, és az ország ilyen tekintetben a legsikeresebb szovjet tagköztársaságok egyikének számított. Egyértelmű, hogy mi állt ennek az ellentmondásnak a hátterében. A korrupció Georgiában annyira elterjedt és kirívó volt, hogy a moszkvai hatóságok számára is kínossá vált. Eduard Shevardnadze, a grúz kommunista párt első titkáraként (1972-től 1985-ig, 1964 és 1972 között is már magas rangú tisztségviselő) korrupció elleni harcot hirdetett, ami némi eredményt hozott, neki pedig hírnevet.
1978 áprilisában Tbiliszi belvárosában több ezer ember gyűlt össze demonstrálni, ami akkor nem volt sem megszokott sem veszélytelen. A szovjet felső vezetés ugyanis szerette volna megszüntetni a grúz nyelv alkotmányos védelmét, és elérni, hogy ne a grúz nyelv legyen az ország egyetlen hivatalos nyelve. Ezt az alkotmány garantálta, ami némi védelmet akkor is jelentett. Ezt a státuszt tervezték tehát megszüntetni. Az 1978. április 14-i tömeges utcai tüntetések nyomásának engedve, Moszkva beleegyezett a status quo fennmaradásába. Április 14-ét azóta is a grúz nyelv napjaként ünneplik. Erre mondják azt, hogy eloroszosíthatatlanság.