Hagia Sofia
- rész
További jót hozzáadva mégjobbá teszi a jót, és ami biztos, az biztosan megtörténik. II. Antal konstantinápolyi pátriárka, 1623.
Isten világítótornyokat épített, hogy az embereket kalauzolja viharok idején. Aztán viharokat készített, hogy ösztönözze az embereket, hogy megkeressék a világítótornyokat. Shannon L. Alder
Agia Sophia vagy Hagia Sofia, latinosítva Sancta Sofia vagy Sancta Sapientia, bár erre a görögök nem áhítattal emlékeznek („mondják el … neveinket.”). A törökök Ayasofya néven ismerik, egyébként nem ez az egyetlen az országban ezen a néven, mára mind mecsetek. Görögül Ἁγία Σοφία, és innen jön az Agia-Hagia kettős írás/olvasat, ugyanis az első „A” hehezetes, „Hágiá” olvasattal, de a „H” relatívan sem erős, és nincs is jelölve külön, ezért sokszor lemarad az átírások során, de erre szoktuk mondani: ha ezen a súlyossági szinten megállnának a világ problémái… Hivatalos nevén (a nyugati hagyományban idegen) Isten Szent Bölcsességének Temploma, vagy egyszerűen: Nagy Templom, Konstantinápoly ortodox székesegyháza volt 537 (360)-től 1453-ig, kivéve az 1204 és 1261 közötti időszakot, amikor – a negyedik keresztes hadjárat során – a nyugatiak elfoglalták, és egy ideig latinul miséztek benne, amit, a gyér iskolázott nyugati papokat leszámítva, senki nem értett.
Magyarul is választani kell egy formát, legyen akkor a vegyes variáns: Hagia Sofia. Görög nevek átírásánál: az ismertebb, bejáratottabb neveket fonetikusan, magyar betűkkel, a többi marad görögös formában, a latin neveket latinosan, kivéve a magyarban már rögzült neveket (Justinianus!, Konstantin, Constantius). Orosz nevek esetén teljes a káosz, de az azonosíthatóság esetükben is szempont. Lesz még török és arab név, kifejezés is…
Kezdve a mostani templommal, és ne menjünk vissza az elpusztult elődökig: 537 – 1204 között a világ legpompásabb építménye, a világ legnagyobb keresztyén temploma, görögkeleti főtemplom; 1204 – 1261 között nyugati keresztyén templom, kirabolva, pompájától javarészt megfosztott állapotban; 1261 – 1453 között görögkeleti katedrális, az ökumenikus pátriárka széktemploma; 1453 – 1930 között mecset, később a freskók is levakolva, berendezése átépítve; 1935 – 2020 között múzeum, egyre növekvő turistaforgalommal; 2020 – tól mecset/múzeum, pontosabban: mecset, múzeumi szolgáltatásokkal.
Az isztambuli székhelyű Krisztus Szent Nagy Egyháza, a konstantinápolyi érsekség a 451-ben tartott negyedik, khalkédoni ökumenikus zsinaton kapott egyfajta primátusságot a keleti pátriárkátusok felett, az „ökumenikus” (= egyetemes, nem nemzeti) nevet 595 óta használja.
Konstantinápoly – Isztambul – Istanbul – Cárgrád – Sztambul. Melyik, melyik?
Hivatalosan a XX. század húszas éveinek végére lett Isztambul, pontosabban Istanbul, de már korábban is így nevezte a keresztyén nyugat is a belső várost, az Oszmán adminisztráció, a Dívány székhelyét, de az egész városra maradt a Konstantinápoly elnevezés. Maga az „istanbul” valami ilyesmit is jelent, hogy a „belső város”, tehát a külvárosból megyek „isztambulba” – jelentéssel, ami a görög „εις την πόλιν” (ejszténpólin – a városba), elhadarva „sztinpolin”-ként hallatszik. Egyébként mára is maradt ebből valami, a Taksim téren két helyi török beszélgetésében ez így szerepel: „délután lemegyek Isztambulba.” Magyarul Isztambul, hivatalosan Istanbul, hogy nehogy egyszerű legyen. Az Istanbul tehát már korábban is hasznáalatos volt, például a város legfőbb oszmán katonai parancsnokának (Istanbul ağası) és legfőbb polgári elöljárójának (Istanbul efendisi) címében szerepelt, és az 1876-os oszmán alkotmány török nyelvű változata kimondta, hogy „Az oszmán állam fővárosa Istanbul”. Csakhogy ez az alkotmány rövid életű volt, az elnevezésnek nem is volt ideje megragadni a köztudatban, a város címe továbbra is Konstantinápoly maradt, ill. annak különböző nyelvekben szolgáló változatai. Erdélyi fejedelmek Sztambulba küldték követeiket, az épület, úgy, ahogy, még meg is van a Magyarok lejtőjén (Macarlar yokușun), oroszok, szerbek nemhivatalos esetben még ma is Cárgrád formában használják. Hivatalosan ma is így szerepel: Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátus. A török törvények is elismerik ezt így, az más kérdés, hogy az ökumenikus jellegét nem fogadják el, azaz szerintük hatóköre a törökországi ortodoxokra terjed ki, közülük sem mindenkire, mint látni fogjuk.
Tudtommal a török posta 1930-után nem kézbesített olyan küldeményt, amit Konstantinápolyba címeztek. Korábban a törökök is Constantiniyye-nek mondták, vagy „payitah”-nak, aminek jelentése: főváros. A legkorábbi elnevezés, amelyet a történelmi félszigetnek adtak, amelyre Isztambul épült, a Byzantion/Bizantion volt. A név állítólag a trák származású, ami errefelé nem lenne meglepő. Amikor város római uralom alá került, Septimus Severus római császár, fia után, Augusta Antonina városaként emlegette. Amikor Kr. u. 330-ban a birodalom székhelye a városba költözött, a város a Secunda Roma (Második Róma) nevet kapta. Az ötödik századtól kezdve Nova Roma (Új Róma) néven emlegették, polgárait pedig rómaiaknak. Az elnevezések nem bizonyultak tartósaknak. Végül Nagy Konstantin római császár neve ragadt meg, aki a várost a birodalom fővárosává tette.
Sokan ki sem találnánk melyik nép fájlalta a leginkább, mondhatni évszázadokon keresztül (és ma is van egy bizonyos nosztalgia körükben), a templom és a város elvesztését. A „leginkább”-ot azért helyén kell kezelni, így értve: relatíve, de még további könnyítéseket is alkalmazhatnánk. Szóval nem a görögök, ők már a kérdés logikai feltételeivel kiesnek, Bolívia nyilván nem jön szóba, ahogy Ausztrália sem, annak ellenére, hogy komoly veszteségeik voltak a közelben az I. vh során (Gallipoli, a „közel” pedig ausztrál lépték szerint). Egy nagyhatalom maradt, igen, Oroszország. Még az I. vh. alatt is áhítoztak rá, és fő témánkban is szembejön: Ha a cár kegyes lesz a „névdicsőítők” mozgalmával, még visszakerülhet a kereszt az Hagia Sofiára, Cárgrádban, azaz Cárvárosban (a görög Basileos Polis átirata, egyes szláv nyelvben ma is használatos), így nevezték, és megvalósulhat sok uralkodó kimondott/kimondatlan álma…, az ami. Itt kapcsolódunk tehát a történetbe.
A cárgrádi álmok újjáélesztései II. Katalin felelőtlen „görög tervével” kezdődtek – aki fejébe vette, hogy (vissza-, újra-) meghódítja Konstantinápolyt, és az új ortodox állam fővárosává teszi, ahol unokája uralkodik majd, akinek sokatmondó Konstantin nevet adta (adatta). Ő volt a kiszemelt utódja is, ezirányú házon belüli machinációi gusztus kérdése. Kissé outsiderként tekintett választott országára, az egyházra is, mint ismeretes. A projekt végül nem valósulhatott meg, Katalin mégis felépítette kis cárgrádját, Cárszkoje Szelót, a maga kis Sofiájával, tulajdonképpen azzal vigasztalódott.
Többször úgy tűnt, hogy ezek az álmok mégiscsak valóra válhatnak, például az un. orlovi felkelés („orlovi események”, de talán a „kalandok” pontosabb lenne, a „kavarás” még inkább) során, ami Peloponnészoszon kezdődött, majd kiterjedt Krétára is. 1770 februárjában kezdődött, miután Alekszej Orlov orosz tengernagy, a császári orosz haditengerészet parancsnoka, egy kicsit a saját szakállára, egy kicsit hamis ígéretekre alapozva, az orosz-török háború (1768-1774) idején megérkezett a görög szuveranitást őrző Mani-félszigetre, és itt a törökök háta mögött akcióba kezdett. A felkelés, amelyet a 1821-es görög függetlenségi háború egyik fő előfutárának tartanak, része volt ugyan Nagy Katalin „görög tervének”, de támogatást nem tudott/akart adni (ismerjük ezeket a proxi-akciókat a történelemből, a nagyhatalom meg lapíthat és tagadhat: ott sem voltam), szóval hamarosan és könnyedén elbukott, az oszmánok is résen voltak, a hírszerzés akkor is működött.
Következett 1829, amikor az orosz csapatok már Drinápolynál álltak, vagy 1878-ban, amikor az orosz hadsereg Konstantinápolyhoz közelített, de Nagy-Britannia nyomására végül visszavonult. E törekvések közül a legreálisabbnak az első világháború tűnt, de aztán minden másként alakult, és a történelemnek ezt a fejezetét már jobban ismerjük, és nincs olyan, hogy „történhetett volna”, ami végülis a legmegnyugtatóbb a virtuálisan felmerülő lehetőségek közül.
Már az 1690-es években, az 1686-1700-as orosz-török háború csúcspontján, az 1686-1700-as orosz-török háború idején elkezdtek keringeni az Oszmán Birodalmat elpusztító „arany nemzetről” vagy „szőke nemzetről” szóló próféciák, lásd Iszkander-legenda, amiről később beszámolunk.
Mecsetté alakítása 2020
2020. július 24-én Hagia Sofia múzeumot mecsetté nyilvánították, és itt a fogalmazással máris jelezni kellene, hogy mit gondolunk erről, ha már szóba hoztuk, csak néhány lehetséges igekötő, határozószó: átalakították, vissza-, újra-, stb. Múzeum jellegét megtartotta, bár vannak változások a korábbi helyzethez képest. Miközben megnőtt a turistaforgalom (14 mill./év körüli), eközben lecsökkent a látogatási idő, folyamatosan, éjjel-nappal szól a Korán, szőnyeg borítja a történelmi padozatot, korlátozott a látogatható terület. Van biztató vonás is ebben a folyamatban, jelesül, hogy a „vissza” folyamatot demokratikus módszerekkel próbálták levezényelni. Nem vadul, erőszakkal.
Mindenekelőtt ebben is azt látjuk, ami zajlik a világunkban, hogy a globális nyugat egyre jobban eltávolodik a vallás minden formájától, a Közel-Kelet egyre vallásosabb lesz, beleértve Izraelt is. Belső utat és külső identitást találnak benne. És közösséget.
Kezdjük 1934-ben, amikor Kemal Atatürk (ekkor még csak Gazi Musztafa Kemal, eredetileg csak Musztafa, az év novemberében kapja az Atatürk megtisztelő címet, nevet), a szekuláris Törökország atyja, kiadta a rendeletet a Hagia Sofia múzeummá alakításáról, amely a következő évben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. 1930-tól már be volt zárva az épület, zajlottak a restaurálási munkálatok, egy amerikai intézet karolta fel a templom ügyét. A múzeum 1935-ben nyílt meg a nagyközönség számára.
Az 1934-es történelmi döntés óta egyes irányzatok folyamatosan hangoztatják, hogy a Hagia Sofiának vissza kellene kapnia a mecset státuszt, és ez sokáig a belpolitika egyik kedvenc témájává vált. Erdogan elnök hatalomra kerülése óta napirenden volt a kérdés, bár korábban még úgy nyilatkozott, hogy a változás vonata elment. „Előbb töltsétek meg a Kék Mecsetet!” Mármint a legközelebbi nagymecsetet, ami szintén híres épület, egy hajításra a Hagia Sofiától, és a 17. században épült elődje mintájára. Múzeumként a Hagia Sofia a város legjövedelmezőbb turisztikai látványossága volt, becslések szerint utóbbi években évi 75 millió dollárt hozott a városnak.
2005-ben indult el hivatalosan a Hagia Sofia újra mecsetté válásának folyamata, de ezt a kérvényt a török Államtanács akkor elutasította. 2016-ban újra benyújtott anyag szintén elutasításra került, a döntést 2018 júniusában hirdették ki.
Azonban 2016 júliusában a Hagia Sofia Múzeumban tartott Laylat al-Qadr program során 85 év után ismét elmondták az imára való felhívást a reggeli ima során, ami rendkívüli esetnek számított, lévén, hogy Törökország szekuláris állam. Abszolút szekuláris, bármilyen hihetetlen is. Vagy az volt, mert az utóbbi években mintha elmozdulás történt volna, talán a „mintha” felesleges is.
2016-tól a Hünkar-pavilon (uralkodói pavilon) részlegében kialakítottak a múzeum dolgozóinak egy imateret, és a Kék Mecsettel párhuzamosan a minaretjeiről elkezdték az imára hívást.
2019 márciusában Erdoğan kijelentette, hogy a Hagia Sofia státuszát múzeumról mecsetté változtatná, hozzátéve, hogy „nagyon nagy hiba” volt múzeummá alakítani.
Pusztán jogi értelemben az átalakítás alapja egy 2016-ban a török Államtanácshoz benyújtott kereset a Minisztertanács 1934-es határozata ellen, amely megszüntette a Hagia Sofia mecset státuszát, és múzeummá alakította. A perben három lehetőség, irány szerepelt. Az első az volt, hogy az 1934-es határozaton szereplő néhány miniszteri aláírás nem hiteles, mivel a török nemzetgyűlés nyilvántartásaiból kiderült, hogy a kabinet egyes tagjai a határozat meghozatalának napján nem tartózkodtak a fővárosban, így az aláírásuk nem lehet hiteles. A második állítás az volt, hogy a Hagia Sofia földtulajdonjogában az áll, hogy mecset, és az UNESCO hivatalos honlapján sem múzeumként szerepel az építmény. A harmadik állítás szerint a Hagia Sofia az iszlám vallásalap (waqf, törökül vakıf) tulajdona, amelyet II. Mehmed szultán hozott létre az 1453-as hódítás után, és mint ilyen, a jótevő szultán akaratának megfelelően, mecsetként kell működnie, és csak úgy működhet. Ezen állítások közül a török kormány a harmadik alapján hozott döntést.
2020-ban a török kormány iszlám imával ünnepelte Konstantinápoly elfoglalásának 567. évfordulóját a Hagia Sofiában. Erdoğan egy televíziós adásban azt mondta: „A hódítás ünnepének részeként az Al-Fath szúrát fogják felolvasni („Valóban, egyértelmű győzelmet adtunk nektek…”, vértelen győzelem alkalmából szokták mondani, és a fő gondolat, hogy tkp. micsoda az iszlám közösség, az umma célja…) és imát fognak végezni a Hagia Sofiában.” Májusban ez megtörtént, amit Görögország elítélt, amire az ősi rivális Törökország „hiábavaló és hatástalan nyilatkozatokkal” vádolta Görögországot.
E fejlemények nyomán ismét belendült a Hagia Sofia mecsetté alakításának folyamata.
2020. július 2-án meghallgatást tartottak az Államtanácshoz benyújtott keresetről, amelyben „a Minisztertanácsnak a Hagia Sofia mecsetből múzeummá alakításáról szóló határozatának visszavonását” kérték. 2020. július 10-én az Államtanács úgy döntött, hogy a Hagia Sofia mecsetből múzeummá alakításáról szóló, 1934. november 24-én kelt határozatot visszavonja, megállapítva, hogy „jogilag nem lehetséges, hogy a Hagia Sofiát az alapító okiratban foglalt mecset-státuszon kívül más célra használják.” A Tanács ezt azzal indokolta, hogy az Isztambult meghódító II. Mehmed oszmán szultán úgy ítélte meg, hogy az ingatlant a nép mecsetként kell használja, mindenféle díj nélkül, és jogilag nem tartozik sem a parlament sem egy minisztérium joghatósága alá.
2020. július 10-én az Államtanács megsemmisítette a Minisztertanács 1935-ös határozatát, amely szerint az Hagia Sofia múzeum lesz, és megállapította, hogy a Hagia Sofia nem használható „más célra”, csak mecsetként, és hogy az Hagia Sofia a Fatih Sultan Mehmet Han Alapítvány kezelésbe kerül.
Ezt követően elnöki rendelettel a Hagia Sofia átkerült a Vallási Ügyek Elnökségéhez, és visszakerült mecset státuszba.
Július 22-én türkizkék színű szőnyeget terítettek le, hogy előkészítsék a mecsetet az imádkozók számára, az úgynevezett omfalont viszont szabadon hagyták.
A mecsetet július 24-én, a modern Török Köztársaság határait megállapító lausanne-i szerződés aláírásának 97. évfordulóján nyitották meg pénteki imára.
Ezt követően az UNESCO bejelentette, hogy a világörökségi listán szereplő Hagia Sofia védettségi státuszát felülvizsgálják, amit még 1985-ben kapott meg (de aztán nem történt konkrét lépés).
Tiltakozott Görögország és Oroszország is, illetve más nemzetközi szervezetek, de minden tiltakozó hangot igen élesen visszautasítottak, hogy jelezzék a világnak, ki az úr a háznál. „A Hagia Sofia státuszával kapcsolatos kifogások közvetlen beavatkozást jelentenek Törökország belügyeibe, elvégreis nem egy templomot, hanem egy múzeumot alakítottunk át mecsetté” – üzente az elnök.
Ferenc pápa úgy nyilatkozott, hogy „fájdalmas” ez a lépés, a keleti kereszténység spirituális vezetője, Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka pedig azt mondta, hogy „szomorú és megrendült”. A Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk a BBC-nek interjút adott, ahol az hangzott el, hogy „világi törökök milliói kiabálnak ellene, de a hangjukat nem hallja senki”.
A török hatóságok ígéretet tettek arra, hogy a székesegyházat az UNESCO világörökség részeként megőrzik, és teljesítik a hozzáférhetőségével kapcsolatos valamennyi kötelezettségüket. Apránként egyéb részletek is kiderültek: a mozaikokat nem vakolják újra le, a padlót szőnyegekkel borítják, a mecsetben éjjel-nappal szól majd a Korán, a turisták pedig bizonyos órákban és erre kijelölt utakon látogathatják majd a mecsetet. Hivatalosan persze a Hagia Sofia nyitva marad a látogatók előtt, ahogy azt a hatóságok ígérték, de kezeskednek, hogy aki belép, egy pillanatra se felejtse el, hogy tulajdonképpen hol is van pontosan.
2022-ben 13 millió 635 ezren látogatták meg a Hagia Sofiát.
86 éven át közös emlékmű volt, nem pedig a felekezetek közötti viszályok forrása. Egyelőre azonban a török társadalom egyöntetűen támogatja (mára egyes források szerint ez a kezdeti 70%-ról 85%-ra emelkedett), sőt ujjong azon, hogy mindenki ennyire bosszús miatta.
Egyesek szerint a Sofia, mint múzeum sorsát a koronavírus pecsételte meg, pontosabban az volt a pont az i-re. A gazdaság leállt, az elnök és pártjának népszerűsége zuhant, és sürgősen egyesíteni kellett a szétszakadó és gyorsan széteső társadalmat valamilyen nemzeti eszme körül. Amikor a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a törökök 70 százaléka helyesli a Sofia mecsetté való átminősítését, a sorsa megpecsételődött.
Kissé félelmetes volt, amint a 2020. július 24-i első pénteki imát követően, Ali Erbaş, a Török Vallási Ügyek Igazgatóságának vezetője karddal a kezében megjelent a Hagia Sofia szószékén (Waqf-rituálé egyébként), és azt az üzenetet küldte a nyugati világnak, hogy „Hitünk szerint a jótékonysági vagyonkezelő vagyona sérthetetlen (ez a Waqf/Waqif), aki hozzáér, az elég. A jótevő kívánsága visszavonhatatlan, aki megsérti, az átkozott”. Szerinte a mecset múzeummá alakításáról szóló 1934-es döntés megsértette ezt az iszlám gyakorlatot. Bizonyára II. Mehmed, e helyen elmondott kardos beszédét akarta utánozni és valami hasonló jelentést kicsikarni. Vagy üzenetével egy másik Waqf-kezelésben levő területre célzott, jelesül a jeruzsálemi Templomhegyre.
Azt ebben az időben nem emlegették, hogy Mehmed talán húszezer Waqf-alapítványt is felszámolt, amik aztán csak a fia (Bajazid) idején kapják vissza vagyonukat, és korántsem volt az a rendíthetetlen muszlim fanatikus, akinek az utókor bizonyos irányzatai kívánják beállítani.
A Próféta szellemiségét második utódja, vagyis kalifája, Omar ibn Al-Khattab példázta a legjobban, nem sokkal Jeruzsálem 637-es meghódítása után. Akkor is, ha ez a szöveg, enyhén szólva, nem hiteles, de a muszlim korban ez keringett a három vallás tagjai körében, elsősorban Palesztinában, és nem véletlenül. A várost, amelyet évszázadokon át római keresztények uraltak, hosszú és véres ostrom után a muszlimok elfoglalták. A keresztények mészárlástól tartottak, de ehelyett amanra, azaz biztonságra leltek. Omar kalifa, „Isten szolgája” és „a hívők parancsnoka” (kalifa) biztonságot nyújtott nekik „vagyonuk, templomaik és keresztjeik” számára. Biztosította továbbá: „Templomaikat nem veszik el lakhelyül, és nem rombolják le … sem keresztjeiket nem távolítják el”. Ez a vallási pluralizmus a Koránban is tükröződött, amikor azt mondta, hogy Isten megvédi „a kolostorokat, templomokat, zsinagógákat és mecseteket, amelyekben Isten nevét gyakran emlegetik”. (22:40) Ez az egyetlen vers a Koránban, amely említi a templomokat – és csak tiszteletteljes hangnemben, annyi nehézség azért van benne, hogy múltbeli eseményre utal, és a szövegben van egy enyhe feltétel is, de akárhogy, a korai muszlim hódítók nem nyúltak a leigázott népek szentélyeihez. Ezeket a megállapításokat azonban kezeljük kritikusan, vagyis óvatosan. Omar kalifa tetteinek nagyrésze nem a „dokumentált történelem” kategóriába tartozik.
A keresztény történetíró, Eutükhosz még azt is elmeséli, hogy amikor Omar kalifa bevonult a városba, a jeruzsálemi pátriárka, Szophróniosz meghívta őt, hogy imádkozzon a legszentebb keresztény kegyhelyen: a Szent Sír templomban. Omar udvariasan visszautasította, mondván, hogy a muszlimok ezt később oknak vehetik arra, hogy a templomot mecsetté alakítsák át. Ehelyett egy olyan üres területen imádkozott, amelyet a keresztények figyelmen kívül hagytak, de a zsidók akkor is és ma is legszentebb helyükként tisztelnek: a Templom-hegynek az a sziklája, ami fölött ma a Szikladóm áll.
Más szóval, az iszlám úgy lépett be Jeruzsálembe, hogy valójában nem térítette meg azt. Még „négy évszázaddal a muszlim hódítás után is”, ahogy Oded Peri izraeli történész megjegyzi, „Jeruzsálem városképét még mindig a keresztény középületek és vallási épületek uralták”.
Hamarosan néhány jogtudós talált ürügyet a jeruzsálemi modell meghaladására: Ott a keresztények teljes biztonságot kaptak, mert végül is békés megadásban állapodtak meg. Viszont a muszlim hódítóknak ellenálló városok, szabad prédák, rabszolgasorba taszításuk és megtérítésük is elfogadható. De amint Necmeddin Guney török tudós fogalmazott, az egyházak áttérésének ez a legitimációja nem a Koránból vagy a prófétai példából, hanem „adminisztratív szabályozásból” származott. A jogászok, akik ezt így kezelték „valószínűleg olyan társadalmat akartak létrehozni, amely nyilvánvalóvá teszi az iszlám felsőbbrendűségét.” És volt még egy másik ok is. Amikor az oszmánok 1453-ban elérték Konstantinápoly kapuját, az iszlám hozzáállás már régóta birodalmi jellegű volt, és a keresztes lovagokkal való végtelen konfliktusok miatt is megkeményedett. Az általuk követett hanafi jogtudományi iskola vitatott engedélyét felhasználva átalakították a Hagia Sofiát és néhány más nagyobb templomot, de védelmet nyújtottak nemcsak a görög, hanem az örmény keresztényeknek is, Isztambult kozmopolita várossá építették, és befogadták a katolikus inkvizíció elől menekülő spanyol zsidókat.
Más törökök számára azonban az oszmánok nagysága az iszlám szívében gyökerező pluralizmusukban rejlik, és ez más lépéseket inspirálna, például a Hagia Sofia megnyitását a keresztény istentisztelet előtt is, ahogy azt évek óta többen javasolják, írja egy amerikai muszlim újságíró, Mustafa Akyol. Egy másik lehetőség lenne a Halki Szeminárium újranyitása, amely 1844-ben létesült oszmán közreműködéssel, de 1971-ben a világi nacionalizmus áldozatává vált, és hiába lobbiztak érte amerikai elnökök is, több más ismert személy mellett, egyelőre zárva van.
A Hagia Sofia és a körülötte történt események emlékeztetik arra a világot, hogy a török hagyományok között a hit és hozzá kapcsolódó értékek védelme mellett az imperializmus is jelen van, fogalmaz az idézett újságíró. Ez utóbbi a történelem keserű ténye, akárcsak a keresztény imperializmus vagy a nacionalizmus, amely mecseteket, sőt életeket is célba vett – Cordobától Srebrenicáig. Ma azonban meg kell próbálnunk begyógyítani a múlt ilyen sebeit, nem pedig újakat nyitni, fejezi be.
Érdekes, hogy a történelem mennyire nincs lezárva, hogy Topkapi Palota udvarának kövei között újrahasznosítottakat is találunk, méghozzá a kereszt jelével. Pl. a követek csarnoka környékén.
Építése
A Hagia Sofia helyén álló eredeti templomot még Nagy Konstantin kezdte el építeni 325-ben, valószínűleg egy pogány templom alapjaira. Fia, II. Constantius idején készült el, 360-ban. A templom 404-ben megrongálódott egy tűzvészben, Krizosztomosz János második száműzését követő lázadás során. I. Constantianus római császár újjáépíttette és kibővíttette. A helyreállított épületet 415-ben szentelték fel. A templomot az 532. januári nika-i felkelés során ismét felgyújtották, ami lehetőséget adott I. Justinianusnak, hogy pompás pótlást tervezzen. Biblikus, 40 nap gondolkodás után meg is volt a terv.
Az egyház puszta mérete félelmetes. Két szintre épült, középpontjában egy hatalmas főhajóval, amely fölött kisebb kupolákkal együtt egy nagy kupola mennyezete magasodik. A Hagia Sofia méretei lenyűgözőek, ha összehasonlítjuk bármely nem acélból épült épülettel. Hossza 82 méter, szélessége 73 méter. A kupola átmérője 33 méter, csúcsa pedig 55 méterrel emelkedik a járda fölé.
Nagy Konstantin eredetileg egy viszonylag kis templomot épített ezen a helyen. Később ezt a templomot fia, Constantius bővítette (Kr. u. 360-ban avatták fel). Néhány év múlva azonban a nép, felháborodva Krizosztomosz János száműzetésén, felgyújtotta a templomot (Kr. u. 404). II. Theodosius császár újjáépíttette (Kr. u. 413/415), de Kr. u. 532-ben lázadók ismét felgyújtották.
Miután helyreállt a rend, Justinianus császár (Kr. u. 527-565) azonnal elhatározta, hogy új, de összehasonlíthatatlanul tágasabb és pompásabb templomot épít. Ezért megbízta Anfimius Thrallus matematikust és Isidorus (Isidore) Milisio építészt, hogy tervezzék meg az „Isten bölcsességének” szentelt templomot. Eleve tekintélyesre tervezték, több környező épület is ki kellett sajátítani. Isidorus milétoszi fizikus, Amfimius bizánci matematikus volt. A zseniális építészek 4 hónapig dolgoztak az épület építészeti tervén.
A templom munkálatai 532. február 23-án kezdődtek és 537. december 27-én fejeződtek be (azaz 5 év, 10 hónap és 4 nap). Az építkezésen 10 000 munkás dolgozott, a munkálatokat maga Justinianus felügyelte, az építkezés összköltsége pedig elérte a 360 millió aranydrachmát.
Valóban mérnöki diadal volt bár az épületet többször is javítani kellett, néhányszor súlyosan megrongálódott földrengésben, támpilléreket állítottak a török időben. Az eredeti kupola egy 558-as földrengés után összeomlott, a pótlása pedig 563-ban ismét leomlott. A kupola jobb rögzítése érdekében támogató elemeket építettek be, de 989-ben és 1346-ban további részleges összeomlások következtek be.
Justinianus az építkezéshez a legértékesebb és legritkább anyagokat gyűjtötte össze a világ minden tájáról, amelyeket csak találni tudott. Minden helyről, ahol hellénség volt, adományok érkeztek, elsősorban márványból, mert abból volt bőséggel az Égei-tenger környékén. A rózsaszín árnyalatúak Frígiából (ez épp nem tengeri környék), a feketék és vörösek Egyiptomból, bár ez utóbbi gyanúm szerint diorit, de most mindegy. A fehér márvány a Márvány-tengeri Prokonessos (Márvány) szigetéről származik, a zöld árnyalatú márvány Evis (Euboia) szigetéről, pontosabban Karystosból, de érkezett Taygetosról és Maniból, tehát Peloponészosz déli bányáiból (itt változatos a kínálat: törtfehér, Nero Antico, Rosso Antico, ez vöröses-lilás), a rózsaszín árnyalatú márvány is érkezett, nem tudom, ilyet ma Iránban bányásznak, a sárga és sötétvörös árnyalatú márvány közelebbről meg nem nevezve. Egyes források több mint 60 árnyalatú márványról írnak, erre ráadás erezetük színjátéka.
De a díszítőanyag is első osztályú volt: a drágakövek, az arany és az ezüst tartották az első helye, de elefántcsontot is bőséggel állt rendelkezésre. Szóval volt minden, de még nem mindenki. Képzeljük, mivel sokat emlegetik, nagyon kapacitálják, megjelenik maga Jézus is. Óvatosan érdeklődik, hogy mi folyik itt. Hát neked… Mit válaszolna erre? Homlokához nyúlna: „Uram Jézus!”
Volt újrahasznosítás is, hogy finoman fogalmazzunk, a híres porfír oszlopok a római Aurelianus naptemplomából kerültek ide, a nyolc zöldes márványoszlop pedig Efézusból. (A porfír gyűjtőfogalom, lényeg, hogy magmás, pl. gabbró, gránit, dacit…) A központi tér teljes kerületét a galériákig, valamint a belső nartexet a mozaikboltozatokig márvánnyal burkolták, amely utánozhatatlanul változatos, diszkrét színpalettával rendelkezik. A belső térben 15 000 ember befogadására alkalmas, és a levegő mindig friss és szellős marad.
Justinianus állítólag kijelentette: „Dicsőség Istennek, hogy ilyen művet alkothattam. Νενίκηκά σε Σολομών. Legyőztelek Salamon!”.
A templom ünnepélyes felszentelését 537. december 27-én Mina konstantinápolyi pátriárka végezte. A 214 ablakból és az állítólag 1000 kandeláberből sugárzó fény visszatükröződött a 107 fehér és színes márványoszlopról. Pazar volt minden, a gyönyörű oszlopfők, a gazdag díszítések, a szó szerint ragyogó mozaikok, a fényűző berendezés, a papok öltözete, a kórus felemelő éneke.
A császár a következő feliratot helyezte el a homlokzaton, a nartex fölé: „A tiedből hoztuk neked Krisztus, a te szolgáid, Justinianus és Theodora”. A székesegyház egyházi személyzete 525 főből állt: 60 pap, 100 diakónus, 40 diakonissza, 90 segéddiakónus, 110 felolvasó, 25 énekes és 100 kapuőr (templomgondnok).
A bizánciak a templomot földi mennyországnak vagy második mennyországnak nevezték, ahogy konkrétan fogalmazott egyik helyszíni beszámoló: „Isten kezének angyali költészete.”
A Hagia Sofia egy 78,16 méter hosszú és 71,82 méter széles, tehát „enyhén” téglalap alakú építmény. Az 54 méter magas kupola a lebegés érzetét kelti, mert tartóoszlopai nem a templomtérben vannak. A kupola négy darab négyzet alakú pillérre támaszkodik, amik a templom külső falához csatlakoznak, beltéren az oszlopokat boltívek köti össze. A boltív átmérője 31 méter, és 40 ablak található a boltív alsó szegmensében. A támasztópillérek a két oszlopsor mögött rejtőznek tehát, amelyek három hajóra osztják a templomot, az óriási boltív tartópillérei a falakon kívül vannak. Meg kell még jegyezni, hogy a délkeleti és az északnyugati oldalon egy-egy oldalkápolna falai jelentik a vonatkozó boltívek erővektorainak folytatását.
Kupolája a legnagyobb volt a maga nemében; csak a 16. századi római Szent Péter-bazilika kupolája múlta felül méretét, azaz mérhetetlenségét.
Ez a kupola tényleg egy csoda volt ebben a korban. Porózus rodoszi agyagból készült könnyű cserépből (vékony tégla tkp.) építették, bőséges könnyű habarccsal, vagyis most ez a helyzet, mindjárt látjuk a történetét. Tehát magának a tégláknak az alapanyaga könnyű agyagból készült, 12 cserép súlya tette ki egy korabeli, mondjuk úgy hogy klasszikus tégla súlyát. A kupolát úgy írták le, hogy „mintha aranyláncon lógna az égből”, és ezt a benyomást az említett szerkezeti megoldás mellett a könnyű, ablakokkal áttört, nem teljesen gömb alakú kupola adta. A kupolában a Pantokrátor, a négypillérek előtti un. Gömbháromszögekben (pendentivok) pedig négy kerub, valamennyien arany és ezüst díszítéssel, mozaikokból. A kupolában 40 ablak volt – mindent úgy tervezték, hogy napsütéses napokon azt a benyomást keltse, mintha a kupola a levegőben lebegne, de ez ne rontsa a kupola statikai szilárdságát. Itt vált fontossá, hogy a kupola nem teljesen gömbformájú, valamennyire lapított volt, az ablakokon beáramló fény megvilágította teljes felületét, nem alakult ki középen egy sötét folt. A főkupolát, színe és káprázatos hatása nyomán, Arany Égboltnak nevezték.
A templom belső terét eredetileg 214 ablak világította meg, ma már csak 181 van, egyrészüket támpillérek későbbi kiegészítései, ill. más épületek takarják.
A női rész a karzaton volt, külön a férfiak és külön a nők tehát, de kellő fantáziával a téglaépítésű mennyezeten is át lehet látni. A karzat legelőkelőbb része a nyugati galéria közepén, közvetlenül az oltárral szemben található, ahol ma is egy zöld márványkör jelzi a mindenkori császárné egykori trónjának helyét. Hogy a császárnék istentiszteletet hallgattak, vagy mással voltak elfoglalva, azt nehéz megmondani.
A bejárat fölött állítólag egy felirat volt: NIPSON ANOMÉMATA MÉ MONAN OPSIN (görögül, természetesen: Νίψον ἀνομήματα, μὴ μόναν ὄψιν), jelentése: „A bűnöket is mosd le, ne csak az arcodat”, görög palindróm (visszafele olvasva ugyanazt adja), amelyet gyakran használtak feliratként templomok bejáratánál, keresztelőmedencéknél, főként, de nem kizárólag, a görög ortodox egyházakban. A mondást állítólag először (görögül) a Hagia Sofia templom bejárata fölé írták, bár eredete nem egészen tisztázott, de a legtöbb kutató Nazianzi Szent Gergelynek tulajdonítja. Talán világszerte a legismertebb: A man, a plan, a canal: Panama.
A székesegyház építése a Bizánci Birodalom három évi bevételét emésztette fel.
Építése után a kupola többször is összeomlott. Az egyik eset még Justinianus idejében történt, 557-ben, a tervező-építészek, Anfimius és Isidorus már nem éltek, a javítási munkálatokat az utóbbi unokaöccse, a szintén Isidorus nevet viselő építész végezte. A következő eset 989-ben történt, ekkor Trdat örmény építészt hívták Konstantinápolyba (vagy ő ajánlkozott), aki 5 éven át dolgozott, és mindent úgy állított helyre, ahogyan az az eredeti tervekben szerepelt. Voltak azért újításai is, a kupola könnyített szerkezetét neki tulajdonítják. Nemcsak a téglái (cserepek inkább) voltak könnyítettek, hanem speciális malter is használt, amit a rómaiak még ismertek, később aztán feledésbe merült, hogy könnyű, porózus vulkanikus eredetű kőzet-őrleményt adott a habarcshoz.
Jellemző, hogy mintegy 1600 évvel a templom építése után, az 1999. augusztus 17-i nagy földrengés, amely Isztambul nagy területén okozott problémákat, egyáltalán nem tett kárt a Hagia Sofia szerkezetében. Az épület öt korábbi katasztrofális földrengést állt ki komolyabb károk nélkül (553, 557, 869, 1344, 1894).
A következő évszázadokban itt tartották a koronázásokat, a háborúk befejezésének hálaünnepét, és néhány zsinatot is. A „Minden út Rómába vezet” is erre a városra, a Második Rómára utalt, amelyik (egyik) átjáró volt Ázsia és Európa között.
Ismert jelenet, 1054. július 16-án Kerullarius Mihály konstantinápolyi pátriárka által tartott istentisztelet során Humbert bíboros letette a kiátkozó levelet az oltárra. Válaszul július 20-án a pátriárka kiátkozta a pápai legátust és ezzel elkezdődött egy máig tartó folyamat. Ortodoxok és katolikus külön úton járnak.
A katedrális híres „tartozéka” volt 16 évig Gli macska, Obama is pacsizott vele, és megérte a mecsetté alakítást is.
Stílusa
Elterjedt nézet volt, hogy a Hagia Sofiában tartott misék grandiózusak, és egy ilyen misén való részvétel késztette I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem (956 – 1015) küldöttségét arra, hogy uruknak a bizánci szertartású keresztyén irányzatot javasolják, amint a krónika feljegyezte: „Nem tudtuk hogy a földön avagy a mennyországban vagyunk, mert a földön nincs ilyen pompa és szépség, és nem is tudjuk leírni. Csak azt tudjuk, hogy Isten az ott élő emberek között lakik, és az ő szertartásuk szebb, mint más nemzeteké.” – számoltak be, miután részt vettek egy istentiszteleten a Hagia Sofiában. Ez a mondat aztán különös karriert futott be a keleti egyházban, sőt, a mai nap is él és hat bizonyos országokban.Ezt így fogalmazhatnánk meg: Isten dicsőségének megmutatásával elbűvölni és elkötelezni a lelkeket az ő egyháza mellett, amit az Ő mennyei fénye és gazdagsága betölt, és amiből a hívők is részesülhetnek. A templom belső, földi dicsősége volt, ami egykor lenyűgözte Vlagyimir herceg követeit, és ez úgy működött, mint manapság egy jól összerakott reklám, hogy nem terméket, hanem pozitív életérzést kínál. Ma is van olyan orosz, ukrán turista, aki kezével megérinti a padozatát, vagy esetleg le is hajol és egy földcsókkal emlékezik a forrásra, az origóra. Nagyhatalmak polgárai nagyobb reménységgel vannak a történelem fordulatait illetően, ami erre a helyre vetítve azt jelenti (olvasni lehet ilyen véleményeket), hogy „egyszer még újra a mienk lehet”.
Procopius (500–565) Justinianus császár udvarának hivatalos történetírója feljegyezte, hogy a templombelsőt úgy tervezték, hogy azt a benyomást keltse, hogy „nem szilárd falazaton nyugvó, égből leeresztett aranykupola fedi be a teret.” Az emberi szem miután hozzászokott a templombelső relatív homályához, a kupola ablakokkal megvilágított aranyozott fénye valóban ragyogó lehetett, azt a benyomást keltve, hogy a belsejét nem kívülről világítja meg a nap, hanem a sugárzás belülről jön. Ez lehetett a tervezők fő koncepciója. Esti istentiszteleten is ugyanezt a hatást kívánták elérni, a gyertyák és a csillárok fénye tükröződött az arany és ezüst mozaikokon, a színes oszlopokon, az aranyozott kupolán, csillogott, szikrázott minden.
Ha ezt összevetjük a legszélesebb kupolával, a római Pantheonnal, annak oculusa éppen elveszi a feltekintő ember látását és a kupola belső oldala homályban maradd, ezzel szemben a Hagia Sofia kupolájának belső fele éppenséggel még gyenge külső világosság esetén is bőséges fényt kapott a 40 ablakon keresztül, és ezt szétszórta az egész hajóba, miközben maga is ragyogott a mozaikdarabok ezernyi sugarában, anélkül, hogy a szem káprázott volna a szokatlan és váratlan túlfényben. Magyarán nemcsak látszott, hanem bátran lehetett is csodálni a Pantokrátort, akinek arca aranyozott mennyei fényben tündökölt. Egyszerre volt jelen az anyagi világ, az épület, a tágasság, az „én” érzékletes tapinthatóságában, illetve valami egészen megfoghatatlan, ami a ragyogás által köszönt be a földi világba. Olyan volt mint egy álom, mint egy eszményített bibliai jelenés: „Felhőoszlopból szólt hozzájuk, ők pedig megtartották intelmeit és a nekik adott rendelkezést.” (Zsolt. 99:7). Amikor a II. keresztes hadjárat végén Aquitániai Eleonóra Konstantinápolyba látogatott, úgy írta le a templomot, hogy a kupolája „könnyedén, mint egy felhő, porfír oszlopokon nyugszik.” A bizánci templomok „ragyogásban és dicsőségben” jelzik a hívek számára Isten jelenlétét. A Pantheon és a Hagia Sofia érdekes kombinációja lehet a jóval későbbi pratoi Santa Maria delle Carceri, de ez csak kuriózum.
Lesz ennek a felhőnek és fényességnek szerepe még a Hagia Sofia történetében, az viszont már nem lesz vidám, és az inkább jelenésekbeli képből táplálkozik. „És láttam, hogy egy másik erős angyal leszáll az égből. Felhőbe volt öltözve, a fején szivárvány, az arca olyan, mint a nap, a lába pedig mint a tűzoszlop.” (Jel. 10:1). Illetve: „Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és ott marad örökké, felírom rá az én Istenem nevét és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek a nevét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.” (Jel. 3:12) Ezek a képek majd a város és a birodalom bukásának előestéjén lesznek valósággá.
Ne felejtsük el ez még bőven a románkor építészeti korszaka, amit masszív falak, kis ablakok jellemeznek, tehát belül megtörhetetlen a félhomály, csak a 11. században kezdődik Itália és Franciaország egyes részein valamiféle elmozdulás (Tournus, Vézlay, Lombardia és Puglia egyes, korai templomai), hogy aztán a 12. század második felétől (1140, rendben, de attól kezdve még csak két épület formálódik az országban) a gótikában kirobbanjon, és attól kezdve a bizánci épületek építészeti „felsőbbrendűsége” gyakorlatilag megszűnt.
A Hagia Sofia hatalmas kupolaszerkezetét matematikus és fizikus alkotta meg, és érdekes vonása még, hogy soha nem akarták túlszárnyalni, akkor sem, ha már erre technikailag lehetőség adódott, ugyanakkor mintául szolgált sok, de fogalmazzunk bátrabban, majdnem mindenik keleti szertartású templomnak ettől kezdve. Egy struktúra archetípusává vált, amibe a fény fentről érkezik, a tekintetet elvarázsolja és ebbe az irányba erre a pozícionálja.
A kupola alatti gömbháromszögekben szeráfok voltak mozaikból, ezek már a keresztesek fosztogatása során károsodtak. Az építészetben a pendentive olyan szerkezeti eszköz, amely lehetővé teszi egy kör alakú kupola elhelyezését egy négyzet alakú helyiség felett. A pendentive tulajdonképpen gömbszelvény, átmenetet képez, esetünkben egy négyzet és egy többé-kevésbé szabályos gömbfelület, ez esetben egy kupola között. Magyarul vitorlának is mondják, tehát egy gömbfelület háromszög alakú szegmense, amely egy helyiség felső sarkait tölti ki, hogy négyzet alakú formát átvezesse a kupola gömb formájára, amivel a bizánci építészetben majd minden kupolás templomnál találkozunk, és ezt a felületet kellő liturgikai leleménnyel ki is használják, itt tehát a szeráfok igen látványos mozaikjai töltik ki.
A templomot a körülvevő tér plasztikus kezelésével további elemekkel lehetett kiegészíteni, nartex, exonartex, tornác, kórus, oldalkápolnák, szentélyek, tornyok és kupolák, és ezekkel nem is merítettünk ki minden lehetőséget.
A templomot 1204-ben érte a legnagyobb csapás, amikor a frankok elfoglalták és kifosztották a várost, beleértve a templomot is, pótolhatatlan veszteséget okozva mozaikokban, berendezésben, önérzetben és felekezetközi kapcsolatokban. Nem tudták, de ez az akció, sebként maradt a bizánciak lelkén, és hathatósan hozzájárult a Bizánci birodalom tragikus végzetéhez. A nartex őrizte meg leginkább az eredeti justinianusi díszítést, a falakon a bizánci márvány, a mennyezeten az aranyozott mozaikok javarészt eredetiek.
Az oltár előtt egy márványból készült zárt terület van, színes kőbetétekkel. Ez az „omfalon”, a Föld köldöke, egyesek szerint a bizánci császárok koronázási helyéül szolgált, mások szerint a császár trónja volt itt. A köldökről első feljegyzés a XIV. században jelent meg, és a valódi rendeltetése ismeretlen. Ami a trón helyét illeti, az sem ismert pontosan.
Egy orosz zarándok, Antonius Novgorodets, leírja a templomot, mielőtt a keresztesek 1204-ben kifosztották volna, a székesegyház oltáráról például ezt írja: A nagy oltáron fölött, egy baldachin alatt Nagy Konstantin koronája függ, mellette egy kereszt, a kereszt alatt egy aranygalamb, függöny körül pedig más királyok koronái lógnak. Az ikonosztáz oszlopai és az ambo mind ezüstből vannak. A Hagia Sofia-ban a nagy oltár fölött, a szent trón mögött egy arany kereszt áll, fölötte két szobor drágakövekkel és gyöngyökkel [talán Justinianus és Theodora], előttük pedig egy másfél singnyi magas arany kereszt függ. Előtte három arany lámpa, amelyekben olaj ég.
A templom láthatatlan és hallatlan pompája annyira lenyűgözte a nép képzeletét, hogy legendák születtek arról, hogy a templom építésében közvetlenül égi erők vettek részt. Az egyik legenda szerint Justinianus a templom falait a padlótól a boltozatokig arannyal akarta beborítani, de tanácsadói lebeszélték, mondván, hogy századok után szegényebb királyok jönnek, akik, hogy a templom gazdagságát elprédálják, mert saját céljaikra fogják felhasználni.
Építészeti típusát tekintve klasszikus négyszögletes bazilika, főbb részei három hajó, egy apszis és két nartex, egy belső és egy külső. Főhajója és kereszthajója egyenlőszárú keresztet alkot. A székesegyház középső hajójának mennyezetét tehát négy oszlop, illetve a rájuk támaszkodó boltívek tartják, az oszlopok a boltívek erővektorait az épületen kívül kezelik, ezáltal egy hatalmas, lenyűgöző teret kapunk, a boltíveken pedig egy lapított gömb formájú kupola áll. A négy kültéri masszív tartópillért két oldalsó épület egészíti ki, amik a főhajó boltozatainak megtámasztásában szerepet játszanak.
A székesegyház alapozásához egy 70 méter mély gödröt ástak, tartják a legendák, amikkel még találkozunk, az biztos, hogy szint alatti járatok sokasága van, amiknek feltárása csak részben történt meg, a modern technikát igénybe véve. A legendák szerint az alap alá arany- és ezüstrudakat, aranypénzeket helyeztek el, hogyha valamikor a templom összedőlne, az ott elrejtett kincsből újra fel tudják építeni.
Érdekes adalék, hogy egyik torontói Szent Anna anglikán templom (Gladstone Ave, Dufferin és Dundas közelében), a Hagia Sofiától vette az építési mintát, az építtető lelkész ókeresztyén építészet iránti rajongásának is köszönhetően, aki az utazásai során ellátogatott Istanbulba, és lenyűgözte a Hagia Sofia. Ezt a formát nézte ki és kezdeményezte a templomépítés előtt álló gyülekezetben, de az elkészült tervek, „amelyek gyökeresen eltértek a Kanadai Anglikán Egyház által preferált hagyományos gótikus építészettől”, nem voltak túl népszerűek a gyülekezet tagjai körében. Ennek ellenére a lelkésznek sikerült meggyőznie a közösséget, és a munkálatok két év alatt fejeződtek be, 1908 októberére tehát elkészült a templom, 55 000 dollárba került, ami akkoriban jelentős összegnek számított (úgy értve: akkor jóval nagyobb értéke volt ennek az összegnek, mint manapság).
A Szent Anna-templom betonból és téglából épült, kereszt alaprajzú, jellegzetes központi kupolával, amely 21 méter magas.
A templom 2024. június 9-én ismeretlen okból kigyulladt és leégett.
Nartex (előcsarnok, előtér)
A belső nartex kilenc kapun keresztül kapcsolódik a templom fő részével, amelyek közül a középső a legtágasabb, ez volt a császári kapu. Ezen csak a bizánci császárok léphettek be, mások csak különleges alkalmakkor. A két másik főbejárati ajtó a legmagasabb méltóságok számára volt fenntartva.
A császári kapu fölött egy érdekes mozaik. Ezen a mozaikon azt látjuk, hogy VI. (Bölcs) Leó éppen leborul Krisztus előtt. Ez a teljes leborulás keleten egyedül a császárnak járt, néha lábcsók is társult hozzá. Görög neve proszküneszisz. Ezt gyakorolják az asszonyok, amikor találkoznak a feltámadott Jézussal. Krisztus trónon ül, Mária és Gábriel mozaikja van még a színen, a császár egyszerű khitont visel. Mária kezét Krisztus felé nyújtja, mintegy kérve fiát, hogy bocsásson meg Leónak. Krisztus egy írást tart a kezében: „’Béke legyen veled. Én vagyok a világ világossága”. Következtethető a feloldozás megtörténte a mennyei fórum előtt, akármennyit is akadékoskodott az egyházi, amelyik akárminek is tartja magát, mégiscsak evilági. Legalábbis ez a mozaik általános elfogadott olvasta.
Van is egy megőrzött történet, aminek vannak szilárd történelmi alapjai is. VI. (Bölcs) Leó heves polémiába keveredett (mysticos) Miklós pátriárkával negyedik házassága miatt. Bonyolultabb itt a helyzet, de maradjunk az egyszerűsítő fogalmazás mellett. A negyedik után Miklósnak elfogyott a türelme a császár zűrös magánélete miatt. A pátriárka 906 karácsonyán egyszerűen nem engedte be az uralkodót az istentiszteletre. Leo dühöngött, a földre vetette magát, állítólag sírt is, aztán egy nemkirályi kapun keresztül mégis bement a templomba. Miklós pátriárka azonban néhány nap múlva ott találta neve és tisztsége előtt a nem sok jót ígérő „száműzött” jelzőt.
Alapesetben a következőképpen zajlott egy ünnepi: a császár belépett a nartexbe, ahol a pártiárka fogadta, és üdvözölte. A császár megcsókolta pátriárka által elébe tartott evangéliumot és a keresztet. Ezután a császár és a pátriárka meghajoltak egymás előtt, megcsókolták egymást, és együtt mentek a királyi ajtóhoz. Ki-ki a saját bejáratán, ünnepélyesen bevonult a templomba és elfoglalta a helyét a kórus éneke alatt. Ugyanúgy, ahogy az evangéliumban olvassuk. Khm…
Exonartex, a külső előtér, vagy tornác, a bizánci keresztyén templomok korai építészetében, a legegyszerűbb külsővel bír, nem is számít a szakrális helynek. Itt csupasz tégla, egy szarkofág, de egykor a szarkofágtól jobbra a falhoz volt erősítve a sokadik konstantinápolyi zsinat Kr. u. 1166-ban kelt monumentális határozatának gipszöntvénye. I. Komnénos Mánuel császár (II. János és Magyarországi Irén fia) hívta össze a zsinatot, méghozzá egy igen érdekes teológiai kérdést megvitatni, amit a latin kortársak enyhén szólva megmosolyogtak, de ez itt kelet, itt nyitott kérdés nem maradhat, mármint ami az abszolút hatalmat, tekintélyt veszélyeztetné. Mert nem vagyunk naivak, a krisztológiai formulák, akármennyire is kedvesek szívünknek, a logika és a hierarchia alkotásai, a kezdeményezés és a végső válasz az utóbbinál van. Így merült fel a János evangéliumának 14. rész 28. verse alapján az a kérdés, hogy akkor hogy is van ez: „…mert az Atya nagyobb nálam.”- mondja Jézus a tanítványainak. Ne legyen kétségünk, a „nagyobb nálam” volt a fő probléma, a kihívás, a nyugtalanító nyitottságú kérdés.
A teológiai kérdésekről szóló vita magának a császárnak, mint vádlottnak meghallgatásával kezdődött. Mármint hogy akkor hogy is gondolja ezt a kijelentést? Ugyanis az egész egy véletlen eseményből indult. Nyugatról visszatérve egy bizánci követ megkérdezte a császárt, hogy mit gondol a Jézus kijelentéséről, hogy „az én Atyám nagyobb nálam”, és Mánuel elkövette azt a hibát, hogy válaszolt, méghozzá azt mondta, hogy Krisztus emberi természete valóban alacsonyabb rendű Isten lényénél. A beszélgetés nyilvánosságra került, és a császár teológiai nézete heves reakciókat váltott ki egyházi körökben, annak ellenére, hogy Lukács pátriárka (1156-1169) megpróbálta időben kezelni a kérdést. Védelmére Mánuel összehívott egy zsinatot a saját elnöksége alatt. Ez azonban méginkább felkorbácsolta az indulatokat, így a császár kénytelen volt a vitát hatalmi szóval megoldani, és egy nyilatkozatott készíttetett, amit nyilvános kihirdettetett és a templom bejáratánál, a nartexben ki is függeszttetett. Ellenfelei a pátriárka lemondását követelték, de a császár nem volt hajlandó engedni. Halála után Korfu metropolitája, Konstantin, eretnekséggel vádolta meg, de őt magát is elítélték. Nem sokkal később egy konstantinápolyi kolostor névtelen apátját is elítélték, amiért nem tartotta be a kifüggesztett határozat előírásait, ugyanis a császár „miután saját értelmezését egy bíborszínű reszkriptummal megerősítette, halálosan megfenyegetett mindenkit, aki bele merészel mélyedni a témába”. Így Mánuelnek sikerült ráerőltetnie akaratát a zsinati atyákra és az ország keresztyén népére, és ettől kezdve nem is voltak további teológiai vitái az egyházzal. „A Fiú istenségében egyenlő az Atyával, de emberségében (emberi mivoltában, ideiglenesen) alacsonyabb rendű”.
Itt a nartexben van Szent Piroskának (Piroskának nevezik, tudtommal egyetlen megmaradt feljegyzés nyomán, aminben hasonló hangzású névvel illetik; Irén, Magyarországi Irén, 1088-1134) a szarkofágja. Piroska Szent László és Adelhaid rheinfeldi hercegnő elsőszülött leánya, II. Komnénos János (1087-1143) bizánci császár felesége. Bizáncban Eiréne (Béke, átírásban Irén) néven ismerték, kegyes életet élt, halála után szentté is avatták. Talán 1104-ben lett a trónörökösnek kijelölt János felesége, nyolc gyermekük született, akik közül hárman élték túl édesanyjukat. Nem felejtkezett meg eredeti hazájáról sem, kapcsolatokat ápolt, épített, Szentföldre utazó magyar zarándokokat fogadott. Ő alapította Bizánc egyik legfőbb kolostorát, a Pantokrátor-kolostort és a vele egybeépített 50 ágyas kórházat. Utóbbi a középkori Európa kórházainak építésekor mintául szolgált. Az ortodox egyházakban szentként tisztelik. Mozaikképe a Hagia Sofiaban ma is látható.
Könyves Kálmán, a menyasszony nagybátyja, és a vőlegény apja, Alexias készítik elő a frigyet, szándékukra csak következtetni lehet. Nem volt annyira általános, hogy egy idegen nő kerül a Birodalom ilyen magas pozicíójába.
Férje temette el a Pantokrator-kolostorba, pontosabban az ott számukra előkészített temetkezési helyen (3 fővel számoltak, aztán 1453-ig egész sor uralkodó temetkezési helyévé vált), természetesen a sírokat többször megbolygatták, a szarkofágot 1960-ban szállították a Hagia Sofiába.
A Pantokrator ma már mecset, (Zeyrek), de korában hihetetlen újításnak számított, fogalmazzunk így, tulajdonképpen egy épületegyüttesről van szó, három templomot (Mindenható Krisztus, Istenszülő és Szent Mihály), női, férfi szerzetesi kolostort, idősotthont, kórházat foglalt magában, egyes források szerint árvaház is volt benne a későbbi időkben. A császárné maga is részt vett az épületek tervezésében az építésszel, Nikeforosszal együtt, és halálos ágyán be is lépett a zárdába, bár csak jelképesen (távol volt a kolostortól), novicía neve fennmaradt: Xenia (Idegen). Eiréné 1134-ben elkísérte a császárt anatóliai hadjáratára, ott halt meg augusztus 13-án valamilyen fertőzésben, talán kolerában. Hajón szállították haza a testét, és a Pantokrator-kolostor Szent Mihály-kápolnájába temették.
Fennmaradt tehát mozaikja, eszerint széparcú, nyílt tekintetű nő, hogy aztán mennyire állja meg a helyét az, amit neves történészünk említ, hogy „vonásain az Árpádok jellegzetességei felismerhetők” – nehéz igazolni. Tény, hogy egyedi hajviselete a bizánci ábrázolásoktól idegen. Xenia. Utitársunk.
Következik: 1453, ill. a mozaikok