Első rész.
Háború idején zárva a pokol – ezért pokol. Annyit jelent, hogy a „haragvó hitvallás” (háború) légkörében, meghatározás szerint, észrevétlen a gonoszság, a gyötrelmek mégis sokasodnak, arat a halál minden oldalon, ámde a pusztításnak nincs gazdája, azaz egyértelműen és egyetemlegesen nem társítható egyetlen névhez, közösséghez, eszméhez vagy országhoz sem. Vonásaiban apokaliptikus, de „Isten haragja alszik”, nem veszi nevére az eseményeket. Nincs olyan, aki végleg összeölelkezett a sötétséggel, a rombolás azonban nem szűnik, a föld már nem bírja emészteni a törmeléket, a jajkiálátást, és egyre több élet hozzá tartozik. Telesírt könnyek oltogatják a kínt, a fájdalom pedig, mint az emberi szervezet utolsó védelmi vonala, már alig állja a nyomást.
Mi több, rövidebb-hosszabb naplózási szünettel, de mindenki az igazságról hadovál. Mégcsak nem is a sajátjáról (vélemény), hanem valami egyetemesről, ami úgymond minden érző, racionális lény számára egyértelmű (kellene legyen), és elfogadásával szimultán tisztázódik a hivatkozott minden szándéka és valamennyi tettének indítéka. Hovatovább magára az értetlenkedőre terhelődik az egész ódiuma, plusz a szégyen, merthogy ő nem érti a világot, lám, csetlik-botlik könnyeiben, szendéskedik merész röppályák árnyékában, beleüti az orrát komoly emberek kőbezárt dolgaiba. Emésztő ez a tűz, de se fényt, se meleget nem ad, mármint ez a pokoli küzdelem, miközben a véget exponenciális ütemben közelíti a jelenhez.
Elménk kardinális igénye, hogy minden eseményt összekössön egy forrással, valamilyen okkal, és annyira motivált a világ harmonikus működésében, hogyha valami miatt nem tudjuk megnevezni és megsegíteni az áldozatot, illetve nem vagyunk képesek az elkövetőt megbüntetni, hajlandó elfogadni azt a nem túl ékes nézetet, miszerint az emberek azt kapják, amit megérdemelnek, és azt érdemlik, amit kapnak (Mel Lerner), csakhogy ne kelljen a megbomlott egyensúlyban, magyarán a káoszban élnie, mert az számára elviselhetetlen. Ezzel egyúttal abba a dühvel teli univerzumba tenyereltünk, amit igazságnak nevezünk, legalábbis megismerteti annak logikai szerkezetét, és máris az a gyanúnk, hogy az sokkal inkább a mentés (menekülés, menedék) metaforikus jelentésén keresztül érthető meg, semmint a megismerés (tények, valóság) optimalizációs törekvésein, mint ahogy egyébként várnánk.
Háborúk azonban nem keletkeznek csak úgy a semmiből. Természetesen vannak rögzült emléknyomok, irracionális hivatkozások, felpiszkált traumák, tudunk revansról, indoktrinációról, hatalmi mániáról, de alapvetően egyszerű és csendes tények értelmezésének zavarával indul, és apró igazságok táplálják, mondjuk afféle koszorúér-libabőr. Ezek nélkül a hatalmasok játszmái is ellehetetlenülnének, nagy igyekezetük üres térre nyílna, megnéznék a valóságot, és az bátran nézne velük farkasszemet. Közben mindenki nyilvánvaló tényekre hivatkozik, holott azok epizódszereplők, főként az esetben, ha legalább egyrendben valamilyen emberi interakción, vagyis döntésen, elgondoláson, előítéleten átvezetődnek, netán arra kényszerűlnek, hogy átkeljenek egy régi sérelmen, hajszoltan, mezítláb, megmártózva annak sötét öbleiben. Nem esett még olyan a világ hosszú történelme során (túlfogalmazva), hogy haragos felek valamelyike az észérvek és tények előtt meghajolva, misztikus ihlet alatt, tiszta szívvel azt nyilatkozta volna: belátom, úgy igaz! Olyan lenne, mint hosszú bűntetőügy végén a delikvens megállapítaná: most, hogy egyértelművé vált, elhiszem, hogy én vagyok a tettes.
Igazságnak (igazságos eljárásnak) nem a tények gyűjteményét nevezzük, hanem azt az elvet, hogy egy eljárásba csak a tényeket vonjuk be. Triviális megjegyzésnek tűnik, holott egyáltalán nem az. Alapvetően arról lenne szó, hogy csak tények (faktumok, adatok) számítanak, csak azok szerepét ismerjük el, és ez a habitus nevezhető igazságosságnak, nem pedig maga a tények összessége, logikai rendje. Ezzel természetesen nem lezártunk, hanem éppen felnyitottunk egy problémahalmazt, hiszen a gyakorlatban az igazságról nem a fenti definíció szerint gondolkozunk, illetve procedurális jelentése egészen más, mint amit az elvi, lexikális megfogalmazás tartalmaz, nem beszélve arról, hogy a tények, az általános meggyőződés ellenére, nem nyers csomagok, hanem már értelmezett jelenségek, többségük, ki tudja mióta, meghurcolva sinylődik egy tépelődő emlékezetben, amelyik minduntalan úgy érzi, hogy egy lépésre van a méltatlanságtól.
Közelítéssel, de igaz, hogy „mindenki olyan világban él, amiben reggeltől estig igaza van,” természetesen leszámítva az örök aktuálisan nyilatkozót, aki képes reálisan látni saját helyzetét és reakcióit :). (Minden krétai hazug, nyilatkozta egy krétai – esete). Talán azért, mert csak így lehet. Mundus vult decipi, ergo decipiatur (ha a világ úgy kívánja, akkor csapjuk be). Ratio vult decipi… Mindazonáltal az ész kultusza folytatódik, és az általa kirakott, hajtogatásnélküli, imaginárius térkép pontosságába vetett vak hit töretlen, minden pszichológiai és vallási figyelmeztetés ellenére. Amit történetesen az úgynevezett reflektáló igazság sem korrigált, talán nem is fért hozzá, igaz, hatékonysága amúgy is jelentéktelen. Az igazság a tényekben csak följön levegőért, néha jókat nevet, máskor megkönnyezi az emberek ostobaságait.
„Nagyon sokan úgy éljük le az életünket, hogy alapvetően mindig igazunk van, alapvetően mindig és gyakorlatilag mindenben: politikai és intellektuális véleményeinkben, vallási és erkölcsi meggyőződésünkben, más emberek megítélésében, emlékeinkben, a tények felfogásában. Bármilyen abszurdnak is hangzik, ha belegondolunk, állandóan és öntudatlanul azt feltételezzük, hogy nagyon közel állunk a mindentudáshoz.” (Kathryn Schulz) Ahogy a sok oktatás is oda tendál, hogy amikor az érintett hibázik, márpedig ilyen várható, akkor ki lehessen mondani jó lelkiismerettel, bőszen, kérlelhetetlenül: „Ugye, megmondtam!” Ez semmi másra nem való, csak arra, hogy valaki elmondhassa: már a tények és az események előtt is igazam volt. Hogy mire jó ez neki? Arra, amiről szól az igazság teljes problémaköre.
Az igazság, a szilárd meggyőződés vélelme okozta a legtöbb fájdalmat ezen a világon, az a lelkület, ami minden kihívásra, érintettségének minden esetében kizárólag igazsággal válaszol, és nem ismeri a töredékességet, bizonytalanságot, nem tud törékenységről, esendőségről, szóval mindarról, ami a jólismert habitusba, az empátiába torkollik. Azonban közel sem az jelenti a fő okot, amire leggyakrabban hivatkozunk, hogy hétköznapi gondolkodásunk során az érzékszerveink által szállított adatokat, illetve az emlékezet képeit, amint azok előttünk, egy feldolgozási folyamat révén megjelennek, voltaképpen fenntartás, gyanú és kiegészítés nélkül, igazságoknak nevezzük. Természetesen mindennek megvan a maga következménye, mármint a fentebb említett korán generált bizonyosságnak (KGB), megtelt a világ igazságokkal, elárasztott mindent, fulladozunk bennük, kapkodunk empátia után, mégis a meglevőkhöz, amint lehet, hozzátesszük a mieinket is. Jóllehet egész világunk, saját testünk és elménk rogyadozik tőlük, gondolkodásunkat is megszállták, azokban élünk és azokat árasztjuk magunkból. Mindenütt és mindenünnen igazságok láthatók. „Az Alcatraz minden ablakából San Franciscóra nyílik kilátás.” (Susanna Kaysen) Mégis azt mondjuk, hogy ugyan mindezek sokat nyomnak a latban, a probléma másutt van.
„Ez az igazság!” jellegű kijelentések tündöklésében rengeteg szenvedés van elrejtve, bátran mondhatni, hogy tengernyi, benne hűl minden szerelem is, ami valaha lángolt, és a végeredmény csak papíron (képernyőn) néz ki ennyire könnyűnek és tehermentesnek. „Egyszer volt, hol nem volt, hogy egy angyal haldokolt a ködben. Egy ördög térdelt mellette, és mosolygott.” (Laini Taylor) Mindennapi vitáink során valamennyien az igazságra hivatkozunk, miközben érveink hektikusan cserélődnak, adják egymásnak a kilincset, egyediről általánosra váltunk, tényekről várható fenyegetésekre, szóval rapszodikusan érvelünk, hogy kijöjjön az, amit szeretnénk, mert hihetetlen igényünk fűződik hozzá. Ne legyen kétségünk, nem csupán arc- vagy méltóságmentés történik, sokkal eredendőbb, bátran mondhatni: zsigeri igényről van szó. Ugyanis az úgynevezett igazságért való küzdelem nem egy részletesebb megismerésre, nem átfogóbb tájékozódásra akar eljutni, nem újabb megvilágításba akarja helyezni az eseményeket, nem tényeket gyűjt, stb. Viták és „igazságküzdelmek” egészen másról szólnak, mint ami tematikájukban kifejezetten szerepel. Ezt kell megértenünk.
Megemlítjük a 17. századi csillagász esetét, aki a kor technológiai színvonalát képviselő távcsövével kémlelte a Marsot. Mivel számára nyilvánvalóan felismerhetőek voltak az égitest folyói, pontos rajzot készített róluk. Viszont amit látott és lerajzolt, az nem a vörösbolygó folyórendszere, henem a szemfenék érhálózata volt, amint az az okulárlencse belső túloldalán kirajzolódott, csakhogy erről ő nem tudott. A nyilvánosságra hozott rajzok nyomán, mert megbíztak a tudósban, az emberek körében viszont egy másik igazság született, jelesül a marslakók:), ha már folyók vannak, kell legyenek halak is, amik halászok nélkül értelmezhetetlenek… Pedig tényekből indult az egész történet, nem fantáziából, nem gonoszságból, nem félelemkeltésből. A tényekkel amúgy mindig ez történik, ha rosszul dekódolják, főként többrendben, és ha egy igazság egyszer rögzült, csak hamulúggal lehet lesikálni :).
A tények természetesen nem adják ki az igazságot, mert nem ez a dolguk. Bár nem szeretjük az extremitást, ezúttal mégis szélsőséges példával illusztráljuk és igazoljuk az imént elhangzott megállapítást: a tenger alapvetően vízcseppekből áll, kapcsolatuk mégsem lineáris. Vízcseppek végtelennek mondható sokasága nem hoz létre tengert, annak ugyanis olyan tulajdonságai vannak, amiket a vízcseppek nyomokban sem tartalmaznak. Tények önkényes és elvont bővítése nélkül nem következik cseppekből tenger. Vagy mondjuk a tények egy réteg a kontinensek kőzet-anyagában, de üledékek kitartó halmozódása és koordinált mozgása sem ad ki egy kontinenst. Hétköznapi példákat is sorolhatnánk, azaz a teljes világtörténelmet, beleértve saját életünk és gondolkodásunk kalandjait is.
A szemtanú sem abszolút hanem relatív támasza a tényeknek, az észlelés, az esemény agyi feldolgozása és a szóbeli közlés nem mechanikus folyamatok, erre vonatkozóan már számtalan kutatási anyag áll az emberiség rendelkezésére, mégsem tudunk elszakadni a tévképzetektől. Regisztáció, tárolás és kifejezés, hogy csak három olyan fázist említsünk, amik emberi, szubjektív tényezőt igényelnek, annak minden kockázatával. Minden észlelés az agy szabad és független alkotása is, az emlékezés pedig tekintélyes részben kötetlen műalkotás, akkor is, és annak ellenére, ha nem így gondolunk a folyamatra, a közlés hangszínét pedig a pillanattnyi érzelmi állapot jelentős mértékben modulálja.
Ezeken túl, az új tényekhez nagyon hasonló elemeknek részben már létezniük kell az agy mintázatai között, másként nem tudná azokat felismerni, továbbá elhelyezni, még kevésbé szavakba önteni. Az osztályozás inkább digitális jellegű, mint analóg, vagyis az új jelenség, információ „bepattan” valamelyik ismert mintázatba, tényfakkba, mert ezt jelenti felismerni és befogadni. Ezt egyes szám első személyben úgy mondanánk, hogy „megértettem”. Valóságnak a mindennapi többfaktoros észlelés összefüggő rendszerét nevezzük. Túlzás mindez, de azért megdöbbennénk és megszégyenülnénk, ha kiderülne, hogy megismerésünk mennyire ezt a menetrendet követi, azaz igazságaink mennyire inkább a „megfeleltetés”, és nem az „új felismerése és az ismeretek bővítése” művelettel írhatók le. Némiképp hasonlatos ez a precedensjoghoz az amerikai joggyakorlatban, ahol bizonyos esetekre kész ítélkezési minták léteznek, már csak a finomrahangolás, az egyedi alkalmazás van hátra, ami szintén nem kis mértékben kreatív művelet.
Szó lesz még az agy energiaspórló manővereiről. Főként a beszéd megjelenésével, annak fő információforrássá válásával, a képi anyag újkori növekedésével olyan mennyiségű adat éri el az elmét, hogy kénytelen drasztikusan szelektálni. Ezért van például „jó” és „rossz” ember is, mert így tud elménk a lehető legkisebb erőfeszítéssel eligazodni az emberi világban. Természetesen úgy számol, hogy „ő – mi vagyunk”:). Első dolog, amit agyunk beszkennel, hogy az illető, akivel éppen találkozunk, akivel együtt vagyunk, az barát vagy ellenség. Maradhat-e alaphelyzetben, vagy váltson a rendkívül erőforrásigényes arousal állapotra. Nem olyan őrdöngös feladat egyébként, és bizonyos szakmákban az évek során mesterszintűvé fejlődik. Az elme sémákat használ, életkor, besztás, gesztusok, arcvonás, ruházat, stb. alapján. Ismerjük. Ha felszállunk az autóbuszra, abban a meggyőződésben tesszük, hogy a buszvezetőt egy szakmai közösség általában és aktuálisan is erre a feladatra alkalmasnak találta. Biztonságérzetünk egy nagyobb összefüggésből, többek között sok más szereplő véleményéből építkezik. Szörnyű bajban lennénk, ha nem érdekelne mások véleménye. Mindent egyedi elbírálás alá helyezni, – képtelenség lenne egyetlen napot is túlélni. Elménk azonban, amikor kényelmi rövidítéseket, sablonokat alkalmaz, nem azért teszi hogy pontos, hanem hogy gyors ítéletet hozzon. Amit megszokásnak, előítéletnek nevezünk, az agyunk energiaspórlása, ami mellékesen jelentős időmegtakarítással is jár. Egykor egyértelműen az volt, néha még ma is ez utóbbi életmentő.
A találkozás első néhány ezredmásodpercében az agy tehát döntést hoz a biztonságáról. Ez az első művelete, ráadásul nemcsak villámgyors, hanem tudattalan is. Egykor ez volt a legfontosabb feladat, és aki esetén nem ez történt, nem örökítette jellegzetességeit. A „kognitív tudattalan” nem a személy tulajdonságait, hanem a róluk való felületes, de meghatározó véleményét tárja tudatunk elé: barát, vagy ellenség. Az érzelmi recepciónak azonban komoly pszichodinamikai hatásai vannak, ami egyébként nem jellemző sem a kognitív belátásra, sem a tudattalan műveletekre. Érzelmi döntések rettenetesen megterhelnék a gondolkodást, megnehezítenék a kapcsolatfelvételt (a felületes kapcsolatokban robotpilótaként viselkedünk, a bensőségesek komoly érzelmi terheléssel járnak, lassan formálódnak az érzelmi mintázatok, folyamatos korrekciók kíséretében), éppen ezért a racionalitásnak kellene segítenie, hogy az egész találkozást tönkre ne tegyék (lemerítenék az elmét), ámde miközben próbál korrigálni, az érzelmi élet neheztel, hiszen megszégyenítették, ő lenne a kompetens döntéshozó. Valójában a tudattalan viszi dűlőre és fejezi be a procedúrát. Megoldása egyébként az, hogy leárnyékolja és kiiktatja a tudatos folyamatból a közvetlen újdonságot, fenyegetést nem tartalmazó jelenségeket. Magyarán nem engedi az érzelmek idő- és erőforrásigényes műveleteit, hanem időnapelőtt döntést hoz az „igazságról”. „Majdnem mindig kevésbé vagy éppenséggel kompetensebbek vagyunk, mint amilyennek hisszük magunkat. A tudatalatti azonban tudja, hogy kik vagyunk valójában, és meghozza helyettünk a döntést.” (M. Scott Peck)
Az igazságszolgáltatás nagyrészt valóban jogszolgáltatás, mint kedves ügyvéd ismerős gyakran hangoztatja, de büntetőügyekben azért kiütközik az ítélethozatal folyamatának „igazságosságra törekvő” jellege. Meg tények nélkül nyilvánvalóan nincs ítélet. Ismert agykutató egyik előadásában megemlített egy elhíresült bűntényt, ahol az elkövető megbánást nem mutató magatartása, tulajdonképpen arckifejezése, tehát egy szomatikus, de megítéléséban mégiscsak erkölcsi jellegű tényező, volt a végső érv amellett, hogy a lehető legsúlyosabb büntetést kapja (az esküdtszéknek nemcsak a bűnösséget, hanem azt is el kell döntenie, hogy indolkolt-e ez a fajta büntetés). Nem mellesleg az előadó véleménye az, hogy sem a testbeszéd, sem az arckifejezés nem tartozik a tényekhez, jóllehet mindenki oda számítja őket. Mindennapi életünk során egyik legnagyobb igazságként kezeljük, hogy ezek „tényszintű” jelek arról, ami valakiben az adott helyzetben lejátszódik, tehát nem csupán véleménye, hanem személyiségének közvetlen, belső, megfellebbezhetetlen szava. Ez azonban nem más, mint az elme kényelmi megoldása, máskülönben minden esetet és helyzetet egyénileg és mélységi szinten kellene feldolgozni, ki kellene nyomoznia az indítékokat, ami nyilvánvaló képtelenség lenne. Ide gyökerezik a rendkívülire való fogékonyságunk, gondoljunk arra, hogy alapvetően az elménk számára mit jelentenek a „hírek” kifejezés. Több más ok mellett ezúttal egyetlenegyet említünk, aki a szavannán arra figyelt, ami rendben van, elmerült és gyönyörködött a megszokott dolgokban, és nem arra összpontosított, ami szokatlan, nyilvánvalóan nem örökítette génjeit. Több más szintén pszichés ok miatt, ezért érdekel a szokatlan, a rendkívüli, vagy ahogy a hírszerkesztők szeretik velünk közölni: a drámai.
Lényeg, hogy tény és igazság kapcsolata „hivatkozás” csupán, nem pedig „következmény”, de ez szinte senkit nem érdekel, mármint a tények és igazság laza viszonya. Érzékszerveink átvernek, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Lehet beszélni hazugságról is, de alapesetben azért nem ilyen nyers és durva helyzet, a lényeg, hogy radar alatt történik, nemhogy nem vesszük észre, hanem tökéletesen meg vagyunk győződve, hogy „a napnál is világosabban tudom, mert láttam, hallottam, kilogikáztam, ítéletem tehát következetes és helyes”.
A külvilágból érkező teljesebb-töredékesebb információkat az agy tehát fogadja és úgymond a szemünk előtt felkerekíti, azaz rászabja az „énvilág” ismert paramétereire, hogy a lehető legkisebb zűrzavart, megrázkódtatást, nyugtalanságot eredményezzenek, illetve a lehető legkisebb változási kényszert támasszák, a legfinomabb átmenetet biztosítsák, ha az mégiscsak elkerülhetetlen. A külvilágból érkező jelzések tudattalan szinten validálódnak, legalábbis, amik nem tűnnek fenyegetőnek, nem rendelkeznek kihívással, nem igényelnek különleges akciót. Az érzelmi reakciók és a fizikai fájdalom agyi áramkörei ugyanazokat a pályákat és területeket érintik. Egy megszokott találkozás érzelmi hozadékának elmaradása emésztő fájdalom, gondoljunk a gyászra, amikor nem egy üres hely, azaz nem a hiány, hanem egy valós emlékezeti nyom fáj.
Minden emberre egyaránt hat ez a folyamat, tekintet nélkül kulturális, képzettségi, spiritualitásbeli különbségekre, tehát ezen sem tanulás, sem ima nem segít, ugyanakkor azt sem lehet állítani, hogy ne lennének egyéni különbségek, és hogy ezeket nem lehetne akár az előbb említettekkel is fejleszteni. Egyetlen példát említve a meglevő különbségekre, hogy valaki leragad egy adott szituációnál, gesztusnál, vagy képes ezeket általánosabb tapasztalatokba, vagy elvontabb tulajdonságokba integrálni.
Természetesen elménket legkevésbé az igazságok érdeklik. Mármint hogy azoknak milyen viszonyuk van a tényekkel. Az ő dolga az, hogy biztosítsa a személyiség valamiféle zökkenőmentes folyamatosságát, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokkal és képességekkel (!) megfelelő hatékonysággal tudjon élni és gazdálkodni az illető, hogy hatékonyan használhassa erőforrásait, illetve hogy sikeresen reprodukálhassa, vagyis örökíthesse vonásait. Két elsődleges funkciót mindenek fölé helyez, és nehéz erről leszoktatni: élni és ölelni.
Hovatovább a tények is könnyen túllépik határaikat, és olyasmire is hatással vannak, amihez egyáltalán semmi közük. Magyarán olyan „igazságokat” munkálnak, amik nem hozzájuk tartoznak. Diktatúrákban például az abszurditás válik előbb-utóbb hétköznapi, megszokott eseménnyé, de kisebb-nagyobb mértékben ismerhetjük ezt saját mindennapjainkból. Teljesen téves az elképzelés, hogy a tények csak a saját helyüket töltik ki, és véletlenül sem érnek saját határaikon túl. Egyáltalán nem arra utalunk, miszerint „túlmutatnak önmagukon”. Minthogy nem csupán „mutatnak”, hanem érnek, gondolkodásunk ugyanis folyamatorientált. Semmi sem ott van, ahol rátaláltunk, hanem ahol ránktalál az emlékezésben, és nem mellesleg hatással van az aktuális döntésre. Egy tény, egy kép az elme számra nem adat, ezt kell megérteni, tömören megfogalmazva egy tény nem „van”, hanem „hat”, pontosabban bármikor képes galibát okozni, vagy éppen eltorlaszolja a hamis megoldás fele vezető utat.
Mindazonáltal az úgynevezett igazságkeresés nem kizárólag az egyén eredményességére, nem csupán egyén erőforrásainak effektív magas hatásfokára tekint, hanem van szociális vonatkozása is, ezért találják nevetségesnek a szakemberek a „járd a saját utadat” kezdetű buzdításokat. Mert ugyan helyes a gondolat, de a „saját út” célja alapvetően nem más, mint a minél nagyobb tetszés, a szociális eredményesség. Elménk egyik fő törekvése a szociális leképezés illetve integráció, jóllehet erről, értelemszerűen, keveset beszélünk. Célja egyébként nem túl izgalmas, jelesül hogy beskatulyázzon, fogalmazzunk kissé durván, ámde nem teljesen pontatlanul. Teszi ezt jó szándékkal, ámde nem minden összefüggést mellőzve legfőbb törekvéseivel: élni és ölelni. Szociális komponense ezeknek az a vágy, hogy bármikor tudjon könnyen és egyértelműen azonosítani bárkit. Hogy a közösség valamennyi tagját, vagyis azokat, akikkel ugyanabban az interakciós mezőben helyezkedik el, egyértelműen fel tudja ismerni, el tudja helyezni egy könnyen kezelhető, alapvetően a biztonságra tekintő mátrixban. Ehhez az szükséges, hogy valamennyiüket konstans tulajdonságokkal rendelkező, kiszámítható szereplőnek ismerje, úgy, hogy nem analizál, hanem kategorizál. Részben mert elemi érdeke a gyors ítéletalkotás (génjeiben a jelentése tulajdonképpen: életmentő), másrész semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy ezen túl pazarolja erőforrásait.
Beskatulyázottságon, integráltságon túl viszont nem egyediség, nem önállóság, függetlenség világa található, hanem magány, ismeretlenség és kiszolgáltatottság. Akármennyire is másként gondolja minden ember életének bizonyos időszak(ai)ában. A többi szereplő érzéseinek, dolgainak leképezéséhez és integrációjához van szükség az úgynevezett tükörneuronokra, amik inkább metaforikus funkciók, semmint szervi valóságok. A lényeg, hogy az emberek egyenként és együttesen, egyénként és közösségként megérthetők, leképezhetők, verifikálhatók, senki nem maradhat dekódolhatatlan, amire bizonyos életkorban rettegve gondolunk, és csak sokára derül ki, hogy alapesetben mindez nálunk is így működik, és javunkat valamint a társadalom javát is szolgálja. Magyarán, hogy amit mások tesznek, megélnek, az számunkra is elérhető, megismerhető, és viszont. Egyrészt nincs fenyegetés, másrészt senki sincs kizárva a teljességből. A külvilág műveletei javarészt leképezhetők, verifikálhatók, és ennek a tulajdonságnak a pszichológia és pszichénk életmentő funkciót tulajdonít. Természetesen egyetlen témára figyeltünk, vagyis hogy a racionalitás milyen viszonyban van az úgynevezett igazsággal szociális viszonylatban, mennyire nem a másik teljes személyisége van érdeklődésének középontjában, csupán néhány alapvető vonása. Leszámítva a szakembereket, az emberismeret panelekből áll, és nem érdekelt analitikus tájékozódásban.
A kívülről érkező jelek feldolgozását kialakított mintázatok segítik, ami egyben definiált megoldásokat is jelent. Egyrészt rendkívüli mértékben gyorsítja a gondolkozás folyamatát, másrészt viszont belehajszol a sztereotípiákba, előítéletekbe. Továbbá az adatok kezelése és értelmezése teljesen szubjektív, a beérkező információt korábbi meggyőződések fogadják. Előrelátási képessége nulla, mégis hatékonyan megjósolja a bekövetkező eseményt, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy a helyzetek, a reakciók, tehát a szituációs mintázatok ismétlődnek. Hétköznapi fogalmainkban és döntéseinkben, főként tervezési szituációkban, a történelem ismétlődését feltételezzük, ami nyilvánvalóan retrospektív művelet. Így például a napi 70-80 ezer gondolatnak 90-94 százaléka pontosan megegyezik azokkal, amik korábban előfordulatak az elmúlt napokban. Az elme számára a nyugalom, a béke az ismétlődésben van, tulajdonképpen abban, hogy „igaza van” az események előrejelzésében, minthogy a neurális útvonalak kiépítésébe rengeteg energiát fektetett. Egyrészt energiát, időt spórol, ezáltal életmentő funkciót gyakorol, amint arról sokszor szó volt, másrészt visszajelzést kap arról, hogy gondolkodása helyes, elfogadott, nem kell bizonytalanságban éljen, és meg fogja kapni a kellő figyelmet és ellátást, ha eljön annak az ideje (tkp. ősi mintázatokban őrződik a kiszolgáltatottságtól való félelem). Ugyanakkor nemcsak nem hajlandó, hanem nem is képes drasztikus változtatásra.
Az adatok kezelése és értelmezése teljesen szubjektív, a beérkező információt korábbi meggyőződések fogadják és vendégelik, akik már belakták palotáját. Előrelátási képessége relatíve meglepően nagyfokúnak tűnik, és abból származik, hogy a mintázatok ismétlődnek, ami részben objektív valóság, részben szubjektív meggyőződés, de e kettő között az események szintjén nem lehet különbséget tenni, ami működésbe lép a disszonanciák során a a „hátsó agy”, a „logique retard”, vagyis a lépcsőházi logika. Franciául l’espirit d’escalier-nek nevezik, szó szerint a lépcső(ház) szelleme. Azt jelenti, hogy az okos gondolatok, amiket az emeleti fontos helyiségben kellett volna elmondani, a lépcsőházban, vagyis távozóban jutnak a delikvens eszébe. Elképzelhető, hogy megfelelő frusztráló érzések kíséretében. A németben van egy Treppenwitznek nevezett, hasonló szerkezetű jelenség, ami olyan eseményekre vagy tényekre utal, amelyek látszólag ellentmondanak saját hátterüknek vagy kontextusuknak, és nemcsak a vicc logikája, hanem a megértése is lépcsőzött.
Néhány tényező alapján agyunk úgy dönt, hogy eleget tudunk, és már felesleges tovább keresgélni, a megszerzett információ elég, és nem fogjuk megbánni a döntésünket. Mintha lekapcsolná az áramot, lezárja az érdeklődést, a vizsgálódást, mert számára a gyors megoldás hasznosabb, mint a pontos ismeret. Nem engedheti meg, hogy a végtelenségig tépelődjön, elemésztve pulzusának összes javát, minthogy mindenekelőtt gazdája életéért, illetve épségéért felelős, nem nyavalyás ismeretek pontosságáért. Nyilvánvaló az is, hogy az agy nem egy befolyástól mentes, tökéletes számítógép, hanem tudattalan (de rendszerint nem irracionális) hatások, feltámadó emlékek befolyásolják, sőt, az analógiát folytatva állíthatjuk, hogy a korábbi negatív emléknyomoknak, a csalódásoknak, a szégyennek a vírusai elemi erővel képesek beavatkozni a tudattalan döntéshozatali folyamataiba. Kockázatot nem is vállava. Az is állítható, hogy ezek éppenséggel úgy szolgálnak, mint a gyógyszerek hatóanyagai, önmagukban láthatatlanok, beépítve, egy tetszetős burokkal elfedve kerülnek a szervezetbe, ez esetben a tudatba. Tökéletlensége, gyors lezárási készsége a gondolkodás folyamatát ugyan töredékessé, olykor nevetségesen elnagyolttá, az életet viszont élhetővé teszi.
A befogadás szempontjából a „bizonyítható” már elég, elménk mindent elkövet, hogy lezárja a feldolgozandó tények áramlását, mert számára ez igencsak nyugtalanító állapot, mondhatni nem hagyhatja felfüggesztett helyzetben a szinapszisokat sem, le kell zárnia bizonyossággal. Tulajdonképpen nem maradhat függőben tétel, gondolat, jelenség, mert az fenyegetést jelentene. Gondoljunk olyan jelzőkre mint: idegen, különleges, újszerű, elmozdulás. Ezért igazságaink javarészt és tulajdonképpen korán lezárt tartalmak, az igazság maga egy kényszerűen keretezett rezümé, nagyjából hasonló felvezetéssel: „ebbe a kategóriába illeszkedik?” És általában nincs több kérdés! Emlékszünk az elsődleges műveletekre: „nem veszélyes?”, „ismerem?”, „szerethető?” – és hasonlók. Kissé sarkítva szoktak fogalmazni a szakemberek, de javarészt érthető okból: a jelentések bennünk vannak, nem a tényekben, nem is a fogalmakban. Mielőtt értékelhetnénk, feldolgozhatnánk, már „tudjuk”. A várható reakciók kontúrjai alapján hoz döntést, és a művelet komponenseit nem hozza nyilvánosságra. Ez speciel a pszichoanalízis dolga lenne.
Nevével ellentétben az igazság tehát nem jelent feltétlenül elemzést, megfontolást, tusakodást, nyitottságot, komoly vizsgálaton, spirituális procedúrán átesett kimenetet, minthogy nem terhel(het)i felettébb az idegrendszert. Mivel a korlát bennünk van, tehát a szinapszisok végessége, a feldolgozás korlátozottsága, a félelmi igények elsődlegessége, stb., ezért az „igazság”-nak az értelmezési színvonala és hatékonysága töretlen maradhat korunk minden más pszichés növekménye ellenére is. Döntésoptimalizáció a modularitást, a mintázatok összakapcsolásának technikáit műveli, de a reális feldolgozási sebesség a képzés és a gyakorlás által sem növekszik. Tehát amit igazságnak nevezünk, az valóban végeredmény, de előállítása evolúciós és neurális okokból nem lehet erőforrás- és időigényes, ezért inkább kényszerű terméknek mondhatnánk, abszolút és lezárt, tehát nem nyugtalanító, támogatja az „úgy, amint van” önbizalmat, magyarán nem ösztönöz az önismeret fejlesztésére, miközben a szilárd meggyőződés, a tájékozottság és a hitelesség látszatát adja. Szóval egyszerű kimenetel, mégis világos és valóságos értéknek tűnik. Értelmünk jeleket fogad, az igazság viszont már műalkotás, vagy mondjuk úgy, hogy metafora.
Elménk tehát a hatékonyság mestere, ez pedig génjeinek túlélésére tekint, nem logikai örömködésre. Agyunk neurális struktúráit hatékonyan csak szimbólumokkal lehet táplálni, azaz a megértési folyamat nagyrészt metaforikus. Érezhető, hogy ez a téma szinte követelné a „séma”, a „panel” fogalmait, de tapintatból és érveléstechniaki okokból ezúttal mellőzzük ezeket a kifejezéseket. A bevonzott ismeretek nagyrésze hasonló karakterű, a logika természetesen strukturálja is tapasztalatainkat, de nem olyan erőteljesen, mint azt hinni szeretnénk. A metaforikus gondolkodás nem adatokkal, hanem mezőkkel dolgozik, és emiatt egyetlen információ, a terítő hatás miatt, egy nagyobb egységre van hatással, és egy komolyabb ismeretre kényszerít sajátos értelmezést. Röviden, minden új információ azzal fenyeget, hogy miatta korábbi tartalmakat (mezőket) kell átértelmezni, ami nyilván képtelenség. Ezért az újdonságot úgy kell átalakítani, megformálni, hogy illeszkedjen a többi közé. A kedvenc csapatról, a szimpatikus személyről, pártról való negatív, ellentétes érzelmi fekvésűekről szóló pozítív hírek e logika szerint lesznek kezelve, tényként való befogadásuk esetén is.
Nincs magányos, elszigetelt egysége a gondolkodásnak, éppen ezért az elme számára ijesztő szembenézni azzal, hogy nem mindenki érti és értelmezi ugyanúgy a valóságot, vagy akár annak egyetlen részletét, ami gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ezért is történik, hogy álszent módon szoktunk értetlenkedni, hogy „apróságok miatt vitáznak” az emberek. Mint említettük, a „velünk való egyetnemértés” elszigetelődéssel, kiszolgáltatottsággal fenyeget, ezért nem elméleti ügy, nem elvont igazságok az igazi téma, amikor az emberek egymással vitáznak, hanem egy egzisztenciális, nyomasztó kérdés: elfogadnak-e, méltónak találnak-e arra, hogy támogassanak, ha eljön annak az ideje. A megismerés egyébként nem a valóság indigómásolata, nem nagyfelbontású szkennelés, stb. Az értelem nem ’egyetemes’ sem fizikai valóságában, sem transzcendens értelemben, vagyis nem része a világegyetem szerkezetének, viszont egyetemes abban az értelemben, hogy olyan képesség, amelyben minden ember általánosan osztozik. Megérthetjük egymást, és a közös vonások mégiscsak lehetővé teszik az egyéni valóságok szinkronizációját, legalábbis olyan mértékig, hogy az együttélés lehetősége fennmaradjon. (George Lakoff) Csak az igazság, csak azt tudnánk feledni!
A „valóság” tehát a világ, a környezet illetve az elme együttműködésének szintézise, ahogyan azok összedolgozva, egymást kölcsönösen és folyamatosan kijavítva, olykor megtévesztve, elénk tárják, rendszeres örömünkre és ritkább, de előforduló kockázatunkra. Mindazonáltal a megismerésben mennyiségileg nem véletlenül vagyunk lekorlátozva. Például a szivárvány csupán látható töredéke az elektromágneses hullámok széles spektrumának. Szemünk az egészből egy szűk sávot képes érzékelni, ami nyilván elég a gyönyörűséghez, hogy a „szép” megfelelő adagja meglegyen, ami nélkül nemcsak a barlangrajzok maradtak volna el. Szükséges és elégséges, mondanánk, és ha képesek lennénk befogadni a teljes szávszélességet, másodpecek alatt megőrülnénk, a lezajló rövid idő alatt pedig egyetlen vágyunk lenne: „kérjük vissza a korlátainkat!” Ugyanaz történne, ha a minket elérő információk, ingerek, hatások egy része nem lenne leárnyékolva, sztereotípizálva, ignorálva, vagy egyáltalán érzékszerveink elől elrejtve, az agy egyszerűen pillanatok alatt túlterheléses állapotba kerülne és összeomlana. Ismeretes a transzmarginális gátlásnak (TMI) nevezett lélektani jelenség. Ez a válaszadás megszakítására utal a növekvő erősségű ingerek esetén. Magas ingerlési szinteknél a TMI a neurális folyamatok funkcionális kimerülését és a neurofiziológiai károsodás megelőzésére szolgáló védőmechanizmus előhívását jelenti. A TMI egy összedolgozás eredménye, a kognitív, érzelmi és motivációs túlterhelést okozó tényezők úgymond közös fellépése.
A modern kor mennyiségi hozadékával nem nőtt az „igazság” szintje, vagyis a tények valósághű feldolgozásának színvonala. De ez nem is volt várható, kivéve a széplelkek elképzelését, hogy mindenkit ellátunk bőséges információval, és nincs is több dolgunk, mert a megfelelő mennyiségű reális ismeret önmagában garantálja a helyes döntéseket. Más kérdés a „tények és a valóság” mibenléte. Pl. a hírek tények lennének, de tudjuk: nem azok. Viszont az agy számára a legaddiktívabb kínálatot adják, éppen ezért, mert az a folyamatok kategorizálására, szinapszisok felszabadítására törekszik, tehát hogy érthető, leképezhető a világ, a tragédiák száma mára megvan „és én még itt vagyok”, továbbá hogy nem kell magyarázkodnia, mert világnézete, azzal együtt a világot sajátosan leképező személyisége elfogadott, és nem lesz marginalizált, végül megvetett, kiszolgáltatott élete. (Paradox módon a hírekben tálalt tragédiák az elme számára csak pillanatnyi zaklatottságot jelentenek, hosszabb távon megnyugtatásul szolgálnak).
Összefoglalás
Az igazságról vagy jól, vagy sehogy, tartja a mondás :), (de veritate nil nisi bonum), bár alább mégis egészen más elvet követünk, és ezért elnézést kell kérnünk, de ez csak olyasmi, hogy sajnáljuk, miszerint engedelmünk nélkül telt el az idő. Az igazságról procedurális és nem tartalmi véleményt mondunk, tehát nem az igazat, hanem az igaz megoldást, amire a szív vágyik, hogy úgy mondjuk, függetlenül attól, hogy ezzel kapcsolatban mi a véleményünk. „Mi számít nekünk igazságnak?” – kérdésre próbálunk tehát válaszolni. Csupán annak irányultságára figyelve, két pontba szedve:
A. Fogalmazzunk drasztikusan: az „igazság” magasról tesz a tényekre. Nem ez a témája, fő érdeklődése és törekvése. Ez bizonyos helyzetekben botrányos, de enélkül nem lehetne egyetlen élet, egyetlen háborgó sem, hogy stílszerűen fogalmazzunk. Keressünk egy hasonlatot. Ez nem fegyver, amit ugye lehetne jóra is használni, vagy pontosabban nem kötelező vele ártani. Nem. Ez olyan, mint a köröm, ami nélkül nehéz lenne a telefont matatni, bár ismerjük kevésbé gyakori, de ártalmasabb felhasználását is :(.
Általában az számít számunkra „igazság”-nak, ami megkönnyebbülést, felszabadulást és örömöt eredményez, és nem az akkurátusan ellenőrzött tények gyűjteménye. Az elme arra törekszik, hogy megszabaduljon a túlterheléstől, bármilyen áron és módon, és nem arra, hogy minél elkötelezettebbé és fogékonyabbá tegye gazdáját a realitás iránt. Arra vágyik, hogy magyarázatot találjon a kérdéseire, és ezekre megnyugtató válaszokat adjon, nem pedig arra, hogy újabb információt vonzzon be, amivel megnő a döntéshozatal készlete. Nem is kell külön hangsúlyozni, hogy egy ilyen összefüggésben milyen jelentőségük van a nyomorult tényeknek. Az igazság egy olyan értelmezés, ami kiegyensúlyozza a világot, azt ami világképe alapján benne épült, a személyest, az egyedit. Az igazság célja nem a tények összegyűjtése, stb., hanem az érintett felszabadítása. Pontosabban az úgynevezett igazságra való törekvésnek ez a célja, a többi szemfényvesztés, mellébeszélés. Azt szeretné átélni, hogy ő maga, gondolkodása, szellemisége rendben van, hogy amit érez és gondol, az nemcsak elfogadott, hanem támogatott is, világnézete korrekt, nem kell magyarázkodjon, azaz nem kényszerűl állandó stresszben élni egy utalásszerűen jelen levő disszonancia miatt. Tények akkor érnek valamit, egyáltalán abban az esetben kerülnek beszámításra, ha a fenti célokat szolgálják. Igazából ennyi a szerepük.
B. Közlésben pedig minden „igazság”-nak számít, ami a másik személyt feloldozza, megnyugtatja. Ordas hazugság nem ide tartozik, de bók igen, illetve a valóságtól nem túl elrugaszkodott dicséret tökéletes példája az igazságnak. A legnagyobb igazság viszont annak jóhírnek a közlése, hogy „tiszta vagy„. Ez az az igazság, ami „szabaddá tesz.” Ha létezne rangsor, amásodik helyre mindenképpen az „elfogadott vagy” kerülne. Gondolj, mondj amit akarsz, tégy, ahogy érzel, de nem estél ki a világ kegyeiből. Ezek, és a hasonló igazságok úgy oldoznak fel, hogy nem ignorálják, hanem maghaladják a valós tényeket. Valami nagyobb helyről merítenek, mélyebbről, és újat, tisztát, üdítőt hoznak. Nem olyan „igazságokat”, amiket egymás fejéhez szoktunk vagdosni. Amikben bizonyos nézőpontból valóban több lehet az igazság. Már hogyha az igazság egy fegyver és nem balzsam. A felszabadító igazság nem a gyarló embert látja, hanem az, aki igyekszik, törekszik, vagy legalábbis vágyakozik. Aki szeretne megújulni, aki Isten gyermeke, ha így gondol magára, ha nem. És ha egy kavicsot dobunk a tóba, a tó teljes vízkészlete, paradox módon, azonnal könnyebb lesz.