Kijiv, Ukrajna – 1. rész

Kijevi, irpini, bucsai látogatás margójára (1.rész)

Háború, hit és hübrisz

Tudom, hogy ez a világ messze nem tökéletes,
és bárgyú sem vagyok, aki összetéveszti az utcai lámpát a holdvilággal,
és tudom, hogy a sebeink mélyek, mint az Atlanti-óceán,
de minden óceánnak vannak partjai,
ahova elkísérik árapályai,
hogy ott megpihenjen,
hogy felébredjen ujjunkban a dal,
zene a csontjainkban,
hogy egy pimasz csókot nyomjunk a bátor folyó ajkára,
ami a szívünk közepén folyik keresztül,
hogy az is hazataláljon.
Andrea Gibson

„A húszéves Bonaria már eleget látott a világból ahhoz, hogy tudja, a ’hős’ kifejezés az ’özvegyek’ szó hímnemű egyes száma.” Michela Murgia

Hiába kezdődik minden híradó háborús beszámolóval, az ukránok sebeit finom lepel takarja, hogy csak az láthatja, aki igazán közel merészkedik. Nem fizikailag, hanem érzelmileg. „Tartsd távol magad a megtört embertől” – szól az ismert tanács, de már késő, a helyes és a könnyű dolog ez esetben is különbözik, már hogyha a javasolt megoldást kívánnánk követni. Hamarabb kellett volna szóljon, a találkozás az a távolság, amelyik már elmondta imáit.

Meg a világtól még azt is hallhattuk, hogy a legfontosabb dolog az életben az, hogy megtanuljunk felkelni. Ez logikailag nem stimmel, de lényegtelen, mert nem felkelni, hanem elesni kell megtanulni… Oopsz! Ez a szó ide most nem kellett volna, pedig sajnos olyan hétköznapivá vált, hogy egyre bővülő hatókörében elfelejtettük, hogy az élet kiváltság, nem pusztán lehetőség. Idestova három emberöltőnyi viszonylagos békében elfelejtkeztünk az „elesés” legsúlyosabb változatáról. Mert van elég a hétköznapi jelentéséből, és azokkal szembenézni is önmagában életfeladat, hiszen mindannyian elesünk a nagy életharcban, ezen kívül vannak botlások és sorozatos bukdácsolások, és hasraesések, amikor poros lesz a tenyerünk, vannak fizikai zúzódásos esetek és van, amikor érzéseink vagy lelkünk reccsen, esetleg törik meg. Érintetlenek utóbbi esethez szokták még hozzátenni: „csak”.

A mély sebekben csend lakik, a sérülés alatt, bent az ép szövetekben, mélyebbre mentve, mint a sebző szándék, elrejtve ártalmak elől, néha szinapszissal a fájdalom gyökeréhez és következményéhez. A gyógyító szó ennek a csendnek olyan vágya, amit kötelező kimondani, legalábbis ha maradt bennünk még jószándék, mert ahogy a régi zenész közhely mondja, a zongorán nincsenek rossz hangok, a régi dallam újra és újra előhívható. Hogy maradt-e bennünk jóérzés, azt virtuálisan vallásos emberek a „faszent és Biblia a véghidegben” – módszerrel szokták tesztelni. Eltüzeli-e legszentebb értékeit a fagyhalál határán, ha azáltal némi időhöz jut, aminek értelme azonban bizonytalan. Jack Londonnak van erről nagyon érdekes novellája, illetve Ernest Shackletonnak nemcsak novellája, hanem konkrét döntése, amivel ismét igazolta, hogy az egyik legnagyszerűbb vezető volt, akit az emberiség megismerhetett.

A be nem gyógyult sebeknek azonban hatalmas ereje van, építenek és pusztítanak, és ahogy mondani szoktuk: öröklik a földet. Mert nemcsak a seb keresi a gyógyulást, hanem a gyógyulás is a sebet. De az is igaz, hogy a sebzett ember, vagy ország nem bocsátja meg a félrenézést, hogy helyesnek mondják azt, ami árt, és igazságnak a bántást, ahogy azt a véleményt sem, hogy mindenkinek jár a napsütés, de együttérzés nem. És vannak időszakok, árnyékos idők, komoly mélységek, amik érzékenyebbé teszik az embert, vagy akár egy országot, amint pl. meleg napokon nem látszik a lehelet, hideg napokon viszont igen, pedig minden esetben ugyanaz áramlik az ajkak közül. Ilyen idők titkokat tárnak fel, lerántják a leplet az erkölcsi ítélkezésről, ami tulajdonképpen a nem szimpatikus emberekkel és országokkal szembeni eljárásmód, és az ilyen idők nagyon sokszor eldöntik a jövőt.

Ha bajban vagy, és valaki igazságait mondja, vagy vegyünk konkrétabb esetet, mondjuk munkahelyed, lakókörnyezeted poros, vagy dohányzol, és az orvos erkölcsi beszédet tart tüdőproblémáid miatt (nem hiszem, hogy valaha megtörténne, itt csak virtuálisan futtatjuk le a problémát!), mert ő a röntgen-felvételen látja az „igazságot”, ezzel emberileg lejáratja magát. Szokták mondani, hogy ezt soha nem bocsátod meg, de itt nem erről van szó, hiszen nem nálad pattog a labda. Egy olyan emberi habitus, aminek teljen ő a teherviselője, ami nem a te dolgod. Ismétlem, ez csak egy elképzelt szituáció, nem táplálkozik valós tapasztalatokból. Vagy ha elmész a paphoz bánatodban, és Isten igazságára, mint a legfelsőbb fórumra hivatkozik, hogy hol cseszted el az életed, akkor tudod, hogy ott valami nincs rendben. Ha valaki erkölcsi érveket talál, hogy egy agressziót elszenvedő országot gyalázzon, na, ott nagy bajok vannak belül. Az a szörnyű, hogy „igaza van”, mert lehet igaz, amit állít, csak az időzítés szörnyű belső állapotokról tanúskodik. Az „igazság” amúgyis egy olyan egyenes, amit egy letört jégdarab peremével húzol meg.

Csak még egy adalék a fentihez, de nem minden eleme pozitív, ezért, ha érinettek vagyunk, önigazolásunkat helyezzük előzetesbe. Tartsuk féken, úgy értve. Egy szénbányászt (megtörtént eset) korholt középiskolás fia, de nem mondunk megvetést, mert nem az volt, hogy miért kell a pálinka műszak után. Ésatöbbi. Érettségi után a fiút apja levitte egy műszakra, mindkettőjük vágya volt ez, és ha volt is benne hátsó gondolat, az egészen minimális. Alapvetően: „apa, megnézném én is munkahelyedet”, „fiam, gyere és láss egy kis életet” – jellegű volt. Azt néhány sorban úgyem lehet leírni, amit a fiú (művészlelkű) megélt, de utána csak annyit mondott: már értem. Tegyük hozzá: megérti, bár nem ért vele egyet.  

Amikor a fronton félkézzel arat a pusztulás, másik félkezével a túloldalon, a hátországot könnyek szórják, olyan fájdalmas megélni azt, hogy a világ egyik része egyfajta erkölcsi ítélet alatt tart, másrészt egy szentimentális filmjelenetbe, egy macskás videóba (macskarajongó vagyok!), egy érzelgős netes kitalált történetbe, egy szívremenő reklámba belekönnyezik. Ott valami nincs rendben. Olyan, mint a felbontott konzerv, amibe a sötétség belekötött. Nem választás kérdése, hogy élsz-e meg csalódást, veszteséget, fájdalmat az életedben, de az igen, hogy ezt kitől kapjad meg. Létezésünk súrolja a lehetetlenséget, néha úgy hajózunk, hogy a víz a csónak pereméig ér, köszöni szépen az ember, de nem kér több terhet, több ítéletet, bár az utazást, a világot, önmagát nem utasítja el. Ha pedig valaki a világ sötétségére panaszkodik, gyújtsd meg a kezében levő gyertyát.

Olyan fájdalmas megélni másrészt azt is, hogy a világ szívében az élet, a próbatétel, a nyomorúság egyszerűen forintosul. Magyarán a veszteség és a fakadó fájdalom be van árazva, anyagi és érzelmi értelemben, de annyira nem engedném el a témát, mit tette keserű szívvel egy közvetve érintett, miszerint ha a fronton annyi delfin esett volna el (értsük helyén), ahány ember, már rég vége lenne a háborúnak. Az viszont igaz, hogy a világ úgy van összerakva, hogy egyfajta harmónia legyen benne. A boldogság például nem tesz jót a gazdaságnak, ha elégedettek az emberek, nem pörög úgy a gazdaság, ebből viszont elégedetlenség következik, amit az emberek kompenzálni akarnak, és lendületükkel, motiváltságukkal, háborúikkal, és nem utolsó sorban vásárlásaikkal beindítják újra a gazdaságot. Egy jól szabályozott rendszerben a fluktuáció alig észrevehető. De nagyjából így működik. Hogyan lehet eladni egy életbiztosítást? A betegség állandó fenyegetettségével. Egy nyugdíjalapot? Az öregség jelenlétével vagy a rá emlékeztetéssel. Beszélhetnénk közéletről migráció, szegénység, nemzeti szolidaritás és egyebek kapcsán. Micsoda üzlet van a szépségiparban, a turizmusban. Persze, az élet az, ami megmarad, ha az összes szart elvisszük (Matt Haig), de ha ezt alkalmazná is az emberiség, nemcsak tudna róla néhány szakember, akkor minden kezdődne elölről, és végül ugyanide jutnánk. Nincs olyan, hogy szép új világ, ez értelmezhetetlen és felesleges is. Olyan, mint az imaginárius középkori páncélos lovag, annyira „túlöltözött”, hogy vagy lova nem bírja, vagy magától elsüllyed egy lazább talajon. Érzelmileg is így történik egyébként a sebzettségükkel egyoldalúan megbirkózni akaró emberekkel, de ez most nem témánk.

Ahogy a XVII. századi francia filozófus, Montaigne mondta: Az életem tele volt szörnyű szerencsétlenségekkel, amelyek többsége soha nem történt meg. Vannak nehéz idők az egyén egy ország életében, a nehéz idő meg összegyűlik és rossz napokat kamatozik a rossz idők bankjában. Minden újabb eset emlékeztet, hogy volt már ilyen, és bekerül a bankba, ahol csak tovább növeli a kamatot. Így ebből nem lehet kiszállni, a magányos elme is önmagát emészti fel. Kellenek fogyasztók, akik a nehéz napok súlyát csökkentik, amolyan „a nehéz napok kamatának fogyasztói”, akik nem ítélkeznek, akik mellett jó lenni, akik kísérni tudnak. Nehéz időben az egyén is kerüli azokat, akik állandóan kijavítják, kiegészítik, és mindenáron rá akarják terhelni az egész megpróbáltatást. Kerüli azokat, akik sebéhez nyúlnak, feltépik a múltat tapintatlanul, akik vádolják, vagy csak finoman mondják az „igazat”.  Kerüli azokat, akik megkérdőjelezik érzéseit, akik azt feltételezik, hogy a mutatottnál sekélyebbek érzései, enyhébbek a fájdalmai. És akiket ekkor került, azokat egész életében kerülni fogja. Így tesz egy ország is.

Már nem is akar mást az ember, csak nemlátni, nemhallani, nemtudni semmit, hiszen mindezek már nem a megismerés csatornái, hanem a félelem felületei, temérdek már a fájdalom, a szív is lekapcsol, ha túl sok mindent kell elviselnie, előszele is már félig elviszi az embert. Az élet azonban tovább vonzza a fájdalmat, jobban, mint a keresést a szénakazal, arca ráncaira kottázza az ítéletet, és még beljebb a félelmet. A történelemben feltételes móddal nem osztunk, nem szorzunk, a „lehetett volna”, vagy a „kellett volna” nem játszik, annál inkább a lehetőség, ami mindennek az alapja, reménynek és valóságnak egyaránt. Bárcsak a rossz döntéseket, a rossz zenét, a rossz tanácsot a kormányok megadóztatnák. Bárha belegondolunk…

Alapszabály lenne, amit Benedek Elek mondott: ha a nyúl nekilát a káposztának, a káposzta pártján vagyok, ha a vadász puskát emel a nyúlra, akkor a kisnyúl pártján. Ez lenne a minimum barátaim! Akármit is gondoltunk vagy gondolunk róluk, a háborúval eljött az ideje leszedni a jogos, vagy amilyen kérdőjelet, akkor is, ha a távolság arányában csökken a szív képessége. Mert igenis vannak elviselhetetlen terhek, amik felől az érintettek döntenek, hogy minek nevezik, hová helyezik az origót, lehet Isten, sors, bűn, véletlen, kinek ami, de a környezetének dolga, hogy valamennyit lecsípjen belőlük, az elviselhetőség mértékéig, hogy segítsen megkülönböztetni terhét az életétől, hogy elválassza történelmét a sorsától, és az is megtörténhet, hogy az események ezernyi szála között van legalább egy, ami arra készteti, hogy megváltoztassa életét, gondolkodását. De ezt ő kell megtalálja, ahogy mondani szoktuk: a kudarc lehet a gyógyulás trükkje.

Persze vannak sebek, amelyek olyan közel fekszenek a szívhez, hogy gyógyítás és újabb sebzés között nagyon vékony a mezsgye, ezért gyakran nincs más út, csak a sebeket rávenni, hogy meggyógyuljanak maguktól. Minden beavatkozás csak rontana a helyzeten. Ezért sem a mi dolgunk a békecsinálás, amúgy sem úgy van, hogy a békéhez vezet egy út, amit valaki megmutathat, kitalálhat, felfedezhet, ami viszont a mi dolgunk, hogy vigyázunk saját érzéseink tisztaságára. Hogy harag vagy a fájdalom, vagy valamilyen tisztátalan érzés el ne tömítse érzelmi artériáinkat. Mert ahogy a turistamondás tartja, nem a nagy utakba és magas hegyekbe fogsz beleveszni, nem azok keserítik meg az életed, hanem a kis kavics a bakancsodban. Szívünk az apró repedések mentén hullik darabokra, amiket számba sem vettünk, az érzelmi és kognitív torzításaink, szellős empátiánk bontják szét érzelmi világunk.

Mert nekünk is fáj embertársaink sorsa, de természetesen távolabb van az ő fájdalmuk a szívünktől, azt viszont tudjuk, hogy velük sirdogál a végtelen, és együttérzését átküldi fájdalmukon. Valamiért mégis úgy érezzük, hogy ez már túl sok a világnak, hogy ennyi fájdalmat befogadjon, az történik talán, nagyon fájdalmas képpel élve: amikor egy cserépkancsó kicsúszik a kezünkből, van néhány századmásodpercünk igazán értékelni és szeretni. Ennyit bír a szív, ilyen intenzíven a korsó egész életét nem lehetett elkísérni. Embertársaink háborús szenvedése ennyi idő után már úgy jelentkezik, mint egy távoli csillag fénye, mire hozzánk ér, lehet hogy teste már felbomlott, kihalt sugarát itatják fel apránként a szemek, de már fényként nem adhatják tovább. Magyarán, aminek már nincs tanúja, ami nem osztható meg, nem egyetemes fájdalom többé, csak egyéni tragédia. És még egy kérdés, hogy az „egy”-el a halál skálázott, vagy az angyalok befújták a trombitát?

Szépség az, ahol megáll a keresés, a fájdalom pedig az, ahol semmiképp nem akar megállapodni.

Békeidőben a szegénység és a korrupció, a háború alatt a pusztítás és a félelem frontja tolta maga előtt az embereket, és ahogy a mondás tartja, a jövőtől való félelmem még sosem vallott kudarcot. Az a jövő azonban úgy néz ki, mint egy másik kontinens az óceán túlpartján, és az embernek nincs hajójegye. Nincs menekvés talán olyan értelemben sem, hogy valamit el kell szenvedni, a fájdalom elől nem lehet elfutni. Ha mégis az történik, akkor az embert a saját szíve fogyasztja el a lelkiismeret terítékén. Az öntörvényű fájdalom az új felfedezés, és maga az abszolút létező. Ahogy a hajósok mondják, ha a hajó elsüllyed és néhányan odavesznek, nincs olyan, hogy megúszod. Túlélheted, de a lelkiismereteden ottmarad egy árnyék, torkodban egy emlékezetető, lenyelt fuldoklás.

Nem tudjuk hogyan ér véget ez a háború, de egyszer véget ér, amikor a horizont már nem tudja egyben tartani a gyűlölködő feleket, amikor az ágyúk torka bereked, vagy az ember eléri a méltatlanság peremét. Akkor felszáll a mezők és a városok fölött köröző füst, és a szél, ami mindig ott lesz, végigzörög a hantok és tölcsérek során, az idő eme fizikai töredékein, elviszi a háború törvényét és belegyömöszöli a múlt szemétkosarába, hol hamu a folytatás. Csak a bánat marad itt, annak ideje pedig keserű cseppekben, apránként telik, mert gyász és öröm lassan vegyül.

Egyet azonban sejtünk, hogyha így mennek a dolgok, amikor véget ér, lesz 40 millió (35, amennyi, amiből milliónyi hadviselt) ukrán ellenségünk, mert megpróbáltatásuk idején valamiféle „igazságot” erőltettünk, akut fájdalmukat eltartottuk magunktól, és nem akartunk velük vállvetve küzdeni. A rossz stílusú, vagy nem őszinte vigasztalás olyan mint a köszörűkő, a meglevő bánatot élezi tovább, hogy az belülről cafatokra marcangolja magát. Ezt pedig nem fogják elfelejteni. A többes szám nem „mindenkit” jelent, de egyelőre országunk hivatalos álláspontját igen, és együtt fogjuk elvinni a balhét. Lehet, hogy 10, de az is lehet, hogy csak 100 év múlva, mert a népek emlékezete „lusta” folyamat, nehezen szívódnak fel a fájó emlékek. Ahogy a mondás tartja: régi ellenségeket lehet, de régi barátokat nem lehet szerezni. Igenis megvan az ember hatalma, hogy megállítsa az időt, azazhogy pontosabban két emberi magatartás felfüggeszti az idő hatását, az egyik a csók, a másik a gyász idején mondott ítélet. Ezért történhet meg az, hogy az ellenségek kibékülnek, a harmadik fél marad a hunyó, mert előbbi esetben valami kiváltó okot mégiscsak lehetett találni, ami mentén a gyógyulás is megtörténhet, utóbbi ítélete és magatartása nem kaphat felmentést.

Nem tudom, hogy jól van-e ez így, és hogy lehetne-e másként, ismerjük a kívülállók nagymellényű szabadságát, hogy: ki nem tudja azt megcsinálni… Az egyéni ismeret olyan kicsinyke, mint egy mécses fénye, ami ad ugyan némi támpontot, de sötétebbé is teszi a kinti éjszakát, aminek mélyére lesüllyed egy egész világ. Tedd el a zseblámpát, vedd fel a tükröt, szól egy régi bölcsesség, ne csupán hibák után nyomozz, hanem nézz időnként tükörbe is. De hiába, olcsó tanácsok ezek már, hiszen nem ugyanazt a térképet nézik az emberek, vagy csak egy egyszerű képet, a legegyszerűbbet vegyük, van aki például a jéghegyet látja, van aki az óceánt, ami hordozza, és ugye még a legizgalmasabb témát nem is említettük. Egy szép metafora nem teszi könnyűvé a dolgokat, csak elviselhetőbbé. Pedig minden olyan egyszerű, mondja az irónia, ahhoz hogy igazzá váljunk, csupán annyi kell, hogy valaki mást bűnössé teszünk. Értsük jól.

A szél oly könnyen felkapja a szisztolét, elragadja belőle a ritmust, fák hegyére tűzi, ablakokon zörgeti, melegével pedig könnyeket forral, színét a búcsúzó napba rejti. A pusztulás szimfóniája ez, de olyan szépen csomagolva. Így csal lépre az élet, tavaszok, álmok és szellők képében jelenik meg, olyan állapotban kapja el az embert, amikor nem tud nemet mondani, és azt ígéri, hogy ez a menetrend, és ez jár neki. Mikorra eszmél, már túl késő, már nagyon elhitte, hogy jussa van hozzá. Aztán ezt az ábrándot kergeti egész életében, mert nem tud lemondani arról, amit nagyon igaznak akar tartani, és amit nagyon igaznak akar tartani, azt nagyon igaznak is látja. Azonban a halál előtti ürességek turbulenciájában minden eddigi döntés átértékelődik, minden korábban fel nem tett kérdés előkerül, az egész élet egy szempillantásban odatapad a retinára.

Nyelvünk is erőtelen, tökéletlen, olyan mint rövid lánc a mély kúthoz, nem tudja a vödröt vízig kísérni. Az élet mélységeit alig tudjuk megközelíteni, talán a könnyek jutnak legtovább, és ha így megy tovább, arrafele az ivóvíz egyre sósabb lesz, mintha a tengerből innák. Miután a szivárgó gyűlölet berobbant, és a régi barátságok emlékei elégtek, csak rózsák virulnak immár, a Sarajevo-variánsból.

A háború befalazott ajtó, ha már elkezdődött, nincs mit tenni, nincs kulcs, ami nyithatná. Egy képzavarral élve: kifulladásig tart. Ez az ellentmondásos létezés, a maga feloldhatatlan dilemmáival, pl. mint mostanság a beszélgetésekben is gyakran szereplő nagy sebességgel távolra küldött ólom korszakában, mondjuk, hogy fogtok még sírni a kioltott életekért, de a történet kétoldalú, és ha összetesszük mindkettőt, az jön ki az egyenlegben, hogyha nem ölnek ártatlanokat, akkor azok fognak ölni ártatlanokat. Mert egy igazság ellentéte is lehet igazság. „Két ember láthatja ugyanazt a dolgot, nem érthet egyet, és mégis mindkettőnek igaza lehet. Ez nem logika, ez pszichológia.” (Lori Gotlieb) Nincs lehetőség az értelmezésekkel megbontani a jelenséget, és az erkölcsi igazságokat becsúsztatni a résekbe. A gonoszság befészkelte magát a rendszerbe, tulajdonképpen mindig is onnan táplálkozott, ezért volt olyan eredményes. „Az ártatlanok olyan kevesen vannak, hogy ritkán találkozik kettő közülük – ha találkoznak, áldozataik szanaszét hevernek.” (Thomas Deegh)

Nem útleírás, csupán néhány szekvencia egy háborúban álló ország békés fővárosáról, ahol korábbi viszályokra emlékeztető alkotásokból nincs hiány, ahol a harangok teste még tartja a békebeli csengést, a régi tónust, de ahol már ágyúszó emlékezteti, hogy miből születtek, és a ballisztikus pálya sem alkuszik jussán, megcélozza a végérvényest. Ahol a legszebb szó az unalmas nap, a vágyott pedig a „normális”, ahol az élet egyik csatornáján már csak a gyász fogható, másikon azonban még jön a teljes élet, minden egészséges és hétköznapi életzajjal. Amikor a halál térképét lábbal olvassák, árok jelzik az előtt-utánt, de még úgy érzi mindenki, hogy a béke kötőtűi csak elejtettek egy-két szemet, csak alany-állítmány nincs egyeztetve, a bánat, mint valami fekete lepel leszállt vidékünkre, de hamarosan angyalok emelik meg sarkánál fogva.

 Az idő azonban érezhetően sebességet váltott, hadarni is kezdett az örök és általános szorítása mellett, fehér falak lassan színt váltanak, mert nincs aki simogassa, ikonok szeme meghomályosodik, mert könnyekhez szoktak, a szíveket pedig túledzi a fájdalom, és csak profán megváltás várható már, ami nem más, mint a feledés. A múlt kushad beszorítva a tudat alá, mint lemeszelt szentek mész alatt, és várja felfedezést, a mosolyrejtő nagy sötétség után.

Okokról és előzményekről elemzők nyilatkoznak, és készülnek tucatszám kiváló tanulmányok, értelmezések, nagy igyekezettel vagyunk, hogy a „sors” illetve a „sorszerű” fogalmakra alternatívát találjunk, ha nem is feltétlenül egy rövid írás kereteiben. Mert ez olyan idő, amikor ujjperecek mozdulataiba halál és nem hívogatás van programozva, mikor ágyúk hangjának csatornája azonos sávon a könnyekével, és van úgy, hogy az élet lüktetése csak messziről hallható.

Utazás

Utazás előtt azért tisztázza az ember, ha emberi viszonyok közé keveredik, váratlan fordulatok következhetnek, kellemetlen, nemszeretem események, és végülis hogy mit, avagy kit szeret meg az ember, azon múlik, hogy milyen messzire hajlandó eltávolodni otthonától. Ha nem tud kockázatott vállalni, akkor maradjon otthon és nyomogassa a telefonját, az is legalább négy dolgot elvesz, egyik az unalom, egy másik a bizonytalanság (konnektivitás).

Széchenyi 1821-ben erdélyi utazásra vállalkozott. Sorra látogatja a főúri kastélyokat, nemesi udvarházakat. Naplójában lelkendezve számol be ezekről a találkozásokról, de kisvártatva fordulat áll be véleményében. Engedelemmel, kénytelen vagyok fejből idézni: Itt ezen vidéken az emberi kapcsolatoknak különös nemességével találkoztam, de amint jobban megismertem, jött hogy agyonüssem őket. Hát így.

Azért megyünk, hogy kicsit jobbá váljunk, de amikor eljövünk, kicsit vesztesként is távozunk, hiszen ezernyi lehetőséget hagyunk magunk mögött. Szívfájdalom is része az utazásoknak, nemcsak az, hogy tekintetünket helyiekéhez dörzsöljük, érzéseinket keresztezzük, arcunkkal egy város fényeit felitassuk. Minden pillanatban számítani lehet az emlékek váratlan betörésére. Egy szellő suhan át, fény villan, illat, hang kerül a környezetbe, emlékek kapaszkodnak és magukkal ragadnak. Jelenlétük teljesen felfed, és örülsz, ha félre tudsz húzódni, hogy másvalaki nem legyen tanúja szíved mezítelenségének.

Azért megyünk, hogy valaminek a hatása alá kerüljünk, hogy meggyőzzön, akár le is nyűgözzön, hogy leváltsa elavult kérdéseinket, hogy kissé vereséget szenvedjünk, elszégyeljük magunkat, talán azt is, hogy rámutasson elavult sebeinkre, hogy hatással legyenek ránk más nézetek, hogy elveszítsük a kikötési pontjainkat. Hagyd tehát, hogy mindent átadjon neked, amit egy találkozás át tud adni.

Mit és mennyit lehet elmondani mindabból, amit megéltünk? Van úgy, hogy az élmények jelentős volumenje átadható, van amikor a java olyannyira megkapaszkodik lelkünkbe, hogy nem tudjuk leszedni, és akármit is és akármennyit is mesélünk, valahogy nekünk is hiányérzetünk marad. Más esetben pedig ezernyi érzés, élmény lepereg rólunk, mint víz a kacsa hátáról. De élettörténetünk mindannak a története, amikkel és akikkel valaha találkoztunk. A találkozások apró szívként dobognak bennünk. Mosolyunk szegleteiben szomorúság, földszintjén csalódás van, vászna azonban továbbra is áhítat, álmélkodás.

Tulajdonképpen akkor érkeztünk meg az országba, amikor megláttuk az első lebombázott csarnokot, tudva azt, hogy néhányan bent voltak akkor is, és hogy erre már a világ annyira sem döccent meg, mint egy sérült barázdában a lemezjátszó tűje. Egy luxusjacht balesete napokig vezető hír, pedig ők nem otthonukat védték, nem is tengerbiológiai kutatásokat végeztek. Ettől persze még szomorú a hír. „Egy jó katona nem azért harcol, mert gyűlöli, ami előtte, hanem azért mert szereti ami mögötte van.” – tartja a mondás. Meddig tudnak még hátrafele szeretni? Bele tudunk még szeretni mi  is abba, ami mögöttünk van? Ugye mennyire egyetemes vonásokkal rendelkezünk.

Olyan Qasimodo-i hangulat fogadott, valamiért folyton ő járt az eszemben. Salvatore Qasimodo. Szürkület volt, amikor megérkeztünk, a franciák ezt úgy nevezik, hogy „entre chien et loup”, szó szerint: kutya és farkas között (talán a kezdőbetűkre érdemes figyelni: crépuscule, lumière). Az utcai lámpákból vékonyan csordogált a világosság, díszes épületek homlokzatán a fények könnyű teste vízeséssé zömült. Nem tudott akadály nélkül ránkhullani a sötétség, akarom mondani. Egy háborús országban ez különös, és ez volt az első, de nem az utolsó pozitív meglepetés. Esténként, miután felkapcsolják az utcai világítást, tisztul a város. Ártatlanságba menül. Kezdi levetni ruháit és bűneit, minden nyugtalanságát, bár sosem lesz olyan ártatlan, mint egy kis falu, ahol minden éjszaka van legalább egy rövid idő, hogy az egész településen mindenki, de valóban mindenki szendereg. Ilyenkor olyan ártatlan tud lenni, az álom is átengedi a kordonokon, és az egész valóságban kószálhat le és fel, előre és hátra.

Városi naplementék olyan kényszerűek és feleslegesek, mondják sokan, kár az égnek pazarolni magát ilyen helyeken, de mindig van egy utca, amelyik tengelyt ad az utolsó sugaraknak, csak fogadókészség kell. Igaz, a nap visszfénye olyan elesett és elveszett az utcai fények között, és igazából már senki nem törődik vele. Fent a toronyházak üvegzetén él az utolsó sugár, aztán elbóbiskol az is. Az árnyékok egy időre elbizonytalanodnak, nincs kinek engedelmeskedni, gazdátlanná lett a világ egy rövid időre. Vannak helyek, ahol a napnyugta egyszerűen a nappalnak egy mintázata, szólóban virít az égen, hiányzik belőle a romantika, de ez az idő még nem jött el Ukrajnában. Utunk során több andalgó szerelmespárt láttunk, mondhatni nagyobb annak koncentrációja, mint amennyi a romantikusnak nevezett helyeken, egységnyi területre és népességre vetítve.

Ennek a városnak is már van egy-két sebhelye, egy-egy tűszúrás ahhoz képest, ami távolabb történik, de ezek egész történeteket tartalmaznak, sőt, ezek maguk a történelem, az ementáli teste a lyukak körül. De minden nyomorúság ellenére az emberek kedvesek voltak, érdekesek inkább. Ahogy a szociológus megfogalmazta: „minél jobban szervezett az állam, annál tompább az embersége.”

Visszatérő kérdés volt: miért szeretik jobban a magyarok az oroszokat, mint az ukránokat? Mivel nem voltam az általános alany, „a magyarok”, ebben a formában nem is éreztem magam megszólítva, de ha megkérdezték, a kérdésről szigorúan a saját véleményemet mondtam. Technikám az ikonfestészet és a szabad asszociációk kombinációja.

Utazás előtt gondolkoztam, hogy egyedül talán jobb lenne, de engedtem a mondásnak: ha gyorsan akarsz odaérni, menj egyedül, ha messzire akarsz jutni, menj társasággal. Aztán valahol a kettő kombinációja sikerült, mint a népmesében. Hatodik nekifutásra tudtuk lekötni az utat, és arra a többség kifarolt, mondván, hogy ez már nem lehet Isten akarata, ennyi sikertelen próbálkozás az Ő figyelmeztetése lehet. Sokszor azonban csak egy végleges döntés meghozatala után lehet tudni, hogy hogyan is illeszkedik az akaratához. A felszabadultság vagy a bűntudat a kulcs hozzá, és a válaszért, a megértésért való tusakodás az igazán szép. Abban van a lelkiség. Keresés, okoskodás, megszégyenülés, alázat, utólagos kiértékelés, és annyi minden más, miközben arcát keresem, hátha összeakad tekintetünk, és akkor meg is van a válasz, az igazi, vagyis, hogy láthattam Őt.

A szállást keressük, egy zárt ajtós luxus-fodrászüzletbe csöngetek be. Hölgyek a burák alatt, és teljesen egyetértek, nem a Titanicon vagyunk. És ha ott is lennénk, valamivel az elmúlás szemébe kell nézni, talán nevetni is szabad. Az viszont biztos, hogy a kedves mosolyok nem mostanában készültek. De a háború odaver a szépségnek, a költészetnek és derékba töri a feminista eredményeket is.

Pedig a nőkre vár a legfontosabb feladat a jövőben a konfliktust illetően, a világ állandó béketeremtői, a nagymamák és a nagyapák mellett. Ezt a háborút a nők fogják lezárni, nem a katonák, nem a politikusok. Ők eszközök lesznek csak, akik aláírják azt az akaratot, amit lányok, feleségek, édesanyák fognak kivívni, békés módszerekkel. Majd, ha a bombák és a könnyek földet érnek.

A Kijevi Nemzeti Történelmi Múzeum annyira nem nyűgözött le, de ennek egyébként semmi jelentősége, mert az ilyen helyek nem alkalmasak arra, hogy a kérdéseinket megválaszolják, és ezek a termek és tárgyak nem letűnt korok inkvizitorai, nem vallják be a teljes múltat, ilyen helyekre azért jövünk, mert bizonyos kérdéseink már rendezettek. Nem hozhatod személyes harcaidat, mert azok idegenek, ahogy gondolatolvasás és monogámia sem fér meg egymással. Falak között egyenetlen, de gondozott csend, ami nem pusztán engedi létezni a korokat, hanem maga az idő láthatatlan teste, amolyan csendkaró, amire tények és tárgyak felkúsznak. Remélem hogy még sok-sok emberöltőn keresztül fogadja az érdeklődőket, anyagában folyamatosan gyarapodva. Mégis látni kellett, mert az elmúlt évben olyan anyaggal bővült, aminek nem tudni mi lesz a sorsa, annyira egy korszak ízlésének kifejezője. Ugyanis legfelső emeletén egy új kiállítás nyílott, ami az Azov-brigád történetét, elesett tagjainak emlékezetét szolgálja. Fényképek, személyes tárgyak. Ikonok, keresztek. Képek az elesettekről, ante. Élet és halál között a gyász közvetít. Egy korszak, amiben – az érintettek értelmezése szerint – a meghalás fájdalma nem haladja meg a jelenleg élhető élet fájdalmát, legalábbis nem nagyságrendekkel.

Egy nép születése, történelmi pillanat. Hiba lenne egyetlen metszetben vizsgálni és ítélkezni fölötte, egekbe emelni vagy éppen törvényt ülni korok elvont történelmi sűrítménye alapján, de túl korán igazat adni – szintén elfogadhatatlan, nem passzol korunkhoz. A valóság nem jóváhagyásunk következménye, ha hátat fordítunk, akkor is létezik, a tények nélküli vélemény pedig előítélet. Tematikus kiállítások pedig, akarom mondani, azt akarják, hogy szeressük azt és úgy, amit és ahogy nekünk elmesélik. Elkerítik a horizontot, és nem azt sugallják, hogy minden rendben lesz, mert úgy lesz rendben, amint lesz.

Új kor tehát, az ukrán „reformkor”, mégha történelmi párhuzamok kevés azonosságot tartalmaznak, ahogy a sorkatonák ugyanolyan öltözetbe vannak, ellenőrzött mozdulataik is copy-paste, attól még – túl mundéron és mozdulat-soron – egyediek. Vannak egészen friss szobrok, mondhatni még dobog a szívük, új érzések, és nemcsak a halálnak, hanem a nemzeti érzésnek is a háború a legjobb barátja, akármennyire is fáj ezt kimondani. Pedig, úgy sejlett, arasznyira vannak/vagyunk az örök barátságtól, mármint kelet és nyugat, Oroszország és Ukrajna, amiben – az említett tanulmány szerint – megszűnni hivatott a történelem, pontosabban a kelet a nyugat mitokondriuma lesz, és talán itt történt egy nagy tévedés, de ami a Nyugat hübriszeként ismeretes. Lényeg, az említett elképzelés szerint, hogy a múlt összes fájdalma feloldódik a közös jövő szolgálatában. Múlt gleccsereiből fagylalt lesz, a történelemből közömbös képernyőidő, és már úton is vannak a szavak a kölcsönös és örök feloldozáshoz.

Kerestük egymás tekintetét, mint szerelmesek, akik csak azt érzik, hogy kitüntetett pillanat ez, de nincsenek készségeik a vallomásra, a megformálásra, szüleik ugyanis nem magyarázták el a folyamatot, ezért rosszul fordított könyvekből inspirálódttak. Nem tudják, hogy a szerelem nem „azért, mert…”, hanem egy „nem számít mi van….”

Hamarosan megtudjuk milyen ukránnak lenni, mert történelmileg mi is ismerjük azt az érzést, de nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni milyen orosznak lenni, nagyhatalmi ambíciók között élni, abba születni és abban meghalni.

Azov-katona Bibliája

Az alábbi mondatok egy elesett un. Azov-katona Bibliájában vannak aláhúzva. Hogy hős volt vagy gonosztevő, protagonista vagy antagonista, az attól függ, hogy a határ melyik oldalán született az értékelő, illetve hová helyezi magát, ha egyáltalán megadatott a luxus, hogy szabadon válaszhat. Orvlövész vagy mesterlövész, ill. partizán vagy terrorista – lehet ugyanaz a személy, más olvasatban, és ezt az ítéletet semmiképpen sem venném magamra, nem az ember dolga dönteni ilyen kérdésekben. Amúgy a folyó itt megtévesztő, ugyanis a geológiai képződménnyel ellentétben ennek a folyónak nincs terjedelme, legfeljebb elméletileg, amit közömbösségnek nevezünk, adia foronnak, ha úgy tetszik, egyébként is eléggé kietlen.

 Ide van kinyitva Bibliája a múzeumban, és mivel még dolgoztak a szakemberek a berendezésen, nagy volt a kísértés, hogy megkérjem, lapozzanak benne, mondjuk János evangéliumához, vagy a Hegyi Beszédhez, kíváncsi voltam, hogy abban mi van aláhúzva, de tartottam attól, hogy kérésem túl nagyképűnek tűnik. Erről pedig éppen szó lesz. Azonban egy múzeumban nem szokás csak úgy felcsapni egy könyvet, akarom mondani akárhol, valamilyen üzenete van annak is, ahol éppen ki van nyitva. De mikor is húzza alá az ember az érdekesnek tartott mondatok Bibliájában? Akkor bizony, az első szeretet idején. Szóval az alábbi mondatok a Prédikátor könyvéből vannak, az ökumenikus fordítás (2014) szövege szerint:

Ha kicsorbul a vas, és nem köszörülik ki, akkor több erőt kell kifejteni. A helyesen alkalmazott bölcsesség a hasznos!

Az ostobát úgy kifárasztja a munkája, hogy a városba sem tud bemenni.

Ha rest az ember, megroskad a gerenda, és ha ölbe teszi a kezét, csöpög a háztető. Mulatság kedvéért rendeznek lakomát, és vidámmá teszi az életet a bor, de pénz kell mindehhez.

Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell!
Azt is láttam a nap alatt, hogy nem a gyorsak győznek a futásban, nem a hősök a harcban, nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság és nem a tudósoknak a jóindulat, mert mindezek az időtől és a körülményektől függnek.

Osztogasd bő kézzel kenyeredet, mert idő múltával visszanyered azt!

Eddig a bibliai idézet.

Thomas Linacre (1460- 1524), VIII. Henrik és más illusztris személyek orvosa, remekül tudott görögül, és életének utolsó éveit papként kívánta tölteni. Az „utolsó évei” nem az ő megérzése, hanem az utókor fogalmazási lehetősége. Ekkor került kezébe (Erasmus révén, akinek orvosa volt, aki az Újszövetség görög szövegét nagy hozzáértéssel és felelősen gondozta, aki mellett élni nem volt könnyű történet, de megbocsájtjuk neki, ugye?) az Újszövetség, eredeti nyelven, de mondtuk volt, hogy ez nem jelentett számára gondot. Tulajdonképpen, hogy pontosak legyünk, a négy evangélium került kezébe (O.K., evangélium csak egy van). Miután elolvasta, így fogalmazott: „Vagy ez nem az evangélium, vagy mi nem vagyunk keresztények”. 

Talán azóta sincs ez másként.

A nehéz idők szeretik a Bibliát, ahogy az éjszaka is a csillagokat, a halál árnyéka a völgyeket. És azért kaptuk, hogy lapozzuk, értelmezzük, aláhúzzuk, vitatkozzunk. Hogy éljen a kapcsolatunk, és nem életvezetési tanácsokat várunk, azt sem, hogy vele legyőzzük az akadályokat, hanem hogy megtapasztalhassuk azokat teljes valójukban, végső kétségbeesés nélkül, ahogy valaki fogalmazott.

A keresztyénség története egy könyv és egy életvitel közötti kölcsönhatás története – soha nem illeszkedtek igazán egymáshoz, ami azt hiszem egészen természetes, csak kár emiatt frusztrálódni, képmutatásba menekülni, olyan általánosan. A keresés, a nyitottság olyan mint egy nyitott ajtó, sosem tudod mi jön be azon. Talán egy örömtelibb élet, talán egy fájdalom, vagy kérdés.

A haszid mozgalom vezetőjével kapcsolatban van egy zsidó legenda.

Megjelentek nála a halálra rémült zsidók, hogy baj van, rabbi! Kialudt az örökmécses a templomban! Az örökmécsesnek ugyanis nem szabad kialudnia. Azt mondta nekik Bál Shem Tov, hogy van itt az erdőben egy szent tisztás, menjünk el oda, és van egy szent ima is arra az esetre, ha kialszik az örökmécses. Próbáljuk meg! El is mentek a szent tisztásra, elmondták a szent imát, és fellobbant az örökmécses. Nyolcvan év múlva azonban megint kialudt. Megint jöttek a rémült hívek, már más volt a rabbi, ők is mások voltak, de a probléma ugyanaz. A rabbi megvakarta a fejét, és azt mondta, hogy tényleg baj van, mert én nem tudom, hol van az a szent tisztás, ahová ki kellene mennünk imádkozni. De az imát legalább ismerem – próbáljuk meg, hátha! Elmondták az imát, az örökmécses fellobbant. Nyolcvan évig égett, aztán megint kialudt. Megint jöttek a rémült hívek, megint más volt a rabbi, megint mások a zsidók. Hát ez a rabbi teljesen odavolt, hogy nagy baj van, mert egyrészt nem tudom, hol van a szent tisztás, ráadásul nem tudom a szent imát sem, amit ilyenkor el kell mondani! Csak a történetet ismerem. És föllobbant az örökmécses!

Isten szava nemzedékről, nemzedékre…

„Megértem a fővonalbeli keresztények aggodalmát, akik látják, hogy a gyülekezetek elöregednek és a szemináriumok bezárnak, különösen, mivel én is közéjük tartozom. Nehéz végignézni, ahogy kiszáradnak a kutak, amelyekből élő vizet merítettél. Szörnyű nézni, ahogy az emberek elmennek, és a halottakra hagyják a halottak temetését – annyira szörnyű, hogy természetes, hogy megpróbálunk valami mást hibáztatni. Hibáztassuk a kultúrát az emberi elme sekélyessé válásáért. Hibáztassuk a megatemplomokat, amiért a jóléttel házalnak. Hibáztassuk a világot, amiért magára hagyta az egyházat. Mindezekben a vádakban van némi igazság, ezért is generálnak annyi energiát. Ugyanakkor elfedik azt az utolsó igazságot, amellyel egyikünk sem akar szembesülni, nevezetesen, hogy a fővonalbeli keresztény életünk manapság nem túl meggyőző. Nincs bennünk semmi olyan, ami miatt az emberek tudni akarnák, hogy honnan vesszük a vizet. A rózsánk elvesztette az illatát.” Rachel Held Evans

Béke, remény

Odébb folyton dörög az ég alja, és már azt is tudjuk, hogy száz dörgésre hány halál jut. Hiába megannyi jajkiáltás, mindenik csak meghívó a halál számára újabb fordulóra, ahogy a sziklák visszaverik a hullámok ostromát, de azok lendülete ettől semmit nem csillapszik, kisvártatva újra ráomlanak szilaj testükre, egyúttal megnedvesítve a szárazföld ajkát is, ki elepedt harcaiban. Próbáljuk mi is megoldani problémáinkat, egyre vehemensebben, ahol már ezerszer kudarcot vallottunk, de nem adhatjuk fel, mert ha a felszín elcsendesedik, az óceán kisimul, a habok elpattannak, akkor bizony megszólalnak a mélységek, az önvizsgálat és a bűnbánat, és az olyan szörnyű lenne.

Visszatérve: a XX. sz. két nagy elméjének, Anatol Rapoportnak és Robert Axelrodnak modelljei és írásai felvázolták az együttműködés lehetséges pozitív formáit, és ami érdekes, hogy ezek szerint is a „szelídek öröklik a földet”. De van egy nagyon szigorú feltétele: ha ellenfeled is ugyanazon erkölcsi és érzelmi rendszerben él, mint te, és abban következetesen megmaradtok mindketten..

 Előbbi írásait csak közvetve ismerem, de a híres „fogoly-dilemma” azt hiszem mindannyiunkhoz közel hozza stratégiai gondolkodását: Amit megértettem, hogy az élet kemény, olykor brutális és igazságtalan, hogy átmenetileg (ez akár évszázadokat jelenthet) az erősebbek győznek és uralkodnak, végül azonban a szelídek öröklik a földet, miközben elkerülhetetlenek az áldozatok. „Ugyanazt tedd másokkal is” – tehát jó tanács, de vannak feltételek, mert általános vélemény szerint tetszik Istennek a béke világa, de ennek csak akkor van realitása, ha ebben a törekvésben az érintettek (pl. szomszédok) is maradéktalanul osztoznak. Robert Axelrod

Ráadásul a békének van egy statikus képzete, ahogy bolygatlan kút nyúl a talajvízhez, tükrén egy darab tiszta, zavartalan eget dédelgetve. Katonai nyelv másként fogalmaz a békét illetően: hatékony elrettentés, ami szintén nem emeli ki az életet a zsanérokból, mégis más a koncepció és annak dinamikája. Nem akarja a halált, mondjuk így, de megvan hozzá a mechanika. Ez az, ami a bülbül szavú álmodozók és a realitás között feszültségként örökre megmarad.

L.A. Marshall tábornok hadtörténész által vezetett kutatások során több ezer amerikai katonát kérdtek meg, és arra a következtetésre jutottak, hogy a katonáknak csak 15-20 százalékuk lőtt ténylegesen gyilkos céllal a második világháború alatt. A többiek magasra lőttek, vagy egyáltalán nem lőttek, azzal foglalatoskodtak, amivel csak tudtak. És a katonák 98 százalékánál, akik valóban testre céloztak, később mély traumát okozott tettük. A maradék 2 százalékot „agresszív pszichopata személyiségként” diagnosztizálták, akiknek alapvetően nem okozott gondot, hogy bármilyen körülmények között embereket öljenek, akár otthon, akár külföldön.

A következtetés – Dave Grossman alezredes, a Killology Research Group munkatársa szavaival – a következő volt: van valami a folyamatos, kikerülhetetlen harcban, ami az emberek 98 százalékát megőrjíti, a másik 2 százalék pedig már akkor őrült volt, amikor odakerült. Hasonló következtetésre jutott másik két kutató is, de a legújabb kutatások azt is mutatják, hogy még ez a két százalék is két táborra bomlik, ahogy ők nevezték farkasokra és juhászkutyákra. De 60 nap és éjszaka folyamatos harc után a katonák 98 százaléka pszichiátriai áldozattá vált. Egy történet szerint a Gettysburg-i csata után megtébolyodott katona madarakat és mókusokat kezdett el temetni a csatatéren. Sok apróságot is megöltek ugyanis a zárótűzben.

Ius in bello Michael Walzer (1977) által megfogalmazott két legfontosabb alapelve: a harcoló felek erkölcsi egyenlősége és a nem harcoló felek mentessége. Az előbbi megfelel annak az elképzelésnek, hogy a harcosok azonos erkölcsi státuszt élveznek, függetlenül attól, hogy az „igazságos oldalon” harcolnak-e; az utóbbi pedig annak az elképzelésnek, hogy a nem harcolók szándékos célba vétele megengedhetetlen. Az úgynevezett „revizionista” igazságos háború teoretikusai megkérdőjelezik ezeket, ők a háborúban is, a vonatkozó engedélyeket és tilalmakat, az egyének személyes erkölcsi felelősségéhez kívánják kötni.

Aztán beleszédülnek az emberek a háború fényébe, mint a lepkék, és aztán ha egyszer elkezdődött, egy kérésük van: a genfi egyezmények. Ez azonban már nem olyan egyszerű. Ahogy egy szakértő mondta, ha a húsz méterre levő ellenségre eszeveszetten tüzelt, majd besült a karabélya, már nincs joga megadni magát. Erről korábban kellett volna döntést hoznia. Azaz harcol, vagy gyűlöl. Utóbbi szemkontaktus esetében már nem kellene működjön. De ha egyszer meglátod az ellenségedben a szánalomraméltó, elesett embert, a háború számodra véget ért. Még lövöldözöl, kushadsz a lövészárokban, betöltöd a gránátot, megrántod a kioldózsinórt, de a háború, mint arctalan szenbenállás már véget ért.