Gyászmodellek

(Gyász – 7. rész)

A kis kincseken egy tábla áll, amelyen ez áll: Itt vagyok. A nagyobb kincseken egy tábla áll, amelyen ez áll: Emlékszel? De a legértékesebb kincsek között is ott lesz egy tábla, amelyen ez áll: Ott voltam. Herta Müller

Gyászmodellek

Rövid áttekintést adunk a legismertebb gyászmodellekről, és máris óvatosságra intünk velük kapcsolatban, ugyanis ezek egyike sem mondható általánosan elismertnek, és feltétel, azaz kritika nélkül elfogadottnak. Ezek közé tartozik a legismertebb is, az Elisabeth Kübler-Ross és David Kessler (2005) által kidolgozott, jól ismert ötfokozatú gyászmodell, amely szerint a gyász a tagadás, a harag, az alkudozás,a depresszió és végül elfogadás fázisát foglalja magába. Annyi óvatos illetve kritikátlan írás született róla, hogy értelmetlen újabbat hozzátenni a már meglevő dömpinghez. Ezt a modellt, annak tiszta formáját a szakemberek újabban megkérdőjelezik, főleg azért, mert a gyászélmények ritkán követik ilyen pontosan ezeket a lépéseket. Valójában Kübler-Ross és Kessler sem támogatnak ilyen merev megközelítést. Ahogy írják, ezek a szakaszok „soha nem voltak arra szánva, hogy a zavaros érzelmeket rendezett csomagokba tegyék”, és nincs „tipikus reakció a veszteségre”. Ez nem gátol meg sok tanácsadót abban, hogy továbbra is könnyelműen ezt a modellt, mint valami menetrendet prezentálja gyászolóknak, gyászkísérőknek.

Kübler-Ross kifejtette, hogy szerinte az érintettek nem egymás után haladnak végig a szakaszokon, hanem úgymond előre-hátra mozognak közöttük, néha több fokozatot is átugorva. Modellje a haldokló betegekkel végzett emlékezetes kutatásaiból származik (A halál és a hozzá vezető út, On Death & Dying, 1969), ami úttörő munkának számított, és felbecsülhetetlen segítséget jelentett szakembereknek a továbbgondolásra, illetve érintetteknek a veszteségükkel való megküzdésben. Ma is népszerű, egyes terapeuták viszont a tagadást sokk, vagy a hitetlenség kifejezéssel helyettesítették, hozzárendelve a vonatkozó tartalmat.

John Bowlby, az ismert gyászterapeuta klasszikus modelljében három gyászszakaszt különített el: tiltakozás, kétségbeesés és elszakadás. Később hozzáadott (pontosabban Parkes javasolta, Bowlby pedig elfogadta) egy kezdeti szakaszt, amelyet zsibbadásnak, illetve hitetlenségnek nevezett. Végül a módosított elmélet szakaszai: zsibbadás és hitetlenség, vágyakozás és keresés, dezorganizáció és kétségbeesés, valamint a reorganizáció. A későbbiek során csatlakozott ehhez az elmélethez az értelemtalálás szükségességéről szóló tanulság, főként Robert Neimeyer és Kirk Schneider munkássága nyomán. Ebben nagy hangsúlyt kap a személyes és szubjektív értelmezése mindannak, ami vele történt, az előnyök felismerése és az élet jelentőségének megértése. Mindezek természetesen nem különálló szakaszokban zajlanak, de fogalmilag és tartalmilag is elkülöníthetők egymástól. Már a jellemző kérdések is sokmindent elárulnak, és ezek támpontot adnak szakembernek, lelkigondozónak, barátoknak, hogyan közeledjenek az érintetthez, éppenséggel melyik (objektív) és milyen (szubjektív) megküzdési fázisban van. Első a sokk kérdése, a „miért?”, majd a „miért velem?”, ami a tudomásulvétel „harcolva megfogalmazása”, amiket egy rendezettebb és magasabb értelmezési szintre utaló „mit nyertem?” kérdés követhet. Kivezető fázisban visszatérő kérdések a történtek megértésének igyekezetére, értelemtalálásra és a reorganizáció vágyára utalnak, pl. a „mi lesz most?” és a „mi a fontos?” formában.

Ebben is, mint valamennyi modellben az idő kardinális szerepet kap a gyászfolyamatban, ami mondhatni egyfajta vászonként szolgál, amire a színek és rétegek felkerülnek. A modellek alapján egyértelmű a folyamat: tudatos és tudattalan, kognitív, emocionális és spirituális hatások nyomán a veszteség ténye elfogadhatóvá válik, a fájdalom enyhül, és a gondolkodás egyre inkább kikerül a fájdalom felügyelete alól. Másrészt neurológiai szempontból is nyilvánvaló az idő szerepe, de ez esetben maga a puszta tartam a lényeges, pontosabban mindazok a neurokémiai változások, amik „maguktól” is megtörténnek olyan esetben, ha újabb inger, kihívás nem erősíti meg az érzelmi pályákat.

Kissé más téma, de ugyanaz a jelenség zajlik akkor is, ha a pozitív érzéseket nem táplálnak, ismételten nem erősítenek meg. Az érzelmi és spirituális kötődéseket állandóan fel kell újítani, el kell ismételni ahhoz, hogy életben maradjanak. A „szeretlek” naponta ki kell fejeződjön valamilyen formában, és ez nem csupán a másik fél igénye, hanem azé, aki adja. Ugyanez a helyzet a „hiszek benned” tartalmára nézve is. Valaki vagy minden alkalommal elmondja a reggeli imádságot, vagy soha, ugyanis ha elhanyagolja, egy idő után már nem fogja szükségét érezni, akkor sem, ha kezdetben, tegyük fel, csak külső tényezők akadályozták ebben. Az érzelmeket, a bizalmat, egy kapcsolatot életben tartó idegpályák „kialszanak”, és ez esetben is az idő fő tényező, jóllehet itt nem a megoldást, hanem a kockázatot hordozza, vagyis az említett érzelmi pályák kioltodását eredményezheti. 

A kutatók, érthető okokból, nem szívesen mondanak le arról, hogy a gyászt fázisokra bontsák, ami nem menetrendet, hanem valószínűséget jelent, de ezek által mégiscsak valamennyire betájolhatóak az ilyenkor várható érzések, ami segítség az érintetteknek és támogatóiknak egyaránt. Egy másik ismert szakember, Catherine M. Sanders a folyamat felismert szakaszaira a gyászklaszterek fogalmát használja. Úgy véli, hogy az egyének gyászreakciói nagyobb klaszterekre osztható, és azokon belül jelentkeznek bizonyos tipikus érzések. Klaszterei a következők: sokk, a veszteség tudatosulása, konzerváció (visszahúzódás), gyógyulás és megújulás. Látható, hogy a különböző, klasszikusnak számító, validált modellekben nagyon sok a közös elem, ugyanakkor semmi kétségünk nincs afelől, hogy még azok is, akik ugyanazt a veszteséget gyászolják, gyakran nagyon különböző gyászélményeket élnek át. Megemlítjük a Pilling János által kidolgozott modellt is, amiben manapság az egyre gyakrabban előforduló „várható gyásszal” kapcsolatos érzés is helyet kap: anticipációs gyász, sokk, kontrollált szakasz, depresszió, átdolgozás, adaptáció.

A sokk és a tagadás, a harag, az alkudozás, a bánat és az elfogadás valóban gyakori reakcióik, de inkább a gyász különböző aspektusainak mondhatók, amik frontokban törnek az érintettre, és néha egyszerre több is jelentkezik.  A leggyakoribbak a bánat és az elveszített utáni vágyakozás. Tudvalevőleg az egyénnek komplex képviselete van az agyában tárolt szerettéről, illetve a hozzá való viszony fenntartásának módjáról, amit neveznek „működő modellnek” (Bowlby), „sémának” (Mardi J. Horowitz) vagy „feltételezett világoknak” (Colin Murray Parkes) is. Legtöbb kutató egyetért abban, hogy ezt a folyamatot egy eredendőbb szellemiség ösztönzi, amit a közvélemény Viktor E. Frankl munkásságából ismerhet („életértelem”). Az életcél egy olyan fogalmi keretet jelent, amelyen belül az élet jelentőségét keresik, vagy egy narratívát, amelyből az élet jelentőségét levezethetik. Ez akár verbális megfogalmazás nélkül is érvényesülhet, elég felismerni, hogy a „mindennapi élet szövete értelemmel (szépséggel és kapcsolati gazdagsággal) van átitatva.” Megjegyezzük, hogy az élet jelentőségének új narratíváját nehezebb megteremteni egy olyan kultúrában (társadalomban, közösségben, családban), ahol az érzelmeknél nagyobb hangsúlyt kap a racionális magyarázat, az objektív szemlélet, az empirikus tudás, illetve olyan spirituális környezetben, ahol valamiféle fundamentalista, bigott irányzat uralkodik. Említettük Viktor E. Frankl nevét, illusztrációként beillesztjük egy jellegzetes gondolatát: „Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy még a reménytelen helyzetekben, a megváltoztathatatlan sorssal szembesülve is megtalálhatjuk az élet értelmét. Mert olyankor tanúi lehetünk az emberben rejlő egyedülálló potenciálnak, amely segítségével a személyes tragédiát diadalra tudjuk vinni, a nehéz helyzetet emberi teljesítménnyé tudjuk változtatni.”

C. S. Lewis így írt: „A gyászban semmi sem marad a helyén. Az ember folyamatosan kilép egy fázisból, de az mindig visszatér. Minden ismétlődik. Körbe-körbe járok, mint egy spirálban.” „Amikor megtapasztalod a veszteséget, az emberek azt mondják, hogy a gyász öt szakaszán fogsz átmenni… Tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás… Azt viszont nem mondják el, hogy minden nap átéled mindegyiket.” Ranata Suzuki

A már említett Colin Murray Parkes négy gyászfázist határoz meg. Az I. fázis a veszteséget követő időszakban jelentkező érzéketlenség. Ez az „önkiüresedés”, amelyet a legtöbb gyászoló tapasztal, segít neki túlélni az első időszak sokkját, és legalább rövid ideig figyelmen kívül hagyni a veszteség tényét. Mint említettük a biológiai rendszerünk is akcióba lép, hogy a trauma esetén a szervezetet megvédje a tartós károsodástól. Ezután az ember átmegy a II. fázisba, a vágyakozás fázisába, amelyben az elvesztett személy visszatérését szeretné, és hajlamos tagadni a veszteség véglegességét. Mondani sem kell, ez nem tudatos, nem tényszerű cselekedet, vagyis olyan vágy vagy megérzés, ami egyetlen „tapintással kizárható” lenne. A harag és a hibáztatás is fontos szerepet játszik ebben a fázisban. A III. fázis a dezorganizáció és a kétségbeesés, a gyászoló személynek nehézséget okoz a környezetével való együttműködés. Dühös és tele van bizonytalansággal. Szétvált az események értelmezésének logikája, elkülönböződtek megéléseik narratívái, és némiképp eltér az időérzékelésük is. Végül képes lesz belépni a IV. fázisba, a viselkedés újjászerveződésének fázisába, és elkezdi összerakni az életét. Parkes szerint egyébként mindenik modellnek megvan a maga haszna, mindeniknek van előnye és hátránya is, és egyikre sem lehet kizárólag támaszkodnia egy szakembernek. A gyász tehát egyfajta érzelmi felkavarodás, amely felforgatja a korábbi gyakorlatokat, maegzavarja a korábbi életrutint, illetve elhomályosítja mások szerepét gyakorlati identitásunkban, vallja az ismert gondolkodó, író, Martha Nussbaum.

De még ezek a hullámszerű modellek is alábecsülik a gyászhoz kapcsolódó ingadozások szívósságát. Ugyanis ha közelebbről megvizsgáljuk a gyászoló emberek érzelmi élményeit az idő múlásával, az ingadozások mértéke csökken, de a tartósságuk egyszerűen elképesztő. C. S. Lewis így ír: „A legrosszabb esetben az elviselhetetlen gondolat ellenállhatatlanul újra és újra spontán visszatér.” Leírása szerint a gyász olyan mint egy bombázóraj, amelyik köröz az illető feje fölött, és minden alkalommal, amikor a föléje ér, kiold egy adagot pusztító készletéből.

Természetesen vannak szakaszok, például az első időben az élet mintha csak másolatban létezne, a mosoly, már amennyi kötelező, mintha csak matricázva lenne a külsőre. Ez az a kötelező szociális agyagmosoly, merev arcizmokkal, ahogy az ismerjük, és jól van ez így, az együttérző ember számára elárulja a belső egyenetlenséget, és alkalmat ad az óvatos beavatkozásra, mások meg elmehetnek. A gyászoló örökbefogadja az együttérzőket, és önkéntelenül arra akarja rávenni a fogékony, ilyen tekintetben el nem kötelezett fiatal családtagjait, hogy párválasztáskor első szempontjuk a kiszemelt gyász-képessége legyen, ami valljuk be, igencsak szokatlan magatartás. Viszont tekintettel a szerelem és a gyász egyértelmű pozitív korrelációjára, teljességgel igaza van.

Egy rövid megjegyzést még a fentiekhez: jó figyelembe venni azt, amire fentebb már óvatosan utaltunk, hogy az érintett az időt, különösképpen a kezdeti szakaszban, sajátos módon érzékeli, számára felfüggesztődik annak linearitása, ami részben abba gyökerezik, hogy az érinettet egy új, virtuális „naptárat nyit” (ld. előtt – után), ami értelemszerűen nem illeszkedik a reális időszámításhoz. Ez esetben sem kell arra gondolni, hogy az élete ellehetetlenül, vagy hogy nem tudja végezni feladatait, de kisebb-nagyobb mértékben igazoltan egy másik idősík is létezik tudattalanjában, ami a gyászesemény kezdetével jött létre, és amit a legtöbb ismert gyászmodell különböző megnevezés alatt tárgyal.

A gyász szakaszokra való bontása valóban segítséget nyújt az érintetteknek és a szakembereknek egyaránt, ugyanakkor megvannak a maga gyengéi és kockázatai. Elsősorban azt sugallja, hogy ilyen kellene legyen, vagyis ez lenne a „normális”. Másrészt hogy az egy szépen letisztult folyamat, ami a mély dezorientáltságtól halad egy békés megnyugvás fele, hősies küzdelemmel ugyan, de mégiscsak kiszámítottan, és garantált a „végeredmény.” Azonban a legritkább esetben történik így, igaz a szerzők ezt nem is állították, ami nem akadályozza meg értelmezőit, hogy egy „tiszta folyamatra” utaljanak. A vigasztalódás nem lineáris folyamat, és nincs is mit legyőzni, ráadásul az érintettek inkább érzik magukat elesetteknek, mint hősöknek, akik megküzdenek és győznek a gyász fenyegető hatalmán.

A később részletesebben tárgyalt Eric Lindemann három fő feladatot határozott meg: az eltávozotthoz fűződő kötődés feladása, az elhunyt nélküli környezethez való alkalmazkodás, valamint új kapcsolatok kialakítása. Parkes és Weiss három feladatot határoz meg: veszteségeink elismerése és megmagyarázása, a veszteségek érzelmi elfogadása és új identitás felvétele. J. William Worden pedig négy feladatot vázol fel:

A.) El kell fogadni a veszteséget. Le kell küzdeni a kísértést, hogy tagadja vagy elkerülje a veszteség valóságát, teljes mértékben el kell fogadnia azt, és fel kell ismerje mindennek következményeit életének következő szakaszára nézve.

B.) Fel kell dolgozni az érzelmi zűrzavart. Hatékony módszereket kell találjon arra, hogy feldolgozza és kifejezze a veszteség során átélt érzelmeit, ahelyett, hogy elkerülné vagy elnyomná azokat.

C.) Alkalmazkodnia kell a környezetéhez, amelyben az elhunyt már nincs jelen. Meg kell határoznia az új életmintákat, amelyek által megfelelően és értelmesen alkalmazkodik ahhoz a tényhez, hogy élete megváltozott.

D.) Lazítsa meg a kapcsolatát az elhunyttal. Meg kell szabadulnia az elhunyttal való kötelékétől, hogy tudjon kapcsolódni másokhoz. Hatékony módszereket kell találjon a teljes és végleges búcsúzásra.

Robert A. Neimeyer a jelentésalkotást fontosságát hangsúlyozza. Amint a veszteség bekövetkezik, az emberi psziché reorganizációba kezd, és ezt az új jelentések mentén próbálja megvalósítani. „Az életet megváltoztató veszteség után a gyászolók általában olyan értelmezéskeresésbe kezdenek, amelynek tematikája a gyakorlati (Hogyan halt meg szerettem?) és a kapcsolati (Ki vagyok én most, hogy már nem vagyok házastárs?) kérdésektől a spirituális vagy egzisztenciális (Miért engedte Isten, hogy ez megtörténjen?) kérdésekig terjed. Az, hogy hogyan egyáltalán foglalkozunk-e, és ha igen, hogyan tesszük, megoldjuk-e őket, vagy egyszerűen csak abbahagyjuk a feltételüket, meghatározza, hogyan fogadjuk el a veszteséget, és kivé leszünk annak nyomán.”

Még a normatív veszteségek, például az idős korban bekövetkező özvegység esetében is jellemző az értelemkeresés a megváltozott körülmények között. A veszteség értelmezése, már annak igyekezete is magasabb szintű pozitív érzelmeket és jóllétet jelez előre. Szakemberek véleménye szerint az érintett ebben a fázisban egy biztonságos és támogató, mély és empatikus együttlétre vágyik. Nagyon sokat jelent számára, ha elmesélheti történetét, spirituális és egzisztenciális gondjait. Arról, hogy mi az, amire legkevésbé igénye és szüksége van, korábban írtunk.

Neimeyer az értelem-találás folyamatában három fázist talált.

Az első a jelentés megtalálása. Mikrokörnyezetének fizikai átrendezése, vagy ami a legjellemzőbb, hogy érzelmi jellegű változásokat hajt végre. Kapcsolatait megerősíti, más részen meglazítja, néha átnevezi a jelenségeket, elsősorban a múlt eseményeit, vagy új jelentésekkel egészíti ki azokat. Ezért is emlegettük többször is, hogy engedni kell a megnyilvánulásait, akkor is, ha kívülálló számára egyértelmű, hogy fabulációról van szó. Tulajdonképpen az az igyekezet, hogy valaki megmagyarázza önmagának, környezetének, hogy mi miért történt, meglévő világnézetével összhangban, vagy annak megváltoztatásával, abból a célból, hogy adaptálódjon a veszteség tényéhez, – mindezeknek összefoglaló neve az „jelentéstalálás”. Lesz szó róla, hogy két fogalom, az értelm- ill. a jelentéstalálás, és a hozzájuk kapcsolódó törekvések ugyan közel állnak egymáshoz, de nem tejesen ugyanzt a pszichés aktivitást írják le.

Második valamilyen előny felismerése. Pszichéje is óriási erőket mozgósít, hogy segítse ebben. Leggyakrabban spirituális szinten jut válaszhoz. Küzd azért, hogy a dolgok valamilyen magyarázat mentén elrendezhetők legyenek, amit a hétköznapi gyakorlatból is ismerünk, ahol viszont nem annyira szembeötlő. A gyászolóknak szükségük lehet arra, hogy necsak megértsék, hanem valamilyen pozitív kimenetet is megtaláljanak a veszteség megértésére, vagy az életük, életkörülményeik megváltozására. Függetlenül attól, hogy a felismert előnyök valósak-e egy objektív mérce szerint, vagy egyáltalán valósulnak-e, az előnyök észlelése elméletileg elősegíti a gyász feldolgozását. Fogalmilag és elméletileg az előnyök keresése hasonló az értelmezéshez, mivel a gyászolók azon erőfeszítéseit érinti, hogy a veszteséget oly módon értékeljék újra, hogy az kevésbé fenyegesse a világról és önmagukról alkotott meggyőződéseiket.

Harmadik pedig változás az identitásban. Miközben átrendezi és újraértelmezi mikro- és makrokörnyezetét, egész spirituális hagyományát, maga is megváltozik. Vannak, akik innen kezdenék a folyamatot, mások szerint ez a változás amúgy is bekövetkezik, nem kell külön erőfeszítést tenni ennek érdekében. A megváltozott jelentés, az új értelmezés, az előnyök felismerése identitásváltozásként integrálódik. Kívülálló gyakran csak a nem túl elegáns magyarázatokat hallja, a megváltozott, de szintén nem szemet és elmét gyönyörködtető viselkedést látja. Ez az első szakaszra mindenképpen jellemző, azt követően az „elhelyezkedésből fakadó dezorientáció és nyugtalanság” intenzitása csökken. Ebben a fázisban várható az úgynevezett poszttraumás növekedés. A szenvedés eredményeként az egyén új képet alakíthat ki magáról, amelyben gyakran szerepel a formula, hogy „szomorúbb, de bölcsebb”. Jelentőség hiányában az élet tökéletesen koherens és érthető lehet, de üresnek, érdektelennek és motiváció nélkülinek tűnhet.

Bár különálló fogalmakról van szó, az értelmezés, az előnyök felismerése és az élet jelentőségének megértése egymással összefonódnak, és kölcsönösen befolyásolják egymást. Az egyének életük jelentőségét a veszteségekkel kapcsolatos tapasztalataik narratívájából meríthetik, aminek megértéséhez javasolt a Loyola Generativitás Skála (Loyola Generativity Scale, LGS), amit később még előveszünk. Az egyének a stresszes életeseményeket egy átfogó értelmezési keretbe illeszthetik, amely önmagában értékes célokat és eredményeket jelent. A generativitás mértékének van életkori összefüggése, alapvetően pozitívan korrelál az iskolázottsággal, negatív korrelációt mutat a negatív affektivitással, de a legszignifikánsabb és legkiugróbb pozitív mutató az önkéntes munkavégzés, vagy valamilyen segítő szolgálat. Ez lehet a gyászban megpróbált életek számára is a kivezető megoldás.

Mindazonáltal az élet jelentőségét nehéz meghatározni diszkrét kognitív, affektív és viselkedési elemek alapján. „Az egzisztenciális szinten megjelenő egyéb élményekhez hasonlóan az élet jelentőségének tartalma több, mint a mindennapi élet mechanizmusainak összessége.” (Kirk J. Schneider) A keresett vagy adott jelentés nem definiálható teljesen elkülönült kognitív és affektív modulként. Gondolataink, és különösen a legmélyebben meggyőződéseink elválaszthatatlanok érzéseinktől. Emellett mindig van egy kisebb-nagyobb mértékű disszonancia illetve feszültség az elméletben, azaz az élet egyszerre tűnhet értékesnek és nehézkesnek, mégis törekedhet valaki arra, hogy energiát fektessen bele, elkötelezettséget és odaadást munkáljon. Az élet jelentőségének megértése érzelmi és motivációs elemeket is magában foglal, és ezek egyaránt fontosak. Baumeister leírása szerint az élet jelentőségének fogalma olyan „cél”, amelynek érdekében az emberek „magáért a célért” tesznek valamit, például a becsület vagy a szerelem, vagy bármi, amihez magát az eseményt leszámítva, külön értelem nem társítható, mert azt önmagában hordozza. Az „egyéni életet meghaladó végső célok” melleti elköteleződés a legismertebb személyes növekmény, aminek további következménye a szenvedésre való nyitottság, illetve a támogató készségek formálódása és megerősödése. Utóbbi pedig az egyik legnagyobb ajándék lehet, amit egy személyes nehézségen átment adhat környezetének, az emberiségnek.

Nagy kérdés a poszttraumás növekedés, mint generatív következmény. Kapcsolódik az élet jelentőségéhez kérdéséhez, de nem egyenlő azzal. A gyász és más stresszes esemény számos pozitív változást eredményezhet, többek között az élet értelmének fokozottabb megélését, de ez nem szükségszerűen következik. Erre vonatkozóan érdemes átnézni a P. Alex Linley és Stephen Joseph (Positive Psychology in Practice) által összeállított „feltételek listáját”, amit egy következő írásban részletesebben elemzünk. Érdemes lenne ezt elolvasni mindazoknak, akik csuklómozdulattal, félvállról, könnyelműen osztják tanácsaikat, okosságait. Leggyakrabban egyszerűen a másokét, tovább. A poszttraumás növekedés valós lehetőség, magában foglalhat olyan változásokat is, amelyek nem feltétlenül kapcsolódnak az élet jelentőségéhez (pl. a személyes erő érzésének növekedése, a kapcsolatok javulása). Azonban az, hogy ilyen változások jelentőségérzés nélkül is bekövetkezhetnek-e, illetve hogy a jelentőségérzés nélkül bekövetkező változások valódi „növekedést” jelentenek-e, továbbra is nyitott empirikus kérdés marad. (Rachel Hibberd) A distressz visszacsatolási mechanizmusként szolgál, további értelmezési tevékenységeket ösztönöz, munkálhatja a megsemmisült jelentések újjáépítését, ami, egy pozitív spirál elemeként, szolgálhatja az érdeklődés fenntartását az érintett értelemtalálásának törekvésében.

Kettősfolyamat modell

Utrechti Egyetemen két szakembere egy egészen más jellegű, gyakorlatorientált modellt dolgozott ki, sok személyes és közvetett tapasztalatot felhasználva. Margaret Stroebe és Henk Schut pszichológusok által kidolgozott modellt ma sok klinikus használja. Ez a gyásszal való megküzdésnek „kettősfolyamat modell”-je (The dual process model of coping), amire külön fejezetet szánunk. Egyelőre egy másolatot teszünk ide egy fiatal holland pszichológus honlapjáról, az alatta található hivatkozás szerint.

(https://wendyvanmieghem.com/wp-content/uploads/2012/08/dual-process-model-by-M.-Stroebe-.pdf; lekérdezés 2025. okt.)

Az egyik folyamat „veszteségorientált”, és ebben a fázisban a gyászoló intenzíven a veszteségélmény negatív aspektusaira összpontosít, pontosabban spontán ottragad, belesodródik. Lehet, hogy az intenzív és fokuszált emlékezést egy külső tényező (illat, tárgy, hang, jelenet) váltotta ki, vagy csak spontán felidéződött (flashback). A másik, a „helyreállítás-orientált” fázisba akkor kerül, amikor sikerül túllépnie a veszteségen, és az élet feladataira tud koncentrálni, köznyelvi megfogalmazás szerint visszaáll a normális működésbe. A két fázis között állandóan oszcillál az érintett, ami hangulati változással jár, „folyton liftezik”, kissé közelebbről nézve: „sündisznóba öltözik”. Mondhatni sosem éli meg ugyanazt az élményt, hiszen valahányszor átvált egy másik fázisra, ott új érzések fogadják, ami nem könnyíti meg a velük való megküzdést.

A veszteségorientált stresszorok a szerettünkhöz kapcsolódnak, és az átalakulás fájdalmának feldolgozásával, a veszteség jelentőségének felismerésével, valamint azzal kapcsolatosak, hogy új helyet találjunk számára egy olyan világban, ahol ő már nincs jelen. A helyreállításorientált stresszorok ezzel szemben a készségek elsajátításával, identitásunk megváltoztatásával, életünkben bekövetkező különböző pszichológiai és társadalmi átmenetekkel, valamint önmagunkról és a valóságról alkotott gondolkodásunk módosításával kapcsolatosak, írja Thomas Attig, a The Heart of Grief c. könyv szerzője egyik elemzésében. A gyász ezen dimenziója előretekintő, elsősorban azzal foglalkozik, hogy az ember élete hogyan fog folytatódni az elhunyt távollétében.

A kettősfolyamat modellhez számtalan kommentár érkezett. Stroebe és Schut elutasítják azt a nézetet, hogy a gyászfolyamat a múltbeli kapcsolatok megszűnésének elfogadását jelenti, annak érdekében, hogy „továbbléphessünk”. Inkább azt állítják, hogy „az élet újragondolása és újratervezése a gyász idején” folyamatos és iósmétlődő művelet, és a „gyászolás elengedhetetlen része”. A modell egyik pillére valóban a veszteség, a másik a megoldás, az új helyzet értelmezése, elfogadása és a helyreállás felé való orientáció.

DPM (Dual Process Model) egyik finomabb következménye, hogy a veszteséghez való alkalmazkodás nem egyenes vonal, nem az egymást szabályosan követő fázisokról szól. A veszteség része a mindennapi életünknek, mint gyászoló embereknek, de csak egy része. Mindig van, illetve kell legyen egy másik valóság is, amiből meríteni lehet. Ez gyakran egy barát, családtag, természetes rezilienciánk, hitéletünk, az új tervekkel való törődés, stb. Ez a folyamat igazából általánosan ismert, a veszteség – helyreállítási orientáció hasonlóképpen működik, mint amit a gyászmunka klasszikus elképzelései is leírnak: rumináció, kapcsolatkeresés az elhunyttal, elmerülés a vele való kapcsolatban, megküzdés, könnyebb szakaszok, új lehetőségek felfedezése, stb. És mindez oda-vissza, mint a falióra ingája. Annyi különbséggel, hogy jó esetben a kitérések egyre kisebbek lesznek, még végül az illető a helyreállítás tartományába berendezkedik.

Nem olyan mértékben mint Neimeyer vázolt elképzelésében, de ebben a modellben is szerepet kap a jelentésalkotás, illetve figyelmet és szerepet kap az egyén korábbi életútja, tervei, identitása. Ezzel együtt a gyásznak része az önmeghatározás nehézkessége, buktatói, hiszen egyik, ha nem éppen a legfontosabb orientációs pontja, erkölcsi, spirituális referenciája, anyagi támasza megszűnt. Tehát Stroebe és Schut gyászmodelljében a gyászolók a veszteséggel kapcsolatos értékelésekkel, szerepekkel és feladatokkal való szembesülés (veszteségorientáció) és a veszteséggel kapcsolatos tevékenységek elkerülése között ingadoznak, hogy a elhunyt személytől független életük újjáépítésére összpontosíthassanak (helyreállításorientáció). A veszteségorientáció magában foglalja a veszteség jelentéssel kapcsolatos értékelését, a helyreállításorientáció pedig a gyógyuláshoz szükséges új jelentések (pl. új célok és identitások) kialakítását célozza.

Ennek a modellnek második pillérére vonatkozó elképzelések visszanyúlnak Alicia Skinner Cook és Kevin Ann Oltjenbruns által kidolgozott modellhez, amiben ők „másodlagos veszteségeknek” nevezték a gyásszal együttjáró feladatokat és küzdelmeket. Miszerint a gyászolónak nemcsak az elhunyt személy emlékével, a hozzá kötődő érzéseinek felfüggesztésével, hanem számos más veszteséggel is szembe kell néznie. Az általuk kidolgozott modell tehát ezeket tárgyalja, azokat a járulékos harcokat, amik szinte elkerülhetetlenek a folyamat során. Erről ír Thomas Attig is, hogy kétfajta stresszorral kell számolni (nála veszteségorientált illetve helyreállításorientált stresszfaktorok), az egyik az elsődleges stresszor, vagyis maga a veszteség, a másik pedig a járulékos következmények, amik lehetnek pszichések, anyagiak, előállhat változás a kapcsolatrendszerben, az egészségben, amikkel a gyászolónak szembe kell néznie.

Részben átfedés van az általunk később külön is tárgyalt J. William Worden (1991) „feladat-modelljével”. Stroebe és Schut viszont saját klinikai tapasztalataik nyomán, némiképp átdolgozták Worden elméletét, és néhány elemmel kiegészítették. Worden a veszteség realitásának elfogadását említi csupán, ők a gyászoló körül megváltozott világot, illetve a benne lezajló változásokat is tárgyalják. Továbbá megjegyzik, hogy a gyászoló nincs teljesen bekebelezve veszteségének fájdalma által, képes időnként el is távolodni tőle, amint azt a modelljükhöz fűzött kritikai megjegyzésükben kifejtik. Végül, és talán ez a legjelentősebb eltérés a két modell között, úgy érvelnek, hogy az élet folytatásához a gyászolónak új készségeket kell kimunkálnia ahhoz, hogy a megváltozott körülményei ellenére tovább tudja folytatni az életét, illetve megélhessen némi minőségi változást is, ami segít neki pozitív érzésekkel lezárni a folyamatot, mégha befejezni nem is tudja. A leglényegesebb eleme ennek a modellnek az a dinamika, ami benne megmutatkozik, és aminek bizonyos elemei egy régi, de máig hatékony modellre (Erik Bene, felnőtt – gyermek) is emlékeztetnek. Természetesen ebben több a metodológiai, mint a tartalmi egyezés. Lényeg, hogy kezdetben a veszteség-orientáció van túlsúlyban, de idővel, segítséggel a gyászoló egyre inkább tud csatlakozni a helyreállítási készségeihez.

Froma Walsh, nemzetközileg elismert klinikai tudós, a családok rezilienciájának egyik legelismertebb szakértőjének véleménye nyomán foglaljuk össze a vonatkozó észrevételeket, és ezzellezárjuk ezt a fejezetet.

1. A gyászolásnak és a veszteséghez való alkalmazkodásnak sokféle módja van, mondhatni minden eset más, ez adja a nehézségét, másrész emberi életünk szépségét, egy család, közösség dinamikáját. Nincs egyetlen „helyes” vagy „legjobb” módja az egészséges gyászolásnak, és senkit sem szeretnénk arra biztatni, hogy rutinból „tartson ügyeletete”. Érdekességként megemlítjük Serena Giusiano tanulmányát (Spazi e riti della morte a Torrette, tkp. diplomamunka) amiben így ír: „Közeli rokon, például házastárs vagy szülő halála esetén [A Valle Varaitaban levő piemonti településen] két évig feketét, egy évig feketét és fehéret, hat hónapig fehéret és kéket (fekete és barna hozzáadásával, viszont zöld és piros viselése tilos) és hat hónapig zöldet és kéket (csak a piros viselése tilos) kellett viselni, így összesen négy évig jelezték a veszteségüket. A gyászidőszak végét az jelezte, hogy ismét piros színű ruhát viselhetett.”

2. A gyászfolyamatok nem követik a Kübler-Ross és Kessler (2005) által javasolt sorrendet, legalábbis nem szabályszerűen és rendezetten. A sokk és a kételkedés, a harag, az alkudozás, a bánat és az elfogadás gyakori reakcióit inkább a gyász különböző aspektusainak tekinthetjük, amelyek a gyász egész idejében hullámszerűen jelentkeznek, van amikor kissé lecsendesednek, aztán váratlan intenzitással újra erőre kapnak. mindez természetesen csak a dinamikájuk leírása, nem érdemi tárgyalás. A leggyakoribb reakció a bánat és a veszteség helyreállítása iránti vágy. A gyász fázisainak átéléséről kialakult hibás, de népszerű elképzelések gyakran csak fokozzák a veszteség fájdalmát, és nem segítenek, bármilyen jószándékkal ajánlják. A jószándék mellett a könnyelműség és a lustaság is megjelenik, aminek retard változata az igénytelenség.

3. A veszteséghez való alkalmazkodás nem jelenti azt, hogy egyszer és mindenkorra túljutunk rajta. A jelentős veszteségek soha nem oldódnak meg teljesen, és a gyász évekkel később újra felbukkanhat, vagy egész életen át fennmaradhat. Nem találó kifejezések a „túljutni”, „feldolgozni”, „elfelejteni” és hasonlók, ami a veszteségnek, illetve emlékének kioltására utalnak. Ugyanakkor a gyász és a gyógyulás fokozatos, képlékeny folyamatok, amelyek intenzitása általában a veszteséget követő hónapok és évek során csökken. A gyász azonban különböző formákban gyakran felébred, különösen évfordulók, események, ünnepek alkalmával. Emlékezettünk, hogy a gyász nemcsak halálesetekhez köthető, éppenséggel az a legritkább eset.

4. Az adaptív megküzdés a figyelem dinamikus ingadozását jelenti a veszteség és a helyreállítás között. Erről szól a „kettősfolyamat modell,” ami igen dinamikusa ábrázolja a reális lefolyását. A kettős folyamatban a gyászoló figyelmének középpontja váltakozik: néha a gyászra, máskor az élet új kihívásaira összpontosít. A gyász korai szakaszában végzett rövid, gyászra fókuszáló tanácsadáson túl terápiás figyelemre lehet szükség a túlélők életének új irányba tereléséhez kapcsolódó gyakorlati, érzelmi és kapcsolati kihívások kezeléséhez.

5. A kötelékek átalakulnak, a halál véget vet az életnek, de nem a kapcsolatoknak. A korábbi gyászelméletek a „elengedés” és a halottól való elszakadás fontosságát hangsúlyozták. Az egészséges gyászfolyamatot ma a fizikai jelenlétből a folyamatos kötelékekbe való érzelmi átalakulásnak tekintik. Ezeket a kötelékeket spirituális kapcsolatok, emlékek, történetek, fotók, tettek, más kapcsolatok és a jövő generációknak átadott örökségek tartják fenn.

6. A gyász egy idővel gyógyuló folyamat, de nem tesszük túl magunkat rajta, hanem áthaladunk rajta. Gyakran utazásként beszélünk a gyógyulási folyamatról, de ez nem olyan utazás, amelyet bárki is választana, és nincs végállomása. Az előre vezető út sok kanyarral és fordulóval teli, és kevés útjelzővel.

7. Alapvetően kapcsolati lények vagyunk. A gyógyulás és a reziliencia leginkább a kapcsolati hálózaton és a társadalmi támogatáson keresztül alakul ki. Azáltal, hogy megosztjuk a gyászunkat a rokonokkal és a közösséggel, visszanyerjük a lelkesedésünket, hogy teljes mértékben újra bekapcsolódjunk az életbe.