Jonathan Haidt: The Righteous Mind. Why Good People Are Divided by Politics and Religion. (Nincs még magyar fordítás – 2025. márc.)
2. rész
Haidt azt kívánja bizonyítani, hogy az, amit a köznyelveben „erkölcs”-ként ismerünk, meggyőződésünk ellenére nem logikai fenomén, hanem nagyrészt puszta intuíció, pontosabban annak utóracionalizálása, és hogy alapvetően sokkal tágabb spektrumú, mint a mondén (liberális) „nyugati erkölcs”, aminek hátterében javarészt ártalom- és méltányossági intuíciók állnak. Nem arról van szó, hogy ezek közül bármelyik is helytelen lenne, csak arról, hogy ez a „használati és értelmezési ívük” nagyon korlátozott, messze nem tölti ki azt a bő keretet, amivel az emberek egyébként rendelkeznek. Az ember erkölcse nem épülhet egyedül a kárelvre, mint azt mai liberális fősodor erőlteti, ami még a 18. sz-i utilitarista felfogásnál is szűkebb pálya. Márpedig egyre inkább ez a tendencia, főként az un. progresszív irányzatokban, és ez egyáltalán nem értékítélet. A „modern szekuláris nyugati morált” Haidt WEIRD-morálnak is nevezi, ahol az ismert betűszót a nyugati, művelt, iparosodott, gazdag és demokratikus (Western, Educated, Industrialized, Rich, Democratic) szavak kezdőbetűi adják (megjegyezzük, hogy a könyvében felsorolt kutatások tekintélyes része is ebből a szegmensből van, tehát amik így kezdődnek: „Egy Pennsylvaniai Egyetem diákjai körében végzett, 2022-es felmérés megerősíti…”). Ezerszer leírták már ezt a problémát, de szabadulni tőle, technikai okokból, illetve a már rendelkezésre álló hatalmas kutatási anyag miatt, – nem könnyen lehet, még a következő évtizedekben sem.
Tehát a „WEIRD-lények” a legkevésbé tipikus, legkevésbé reprezentatívak, mégis az ő adataik szerepelnek a kísérletekben, illetve az azokra épülő milliónyi tanulmányban. Ők adják „az” emberi természetet, a pszichológia boncasztalára az immateriális békát 🙂 Pedig a legtöbb embernek, a világ más tájain, teljesen más erkölcsi intuíciói, ennélfogva eltérő erkölcsi aggályaik és megoldásaik vannak. Más, mint a korlátolt WEIRD-erkölcs. Mint megjegyzik, a liberálisok például gyűlölik ezt a következtetést, mivel zavarja az autonóm személybe, a „kultúra sallangjaitól mentes” individuumba, illetve annak tökéletes eredeti jóságába vetett hitüket. (Ha nem is gyökeresen, de WEIRD- és nem WEIRD-személyek esetén más a tárgyak és emberi kapcsolatok viszonya, különbözik az énfelfogásuk, a vizuális észlelésük, stb.) Másrészt pedig „ne feledjük, hogy az emberi cselekedetek okai általában mérhetetlenül összetettebbek és változatosabbak, mint a rájuk adott későbbi magyarázataink,” írja Dosztojevszkij.
A fentiek összefoglalását magától a szerzőtől vesszük át. „Az erkölcsi pszichológia első alapelve: az intuíció sorrendben az első, a stratégiai érvelés a második. Ennek az elvnek az alátámasztására hat olyan kutatási területet tekintettem át, amelyek bizonyítják, hogy: – Az agy azonnal és folyamatosan értékel (amint azt Wilhelm Wundt és Robert Zajonc kimutatta). – A társadalmi és politikai ítéletek nagymértékben függenek a gyors intuitív reakcióktól (ahogy azt Alexander Todorov és az Implicit Asszociációs Teszttel (IAT) végzett kísérletek kimutatták). – A testi állapotunk befolyásolhatja erkölcsi ítéleteinket. A kellemetlen szagok és ízek kritikusabbá tehetik az embereket (ellenkező hatású mindaz, ami a tisztaságra emlékezteti őket). – A pszichopaták érvelnek, de nem éreznek (és erkölcsi érzékük súlyosan hiányos). – A csecsemők éreznek, de nem gondolkodnak (és rendelkeznek kezdetleges erkölcsi érzékkel). – Az affektív reakciók a megfelelő helyen, a megfelelő időben vannak az agyban (amint azt António Damasio, Joshua Greene és újabb kutatások kimutatták).”
Az intuíció az első, a stratégiai érvelés a második.
Áttekinti a morálpszichológia történelmét, természetesen csak nagyon vázlatosan. Igyekszik a történelmi áttekintés során a gyermekkorra vonatkozó elméletekre fokuszálni, és azok nyomán fontos felismerésekhez és adatokhoz jut saját elgondolásának felípítéséhez. Tárgyalja a két nagy hatású szakember, Jean Piaget és Lawrence Kohlberg munkásságát, illetve megemlíti Elliot Turiel felismeréseit is, aki kimutatta többek között, hogy a gyerekek különbséget tudnak tenni az önkényes és az egyetemes szabályok között, és rájönnek, hogy a másoknak okozott kár rossz, függetlenül attól, hogy mi az aktuális utasítás. (Terjedelmi okokból kivettünk az ismertetésből egy szakaszt. Ha lesz harmadik rész, abban viszont szerepelni fog. Reméljük a szerző gondolatmenete így is követhető.)
Ahogy Haidt megjegyzi, ezeknek a kutatóknak a következtetése, miszerint az erkölcsi törekvések legfőbb célja az ártalom csökkentése és a méltányosság megteremtése, és hogy a kis életek tisztán érkeznek a világba, a fenti törekvésekkel, de a környezetük, a társadalom és a kultúra, önkényesen, megtölti más, heterogén erkölcsi érzésekkel, szóval mindez pontosan illeszkedett az akkoriban felemelkedő amerikai liberális (azaz progresszív) fősodorba, ami elkötelezett volt a személyes szabadság vég nélkül történő maximalizálásában, mert ettől várta minden társadalmi probléma megoldását. Tehát, jegyzi meg Haidt, maga a liberális elv volt az elsődleges, a pszichológiai elmélet csak alátámasztotta azt, amit amúgy is tudni véltek, és annak hiányában is képviseltek volna. Csak tovább erősítette elképzelésük helyességét, mert megfelelt annak, amiben ők személyesen is hittek. Hogy végre a valóság megszánta az elméletet, és az felvette annak teljes formáját, mint füst a völgyét, egy kesernyés őszi délután. Igazságot még ilyen bizonyossággal nem azonosítottak, hiszen annak képe tisztán megvolt világos, makulátlan elveikben, amiket értelmük közös bugyraiban érleltek.
Ez a téma csak mellékszálon kapcsolódik a könyv központi témájához, úgy táplálja, mint egy jelentős mellékág, ami nélkül azonban a folyóvíz talán nem érné el a tengert. „…hat hónapos korukra a csecsemők már figyelik, hogyan viselkednek az emberek másokkal szemben, és kialakul bennük egyfajta preferencia azok iránt, akik kedvesek, szemben azokkal, akik barátságtalanok, hangosak. Más szóval, az elefánt már csecsemőkorban elkezd valamiféle erkölcsi ítéleteket alkotni, jóval a nyelv és az érvelés megjelenése előtt.” Ezek a megfigyelések napról-napra bővülnek, míg „átmennek a tükrön”, azaz elérik azt a komplexitást, ami után már ki kell érdemelni az ártatlanságot, nem jár az magától.
Haidt szerint viszont úgy kell elképzelni a születéstől a felnőttkorig terjedő szakaszt, sematikusan fogalmazva, mintha egy vázlat készülne a gyermek elméjében, amit folyamatosan korrigál. Ahogy gyermekkorunkban egy traktor vagy egy épület rajza készült. Másnap egy másik részletét figyeltük meg, harmadnak egy újabbat, és így lett egyre részletgazdagabb, az ábrázolás tekintetében egyre pontosabb a rajz. Nem kész erkölcsi palettával születik, ezt senki nem merné állítani, de kezdettől van egy vázlata, amit folyamatosan bővít, környezeti hatások és ingerek függvényében, azok intenzitásának ütemében. Nincs és nem is lehet kész soha, de a serdülőkor már ott találja az elefánt hátán, ezernyi könyv, ezernyi hang között, hol azért imádkozhat, hogy értelmezése ép legyen és konzisztens, és hogy mindeközben elméje tiszta maradjon. Szinte el is felejtettük a legfontosabbat: ezek a vázlatok nem logikai műveletek, hanem erkölcsi intuíciók.
A velünk született intuitív késztetések aztán különböző utakon vezetik az embereket, és apró eltérésekből így lesz igen jelentős személyiségi különbség, minden tapasztalat csak növeli a távolságot, ráerősítve a velünk született tulajdonságokra. Haidt hangsúlyozza, hogy a világ erkölcsi érzékelésének általa alább felsorolt hat módja alapvetően genetikai adottság, de nem abban az értelemben, hogy előre teljesen meghatározott, hanem „a tapasztalat előtt megszerveződött”, egy első „ránc, smi mentén e tapasztalat gyűrődik”, első fogalmazvány, amelyre aztán rákeverednek az igék és a főnevek, és megannyi személyes névmás is. Igaz az is, hogy a megrendült bizalmat nehéz helyreállítani, de világnézet dolgában csak egy trauma tud valakit rákényszeríteni arra, hogy egy új érzelmi és erkölcsi világlátást alakítson ki. Szelídebb változatban a legismertebb példa: „Tom felfedezte az emberi cselekvés egyik nagyszerű törvényét, nevezetesen azt, hogy ahhoz, hogy az ember megkívánjon egy dolgot, csak meg kell nehezíteni a dolog elérését.” (Mark Twain)
Erkölcsi érzékek
„A kínai bölcs, Mencius, 2300 évvel ezelőtt kapcsolatba hozta az erkölcsöt az étkezéssel, amikor azt írta, hogy ’az erkölcsi elvek is úgy ízlenek az elménknek, mint a marha-, birka- és sertéshús a szánknak’. Ebben a fejezetben és a következő kettőben azt az analógiát fogom kifejteni, hogy az elme úgy működik, mint a nyelv, amelynek hat ízérzékelő receptora van. Ebben az analógiában az erkölcs olyan, mint a konyha: kulturális konstrukció, amelyet befolyásolnak a környezet és a történelem véletlenjei, de nem olyan rugalmas, hogy bármit befogadjon. Nem lehet fakéregre épülő konyhánk, ahogy nem lehet a az a keserű ízek elsőbbségére alapozott sem. Lehetnek különböző nemzeti konyhák, de valamennyi étel ugyanannak a hat ízreceptorral felszerelt nyelveknek szeretne tetszeni. Az erkölcsi mátrixok különbözőek, de mindenik ugyanannak a hat társadalmi receptorral felszerelt elme alá dolgozik.”
„Az erkölcs több, mint a kár és a méltányosság„.
„E négy fejezet központi metaforája tehát az, hogy az igaz elme olyan, mint egy nyelv, amelynek hat ízérzékelő receptora van. A szekuláris nyugati erkölcsiségek olyanok, mint a konyhák, amelyek e receptorok közül csak egyet vagy kettőt próbálnak aktiválni, azaz vagy az igazságtalansággal és szenvedéssel kapcsolatos aggodalmakat, vagy a méltányossággal és igazságtalansággal kapcsolatos aggodalmakat. Az embereknek azonban nagyon sok más erőteljes erkölcsi intuíciójuk van, például a szabadsággal, a hűséggel, a tekintéllyel és a szentséggel kapcsolatosak. Elmagyarázom, honnan származik ez a hat ízreceptor, hogyan képezik a világ számos erkölcsi konyhájának alapját, és miért van a jobboldali politikusoknak beépített előnyük, amikor arról van szó, hogy olyan ételeket készítsenek, amelyeket a szavazók szeretnek.”
A hat erkölcsi alap (nyilván több is van, de Haidt legalább hat fő pillért különböztet meg, a Robotzsarunak is maradt néhány rejtett protokollja:)) a gondoskodás, a méltányosság, a szabadság, a hűség, a tekintély és a szentség. A „pillér” kifejezés mellett ismertetőkben lehet találkozni a következő változatokkal is: tartomány, alap, készség, tengely, koordináta. A szövegösszefüggésből kiderül, hogy ezek szinonimák, és csak a szóismétlést próbálják velük elkerülni.
– A gondoskodás a bántás fenyegetettségéhez;
– A igazság a méltánytalanság érzékeléséhez;
– A szabadság az elnyomás észleléséhez;
– A hűség az árulás érzékeléséhez;
– A tekintély a tiszteletlenség érzékeléséhez kapcsolódik;
– A szentség a tisztátalanság mutatkozásával függ össze.
Először is attól, hogy ugyanazt a fogalmat használják, egyes erkölcsi vonásokat másként értelmeznek a politikai paletta különböző szegmensein, mint a két anekdotabeli történész, akik barátokból riválisokká lettek, és megfogadták, hogy sosem idéznek fel egyformán megtörtént eseményeket. (Az anekdota jelentése közelebb van, mint gondolnánk.) Pl. a progresszívek a méltányosságot egyenlőségnek, a szabadságot pedig az elnyomástól (tekintélytől) való mentességnek, míg a konzervatívok a méltányosságot arányosságnak, a szabadságot pedig a kormányzati beavatkozástól való mentességnek tekintik, amibe a tekintélyek tisztelete bőven belefér. A tekintélyelvűség azonban nem az erkölcsi rend és hierarchia vágya, nem a változástól való rettegés, hanem a bonyolultságtól való irtózás. Sokan vannak, akik emiatt ragaszkodnak vallásos világképükhöz, ahhoz a látens kereszténységhez, ami a Nyugat rejtett erkölcsi háttere, mert így van rend a világképükben, gondolkodásukban.
Továbbá érdemes azt is figyelembe venni, hogy az egyenlőség fogalma nem egy skála meghatározott pontján veszteglő érték, nem jelent arányosságot, helyettesíthetőséget, „nem az az empirikus állítás, hogy az emberek minden csoportja felcserélhető, hanem az az erkölcsi elv, hogy az egyéneket nem szabad a csoportjuk átlagos tulajdonságai alapján megítélni vagy korlátozni.” (Dan Gardner)
Rendkívüli esetek, a fenyegetettség értékessé tehet eladdig kevésbé értékelt tulajdonságot. „Külső” példák sokaságát ismerhetjük. Pl. ez történt da Vinci Mona Lisa-jával is, miután 1911 augusztusában, fényes nappal ellopták a Louvre-ból. Természetesen addig sem tartozott az átlagos alkotások közé, de jellemző módon többen nézték meg hűlt helyét, mint magát a festményt azidőben, amíg a helyén volt. Kalandos úton, két év múlva került vissza a múzeumba, és ma már komoly sort kell kiállnia annak, aki közelebbről is meg szeretné tekinteni, jóllehet maga a festmény tükröződő vitrinben van és szinte csak élvezhetetlen távolságból nézhető. De kihagyhatatlan. Azt mondják a szakemberek, hogy a rejtélyes lopás és a körülötte keletkezett felháborodás értékelte fel az alkotást: úgy voltak vele az emberek, hogy ekkora felhajtást nem csinálnának ha jelentéktelen lenne, illetve senki sem lopna el egy értéktelen festményt. Ugyanilyen hatás várhat arra, aki átmegy egy személyes kataklizmán. Mikor valamennyire kijön belőle, már nem ugyanaz az ember. Másik képzőművészeti példa lehetne Aranysisakos férfi című festmény, amit sokáig Rembrandtnak tulajdonítottak, de amint kiderült, hogy a kép nem a nématalföldi mester alkotása, meg is ritkultak a látogatók a berlini múzeumban kiállított alkotás előtt.
Ezen kívül vannak pillanatnyi hatások, amikor az érintett talán maga sem érti, hogy ezúttal miért így döntött, miért így érzett vagy reagált, lehet ez egy vita nem várt fordulata, amikor sarokba szorítva elvidegenül reagált, vagy szembement korábbi meggyőződésével egy unszimpatikus ember érvelésérea, de történhet olyan helyen és körülmények között, amik testi kényelmetlenséggel párosulnak. Kellemetlen szagok és ízek kritikusabbá tehetik az embereket, a fizikai tisztaság pedig fogékonyabbá a szentség iránt. Minden helyszín, étkezés, társaság egy döntés is arról, hogy milyen társadalmi érzéseket szeretne valaki megélni. Nem fogják ezek megváltoztatni világnézetét, de gyűjtheti a heterodox élményeket, pótolhatja identitásának hiányosságait. Egy befektetés abba, hogy ki akar lenni idővel, lezárt, vonalas képviselője csoportjának, vagy nyitott személy, aki azért nem felejtkezik meg identitásáról. Viszont Cass R. Sunstein szerint mikor a hasonlóan gondolkodó emberek összejönnek beszélgetni, a végén gyakran egy szélsőségesebb változatát vallják annak, ami őket közös nevezőn tartja.
Haidt úgy véli, mind a hat pillér evolúciós viselkedésformákból származik, és éppen emiatt nem lehet egyik sem fontosabb a másiknál, bár ma már nem egyforma törődéssel vagyunk irántuk. Valami módon, fogalmazzunk egyelőre így, ezek valamilyen mennyiségben beszűrődtek életünkbe (Quartering Act :)), és ez az arány határozza meg politikai elveinket. Amiket egyébként végtelenül tiszta, racionális igazságoknak gondolunk, ahogy a vallások kezelik a kijelentést: megfellebbezhetetlen igazságok. Ezek adják aztán azt a szűrőt, ami ott lesz a válasz előtt, ami arra a kérdésünkre érkezik vissza hozzánk, hogy „szeretsz-e engem?”, vagy tán pontosabb „szerettek-e minket?” Eredetük miatt valamennyi jelen van minden emberben, készségszinten mindenképpen, de a különböző egyéni befolyások néhányukat elnyomja, többieket kiemeli. Mindeniknek megvan a maga szerepe, és nélkülük nem működhetne az emberi társadalom.
Először is jó leszögezni, hogy ezek a fogalmak mint „konzervatív”, vagy „liberális”, nem bináris kategóriák, hanem egy nyitott skála meghatározott területén helyezkednek el, ráadásul nem pontszerűen, és bár „rögzült igazságoknak” tartjuk, de minden kulturális kondicionáltságuk ellenére, némi játékterük mindenképpen van. Bár érdemes Steven Pinker figyelmeztetését is megszívlelni: „A baloldali és jobboldali politikai ideológiák maguk is szekuláris vallásokká váltak, amelyek a hasonló gondolkodású testvérek közösségét hozzák létre, szent meggyőződések katekizmusával, egy jól belakott démonológiával, és ügyük igazságosságába vetett boldogító bizonyossággal.” Legerőteljesebb identitásképző a „testvérek” közössége, illetve a „többiek” elutasítása. Ebben a sorrendben. Néha felcserélődik, akár egészen patologikus módon, és ha valaki negativitás valamilyen formájával azonosul, abból nagyon nehéz kijönni, hiszen a mélypont (legyen az erkölcsi, egészségügyi, anyagi) tehetetlenségi állapota rendkívül „megnyugtató”. A „kiszolgáltatottsági identitás” hihetetlen erővel bír, de erről a politikai paletta tekintélyes része nem akar tudomást venni.
Liberálisok, konzervatívok
Haidt azt találta, hogy bármely kultúrában is éljen valaki, legyen bármilyen politikai elkötelezettsége, kifejezett (ha nem is egyformán) érdeklődést mutat az első három erkölcsi alap iránt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nagyon érzékeny az ellentétes előjelű jelenségekre. A trigger tehát a negatív esemény, és a reakció elsősorban nem affirmatív. Utóbbi már a „hangoztatott elvek” esete, annak minden várható reakciójával, a filiszterség megannyi kínjával és önelégültségével. Az ingert tehát egy vélt vagy valós fenyegetettség váltja ki. Ne felejtsük le, hogy a leghatározottabb disztingvációs örökséget a keresztyénség hozta a világba: lent – fent, menny – pokol, szent – bűnös, stb., akár Krisztus lelkületének ellenében is.
Mind a liberálisok, mind a konzervatívok megrendülnek ha károkozással, bántással, megalázással találkoznak, bár a liberálisokat jobban zavarja a világban jelen levő szenvedés és az erőszak, a konzervatívok e tekintetben az elméletalkotásban verhetetlenek. A konzervatívokat viszont jobban aggasztja a méltányosság, amit úgy definiálnak, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel (meritokratikus hozzáállás). És mindkét oldal a szabadságot pártolja, bár nagyon eltérő elképzeléseik vannak a valós elnyomás és elnyomók mibenlétéről.
Érdekesség, és ez mindkét említett oldalt egyaránt illetve ugyanolyan mértékben érinti, hogy hajlamosak a „jövőben is aggódni”. Ez a prófétai megismerés egyik esete (az analitikus és az intuitív mellett), hogy a mostani ártalmatlannak tűnő, legalábbis az eszkaláció semmi jelét nem mutató, vagy egy éppen pozitívnak ismert eseménynek a végkimenetele mivé fajulhat. Vannak felesleges aggodalmak, vannak hisztériák, összeesküvés-elméletek, stb., ugyanakkor a társadalmi szereplőknek ezt a képességét és mondhatni szokását nem érdemes sem lebecsülni, sem leszólni, sem ignorálni.
A „jövőben való aggódás” tehát valamennyi szereplőt érinti, mondhatni azt, hogy egyéni szinten a politikai döntések java része így születik, azok ugyanis rendszerint arra a kérdésre válaszolnak: milyen előnyöket illetve fenyegetettséget tartalmaz mindez a csoportom számára? Nem kell utódja legyen valakinek, ahhoz, hogy a jövő miatt aggódjon, mondhatni evolúciósan kódolt ez, és nem is kell nagy (eukariótás :)) időtávra gondolni, elég ha megnézzük az északi népeknek a „tartalékolás kényszeréből” kinőtt szemléletét, vagy egy személy sorsban jelentkező anorektikus kényszert, hogy a test elvesztésének arányában megszabadulhat a szenvedésektől, ami egy életidőn belül zajlik.
Haidt szerint a különféle kultúrák, ideológiák közötti különbség abból adódik, hogy más és más morális alapra építenek, ezért különböző értékeket állítanak középpontba, ill. ezzel párhuzamosan szorítanak perifériára. Mind a bal-, mind a jobboldalt megérintik, illetve motiválják a gondoskodás, a méltányosság, a szabadság, a hűség, a tekintély és a szentség erkölcsi alapjai. Mégis bizonyos területen jelentősen különböznek egymástól, talán pontosabb a fogalmazás: bizonyos hangsúlybeli különbségek vannak köztük atekintetben, hogy melyik érték a legfontosabb, illetve melyiket lehet a spontán (piaci, társadalmi, együttérzési, jótékonysági) folyamatokra bízni. A társadalmi anomáliákra adott „kevésbé fontos” értékítélet rendszerint nem azt tartalmazza, hogy az illető (csoport) nem érdeklődik a jelenség iránt, hanem azt, hogy mindez megoldódik a „társadalom született végtagjai” révén, különösebb figyelmet és főként beavatkozást nem igényel. Azokra kell a figyelmet, erőforrásokat fordítani, amik javíthatók. Nagyon sematikusan ábrázolva: a konzervatív értékítélet számára a gonoszság inkább belülről jön, tehát a gonosz gondolkodást kell megváltoztatni, a baloldal számára pedig inkább kívülről, tehát a személy és a rossz befolyás kapcsolatát kell eleve megszakítani.
Például a liberálisok inkább a szenvedés és az erőszak miatt aggódnak, a konzervatívokat is bosszantják a másoknak okozott károk, de nem olyan intenzíven, mint a liberálisokat, mindkét esetben érvényesülnek affektív és kognitív torzítások. Viszont a konzervatívok nagyobb hangsúlyt fektetnek a méltányosságra, vagyis arra a meritokratikus elvre, hogy mindenki azt kapja, ami érdem szerint jár neki, vagyis amennyi energiát befektet, amennyi kompetenciát mutat, pontosabban amennyi jelentéssel (gyakran szimbolikus kategóriákkal) hozzájárul a társadalmi rend képletéhez. A liberálisok az egyenlőség, míg a konzervatívok az arányosság szempontjai szerint közelítik meg a tisztelet és a jutalmazás mikéntjének kérdéseit. Ezek szerint tehát az elért eredményekért jutalmat kapunk, és ha keményebben dolgozunk, akkor a befektetett munka arányában kell jutalmazni, nem pedig egyenlően elosztani az eredményt. Főként az előbbi meritokratikus erény. És nem számol azzal, hogy aki előnyösebb helyzetből indul, minden tekintetben több az esélye, a motivációja. Az „egyenlőség” sem teljes egyezést jelent, ez csupán egy vagyoni tendencia, ami nem a jutalom, a tulajdon egyenlőségét, hanem a személyek egyenlőségét kívánja hangsúlyozni.
A progresszívek a szabályozásban bíznak, a libertáriusok a piacokban, a konzervatívok szerint a lemaradók nyakló nélküli támogatása nem célravezető, és aki nem dolgozik, ne is egyék, és elkötelezettek az ingyenélők visszaszorításában. Jellemző, hogy saját életkoruk, pozíciójuk nézőpontjából készítenek egy látleletet a társadalomról, és az alapján hoznak ítéletet, a „társadalmi és szociális okok” bevonásával a „komplexitási együttható” világképük számára kezelhetetlen mértékben megnőne, hiszen abban hat markáns erkölcsi elemet kell összehangolni. Szerintük a „pozitív diszkrimináció” csak ingyenéléshez, illetve az ellenségeskedés támogatásához vezet, anélkül, hogy a valódi problémákat kezelné, és sajnos több ilyen projektet láttunk világszerte. Összegezve tehát mindenkit érdekel a méltányosság, de a baloldalon a méltányosság gyakran egyenlőséget (a személyek egyenlősége) jelent, az adja a „társadalmi eltűnési pontot”, a jobboldalon viszont arányosságot, érdem szerinti értékelést, és az „érdem” két fő tényezője a befektetett munka illetve a tehetség (sok más mellett, természetesen).
A liberálisok és a progresszívek túlhangsúlyozzák a gondoskodást a többi erkölcsi alap rovására, a méltányosságot a valós anyagi és társadalmi egyenlőség elvéig fokozták, ami kívánatos, de érthető okokból abszurd és kivitelezhetetlen, továbbá a szabadságot a felszabadítás fantomizálásáig, a múlt erőltetéséig fokozták, és kultúrharcot indítottak a többi erkölcsi alap ellen, mint például hűség, tekintély és szentség. A konzervatívok számára viszont mindezek becses értékek. A „szentség” alatt nem kifejezetten vallásos tartalmakat értenek, hanem hagyományt, normákat, családi értékeket, stb.
A liberálisok és a progresszívek a nyugati társadalmat az egyre növekvő anómia útjára terelték, minden korábbi értéket az emberiség jelenlegi szellemi színvonalának megfelelő érvekkel és megoldásokkal kívánnak helyettesíteni. Alapvető liberális meggyőződés, hogy az emberi természet eredendően jó, formálható, illetve hogy fejlődőképes. Egyértelmű ebből, hogy a mostani állapot az emberi történelem csúcsa, ami a racionalitást illeti, benne olyan erőteljes tényezővel, mint a jogérzék. Az erkölcs sem épülhet a hagyományra, csak akkor, ha annak elemei a mai racionalitás által is igazolhatók. A libertariánusok projektje pedig az, hogy lebontsanak minden korlátot és korlátozást, az elv sokkal egyszerűbb, a véghezvitellel folyton akadályba ütköznek.
Haidt úgy véli, hogy a liberálisok az erkölcsről alkotott nézeteiket csak az együttérzés és a méltányosság kérdéseire korlátozzák, míg a kulturális konzervatívok nézetei ezzel szemben olyan értékeket is tartalmaznak, mint a tekintély tisztelete, a csoporthűség és a szentség. Nem arról van szó, hogy a liberálisok nem tisztelik ezeket, csak nem artikulálják őket, és általában nem tulajdonítanak nekik különösebb értéket. Érdekes mód a konzervatívok mellett a libertáriusok is elismerik, hogy az emberi természet nem tökéletes, mint ahogy a liberálisok állítják, az erkölcs nem a tiszta, makulátlan értelemre épül, illetve nem olyan képlékeny, mint általában gondolják, és a boldogság előfeltételeként és a közérdek(ek) fényében külső korlátozásokra van szüksége.
„A liberálisok kiállnak az elnyomás és a kirekesztés áldozataiért. Harcolnak az önkényes korlátok lebontásáért, ám az áldozatok megsegítésére irányuló buzgalmukban, valamint a lojalitás, tekintély és szentség iránti érzéketlenségük miatt gyakran olyan változásokat szorgalmaznak, amelyek gyengítik a csoportokat, hagyományokat illetve az intézmények tekintélyét, azaz csökkentik az erkölcsi tőkét.”
Úgy tűnik, hogy a konzervatívok inkább durkheimiánus szemlélettel rendelkeznek az emberről és erkölcséről, míg a progresszívek inkább utilitarista szemlélettel arról, hogy mit jelent embernek lenni. Érdekesség, hogy ez a különbség részben genetikailag meghatározott. Az örökbefogadott ikrekkel végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a családi és az iskolai környezet szinte semmilyen hatással nincs az erkölcsünkre. Ezeket az eredményeket sokan vitatják. Ide vágó témában emlékezetes és megrázó dokumentumfilm A három egyforma idegen c. alkotás. Fogadjuk el, hogy a politikai és a vallási nézetek bizonyos mértékben öröklődnek, ami nem konkrét vallási vagy pártpreferenciát jelent, hanem, amint Haidt korábban kifejtette, a csecsemő „első vázlatait”, amik aztán sajátos pályára terelik gondolkodását, egyedi módon hangolják tapasztalatszerzési együtthatóit. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az önindított mozgások indukálják a beszéd fejlődését, ill. folyamatosan frissítik kompetencia-jegyzéket.
Az eredeti kérdés a vallási és politikai viták vehemenciája volt, a nézetek rögzültsége, mármint hogy miért ennyire és mi ennek az elkötelezettségnek, illetve az elkeseredett harcnak az eredete. Innen indulva már nagyobb bizalommal fogadjuk a szakmai megállapításokat, miszerint a különbségek az evolúciós úton „bekábelezett” agyunk, a rögzült funkciók kényelme, a bejáratott útvonalak biztonsága, a csoporthűség külső kényszere, a lojalitás belső igénye, stb. miatt adódnak. Az erkölcs azért fejlődött ki, hogy hatékonyan tudjunk együttműködni idegenekkel, mármint elsősorban a környezetünkben levőkkel, de ennek a barát-ellenség szembenállás lett a következménye. Szívesen együttműködünk, sőt, boldognak érezzük magunkat, ha ezt tesszük, de idegen környezetben sosem tudunk annyira hitelesek lenni, mint saját csoporttagjaink körében. A saját csoportunk iránti szeretetünk mindenképpen erősebb és elsődlegesebb a más csoportok tagjai iránti félelmünknél, a másnézetűekkel szembeni gyűlöletünknél. Mondhatni modern korunk egyik kihívása, hogy olyan emberekkel kell együtt élnünk, akik más erkölcsi alapokat tartanak kiemelten fontosnak.
A tekintély és a tisztelet esetén az említett politikai nézetek már nem pusztán nüansznyi nézeteltérésekkel élnek, hanem komoly ellentétek vannak köztük. Ráadásul itt a „várható jövőbeli erősödés” aggodalmának jelentkezése miatt nem a valós, nem az aktuális szinten kerül beszámításra az észlelt anomália. A konzervatívok a tekintély összeomlását vizionálják, aminek folyománya a káosz, az anarchia és az erőszak fékezhetetlen tombolása, ordas eszmék térnyerése. A liberálisok a visszaélésekben egy komoly társadalmi vakság, szociális érzéketlenség jeleit vélik felfedezni, és egy nem kívánatos, ósdi rendszer visszaszivárgásától tartanak. A konzervatívok az erkölcsi rend, az intézmények, ebből kifolyólag is a gazdaság működőképességének fenntartásában érdekeltek. A liberálisok viszont azt kérdezik: „Kik kerülnek a szabadság kiváltságosai közé? Akiknek nincs szükségük védelemre, azokat felesleges nevesíteni.” A konzervatívok figyelnek a társadalmi tőkére, az egyének közötti társadalmi kapcsolatokra, illetve a kapcsolatokból eredő kölcsönösségi és megbízhatósági normákra.
Haidt szerint a baloldal igazi problémája az, hogy nem érti a jobboldal motivációit, egyszerűen képtelen a szentségnek, a lojalitásnak és a tekintélynek különösebb jelentőséget tulajdonítani. Ahogy mondani szokták: azok magánügyek. Pl. a „nemzet” szerintük egy elvont eszme, amiből már hiányzik a tényleges kapcsolatrendszer, a fogalom üres, és egyáltalán nem hatékony, míg a konzervatívok számára a megtágabb rendező elv a világban, rendbe teszi a történelmet, és nem igazságkeresés, nem is annak megfelelő értékelés, hanem szurkolás van. Nem a jobbal, az erősebbel, hanem a „mienkkel” vagyunk. A liberálisokat erőteljesen érdekli, mondhatni teljesen le is köti figyelmüket az együttérzésen alapuló erkölcs, a konkrét társadalmi igazságtalanságok, az elnyomás elleni küzdelem, és a méltányosság, mint egyenlőség gondolata, hiszen meg vannak győződve, hogy az ember eleve jó, a rossz csupán „társadalmi beszivárgás”. A konzervatívok viszont a hat „erkölcsi ízlés” szélesebb skálájával rendelkeznek, bár nem érzik valamennyit ugyanolyan intenzitással, de részben osztoznak a liberálisok aggodalmaiban, viszont érdekli őket továbbá a lojalitás, a tekintély és a szentség témaköre.
A baloldali és a jobboldali erkölcs talán egyik legfontosabb különbsége a tekintélyhez való hozzáállás. Talán itt érdemes a latin „auctoritas” fogalmat használni. Tekintély, de nem „rajongás”, „jelentés” értelemben, hanem ahogy egy személy, egy szent könyv, szokás, intézmény megtestesíti a társadalmi rendet. Baloldaliak szkeptikusak a tekintéllyel szemben, míg a konzervatívok az egyenlőséggel szemben. Másik igencsak megosztó erkölcsi szféra, a szentség. Érdemes azért tekintettel lenni arra, hogy a baloldaliak aggodalma a rasszizmus, a szexizmus, a homofóbia vagy a kiváltságok miatt, igazából egyfajta tisztasági (szentségi) kívánság, ezek ugyanis olyanok számukra, mint valami erkölcsi fertőzés, mint a másik oldalon pl. a szodómia.
Haidt megjegyzi, hogy a liberálisok addig nem fognak szélesebb körű elfogadottságra szert tenni, amíg nem békélnek meg ezzel a három erkölcsi értékkel, és nem találják meg valahogyan a saját szókincsüket, amely ezeket érvényesíti. Szerinte ez olyan, mintha a baloldalnak három ízlelőbimbója lenne, a jobboldalnak viszont hat. Míg a jobboldal olyan kérdéseket még csak-csak érzez, hogy együttérzés és méltányosság, addig a baloldal nehezen tudja befogadni a hazafiságot vagy a vallást, mivel a hagyományos intézményeket és hierarchiákat a szabadságért és egyenlőségért folytatott harcuk akadályainak tekinti. Haidt ezt „konzervatív előnynek” nevezi. Éppen ezért úgy gondolja, hogy a konzervatívok jobban meg tudják érteni a liberálisokat, mint fordítva. Kissé élesebben fogalmazva: a liberális elfogultság élesebb, mint a konzervatív.
Végül levonja a tanulságot. „Mi [Shweder és Haidt] úgy gondoljuk, hogy az erkölcsi monizmus – az a kísérlet, hogy az egész erkölcsöt egyetlen elvre alapozzuk – olyan társadalomhoz vezet, amelyek a legtöbb ember számára nem kielégítő, emellett pedig nagy a kockázata is annak, hogy embertelenné válnak, mert sok más erkölcsi elvet figyelmen kívül hagynak.”
Haidt ezután arra biztat minket, hogy óvakodjunk az erkölcsi monistáktól, azoktól az emberektől, akik azt állítják, hogy az erkölcs csak egyetlen úton vezet, és az a világnak pontosan az a reprezentációja, amelyet csak ők ismernek, járnak, tanítanak. Az erkölcsi monista úgy gondolja, hogy erkölcsi igazságból csak egy van, mindenkire nézve ugyanaz, a zárókő pedig az ő kezükben van. Az elv megbontásának logikája valahogy így formulázható: „A diszfunkcionális család minden olyan család, amelyben egynél több személy van.” (Mary Karr) Ezzel szemben van a pluralista nézet, miszerint elismeri és tudomásul veszi az erkölcsi mátrixok széles választékának létezését, amelyek nem zárják ki egymást. Megérteni azt, hogy egy liberális másként „ízleli” a világot, mint egy konzervatív, és hogy ennek ellenére mindketten jó irányba segítik a társadalmat, világnézetük értékes és konzisztens, de abból kizökkenteni nem lehet, és nincs is értelme. Arra kell figyelni, hogy a tehetséget, aki előbbre viheti a világot, ne pazaroljunk el. A magyar nyelvben a múlt idő jele a „t” betű, Haidt esetén azonban a jövőt jelzi 🙂
Exkurzus: David Hume
Haidt elemzéseit egy bevezetővel kezdi, amiben különös szerepet kap David Hume (1711 – 1776), aki alapvetően 230 évvel ezelőtt felismerte: „Az értelem csak a szenvedélyek rabszolgája, és csakis annak kellene lennie…” Haidt megmutatja, hogy nem csupán a „gyakorlati tapasztalat” táplálja ezt az intuíciót, egy része veleszületett tulajdonság, tehát genetikai eredetű.
A teljes idézet az Értekezés az emberi természetről című műből származik, „Az akarat motiváló ereje” című alfejezetből. Ebben Hume arról értekezik, hogy milyen tényezők motiválnak minket arra, hogy cselekedjünk vagy ne cselekedjünk, de főként abban, hogy mikor és hogyan. Fontos, hogy meghatározott területre vonatkozik, tehát „erkölcsi vészhelyzet esetére”, függetlenül ennek fokozatától. A mai korban a témát az „erkölcs-pszichológia” részének tekintenénk. A szóbanforgó, közismert idézet teljes terjedelmében így hangzik: „Az értelem csakis a szenvedélyek rabszolgája lehet, és csakis annak kell lennie, és sohasem lehet más szolgálata, minthogy engedelmeskedjen azoknak.”
Az ész abban az értelemben a szenvedélyek rabszolgája, hogy – kanti szóhasználattal élve – a „gyakorlati ész” nem képes erkölcsi motivációt „termelni”, éppen ezért van függőségben az érzelmektől, főként ha azok motiváló töménységgel, sodró erővel bírnak, vagyis szenvedély-fokozatban jelentkeznek. Hume számára ez nem olyan tény, amire elsőként gondolunk, amit fájlalni kellene, vagy esetleg valamiféle fenyegetést, veszélyt jelentene az emberi mivolt számára, vagy tragikus lenne az emberi nem sorsára nézve. Ez inkább egy megnyugtató adottság, hogy az ember nem ragad be kemény, néha kegyetlen észérveibe, és hogy az érzelmeknek, vágyaknak komoly szerepe van az élettel való közvetlenség fenntartásában. Olyan mint térkép és kirándulás kapcsolata. Valaki végtelenségig pontosíthatja a térképet, berajzolhatja az útvonalat, kijelölheti a szakaszokat, de a kirándulás maga mégiscsak külön motivációt igényel, és az a szenvedély dolga. Nélküle térképszinten megrekedne minden terv, természetesen azok is, amiknek jobb lenne ott maradniuk. Az értelem saját elhatározásából soha nem fog belenyúlni a világba, éppenséggel érzelmek akkor keletkeznek, mikor a világ, valamilyen kihívással, hozzánk ér. „Az értelem történetfeldolgozó, nem logikai processzor.” (Haidt) A szenvedélyek, érzékek, vágyak, stb. az ész üzemanyagai.
Hume gondolata tehát valamilyen mértékben nem leíró, hanem előíró volt, azaz nem konstatálja a helyzetet, hanem mintegy: „jöjjetek érzések, hogy legyen életem.” Hume előtt, illetve az ő korában sok filozófus úgy gondolta, hogy az erkölcsi igazságok ismerete központi szerepet játszik az erkölcsi motivációban. Meg kell őket tanulni, el kell sajátítani minél pontosabban, internalizálni kell, és voilá! Az emberi nem adottsága, hogy gondos mérlegelés és érvelés révén eljuthat arra szintre, ami a konkrét esetben is a legerkölcsösebb, és ami az ismert társadalmi erőtérben a legnagyobb jót eredményezi. Ha az ismereteket kellőképpen elsajátította, akkor nincs más dolga, mint erkölcsös módon cselekedni.
Hume ezt kategorikusan elutasítja, és arra hívta fel a figyelmet, hogy az ész önmagában, ma így mondanánk, csupán egy „processzor operációs rendszer nélkül”. Önmagában nem talál motivációt, azok kizárólag a „szenvedélyekből” származnak, az értelem meg csak ezt követően tud aktiválódni és tenni a dolgát. Mi több, ahhoz, hogy erkölcsösen cselekedjünk, megfelelő (kényszerítő) vágyakra van szükség, az erkölcsi igazságok puszta ismerete nem elegendő. Nemcsakhogy így van, mondja Hume, hanem így van jól, mert csak így tud az emberi élet értelmesen működni. Felesleges kárhoztatni a szenvedélyeket. Azaz nem arról van szó, hogy az „ész” a logikus, módszeres, a „szenvedély” logikátlan, ésszerűtlen, tehát megbízhatatlanabb, alacsonyabb rangú az erkölcsi szervező mátrixban, hanem figyelmezteti azokat, akik uralni vélik érzelmeiket, hogy bajba kerülhetnek, csak önmagukat csapják be, mert csak olyan mértékben „racionálisak”, amennyire az érzelmeik ezt lehetővé teszik számukra. És ez utóbbi mondat volt az, amit az ő felemás felvilágosodása örökségül hagyott a világnak, a világ pedig belátása szerint, akarjuk mondani: érzelmei és szenvedélyei függvényében használja, vagy elveti. A tiszta ész motivációs szempontból inaktív, de saját hatáskörében konkrét célokat is kitűzhet.
Tehát Hume szerint önmagában a logika – erkölcsi kihívások tekintetében – halott képesség, az érzések töltik meg elevenséggel. Azok az érzések, amiket a megelőző korszakban, illetve még az ő korában is sokat kárhoztattak, magyarán summázott filozófiai, teológiai rangjuk alulról közelített a nullához. Holott a logika önmagában nem adhat okot arra, hogy valamit tegyünk vagy ne tegyünk, de az észérvek segítségével haszonelvű számításokat végezhetünk, hogy megnézzük, egy adott cselekvéssorozat közül melyik eredményezné a legnagyobb boldogságot, illetve mi jelentené a legjobb kimenetet. De önmagában a logika nem képes megmondani, hogy mi a boldogság, mihez kellene tartsuk magunkat. Másrészt meg félelmetes, hogy egyetlen terület, ahol az érzelmek és a racionalitás találkozik, az az együttérzés. Egyfajta erkölcsi együttérzés. Ha valakiből hiányzik ez az alapvető érzelmi képesség, semmilyen racionális érv nem tudja meggyőzni arról, hogy önmagában az érzelmi komfort növelése jó dolog.
Egy kegyetlen cselekedet puszta átélése, fájdalmat okoz, és ez az érzés lesz az oka annak, hogy kedvezőtlen ítéletet mondunk egy kegyetlen cselekedetről. Hume érvelése szerint minden preferencia és motívum érzelmi jellegű. Nem létezik érzelemmentes vagy tisztán racionális döntés, mert a döntés természeténél fogva valaminek a preferenciáját, azaz valamivel szembeni hajlamot vagy ellenszenvet jelent. Kifejezetten a „szenvedélyekre” vonatkozik, és nem alkalmazható más területekre, például az ok-okozati viszonyokra. Természetesen ezeken a területeken Hume is lekicsinyli az ész (vagy az értelem) szerepét az elme nem racionális részének (a képzeletnek) javára. De a „szenvedélyek rabszolgája” gondolat lényege sajátosan a témájára, az erkölcsre vonatkozik.
Az csak érintőlegesen tartozik ide, hogy Hume szerint nincs olyan sem, hogy konstans, stabil, állandó „én”, csak benyomások sorozata, amik érzelmi rögzítettség nyomán vallunk sajátunknak. Hideg és meleg kérdése például észérvekkel eldönthető, amennyiben ezek a tényezők minden emberre nagyjából egyformán hatnak, de arra kérdésre, hogy „jó hogy itt vagyok?”- nincs egyetemes, tehát ésszerű válasz. Azt mindenki maga kell megválaszolja, érzelmi lenyomatainak motiváló hatására.
Hume nem a két képességet játszotta ki egymás ellen, hogy mindez „a szenvedélyek és a megfontolt értékelés közötti konfliktusa” lenne. Nem két egymással szemben álló autonóm erő, nem zéróösszegű játék, inkább együttműködés, kölcsönös függés, szépen elrendezett harmónia. Ami újdonság nála az érzelmek piedesztálra emelése, de nem az észérvek, a racionalitás letaszításával, hanem egy másik piedesztál, amik ugyanabban a szervezetben érvényesülnek. Hume nagyra értékelte az értelmet (írt a babona és az előítéletek ellen), de megfigyelései arra mutattak, hogy mégsem az értelem az egyedüli úr a háznál. Figyelnünk kell azonban, szólunk itt közve, hogy filozófusok esetén a „megfigyelés”, a „tapasztalat” kifejezéseknek sajátos konnotációi vannak. A döntéshozatal sem racionális, sem „irracionális” (bármit is jelentsen ez) folyamat: preferenciákon alapul, amelyeknek érzelmi állapotokból kell fakadniuk, és soha nem hozhatók létre csak úgy varázsütésre, pusztán az ész által.
Daniel Kahneman, és sokan mások, megállapításai is ide torkollnak, aki szerint az agy „egyes rendszerének” ösztönös, érzelmi, gyors gondolkodása általában felülmúlja a „kettes rendszer” lassú, logikus ítéletalkotásának hatékonyságát (elég sok kritika érte a „hüllőagy” és hasonló megközelítéseket, ezért a vonatkozó elméleteket nem soroljuk fel). Az a lényege, hogy kell legyen úgymond külső és hatékony motiváló erő az ész számára, máskülönben önmagától képtelen mozgásba lendülni. Hume például még a hiedelmeket is a motivációs erők közé sorolja. Amik ellen pedig tanításaiban tiltakozik, de érthető, hogy a motivációt önmagában, tehát az észt rabszolgává tevő motivációs tényezőként nem minősíthetjük. Ez azt is jelenti, hogy nem arról van szó, hogy cselekedjünk impulzusszerűen, és hagyjunk fel a megfontolással, de az már a bölcsesség jele, ha tudomásul vesszük életünk működésének realitásait. Ha vannak vágyaid, akkor ezeket a vágyaidat vagy ésszerűen, vagy ésszerűtlenül követheted, de ezeket a vágyakat az értelmed nem tudja létrehozni, és enélkül megrekednél, mint szekér, ami elől kifogták az igásállatokat. A vágyakat alapvetően nem lehet igaznak vagy hamisnak, ésszerűnek vagy ésszerűtlennek értékelni, amint arról volt szó, és azok megléte nem hiba vagy szégyellnivaló dolog.