Hagia Sofia (2.r.)
Rövid, legendákkal átszőtt leírás következik, némiképp dramatizálva, ami még így sem közelít a realitáshoz. Érthető okokból. Később hitelesebb adatokkal kiegészítjük ezt a szakaszt. Egyáltalán nem cél az ostrom történelmi leírása.
Egy 12 hajóból álló velencei flotta átkutatta az Égei-tengert, és talán (1453.) május 24-én (mások szerint 27-én) ért vissza a fővárosba, a török hadiflotta elfogó manőverei ellenére sikerült behajóznia az Aranyszarv öbölbe, amit a híres lánc védett. Jelentették a császárnak, hogy semmiféle segítség nincs úton (velenceiekben még reménykedtek), amivel nyilvánvalóvá vált, hogy a város sorsa megpecsételődött.
Május 28-án, hétfőn, körmenetet tartottak a városban. Ahogy azt szokták minden kedden, a híres, csodatevőnek tartott Hodegetria-val. Tudták, hogy a Hodegetria (Útmutató Istenanya-ikon) szolgálata ezzel véget ér, a keddek is elfogytak. A körmenet végén a városvédő ikont a Chora kolostortemplomba vitték, és ezzel végleg el is tűnt a halandók szeme elől. Estére pedig, aki csak tehette, a Hagia Sofia székesegyházba ment, ahol a két nagy keresztyén irányzat papjai, ezen a helyen először és mindmáig utoljára, együtt celebráltak. Illetve volt még egy felemás próbálkozás megelőző év decemberében, de azt jobb lett volna meg sem tartani, a két felekezet papjai és a hívek összevesztek, amit követően a templomot fertőzöttnek nyilvánították, a világítást is beszüntették, a templom inkább hasonlított egy ravatalozóra, mint egy élő istentiszteleti helyre, minthogy a korábbi dicsősségéből és fényéből semmi nem maradt.
De ezen az esetén a székesegyház ismét ünnepi fénybe borult, hogy emlékezetes legyen annak, aki esetleg túléli, vagy ha más nem, emlékezzenek a falak, ha már hívek nem lesznek. Estefelé elkezdődött a székesegyház történetének utolsó keresztény istentisztelete, amelynek ágendáját, bizánci források alapján, E. Pearce angol történész össze is állította. Az utolsó ünnepélyes vesperáson a görög valamint a latin egyház majd’ valamennyi képviselője részt vett, a város előkelőségeivel együtt. A császár és kísérete is jelen volt, korábbi helyüket foglalták el, mintha minden maradna a régi…
Tulajdonképpen egyfajta gyászszertartás volt. A birodalom végóráit élte, és az utolsó istentisztelet hasonló akart lenni ahhoz, amit 916 éve celebráltak, amikor a keleti rítus központjának számító templomot felszentelték: a legszebbnek a templom történetében.
Késő délután a császár összegyűjtötte a város tisztviselőit és vezetőit, és beszédet intézett hozzájuk. Mindenkit arra kért, hogy vegye fel a harcot bátran az ellenséggel, aki az igaz hitet akarja eltörölni és Krisztust hamis prófétával helyettesíteni. Ezután az olaszokhoz fordult, és megköszönte nekik a segítséget, amit a városnak nyújtottak.
Tudjátok jól, testvéreim, hogy négy dologért vagyunk kötelesek élethalálharcot vívni: először is hitünkért és vallásunkért; másodszor hazánkért; harmadszor királyunkért, az Úr képviselőjéért; negyedszer rokonainkért és barátainkért. Nos, testvéreim, ha e négy eszmény közül egyért a halálig kell harcolnunk, akkor sokkal inkább hajlandóknak kell lennünk arra, hogy együtt mind a négyért életünket adjuk. Tudjátok meg tehát, ha őszintén betartjátok, amire kértelek, Isten segítségével elkerülhetjük az Ő igazságos büntetését, amely felettünk lebeg.
Miután a császár befejezte beszédét, könnyes szemmel hálát adott Istennek mindazért, amit eddig érte és a városért tett, minden segítségért, bátorításért. Minden jelenlévő sietett biztosítani őt arról, hogy készek feláldozni életüket is hitükért és hazájukért.
Ezután a császár és a tömeg a Hagia Sofiaba ment, ami ezen az estén teljes fényében pompázott. A megelőző hónapokban a felekezeti viták, a békételenség miatt nemcsak üres, hanem sötét is volt a templom. Miseruhába öltözött papok forgolódtak a hívek között, jelentős részük életének utolsó szentmiséje előtt állt, de igyekezett mindenikük, hogy félelmét legyőzve, a híveket erősítse beszélgetésekkel, imádsággal, a szent jegyekkel. A hívek közös éneklése betöltötte az egész várost, bekapcsolódtak a falakon vigyázó katonák is. A török tábor azonban csendes volt, a vész előtti csend lesz ez, mikor az apokalipszis mély levegőt vesz, mielőtt nekiindulna a pusztításnak. Az egész város egy ima, egy utolsó kétségbeesett kiáltás. A császár is imádkozott, hosszasan, elmélyülten, majd felállt térdéről, és az alattvalók nyugtázták, hogy már nem szomorú, nincs félelem a szemében, azt követően velük együtt énekelt, teljes szívvel, mintha isteni erő költözött volna belé, ami láthatólag megújította és megerősítette. Utána a papok imádkoztak, egymás után, és egyiküké sem szívszorító kiáltás volt, hanem felemelő himnusz.
A férfiak, akik részt vettek az utolsó istentiszteleten, hamar eltávoztak, szólította őket a kötelesség, ment mindenikük a kijelölt helyére. Bizonyos előjelekből nyilvánvaló volt, hogy az éjszakát már nem élik túl, sőt az is, hogy talán jobb is lesz úgy, saját érdekükben (emlékezzünk miképpen végeztette ki Mehmed az elfogott olasz tengerészeket!). A császár elbúcsúzott Isodor bíborostól, a papságtól és visszatért a palotába, majd azt is rövidesen, és mint kiderült végleg elhagyta, hogy a védelmet irányítsa.
Mintegy ezer fő vett részt a szertartás további részén, amit végül egy idős pap celebrált. Többnyire nők és gyerekek, néhány idős férfi maradt köztük, akik nem tudták, hogy hajnalban a koruk lesz egyben a végzetük is. Volt egy olyan hiedelem, hogy a templomban a Konstantin-oszlopon belül hitetlen nem léphet, mert azt Isten haragja sújtja. Sokan ezért várakoztak a templomban.
Abban a pillanatban, tartja a legenda, amikor a törökök betörtek a székesegyházba, még zajlott az isteni liturgia, és a pap a szent adományokkal, miután a hívek áldoztak, éppen az ambótól a szentélybe indult, közben buzgón imádkozott, hogy az Úr oltalmazza meg, és ne engedje, hogy a pogányok Krisztus szent testét és vérét meggyalázzák. Ekkor az épület északnyugati sarkában levő oszlop megnyílt, és elrejtette a papot, aki addig bent is marad, amíg a templomot vissza nem kapják a keresztyének, akkor kijön, és befejezi a megszakított misét. Egyesek két papról tudnak, de a lényeg, hogyha elég nagy a csend, az oszlopból enyhe zaj szűrődik ki, a pap készíti a szent edényeket.
Voltak baljóslatú természeti jelek is. Megelőző napokban teliholdnak lett volna ideje, de ami felbukkant a horizonton, az sokak döbbenetére két-háromnapos Holdnak tűnt, ahogy elmondták, pedig az égen nem volt felhő, ami kitakarja. A Hold reggel 6 órára aztán kiteljesedett.
Elterjedt volt az a hiedelem, hogy a birodalomnak egy olyan császár uralkodása alatt lesz vége, akinek ugyanaz a neve, mint a várost megalapító császáré, más változatban: Mint akinek ugyanaz a neve, mint a városnak. De az is része volt ennek a legendának, hogy teliholdkor nem fog elbukni a birodalom, ezt állítólag maga Nagy Konstantin mondta, de hozzátette, hogy veszélyt jelez, ha a Hold különös alakot mutat, váratlanul elhomályosodik, vagy ha csak „a felét lehet látni”. Ez a holdfogyatkozás pedig éppen ezt a leírást mutatta. Az 1453. május 22-én bekövetkezett részleges holdfogyatkozás a város pusztulására vonatkozó jóslatra emlékeztette a város lakóit.
27-én tehát körbehordozták az utcákon a Hodegetriat, az egyik utcában azonban az ikon kicsúszott a hordozói kezéből, és arccal a földre borult. „Nehezen lehetett felvenni, mintha hirtelen súlyosabbá vált volna”, számolt be egy szemtanú az esetről. Elkezdett esni az eső is, méghozzá jégeső, az utcákat elöntötte a víz, a körmenetet félbe kellett szakítani. Aztán a végső ostrom előnapján az egész várost reggelre sűrű köd borította, ami májusban errefele szokatlan. Délutánra felszállt a köd, és a Hagia Sofia kupolája fölött sokan különös fényeket láttak, amit egyesek úgy értelmeztek, hogy a Szentlélek távozott a városból. Az Isteni jelenlét, a Shekina, amiről Ezékiel látomásában olvasunk, és távozása akkor Jeruzsálem és a templom végzetét jelentette. Viszont az oszlop, ahol egykor „a templom angyala” lakott, ma is áll.
Ezeket a fényeket a török táborból is látni lehetett. A bizánciak számára ez félelmetes volt, belegondolni is rettenetes, hogy Isten dicsősége elhagyta a várost, a törökök azonban az iszlám dicsőségének megérkezését látták benne, amely a Hagia Sofiara szállt le, és a hódítás elkövetkező eseményét adja hírül. Mások vulkáni hamufelhőt mondanak, török táborban pedig olyan vélemény is felbukkant, még a hadjárat előtt, hogyha a várost meghódítják, „az Utolsó Napok kapui” megnyílnak, aminek beláthatatlan következményei lesznek. Ez nem feltétlenül pusztulást hoz, a mítosz szerint, de nem lehet tudni kimenetelét.
A fények láttán néhányan abban reménykedtek, hogy azok esetleg Hunyadi János felmentő seregének tábortüzei, akiről a várnai csata után már született Bizáncban hősköltemény. Hunyadi majd Nándorfehérvárnál ad egy leckét Mehmednek, de az már nem menti meg az aktuálisan szorongatott Bizánci Birodalom fővárosát. Tény, hogy terjedtek olyan hírek a török táborban is, hogy a Földközi-tengeren olasz hajók közelednek, sőt, azt is beszélték, hogy a magyarok átkeltek a Dunán, úton vannak, hogy megmentsék Konstantinápolyt. A várost talán 1054-ben lehetett volna megmenteni, az utolsó időpont pedig 1204 lett volna, mielőtt a keresztesek elfoglalták és kifosztották volna. Később már semmi esély nem volt rá, csak idő kérdése volt az eleste.
Az oszmán hadseregben szolgáló keresztyén Nesztor Iszkander szerint is egy tűzoszlop látszott felemelkedni az égbe a katedrális fölött. Iszkander (ered. orosz, tehát Alexander) pedig szemtanú volt (khm…). Eredeti írása ugyan nem maradt fenn, és a pátriárka sem volt a városban az ostrom idején, mint írja (II. Athanasius nem is létezett, II. Gennadius még nem pátriárka, sőt, mégcsak nem is pap), mint írja, a császárné pedig már nem élt, pedig azt állítja. Tőle való a prófécia, hogy Konstantinápolyt egy szőke hajú, világos bőrű nép fogja felszabadítani a pogányoktól – tehát nem kétséges, hogy hol használták fel a nevét az „emlékiratához”. Érdekesség az is, és ez teljesen független személyétől, hogy krónikája szerint Konstantinápoly eleste Isten büntetése a bizánciak korábbi bűneiért, meghogy Mehmed elsírta magát a város szegénysége és saját hadseregének veszteségei láttán. Az a helyes, ha így kezeljük: Iszkander-legenda.
Történt sok más olyan esemény is, ami igen elgondolkoztatta vagy éppen megdöbbentette az ostromlott város lakóit, amik hozzájárultak ahhoz, hogy a lakosság elveszítse a reményt. Villámlások, szüntelen esőzések, erős szelek, az égen megjelenő különös fények, sőt a ragyogó csillagok is a közelgő végzetet jelezték sokak számára. A templomokban egyes szenteket, sírköveket és szobrokat „izzadni” láttak.
28-án este, a Hagia Sofiában tehát a görög, az olasz, az ortodox és a katolikus nép közös szertartásban mutatta meg keresztyén hitének egységét, jószándékát és szolidaritását. A görög ortodox papok és a latinok egymás mellett végezték a szertartást, demonstrálva, hogy máris szövetséget kötöttek egymással, pedig az uniós okmány egészen újkeletű, az elmúlt hónapok pedig viszálykodással teltek. Ez volt az első alkalom, hogy a pár hónappal korábban, a török fenyegetésre sebtében kihirdetett unió miatt megsértődött ortodoxok is (javarészük legalábbis) eljöttek, félretéve fenntartásaikat, mondhatni kicsit már későn. Pátriárka nincs, és a latinokkal való unió félelmetes szónoka, elkeseredett ellenzője, Gennadius, el sem jött, de szerencsésen túléli az ostromot. Mehmed majd őt helyezi hivatalba.
A város védelmében is megjelent ez az évszázados bizalmatlanság. Jóllehet a védelmet elsősorban a külső falakon tervezték, de a belső falak javítását sem akarták elhanyagolni, neki is láttak még jóval az ostrom előtt, de nem úgy haladtak a munkálatok ahogy tervezték, és azt a két férfit, akiket a belső falak megerősítésével megbíztak, meg is vádolták, hogy a munkálatokra kapott pénzt elsikkasztották. Sokan viszont vallási kérdést látnak az ügy mögött, ők ugyanis markáns ellenzői voltak a latinokkal való úniónak, és lehet, hogy inkább ez a tény állt a vád mögött. Ítélet nem született ügyükben. Hát itt tartottak. Volt olyan katonai egység, amelyik a végső ostrom előtti napon megtagadott minden további együttműködést, amíg ki nem fizetik őket…
De ez este az unió támogatói és ellenzői együtt végzik a szertartást és a gyóntatást. A császár is csatlakozott tehát a szertartáshoz, meggyónt, imádkozott, majd ő is, mit katonák, gyorsan távozott. Elvágtatott a palotába, összehívta a személyzetet és bocsánatot kért minden hibájáért, majd elbúcsúzott tőlük. Éjfél körül még az egyik tisztjével körbejárta a várost, megvizsgálták a falakat, véglegesítették a védelmi tervet, majd utasították a parancsnokokat, hogy foglalják el helyüket a falakon. Nemsokára kigyúltak a törökök tüzei, dobpergéssel és harci kürtökkel felvonultak a végső támadásra.
Görögországban számos legenda kering Konstantinápoly elestével kapcsolatban. Egyik „a márványcsászár” legendája. Hogy XI. Konstantint egy angyal megmentette, és márvánnyá változtatva az Aranykapu közelében, egy föld alatti barlangban várja, hogy újra életre keljen. A valóságban nem tudni pontosan, hogy mi történt a császárral, bár többféle beszámoló is van, a leghitelesebbek szerint igyekezett nem túlélni az város elestét. Érthető okokból. Az iszlám jog szerint a „fegyverrel bevett”, ill. az „átadott város” két külön kategória. És még csak a törvényről szóltunk, a harcostársaikat vesztett katonákról, a harcokban megkeményedett, a csatadrillt átélő harcosokról nem is szóltunk, akiknek 2%-a alapesetben is pszichopata volt, az emberi nem egyetemes törvényei szerint.
1453. május 29., Konstantinápoly elestének napja keddre esett, és azóta a kedd általában szerencsétlen napnak számít a görögök körében.
Másnap Mehmed belovagolt a templomba, látva a kifosztott épületet, vaskesztyűs kezével rácsapott a templom egyik oszlopára, és az ütés nyomai – ujjainak lenyomata – ma is láthatóak (haragos volt, nem lesz mit adjon hűséges embereinek). A helyi idegenvezetők büszkén mutatják Mehmed kezének nyomát a márványban, a padlószinttől mintegy öt méter magasan.
A görögök ezt másként tudják, hogy amikor az ostromlott város lakói összegyűltek az utolsó liturgiára, Szűz Mária egy fátylat terített az imádkozó emberek fölé, és kezével az egyik oszlopra támaszkodott. Így védte őket mindaddig, amíg valamennyien nem részesültek a misztériumban, sokan életükben utoljára.
Doukas azt írja, hogy a város védelmében kulcsszerepet játszó genovai Giustiniani tábornok sebesülése demoralizálta a védőket, akik figyelmetlenségükben nyitva felejtették az egyik gyalogkaput, a Kerkaportát, amin keresztül beözönlött egy seregnyi török, akik aztán utat nyitottak egy jóval nagyobb létszámú ostromlónak. Kerkoporta volt, ami hátsókaput jelent, de a köztudatba Kerkaporta-ként szerepel, a latin quercus – tölgy olvasatból. Quercusporta – tölgyfakapu. Cirkuszi kapunak is nevezték, vajon miért?
Tőle indul tehát a Kerkaporta-mítosz. „Isten úgy döntött, és más úton, de behozta őket.”
Maga nem volt benn a városban az ostrom idején, de nincs messze tőle. Pl. találkozik és beszél az ostromban részt vevő oszmán katonákkal, akik elmondták, hogy az való igaz, hogy a városba való betörés után minden férfit igyekeztek megölni, mert azt hitték, hogy sokkal többen vannak, és féltek, hogy újra rájuk rontanak, vagy hogy hosszan védekeznek. Ha tudták volna, hogy olyan kevesen vannak, akkor inkább összefogdosták volna őket, úgy jobban kijönnek, hiszen pénzzé tehették volna foglyaikat.
1453-ra a Bizánci Birodalom már szörnyű ellentmondásban volt saját múltjával és nevével. „Birodalom” már sehol nem volt, a Bizánci Birodalom Konstantinápoly városára és néhány kisebb támaszpontra zsugorodott, utóbbiakat az oszmánok már el is kezdtek szisztematikusan felszámolni. A kelet-római császár lényegében Konstantinápoly ura volt, aki egy elnéptelenedett, elszegényedett várost irányított, amelynek még a falaihoz sem volt elég katonája. Büszkeség még van, a „régi dicsőség” emlékével és lázálmával sodródik végzete fel. Ez történik, ha beüt a krach és nincs barát. A kereskedelem Genova ellenőrzése alatt állt, az uralkodó így már a város pénzforgalmat sem ellenőrizte. A genovaiak segítettek a város visszaszerzésében a latin frank birodalomtól, és ez volt az ára, övék lett a kereskedelem. Ellenségtől körülvéve ez nem túl biztató szituáció.
Az egyetlen jelentős terület, amely császári uralom alatt állt, a Peloponnészosz-Morea volt, de ott is már rezeg a léc, 1461-ben, a velencei segítséggel tartott Salmeniko erődítménye is elesik, és az egész félsziget az Oszmán Birodalom részévé válik, kivéve Manit (és ideiglenesen még néhány velencei erődítményt), de az egy külön történet.
Konstantinápoly elestéről 15 szemtanú nyilatkozott, 13 keresztény és 2 török, illetve van 20 olyan másik személy, akik ugyan nem voltak szemtanúk, de kortársakat faggatva, történelmi adatokat gyűjtve próbálták megtudni, hogy mi és hogyan is történt valójában. Ne várjunk nagy hitelességet egyiküktől sem, főként az első csoport tagjaitól. Esetükben ugye a „Josephus Flavius”-szindróma érvényesül. Világunkban az ádáz, érzelmileg is megpróbáló vitákat szemtanúk folytatják, és egyik sem ugyanúgy látta, mindenik másként adja vissza. A „szemtanú” nem egyenlő az „igazsággal”, de része lehet egy eljárásnak, amit az igazságosság szellemében folytatnak.
Haditanáccsal való egyeztetés után, a szultán döntött a támadás időpontjáról, amit május 29-én éjfél után kellett elkezdeni. Bejelentette, hogy az elfoglalt várost három napig lehet fosztogatni, és hogy a hadizsákmány „aki kapja, marja” alapon, azé lesz, aki találja, elfogja, lefoglalja. A vallási szabályok szerint a karddal vett városokban, a hívők közös szükségleteinek kivételével (a vallásalap még fontos szerepet kap), minden ingóság a harcosoké, de az ingatlanok, a természeti javak a szultánt illetik.
Május 25-én elkezdődött az intenzív ágyúzás. Bár a falak jelentős része leomlott, a védművek jelentős része megsemmisült, a védőknek sikerült időről-időre nagyrészüket helyreállítani, ideiglenesen legalábbis. Az ostromlók azonban olyan híreket kaptak, hogy a falakon lévő rések már elég szélesek ahhoz, hogy a lovak is átférnek rajtuk, és hogy a védők morálja már megtört, létszámban meg is fogyatkoztak, a tornyokra és a köztük lévő szakaszokra már csak két-három ember jut.
A végső támadás előkészületei május 26-án este kezdődtek, és másnap estig folytak. 36 órával azután, hogy a haditanács a végső támadás időpontjáról döntött, az oszmánok mozgósították a katonákat az általános offenzívára, de 28-án a harcosoknak általános pihenőt adtak, hogy a végső támadásra kipihenjék magukat.
28-án a szultán személyesen ellenőrizte az állásokat. Megparancsolta a tüzéreknek, hogy a falakkal szemben lévő helyükön várakozzanak, támadásra készen. Ezután a következő beszédet intézte a sereghez: A mai a hősiesség és a bátorság bizonyításának napja. Eljött az idő, hogy engedelmeskedjünk a „harcoljatok a hitetlenekkel és képmutatókkal” koráni versnek. Itt az ideje, hogy a muszlim harcosok felemeljék a fejüket, miközben a hitetlenek fejét meghajtják. Ahogy a hajnali nap sugarai a tájat, úgy fessék jólétüket és bátorságukat az ellenség vérével.
Másnap, éjfél után 1.00 órakor, hatalmas tüzeket gyújtottak a török táborban. Olyan világosság lett, mintha reggel lenne, az egész katonai tábort bevilágította. Kiabálás és mindenféle zaj egészítette ki a tüzeket, ami teljes rémületet keltett a városban tartózkodó emberek körében. Doboltak és cintányérokat ütögettek, és előkészítették az ostromhoz szánt mintegy 2000 létrát. A falakon álló védők végzetesen ki voltak már merülve.
Május 29-én, kedden, éjfél után tehát megkezdődött a végső offenzíva. Első hullámban az Oszmán Birodalom keresztény csapatait küldték, majd az irreguláris erők (azapok, türkmének) következtek (a sorrend nem egyezik a témát feldolgozó valamennyi történeti munkában), akiknek sikerült az északnyugati szakaszon betörni, de ezt a védők még visszaverték (ezt a küzdelmet egyesek még az ostrom kezdete előttire teszik). Végül az utolsó, a janicsárokból álló hullám érkezett. Az oszmán hadsereg nem egy helyen, hanem több ponton lépte át a falakat, az azonban egyértelmű, hogy a fő terület, amelyen keresztül a hadsereg bevonult, a Topkapi-áttörés volt.
Első komoly veszteség Giustiniani (Jusztinián János) megsebesülése volt, amivel a latinok ellenállása megtört. Giustinianit azonnal a hajójára vitték, és ezt látva, a katonái is menekülni kezdtek. Ő már nem ért haza, útközben elhunyt, és a bátor katona sírja ma is megvan Hioszon. A katalánok, akik a császár által kijelölt falszakaszon tartották a pozíciójukat, abban a megtiszteltetésben részesültek, mint a beszámolókban szerepel, hogy az övék volt az az utolsó csapat, amelynek tagjai elestek a kézitusában.
A Város, amely történelmi múltja során több mint húsz ostromot élt át, immár végleg elesett. Az a város, amelyet a megariaiak alapítottak még Kr. e. 667-ben, és aminek utolsó éveihez már nem illett a büszkeség.
A betörő csapatok reggelre végigküzdötték magukat az utcákon, és elérték a templomot. Betörték a templom kapuját, és állítólag minden idős, nem tetszetős külsejű, erőtelen, beteg személyt legyilkoltak a helyszínen, a többieket összeterelték, belőlük rabszolgák lettek, akiket váltásgdíjért engedtek aztán szabadon, már akiért fizettek. A templomot teljesen kifosztották. A legyilkolt hívők vére, a legenda szerint, elérte azt a szintet, amire az egyik oszlop alján egy vörös csík emlékeztet. Azt viszont minden forrás igazol, hogy aki bárminemű ellenállást tanúsított elfogásakor, vagy otthonának kifosztásakor, az nem érte meg a másnapot.
Másnap, 1453. május 30-án a Konstantinápolyt elfoglaló II. Mehmed szultán belépett a mecsetté alakított Hagia Szofia székesegyházba. A szentély helyén, kivont szablyával a kezében háromszor hangosan elkiáltotta: „Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az Ő prófétája!”. Egyesek szerint a ledöntött oltáron állt. Azonnal felszólította a müezzint, hogy hívja a muszlimokat imára.
Június 1-jén Mehmed szultán kíséretével immár ünnepélyesen bevonult a városba. Az első pénteki imát az immár mecsetté átalakított Hagia Sofiában végezte el. Kereszt helyett ideiglenes holdsarló van már a Hagia Sofia kupoláján, ami nem muszlim, hanem török jelkép, de éppen ez az esemény és templom teszi majd népszerűvé az egész iszlám világban, bár a fundamentalisták pogány jelképnek tartják és nem használják.
Ettől kezdve a város török neve, a Kunstantiniyye vált hivatalossá, de nem sokkal később, a helyi lakosok körében már korábban is használt, a görög „városba” elhadart kifejezéséből származó „Isztambul” elnevezést is átvették.
Azok a görögök, akik Konstantinápolyban maradtak, többnyire a város Phanar és Galata negyedében éltek. A phanarióták idővel a szultáni udvar tanácsadói lettek, de más országokban is jártak be komoly gazdasági és közéleti karriert. A görögkeleti egyházak a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátus admninisztrációját mai napig „fanar”-nak nevezik.
II. Gennadius (Georgios Kourtesios Scholarios, 1400 – 1473). Ő egyfajta bizánci Jeremiásként hirdette: „Ó boldogtalan rómaiak (bizánciak), miért hagytátok el az igazságot? Miért nem Istenben bíztok az olaszok (latinok) helyett? Hitetek elvesztésével elveszítitek városotokat.”
21 éves hódító szultán, II. Mehmed szultán biztosítani akarta a görög lakosság lojalitását, és mindenekelőtt el akarta kerülni, hogy a helyi egyháznak bármilyen kapcsolata legyen a római katolikusokkal, olaszokkal, és más keresztyén erőkkel, ezért a lehető legkatolikusellenesebb papot kereste, akit csak találhatott a Birodalomban. Ezt pedig Gennadiusban, az unióellenes teológusban hamarosan meg is találta, nyilván tanácsadói közreműködésével. Több leírás is van erről a folyamatról, de állítólag, sőt, mondhatni biztosan tanácsadói már korábban figyelmébe ajánlották Gennadiust. Még arról is van leírás, hogy miként esett török fogságba, de az már több történeti igazságot tartalmat, hogy a szultán onnan váltotta ki, tehát minden bizonnyal téves az állítás, hogy már 1453. június 1-jén, tehát mindössze három nappal a város eleste után felvonultatta a városban. A város pátriárkai bazilikáját, a Hagia Sofia-t a hódítók mecsetté alakították, így Gennadius ideiglenesen a Szent Apostolok templomában rendezte be székhelyét (ez volt a császári temetkezési hely, míg Magyarországi Irén kezdeményezésére fel nem épült a Pantokrator-kolostor, úgyhogy annak Szent Mihály-kápolnája következett). Három évvel később viszont ezt a templomot is elérte végzete, és a pátriárka továbbköltözött a Pammakaristos-templomba.
Gennadiust először diakónussá, majd pappá, végül püspökké szentelték, mielőtt a pátriárkai kinevezését megkapta volna. Pappá 1454 tavaszán szentelték, egy évvel a város eleste után. 1456-ban lemondott hivataláról, máig nem tisztázott okokból, valószínű azonban, hogy a keresztyénekkel való bánásmód zavarta, és nem tehetett semmit, de ez csak feltételezés. Gennadius a macedóniai Serrae város melletti, ma is működő, gyönyörű fekvésű, jeles építészeti és több értékes kulturális emléket, tárgyat őrző Keresztelő Szent Jánosról elnevezett kolostorban élt 1473 körül bekövetkező haláláig.
Hogy II. Mehmed kegyetlen volt, vagy csak kemény, értelmetlen erről erkölcsi értékelésbe kezdeni.
Források szerint egyfajta Kostantinápoly-komplexusa volt, aminek oka többek között az is lehetett, hogy apja uralkodása alatt a bizánciak keresztes hadjáratokat indítottak az oszmánok ellen. Ezt úgy is értelmezhette, hogy a szánalomraméltó, de nagyképű birodalom családját akarta eltörölni a föld szívéről, őt magát is beleértve. Erre az volt a reakciója: „Támadjuk meg a várost elszántan és minden erőnkkel, és nem hagyjuk abba a harcot, amíg el nem foglaljuk a várost, vagy meghalunk, ha kell.” Minden szándéka az volt, hogy „az iszlám zászlaját felvonja Konstantiniyya bástyái és épületei fölé”. Mert Konstantinápoly meghódítása vallási kötelesség, és megerősíti a szent háború szellemét, újabb katonai hadjáratokra ösztönzi az iszlám harcososait. Mehmed végső célja azonban az volt, hogy Isztambult a birodalom méltó fővárosává tegye. Néhányan a környezetéből, tekintélyes katonai parancsnokok is, ellenezték a város ostromát, mindenikük más megfontolásból, például volt, aki szerint ez a hódítás, a város eleste az Ítélet Napjának egyik jele, és ki tudja milyen erők szabadulnak fel…
1444-ben, Mehmed, mindössze 12 éves korában apja II. Murád váratlan lemondásával oszmán szultánná lett. A keresztes lovagok által jelentett katonai fenyegetés miatt Murádot visszakönyörögték a trónra, és így ő vezette az átütő oszmán győzelmet hozó várnai csatát. A 12 éves fiú nemcsak trónját veszítette el, de életét is félthette. Çandarlı Halil pasa, az oszmán állam nagyvezírje és legmagasabb rangú jogászának intrikái révén a meggyengült tinédzser korú szultánt meg is buktatták, és csak 1451-ben, apja halálakor került vissza a trónra. Mehmed még ekkor is Çandarlı Halil árnyékában maradt, hiszen ennek családja már mintegy száz éve viseli ezt a tisztséget, de ezt egy szuverén úr akkor sem tűrhette. Minden bizonnyal ez a törlesztési vágy is hozzájárult ahhoz, hogy Mehmed ostrom alá vette Konstantinápolyt, ami ugyan nem volt egyszerű vállalkozás, de kockáztatott: vagy elbukik, vagy kivívja függetlenségét Çandarlı Haliltól, aki nyíltan ellenezte az ostromot, – és akit Mehmed a hódítás után azonnal kivégeztetett. Ugyanazt kapta, ami az ifjú szultánnak járt volna, ha az ostrom elbukik, amire azért megvolt az esély.
Ezenkívül azt is kijelentette, hogy a várost lerombolja, és újat épít helyette, miután meghódította. Célja az volt, hogy karddal hódítsa meg a várost, mert ebből más birtoklási jogok származnak, illetve így nagyobb dicsőséget és hírnevet szerez magának. Természetesen az iszlám elveinek megfelelően hagyta volna, hogy a császár megadja magát, de a császár és a vezető emberek sorsa az esetben sem lett volna kétséges. Már Konstantin követeit is meghallgatásuk nélkül kivégezteti. Az ostrom idején a városba tartó, elsüllyesztett hajóról partra vergődő olasz katonákat szörnyű módon végezteti ki. Megtorlásul a védők oszmán foglyaikat, összesen 260-at, az oszmánok szeme láttára egyenként felaksztották. Tehát a védők nem számíthattak irgalomra, és ezzel ők is tisztában voltak. A város elfoglalása után a még életben maradt katonai vezetőket a szultán azonnal, ott a helyszínen kivégezteti.
Május 21-én Mehmed követet küldött ugyan a városba, és felajánlotta az ostrom feloldását, ha átadják neki a várost, de ez már csak színjáték volt, ebben a kutatók egyetértenek. XI. Konstantin már nem sokat tehetett, ezért azt a megoldást választotta, hogy amíg tudja, tartani fogja a várost, és visszaüzent: „Nem az enyém, ezért nem is tudom átadni.”
Így Mehmed uralkodása érdekes fejleményekkel járt, hogy erre is röviden kitérjünk. Bigott muszlimnak állítják be egyesek, de ennek épp az ellenkezője igaz. A vallási monoteizmus törvényeinek felfüggesztésére tett kísérletet, buzgón támogatta vallási és filozófiai szövegek fordítását nem muszlim nyelvekről, például III Maxim ortodox pátriárka kommentárját a Nikaiai hitvalláshoz. Mehmed uralkodása alatt Krisztus és Szűz Mária ikonokat gyűjtött, szóbeszéd szerint imádkozott is előttük, de ez a fejlemények tükrében igazából csak pletyka lehet. Mert úgy tűnik, hogy Mehmed inkább agnosztikusnak volt nevezhető, legalábbis fia, Bajazid szerint, aki nemsokkal apja halála után mondta ezt a palota néhány szolgája előtt, bár ennek hitelessége vitatható, de ha úgy van, akkor e tekintetben Atatürkkel van rokonságban, természetesen beleszámítva azt az elmozdulást, amit a világ úgy általában megtett a köztes évszázadok alatt jogi, gazdasági, társadalmi téren.
Mehmed olyan állam felett uralkodott, amelyben a muszlimok a lakosságnak csak kisebbségét alkották, de ő nemcsak a népek, hanem a vallások feletti befolyásra is tört, pontosabban hogy azok fölé emelkedve túllépjen alattvalói vallási egyoldalúságán, és meghatározza a kölcsönös kapcsolatok feltételeit, miközben fenntartja saját magának a maximális autonómiát. Mehmed a későbbiek során Konstantinápolyt a népek és vallások fölé rendelte, keresztyén és nemkeresztyén lakosok menedékévé.
Hódítói ambiciója miatt gyakran került ellentétbe birodalma két legbefolyásosabb muszlim csoportjával: hadseregének szabadelvű gazi lovasaival, akik ellenezték a központosított, hierarchikus birodalom létrehozására irányuló törekvését, és az oszmán ulema-t képviselő vallási bíróságokkal, akik éppenséggel egyfajta befolyást szerettek volna Mehmed felett, hogy törekvéseit a muszlim hit megerősödése irányába egyengessék. Ő viszont egy felvilágosult „filozófus-király” szeretett volna lenni.
Nemsokkal Konstantinápoly meghódítása után megrendelte egy bizánci krónika török fordítását, amely részletes információkat tartalmazott a város korai történetéről és műemlékeiről, továbbá érintetlenül hagyta a Hagia Sofia mozaikjait, tehát nem történt lemeszelésük, bevakolások, ezzel is egyértelművé tette a kapcsolatot az épület múltja és saját, birodalmat megújító tervei között. Az egykori központi oltár feletti apszist díszítő Szűz Mária és Krisztus, valamint a főkupola csúcsán álló Krisztus, mint Pankrator is maradtak, és immár saját céljait szolgálták. Mehmed szándéka az volt, hogy az ősi műemlék sugárzó erejét saját szuverenitásának kifejezéseként mutassa meg a világnak, mindenekelőtt birodalma sokféle nyelvű és vallású népének. Érdekesség, legalábbis muszlim körökben, hogy egyik hivatalnoka feljegyezte templomi élményét, miszerint nagyon elvarázsolta a látvány, hogy az aranyból és színes üvegből, apró csempékből kirakott arc tekintete követte, bármelyik irányba ment. Majd csak a XVI. század végén kezdődött a Hagia Sofia mozaikjainak lemeszelése.
Konstantinápoly elfoglalása után Mehmed ragaszkodott ahhoz, hogy felmásszon a kupola tetejére, hogy a magasból szemlélje az alant elterülő világot. Nevét sem változtatták meg, maradt az Ayasofya, sőt, a megnevezés tartalma sem volt idegen törekvéseitől, hiszen a Sofia – Isten bölcsessége, amire, egyik tanítója szerint, a szultán úgy tekintett, mint hatalmának forrására és a birodalmi és szellemi megújulás tervének kulcsára. Nem kozmopolita volt, akit jóindulatúan érdekelt a kultúrák közötti párbeszéd, ehelyett arra törekedett, hogy magát olyan tekintélyközpontként pozícionálja, amely az udvarában szembenálló csoportok szentírási és szellemi hagyományai fölött állt, írja Giancarlo Casale, egyik tanulmányában.
Egész sor apokrif török nyelvű krónika, a szultán halála utáni évekből, keményen bírálja Mehmedet – dicsekvőnek, bálványimádónak nevezik, aki romlásba döntötte a birodalmat. Bajazid visszaadta a Mehmed által a Waqf-alapítványoktól elkobzott ingatlanok nagy részét, és uralkodásának végén ő maga is hajlott arra, hogy apját az iszlám „szent harcosaként” mutassák be, holott korábban egészen más volt a véleménye róla. Ez a mítosz viszont átragadt az utókorra, így például a Hagia Sofia mecsetté alakításában is szerepet kapott.
Egyes források szerint a város eleste utáni harmadik napon a szultán nagy örömlakomával ünnepelte győzelmét. Kiáltványt adott ki, hogy a mindenki, akinek sikerült megmenekülnie a felderítés elől, elhagyhatja rejtekhelyét, és kegyelemben részesül. Kihirdette továbbá a házak és a vagyon visszaadását azoknak, akik az ostrom előtt elhagyták városukat. Ha hazatérnének, rangjuk és vallásuk szerint bánnának velük, mintha semmi sem változott volna.
Mintha semmi sem változott volna…