(Gyász – 2. rész)
A gyászt teljes mértékben megélni annyit jelent, mint megismerni és elfogadni egy nagy misztérium ellentmondásait, hogy a veszteség összetör, mégis egésszé válunk. A gyász kiüresít, más oldalon megtölt érzésekkel. A félelem megbénít, ugyanakkor bátorságot ad mások vigasztalásához. Gyászoljuk valaki hiányát, viszont ezzel mintha együtt is lennénk vele. Megszűnünk azok lenni, akik egykor voltunk, közben teljesebb emberré válunk. Megismerjük a legsötétebb éjszakát, mégis képesek leszünk fényt vinni szeretteink világba. Önmagunkban paradoxonok, az elviselhetetlen elhordozásának mementói. – Joanne Cacciatore
Kezdődik
Valamennyi lombhullató fa levélzetének életében van egy sorsfordító pillanat, méghozzá amikor az értékes tápanyagok áramlásának irányában mennyiségi változás történik. Egyszerre megfordul az arány, és ezentúl a falevelek utózöld, filigrán testéből több jut vissza a fatörzsbe, majd onnan a gyökerekbe. Több annál, mint amennyi hozzájuk érkezik ugyanezen a csatornán. Tömegével valószínüleg borongós, szeles őszi napokat követő hajnalokon történik, az erdők ilyenkor tele vannak sóhajtásokkal, csendfoltokkal, szomorú tisztásokkal. Eddig folyamatos volt az oda-vissza irányú folyamat, tavasszal többet kaptak, mint amennyit visszajuttattak, aztán beállt a nyári egyensúly, amikor egyikük sem méricskélte az érkező adagot, olyan mértékű volt a bőség. Azonban amint a nappalok elkezdenek rövidülni, a fák biológiai egyensúlya megváltozik, mint az embereké egy előjegyzett búcsú esetén, lecsökken dinamikájuk, egyre több külső erőforrásra van szükségük. Életbenmaradásukhoz már nem elegendő az, amit gyökérzetük révén – találó kifejezéssel élve – össze tudnak gründolni. Előállt az a helyzet, hogy szükségük van karcsú leveleik támogatására, azaz csak azok áldozathozatala révén élhetik túl a telet. Erre mi is felkapjuk a fejünket, hiszen ezt ismerjük őszként, amikor a nemes gesztussal együttjáró melankólia érezhetően beáramlik az emberi világba.
Mivel a fagy megváltoztatja a víz kristályszerkezetét, méghozzá közismerten úgy, hogy megnöveli térfogatát, ezért ha a lombhullató növények leveleinek sejtjeiben tárolt víz megfagyna, az szétfeszítené és elpusztítaná valamennyit, a levelek életképtelenné válnának, és a bennük tárolt elemek, ásványi anyagok, cukrok java része elveszne, legalábbis saját nevelőjük számára. Részben lebomlanának, részben könnyen kioldódnának, és a szélsodrás, felszíni elfolyás nyomán egyszerűen eltűnnének a közvetlen környezetből. Valamit tehát tenni kell, mondjuk mi, akik korábban tüzelőt, újabban némi anyagi tartalékot spajzolunk a zordabb időszakra, és az sem hátrány, ha van néhány barátunk is. A növények elképesztően precíz biológiai rendszere ismeri a problémát, és a maga módján csodálatosan kezeli is, ezért vannak itt.
A hideg beköszöntének előérzetében, egy bonyolult mechanizmus leállítja a klorofill termelését, amivel a fa lombozati tápanyagellátása is megszűnik. Ezzel párhuzamosan elkezd beszűkülni a levelek csatlakozási felülete, ahol szárukkal az ágakhoz kapcsolódnak, korlátozódik tehát a folyadékok áramlása, ami már javarészt egyoldalúvá vált, továbbá minőségben és mennyiségben egyaránt szerényebb. A bonyolult molekuláris szerkezetű klorofill működésének leállása tulajdonképpen azért következik be, mert a fának a túléléséhez égetően szüksége van a zöld vegyület alkotóelemeire, elsősorban a nitrogénre és a foszforra, ezért elkezdi ezeket apránként a levelekből „visszaszívni”. A következő tavasszal, amikor a nedvkeringés újra megindul, a gyökerek majd visszajuttatják az eltárolt tápanyagot a várakozó rügyekbe, és új levelek jelennek meg, amiket elődeikből újrahasznosított erőforrások táplálnak, amelyek most második „életüket” élik a talajban. Mivel a biológiai rendszerek sem veszteségmentesek, a működéshez külső energiára is szükségük van, amit jó esetben, a kiterjedtebb természeti környezet megfelelően biztosít.
Amint visszaszivárognak a tápanyagok a törzsbe, és elfogynak a levelekből, azok fokoztosan elveszítik azt a színt, amit a klorofill adott, a megfelelő hullámhosszok (kék és piros szín széles spektrumának) elnyelésével, hogy nagyon alpárian fogalmazzunk. Nem azért a zöld, hogy azzal nekünk kedveskedjék, mintha ismerné preferenciánkat, hanem azért „nagyonszeretem”, mert a növekedés és a megtartott élet színeként ismerjük, és ne kelljen újra molekuláris szerkezetre, nanométerekre utalni :). Ez lett számunkra az élet, a növekedés színe, növényi életek esetén. A klorofill, illetve a benne levő elemek úgy szolgálnak a fa számára, mint valami növényi takarékbank. Még szerény kamat is van, háborítatlan esetben. (Az örökzöld növények, például a fenyők, a cédrusok stb. levelei funkcionális „fagyálló” anyagot tartalmaznak.).
Ősszel a fák nem (csupán) színesednek a szó szoros értelmében, hanem a klorofill zöldjének eltűnésével láthatóvá válik azoknak a vegyületeknek a színe, amik korábban is jelen voltak (pl. karotinoidok, vagy xantofill), azonban néhányuk „szövetfestő” mértékben valóban az utolsó fázisban szintetizálódik (pl. antocianinok, amik termelődéséhez napfényre és hidegre van szükség). Ezek egyrésze meg is marad a levelekben mindvégig, és pompáznak, az adott populációra jellemző színkombinációban, a nyárutó, illetve az ősz időjárásának függvényében. Anyaguk kis mennyiségben kerül vissza a fatörzs keringési rendszerébe, a többi a levéllel együtt hull le. A leveleinek színváltozása annak bizonyítéka, hogy a fa „felismeri” a tél közeledését, de természetesen ezt a folyamatot másként is leírhatnánk, mikrobiológusi képesítéssel. Pirosas színnel el tudják kerülni, hogy az utolsó fázisban nagyobb kárt tegyenek bennük olyan élőlények, amelyek számára a pirosra jellemző hullámhossz nem látható. Ilyenkor, mikor minket odaültet a csoda köré, hálásak vagyunk azért a szűk spektrumért, ami látásunk számára adatott, ami annyit képes befogadni, ami tökéletesen elég. Na jó, ősszel megtörténhet, hogy a látvány túlcsordul.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a fák felkészülnek a közelgő télre, vagy csapadékszegényebb időszakra (bizonyos földrajzi területen), esetleg egyszerűen csak lejárt az életciklusuk (örökzöldek esetén), elöregedtek, ami az élőlények közös sorsa. Ebben a fázisban a falevelek tehát apránként visszaadják amit kaptak, hogy a fa majd tavasszal ismét életet közvetíthessen a zöld újabb nemzedékének. Természeti hívójelekre vannak utalva, nem használják a gregoriánus naptárt, de bámulatos mechanizmusaik jól érzékelik a nappalok hosszában bekövetkező változásokat, pontosabban a Napból érkező fény- és hőmennyiség, illetve a talaj megfelelő paramétereinek változásait. Az időjárás jeleit.
Lombhullató növényeknek az a stratégiája, hogy „igyekeznek elkerülni” a levelekben tárolt tápanyagok elvesztését, amiket olyan nagy gonddal és energiával juttattak el hozzájuk, némi hátsó szándékkel persze, de ez az együttműködés szorosan témánkhoz tartozik. Amikor a folyamat energetikailag gazdaságtalanná válik, a fény hatására kevesebb energia termelődik, mint ami a levelek puszta fenntartásához szükséges, eljött az idő, hogy ugyan egyenként, de általános „parancsra”, egyetemesen használt vegyületek közreműködésével lemetszék őket a végekről. Más megközelítéssel, azt mondhatni, hogy a fák úgy próbálják elkerülni a levelekben beálló sejtszintű stresszt, hogy megszabadulnak leveleiktől, amik már egyre többet visznek, mint amennyit hoznak. Lényeg, hogy például a túl korán érkező fagy következtében felkészületlenek maradnak a fák, és egy ezt követő komolyabb tél könnyen végzetes lehet egyes példányok számára.
Viszont a leveleket a szárukról levágó kémiai mechanizmus csak akkor tud működni, ha élő növény táplálja, tehát a levelek alapvetően nem „lehullanak”, hanem a fa „leműti” őket magáról. Ősszel, az ismert időjárási változások miatt egyes vegyületek (pl. auxin hormon) termelése csökken. Ez viszont megterheli a levélnyél és a tartó gallyat vagy ágat összekötő levélhullató sejtek rétegeit, gyengítve a kettő közötti kötést. Ezt követően egy vegyi anyag kerül a „varratba”, vagyis a levél és a szár közötti elválasztó rétegbe. Ez a valódi szike, az abszciszinsav, ami aztán elvágja a levél és a szár közötti sejtfalakat, és megszakítja köztük az összeköttetést. A szakadási vonalon már kialakult egy tömítés, így az ág védve van a folyadékveszteségtől és a baktériumok behatolásától.
Amikor lehullanak, néhány pigment a levelekben marad, így azok sárga, narancssárga és vörös rétegként borítják az avart, az erdőaljat, egészen addig, amíg (kondicionálódnak, majd) a talajmikroorganizmusok lebontják és újrahasznosítják tápanyagaikat, amik feltöltik a talajt, ahonnan aztán újra visszajutnak a fákba. Egyes fák levelei több „merevítőszert” (lignin) tartalmaznak, ezért esetükben sokáig tart, míg átmennek ezen a folyamaton. Ha vidékünkön télen behunyt szemmel hómentes erdőben járunk, és nagyon érdes avarzajt hallunk, akkor vagy tölgyesben, vagy bükkösben lehetünk :).
A levélhullás, lombhullató fák esetében, egy adaptív megoldás az energia megőrzése és a télre való felkészülés érdekében. A működtető mechanizmus bonyolult és zseniális. Teljesen felesleges kérdés, de nem tudjuk kihagyni: mostani tudomány és technika képes lenne ezt a folyamatot létrehozni? De csak azért tettük fel, hogy valami nagyon okosnak látszó szentenciát mondjunk, ámde nem létezik ilyen. Ahogy a gyász esetén sem. Azaz csak az ismert közhely: át kell menni. „Attraversiamo! (Nosza, keljünk át!)” Ahogy ez Elisabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek c. könyve, illetve a belőle készült film által népszerűvé lett. A könyvet tessék elolvasni. Legalábbis akit érdekel egy gyászfolyamat leírása, egy spirituális út, és a szerelem. Valamennyi emlékezetes megfogalmazásban.
Valahogy így…
Mindezzel nem az élet folyamatának, hanem a gyász struktúrájának természeti illusztrációját szerettük volna megrajzolni, nevesíteni az emberben levő óceánt, mielőtt kényszerűen átmenne egy tűzön. Amennyire összetettek voltak kapcsolatos pozitív érzéseink, amennyi (fizikai és pszichés) energiát nyújtott egy kapcsolat, egy kötődés, olyan mértékű lesz az elváláskor érzett veszteség. Amennyi pozitív érzés volt bennünk, azzal arányos lesz a deficit is, amit általában üresség-érzésként ismerünk. Ha korábban szeretet, öröm, áhítat, biztonság volt, a gyász is ugyanezeket a struktúrákat fogja használni.
A szerelem és a gyász kapcsolt áru, és ahol érzelmi élet van, oda az élet természetes rendje szerint, előbb v. utóbb bezörget a fájdalom is, amint arról volt már szó, és a korábbi érzések nemcsak jelzésre és jelölésre, hanem meghatározásra szolgálnak. Azaz nemcsak annyit mondanak, hogy érzések voltak, vagy épületes viszony létezett, hanem azt is, hogy ez milyen mértékű volt. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a szeretet egyfajta oxigénje a fájdalomnak, amivel kapcsolatban a legkifejezőbb metafora, hogy úgy van jelen a gyászban, mint a hivatkozott elem egyes rakétahajtóművekben, kémia kötésben, és együtt utazik az egész hóbelevanccal, benne van minden mozgásban, és kéznél van távolságok, felfedezések során.
A gyász jó és rossz döntések, szerelmek és haragok nyoma, hogy ezek valóságosak voltak, megtörténtek és visszavonhatatlanok. Valamilyen sebződés után a gyász egyfajta „bőrösödési folyamat”, lassú és könnyen újranyílik. Az idő önmagában nem gyógyít be semmit, csak jár, mint hagyományos, fel nem öntött malom, ahol a kövek önmagukat kezdik szétbontani.
Az első időszakban az illető még azt a lendületet használja, amivel megérkezett ebbe az állapotba, és úgy érezheti, hogy ezzel az erővel hamarosan túl lesz ezen az állapoton. Aztán kiderül, hogy elképzelése olyan volt, mint térképen hegyet mászni. A valóság már nem kockázatmentes, és nem annyira steril és kezelhető, mint gondolta, ráadásul egész idegrendszere „ébren van”, akár egy félrehallott hang is, amit a szél generált természeti környezetben, képes érzelmileg ismételten összezavarni. Aminek vannak áldásai is, mármint ennek az érzékenységnek, hallhatja például a virágok hajnali motoszkálását, amint kibontják szirmaikat, délidőben a napsütésben gyönyörködve sóhajtoznak, és élvezettel fogadják, amint megtölti testüket a fény, este pedig, amint az utolsó szirom is becsukódik, villanyt kapcsol bibéjük fölött az éjszaka.
Felismeri, hogy a gyógyulás mégsem megy olyan könnyen és gyorsan, a korai szakasz lendülete és hamis optimizmusa kezd megtörni. Ugyan ideig-óráig könnyebbséget érez, de a fájdalom kész bármelyik pillanatban visszatérni, és képes ismét elárasztani az életet. Környezetében értetlenséget tapasztal, ami fájdalmas, de ritkán származik rosszindulatból, leggyakoribb ok embertársai önvédelmi reakciói, mert a totális empátia kimerítő lenne, ezért kerülik a problémás személyeket, mert nehéz a téma amit hordoznak. Elég mindenkienk a maga baja, szoktuk hallani, és ez esetben is ez érvényesül. A tiltakozásuk alatt fut saját félelmük. Egyébként egy maroknyi szóból sem lesz minden esetben értelmes közlemény.
Gyásza néha napokig lappang, rejtőzködik, aztán váratlanul lecsap ismét, és nincs ennél hervasztóbb tapasztalat, mert újra és újra emlékezteti, hogy ki az úr a háznál („…we’ve had a problem here!”). Elgondolkozik a gyász felezési idején, immár nem hónapokban, hanem emberöltőkben kezd tervezni, nem ritkán kétségek között. „Annyira sós a könnyem, hogy fenntart, járni tudnék rajta.” Végül arra eszmél, hogy így is lehet élni, és eljön az idő, amikor a sebével egyre bátrabban merészkedik ki a világba, sőt, időnként szeretni is tudja fájdalmát, mert megmenti az átlagosságtól, bár a káosztól nem. A korábbi világkép átrendeződik, a zűrzavarban ugyan sokminden elveszik, de rengeteg új gondolat támad, és akár érzések keltetője is lehet. Régi kérdése kezd új értelmet nyerni: „Miért úgy élem meg, ahogy, miért tapadnak hozzám ezek az hatások, miért nem tudom rávenni a szívem, hogy másként érezzen?”
Aztán talán egy reggel váratlanul fény ragyogja be az életet, visszafordulnak hálálkodni a csillagok. Áttör a fény a csalódások és szomorúságok, vádak és ítéletek sötét rétegein, és felébred a lábjegyzet nélküli remény, hogy ismét egész szívvel élhet. Mintha minden bátorítás és ima, amit valaha neki és érte mondtak, egyszerre élesedne, összegyűjti, és tekintete felissza értelmüket. Mint tüze a régi melegségeknek, kedves arcok, érlelt mosolyok üdvével lesz tele a légkör, és hálás lesz, talán boldog is. És csodálkozik, mert ez már ráadás. Van egy holland szó, „uitwaaien”, ami olyasmit jelent, hogy szembeszélben sétálni a puszta élvezet kedvéért. Ez történik, és a szél néha megmetszi az arcot, az örömöt, a múltat és a reményt, végül kitisztítva visszaadja az életet.
Rövid, elnagyolt, ideiglenes megfogalmazásunk szerint két tényezővel kell megbirkózni a gyászfolyamat során: elfogadni egy szeretett személy végleges eltűnését és elfogadni a saját halandóságunkat. Erőforrások éppen ezért arra kellenek, hogy a.) új perspektívából tudjon az illető nézni a jövőbe, amelyben már fizikailag nincs benne az elhunyt személy; b.) egyensúlyt találjon a szeretett személy elvesztése és saját kiszámíthatatlan halála miatti félelem között; c.) tudja tervezni és munkálni a saját és a vele kapcsolatban levő személyek jövőjét.
Változást hoz
Mondhatni azt is, hogy a gyász kicseréli a térképet, bár egy újabbal mégiscsak folytatódhatna az élet. Egy gyászoló azonban bosszankodva fogad minden jelet és utalást arra vonatkozóan, hogy „az élet megy tovább”. Ugyanis a jövőnek, a reménységnek bármilyen jele megbontaná a veszteség maradandóságáról szóló meggyőződésének monolitját. Egyáltalán nem akar arról hallani, hogy folytatódik az élet, arról meg végképp nem, hogy „ugyanúgy”, és hogy egyszer elfelejti a veszteségét, hogy ismét képes lesz másként nézni a világra, vagy hogy elmúlik a fájdalom, hiszen úgy érzi, hogy ez az állapot maradandó, és ez rendjén van, és így is kell maradnia. A jövő, ami alapesetben tele van dinamikával és valósággal berántja dimenziójába a gondolkodást, ezúttal fenyegetéssé válik. Az érintett személy ebben az időben annyi „nem”-et elhasznál, amennyi éppen rendelkezésére áll, szavai pedig bizony néha bazaltból készülnek.
Számtalan élettani változást is hoz. Még a légzést is megzavarhatja, hogy csak egyetlenegyet említsünk a több lehetséges hatás közül. Többen beszámoltak arról, hogy hónapok múlva is olyan érzésük volt, mintha tudatosan kellene levegőt venniük, máskülönben megfulladnának. A világ általánosan is kaotikussá válik, ugyanis a szeretett személyt nélkül az események immár pszichésen nehezen integrálhatók, rendszerint csak kiadós küzdelem árán. Közös világuk szerkezetét az évek során kidolgozták, begyakorolták és stabilizálták. Ez gyakorlatilag ismertnek, szilárdnak és sérhetetlennek tűnt, és ennek nyomait az elme továbbra is őrzi, és még sokáig őrizni fogja, ezért felfoghatatlan számára, hogy egyik fontos, ha nem éppen a legfontosabb szereplő nincs már benne. Emiatt tör rá néha olyan érzés, hogy „a világ eresztékei meglazultak”. Egyetlen személy eltűnése is megrengeti az ember legalapvetőbb feltételezéseit a világ működéséről, ha az illetővel mély és/vagy gazdag érzelmi kapcsolatban élt. Érdekes módon a gazdagság tartalmazza a reménybeli, a vágyott, vagyis magát a hiányzó, de semmiféle tartalommal meg nem töltött részt is. Az igényelt, de meg nem kapott öleléseket, a csodákban való közös megmerítkezéseket. Ha olyan eset áll fenn, az „introjekció” során, vagyis hogy a hátramaradt átveszi a halott személy jellemvonásait vagy tipikus viselkedését, ez a tendencia folytatódik.
Nem arról van szó, hogy nem lát ki a jelenlegi helyzetből, hanem elképzelni sem tudja, hogy eljöhet a felüdülés ideje, sőt, kétségbeesetten szorítja szívére a fájdalmát, mintha az egy fenyegető, a jelenleginél is súlyosabb következményekkel járó helyzettől mentené meg. A szinopszisok közé szigetelés került, vagy olyan távolság van a világ megtapasztalása és önmaga között, mintha moziban ülne. Bosszantó lehet számára a nevetgélés, a szórakozás, a könnyelmű, laza viselkedés, a fellengzősség, egyáltalán, hogy vannak, akik nem vesznek tudomást a valós, alapvetően mindenkit fenyegető mélységekről. Ő maga, legalábbis így érezheti, egy buborékban van, amibe minden fény és zaj felerősödve érkezik, de onnan ki semmi nem távozik. Elveszíti időérzékét, egyben pedig kivetíti szubjektív érzéseit a világba, mintha a mindenségnek tudnia kellen mindarról, ami benne zajlik. Egészen ellentmondásos állapotba keveredhet, mintha az időnek két, egymástól teljesen független dimenziója lenne, egyik olyan gyors, hogy a múlás egyszerűen érzékelhetetlen, a másik pedig mintha „helybefagyott” volna.
Érzések viszont polarizálódnak, amit „kondenzátor-effektusnak” is nevezhetnénk, a negatívak és a pozitívak egyaránt felerősödnek, összegyűlnek és letompulnak, azaz tömörek és elevenek, de nem hisztérikusak. A spiritualitásban változást esetleg a tartós, vagy a komplex, főként a „nehezített” gyász hoz. Utóbbi olyan veszteségre utal, aminek alanyához ambivalens érzések fűzték, amiről később még szó lesz. Az érintett gondolatai az élet végletei között cikáznak, vagyis folyamatosan vagy az életre vagy a halálra irányulnak, korábbi tartalmak nehezen hozzáférhetőek lesznek. Ezek kölcsönösen indukálják és tartják fent egymást, képeket hordanak egyik végletből a másikba, méghozzá át egy fortyogó kráter fölött.
A végeredmény, vagyis a „kimeneti életszemlélet”, tartalmazni fogja nemcsak a tudatos részeket, a kapott segítség megnyugtató eseteit, hanem a veszteségeket is. Képzavarral élve, az ürességek is beépülnek a következő életszakaszba, ahogy a vigasztalások, a csalódások is. Előbbieket teljes joggal hasonlíthatjuk egy épületen meglevő szándékolt hiányokhoz, de hogy konkrét esetben ezek a nyílások az új személyiség épületén ajtók és ablakok lesznek, vagy nyitottak maradnak a huzat és egyéb környezeti hatások előtt, az sok más tényezőn múlik. Mindenképpen az új épület más lesz mint a korábbi, és abból másként fog látszani a küzdelem, másként tevődnek fel az élet és a halál kérdései, újrafogalmazódnak a vallási szokások, és olyan dolgokat értékel az érintett személy, amelyek korábban értelmetlennek tűntek számára. Azt érzi, hogy Isten jobban szeretni őt, mint fordítva, de talán helyesen ismeri fel a megváltás történetéből, hogy a kereszt nem annyira elimináció, inkább absolutio. Vagyis az irgalom és igazság hamis hierarchiájával szeretne leszámolni, utóbbi ugyanis, ebben az állapotban úgy tűnik, hogy a harag elvének visszacsempészése a megváltás hatékony valósága fölé.
Mindeközben ebben az időszakban a körülötte zajló életeseményeket rendkívül érzékenyen olvassa le, mondhatni a világ megtelik érzelmekkel, ami két következménnyel jár: egyrészt mondhatni érzelgősen reagál minden apró eseményre, ami közvetve vagy közvetlenül érinti, adott esetben olyannyira, hogy az értetlen kívülállók összezavarodnak, vagy felháborodnak. Másrészt pedig olyan folyamatokat indít el az elmében, ami arra készteti, hogy újra és újra átélje fájdalmát, illetve azt, ahogyan ezen keresztül látja a világot és az embereket. Magyarán: „(gyász, azaz az egyik eleme a szomorúság) kérlek maradj velem, sőt, hozd rokonaidat is, mert még többet akarok belőled.” Képletesen szólva a gyász egy nagyító hatású szemüveggé vált, hirtelen minden nagyobb felbontásban látszik, ami a nehéz érzsek mellett, izgalommal tölti el. Ugyanakkor az elme ezt az információbőséget nem képes kezelni, ezért más részen korlátozza az érzékszerveket, tulajdonképpen az általuk felvett mennyiséget. Ezért tűnnek – hamisan egyébként – a gyászolók zavarodottnak, tompának, korlátozottaknak. Lényeg, hogy ugyan maga a gyász nem, de az általa kiváltott új világlátás addiktív, hormonálisan és kognitívan egyaránt. Az érintett immár gyászán keresztül látja a világot, és ha sokáig általa tájékozódik, már el sem tudja elképzelni nélküle az életét, vagyis, hogy tudna más érzelmi habitussal, világlátással boldogulni az életben. Mi lesz vele, ha megszerzett képességei megszűnnek, ha kitakaródik a „veszteség lepléből”, és ismét előkerül a talkum, a csevely és a hivalkodás.
Nem rendellenesség
A gyász nem rendellenesség, nem válság, nem is próba, vagy olyasmi, amit mindenáron racionalizálni kell. A veszteség nem lecke, alapesetben nem pszichés probléma, amit ki kell kezelni, de nem is ajándék és nem is áldás. A veszteség egyszerűen egy nemszeretem, de természetes jelenség, ami az életben megesik. Emiatt a fogalmazás miatt tűnik kívülről a gyász puszta megadásnak, nem pedig egy megharcolt történetnek. Valóban az a legtalálóbb kifejezés, hogy „megtörténik”, mint egy reggeli természetes ébredés, nem döntés kérdése, egyszerűen bekövetkezik. Ez olyan esetben is igaz, amikor a gyász okában felfedezhető némi meghívottság, azaz a keselyűket szavaival vagy éppen szíve darabjaival valaki a saját nyomára vezette („meghívott gyász” – életmód, viselkedés, stb. révén). Jelentését pedig minden esetben az érintett határozza meg. Mindenikre érvényes, hogy legalább csekély mértékben, de valamennyire megmarad a lehetőség arra vonatkozóan, hogy eldöntse: milyen értelmet ad a történteknek, illetve hogy azok mire tanítják. Nincs ebben semmi kényszer, ez csak egy lehetőség, és jó körültekintőnek lenni, sötétben ugyanis nem rohangálunk, óvatosan, lépésről-lépésre haladunk, talán megfontoltabban annál is, ahogy egy évszak közeledik.
Mindent betölt
Az biztos, hagy a gyász, legyen annak bármelyik formája, nem részidős érzés, benne lesz minden gondolatban felkeléstől lefekvésig, sőt az még az álmokban is, amik gyakran a vágyak hulladékait gyűjtik össze. Talán saját paraméterei is elvesznek, önmagát is újra kell definiálnia, meghatároznia és pozicionálnia, miközben elhűlve tapasztalja, hogy a napok sután, közömbösen ismétlik magukat. Túl lesz ezeken is, és az emlékezetben annyi marad, hogy valamiért érdekes, felfokozott időszak volt, ahogy az ember elfelejthet egy arcot, de azt nem, hogy egyszer jelentett számára valamit.
Gyásza azonban, amíg tart, amíg él, benne lesz tiltakozásaiban és vágyakozásaiban, benne lesz minden vasárnapi ebédben és a munkahelyi szünetekben, a cigarettafüstben és a szénsavas szisszenésekben, a házfalak alján lebomló éjszakákban. Vele együtt bújik a dunyha alá, álmai tónusát megbabrálja, éjszakánként nyárson forgatja, ébredését keresztezi. Akárhová is megy, az már megérkezett. Ott lesz a város peremére puhán beosonó sötétségben, és a fekete utolsó búvóhelyén, mikor szorongatja már a pirkadat. Ott lesz, amikor a száraz falevelek a fák tövéhez dörgölőznek, vagy reszketve a bokrok alá osonnak, amikor az ősz először könyököl fel, a lenyugvó nap horizontján. Ott lesz a távolodó szirénahangban, ami pillanatnyilag vagy tartósan nehéz sorsokat fedez, a nyári nosztalgiában, a nap hevét enyhítő felhők alakjában, és ott lesz lesüllyedve a kavicságyban, minek nyugalmát csobbanó lépések megzavarják. Ott lesz a szorongási libabőrben, a testben hígított félelemben. Benne lesz az alma illatában, a harapásnyomban, a könnycsatornák automatizmusában, és ott lesz a teljes periódusos rendszerben, a szerves erjedésben, mosolyának ívében és a szürkület láthatatlan szemcséiben.
Irigysége bunkerbontó, ha nem ő van a frontvonalon, féltékeny, ha gazdája szívében más érzések is megjelennek. Van egy megdöbbentő belső verseny is az összetevői között, mert a gyász egy érzelmi komplexitás, többek között düh, irigység, frusztráltság, szorongás és szégyen van benne, ezek pedig mind érvényesülni szeretnének, összetételük néha a pokol mixelése, rangsoruk a titkok kódja. Időnkét azonban széthúzódik a sötétség függönye, és megízlelheti a világosságot. Meg kell figyelnie, ki kell tapasztalnia, hogy mi ad igazi és tartós enyhülést. Gyógyulásának egyik ösvénye az lesz.
Amikor az „éjszaka árnyai föléd borulnak”
Amikor az „éjszaka árnyai föléd borulnak és nyomorult életed eltörpülni látszik” (A Gyűrűk Ura), a bensőben elkezdi garázdálkodását a rettegett félelem. Írtja érzéseit, és a létére utazik nem pusztán életére, a „magától növő vetés” „magától” törvényét hekkeli meg, kiveszi a „szívet” az élt eseményekből, és ezzel földhöz szögezi az életet. Van az ismert törvény, miszerint szobahőmérsékleten (25°C) 100 g vízben ~ 35,9 g só oldódik fel, ott van egy fizikai határ, és valami hasonlót vár egy gyászoló, hogy az érzelmi életben is létezik valami ilyesmi, aminél följebb a fájdalom nem mehet, mert többet az emberi szervezet nem képes befogadni, és hogy a törvény nem nála fog megdőlni.
Lehet olyan érzése, hogy ezentúl szürke lesz minden, többé nem lesznek színes, eleven és erős érzései. Mintha egy emberrel, Istennel, vagy egy komoly érzéssel csak egyetlen (típusú) kapcsolatot lehetne kialakítani. A gyógyuláshoz, a vigaszhoz végül áment kell mondani minden megtörtént eseményre. Valóban, minden egyes részletnek értelme és jelentése lehet, de nem kötelező azokat megkeresni, és a gyász történetei, mint említettük, egyes szám első személyen kívül ragozhatatlanok.
Egy idő után azonban javulhat a hangulata, és tapasztalatok azt mutatják, hogy rendszerint javul is, az élet eseményeinek „megengedése” már a gyógyulást, a mélységből való kilábalást jelzi. Akik túl vannak valamennyire rajta (az akut fázison mindenképpen), arról is beszámolnak, hogy ugyan sötét idő, de nem a befüggönyözött szobák nyomasztó zártsága, hanem a végtelen terek éjszakája volt. Vannak évszakok benne, és van vihar, de holdfény is, a természet rendjéhez hasonlóan. Világvégi hangulat is van benne, de annak sem pusztán elszenvedője az érintett, nem csak kitettség, tehetetlenség van benne, és egyetlen ember mosolya képes volt résnyi fényt nyitni a horizonton.
Érdekes az is, vallották meg hívők, akik túléltek egy spirituális kataklizmát, rájöttek arra, hogy nem a hit folyamatát vezérli egyfajta automatizmus, hanem annak eredményét. Ezt egy gyakorlati példával illusztrálhatjuk. A Sarkcsillag volt az abszolút igazodási pont az északi félteke tengerészeinek, és tegyük fel, hogy uticéljuk egyenesen felé mutatott. Azonban egy konkrét utazás során a hajósok szigeteket és kontinenseket is meg kellett kerüljenek, ezért néha egészen jobbra, máskor balra volt vezérlő csillaguk haladási irányukhoz képest. Azaz a megérkezés céljában és nem a haladási irányban volt állandóság. Nem a pillanatnyi irány fixált követésében, hanem a cél, a követés és a haladás rugalmasságában. Ami rossz hír a farizeusi mintázatú vallásosságnak, de jó hír az Istenre nyitott szíveknek.
Nyomot hagy
Minden szenvedés nyomot hagy a világnézetben, a kapcsolatokban, illetve az idegrendszerben is, ráadásul utóbbiban maradandót. Az „idegrendszer” alatt természetesen az egész testet értjük, a „kozmikus emberi szervezetet”, és igazából gyász esetén derül ki, hogy valójában mekkora univerzumot lakunk be érzékszerveink révén, illetve érzelmileg. Miközben együtt vagyunk, összebarátkozunk (megszokjuk) valakivel, kialakul egy érzelmi és motorikus mintázat az elmében, ami szabadon megélhető, bejárható valakinek vagy valaminek a jelenlétében, az esetben is, ha nem zavarmentes az érzelmi élet. Veszteség esetén éppen ezért áll elő idegrendszeri zavar, pontosabban fájdalom, mert az élő, tüzelő útvonalakat nem lehet többé kielégíteni. Ez a veszteségek idején jelentkező üresség-érzet. Idegpályák milliói „égnek, de nem tudnak elhamvadni”. Nincs mit szépíteni: a fizikai hiány mellett keletkezik egy neurokémiai zavar.
Mintha a teljesség megélése egy átjárhatatlan, de átlátható üvegfallal lenne elválasztva. Az idegrendszerben meg futnak a régi parancsok, a kéz indul, de már nem ér el senkit, így az inger ugyan eleven, de a kioltása nem létezik, azok az érzések már nem élhetők meg, mert nincs kihez kötni őket. Úgy érzi az illető, mintha már nem tartozna ebbe a világba. Tulajdonképpen látszólag minden megy tovább, mint eddig, de ő, mintegy ablakon át bámulja a hideg, kihalt, kietlen utcáról, hogy miként örvendenek egymásnak és az életnek más emberek. Nem más embereket irigyel, hanem az érzésekre vágyakozik, amik számára már – úgy tűnik – örökre elvesztek.
Rettenetes fájdalommal és erőfeszítéssel jár ezektől az érzésektől megszabadulni. Szélsőséges példát említünk, hogy hatékonyabbak legyünk, de ugyanilyen jelenségek részei mindennapi életünknek, csak nyilván enyhébb következményekkel. Előfordult háború után, hogy néhány nő hosszú várakozás után elfogadta, hogy eltűnt férjük valóban meghalt. Átéltek egy gyászfolyamatot, és elfogadták a veszteséget, illetve az új állapotukat. Csakhogy a férjek, évek múlva, váratlanul hazaérkeztek. Ez úgy hangzik, mint egy epizód valamely bollywoodi romantikus filmből, a valóságban viszont éppenséggel ez a helyzet nagy nehézségeket okozott ezeknek a pároknak, abban az esetben is, hogyha az érintett feleségek nem alakítottak ki új kapcsolatot. Az idegpályák már kihaltak addigra, elcsendesedtek és nem fájtak. Újra kellett volna működniük, de már nem minden esetben sikerült.
Ugyanakkor a gyász felelősséggel is jár. Senki sem élheti le az életét anélkül, hogy ne tapasztalna meg kisebb vagy nagyobb veszteséget. Mindannyiunknak hasznos, sőt, kötelező megérteni, mit jelent a veszteség, enélkül rengeteg sebet hagyhatunk magunk után. A folyamat megértése együttérzéshez vezethet önmagunk és mások iránt. A magunk módján ebben szeretnénk segíteni néhány írással.
„Az emberekről és helyekről szóló emlékek nem elszigetelt tárgyak a fejünkben, írja az ismert kutató, Georg A. Bonanno, hanem kígyószerűen tekergőző idegsejtek csoportjai, amelyek ezerfele elágazó útrendszereket alkotnak az agyban. Az emlék erőssége az idegsejtek kapcsolatainak számától függ, illetve attól, hogy mindezek milyen és hány más gondolathoz és emlékhez kötődnek. Minél szélesebb kidolgozottsággal rendelkezik egy emlék, annál könnyebben megtalálható az idegsejtekben. Bár nem tudjuk visszacsinálni vagy kitörölni egy emléket, gyengíthetjük azt. Méghozzá oly módon, hogy igyekszünk elfelejteni, azaz kizárni tudatunkból. Amikor sokáig nem gondolunk valamire, annak idegrendszeri nyoma továbbra is megmarad, de előbb-utóbb más emlékek és asszociációk elhomályosítják, és megnehezítik visszahívásukat. Érzésekből adatokká alakulnak, és egyre hártébb szorulnak, a spontán felidéződésük esélye csökken. Azonban egy ilyen folyamat generálásának problémája gyász esetében az, hogy nagyon nehéz nem gondolni valami érzelmileg megindítóra, például egy nemrég elhunyt szerettünkre. Valójában az emlékek fokozatos elhomályosulása évekig tart, az erőteljes és sokszorosan elágazó emlékek esetében megtörténhet, hogy ehhez a hátralevő élet nem is lesz elég. Ráadásul a folyamatot nem tudjuk felgyorsítani. Amikor szándékosan megpróbálunk nem gondolni valamire, általában azzal azt érjük el, hogy az emlék még könnyebben megtalálhatóvá válik, így nagyobb eséllyel jut eszünkbe.”
Miért van benne fájdalom?
Ez a fejezet amolyan levezetés, ami kapcsolódik ugyan a témához, de nem szerves része igyekezetünknek. Kuriózumként kezeljük, rövid vázlatot adunk, hátha valakit ez is érdekel. Elsőként az ismert kutató, Randolph M. Nesse hív egy szellemi kalandozásra. Képzeljük el, mondja, hogy a tudósok felfedeznek egy gyógyszert, amely biztonságosan megakadályozza a gyászt, vagy legalábbis a vele járó fájdalmat. Ha a gyász csak egy rendellenesség vagy valami haszontalan evolúciós véletlen vagy társadalmi konstrukció lenne, akkor feltehetően ésszerű és humánus lenne ösztönözni a gyógyszer széles körű használatát a fájdalom megszüntetése érdekében. Sokak számára azonban egy ilyen világ embertelennek tűnne. Hatalmas szenvedés szűnne meg, de milyen áron? A legtöbb ember ösztönösen felismeri, hogy a gyász összefonódik kapcsolataink és életünk értelmével.
Tanulmányok kimutatták, hogy a szokásos gyász kezelése káros is lehet. Helytelen lenne beavatkozni a gyászba? A szélsőséges gyász kezelésének van értelme, de azt kötelezően megelőzi egy másik kérdés, jelesül, hogy miért van az, hogy egyesek annyira érzékenyek a veszteségre? Továbbá miként befolyásolják a gyász lefolyását a veszteségek körülményei? Az egyénekben mutatkozó különbségek egyfajta epifenomének, vagy a gyász szabályozó mechanizmusai, a körülményekhez, az emberi természet egyedi sajátosságaihoz igazodva kezelik a jelenséget? A gyász eredetére és lehetséges funkcióira vonatkozó alapvető kérdés megválaszolása fontos ahhoz, hogy választ találjunk ezekre a konkrétabb kérdésekre.
Honnan a gyásznak a letaglózó mivolta, tette fel a kérdést a fentebb idézett Randolph M. Nesse. Megpróbálta mindezt tágabb összefüggésbe helyezni, és később tárgyalt kötődéselmélet alapján kereste a választ. Annak nyomán értette meg, hogy a gyász hátterében az erős kapcsolat iránti igény, pontosabban egy elkötelezett személy, egy biztonságot nyújtó érzés vagy körülmény elvesztéséből eredhet a gyász intenzív mivolta. Azokban a kapcsolatokban, amelyeket a pszichológusok (és közgazdászok) „elkötelezettnek” neveznek, az egyének előnyben vannak, ugyanis azt jelnti, hogy meg tudnak győzni valakit vagy valakiket arról, hogy garantált haszon nélkül is feltétlen segítséget nyújtsanak. Ebben a viszonyban meg vannak győződve a felek, hogy a másik, a többiek is ugyanúgy érzenek és gondolkodnak, és ugyanúgy kötelezettséget vállalnak érte, amikor arra a legnagyobb szüksége lesz. Egyisk ilyen ismert, nem rokoni alapú kötődés a valódi barátság, amelyben felfüggesztődik a segítség, a hozzájárulás nyilvántartása, illetve nincs szükség egyeztetésekre, amelyek rengeteg energiát emésztenének fel, aminek nemcsak a kapcsolatokra nézve van negatív hatása, hanem érezhetően gazdasági kár is keletkezik. Nem beszélve az állandó érzelmi bizonytalanságról.
Ha egy úgynevezett cserepartner elveszik, az könnyen helyettesíthető, állítja. Egy elkötelezett partner elvesztése viszont beláthatatlan következményekkel fenyeget. Hiszen ezzel a kapcsolatba vetett bizalom megteremtéséhez szükséges befektetés is elveszik, és évekbe telhet (vagy soha nem is sikerül), mire egy másik ilyen kapcsolat létrejön. Egy szerette elvesztése után a gyászoló nem tud csak úgy újrakezdeni valaki mással, mert a belépési költségek magasak, és a bizalom kiépítéséhez hosszú tapasztalatra van szükség. A bizalom drága társadalmi erőforrás. Hasonlóan hatalmas befektetés nélkül nem pótolható. Ez a kötődésen, illetve a tartozáson alapuló kapcsolatok közötti különbség. Előbbi elvesztése jelenti a problémát, az jár rendkívüli megrázkódtatással, amit az emberiség gyászként ismer.
A gyász fennmaradását az említett kutató azzal magyarázza, hogy a kötődés hatalmas előnyökkel jár, és a természetes szelekció nem volt képes olyan mentális mechanizmusokat kialakítani, amelyek a kötődés előnyeit a gyász költségei nélkül kínálják. Ráadásul magának a kötődésnek is hatalmasak a „költségei”, áldozattal jár, csapdák, kockázatok vannak benne, lezárja más irányú kapcsolódások lehetőségét. A negatív érzelmek és a test védekező reakciói magas költségei nem azt bizonyítják, hogy haszontalanok, hanem éppen ellenkezőleg: magas költségeik megerősítik, hogy bizonyos helyzetekben jelentős előnyöket nyújtanak, állítja egy másik ismert kutató, John Archer. Néha olyan helyzetekben fejeződnek ki, ahol nem alkalmazkodóképesek, és a védekező reakciókat szabályozó rendszerek hibákat követnek el, de összességében előnyt jelentenek. Megpróbálják visszafordítani a veszteséget, vagy valamennyire kompenzálni, megelőzni a jövőbeli veszteségeket és figyelmeztetni másokat. Az a személy, aki már ismeri látja a gyász fájdalmát, a későbbiek során gondoskodni fog arról, hogy megvédje házastársát, szeretteit. A fájdalom megtapasztalása és az ilyen fájdalom előrejelzése intenzív erőfeszítésekre ösztönzi az embereket, rokonai halálának megelőzése érdekében. Gondoljuk minderre történelmi távlatban. Az érzelmi kötődés specifikus adaptív funkcióját a társadalmi kötelékek fennmaradásának megőrzésében látja, „amikor a másik fél már nincs jelen”.
A kiválasztódás tehát olyan mechanizmusokat alakít ki, amelyek lehetővé teszik az egyének számára, hogy megbirkózzanak a saját környezetükben előforduló fenyegetésekkel és veszteségekkel. Az érzelmek evolúciós megközelítése nem tekinti az organizmusokat jelekre reagáló robotoknak. Az emberi érzelmek egy jel vagy esemény jelentésének kognitív értékeléséből fakadnak, amelynek célja, hogy az egyént emlékeztessék személyes céljai követésére. Ezek az egyéni célok azonban együttműködés nélkül megvalósíthatatlanok. Megintcsak emlékeztetünk, hogy mindez jobban érthető, ha történelmi távlatba helyezzük. Azok, akik nem tapasztalnak szorongást, indokolatlan kockázatokat vállalhatnak. Társadalmi, szociális értelemben. Azok, akik nem képesek rossz hangulatba kerülni, nehezen tudják átirányítani erőfeszítéseiket az elérhetetlen célokról a megvalósíthatóbbakra, kérni, igényelni mások támogatását, cserébe a saját erőforrásait felajánlva. Stb.
Bár a fenti megfogalmazások az ő elméletéből indulnak ki, mégis, eredetileg egészen más megközelítést használ a kötődéselmélet atyjának tartott John Bowlby. Ő volt az első kutató, aki úgy gondolta, hogy a gyász a természetes szelekció következménye, amelynek célja, hogy a veszteség után az érintett új kapcsolatokat alakítson ki. Bowlby szerint a szerettünk elvesztése és elválás nyomán keletkező, pszichológiailag pusztító fájdalom motiváló erőként hat, hogy újra összekerüljünk egy másik személlyel, kapcsolódjunk másokhoz, megerősítsük a családi köteléket, elköteleződjünk egy közösségben. A puszta fájdalom arra ösztönzi a gyászoló személyt, hogy keresse mások társaságát, illetve új elkötelezett kapcsolatot. Bowlby úgy vélte, hogy a gyász a szétválasztási reakció maladaptív mellékterméke, amelyet a veszteségre adott adaptív válaszként kezelhetünk. Röviden, kissé primitíven megfogalmazva, Bowlby szerint a gyász célja az új kapcsolat keresése és a továbblépés, a faj fenntartása érdekében. Kutatásait gyermekekkel és szüleikkel végezte. Feljegyezte a szüleiktől elválasztott gyermekek reakcióit, illetve a szülőkét, elszakított gyermekeik iránt. A gyászra és az elmúlásra alkalmazva, a kötődéselmélet szerint akkor gyászolunk, amikor elveszítjük a kötődésünket, amely a túlélésünk érdekében alakult ki. Ezért amikor elveszítjük a kötődést, olyan érzésünk van, hogy elveszítjük önmagunkat. A gyászreakciók egy része az emberi természet részeként alakult ki. Kötődésünk nélkül a túlélésünk is veszélybe kerül.
„A gondolatok gyakran hamisak. Az érzések mindig valósak. Nem igazak, csak valósak.” Susan Choi
„Eljön az idő, amikor az Istenbe vetett hitet felváltja Isten személyes megtapasztalása.” Hazrat Inayat Khan