Szvetitskhoveli székesegyház
A georgiai ortodox egyház fő székesegyháza, a pátriárka trónralépésének (intronizációjának) temploma, számos középkori georgiai (grúz) király, családtagjaik és pátriárkák temetkezési helye. Helyi legenda szerint itt van eltemetve Jézus köntöse. Mtskheta a Mtkvari (Kura) és az Aragvi folyók összefolyásánál fekszik, egykor Georgia (Kartli) fővárosa volt.
Itt élet van, talán ez a legfontosabb mondanivaló. Apácák sürgölődnek, rutinosan teszik amit kell, jóllehet imáikban messze járnak. Szolgálatukra úgy van szüksége a világnak, ahogy történik. Olyan elevenek, mint egy tanítónéni, akinek a figyelme egyetlen pillanatra sem lankadhat, mert ezzel levegőhöz jutna a káosz. Szolgálatuk „gyermekei” a liturgia népes divíziója. Nekünk jólesik kívül maradni, néha az öröm nem a részvételben, hanem a puszta gyönyörködésében van, amint elképzeljük, hogy minden mozdulat amit láthatunk, liturgikai és paraliturgikai egyaránt, évszázadok óta a szentség szolgálatában áll, változatlan formában. Tudatos, csiszolt, értelmes mindenik a maga módján. Mint a szívverés, az sem pusztán kórlap-adat, hanem a csoda ritmusa, és bennfoglalja a teljes emberiséget. Ez a törődés úgy is felfogható, mint egy kimondhatatlan adósság törlesztésének igyekezete, mondhatni csak ilyen, vagy hasonló feltételekkel lehet napról-napra beleéléssel ellátni a szolgálatot. Mindig kell hozzá csipetnyi hála is. Ezek a mozdulatok itt voltak már jóval érkezésünk előtt, és itt lesznek azután is, hogy mi már messze járunk, minden tekintetben, folyamatosan történik, de csak akkor lesz a mienk is, ha rányitunk és összeakad tekintetünk. Nemcsak a helyszínen hat, hanem az emlékezetben is, és ha egy ilyen környezetben zajló álom mély békességet ad, mikor felébredünk, kiderülhet, hogy valóban az van. Ne felejtsük, hogy a jelenről mindig le vagyunk maradva, minden témában és életkorban. Néhány perccel, évvel, vagy akár évtizeddel, és ahol éppen járunk, oda tulajdonképpen pár év múlva fogunk megérkezni.
Az első templomot, ami a jelenlegi Svetitskhoveli katedrális helyén állt, III. Mirian király építtette a 4. században, Szent Nino tanácsára, és amit szentek javasolnak, annak megvan a nyomatéka, még egy tőről metszett pogány életében is, jóllehet már nincs is olyan a történetben, de alig száradt meg a haja a keresztvíztől (merítés lehetett). A Mirian-templom építése a csodás oszlophoz kapcsolódik, ahonnan a katedrális neve is származik (életadó oszlop), ami azon a helyen áll, ahol Krisztus egybeszőtt köntösét eltemették. Mert a Krisztushoz való közelséget mindig történetben kell elmondani, csak úgy lehet, másként meghatározhatatlan, vagy csak töredéke élhető. Közelmúltban végzett felmérés szerint az amerikai felnőttek 14%-a tudta mind a 10 parancsolatot, 71%-uk tudott legalább egyet megnevezni. Ez az eredmény, ha a hit elméletté, memóriagyakorlattá válik. Az ugyanis nem az elme elszigetelt műve, és nem is csupán a szívé, hanem a teljes idegrendszeré, vagyis nem élég tudni és érezni, motorikusan is rögzíteni kell a hitvallást, gesztusokká, hangsúlyokká alakítva. A hit gasztronómia és ölelés is, gyaloglás és szenvedély, borzongás, szomorúság, alkotás, vita, béke, lélegzet, stb. Minden mozdulat kodifikálja.
Források szerint az első templom fából készült, amint egyébként azt a csodás cédrusfa legendája is elbeszéli. Izgalmas viszont az a várakozás, ami hozzá társul, hogy Krisztus visszajövetele után, az említett tunikát fogja ismét magára ölteni. Azért ez nem rossz hír. Jézus volt ugyanis az, aki úgy nézett az emberre, hogy neki nem az számított, hogy az illető mit tesz, még az sem, hogy mit mond, de gondolatait sem akarta kijavítani, ezek a vallás és az erkölcs könnyű, lenge megoldásai. Sokkal fontosabb volt számára, hogy az illető a gondolataival hogyan viszonyul saját hitéletéhez, és hogy egyáltalán törekszik-e ilyen összefüggésre.
Régi georgiai legenda (Kartli krónikái – Kartlis Tskhovreba) szerint egy Illés nevű mtskhetai zsidó éppen Jeruzsálemben volt, amikor Jézust keresztre feszítették, és az egyik katonától megvásárolta Jézus köntösét. A történet első része szerepel a bibliai leírásban, ami egy zsoltárbeli keserű megjegyzés („megosztoznak ruháimon”) beteljesülésére utal. Illés hazahozta a köntöst (a templomi freskón két fő van ábrázolva), amit itthon Szidónia nevű nővére megérintett, és amint az elbeszélés állítja, a meghatottságtól azonnal meghalt.
Régi georgiai legenda (Kartli krónikái – Kartlis Tskhovreba) szerint egy Illés nevű mtskhetai zsidó éppen Jeruzsálemben volt, amikor Jézust keresztre feszítették, és az egyik katonától megvásárolta Jézus köntösét. A történet első része szerepel a bibliai leírásban, ami egy zsoltárbeli keserű megjegyzés („megosztoznak ruháimon”) beteljesülésére utal. Illés hazahozta a köntöst (a templomi freskón két fő van ábrázolva), amit itthon Szidónia nevű nővére megérintett, és amint az elbeszélés állítja, az érzelmi megrázkódtatottságtól azonnal meghalt. Isten magához vette – mert aki ilyen mélyen megéli a passió eseményeit, az ajándékba kapja a színelátást. Az „időnapelőtt” viszont gyász és nem kegyelem. Mivel halála után is szorongatta a ruhát, amit a ragaszkodás földöntúli jelének tartottak, azzal együtt temették el, hiszen a köntös megszakítása istentelen cselekedetnek számított volna, ilyen szintű durvaságra még a római katonák sem voltak hajlandók. Ez a tunika arra emlékeztetett, hogy minden hittel megélt történet tartalmazhat egy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!” jellegű időszakot. Ez, vagy ezek rögzítik az élet egyéni megélésének szintjét, miközben a mélységek fölötti rettegésben megtapasztaljuk a szívünket. A félelmeknek ezek az esetei, mint valami útvonalak, ösvények, autópályák, behálózzák idegrendszerünket, és megrajzolnak egy személyiséget.
Sírja fölé egy libanoni cédrus nőtt (lásd Salamon temploma). Szent Nino tanácsára a király kivágatta, hogy azon a helyen templomot építtessen. Ebből a cédrusból hét tartóoszlop készült, de a hetediket sehogy nem tudták a helyére tenni. Végül Nino közbenjárására, angyalok helyezték el a megfelelő helyen, vagyis pontosan Jézus eltemetett köntöse fölé. Fénylő oszlopként emelték a helyére (lásd Egyiptomból való kivonulás), hét csillag volt az oszlop fölött (lásd Jelenések), és sokáig szent folyadék folyt belőle (lásd Ezékiel; Jelenések; Thesszalonika, Szent Demeter), ami betegségeket gyógyított. Innen kapta a templom a Svetitskhoveli – Életadó oszlop – nevet. Sokminden változott, de az érzés maradandó, hogy Isten előtt gyógyulást keresnek az emberek, nem kioktatást, és hogy a betegség nem titkos vétkek ára, vagy elmaradt megbocsátásé, gondolati bűnöké. Betegség és gondviselés nem ellentmondás. Hogy a vallás intézményei, köztük a templomok, az élet óázisai, ahol biztonság, felüdülés, gyógyulás vár. Nem végső megoldás, hanem együttérzés, nem sokcsillagos luxus, hanem kegyes mohapárna. Nem a boldogságba való megérkezés, csak igazolja, hogy „úton van” egy olyan jelenbe, hol már nincs szükség fájdalomra, aminek emlékeztetnie kell mindarra, ami vele megtörtént.
Kartli krónikái-nak szerzői, bizonyára több emléket, leírást dolgoztak egybe, egyes elemek a 7. századiak is lehetnek, végső tartalma a 12. század második felében alakult ki. Igaz ez esetben is, hogy ne menjen történésznek az, aki ugyan képes és kész a mai beszámolókat az adott hírforrás világnézeti elkötelezettsége szerint kezelni, de kritika nélkül elfogad egy középkori leírást, mintha a pártoskodás, az elfogultság olyan genetikai mutáció lenne, ami az emberben csak a legújabb korban következett be. A 19. századi nemzeti ébredés forrásai éppen a krónikák voltak, amiknek állításaiban, nem is kell mondani, akkor még vakon megbíztak. Ma is nagy becsben tartják őket, de már elveszítették mitikus hatásukat.
A georgiai történelem egyik legrégebbi és legmegbízhatóbbnak mondott írott forrása, Leonti Mroveli „A grúz királyok élete” című műve arról tájékoztat, hogy Iberia királya a Kr. e. 2. században megkezdte egy királyi város építését (Nekresi, a mai kolostor környékén). Egy másik történelmi forrásban, a Kvarteli megkeresztelése (Moqcevai Qartlisai) című műben közölt információk szerint körülbelül 4-5 évtizeddel azután, hogy a kereszténység államvallássá vált (kb. Kr. u. 326), megkezdődött egy nagy keresztény templom építése a királyi városban (Trdat király). Szóval ezek szerint létezett egy másik központ is Mtskheta mellet, Kakhetiben, az ország mai keleti részén, amerre Szent Nino is el van temetve. Egyébként ezen a vidéken találhatók Georgia legrégebbi, legizgamasabb templomainak tehintélyes része. A krónikás talán a mi két évszázaddal korábban élt Kézai Simonunk, vagyis aki a nevén levő krónikát írta. Papi személy lehetett Ruisi-ben, Goritól nem messzire. Ruisi Leonti, így is emlegetik.
Jézus varrásnélküli köntöse egyébként több helyen is felbukkant, pl. Trierben, Argenteuil egykor bencés apátságban, amit a hagyomány szerint Nagy Károly 803-ban az apátságnak adományozott, ma a tunika a község plébániatemplomában van, ritkán látható. II. Palaiológus Mánuel (1350-1425) bizánci császár, Jézus köntösének egy darabját adta IX. Bonifác pápának 1401-ben (hitelességi nyilatkozattal), 1402-ben I. Margit dán királynő is kapott belőle. II. Mehmed oszmán szultán (1432-81) olyan amulettet viselt, amely egy darabot tartalmazott belőle. A szultánról valóban terjedtek ilyen mendemondák, és nem alaptalanul. XI. Lajos (1423-83) életének végén egy szentéletű személytől kapott a Megváltó tunikájának egy darabkából, amelyre a katonák sorsot vetettek a kereszt alatt. És bizonyára nincs vége a felsorolásnak.
Ma már egy cibórium, baldachinnal fedett, fülkés építmény van a helyén, amit a 17. században állítottak az elpusztult oszlop helyén. A rajta levő festmények nemzeti koncentrációról árulkodnak, vagy hogy is fogalmazzunk. Nemzeti érzésről beszélni talán erős lenne. Szent Nino legendáit, Georgia megtérítését mesélik el, illetve az életadó oszlophoz kapcsolódó történeteket örökítenek meg. A baldachin belső részén Pantokrátor és kerubok, valamint próféták láthatók, kék háttérben, ami mindent ki akar fejezni egyszerre, vagyis hogy ide is, meg oda is tartoznak, közvetítenek, társalognak az Örökkévalóval, de maradéktalanul osztoztak az emberek sorsában. Úgy tartják, hogy ezek a 19. század második felében végzett restauráláskor kerültek ide. Feltámadás, mennybemenetel és pünkösdi jelenetek vannak még a külső részen, tehát az egyházi év háromünnepes szakaszához kínálnak elmélkedési anyagot.
Az 5. században Vakhtang Gorgasali király egy nagy, háromhajós bazilikát épített kőből ugyanazon a helyen, ennek nyomait, illetve egyes darabjait a feltárások során megtalálták, de volt amit korábban is látni lehetett. Az első kőből épült Szveticskhoveli bazilika domborműves díszítéssel is rendelkezett, faragványait, köveit felhasználták a 11. századi székesegyház keleti homlokzatán, illetve ötletszerűen a templom más részein. A régészeti munkálatok során feltárt pillérek faragott alapjai ma is láthatók a székesegyházban, illetve néhány homlokzati, gyönyörűen faragott díszítés és kődombormű. Egyetlen 11. századi freskó maradt meg, Krisztus és a samáriai asszony találkozása, elmosódott állapotban, a nyugati falon, és a keresztény gondolkodásban. Ráadásul 1830-as években a cár látogatására lemeszelték a freskókat, mert olyan ócskáknak tűntek, méltatlanok a cári pompához és lelki emelkedettséghez. Aztán Oroszországból meghívott művészek restaurálták a kontárságot, de ők sem végeztek tökéletes munkát, legalábbis a főoltár fölötti Pantokrátor esetén máig emlegetik, hogy eredetileg nem ilyen volt.
Ugyan idegenek az evangéliumok Jézusától, mégis szeretjük a Pantokrátor-alkotásokat, ez azonban nem lopta be magát a szívünkbe. Nem a kivitelezés művészi színvonala, nem is a koncepciótlanság, bár az is feltűnő, ahogy az is, mennyire nem illik a többi freskó közé. Igazából anakronisztikus, hiszen egy középkori templomban járunk, ez pedig olyan, mint egy 19. századi, vidéki kisvárosba készült, engedelemmel, olcsó iparosmunka, aminek tulajdonképpen nincs más szerepe, csak emlékeztet arra az igazán nagyszerű és eredeti alkotásra, amit láthatnak a hívek a közeli nagyvárosban, és amit állandóan szívükben is hordoznak, mert azt meg nem tennék, hogy ne keressék fel, ha arra járnak.
A Gorgasali-féle templom bazilika típusú, három plusz két apszissal, a főhajó keleti három apszisa mellé a két oldalhajóé csatlakozott. Nyugatról lehetett belépni, egy nartexen keresztül, két kisebb és egy nagyobb boltíves ajtón keresztül, ami jólismert megoldás háromhajós templomoknál. Az eredeti faragások java része a rongálások és romlások következtében elpusztult, a megtalált emlékek viszont azt mutatják, hogy egyes részeit faragásokkal díszítették. Többek között néhány ablakkeret, szemöldökkő és bordázott oszlop megmaradt. (Itt egy időre kihagy a figyelem, kórus csendül fel, minden okosság megfakul, az értelmezés tartása megereszkedik.)
A 11. században Melkisédek, aki elsőként viselte az ibériai pátriárka rangot, egy keresztkupolás templomot építtetett a megrongálódott bazilika helyén, és ez lett a következő évszázadok számára a templomok mintája. Ugyan az oshki kolostortemplom már elkészült (963 és 973 között, tehát néhány évtizeddel korábban), de ez azért tekintélyesebb volt (ez a gótikában a Saint-Denis-i vs. Sens-i katedrális problematika:).). Az építkezés 1010-ben kezdődött és 1029-ben fejeződött be. Az északi homlokzaton egy kéz domborműve látható, alatta egy felirat: „Arsukidze szolga keze. Irgalmazz.” Azaz az építész nem érte meg, de emlékezete eleven maradt a templom befejezésig. A felirat szerint „ezt a szent templomot [az Úr] szegény szolgája, Matsya Arsukidze építette. Isten nyugosztalja lelkét.” Volt egy ember, élt, alkotott, tartozott valakikhez, akik nélkül nem lehetett volna az, akivé lett, és mielőtt elkészült volna (műve), már megállt Istene előtt. Neve, úgy tűnik, csak egy filter az alkotása előtt, ami nélküle is éppen így mutatkozna, de ez óriási tévedés. Az alkotó sosem tűnik el, legfeljebb láthatatlanná válik az eljövendő korok számára, mint egy kristálytiszta üvegből készült arc, egészen tiszta vízbe merítve. Szem, emlékezet nem fogja, de megmarad. Irgalmazz!
Szveticszkoveli keleti homlokzata ívek és fülkék kompozícióját mutatja be, pontosabban az apszis megoldása érdekes, nem kitüremkedés van igazából, tehát nemcsak elrendezése, hanem formája sem trikonch alakú. Már a modellül szolgáló templomoknál is így van, hogy statikai megfontolásból a fülkék nem kiugranak a templom tömbjéből, hanem két helyen a fal egyszerűen „belép” a szentélybe, kívülről nézve két háromszög alakú befele keskenyedő fülke révén. Mindenképpen ezzel, bentről nézve, megvan a hármas felosztás, de nem romlik a szentély építészeti stabilitása, és nem kell bonyolult íves szerkezeteket építeni. A szemközti hegyen levő Jvari kolostor templománál még kevésbé látványosan és határozottan oldották meg. Viszont ugyanaz az elv, ugyanaz a hit, ugyanaz a misztérium.
A Szvetitskhoveli egy téglalap alapú templom, keletre néző apszissal. A kereszt alakját a kupolából ágazó szerkezet adja, ami nem vetül le a padlószintre, a szárak között a liturgikus események hasznos tere van. Kétlépcsős tetőzete távolabbról háromhajós bazilika körvonalát sejteti, de ez már a távolról nézelődő problémája. „Mennyei rátekintéssel” azonban valóban kereszt alakú, és több olyan nézőpont is van, ahonnan egy templomra érdemes rátekinteni. A kereszt alak azonban a belmagasságban is kirajzolódik, vagyis van egy lenyűgöző kereszt alakú magastér, egy 3D-s kereszt, miközben a templom liturgikai tere háborítatlan téglalap alakú, gyakorlati funkcióval bíró mellékhajókkal, és sok más hasznos helyiséggel, szabad mozgást korlátozó zsúfoltsággal, oszlopokkal sírokkal, trónokkal. Utóbbiból kettő is van, a régi kőbaldachinos, és egy tekintélytparancsoló, masszív, faragott fa alkotás, amannyire csak lehet, annyira középen.
Kívül az oldalfalak egyenesek, kivéve a keletit, az ugyanis a szentély említett apszisában végződik. A külső fal okkersárga, szürke, vagy drapp színű, az apszis hármas tagolását egyenként 5 kerekített, 4-5 sávból álló ívköteg díszíti. Az ívekbe befűződve tehát a teljes falmagasságban végigfutó háromszög alakú fülkék. A középső ív belső felületén, jellegzetes, virágszirmot, kagylót stilizáló, a nap ragyogását, az élet áldásait sugárzó, építési felirattal ellátott szirmok és korongok helyezkednek el. Ilyen jelképek elválasztják a látást és az értelmet, köztük bizonyos feszültség keletkezik, jóleső, egészséges, a legtöbb esetben. Örvendünk, hogy valamit tudhatunk, és hogy marad még bőven titok is.
Az oltártól délre és északra két fülke található tehát. Ezek a (valószínűleg távoli) modellként szolgáló szír templomokban raktárakként funkcionáltak, a szent edények és a liturgikus öltözet számára, és mindeniknek megvolt a saját elnevezése. Jelen épületben egykor itt adták át az hívek az adományokat, valószínűleg a déliben. Az északinál zajlott, nagyobb ünnepen minkettőnél, az áldozás előkészítése, a proteszisz, vagy proszkomédia, az előírt imák elmondása közben. A ceremónia legbensőségesebb része, a jeruzsálemi szentély reggeli illatáldozata szerint, zárt ajtók (ikonosztáz) mögött zajlik. Az említett fülkék fölött alacsony stallumok helyezkednek el, amik nem publikus célúak.
Négy masszív, szabadon álló pilléren nyugszik a kupola, aminek oldalfalán körben 16 ablak található. Nyakánál, a derékszögű elemekhez való csatlakozásnál a jólismert vitorlák (gömbfelület háromszög alakú szegmense), itt mind a négy csupaszon. Nehéz ma már elképzelni, de az építészet akkori fejlettségi szintjéből következett, hogy a kupola alatt, mind a négy boltív közepén egy harmadik oszlop is állt, nyilvánvaló funkcióval. A 15. századi rekonstrukció során bontották el ezeket, és erősítették meg a ma is látható boltívet és oszlopokat, hogy a négy oszlop (és a támpilléreik) magában is megbirkózzon a feladattal. Nem mellesleg a tér is egészen megnyílt. A nyugati szárny hosszanti falaiban maradt nyoma a korábbi bazilikának, az egyik pilonon egy boltív sarka is látható, ami ma már nem vezet sehova, tehát egyértelműen örökség.
A pillérek hatalmas súlyt hordoznak, ennek megfelelő a felépítésük. Nem kerekítettek, hogy a belső tér formájához igazodjanak, meg talán egyéb okokból is, így az oszlopokból induló boltívek egész sorát, durvább megmunkálást is eltűrő, derékszögben faragott kövekkel vihették végig. Egyébként úgy tűnik, hogy minden a magasságnak és a kupolának van alárendelve, illetve a magasságból kirajzolódó kereszt formának. Mindenik a maga terhét hordozza, ugyanakkor összekarol egy másikkal, ami a maga módján egy másikkal, és így tovább, de egyik sem élősködő. Olyan ez, mint egy térbe írt hitvallás, egy üzenet az utókornak, hogy mi volt az az érték, tanítás, ami meghatározta életüket, illetve amiért nemcsak bájologni, hanem áldozatot hozni is készek voltak, a szűkös készleteik és a rövid életidejük ellenére.
Impozáns templom, falai, oszlopai lenyűgözőek, és a magassága lélegzetállító, vagyis ha egy középkori ember szemével tudjuk nézni, de még ma is elfog az áhítat. A freskók csak töredékesen maradtak fenn, ami azt is jelenti, hogy a múltbeli mesterek iránti tiszteletből sem lehet az egészet egy kósza ízlés szerint felújítani, kiegészíteni, mint arra sajnos volt példa, amint említettük. Úgy lenyűgöző az egész, ahogy van, a régi freskók, amint vannak, nemcsak egykori alkotókra emlékeztetnek, hanem mindarra, ami azóta történt, és emlékeztetnek hatásokre, elvárásokra, mindazokéra, kik hittel megfordultak ebben a templomban. Királyok, katonák, kapások. Egy matematikus mondta: képleteket hagy az elméjében minden ilyen látogatás. Más valaki szerint a tömjénfüstön keresztül rántja be a szentség. Valaki szerint ruhája ilyenkor színt cserél, másnak az arcbőre, van akinél a felületi architektúra kisimul :).
A nyugati hajó északi boltíve szépen díszített, és az látszik, hogy a boltívekben igencsak gyönyörködtek, mert dupla, helyenként tripla párkánnyal, sávban, vagy sorban dolgozták ki őket. Érdekes e tekintetben a szentély fölötti szakasz. A pilaszterek futása ugyan adja az ívet, de úgyis bámulatos az érzék, amivel ezt a hangulatot kihozták, hogy boltív, boltív hátán, és mindez ízlésesen, az egész mértéktartónak tűnik. A belső oldalfalak, a külső oldalhomlokzatok középső részein is a felemelkedő ívek ritmusa a fő jellemző.
„Vakhtang Mtskhetában halt meg, és a templomban temették el…” írja az idézett krónika. Az viszont rég volt, úgy értve, hogy árvizek is mosták, „hadak is tiporták”, és húszezer szorgos tatár sokra volt képes néhány hét alatt. Szóval sok inváziót, rongálást, földrengést állt ki ez a 11. századi épület, és annak ellenére 11. századinak mondjuk, hogy alig maradt benne kő kövön, de az eredeti elképzelés valóban abból a korból származik. A 14. század végén, Timur-Lenk inváziója során szenvedte el a legnagyobb kárt, bár akkor sem pusztult el a teljes épület. Viszont a belső tér jelentős károkat szenvedett, a kupola, valamint az északi és déli hajó összeomlott, a vakolatot nagyrészét leverték, a rajta levő freskókkal egyetemben. Nyilván a muszlim hódítókat a képi ábrázolások zavarták igazából. De ne ítélkezzünk könnyelműen, egykor a képrombolók pusztítottak a hit tisztaságára, a Biblia tanítására hivatkozva keleten és nyugaton is, keleten az ikonoklaszták, Franciaországban az hugenották, Németalföldön a radikális kálvinisták, de jutott Magyarországra is ebből a furcsa megszállottságból.
Az oldalakat köríves vakárkádok, illetve magas boltívű fülkék adják, pilaszterekkel, faragott ablakpárkányokkal, és részben ugyanaz ismétlődik a külső oldalon is. A hajóboltozatot három, vagyis plusz két vaskos oszlopra támaszkodó oromzatív támasztja alá, ígyhát a hajót pontosabban három boltív választja el az oldalhajóktól. A nyugati szárny oldalhajójának keleti szakaszán keresztboltozat, a fennmaradó részen pedig dongaboltozat található. Különböző iskolához tartozó mesterek kézjegye. Előbbi alkotója, restaurálója nyilvánvalóan nyugati tanulmányúton járt.
A nyugati külső homlokzat három szintes, a csúcson faragott Krisztus ül, angyalokkal közrefogva, egy díszes ív fölött, ami egy szépen megmunkált ablakkeretet vesz körbe. A homokszínű főfalak hátterében kiemelkedik az oltárablak, és másik néhány apró, lőrésnyi ablak, élénkvörös kőből készült faragott kerettel. Az oltár apszisában egy-egy, a keresztkarok homlokzatain három-három apró ablak található. Miért akkorkák? Statikai szempontok is szerepet játszottak, de nemcsak. Az arányokra is figyeltek, és voltak olyan szempontjaik, amik konkrét formát és mértéket adtak az építészeti elemeknek.
Hogy honnan származik a keresztkupolás megoldás, nehéz megállapítani. A környéken vannak korábbi megoldások, 7. századiak, Örményországban (Ecsmiadzin és Talin), Törökországban (Mren elhagyott örmény temploma), vagy Tsromiban, ami már Georgia, és amit be is mutatunk. Erre a templomformára nem praktikussági megfontolásból tértek át, hiszen nem volt sem olcsóbb, sem kényelmesebb, mint a bazilika-forma. Elsősorban szimbolikus üzenetük miatt döntöttek emellett, a keresztre utaló formájuk tette őket annyira népszerűvé keleten. Méghozzá mélységi kereszt, a belső tér magasságában kirajzolódó forma. És volt egy másik szempont is, jelesül, hogy a hívek javarészt szemben voltak egymással. Álltak tulajdonképpen, akkor még a hosszú liturgia alatt is csak az idősek és a betegek ültek. Mindenképpen teljesen más volt ezeknek az épületeknek a hangulata, mint a csarnoktemplomoké. Aki egyszer megszokott egy ilyet, nem kívánkozik másba. Van olyan megoldás is, hogy a keresztkupolát a bazilika-forma egészíti ki, főként nagyobb befogadóképesség érdekében, vékonyabb pilléres belső tér alakul ki, és oltárok vannak a kereszt oldalágaiban is. Ilyen (volt) például az oshki kolostortemplom, a Kutaisi-i Bagrati-templom és az Alaverdi Szent György-templom, Thesszalonikában a Panagia Acheiropoietos bazilika.
Van egy „zömök” érzése az embernek ezekben a templomokban, mintha el lenne rejtve, vagy legalábbis védelem alatt állna. A masszív falak és pillérek dominálnak, amelyek felváltották a bazilika nyitottságát és könnyedségét, helyette elrejtettséget, biztonság-érzetet hoztak, no meg több csendet is kényszerítenek a jelenlevőkre. Egyetlen ember is otthonosnak találja, jól érzi magát benne, ugyanakkor egy egész települést is befogad.
Az építészek azonban a földön járnak :), és azt mondják, hogy csak egy kupolát kell építeni, négy tartóoszloppal, a keletkező erők megtámasztása pedig szükségszerűen kereszthajós épülethez vezet. Igen, válaszolják erre a teológusok, akik értik, hogy mire megy ki a játék, csakhogy abból nem lesz templom, csak egy értelmetlenül elkerített tér. És megy tovább a baráti vita, merthogy így van, mondjuk minkettőre, a nehézkedés igazságát kénytelenek vagyunk elismerni, a másikat pedig nem szeretnénk megtagadni.
Az oltárrész három osztatú, egyrészt az adományok fogadását oldották így meg, amint említettük, másrészt a szentáldozás előkészülete, a proszkomédia zajlott nyilvánosan, a hívek előtt. A két oldalhajó viszont praktikus felismerésből következett. Ha már a támpillérek kívül kerültek, és a hajó magasságának emelkedésével egyre távolabbra, az ébredő nyomás ellensúlyozására, akkor be lehet kapcsolni az ekként igénybe vett területet is a templomtérbe, boltíveléssel, mindezek mellett így a kastélyok és udvarházak árkádsorának feelingjét nyújthatja a templombelső.
Tsromi-i templom
Légvonalban alig több, mint 30 km Gori-tól… Ez elég hátborzongató. Legközelebbi vasútállomás 3 kilométerre található, Gomi-ban. Nagyon kísért. A Mtkvari folyó már jobban hangzik. Át kell kelni fölötte, feloldozásért, felejtésért, „vagy amit akartok”. Bár amikor kiderül, hogy ebben a kis vidéki katedrálisban is van patrónusi emelet, talán külön bejárat is volt fenntartva számukra, akkor Gori fele is több megértéssel fordultunk. (Gori Sztálin szülővárosa.)
Úgy tartják egyes szakemberek, hogy nemsokkal a kereszténység felvétele után épült az elődje, de annak még nagyobb a valószínűsége, hogy valamivel azelőtt, tehát nem keresztény volt. Nem az első példa lenne Georgiában (pl. Chabukauri). A korábbinak nem maradt nyoma, sőt, szinte ennek sem. A jelenlegi székesegyház építése 626-635 között történhetett, amint arra a templom egyik ablakánál látható felirat utal. Nagyon hasonlít a San Pedro de la Nave-Almendra templomára (is), amit szintén ebben a korban építettek. Nagyon messze van, de ki tudja. Ugyanaz a lelkület véletlenszerűen ugyanolyan fizikai mintázatot talált érzései megformáláshoz? Az imádás felületeit végülis mi választjuk. Csak ez az egyetlen felirat maradt meg, de ez éppen elég a datáláshoz. A templomi graffitik pedig külön történet, talán a kijivi Szent Szófiában találhatók a legizgalmasabbak, de érdekes a vizsolyi is. Az említett krónika szerint 457 augusztusában itt kínozták halálra hitéért Razhdent, méghozzá más Vakhtang Gorgasali (+ VI. sz. eleje) uralkodása idején, aki ugyan ekkor még nagyon fiatal.
A Tsromi székesegyház egy keresztkupolás épület, csiszolt homokkő-tömbökből áll, illesztéseik vízszintesen egyenesek, függőlegesen szaggatottak. Egyes részein világosan látszanak a legutóbbi szerkezeti javítások (pl. ’49, ’75, stb.). A templomnak három bejárata van, illetve több is, a mellékbejáratokkal, és feltételezik, hogy ezeknek megvolt a sajátos hierarchiájuk. A talapzat egész körben lépcsősen kiszélesített, a szentély alatt három fokkal. Egész külső formáját a funkcionalitás jellemzi, az apszis íveiben muta(tha)tták meg a mesterek a korban kifinomultnak számító szaktudásukat. Azért óvatosak vagyunk, legutóbb az 1940-es földrengést követően volt egy szerkezeti helyreállítás, méghozzá 1949-ben. Nem kell tovább érdeklődni, a szám mindent, és ezúttal tényleg mindent elárul. Maguk az ívek egész biztosan nem eredetiek, de a formához, állítólag, ragaszkodtak a restaurálások során. Műemlékké nyilvánítása 2006-ban történt.
Érdemes körbejárni, bár nagy csodát ne várjon az, aki nem értékeli az eredetiségnek ezeket a darabjait, a szakrális építészetnek ezt a fázisát. Annak viszont, aki pontosan tudja mit akar látni, rendkívül érdekes. Lehet az ember boldogtalan mielőtt belép egy ilyen templomba, lehet boldogtalan, miután elmegy erről a helyről, de nem lehet boldogtalan, miközben benne van, és kapható némi áhítatra való hangulat, kívül is, csendes motoszkálás, finom, megakadó léptek, apró sóhajok. A többit a folyton szivárgó szentség elvégzi. Hogy ez itt a létezés fele, és a másik a hiábavaló. Talán egyáltalán nem szokott imádkozni, esetleg ez egész gondolat távol áll tőle, de az imádkozás gondolatára ilyen helyeken mégiscsak megremeg a térde. Bármilyen átlagos vagy spéci imapozíció azt jelzi, hogy megy a test is, pontosabban az egész idegrendszer.
Szerkezete, bár többször megrongálódott, mégis hűen mutatja a korabeli és a későbbi örmény-georgiai templomépítési mintát. Nem lehet alkalmazni rá az európai szabványokat, mondjuk pre-koraromantika :). El akar mondani egy történetet, és el akar, nem pedig csak odaszól, a dicsőség fele való útján. Mint amikor fogy ki a benzin, és az autós tekintete csak a benzinkút-ikont keresi, az őszi erdő, az ökörnyálak, a vonuló madarak nem érdeklik. Emellett egyénileg tesz vallomást, nem kórusban, hiszen elég magányos a környéken, de még a világban is. Olyan korban kezdte, amikor még nagyon kontrasztos, néha karcos volt a mondanivalója, kis kohónak képzeljük el, amit az őszinte bűnbánat erdei és a hála rőzséi tápláltak. Aztán elfelejtett szólni, hogy megváltozott. Vagy a világ neki, hogy pl. 70 évig vigyázzon saját magára, ne keseregjen, ha istálló lesz egy ideig. Könnyebben viseli az ember is a nehézségeket, ha akarva-akaratlan maga válogatja ki a saját válztozatot.
A harmonikus arányok, a tömeg egyensúlya, a falak puritánsága, emlékeztették a vonzáskörében élőket, hogyha túl zűrzavarossá vált az élet, el kellett jönni, és kint is, bent is eltölteni egy kis időt, mert hogyan tudhatná az ember, kitől ugyan, hogy netán rossz emberré változott? Van egy módszer, el kell merengeni egy ilyen helyen, nem kell feltétlenül templom legyen, csak inspiráló, áhítatra serkentő hely, és amilyen érzések ilyenkor felszivárognak a meglazuló elme eresztékein, abból tudhatja, hogy éppen hol tart. Itt voltam, mondja végül, gyógyultam, a többit elfelejtettem.
A homlokzatoknak van valami szigorú, de tekintélyt parancsoló megjelenésük, talán az egyszerűségük teszi, talán a régiségük, talán a kettő együtt. És talán a látogatók is hoznak valamit magukkal, amiből egy ilyen hangulat keveredik. Nincs semmi, ami elvonná a figyelmet a lényegről, a tiszta lét ereje, vagy a lét természetessége, nyersessége… birkóznak egymással gondolataink és érzéseink. „Ezért a lelki jó miatti szomorúság nem különleges bűn.” Aquinói Tamás
Az apszis kintről nem kerekített, három fülkeszerű beugrás található, két háromszög-alakú, amik a szentélyt mintegy kimetszik a templom kőtömbjéből, a harmadik kisöblű beugrás a bent álló oltár helyét mutatja, azzal mintegy a külvilág lép közelebb a misztériumhoz, aminek jegyeit a szentély produkálja. Közepén egy boltíves ablak, ami reggelente éppen az oltárra, és csak arra engedi a napfényt, ha olyan idő van. A középső lapos fülkét szalagszerű díszítés veszi körül. Az oldalsó háromszög alakú fülkék mélyén fejezetes és talpas páros oszlopok vannak a falba ágyazva.
Ezek az apszisbeli bemélyedések az épület statikai szerkezetét nem bontják meg. Természetesen a kialakítás mesteri, és művészi jellege sem elhanyagolható, olyan érzése van az embernek, hogy a mesterek itt kompenzálták a szigorú külső szerkezet miatt visszafogott tehetségüket. Nyilvánvaló, hogy a fő cél az volt, hogy a bent félköríves, félkupolás szentély ne legyen sérülékeny. Gyakoriak voltak errefele a földrengések, a malter pedig gyenge. A római keverék feledésbe merült, a puha homokkő tartása nem volt túl jó. Ha csak lehet, maradjon állva a templom, de nem a kegyelem katasztrófája, ha időnként egyes részeit újra kell rakni. Legalább nemzedékenként kifejezhetik ragaszkodásukat a hívek.
A szentély mellett mindkét oldalon, egyszintes sarokszobák helyezkednek el, amelyek mindegyikében egy keletre és egy oldalra néző ablak található. Belül egy boltíves nyílással össze voltak kötve a szentéllyel. Egy-egy mellékajtón lehetett ezekbe a kis helyiségekbe kintről belépni, minden bizonnyal itt hozták be a hívek az adományokat, illetve itt zajlottak az egyéni, privát misék, feloldozások. Az északi fülke lehetett a proszkomédia helye. Az északkeletinek keresztboltozata, a délkeletinek csillagboltozata van, a különböző korokban végzett felújítások nyomán.
A templomot többször is megrongálták és újjáépítették: a 11. és 12. század között, valamint a 16-17. században. 1731-ben például a torony leomlott. Az 1940. május 8-i földrengés a templom jelentős részét súlyosan megrongálta: a kupola összeomlott, a nyugati fal pedig megdőlt. Ennek ellenére a templom eredeti terve és általános kompozíciója változatlan maradt. Volt istálló is, ikonjait összetörték, a falakat átmeszelték, az istentiszteleteket betiltották.
Négy különálló pillér öleli körbe azt a teret, amit az ember nyitottnak, szabadnak érez, ahol olyan kitettséget él meg, mintha szabadban lenne, mégis Isten közvetlen tekintete alatt. A pillérek és a nyolcszögletű kupola csatlakozását érdekesen sikerült megoldani, ami még a kostantinápolyi Hagia Sofiánál is gondot jelentett. Kívül négy féltorony tapad a csatlakozások helyén, belül érdekes íves-lépcsős bemélyedéssel váltották ki az unalmas vitorlát, azaz a gömbszeletet. Ezeket kürtnek nevezik (falakon kívüli boltív), és minden jel szerint keleti származás, az iszlám építészet révén terjedhetett el a Mediterraneumban.
A kupola az épület közepén található, négy kis ablakkal, a tartóboltozatok masszívak, erőt, biztonságot sugároznak. Egyenlő szárú keresztet formál a templom, de mégis van egy iránya, a hosszú „szárat” a keskeny nartex adja, ahonnan 3 bejárat nyílik a hajóba. A narthex középső részét hengeres boltozat, a széleken pedig keresztboltozatos megoldású a födém. Ez helyiség emlékeztetett a Golgotára is, a földi bekötöttségre, arra, hogy a templomból kilépve egészen más törvények uralkodnak, ezért van ez az átmenet, hogy ne egyből kezdődjön a nyers valóság. Továbbá nagyon fontos közösségi szerepe is volt, csak a modernebb időben szolgált esernyőtárolóként. Korábban itt találkoztak, beszélgettek, üzleteltek és udvaroltak a hívek. Közben bent voltak a templomban, ráadásul az elemektől is védve.
Az épület belsejét tehát egy kelet-nyugati tengely jellemzi. A nyugati bajárat fölött volt a patrónusok emelete, ahová négyfordulós lépcső vezetett fel. Délnyugatra a nők szobája. Mindkét karban egy-egy íves és egy kerek ablak az oromfalban. Nem nagyon mertek elmerülni az életben ennek a karzatnak egykori használói, aztán egyik nemzedékükön kérték számon az egész múltat, elődeik fennhéjázását is. A „régi szép idők” forró, tüzes mellénnyé vált hátukon. Fájdalommal beszélünk erről, mert a többletszenvedés szükségtelen. Úgy van megalkotva az ember, hogy a harag, az irigység és a régi sérelmek emlegetése nem fáj az illetőnek, sőt, bizonyos élvezeti komponensek is felszabadulnak ilyenkor a szervezetben.
Itt-ott faragott kövek beépítve a falakba. Ha nagyon régiek lennének, nem lennének. A bejárat fölött befalazott ív, a déli homlokzat bejárati timpanonján egy kereszt látható. Az oromfal alatt ismét egy szélesebb kereszt, felette a lávaköveken rozetták és levéldomborművek láthatók. A templom oltárkagylóját mozaik díszítette, amelynek nagy része megsemmisült, a fennmaradt darabokat 1932-ben megőrzés céljából eltávolították, és Georgiai Művészeti Múzeumba kerültek. A templom többi fala és boltozata talán mindig is festetlen volt.
Tsminda Sameba – Szűz Mária (Istenanya) templom
Igen látványos helyen, a település fölött, egy kiugró gerinc ormán, a Szentháromság templom és a hozzá tartozó kolostor. Az épületeggyüttes Gergeti településhez tartozik, 1392-ben említik először, és azt feltételezik, hogy 1330 – 40-en között épülhetett.
Ez az egyik, ha nem éppen a legmagasabb helyen (2150 m) épült templom Gorgiában, bár az Oroszlán-templom mintegy 40 méterrel magasabban fekszik, de az nincs rendszeres közösségi használatban, jóllehet része a georgiai nemzeti identitásnak, amit immár törvény is megerősít.
A legenda szerint egykor egy ideig itt őrizték Szent Nino eredeti keresztjét. Ma ez, némi hányattatás után, a Tbiliszi-i Sion-katedrálisban található, amit körmenetre évente egyszer kivisznek a templomból.
A legenda szerint a Boldogságos Szűz Mária megjelent a pásztoroknak, és kérte őket, hogy építsenek templomot ezen a helyen. Amikor már majdnem kész volt, elfogyott az építőanyag, a mesterek tanácstalanok voltak. Egyik reggel viszont arra ébredtek, hogy a templom éjszaka csodálatosan elkészült. Semmi asszonyfalazás, emberi beavatkozás nem történt. A helyiek egy másik legendát is mesélnek, amelyben egy sas szerepel. A sebesült égi vándort meggyógyították, és visszaengedték a természetbe. Ahelyett, hogy elrepült volna, leszállt ezen a helyen, és sokáig ott maradt, amiből a lakók arra következtettek, hogy ez isteni jel, hogy azon a helyen templomot építsenek.
A tető, egyesek szerint a Kazbegi kúpjára hasonlít, de ez inkább csak érdekes egybeesés, hiszen az épület a hagyományos georgiai templomok mintájára készült, nem tűnik fel semmiféle lokális megoldás. A templom falai lennének a meredek sziklafalak, maga az épület mint egy őrszem, vigyázza a völgy békességét. Mind a templomot, mind a harangtorony falait faragott nemzeti jelképek díszítik.
A templom alaprajza egyenlőszárú kereszt, a központi tér ennek megfelelően egy közel négyzetalapú. Az épület faragott kőből, a kupola belülről téglából van kirakva, talán cseh-süvegnek neveznék nálunkfele.
A hozzá tartozó kolostor a 15. század végén vagy a 16. század elején épült. Sokáig itt tartották a Khevi-i vének tanácsának üléseit, itt tárgyalt a népi bíróság, itt őrizték a közösségi zászlót, és a választott tagok erre a zászlóra tették a hűségesküt. Nem tudni miért, a teremben kőpadok voltak :).
A templomban folyamatos ügyelet van, nyitvatartási időben egy szerzetes folyamatosan jelen van. Fotózni nem szabad, és mint minden templomban, a nők fedett testtel léphetnek be. A templom külső részéhez csatlakozó filegóriában lehet kendőt (hárászt) találni, a test illendő betakarásához. Ami teljesen jogos igény a szerzetesek részéről.
Betlehem-barlang
Vakhushti Bagrationi georgiai történész a XVIII. században „Georgia földrajza” című művében megemlített a Kazbeg egyik gerincének oldalán, egy sziklába faragott titokzatos barlangot: „A Mkinvari sziklába, amely nagyon magas, barlang van vájva, amelyeket Betlehem hívnak, de nehéz oda eljutni, a gerincről egy vaslánc lóg le a barlang elé, és az emberek ezen másznak le és fel. Azt mondják, hogy ott van az Úr bölcsője és Ábrahám sátra, amely oszlopok és kötél nélkül áll, és történnek más csodák is, de ezeket nem említem. Alatta van egy sziklába vájt kolostor is, de ez most üres.”
A Kartlisz Tskhovreba (Kartli élete) krónika elbeszéli, hogy abban az időben, amikor Timur-Lenk hordái Georgia ellen nyomultak, száz ifjú éjjel-nappal menetelve menekítették Georgia kincseit, a legendás Tamara királynő kincstárát. A Kereszt-hágón áthaladva eljutottak a Daryal-szurdokba, felkapaszkodtak Tsminda Sameba templomhoz, onnan pedig Betlehem-barlanghoz, ami eléggé rejtve volt minden földi halandó szeme elől. A fiatalemberek elhelyezték a barlangban a kincseket, és hogy senki ne árulja el a titkot, egymást leszúrták. Kartlis Tskhovrebaa régi georgiai történelmi művek gyűjteménye, amely a XII. században keletkezett és a XX. századig kiegészült. Ez a georgiai politikai történelem hivatalos emlékezete. Szóbeli és írott georgiai, görög és örmény forrásokat használtak fel.
A barlangot 1948-ban tárták fel tudományos igénnyel. Az északkeleti oldalban, 4100 méteres magasságban található. 1811-ben már felfedezte Friedrich Parrott utazó, de sokaáig nem látogatta senki, csak a legendák emlékeztek róla. Kiderült, hogy valóban csak egy vasláncon keresztül lehetett feljutni. Ősi zászlót, ikonokat, régi érméket és egyéb tárgyakat találtak, a barlang alatti sziklába vájt szerztesei cellákat találtak, egy kőkeresztet, sírköveket, valamint egy bazaltoszlopot és egy vöröses andezittömbökből álló piramist. Amelyik szerzetes ide jött, és egy évet itt töltött… Elképzelhetetlen, hogy túl lehessen élni egy 6 hónapos telet, 4100 méteres tgszf. magasságban, fűtetlen barlangban, nehezen megközelíthető helyen. Feltételezik, hogy nyári elvonulásra használták, illetve rejtekhelyként.
Betlehem-barlangot egy meredek andezitsziklába faragták. A csúcstól délkeletre elágazó Betlehem-gerincen található. A Kazbegi Helyismereti Múzeum őrzi a vaslemezekkel kovácsolt ajtót, egy rézcsillárt, néhány templomi felszerelést, pénzérmét, amiket ott találtak. Néhány felirat is olvasható a barlang falára vésve, amiket 10-11. századiakra becsülnek.
A helyi mondák igencsak színesek, de történészek azt feltételezik, hogy nyári időszakban használták, és értékes vallási ereklyék elrejtésére használták. Veszély esetén a környékbeli templomok, kolostorok értékesebb kegytárgyait, liturgikus eszközeit menekítették oda. Bár megközelítése kihívást jelent, éppen ez volt az esély, hogy a javakat az ellenség nem találja meg. Mint említettük, Ábrahám sátrával, Jézus jászolával és az Aranygyapjúval is kapcsolatba hozzák.
4700 méteres magasságban a természet egyedülálló formájú sziklákat hozott létre, amelyeket „Sárkányszikláknak” neveznek. A legenda szerint „… amikor Prométheuszt a Kaukázus szikláihoz láncolták, régi ellensége, a Sárkány megindult, hogy elpusztítsa a hőst. De mint tartja a monda, Prométheusznak nem az volt a sorsa, hogy a Sárkány megegye. A Sárkány megkövült a Kazbek lejtőin, és ebből lettek a jellegzetes sziklaképződmények.”
„Mindig emlékezz, egyszerűen nem érdemes kalandot mesélni, ha nincsenek benne sárkányok,” írja Tolkien. Át kell élnie az embernek a sebezhetőséget, és itt a hegyekben ez maradéktalanul meg is valósul. Más helyeken talán könnyebb az élet, itt keményen meg kellet küzdeni az elemekkel, és ez emberi kapcsolataikat is sajátos módon formálta.
Lomisa-templom (Oroszlán-templom)
Középkori keresztény kegyhely Kelet-Georgiában, amelyet Szent Györgynek szenteltek, de volt nemkeresztény előzménye is. A mostani épület egy 9. vagy 10. századból származó, többször átépített, egyszerű 14,5×7,8 m alaprajzú, kőből épült csarnoktemplom. A templomot nemrég restaurálták, szerzetesi lak is épült. A templom körül különböző épületek maradványai láthatók, emlékeztetnek, hogy egykor élet volt errefele. A településről 3-4 óra gyaloglással lehet felkapaszkodni. A belső teret a történelem során többször átalakították. A megmaradt templomban a boltíves mennyezet pilaszterek által tartott íveken nyugszik. Mtiuleti hegyvidéki tartomány és a szomszédos közösségek fő kegyhelye, kulturális jelentőségének köszönhetően a templom felkerült Georgia kiemelten védett műemlékeinek listájára.
A szentély egy magas hegyi hágón található, Dusheti településen, Kvemo Mleta falutól mintegy 7 km-re délre, és Pasanauri kisvárosától légvonalban 18 km-re északnyugatra. A Lomisi vagy Alevi hegy gerince, amelyen a templom található, északon az Aragvi-völgyre néz a történelmi Mtiuleti körzetben, amely ma adminisztratív szempontból Georgia Mtskheta-Mtianeti régiójának része, délen pedig a Ksani-völgy határolja, amely már Dél-Oszétia része.
Minden évben, pünkösd utáni szerdán megtartják a Lomisoba fesztivált, ennek a 2190 m magasan fekvő, Szent György tiszteletére szentelt templom környékén. Az ünnepség és a hozzá kapcsolódó rituálé a kereszténység előtti időszakra nyúlik vissza, de manapság keresztény vallási ünnepként kezelik, rég volt már a pogány kultusz. Egyesek szerint a keresztény templomot egy korábbi Hold-templom helyére építették. A pogány kultusz szimbólumait átörökítették Szent Györgyre, mert ő volt olyan harcias. Úgy tartják, hogy a Loma („oroszlán”) nevű ökör, amin ülve ábrázolták, a Hold-kultusznak a része lehetett.
Az Oroszlán temploma volt sokáig Mtiuleti és a Ksani-völgy lakosságának elsődleges istentiszteleti helye, komoly szerzetesi élet is volt körülötte. Számos gazdasági, politikai és katonai kérdés megoldódott itt, ugyanis történelmileg a kelet-georgiai hegylakók legszentebb keresztény szentélye volt, és legkomolyabb esküiket itt tették. Ez volt az a hely, ahol a helyiek összegyűltek és megvitatták a háború és a béke kérdéseit. A templom a georgiai (Kartli) királyi család és nemesek pártfogását élvezte.
A legenda szerint egy rajtaütés során a muszlimok többszáz férfit elhurcoltak, ezen kívül elrabolták Gzovana Szent György, a Mtiuleti térség fő ikonját is. Az ikon azonban szárazságot és halált hozott a muszlim országra. Ezért a szultán az ikont egy forró mészégető kemencébe dobta, de az ott sem pusztult el, csak enyhén megperzselődött, és kirepült a tűzből. Egy fehér bika szarvába akadt, amelyik váratlanul jelent meg a helyszínen. Senki nem merte bántani, babonás félelem szállta meg azokat, akik ezt látták. Nem volt hajlandó távozni, amíg a szultán el nem engedte az összes grúz foglyot. Így vonultak hazafele, és minden helyen, ahol a bika megállt, az emberek szentélyt, kápolnát építettek. A bika aztán felmászott a hegynyeregbe, és ott elpusztult. Az ikont végig vitte magával, és ahol a hordozója elpusztult, azt jelentette, hogy az ikon „itt akar lakni”. A hely erről a Loma (oroszlán) nevet viselő ökörről kapta a nevét. Szerzetesek telepedtek le a templom körül, és a templom, a kolostori élettel Georgia egyik ikonikus helyévé vált. Szerzetesek gyógyításairól legendák beszélnek.
A templom a gerincen hosszanti irányban fekszik, a kulcs az ajtóval átellenben levő oldalon volt felakasztva, jelezve, hogy az ünnepséget csak akkor tartják meg, ha mindkét völgyből eljönnek az emberek. Ma már ez nem működik, a templom a Georgia – Dél-Oszét határon fekszik, és bár már nincsenek orosz katonák jelen, de az oszét oldalról már évek óta nem jön senki.
Egy másik legenda szerint a királyi csapatok egyszer megálltak a dombon. Az éhes katonák nem találtak fát az étel elkészítéséhez. Ezért parancsnokuk eltüzeltette a templom ajtaját. Sikerült főzniük és enniük, de hamarosan elvesztették a látásukat. A parancsnok Lomisa Szent Györgyhöz fordult, hogy bocsásson meg neki, és adja vissza a látásukat, megígérve, hogy vasajtót készít a templomnak. Ezt követően a katonák fokozatosan visszanyerték a látásukat, a hálás parancsnok pedig betartotta ígéretét, és vasajtót készíttetett a templom bejáratára. Igazából egy vasalt tölgyfa ajtó áll ma is, 16–17. századi feliratokkal.
Másik érdekesség a Lomisa-lánc, amelyet állítólag a Samegrelo régió Dadiani királyi családjának egy női tagja hozott a templomba. A legenda szerint mezítláb, a vállán vitte fel a hegyre, ajándékként Szent György ikonjának. Mások legenda szerint egy grúz férfi hozta, akit Szent György csodával határos módon szabadított ki fogságából. A fogságban ahhoz a lánchoz volt kötve, és szabadulása után, hálájának jeleként, elhozta a templomba. A lánc egy része elveszett, a megmaradt darabja is mintegy 60 kilogrammot nyom. Aki valamit meg akar fogadni, vagy Szent Györgytől szeretne valamit kérni, az a láncot a nyakába veszi, és imádkozva háromszor körbejárja a templomot, az óramutató járásával ellentétes irányban, gyakran mezítláb. Más legenda szerint a láncot az említett Dadiani család lánya találta a hegyen, aki korábban maga is oroszlán volt, de megszabadult az átoktól. Talán mindenki hozzáteheti a sajátját, és úgy lesz kerekké, amelyik tele van élettel, és folyton változik. „Plus ça change, plus c’est la même chose.”
Egyszer, újév napján, a Mleta falu lakói a pappal együtt vonultak fel a szentélybe, a visszatérő úton egy lavina elragadta és életüket vesztették. Ezt követően 1876-ban Mletában megépült a „lenti Szent György-templom”, amely azóta is helyettesíti a hegyen levő szentélyt.
Pünkösd utáni szerdán tartják a Lomisoba-t, amit az tesz híressé/hírhedté, hogy rengeteg állatot levágnak. Főként juhokat, felajánlásként, a húsukat özvegyek és árvák kapják. Tulajdonképpen nem is levágják, hanem feláldozzák őket, így mondják. Egykor galambokat és kakasokat is feláldoztak, ma leggyakrabban birkákat. Minden család, amelyik áldozatot akar bemutatni, egy állattal, borral és két gyertyával érkezik. Ezután a gyertyákkal két helyen elégeti a juh szőrét: a fül alatt, a has közelében, és ismét a fül alatt. Ezután a vágást végző borral megáldja az áldozatot bemutató családot, és kívánja a kérés teljesítését, amellyel az Oroszlánünnepre érkeztek.
Az állatokat kicsit távolabb lenyúzzák, majd a húst a közelben lévő asztalokra eszik. Innen osztják el a rászorilók között. A helyiek számára ez a rituálé az oroszlános rítus elengedhetetlen része, és elfogadhatatlannak tartják azoknak a véleményét, akik az áldozatbemutatás eltörlését követelik.
A Lomisai szentély számos egyházi tárgyat őrzött, például ikonokat, kereszteket, zászlókat és különféle edényeket. Vakhusti herceg, 1745 körül Georgia földrajzát összeállítva, azt írta, hogy a templom „számos ikont és keresztet őriz, aranyból és ezüstből”. Ekkor még komoly szerzetesi élet volt e helyen, miután ez megszűnt, a fennmaradt kegytárgyakat biztonságosabb és könnyebben hozzáférhető helyekre szállítottak, például a mletai templomba vagy Tbiliszi múzeumaiba. Köztük vannak az aragvi eristavi („hercegek”) által adományozott edények, valamint egy ezüst gyertyatartó, amelyet Ketevan hercegnő (1744–1808), Vakhtang grúz királyi herceg felesége ajándékozott a lomisai templomnak, aki a tárgyon található felirat szerint, gyermekáldásért adott ekképp hálát Szent Györgynek.