William Wetmore Story, A gyász angyala (Angel of Grief, 1894; The Angel of Grief Weeping Over the Dismantled Altar of Life) című alkotása a római protestáns temetőben (Cimitero Acattolico per gli Stranieri di Roma – a Piramide közelében). Felesége emlékére készítette. Másolata sokfele látható. Photo: Bert Kaufmann.
(Gyász – 1. rész)
„Autót vezetünk, órát tartunk az iskolában, tesszük a dolgunkat. Mindeközben senki nem tudja, mennyire rettegtünk tegnap este, vagy éppen ma reggel. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiket közös megegyezéssel titkolunk egymás elől? Ugyanúgy rejtegetjük a titkokat mindannyian, anélkül, hogy tudnánk róla? Valamennyien álruhát viseljük? Mint sok gyászoló ember, mi is abbahagytuk, hogy a fájdalmunkról beszéljünk a barátainknak és családtagjainknak. Könnyebb volt úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mint folyamatosan igazolni és magyarázni a gyászunkat azoknak, akik nem érthetik meg. Gyászoló emberekhez fordulunk, mert csak ők tudják, milyen érzés valójában.” – Megan Devine
Általános gondolatok
Első írásunk a gyászról, mint általános jelenségről szól, tehát a hétköznapi veszteségektől kezdve egészen az érzéseket könyörtelenül átforgató nagy megpróbáltatásokig, arról, ami közismerten az emberiség közös tapasztalata illetve nyelve, és érint vagy fenyeget minden személyt. A szélesebb spektrummal szeretnénk elkerülni az egyoldalúságot, a „csapott minta-effektust”, hogy csupán az extrém esetekre figyeljünk, olynokra, akik a megküzdés valamilyen szélsőséges formáját mutatták, azzaz életüket elpusztította a szenvedés, vagy éppenséggel hősiesen túlélték és virágoznak, mi viszont eközben elveszítsük fogékonyságunkat a mindennapi gyászjelenségek iránt, amik a szokásos élettani folyamatok mintáját követve, apránként gyűlnek és okoznak zavart.
Természetesen az apróbb veszteségek („mindennapi szomorúságok”), illetve a rendkívüli tragédiák során átélt érzések intenzitása valamint tartama közel sem egyezik, ez nyilvánvaló, viszont minden gyászjelenség szerkezetében találni közös elemeket (már Seneca is foglalkozik a kérdéssel). Konkrét példát említve, gyászesemény kedvenc csapatunk veresége is, annál erőteljesebb, minél reálisabb volt a győzelmi várakozás, és gyásztörténet egy közeli hozzátartozó halála, aminek konkrét lefolyása végeredményben egyedi, minthogy kapcsolatos érzések függvénye, amikről később lesz szó.
Következésképp, amikor a kis- és nagy-gyászok közös vonásait keressük, egyáltalán nem szeretnénk összevetni a „mindennapi” és a komoly megrázkódtatással járó veszteségeket. Például egy átfutó szomorúság utólag még üdítő is lehet, érdekessebbé, színesebbé teszi az életet, de a nagy bánatok olyanok, mint az első komoly őszi fagy, kitisztítja ugyan a levegőt a párától, de végleg elveszejti a faleveleket. Gyermekkorban az új ruha elpiszkolódása miatti kétségbeesést és szomorúságot (illetve szégyent) felnőttként már megmosolyogjuk, ha egyáltalán fel tudjuk idézni, holott egykor az is a tárgyalt kategóriába tartozott, ugyanakkor nem ezt érezzük azokkal a veszteségeinkkel kapcsolatban, amelyeknek hegeit aktuálisan hordozzuk, és minden jel szerint ez így marad egész hátralevő életünkben. Nem egyedi eset, valamennyi mélyreható érzés aktuálisan örökkétartónak tűnik, aminek megvan az élettani és egyéb oka, a következménye pedig hogy itt lehetünk, és kaptunk engedélyt a szeretetre. Elfogadjuk az ittlétet, hálásak vagyunk érte, és amikor ez a hála kiönt a „megérdemeljük” peremén, akkor keletkezik a szeretet.
Mindenekelőtt leszögezzük, hogy önmagában a gyászt természetes folyamatként kezeljük, függetlenül annak jellegétől és intenzitásától, amivel egyáltalán nem az együttérzés felfüggesztését kívánjuk támogatni. Éppenséggel arra szeretnénk bíztatni, hogy tartsunk tiszteletben minden veszteséget, kicsiket és nagyokat egyaránt. Azt is, ami szemléletbeli változást hoz, és azt is, ami csak egy pillanatra borít árnyékot. Viszont tudomásul kell vegyük, hogy akármennyire megvisel, mégiscsak az emberi élethez szervesen kapcsolódó esemény, másrészt egyetemes emberi képesség, mi több, egyes szakemberek különös adottságnak nevezik, „sztárérzésnek”, és kiemelik vitathatatlan érdemeit az emberiség elérhető jólétében, természetesen úgy általában, nem pedig személyes preferenciaként. Elsőként egy közvetlenebb következményét említjük, jóllehet nem ez a legfőbb pozitív hatása, nevezetesen, hogy rendes körülmények között élettel és halállal nem is foglalkoznánk, legalábbis elvont módon, ha nem kényszerítene rá egy felkavaró, egzisztenciálisan bár közvetve fenyegető esemény. Ezek a kérdések, valljuk be, olyan meghitt hangulatot visznek egy beszélgetésbe, amire semmilyen más téma nem képes. Ennek pozitív folyományát nem kell külön kiemelni. A kutatók azonban sokkal fontosabbnak tartják az érzelmek elmélyítésében, a gondoskodás kiterjesztésében, a spirituális növekedésben játszott szerepét, amikről később szólunk.
Attól, hogy természetes folyamatnak tartjuk, nem szűnik meg félelmetessége, és nem is akarunk biztatni senkit arra, hogy akárcsak a legkisebb gyászérzést bagatellizálja, továbbra is úgy értelmezzük, hogy akihez hozzáér hideg valósága, az elveszíti életörömét, tekintete felissza békességét, könyörtelen árnyéka követi, bárhová megy, és beleszivárog minden hangulatba. A témával foglalkozók számára ismert a költői kép: (a gyász) „sötétséget árasztó napsütés”. Megélése egyedi, sőt, mondhatni ugyanannak az eseménynek is minden pillanatban más, mégis állítható, hogy mindenik változatban, valamennyi megélésben vannak általános vonások, igazából ezekkel tudunk valamit kezdeni, hiszen (szakembereket leszámítva) szinte csak ezeket ismerjük. Megküzdési stratégiából is számtalan létezik, és egy gyászkísérő, képességei, felkészültsége, a korábbi vagy folyamatban levő közös megtapasztalásokat felhasználva, alkalmazni is tudja valamelyiket, az érintett korábbi életútjának, ellenállóképességének, stb. függvényében.
Alapesetben nem kell semmiféle tudományos szintű praktikára gondolni, sőt, legtöbb esetben az érintettek nem is igénylik a támogatást, legalábbis nem szakmai jellegűt. Erre, a felmérések szerint, az érintettek mintegy 10-15%-ának lenne igazából szüksége. Az egymás iránti tisztelet megköveteli, hogy felelőtlenül ne avatkozzunk senki gyászába, ne súlyosbítsuk sebezhetőségét, és ha nem igényli, ne erőltessük saját ízlésünket, mint igazi megoldást. Engedjük a természetes folyamatot, és tulajdonképpen ezzel segítsük visszatérését a normalitásba. Hogy újratanulja a világgal, másokkal, az elhunyttal és adott esetben Istennel való kapcsolatát. Azt viszont, hogy mit nem szabadna mondani egy gyászolónak, tudnia kellene minden felnőttnek. Legkésőbb életének derekán magától is rájön erre mindenki, de jobb lenne, ha addig sem bántana meg néhány igencsak érzékeny időszakában levő embert. Ez a téma mondhatni figyelmünk egyik fókuszában van, úgyhogy később részletesen szólunk róla.
Ezúttal csak rövid meghatározással élünk arról, hogy gyászkísérő, vigasztaló, lelkigondozó lehet bárki, aki a.) jobb érzelmi állapotban van, mint érintett embertársa; b.) valamilyen jogosultsággal rendelkezik, és ez ellen az illető határozottan nem tiltakozik. Igazából egyetlen vágya van minden gyászolónak, legyen szó bármilyen szintű és jellegű veszteségről, hogy igazolják érzéseit. Ez gyakorlatilag meghallgatást jelent, de sokkal többről van szó, mint látni fogjuk. Nem mindenki képes meghallgatni embertársát, és ebben nincs semmi szokatlan. Éppen ezért intünk óvatosságra: ha valaki jelzi, hogy figyel, nem jelenti azt, hogy a gyászolónak kötelező feltárnia érzéseit.
A lényeg gyakran kimondhatatlan
Figyelembe kell venni a nyelv kifejezőképességének korlátait, hiszen az első dolog amit megfigyelhetünk egy megpróbáltatáskor: ki sem tudja az illető fejezni érzéseit. Ha pedig megpróbálkozik, tudomásul kell venni, hogy szavainak első rétege (amit maga mond rávezetés, segítség nélkül) csak töredékét hozza felszínre annak, amit megél. Abban kell segíteni, hogy élete ne váljék rideg, visszhangos mauzóleummá. Legtöbben annak a megfogalmazásával is megküzdenek, hogy kifejezzék igényeiket, és vérüket kérik, hogy módjával, de hajtsa meg szívüket. Érzéseikről nehezen tudnak nyilatkozni, amik minden irányba áradnak, mint tealevelekből kioldódó tartalom a forró vízben. Ha kudarcot vallanak, talán végleg bezárkóznak, vagy önsorsrontó praktikákkal oldják meg az erőteljes koncentrációból fakadó zaklatottságot és fájdalmat.
Van itt egy hiperkogníciónak nevezett kockázat is, minél több kifejezést megismer valaki a benne zajló pszichés folyamatokról, annál nehezebben lesz túl rajtuk, több ok miatt is, ezek közül legfontosabb, hogy nagyon sok potenciális vigasztaló számára elérhetetlenné válik. Nyilvánvaló okok miatt. Mint a gleccserek napsütésben, minden egyes alkalom a múlt más rétege olvad ki, és a Nap ugyan nem, de az emberek egy idő után feladják, vagyis elfáradnak a gyászoló újabb érveitől. Továbbá az IQ pozitívan korrelál azzal, hogy valaki hány érvet talál ahhoz, hogy igazolja álláspontját, megmagyarázza helyzetét, adott esetben tehetetlenségét. Ez az alapvetően pozitív adottság gyász esetén nem segít, hiszen a képességei arányában tud érvelni valaki amellett, hogy nem fog neki sikerülni.
Viszonylag friss felismerés (C. M. Parkes), hogy a gyász egyszerű, illetve a róla való beszéd is könnyebben megy, ha a kapcsolata az eltávozottal, nem volt bonyolult, kaotikus. Erről, D.v. még írunk a későbbiekben. Ellenkező eset a „krónikus”, „hiányzó”, „gátolt”, vagy összefoglaló névvel a „bonyolult gyász”, bár nem mindenik kifejezetten az említett viszonyról szól. Aztán bizonyos életkortól, természetes módon, márcsak az elfelejtett emlékeket tartjuk számon, illetve azokat a helyszíneket, ahol valami szép élményt végleg elhagytunk, magyarán a korral változik emlékezetünk ízlése. És még egy egyetemesebb megjegyzést Pierre Nora-tól, miszerint alapvetően az történik, hogy „a történelem felgyorsulása a múltat olyan világgá változtatta, amelytől alapvetően el vagyunk vágva, és a folytonosság hiányának érzése egyre erősödik bennünk.” Szóval nem elég, hogy az érintett világa teljesen felborult, makroszinten is mozdul minden, és már nem tudja, hogy igazából mit várhat el úgy általában a környezetétől, embertársaitól ebben a „modern világban”.
Viszont abból, hogy rendes menetét természetes folyamatként ismerjük és kezeljük, az következik, hogy nem igazán tartjuk szerencsésnek a „feldolgozás” kifejezés használatát vele kapcsolatban, holott tisztában vagyunk, hogy valóban munka, illetve azzal is, hogy ennek jelentése legtöbb esetben nem feltétlenül a közönséges „megcsinálom, mert uralom”. Ez talán nyelvünkbe német hatásra érkezett, az eredeti Freud 1917-es híres tanulmányából származik, amiben a „Trauerarbeit” – gyászmunka, gyászfeldolgozás fogalmat használja. Számtalan más érzés mellett a domináns mégiscsak a szomorúság, ami az érzések pásztora, és közvetlenül nem befolyásolható, vagyis nem formálható kedvünk szerint, mint egy nyers agyagedény, bár, ismételjük, számunkra is nyilvánvaló, hogy a törekvéseknek és a tudatos munkának komoly szerepe van abban, hogy a fájdalom belátható időn belül elviselhető mértékűvé váljon. A gyászoló ugyan gyakran azt éli meg, hogy sodródik, mintha elvesztette volna életének központját, egy testtömeg hiányzik, instabil az élete. Jó esetben viszont tud kapcsolódni egy stabilabb megérzéshez, egy megtartott erősséghez, amint arról a „kettősfolyamat modelljében” látni fogjuk.
Mindazonáltal szerencsésebbnek tartjuk a gyász iránt nagyobb tiszteletet mutató „átélni”, „megküzdeni” stb. megfogalmazásokat, és szeretjük, de teljesen más kategóriába tartoznak az olyanok, mint „megölelni, elfogadni, belékarolni”, stb. Számtalan más nyelvi megoldás is áll a rendelkezésünkre, de el kell ismernünk, hogy ezen a téren magyar nyelvünk nem jeleskedik, viszont körülírással pontosabbak lehetünk. Néhány példa: hatékony megbirkózás; a veszteséggel való szembenézés kognitív folyamata; gyógyulás; elfogadásra, elszakadásra való törekvés; tudatosítani a veszteség valóságát; megbékélni a veszteséggel, stb.
„Gyász” alatt, gyors megfogalmazásban, a „homo sentimentalis” veszteségre adott komplex reakcióit értjük, a tucatnyi érzést, illetve a kezdeti időben mutatkozó szomatikus reflexeket, és az érzelmi átrendeződés, az egzisztenciális válság reális neurokémiai zavarait, a „lehetőségek rendszerének” elvesztését. Amikor a tények szintje rémisztően üres. Más szóval, van az élet, az események következetesen, természetesen és megszokott módon egymásba kapcsolódó sora, és van a gyász, ami úgy fest mint egy szaggatott vonal, amikor a történetek elkülönülnek egymástól, és egyelőre, vagyis a hatás ideje alatt, nincs olyan érzés, ami köztük hézagmentes kapcsolatot tenne lehetővé.
Számtalan megfogalmazást ismerünk, vannak, akik „pusztító érzésnek, magányos ürességnek” nevezték, vagy olyasminek, „ami teljesen széttépi az embert”. „Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok-e helyesen megfogalmazni. Az egész annyira megdöbbentő.” „A világ tengelye elmozdult, a világot Braille-módon olvasom, azaz tapogatózva. Az életem minden aspektusa megváltozott. A világ más helynek tűnik.” „A fájdalom feltorlódott, nem tudok már rajta áttörni, hogy napjaimhoz visszajussak.” „Gondoltam, hogy majd amikor időm lesz, kigyászolom magam, abban is bízva, hogy később valamivel könnyebb lesz. De a fájdalom megvárt.” Közben ki tudja hanyadszor hallják, hogy az élet megy tovább. Ami amúgy ostobaság, mert nem az élet megy tovább, hanem az idő, a tartam (durée) folytatódik, a festmény itt véget ért, (csak) a vászonból van még fedetlen rész.
A gyászolás pedig a veszteséget övező, a gyászolót segítő társadalmi és kulturális normáknak megfelelő viselkedést jelent. Gyakran ez azt jelenti, hogy mindenki igyekszik távolságot tartani, fél attól, hogy az érintett fogasként kezeli, ráakasztja nagy fekete kabátját, és ottfelejti (gardrób-effektus). Tágabb értelemben tehát a gyász olyan sokféle ellentétes érzésekből álló természetes és általános érzelmi reakció, melyet az addigi életünk visszavonhatatlan megváltozása során átélt érzelmi veszteség okoz. Az első tudatos hazugság is gyásszal jár, a bizalomvesztés is ide tartozik, a honvágy, és természetesen a betegség, meg annyi minden más, amire nem is figyelünk, pl. börtönbüntetés illetve a test rugalmasságának elvesztése, ami rendszerint apró részletekben érkezik (testgyász).
A „normális reakció” igazából egy mennyiség nélküli statisztikai fogalom, azt a gyakoriságot jelenti, amellyel ez a viselkedés egy véletlenszerűen kiválasztott, gyászoló populációban előfordul. Bár a statisztika… Kutatások kimutatták, hogy egy ittas ember, ha csak a saját életét nézi, a pubból jobb ha saját autóval megy haza, gyalogosan ugyanis rosszabbak a túlélési esélyei. Tehát a saját túlélési esélyei, statisztikailag. Mégsem tanácsolnánk ezt senkinek, sőt, ha ilyen próbálkozással találkozunk, igyekszünk azt meg is akadályozni. Vagy hogy az Egyesült Államok évente több katonát veszített békeidőben, mint véres háborúi során. Ez a statisztika. Azt nem tudja leírni, amikor a szavak röpképtelenek lesznek, és valakinek az énje és a múltja folyik el a könnyekben. Nem traumatizált, nincs semmi külsérelmi nyom, de egy nyomasztó érzés ott settenkedik a tűzfalak mögött, ahová érzéseit, titkait mentette.
Lényeg, hogy kénytelenek vagyunk normalitásról beszélni, és hogy ennek vannak kulturális és korhoz kötött elemei. Közös mindenikben, hogy egyik esetben sem az a végcél, hogy a gyászoló elfelejtkezzen az elhunytról, hanem az, hogy helyet adjon neki belső életében, jövőjében, és akkor beszélhetünk a gyász lezárásáról, amikor minden emlék, minden érzelem fokozatosan megtalálja helyét az új felállásban. Konkrétabban, de szintén csak felületes, rövid megfogalmazással élve, a gyász akkor zárul le, amikor valaki elfogadja, hogy 1). ami volt, többé nem lehet; 2). elengedi azt, ami lehetett volna, de nem lett; 3). sikerül fájdalom nélkül élni a valóságban. Lényegében egyetlen valódi patologikus reakció az, ha valaki nem fogadja el a veszteséget.
Nyilván, ezek szavak, úgyhogy mérsékelt fontosságot tulajdonítunk nekik. Annál komolyabban emlékeztetünk arra, amit részben a gyász természetes mivoltából vezetünk le, hogy a gyászoló védelem alatt álló személy, és rendkívüli bánásmódot igényel. Tapintatlansággal (amiről később lesz szó) nagyon meg tudjuk zavarni azt a folyamatot, ami alapesetben külső segítség nélkül is békésen zárulna, ami rendszerint azt jelenti, hogy „csupán” enyhe nosztalgikus szomorúság marad utána, az viszont nagy valószínűséggel véglegesen. De az illető képes lesz tovább élni az életét és szeretni azokat, akik még mindig körülötte vannak. Nem egy esetben a gyász minőségi változást hoz az érzelmi életben, igazolódik a régi tétel, miszerint fájdalom az, ami meghozza a növekedést.
A gyász W-je
Akik átmentek egy erőteljesebb folyamaton, azok gyakran úgy írják le, hogy az út során volt „két, egymástól távol eső, kiszáradt völgy”, nevezik még „dupla mélyű átélésnek”, de a leggyakrabban úgy hivatkoznak rá, mint „a gyász W-je”. Természetesen sok érzelmi mélypont van a gyász során (ld. „kettősfolyamat modell”), de két szakaszt határozottan el lehet benne különíteni, és az érintetteknek, lelkigondozóknak erről tudni kell. Friss, közvetlen gyászukban kevesen hiszik el, hogy rendszerint vár rájuk egy másik mélység, ami nem fájdalmas, abban az értelemben, mint az első, viszont kétségbeejtően keserű. Mindezek mellett ebben a szakaszban már kevesebb figyelmet és támogatást kap. Az első mélypontban a fájdalom eleven és éles volt, netán egészen szürreális formában jelentkezett, de paradox sokkhatás védte az életet a teljesen letaglózó átéléstől, ködöt vont az elme köré, tompította az érzékszerveket. Sokan úgy gondolták, hogy a legnehezebb időszak közvetlenül a veszteség után következik, de ez nem teljesen igaz. Abban a pillanatban, amikor tudomásukra jut egy közeli személy halála, bekapcsolnak a biológiai védekező mechanizmusok. Ezért tűnik úgy az első időszak, mint valami irreális esemény, amit kívülről figyelnek, miközben nyilvánvalóan benne vannak. Sok érintett azt állítja, hogy néhány napig alig érzett valamit. Ez az állapot valójában néhány órától néhány napig tarthat, azt követően a test által felépített pszichés védelem kezd megszűnni.
A későbbi, vagyis a második mélység egészen más jellegű, nem annyira eleven, inkább nyomasztó, megrázó, és akkor jelentkezik, amikor az érintett felismeri, hogy már tud élni anélkül, akit/amit korábban hónapokig, vagy akár évekig gyászolt, és mindezidáig úgy gondolta, hogy soha többé nem lesz ez másként, nem felejt, nem fogja másként érezni magát. El sem tudta képzelni, hogy ne a veszteség-érzés határozza meg a gondolkodását, illetve hogy egyszer újra szenvedésmentes lehet az élete. Ugyan még mindig hiányérzete van, de már elviselhető mértékű a fájdalom, némi tudattalan nosztalgia ébred a korábbi időszak értékesebb, tömörebb és összefogottabb életszemlélet iránt, amit éppen az eleven gyásza generált. Másrészt szégyent érez, hogy már nem tud úgy elszomorodni, könnyezni, ha rá gondol. Retteg attól, hogy egy nap egészen túllesz rajta, és már nem a gyásznak ismerős aurája fogja körülvenni. Akár egzisztenciális fenyegetésként is élheti meg, hogy „leáll a gyász operációs rendszere”. Hogy a felejtéssel vagy újabb tervekkel, lelkesedéssel, nevetéssel vagy éppen szeretettel elárulja azt, aki, korábbi meghatározása szerint, felejthetetlen.
Legtöbb gyászoló egyszerűen nincs felkészülve arra, hogy a fájdalom elmúlik, és az öröm visszatér. Ez történt azzal a nővel is, aki egy társaságban, hosszú évek óta először, elnevette magát. Rettenetesen megdöbbent, mintha bűnt követett volna el. Abban a rövid nevetésben még nem volt benne, vagyis nem akart benne lenni. Szíve máris kompenzálni akart. Elnézést kért, félrevonult, kisírta magát, és helyreállt az érzelmi egyensúlya. „Amíg szeretem, addig nem fogom abbahagyni a gyászolást.” C. S. Lewis például attól tartott, hogy elveszíti elhunyt feleségének emlékét, hogy emlékezete nem tükrözi valóságosan azokat a szép dolgokat, amelyeket együtt éltek át. Azonban amint kezdett felépülni a fájdalomból, meglepődött, hogy az emlékei visszatértek, méghozzá korábbi elevenségükben, újra megtalálta feleségét, és hálás volt, hogy amikor már kevésbé gyászolta, akkor „emlékezett rá a legvilágosabban”, írja híres könyvében (A bánatról, A Grief Observed, 1961).
Bölcsek, tapasztaltak óvatosan fogalmaznak: a gyász örökké tart ugyan, de nem a fájdalma, hanem a hatása maradandó. Vagyis egy új fejezetet nyitott valaki életében, megváltoztatta szemléletét, és nem szűnt meg formálni őt, sőt, minden jel szerint tartós befolyást szerzett élete fölött, amit egy ideig az árnyékok is földre nyomnak, és távolsági vonalon érkezik minden hang. Akkor is megváltoztatja, ha jól alkalmazkodik hozzá, mert a gyásza „magától növő vetés” rendszerében a „magától” parancsba rendezkedik be. Ha akut fájdalom el is kerüli, a gyász „kimenetekor” egészen másként tapasztalja önmagát és a világot. Mindazonáltal nem szerencsés „megoldatlan veszteség”-ről beszélni, hiszen a megváltozott élethez aktuálisan nincs referencia, illetve egyáltalán nem is megoldatlanságról van szó, hanem egy átmeneti állapotról, ami élhető, akkor is, ha a gyász főnixmadár-szerűen visszatér, rövidebb, tartósabb ideig. Minden pszichés probléma abból adódik, figyelmeztetett már M. Scott Peck, hogy az ember szükségtelenül megpróbálja elkerülni a fájdalmat.
Közben egy láthatatlanná tevő köpeny takarja be, legalábbis így szoktunk fogalmazni, de igazából egy félig áteresztőről van szó, ami az érzékelést illeti. Lesznek, akik tudni fognak a benne zajló változásokról, éppen ezért igyekeznek tapintatosnak, türelmesnek lenni, vagy éppen megvédeni őt további negatív hatásoktól. Mondhatni viszonyuk empatikus, és eszerint fordulnak az érintett felé, ahogy ilyenkor lehetséges, és amint ismeretes, a gyász két igét ismer és koptat: mondani és tenni. Vagy pontosabban: tenni és mondani.
Szomorúság
Sokan beszámolnak arról, hogy a szomorúság úgy hatott rájuk, mint valami enyhe drog, bár ezzel kapcsolatban legtöbbüknek csak elméleti ismeretei voltak. Jóval azután, hogy kilábaltak egy gyász által megnyitott mélységből, időnként szükségét érezték annak, hogy ismételten átéljék a szomorúságot, a tucatnyi érzés közül egyedül azt. Úgy írták le, mint egyik leghatalmasabb érzést, amivel addig találkoztak, és amikor elárasztotta őket, mintha minden negatívumot kimosott volna belőlük, se haragudni, se irigykedni nem tudtak, csak sírni, meleg szívvel, finoman fakadó könnyekkel. Beszámolóik szerint egyfajta szentségi élmény lehetett, ami felfénylett a pillanatban, és tekintete ott is maradt, homályosan, de valóságosan, mint a nappali Hold.
A mély szomorúság valószínűleg a gyász leggyakrabban tapasztalt és legerőteljesebben jelentkező tünete, ha egyáltalán lehet így nevezni. Mindenképpen nyilvánvaló, hogy a gyász típusától függően a legmakacsabb is lehet. Ürességet, kétségbeesést, vágyakozást, vagy mély magányt érez az illető, érzelmileg instabilnak érzi magát. Legtisztább, de úgy is mondhatjuk, hogy legszélsőségesebb formája lényegében a beletörődés. Ugyanakkor figyelemreméltó pozitív hozadékai is vannak, és nemcsak az, hogy Cesaria Evora eszünkbe jut. A figyelmet befelé fordítja, rendszerint intenzív és elhúzódó önelemzésre indít. Már olyan esetben is, amikor átmeneti szomorúságot élünk meg, mint például szomorkás film vagy szívszorító zene nyomán, jobban odafigyelünk a környezetükben zajló eseményekre és érzésekre. A kutatók azt a következtetést vonták le, hogy „a szomorúság pontosságot hoz magával”.
Azok az emberek, akiket szomorúvá tesznek, pontosabban mérik fel meg saját képességeiket és teljesítményüket, és másokat is átgondoltabban és kevésbé elfogultan ítélnek meg. Például a dühös emberekhez képest a szomorú emberek jobban ellenállnak a sztereotípiáknak, amikor másokról nyilatkoznak. Általánosságban tehát a szomorúság segít koncentrálni, és elősegíti a mélyebb és hatékonyabb reflexiót.
A gyász idején, amikor megpróbálunk megbirkózni egy szerettünk halálával, a szomorúság olyan alapvető eszközzé válik, amely segít elfogadni a veszteséget. A szomorúság segít nekünk ilyen alkalmazkodásokban, mivel kényszerű „szünetet” ad nekünk, írja George A Bonanno. „Az emberi szenvedés elviselhetetlen lenne, ha nem hígulna fel az időben” (S. Weil). Ily módon a szomorúság szinte az ellenkezője a haragnak: míg a harag felkészít minket a harcra, a szomorúság lelassítja biológiai rendszereinket, hogy visszavonulhassunk. Sőt, nemcsak az érintettek csendesednek, hanem úgy érzik, hogy velük együtt a világ is. Néha a gyászolók azt mondják, hogy a veszteség szomorúságával élni olyan, mint lassított felvételben élni. Úgy tűnik, hogy kevésbé kell odafigyelnünk a körülöttünk lévő világra, így képesek félretenni a mindennapi gondokat, és figyelmüket befelé fordítani.
Amikor szomorúak vagyunk, elmerülhetünk a gondolataikban, annyira lefoglal minket az elvesztett dolgok valósága, hogy ideiglenesen megfeledkezünk saját közvetlen szükségleteinkről és felelősségeinkről, vagy a körülöttünk lévők szükségleteiről. Ha nem figyelünk oda, ez a fajta elmerülés veszélyes lehet, de a szomorúság beépített biztonsági mechanizmussal rendelkezik. Amikor szomorúak vagyunk, általában szomorúnak is tűnünk, különösen gyász esetén. Az arcunk szó szerint megereszkedik. A szemöldökünk összehúzódik és felfelé emelkedik, háromszöget alkotva, írja Attig, szemhéjunk összeszűkül, az állkapcsunk meglazul, az alsó ajkunk pedig előre és lefelé húzódik, mintha duzzogni akarnánk. Akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, ez a kifejezés egyértelmű jelzés mások számára, hogy segítségre szorulhatunk. És mint kiderült, a szomorú arckifejezések nagyon hatékonyak a szimpátia, a megértés és gyakran mások segítségének kiváltásában.
Úgy vagyunk beprogramozva, hogy így reagáljunk egymásra: amikor másokat szomorúnak látunk, mi is szomorúak leszünk, például amikor egy szerencsétlen helyzetben lévő ember fotóját látjuk, vagy amikor egy filmben szomorú jelenetet nézünk. A komor filmszcénák olyan hatékonyan váltanak ki szomorúságot a nézőkből, hogy a kutatók számára, akik az érzelmeket tanulmányozzák, alapvető eszközzé váltak. Az idegtudományok nemrég megerősítették, hogy amikor az emberek mások szomorú helyzetét ábrázoló fotókat vagy filmeket néznek, beleértve a gyász jeleneteit is, akkor fokozódik az aktivitás az amygdalában, egy olyan agyi struktúrában, amely szorosan kapcsolódik az érzelmi élményekhez.
„Nadia soha nem érezte, hogy bármi köze lenne bárki máshoz. Minden érzést egymagában élt át. Kortársaival teli osztályteremben ült, úgy tűnt, mintha minden ugyanolyan lenne, mint máskor, de belül egy erdőben állt, és addig sikoltozott, amíg a szíve szét nem szakadt. A fák addig nőttek, míg egy nap a napfény már nem tudott áttörni a lombok között, és a sötétség itt bent áthatolhatatlanná vált.” Fredrik Backman
„Először történt, hogy nem tekintették a szomorúságomat bűnnek, hanem elismerték akaratlanul előálló rossznak, olyan idegállapotnak, amelyért nem én voltam a felelős. Megkönnyebbültem, hogy többé nem kellett szörnyű lelkiimeretfurdalások között élnem, és anélkül sírhatok, hogy ezt szándékos gonoszságnak tartanák.” Marcel Proust
Idegrendszeri esemény
Ugyanis egy közelálló elvesztése után is aktiválódva maradnak neuronjaink, az illető idegi lenyomata még sokáig fennmarad, akármivel is próbálkozunk. „Frissítenünk kell virtuális térképeinket, írja Mary-Frances O’Connor, hiszen a gyász egyik legfőbb problémája, hogy eltérés van a virtuális térkép, amelyet mindig használunk szeretteink megtalálásához, és a valóság között, miután meghaltak, és már nem találhatók meg a tér és idő dimenzióiban. Az a valószínűtlen helyzet, hogy egyáltalán nincsenek a térképen, és az ebből fakadó riadalom és zavarodottság az egyik oka annak, hogy a gyász elborít minket. A gyászoláskor egyik legkínosabb feladat, hogy lemondjunk arról a térképről, amit eddig közösen használtunk, és átalakítsuk a kapcsolatunkat az elhunyt személlyel. A gyászolás, vagyis az, hogy megtanuljunk értelmes életet élni szerettünk nélkül, végső soron egyfajta tanulás, ami egész életünkben zajlik, ezért nagy türelem kell, hogy hagyjuk kibontakozni ezt a figyelemre méltó folyamatot.”
Azért, mert a szeretett személy élt, és mert szerették egymást, az azt jelenti, hogy amikor az a személy már nincs a külvilágban, fizikailag még mindig létezik – az agy idegsejtjeinek kapcsolataiban, foglalja össze a fentebb idézett Mary-Frances O’Connor ismert könyvében (The Grieving Brain – A gyászoló agy). „A szeretett személy nemcsak mellettünk élt, hanem általa egy egyedi és sajátos világértelmezéshez is jutottunk, és az agy számára rettenetes kihívás, hogy meg kell tanulni úgy élni a világban, hogy hiányzik belőle az a személy, aki mélyen beivódott a világnézetünkbe. Ez azt jelenti, hogy az agy számára a szeretett személy egyszerre eltűnt és örökre megmaradt, és a gyászoló egyszerre két világban él. A gyász szorongásként jelentkezik, amelyet egy adott személy hiánya okoz, aki kielégítette az ember kötődési igényeit, és ezért része volt az ember identitásának és a világban való működésének.”
Az elme folyamatosan kíséri szeretteit mindenüvé, együtt van eseményekkel, tárgyakkal, érzésekkel, akkor is, ha fizikálisan nincs velük. Ha valaki, vagy valami elveszik, az agy emlékezik, őrzik a helyét, és minduntalan megkísérli lefuttatni a szokásos programját. Ha ez nem sikerül, kényszerűen vele akar tartani, de állandóan szembesül azzal a ténnyel, hogy a személy, a tárgy, az esemény helye, ahol szerette tartózkodna, az a valóság üres. Ezt nevezzük a világ kiüresedésének. Az érzelmek lefutásának automatizmusa megszűnt, nem véletlen, hogy „sejtszintű fájdalmat” érez az érintett.
Ethan Kross és munkatársai (Michigani Egyetem, ill. Leuveni Egyetem) tanulmányozták a társadalmi elutasítást és a fizikai fájdalmat, és arra a következtetésre jutottak, hogy a társadalmi elutasítás (például egy romantikus kapcsolat felbomlása vagy egy szerettünk halála) és a fizikai fájdalom ugyanazokat az érzelmi komponenseket használja az agyban. Ezt egyébként más kutatások is megerősítették, és korábban írtunk róla. A változás képessége kritikus fontosságú a változó környezethez való alkalmazkodásban. Agyunk segít nekünk kezelni a változásokat azáltal, hogy lehetséges jövőket épít fel, és lehetővé teszi számunkra, hogy úgy viselkedjünk, hogy felkészüljünk ezekre a jövőkre. Írja tehát minduntalan a lehetséges szcenáriókat, ezért a gyászoló külsőképpen lecsendesedettnek látszik, belül hatalmas küzdelemk zajlanak. Nem véletlenül, hogy gyakran ingerült, fáradt, vagy éppen egészen kimerült, jóllehet „semmit nem csinált”.
Tény, hogy a gyász okkal történik, az ember kiváltsága, állítják szakemberek, és akik ezt a kiváltságot hordozzák, el kell viseljék annak előnyös és fájdalmas következményeit. Egyrészt fájdalommal jár, másrészt mindez értelmes fájdalom, amely befolyásolja az érzelmi kapcsolatok egész hálózatát, amelyek életünk pszichés környezetét alkotják. A gyász – ahogyan gyakran és helyesen mondják – a szerelem ára. Valamilyen szerelemé. Ezért érvényes rá a maradandóság törvénye: „Most azért megmarad…”, és mintegy „az örökkévalóság fog térdenállva könyörögni, hogy legyen vége”.
A mindennapi és a megrázó
Egy szerettünk elhalálozását követő „nagy gyász” mellett az életünkben jelen vannak a mindennapi veszteségek nyomán jelentkező un. „kis gyászok” is, egyrészt elékeztetve, hogy a halál mindannyiunk számára elkerülhetetlen valóság, másrészt – ahogy látni fogjuk – megtanítanak értékelni mindazt, amivel rendelkezünk. Utóbbi elég közhelyesnek hangzik, de mégiscsak ez a „gyász haszna”, amint arról röviden szólunk. Előbbibe természetesen nemcsak a halált övező érzések tartoznak, hanem súlyosabb érzelmi megrázkódtatások is, és mindezek intenzitásában nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyéni vonásokat sem. Egy szeretett személy halála, vagy egy rendkívüli érzelmi megterheléssel járó változás az életben adott esetben a „radikális lehetetlenség” helyzetbe hoz nagyon sok embert, de van olyan is, akit elkerül a bánat. Ez pedig olyan, mint a fájdalom-érzet hiánya a test számára, aminek élettani következményeit nem kell soroljuk, és egyértelmű, hogy nem kívánatos.
A gyász megmutatja nekünk, méghozzá mindannyiunknak, hogy soha nem tudjuk teljesen uralni a bennünk lezajló meghívatlan érzéseket, illetve függetlenedni azoktól a folyamatoktól, amik körülöttünk zajlanak. Mintegy rá vagyunk kényszerítve, hogy átéljük, adott esetben meg is szenvedjük a másoktól való függőséget. A szeretet gesztusainak, az elkiáltott boldogságnak visszhangjai furcsa, fájdalmas játékot űznek velünk az „idegrendszeri akusztikában”, és szűnni sem akarnak, legalábbis nem olyan mértékben és ütemben, mint szeretnénk. Ez egzisztenciális értelemben kiszolgáltatottá tesz minket, de éppen ez a tehetetlenség, ez az alapvető törékenység teremt vágyat a minőségi megélésekre, a másokhoz való interakcióink során. Ebben az értelemben a gyász és az etikus élet összefüggenek egymással. Ezen túl az is igaz, hogy vannak egyetemes vonások mindenki gyászában, illetve mindenfajta gyászban, ezért tudnak jól együttműködni az emberek a gyászcsoportokban. Történeteik és tapasztalataik sok szempontból hasonlóak.
Óvakodnánk a „pszichológiai bérszámfejtéstől”, miszerint minden felemelő élmény, minden pozitív érzés az élet során természetes módon „levonásra kerül”, – ugyanis ez jóval összetettebb kérdés. Egy aktív és sikeres sportoló maradandó sérülése gyászfolyamatot indít be, ez természetes, ennek intenzitása pszichés tényezőktől és a korábbi eredményeinek, illetve a várhatók mértékétől is függ. Egészen más módon zajlik a veszteség megélése sportkarrierjének befejezése, majd a természetes öregedés nyomán. Egyrészt a folyamat a rendkívüli megszakításhoz képest elnyújtott, másrészt ismert és természetes, de megtörténhet, hogy a fájdalom „mennyiségileg” összevethető. Viszont a világ nem akarja tudomásul venni, hogy a sportolók, aktív karrierjüket befejezve, veszélyben vannak.
Igyekszünk tehát körültekintőan felvállalni a gyakran hangoztatott tézist, miszerint az élet természetes menetrendje szerint ugyanolyan mértékű a gyász is, mint megelőző felemelő érzések, és csak úgy lehet megszabadulni a fájdalomtól, ha „kikötjük” a pozitív érzéseket is, azaz egy másik képpel élve, a hóember megőrzésének egyetlen módja, ha nem ismerkedünk meg a tavasszal. Vélemények szerint tehát az emberi élet egy kiegyensúlyozott rendszer, amiben egymásnak feszülő, felemelő és lehúzó érzések tartják fenn a harmóniát. Az elemek pedig mennyiségileg szerint pontosan megfelelnek egymásnak. Az idősödéssel felaprózódik az élet elvesztésének fájdalma, de gyakorlatilag ugyanannyi benne a gyász, mint gyors lefolyású betegség esetén.
Egyelőre úgy fogalmazunk, hogy a gyász, a veszteség nagyon széles spektrumú érzés. Hatalmas ablakot nyit az életen, amin keresztül nagyon sokminden beáramlik. Sötét is, fájdalom, önvád, tanácstalanság, ijesztő üresség érzése, az öröm megélésének képtelensége, de sok más is. Ilyenkor úgy gondolja az érintett, hogy soha többé nem lesznek erős érzései. Zsibbadt és érzéketlen lesz minden szépségre, ami a világban megjeleni, és ami „normális esetben” reá várt volna. És tapasztal köztük némi arányosságot, de a szeretet és a gyász nem ugyanaz a lap, viszont köztük indigó van. Túloldalon az eredeti letörölhetetlen, valósághű nyoma. A gyász jó és rossz döntések, szerelmek és haragok nyoma, hogy ezek valóságosak voltak, megtörténtek és visszavonhatatlanok.
A gyász nem egy probléma, amit meg kell oldani, hanem egy tapasztalat, amit hordozni kell, írja Megan Devine. Átrendezi a címjegyzéket, sokan eltűnnek, mások jelenléte megerősödik, néhány új érkezik. Nem kell sérelmi szinten reagálni erre, és ne is keressünk mindenre ésszerű magyarázatot.
„Két kérdést kell feltegyen magának minden ember. Az első: ‘Hová tartok?’, a második: ‘Ki tart velem?’. Ha ezeket a kérdéseket valaha is rossz sorrendben teszi fel, bajban van.” Sam Keen