„Tiszteld apádat és anyádat, hogy jól menjen a sorod és sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.”
„Ha útközben meglátsz a fán vagy a földön egy madárfészket, amelyben fiókák vagy tojások vannak, s az anyamadár rajta ül a fiókákon vagy a tojásokon, ne fogd meg az anyamadarat a fiókákkal együtt. Ha a fiókákat ki is szeded, az anyamadarat hagyd elrepülni, hogy jól menjen a sorod és sokáig élj.”
Két bibliai parancsolathoz csatlakozik egyfajta jutalmazási kötelék, „hogy jól menjen a sorod és sokáig élj”. Hallhatóan feltételes, és bennfoglaltan jelzi, hogy az öröm magában a parancsolatban van, az ígéret csak ráadás. Az első említés nem is feltűnő, legalábbis olyan értelemben, hogy a tíz parancsolat egyikéről, közelebbről a negyedik/ötödikről van szó, a szülők tiszteletével van összefüggésben, és mintha az ember mélyebb megérzéseit tükrözné. Ebből nem következik, amit felületes megközelítések sugallnak, hogy a megoldás pusztán egy parancsolatnyira lenne, és az utat feltétlen a gőg sokatmondó vedlései mutatják. Mindazonáltal finoman felhívja a figyelmet ítéleteinkben való takarékosságra, végső soron aziránt, ahonnan a jövőnk származik, emlékeztetve, hogy a felmenők-leszármazottak viszonyában egy örök kölcsönhatás működik, jóval azután is, hogy az egyik fél eltávozott. Továbbá szívfájdalmat ébreszt, egyben figyelmeztet, ha úgy élünk, ahogy szeretnénk, és arra megyünk, amerre akarunk, lesz olyan, aki elhanyagoltnak fogja érezni magát körülöttünk. Maga a megértés önmagában nem teremtő esemény, de általa is tisztul a kép, közelebb jutunk ahhoz, hogy végülis hogyan néz ki a szeretet, aminek végső formája maradandóan titokzatos. Értelemszerűen egy törvény nem az a prizma, amin keresztül az örömhír látványos spektrumra bomlik, könnyedén szétszálazható, ezt követően erőfeszítés nélkül teljesíthető. Ebben a témakörben is igaz, hogy minél több partot bejárunk, annál nagyobbnak tűnik az ismeretlen világ is, ahonnan ezek a partok kifutnak.
A másik említés viszont meglepő, anyamadár-fiókák sorsának kíméletes kezelésével kapcsolatos, ősi eredetű kép, ami mellett, gondoljuk, nem lesz nehéz kiállni, és tesszük mindezt olyan nyugalommal, mint amikor egy mellőzhető témára térünk. Azonban szupermarketes világunkba az eredeti jelenet nehezen illeszthető be, értelmezése ennélfogva akadozhat, például hogy a költőmadár és a fészkalj közti intimitás megható módon mennyei figyelmet kap, illetve az, ahogy szárnyaival rátámaszkodik a magasságra, mindig vágyakozással tölt el, és ebben az érzésben empátiánk is megcsendesedik. Éppen ezért nagy csoda és kiváltság, hogy késztetést érzünk megérteni a hozzá kapcsolódó üzenetet, bár érezhető a föld szilárd felszínéhez kötöttek maradandó idegensége, minthogy vágyaink érzékennyé, egyben sebezhetővé is tesznek. A zsidó írásmagyarázat a micvákhoz kapcsolódó ígéreteket azonos szintűként kezeli, de ez a szöveg alapján kötelező is, mivel mondhatni ugyanaz a tenger, ugyanaz a víz, és nem lehet egyetlen hullám hangját sem diszkvalifikálni. Mellékesen megjegyezzük, ha nem lenne egyértelmű, hogy a zsidó írásmagyarázat a Tóra szavait nem öntvényként értelmezi, keresve a vésetek egyediségének nyomait is, de végtelenül tiszteli és alázattal kezeli. Az írott formán túli finomítást, egy virtuális, mégis hatékony szimulációs közösség végzi: a bölcsek (rabbik) konszenzusa. Eszerint megnyugtató teljesítésük esetén jutalmazásuk egybehangzó, nem csupán összhangban van, és valahányszor elismétlik, tulajdonképpen kihangosítják, egyik szakasza azonban mintha csak régi, titokzatos események és kijelentések visszhangja lenne.
A Bibliát egyébként fel lehet fogni szabálygyűjteményként és szerelmes levélként is, utóbbi szerint akárhanyadik olvasása is felvillanyozó, legalábbis építő, és hogy világossága, mint egy születő csillaghalmazé, részben mindig útban van felénk, a hajnal növekszik, a világ, amit mi ismerünk, kezd szedelőzködni. Előbbi szerint rendbe kéne szednünk magunkat, legalább a parúsziára, másik szerint ebben az összefüggésben az elkészülés értelmetlen kifejezés, mert a sötétség utolsó zuga is kitakarítódik, amikor az éjszaka tükrén felkel ama virradat, ezüstjével és fehér, keményített gallérjával, addig is foglalni kell a helyét és készülni érkezésére. Ez pedig olyan lesz, mint amikor valakit annyira szeretnek, hogy az érzés körbeér és mindenünnen sugárzik felé, hibának, bűnnek nyomát sem találja, vagy éppenséggel annyira szeretünk valakit, hogy részesül belőle minden létező. És ez lesz az a hatás, ami üdvözítő, holott csak átutazóban vagyunk, nagy figyelemre nem számítottunk, de vonzódunk azokhoz az értelmezésekhez, mely kíméli idegrendszerünk, azaz jóváhagyják korábbi meggyőződésünket, igazolják belakott érzéseinket. Istentől való távolság egyik esetben paragrafus dolga, másikban szívfájdalom. Hogy egy nem tökéletes, de sajnálatosan közeli példát is mondjunk, az iménti megjegyzés első része az ellenséges tank és személyzetének megsemmisítése fölötti ujjongás, a másik ugyanez a jelenet, csak az emlékezetben és tíz év múlva.
Ugyanaz a jutalom a szülők tiszteletéért tehát, mint a költőmadár életének megkíméléséért, kissé messzi szimmetria ugyan, de egy másik nézőpontból dicséretes. Közös tartományuk emlékeztet arra, amit a hegyekben optimális magasságnak nevezünk. Ez egy kompromisszum, és aminek titkát csak közvetlen közelről lehet megfejteni, hol már a lélegzet visszahat. Két eltérő érdeklődésű és fizikumú személy, akik eldöntötték, hogy együtt maradnak az út során, marasztalja bár kényelem vagy csábítsa a fenti hó fénye. Ehhez el kell fogadják, hogy képességük legmagasabb közös szintjéig kapaszkodnak, holott egyikük igénye a komfort, másikat a magasság vonzza. Előbbi maximális fizikai teljesítményt ígér, társa lemond az áhított csúcsszélről, ami ragadozó létére, olyan bájosan turbékol a kabát alatt. És az a fürge, márványos keze, ami megdolgozza a kipirult arcot, ostroma beveszi a tüdőhólyagocskákat… Kétféle áldozat, és mindkettő fajsúlyos. Mint medált hordják egymásét a szívük felett. Meg lehet úgy is fogalmazni, hogy mindketten majdnem beteljesedettek, majdnem elégedettek, de úgy is, hogy ezúttal örömük az áldozataik megváltásában teljesedik be. Lemondani eltérő vágyaikról, hogy valami nagyobb közös ajándékot nyerjenek, és ennek gesztusnak nem adhatunk mást nevet, mint szentség. Ne felejtsük, hogy „közös tartomány” fogalmából indultunk, és ebben felsejlett valami, ami az áhítattal és a tisztelettel áll szoros kapcsolatban, azokkal, amiket életünk dolgai között ezúttal keresünk.
Első esetén tehát nincs kérdésünk, legalábbis alapesetben, és semmiféle elmélkedésre nem vállalkozunk atekintetben, hogy miként lesz a tiszteletből jó és hosszú élet, ami határmenti téma, kifejtése vagy unalmas, vagy kétséges, vagy magunknak, vagy valamiféle nómenklatúrának készülhet. Csak megjegyezzük, hogy eszelős módon néha többet váruk az úttól, mint az utazástól, a szavak jelentésétől, mint egy megérzéstől, ami egyébként életként lüktet bennünk. Néha többet várunk a holt betűktől, mint a belélegzett teremtő légkörtől, vagy minduntalan a szemünkbe lógó szépségektől, többet a tél szigorától, mint az ősz melankolikus balzsamától, amit még nem tarolt le sem a szorongás, sem a zimankó nyomott hangulata. Illetve hogy az esetleges megjegyzések egyeztetése nyomán kinyert elemi igazságokból egy egész narratívát építhetünk, teremtéstől, üdvösségig. Azt javasoljuk, hogy lépjünk egy kicsit hátrébb, és simítsunk végig az elődök iránti tisztelet témakörén, tekintsük át a kihívásokat, illetve néhány példát, és popszinten pár lélektani igazságot. Természetesen nem vállaljuk a téma átfogó feldolgozását, csupán néhány megjegyzést teszünk. Nem erkölcsi jellegű kérdésként kezeljük, vagyis hogy mit és hogyan kell cselekedni, milyen lenne az ideális hozzáállás, és milyen formákat illetve stílust kellene mindenképpen elkerülni.
A lényeg, hogy a szülőket, felmenőket minden erőnkkel igyekszünk kiemelni a méltó és méltatlan kategóriákból, az erkölcsi ítélkezés köréből, minthogy ez a nemes funkció rendszerint elporlad az elemzés hatására. Ismert igazság, hogy a kritikai attitűddel szétszedett valóságok ugyan vég nélkül integrálhatók, de minden újabb esetben valamivel alacsonyabb szinten. Amint egykor kazettás magnóink „érdeklődő javítása” során történt, hogy a gép összeszerelése után néhány alkatrész megmaradt. Legértetlenebb dolgok is valamit lassan kiforognak, a felület elpusztul, a szépség marad. Hogy mindennek új értelmezést lehet adni, amint a zúzmarás luc, egyszerűen csak hűvös fenyő, talpba téve már karácsonyfa.
Ebben a témakörben pedig a múlt és a feloldozás témaköre megkerülhetetlen. Újra lehet definiálni mindent, ez a jó hír, sőt, utólag is, és ez még jobb, bát két extrém kimenetel is előfordulhat, és miért mellőznénk ezeket, de csak két rövid mondatban foglaljuk össze a vonatkozó eseteket. Egy örömteli, „Már nem muszáj jót tegyél velem, lelkileg rendben vagyok!” Illetve egy szomorú, „Már ne tegyél jót velem, mert csak összezavarod kidolgozott magyarázatom és leülepedett haragom!” Lényeg azonban, és visszatérve a fősodorba, hogy nem kötelező elvérezni, mert nemcsak harc van, hanem gyógyulás is, még a legmélyebb szakaszon is felismerhetjük, hogy nemcsak harag van bennünk, hanem szeretet is, ha jól figyelünk. Megbocsátani nem úgynevezett igazságaink igazolódását, hatékony vagy éppen szemfényvesztő igazolását jelenti, hanem minden értelmezési kényszer nélkül elgyászolni, ami elveszett. Lezárult tehát, ahogy minden évben égövünkön véget ér a forró nyár, de a szeptemberi balzsamos napsütés, amibe még, tegyük fel, egy erdő is belesóhajt, örömben többet ad, mint az egész elmúló évszak. A feloldozási élmény hasonlatos ahhoz, mint mondjuk egy egy középkori gótikus templomban átélhetünk, természetesen másutt is, de vegyük ezt az esetet. Üvegablakain át követjük a napot, és nem a konkrét alkotás, nem is a színek érdekesek, mert feltűnik fölöttük egy módosíthatatlan érintés, és elragad egy reményteli valóságba, ablakról, ablakra, érzésről, érzésre, anélkül hogy a valóság egyetlen fűszálát is megtörné, egyetlen kövét is felfordítaná. Mintha mindig is ez lett volna bennünk, vagy ide tartoznák, ehhez a szentséghez és tisztasághoz, ami nem tőlünk való, nem is a mienk, és soha nem is lesz az, de íme egy kegyelmi akarat részesített benne.
Maradva a kritikusi hozzáállásnál, ami amúgy nem ördögtől való, hiszen néha csak az érési folyamat lerövidítése, de tele van aknákkal, tövisekkel, értelmezési nehézségekkel, néha egyértelműen a szeretetlenség és a tapintatlanság csomagolása. Ráadásul azt jelzi, hogy fontosabb az igazság, mint valaki önérzete, nagyobb kereszt valamiféle igazság nélkülözése, mint a másik érzéseinek tisztelete. Ezért ebben a vonatkozásban, hogy egy hajós képet használjuk, szerencsés bevonni minden olyan nyelvezetet, ami értékelésre utal, annál is inkább, mert nem tudni, hogy éppen mi a bábeli szökevény az adott stílusban, illetve mi az a hangsúly, amin keresztül a kísértő bepróbálkozik. Márpedig ilyesmi könnyen megtörténhet a legjobb szándékú kijelentéssel, biztatással is, ismerjük nagyon jól, de biztonság az óvóhelyen van, nem a nagyvilág más területein. Néha mint megszedett fa, áll üresen, fájdalmasan egy-egy szépreményű, sokra hivatott történet. De az a reményünk, hogy ugyanaz az idő és növény tavasszal visszafogadja mindazt, amit korábban elküldött, a testükben őrzött teremtési kód szerint.
Emellett a kritikus vélemény véget nem érő spirált formál, hiszen ítéletének hatására deformálódott, begörcsölt valóság friss elrendeződése immár újabb ítéletet kíván. Lesz ebből egy örök sodródás, ismeretlen partok fele. Mint amikor a vihar felkapja a felvont vitorlákkal érkező hajót, és az nem tud már a szél karjából szabadulni, kénytelen vele száguldani, hullámok hátán, sziklazátonyok fele. Az igyekezetben több lesz a gyötrelem, mint az eredmény vagy az elnyert elégedettség, ugyanis a nyugalom érzése nem így érkezik. Legfeljebb az ismeret gyarapszik, miközben megfogyatkozik a hála és a rácsodálkozás, az áhítat hűséges komponensei. Ráadásul kimondatlan dolgok nagyobb erővel bírnak, az elfogulatlan hallgatás hatékonyabb, az igazság nem erkölcsi vagy logikai tétel, hanem hogy mennyire félünk attól a távolságtól, ami tulajdonképpeni valónk illetve aközött feszül, akik lennünk kellene. Jelenlétünk igazsága tehát egy tünet, ami vonakodásként mutatkozik, hogy lenne egy igazi élet, de nem akarom, nem merem. Ideális fele tartva ugyanis bármikor megszégyenülhetünk, megsebződhetünk, ezt mindannyian érezzük, a tökéletesség mély elégedettsége viszont csábító erővel rendelkezik. A jelenlét igazságát azonban csak akkor érthetjük igazán, ha ezt a hezitálást, ezt a feszültséget és csábítást figyelembe vesszük.
Azt is mondhatnánk, hogy tisztelni valakit azt jelenti, hogy fölszedni mögüle az árnyékot, mindazt ami fáradt és gyarló a napjaiból, de a helyzet összetettebb, és a metafora, úgy tűnik, csak egy átmeneti vagy eseti szituációt ír le. Az árnyék ebben a világban kötelező viselet, esetleg annak karakterén lehet módosítani, meg lehet ignorálni is, a remény alkalmanként deríti, a hit tartósan felszedheti, a szeretet meg öleli az egészet, az átfutó árnyéktől a mélységes sötétségig. Minden belső vagy külső indítványnak, ami tiszteletre buzdít, ezzel az egész csomaggal számolnia kell, hogy a szavak ne penészedjenek meg. Az egésznek a nyitja, így tömören és általánosan megfogalmazva, ha egy életet több fénnyel olvasunk, mint amennyivel írják, bármilyen eredetű legyen is a fényforrás. Tisztelni valakit akkor lehet, ha nemesebb lelkülettel, tisztább tekintettel, nagyobb értelmi világossággal olvassuk életét a valóságosnál, talán annál is, mint ahogy ő önmagát értékeli, és ennek fenntartására erőfeszítést teszünk, nem keressük a lehetőséget, miként tudnánk vonásait átjárhatóbbakká tenni. Tisztelni azt jelenti, hogy valaki életét egy nagyobb valósághoz érintve kezeljük. Megvilágosítás, így nevezik.
Éppen ezért mondhatni, hogy a tisztelet, de bármilyen más tisztességes gesztus, vagy habitus, de akár egy név is, olyan, mint egy hullám, amit a végtelen vizek apró követeként fogadunk, akkor is, amikor már ártalmatlanul kifekszik mellénk a partra, és egy homokdísszel megszegjük vonalát, tenyerünkkel megtörjük lendületét, vagy bőrünkről a nap magához emeli. Ahogy teszi, úgy és az történik, ennek szentségi légkörét semmi nem zavarhatja, úgy fogadjuk, amint van, ahogy az élet szeszélyes áramlatai sodorták. Mert a szeretet egyik vízjele nem más, mint a létezés szabadságának megajánlása, még mielőtt kiderülne, hogy az egész hová vezet. Bizalommal nyit ki olyan könyvet, amiből hiányoznak az utolsó lapok. És ezekben a szabad, csendes eseményekben mindig történik valami. Egy különös csobbanás a sokezer között, egy szellő libben át a hullámok fölött, permet száll, madárhang hasít. Már csak egy megfelelően hangolt lélek kell, aki felismeri a jelenlétet. A tisztelet arról a felajánlásról is szól, hogy elfogadjuk létezését, és tiszteletben tartjuk karakterét, amint valaki érkezik, hogy hasson ránk, alakítson, vagy éppen megzavarja szívünk. Figyelünk a jelekre, amik ilyen finom adagokban, érzékelésünk számára előkészítve, észlelésünk szintjére tömörítve érkeznek. A tisztelet nem érzés, ahogy a szeretet sem, hanem egy viszonyulás, egy kapcsolat módja.
Átutazunk a világon, tökéletes ismeretre nem tarthatunk jussot. Éppen ezért kijózanító élmény, amikor az ember megpillantja arcát a homokra kifutott vízben, kicsit törött, szemcsés, de ott van. Egy szempillantásig, aztán a víz magával ragadja, vissza végtelen szívébe, és ami marad, azt átszűri a part törékeny homokja. De mintha több szinten is már el lenne mentve, éppen ezért ez az átfutó pillantás nem felkavaró, hanem éppenséggel megnyugtató. Látta és látni engedte a mindenség. Mondani sem kell ugyanezt az élményt ezernyi más hétköznapi körülmény is nyújtani képes. Megélni az elrejtettséget és azt, hogy valaki ezt látja. Ebből a rejtőzködés olyan, mint egy trezor, amibe el lehet rejteni néhány értéket, ismételten, változatos tartalommal. Egyediségünk és függetlenségünk záloga is, ahol biztonság van, és nem kell tovább menekülni rosszindulatú ítéletek elől. A felfedezettség pedig maga az élet. Anélkül senki nem létezik. Egyik legmélyebb imádság lehet: Uram, segíts, hogy ne legyek észrevétlen!
Mindenki vágyik arra, hogy békességben tudjon visszatekinteni, de aki csatába megy, tartja a mondás, annak kötelező a sérelmek padlását is lesöpörni, ha gyolcstalan szeretne visszatérni. Márpedig az élet valamilyen tekintetben csatatér, még részleteiben is, elménk, szívünk, bőrünk és gyűrűsujjunk. Szóval mozogjon az élet kínálta lehetőségek között könnyedén, szabadon, élje át a Gondviselés törődését, és ne a múltjával és a sebzettségével bajlódjon, mert könnyen elszivárog ereje. A halál ugyanis jelen van, nem pedig eljön, kísér, nem pedig beköszön, de hírével ellentétben, szelídíti és lágyítja szívünk. Nem eltörölni kell, hanem elfogadni a múltat, és a sebzettséget nem ignorálni, hanem kezelni. Az érzelmek megszelídítése történik, nem a vadság tagadása, a kelelmetlenségtől való puszta elfordulás. A vigasztalás nem az igazság meghirdetése, nem valamilyen felismerésre való elvezetés, hanem belépés ugyanabba a mélységbe, ahol a másik tanyászik, egyszerű részvétel, távolságtartás és finnyáskodás nélkül.
Amúgy kultúránk is arra biztat, hogy igazunk legyen, az igazságot pedig mindenképpen ki kell mondani, másrészt hogy az igazit kell megkeresni. Nem pedig arra, hogy hogyan kellene egyre igazabban szeretni, olyanokat, akik nem egészen igazak, ráadásul olyan szívvel, amelyik sosem teljesen igaz. Olvasható, hogy egy kínai gyerek azt kérdezi a szüleitől: „Hogyan nő egy baba?”, egy nyugati (konkrétan amerikai): „Hogyan készül egy baba?” Ez kultúránk megközelítése, mondják, kicsit fennhéjázó, felületes, hogy minden folyamatot szeretnénk kézben tartani, azaz mi gyártjuk, a folyamatot irányítjuk, és ebben nincs helye a titoknak, és nem jut feladathoz az áhítat. Zavart, konfúz, mint a képzeletbeli katonák imája, miben csak azt tudják kérni az Élet Urától, hogy ne zavarja meg a ballisztikát.
Mintha a Teremtő az emlegetett, tehát felmenő-leszármazott kapcsolatban hagyott volna néhány leütést a „legyen” kódjából is, természetesen némi értelmezési ráhagyással és olvasási nehézséggel. Az első korty az életből mindenképpen tőlük való, a világ először általuk mosolygott, kezünk kezükben volt ama napig, amikor saját jogon és fogyasztásra, lefőztük az első kávét, és tenyerünkben azzal a forrósággal, önálló célokra vágytunk. Homlokunk friss árkaiban sok előrehozott törődés készült a csatákra, néhány nyers reménnyel kevesebb, pár tervvel több lett a világon. Nehéz már megállapítani, hogy miként is volt jelen, ha egyáltalán volt belőle, az alázat. Hogy például egy várható viharos időre nézve nyugalmat, összeszedettséget kértünk, vagy csupán azt, hogy kicselezhessük hatalmát.
A tisztelet végső soron a szeretetparancs indigója alól került ki, elmosódottabb betűk, színesebb szavak, de közismert, hogy felszólító mód nem az érzésekre onatkozik, akkor sem, ha konkrétan azok a megnevezettek (szeresd, tiszteld, stb.). Illetve azesetben nem érzések az elsődleges megszólítottak, ők csupán a cél, ahová el kellene navigálni, oda egyébként, ahol még a madár sem jár, vagyis amihez az illető személy éppen érzései révén szeretne csatlakozni. Ahol reményei szerint járna, ha nem a világ mondaná meg, hogy kivé legyen. Amint arról fentebb röviden elmélkedtünk. Ami a felszólításban elhangzik, az csupán egy kikötő, a távoli túlparton, és nem maga a térkép. Lényeg, hogy még a kellően motivált biztatást is nehéz felvállalni, dehát ezért parancsolat és nem egy harmadvonalbeli javaslat. Mélyben moccant meg dolgokat, és új vegyületeket is javasol, a békés procedúra kémiai készletébe. Szenvedéllyé akarja tenni, aminek elmulasztása egy kicsit megreccsenti az életet, csak úgy komótosan, ahogy egy vitorláshajó nyikorog.
Amúgy ami kőbe vésve, az van a szívben is, legalábbis egy ígéret szerint, és a kéz is ugyanaz! Van amikor csak a kövön levő működik, talán már megcsorbulva, mégis kemény, külső parancsként, szuggesztív kijelentésként, más oldali recepcióban pedig egyfajta kényszerként, de párnának is puhább és alkalmasabb, mint maga a csupasz valóság. Legtöbb esetben azért mégiscsak a szívbe írott verzió él és hat, ami ekként a világnak egyik tengelyét adja. Lehet, hogy néha vérszegényen, sápadtan vegetál, néha könnyek, máskor vér hajtja, ilyesmi időnként előfordul, de még így is kiadja az ősök szívdobbanásait, mert a természeti törvényeket nem lehet betiltani, és mert akit szeret az Úr, azt beveszi álmaiba is ha kell, csakhogy az illető átélje az élet eredendő és örök lüktetését, és hogy tisztában legyen a kőbevéső akarat eredeti szándékával.
Ha egyszer majd arra kerül a sor, akkor egy kedves, az élet pulzusát adó arc helyére, de nem helyett, a hála és emlékek keveréke költözik, amint a Napot felváltja a csillagos ég sok apró napsütése. Egy eltávozott élet tényleges helyét egy maradandóan fennálló vákuum veszi át, egy hiány, ami talán folyamatosan ott lesz, és nem ritkán azzal fenyeget, hogy a közvetve érintett is eltűnik benne. Azok után tehát, mikor minden tápanyag kimosódott az életből, és a fájdalom megszűnésének vágya nagyobb lesz, mint a „még egy kicsit, még valamit hadd mondjak…” igénye, mikor a szenvedés már csak halmozódik, az esetlegesség csökken, az entrópia a nullához közelít.
Az emlékezés egyébként tudatos dolog, a korábbi történetek kézműves aktusa, de azért legyünk tisztában, hogy nem tudjuk ellenőrzésünk alatt tartani, egyszerre szolgál és uralkodik, és legbölcsebb engedni, hogy tegye, amit aktuálisan gondol, amint a lélektan is tanácsolja, minthogy ilyen érzéseket kizárni kockázatokkal jár. Például az érzelmek felfüggesztése mellett meghozott döntés körültekintőbb és talán eredményesebb, precízebb, a gondos mérlegelés pedig kielégíti az elmét, de érzelmileg hamarosan hiányérzettel szembesülünk, és olyankor nem jó az áradó érzések útjába állni, azaz gazdájuknak lenni. Nem beszélve olyan esetekről, amikor az érzések ugyan semmi mást nem kérnek, csak azt hogy maradhassanak, szabadon létezhessenek, aztán egyszerre csak uralmuk alá vonják az egész idegrendszert, a maguk szeszélye szerint. „Felperzselés” sem lenne idegen kép erre, de az emberi szervezet javarészt vízből áll, ezért az „elárasztás” találóbb, precízebb, és talán igazabb is.
Nincs nevetségesebb annál az állításnál, hogy nem érdekel mások véleménye. Nemcsak a szociális hálón zajló zsúfolt forgalom árulkodik az ellenkezőjéről. Hogy mennyire kiváló az életünk, és milyen nagyszerűek vagyunk. Természetesen a szociopaták kivételek, őket valóban nem érdekli. Látszani akarunk, ez az igazság. Hogy életünket észrevették. Csecsemőkortól kezdve az utolsó sóhajtásig ez a kérdés foglalkoztat, gyötör, motivál. Sőt, alapesetben csak azzal vagyunk elfoglalva, hogy a külsőt, a láthatót javítsuk, hogy terveket készítsünk, ötleteljünk, álmodozzunk, és mindezeket igyekszünk be is váltani, meg is valósítani, néha sok áldozattal, máskor mindenáron, vibráló elmével, fáradó akarattal, mert úgy érezzük, hogy tökéletesíthetők vagyunk. Közben elfelejtkezünk arról, hogy ajándékoz az élet. Ott fog eldőlni a kérdés, hogy teljesen lekötnek-e a külsőségekre játszó megoldásaink, illetve eredményeink és kudarcaink, vagy észrevesszük az ajándékokat is, az Ajándékozót, kinek hajnalai nem vásnak el, költői nem égnek ki.
Azt kell látni, végső soron, hogy „tisztelni” egy folyamat, amibe ha bárhol belenyúlunk, találunk felemelő és megbotránkoztató jeleneteket is. Lehet aztán ezekkel az eseti szelekciókkal házalni. Ismerjük nagyon jól, de tisztába kell lenni, hogy sosincs kész teljesen az élet, még kevésbé a róla szóló vélemény, mindig lehet tisztább, emelkedettebb nézőpontból tekinteni valakire. Az végképp rossz megoldás, hogy valakinek az életét negatív véleménnyel nyugtázzuk, elhamarkodottan, talán éppen egy saját éjszakás időben. Az egyén, a személyiség jelentése eredetileg: oszthatatlan. Ami nem tűr előjelet, sem felosztást, minősítést. Legalacsonyabb nívójú pletykaszintű erkölcsi ítélkezést, és a féloldalas teológiákat is beleértve.
Kirándultunk gyönyörű helyeken, és volt társunk, aki soha nem tudott igazán örülni semminek, mindig a problémái között élt. Viszont egy érdeklődő, nyitott családdal kimentünk a közeli erdőbe, és ők minden bokrot megcsodáltak. Amiből azt érezte meg az ember, hogy ő is képes hasonló érzésre. És miközben mások fától fáig szaladgáltak, rothadó leveleket forgattak, patak fölé hajoltak, azok lelke is megnőtt, akik csak kísérték őket. Természetesen ha most nekilátnánk a felszólításnak, hogy „csodálkozz rá a világ dolgaira!”, kezdhetnénk elölről az egészet :). „Valahol a hegyláb és a hegycsúcs közé van elrejtve a válasz, hogy miért mászunk.” (Greg Child) Néhány hegymászós mondást képet használunk illusztrációként, az iménti idézettel a sorozatot meg is kezdtük.
Élet csodája
Mire eszmélünk az élet már kész van, mintha ez így lenne egyáltalán kivitelezhető, másként időnapelőtt kiderülne számunkra, hogy gyógyíthatatlan. Létünk sorsában tehát vízjeles, örökölt génektől részben meghatározott, belsőnket viszont a remény vezérli, ha egyáltalán kilát elvárásaink halmazából. Kezdettől már olyan valóságok hatalma van rajtunk, amiket még nem éltünk, mintha az agy puszta, kapott memóriáján, önmagában is már egy kimunkált személyiség könyökölne. Az egész elmét olyan helyek tartják megbűvölve, ahol még sosem járt, vágyak is már felírva hústábláira, gyönyörű kalligráfiával. Meséket kreálunk életvitelünk, döntéseink igazolására, kipróbáljuk a szemfényvesztés minden variációját, és aki machinációján átlátunk, azt hazugnak nevezzük. Ha nem ismerjük a mintázatot, kreálunk, az értelmezési kátyúkat igyekszünk maradéktalanul betömni. Ésatöbbi.
Az értelem, a logika csak következmények, ezt kell végre megtanulni, és hogy a beszéd már csupán a váza zománcozása, nem a formálása, és így öntjük szavakba a téridőt meg a tárgyakat, és az egészet elnevezzük valóságnak. Hogy mi volt előbb, az anyag vagy a „legyen”, ami a megszeppent, végtelenségig összetömörült anyagra rámutatott? Talán akként illusztrálható a formálódás örök pillanata, mint amikor a pattantyús kézi lángjával a gyúlyukhoz ér… Azt a pillanatot még senki sem látta, annak ellenére sem, hogy előkészített, modellezett, tudományosan, hittel értelmezett, de végső soron titok, és igazából ennyit szerettünk volna mondani.
Lényeg, hogy nem választhatjuk meg a szívünket, készen kapjuk, felszerelve, beállítva. Illat jó, bűz rossz, a világosság rendben, a sötétség félelmetes, a fájdalom rossz, a semmi jó…, opsz. Némi finomhangolásra ezek szerint még mindenképpen szükséges lesz, márcsak azért is, hogy nem ragadjon le a bináris személetnél. Lesz itt javítanivaló mindama pillanatig, amikor a sok árnyék és homály végleg egybekel, hogy kiadják az utolsó éjszakát. Ami igazából úgy szolgál, mint a töménytelen sötétség, ami a gyertya parányi fényét teszi végeredményben hatékonnyá.
A világ csodáinak adagját kezdetben a szülők mérik ki, és ez olyan megható, sőt megdöbbentő. Olyan, mint amikor újra és újra előjön a tenger, könnyű, apró és elenyésző lábnyomunkért, fáradhatatlanul. Megteszi az utat a végtelenségből, hogy kifulladjon a parton, de még utolsó erejével elsimítsa, amiért érkezett. És a part mintha inkább visszautasítaná, mint hálálkodna, de ez lehet csak félreértés. Szeretni és szabadon hagyni, nem kis művészet. De éppenséggel nem a múlandóság élménye ez, hanem fenséges érzés, hogy a tenger meglátogat, és végtelen vizébe öleli futó nyomainkat. Nem eltörli, hanem megkeresi a helyüket és értelmüket, és teszi ezt saját karakterében. Emellett természetesen arra is van módszere, hogyan kezelje a hiúságot és a hetvenkedő kivagyiságot.
Szülők, felmenők jöttek valahonnan, és ennek ez eredetnek a valóságát csak sejtjük, származásuk és érkezésük számunkra felettébb titokzatos, ráadásul mire eszmélünk, az ő nyomaikat eltörölte a végtelen óceán szorgalma és hűsége, és életüket a múlandóság perspektívájába állította. Az idő mélyéről jöttek, hozták magukkal annak a kornak módszereit, gesztusait, illatát és világnézetét, ami épphogycsak lépést váltott bennük, ahogy történt, vagy történik velünk is majd, minden hiú elképzeléseink ellenére. Hérodotosznál már szerepel: ezek a mai fiatalok. Ne gondoljuk, hogy előttünk való nemzedékben kikapcsolt, vagy velünk lezárult a sorozat. Ahogy szoktuk mondani, a fa sosem tökéletes, ezért szép, és sosem teljesen egyenes, olyat a tűz tud vele művelni, az emberrel meg a semmi.
További felismerés, egyszerre általános és személyes, hogy a gyengédség szereti a gyengeséget, ami természetes csoda, de mintha mégiscsak méretünkre lenne hajtogatva a világ takarója, a világóra pedig nullára állítva születéskor, az előtte való idő csak nullák sorozata. A felnőttkorba való megérkezés első jele a fenti hitek megkérdőjeleződése. Hogy érkezésünk hullámokat vegy ugyan, de azok afféle malomtó peremét ostromolják, amint egy érkezés megzavarta a felület téridejét. Viszont a víz tükrén vékony fény fekszik, ami utazik együtt a hullámokkal, és azért ez éppenséggel nem semmi. Az élet ott történik, ahol fogadnak minket, és ahová a fény is elkísér, és hogy egyszer ezeket mind leszedi a világ hátáról egy gondviselő kéz. Meg hogy a halál nem egy nagy háború győztese, nem is a fény abszolút hiánya, hanem egy sejtésnyi valóság sötét lepellel letakarva.
De lényeg, hogy egyedi minden élet, mégis elérhető, bár el kell menni érte, néha a világ végére, talán ezt jelenti szülőnek lenni. Azt mondják, ha egy lavina eltemet, a test minden irányból ugyanolyan nyomásnak van kitéve, ráadásul pánikba esve, az ember hirtelen nem tudja merre van kifele. Aki rossz irányba indul, vesztébe ássa magát. Kell legyen, aki megkeres, de talán ezt felesleges is mondani. Öröklődött vonásaink kaotikusak, görbék, egyáltalán nem elegánsak. Rendet a gyakorlás, a fogalmi megértés, az ítélőképesség és a készség fokozatos felhalmozódása hoz. Illetve az, hogy észrevettek.
Valamennyi ősünk, felmenőnk egy személyes üzenet is a múltból, hiszen akik őket elindították, akik a legelső és legmélyebb befolyást gyakorolták rájuk, ők még távolabbról érkeztek, és így tovább, egyre mélyülő vizeken, el egészen oda, hol a csillagok készülnek, hol a fény összetömörülve sokáig visszafojtotta lélegzetét, míg aztán egészen váratlanul, szeszélyes időben, egy szóra, érintésre, egy hirtelen hatásra, a nagy mozgás elkezdődött. Mert az örök rendet és a benne munkáló tervet semmi nem tarthatta vissza, főként a „semmi” nem, és semmit nem vehetett el belőle senki. Mondjuk az értelemadás igyekezetével, holott az egész titok és titokzatos számunkra, de egy végtelen jóakaratot sejtünk/érzünk mögötte.
Magában a sorozatban az élet jótéteményének DNS-e, a sorozat elején pedig valami eredendőbb szándék sejlik. Nem klónja senki egyetlenegy korábbi életnek sem, részben szabadsága van megalkotni önmagát, és azt kérni, hogy terveit és reménységét tartsák tiszteletben. Része a világnak, mégsem szeretné, hogy a világnak is vége legyen, amikor ő végzett. A juhok sem cserélik le a pásztort, miután eljutottak az itatóhoz. Vagyis ők nem.
Elődeink kevesebb allűrrel éltek talán, közelebb saját életükhöz, és ahhoz a helyhez, ahol horgonyt vetett létezésük. És mit számít ha lemart egy-egy darab életet belőlük a pálinka, a pletyka vagy a Gesarol, mostaniról más szenvedély, veszély farag le időt és egyediséget, – ennyi a különbség a pre- ill. a posztdigitális idegrendszer között. A homokviharban a por, akármerre is fordulsz, mindig szemből érkezik, tartja a mondás, akárhonnan veszed is a levegőt, az tele van apró szilikát-kristályokkal. A múltnak is megvoltak, ennek a kornak is megvannak a kihívásai. Más kérdés, hogy meddig lehet elmenni a tagadásban, vagy elviselni egy embert, aki mindenáron egy általa elképzelt világban szeretne élni, amiben egyébként sosem volt élet.
Nincs új dolog a nap alatt, állítja a Prédikátor, de azt nem állítja, hogy bármit is mondunk, teszünk, azt régen jobban mondták, szebben és tisztábban tették. Nem hiányoznak a „régi szép idők”, „Ne mondd azt, hogy miért voltak jobbak a hajdani napok a mostaniaknál, mert nem bölcs dolog, ha ilyet kérdezel!” (Préd. 7:10.). Ami elmúlt, be is épült, és nem hiányzik egyetlen nap sem belőle, amint azok a forintok sem, amiket szökőkutakba dobáltunk. Hiányzik viszont az elprédált idő, míg lelkünk betüzte a valóságot. Amikor tétovaság és téblábolás volt, a bátor élet helyett. Mert ha minden ellenőrzésed alatt van, kellemesen érzed magad, akkor túl lassan mész, vagy alacsony a szinted, tartja a hegyi mondás. És nemcsak hegyen, hétköznapokban is szeretnénk ezt érvényesíteni. Csak menni, mint a halak, ha egy friss gáttal elzárt folyóban a hirtelen apadást érzékelik. Fölfele, honnan mindig jött az utánpótlás. Így úsznak a pusztulásba. Szárazföldön a kötések szoktak beszáradni ilyenkor. Ha nem áll meg valaki, újratervezésre.
„Ha meg kellene neveznem korábbi életem kitartó bűnét…, az arrogancia lenne az, hogy elérhetetlenné váltam az élet számára. Nem szerettem azt, ami jelen volt, és úgy döntöttem, hogy helyette azt szeretem, ami lehetséges,” nyilatkozta Kate Bowler, aki betegségéről és a hívők között szerzett tapasztalatairól remek könyvet írt, és emlékezetes TED-előadást is tartott.
A gyermekkor egyébként forradalmi, de erőszak nélküli mozgalomként indul, hogy akkor feltárjuk és mienk lesz a forrás, nem kell vödrönként hordani, hanem áradni fog friss, éltető víz az életünkbe, otthonunkba. Ez olyan kísérlet, mint becsapni tükörképünket, vagy ahogy ősszel kérjük a természetet, hagyja a száraz ágait, csak a színes leveleket mutassa, vagy hogy végül a fagyi ízét ne rontsa el a tölcsér üres váza. Bár ezzel kapcsolatban mondta valaki, hogy szereti, mert az eucharisztiára emlékezteti. Korábbi fogadkozásainkból, magabiztos kritikánkból, amivel elődök életét és megoldásait minősítettük, aztán lett, ami lett. A történelem könyörtelenül leleplezi tragikus arroganciánkat, mint aki látszólag kezdettől fogva tudja a rejtély végét, amit mi menet közben sosem sejthettünk. Azonban nem véletlen, hogy létezik ilyen viszony a világhoz, mint az arrogancia, jól jön, amikor egy vadászó társaságnak sérült dúvadat kell búvóhelyén felkeresni :).
Az élet, és annak hordozói iránti tisztelettel azt is értékeljük, aki az élet csodájával megajándékozott, és van egy visszaható része is ennek, ugyanis még az élet csodájának minden áhítat nélküli értékelése is, előbb vagy utóbb a csoda érzetét adja. Magyarán, ha leveted sarudat, úgy értve kívül és belül egyaránt, máris ott vagy, ahol a csipkebokor, vagy bármi lángol, de nem emésztődik. Azazhogy nemcsak a láng indít tiszteletre, hanem a tisztelet is gyújthat lángot, bár egész pontosan nem ismerjük az arányokat. Ezek is a nagy titoknak részei, amikhez csak áhítattal lehet közeledni. És megmarad a kérdés, hogy vajon Isten az érzések folyamatát, vagy eredményét tekinti elsődlegesnek?
Mert arról van szó, tanítják egyesek, hogy a tisztelet szintjének fenntartására tett igyekezet önmagában is számtalan pozitív élménnyel megajándékoz, még akkor is, ha a célzott magatartásban látványos változás nem következik be. Ilyenkor az igyekezet az a sűrűbb levegő a madár szárnyai alatt, ami végülis fenntartja. Miközben harcol a világgal és önmagával, tusakodik egy mélyebb megértésért, az ember csodadolgokat fedezhet fel. Olyasmiket, amiket a sima, göröngy nélküli élet nem tartalmaz. Megoldások önmagukban nem léteznek, csak problémák következményeiként, és jó megoldások sorozata, értelemszerűen, sorozatban generált problémák kezelése. A krízis görög szó gyökere „rostálni” jelentésű, a kritikában is ez van, meg egy megmagyarázhatatlan emberi igyekezet, szenet dobni egy égő fájdalomra. Eredetileg a próbatétel tehát azt jelenti, hogy alkalom a felesleget kiszűrni, és csak a fontosat, adott szinten pedig csak a legfontosabbat hagyni. Ezt végzi el a krízis. „A legnemesebb életek azok, akik ismertek vereséget, szenvedést, küzdelmet, veszteséget, és megtalálták az utat a mélységből. Ezekben az emberekben tisztelet van, és olyan érzékenység és életértés, ami együttérzéssel, szelídséggel és mélyen alázatos aggodalommal tölti be őket. Az erkölcsileg szép emberek nem csak úgy maguktól teremnek.” Jefferson Bethke
Továbbá nem a neves, híres hősök történetei érintenek meg, nem is a felemelő szavak. Az erdők például varázslatosak, mégis a sziklán sínylődő fenyő a példaképünk, és egy nap, tenyerünket nekitámasztva a szinte függőleges sziklafalnak, átérzünk valamit, azaz mindent sejtünk, de semmit sem tudunk. Hogy például nem azért jöttünk, hogy kisírjuk a szívünket, azért jöttünk, hogy telesírjuk. Az élet tulajdonképpen egy tompa utánfénylés, mint zápor után a villámlás, egy nyári éjszakán, amik fényükbe már bevonják a kibontakozó csillagokat. A remény egy ráadás, mikor minden szín és máz lekopott, lesz még egy utolsó utáni réteg, és így a tovább, mondhatni végtelenségig. „A kegyelem néha úgy működik, mint a víz felhatóereje, akkor tapasztalod meg, amikor süllyedni kezdesz.” Anne Lamott
Alapesetben is az emberi élet érzékszervekben gazdag és ok-okozati szempontból szegény, mondta egy természettudós. Ingerek tekintetében bőség van, de ezek értelmi feldolgozása már nem annyira tökéletes, és hogy mi lehet az oka, nem kérdés: enélkül rég kihaltunk volna. Engedni, hogy a szíved befogja a szemedet, és vezessen amerre akar, ahogy mondani szoktuk: orrodnál fogva. Igen, erről lenne szó, és ezek a körülmények, reméljük, ismertek. Viszont tisztában kell lennünk, hogy ami az elmét működésbe hozza vagy éppen kikapcsolja, az megtörténhet bármilyen esetben, ami működik egyik helyen, az működik mindenütt, ott is, ahol egyértelműen, automatikusan az életet védi, javunkat szolgálja, és ott is, ahol bizony résen kell lennünk.