Megbékélés, Chagall, Mainz

„Szeretem az egyszerű embereket, szeretem az igazságot, szeretem az őszinteséget. Szeretem Istent. Keresem az eszközöket, hogy a művészet által visszataláljunk az igazsághoz és az őszinteséghez. Undorodom a mesterkéltségtől…, amikor igazán adok valamit, önmagamat kívánom adni… Ha szívből alkotok, szinte minden sikerül: ha fejből, szinte semmi. Számomra egy ólomüveg ablak egy átlátszó válaszfal a szívem és a világ szíve között.” – Marc Chagall

Megbocsátás és megbékélés két külön történet, mondhatni egyik lehet esemény, a másik viszont mindenképpen folyamat, méghozzá mentes minden esetlegességtől, csendben és titokzatosan parázsló érzések hevítik, avagy éppen kényszerítik, akárcsak a szerelmi elszántságot. Ledér értékelés könnyen összetéveszti bizonytalankodását a rosszindulattal, és a sebek gondozására fordított időt annak generikus kiadásával. A megbocsátás végbemehet egy felismerés nyomán, pl. hogy ugyan akadozva és szerényebben, de mégiscsak élhető így is az élet, miután megfosztottak valamitől, esetleg elveszítettünk valakit, vagy valamit. Az az érzés kell áthasson a gyökerekig, hogy az esemény, a cselekedet, egy magatartás már nem tart a víz alatt, talán másként, de folytatható az élet. Ez nem jelent kapcsolatfelvételt, nem következik feltétlenül párbeszéd, mégsem csak sompolygás, de nem is erkölcsi hetvenkedés, hiterő-fitogtatás. Az érzékenyebbek nincsenek előnyben (HSP, például), a vallásosnak sincsenek jobb megbocsátási képességei, per definitionem, bár ez a paletta igencsak tág. Figyelem átkötése, érzelmi leválás, a személyiség illusztrációjának átfogó megváltoztatása, stb. – nem megbocsátás. Ugyanis alapvetően nem a hiány az ami fáj, hanem az a tény, hogy az érzések, úgymint szeretet, bizalom, biztonság, egyáltylán nem értek véget, de pillanatnyilag nincs tárgyuk, nincs kihez, mihez csatlakozzanak, nem létezik a valóságnak alávetett, törékeny, mulandó jelenség, ami életet lehelt egy történetbe. Csak az idő megy érintetlenül tovább, nem pedig az élet, hiába sugallja azt az ismert mondás (az élet megy tovább), mindazonáltal a fájdalom, a harag körforgása lassul.

Ezekre az alacsonyabb sodrású indulatokra épülhet a megbékélés, mint egy oldalzátony a folyó megfelelő szakaszán, aminek nyomán idővel önálló ág is lefűződhet.

Ezúttal ennek egy sajátos változatát mutatjuk be. Tények, amikre azt szoktuk mondani, hogy óvatosan az olvasással, nehogy (a száraz adatok) lángra kapjanak 🙂 Úgy tapasztaljuk, igen gyakran, mintha lenne egy amolyan műtéti gallérunk, ez egyfajta érzelmi, spirituális közelhorizont, aminek peremét hiába hajszoljuk, ostromoljuk, ezért hálásak vagyunk, ha láthatunk egy személyt, aki látott egy angyalt, vagy valakit, aki az idő és tér integrációjától nagyrészt szabadult. Közben nem szűnünk meg a teljességéért fohászkodni, azért, amit sejtünk túl a természeti, világnézeti, szemléleti ikonosztázison. Ami látatlanul is befolyásolja, ha nem éppen meghatározza életünket, genezise érzéseknek, amik tartalmat adnak formánknak. Esetünkben egy művész és egy pap áll a peremen, nem ugyanazt, de nagyjából ugyanabból a tartalomból közvetítenek.

Egymást színekhez, fogalmakhoz, tartalmakhoz juttatjuk, hazasegítjük. Valahogy így történik.

1976. december 30-án levél érkezik Franciaországból a mainzi Szent István plébánia hivatalába. A levél tartalma igazából meglepetés volt, bár nem egészen derült égből… Ebben ugyanis Vava Chagall (Valentina Brodszkij, Marc Chagall felesége) arról tájékoztatja Klaus Mayer plébánost, hogy a 91. életévében levő férje egy üvegablakon dolgozik, és hogy azt a mainzi Szent István-templomba szánja. Megelőzően Mayer úr évekig kérlelte, de a neves művész nem adott pozitív választ, igaz, nagyon kategorikusan nemet sem mondott. Ez az ” alagúthabitus”, ami mégiscsak kifele, a világosságba vezet. Mindazonáltal különös módja ez az „igen”-nek, de ez lényegtelennek számított, a gesztust hallva, igen nagy volt az öröm Mainzban az érintettek és érdeklődők körében. Chagall óvatosságának, tartózkodásának nem csupán a fizikai állapota, illetve az elfoglaltsága volt az oka, hiszen még mindig lankadatlanul dolgozik. Egy masszív érzelmi gát volt benne, amit eddig nem tudott megbontani, mert a test makacsul őrzi az események emlékét, olyannyira, hogy néha sajátunkra is rácsodálkozunk, hogy vajon ez a mienk lenne? Németeknek, Németországba – azok után? Szó sem lehet róla! – Sokáig ezt képviselte, holott már rég megbocsátott, de egy fázis még hátravolt, és mint tudjuk, a harag a megbékélés előszobája lehet. Nem minden előszoba nyílik békességbe, de abba csakis azon keresztül van járás. Mert nem a harag a békesség ellentéte, hanem a cinizmus, azaz a „semmi”. És végtelen az érintett igénye belőle, mint minden olyan érzésből, ami képtelen betölteni minket. A közömbösség a történelem holtteste, fogalmazott már Gramsci is. Nem azért tusakodunk olyan kétségbeesetten, hogy szeressenek, hanem azért, hogy ne legyenek közömbösek irántunk, mert a közömbösség (akár evolúciósan is) az negligálás, ami pusztulás.

Idestova 40 év telt el, ha azt a dátumot nézzük, bár az emberi élet nem törődik a kerek számokkal, külső fordulókkal, megvan neki a saját ritmusa, minden időnapelőtti megoldás egyfajta engedély nélküli építkezés számára. Nehezen szánta rá magát, de talán rájött, hogy sürgeti őt is az idő, ezzel a kérdéssel végre szembe kell néznie, mert értelmünk minden dolgot könnyen elkönyvelhet mesterségesnek, átmenetinek, mellékesnek, de az érzéseket mindig komolyan veszi. Mert egyszer összekészül „ami elmúlt, ami múlik és ami eljövendő”, és a vég nemcsak biológiai tény, hanem szemléleti határ is, „abból élünk, ami valamilyen okból elérhetetlen”, tehát nem engedhetjük, hogy elfogyjon. A harag pedig csak szivattyúzza a jelenből azokat a kezdeményezéseket, amik túlról, a vég felől érkeznek. Aztán 1985 márciusában bekövetkezett haláláig további nyolc ablakot készít a bibliai üdvösségtörténetről. Hét elem elkészítésére kérték, de közben fellelkesült, és folytatni szeretné, mert a megbékélés íze édesebb a méznél is, titokzatosabb, mint a hajnali köd a temető fölött. Ugyan soha nem járt a helyszínen, nem láthatta remekműveit rendeltetésük helyén, de, amint szokta, megálmodta hatásukat, és megérezte azt a csodát, amivé a külső fényt belső világossággá lényegítik ezek a gyöngyszemek, amik ebben a folyamatban mégiscsak szerény eszközök. Minthogy a csoda nem tárgyakban, erőben vagy hatalomban áll elő, hanem a megismerés, a befogadás módjában, a meglepetésben, minthogy nem kértük, mégis megajándékozottak vagyunk. Hogy a hit végső soron képesnek bizonyult egy egészen más, az észnek ellentmondó tapasztalásra, ami történetesen változást hoz a világgal való kapcsolat megélésében.

Utolsó alkotása ide épült be, ebbe a templomba, ami megrendítő üzenettel bír. Több mint ötven, és mintegy negyven évvel „azok után”, mikor emocionálisan a helyzet változott, és úgy tűnt, hogy kockázati szempontból múltja helyet cserélt jövőjével. Minden látogató átélheti, hogy ezekbe az utolsó darabokba már nem keveredik semmi a fájdalomból, vagy emberi hiúságból, és ahogy átnézünk utolsó alkotásain, megértjük, hogy mégiscsak, mindazok ellenére amik velünk történnek, „ama napra” mégis tiszta, könnyű és szabad lehet az ember. És hogy előbb-utóbb megtetszik a valóság, legkésőbb akkor, mikor a fájdalom, a csalódottság költségvetése elfogy. Halála után munkatársa, szellemi örököse, Charles Marq további kilenc (és még további tíz kisebb méretű) ablak elkészítésével fejezi be a világ egyik legnagyobb üvegművészeti alkotását.

Nem volt egyszerű az út eddig. A már ismert művésznek számító, fehérorosz származású, zsidó Marc Chagallnak a nácik hatalomátvétele után menekülnie kellett Franciaországból. Párizsból Marseille-be költözött, de hovatovább már délen sem érezte magát biztonságban, onnan is kénytelen volt továbbmenni, és ekkor megfogadta, hogy Németországba soha többé be nem teszi a lábát. Mint tudjuk, a nagy elhatározásaink, a makacsságunk és bizonyosságunk annyit tudnak, hogy felszántják az ösvényeket, de múltat nem tudják eltüntetni, a megtörténtet eldózerolni, és nehéz helyreállítani annak a helynek, kornak szigorú realitását, ami egykor mítikussá vált, mondjuk lelkesedés, gyermekkor, szerelmek révén. A sértődöttség emlékét testünk őrzi, vérünk bele-belelapoz az eseményekbe, és úgy értékelheti, hogy azok még életben vannak és hatnak. A sebzettség, a sértődöttség és a harag együttese olyan mint egy erdő, van benne kockázat, de rengeteg csoda is, beállítja az önismeret, a bátorság és az önérzet mértékét, ezzel együtt, és nem mellesleg, megállapítja egy élet érzékenységének szintjét, de benne van elmélkedés, megértés, elfogadás, küzdelem, felelősségvállalás.

Másik oldalon pedig Klaus Mayer katolikus pap, maga is zsidó apától származik, és ő is csodával határos módon szabadult meg a Gestapo kezéből, illetve élte túl Mainz többrendbeli bombázását. További hihetetlen rész a történetben, hogy egy 22 éves fiúnak mondhatni az első szabad útja 1945-ben Németországban, egy katolikus szemináriumba vezet, miután 15 családtagja halt erőszakos halált a náci rezsim évei alatt. Mégis úgy érezhette, amint az bizonyságtételei alapján tkp. nyilvánvaló, hogy a világban megtestesült, benne lakik az isteni szeretet, aki a világot mindig a teljesség felé hívja, a megbékélésre és a kiengesztelődére. 1950-ben, 17 év után találkozik újra apjával, miután a szemináriumot elvégzi és pappá szentelik a mainzi dómban. A sírásról beszámol, mi csak elképzeljük. A kiszolgáltatottság, egy sajátos keresztény olvasat szerint, nyitott ajtó a kegyelem előtt, nem mellesleg ismételt igazodás az eredeti rendeltetéshez, kigyógyulás a krónikus önáltatásból. 1965-ben lett a mainzi Szent István-templom plébánosa.

Marc Chagall úgy lesz Mainz festő-prófétája, hogy valójában soha nem járt a városban. Kapcsolatuk ideális és intim, minden emléktől, külső zajtól és zavaró tényezőtől mentes, és immár úgy látják egymást, mint angyalok a mennyben. Más megismerési mód már nem áll rendelkezésre. Klaus Mayer 1991-ig vezette a plébániát, de nyugdíjasként is rendelkezésre állt, még három évtizedig kalauzolta a csoportokat, áhítattal egybekötött idegenvezetést tartott, magyarázta az érdeklődőknek a művész és a hit „éneklő színeit”, míg aztán 2022-ben, 99 éves korában, hazahívta mennyei gazdája. A kék 18 árnyalatában (amelyek közül kilencet Chagall komponált) ábrázolta az alkotó az angyalokat, a szenteket és a keresztre feszítettet, valamennyit többnyire békés és szelíd arcvonásokkal. A pap pedig valósággal elvarázsolta hallgatóit, és lefordította a látottak üzenetét a mindennapi élet nyelvére, és a beszámolók szerint, látszott rajta, hogy a kimondható és a kimondhatatlan benne már szinte maradéktalanul egyesült. Nincs semmi abból a törekvésből, igyekezetből, ami egyébiránt gyakorta gyötrődéseink oka, hogy életünknek, világszemléletünknek, érzéseinknek egy változatát ráerőltessük környezetünkre, a világra, hanem csak az van, amit maradéktalanul el tud mondani, és amiről nem akarna beszélni, arról nem is tudhat szólni. Vonzotta az érdeklődőket, a keresőket és a kételkedőket, bevezette őket a Szentírás tanításába, Isten misztériumába, és mindazoknak az eseményeknek lelki értelmezésébe, amik történtek, aktuálisan történnek, vagy következnek.

Évente több mint 200 000 turista keresi fel a templomot, ami Mainz egyik híressége, a dóm, és a Gutenberg-múzeum után, ha az egyedi műemlékeket nézzük. Már maga a hegyre való felmenetel is élmény, gyalog, vagy villamossal, föl ezeken a hangulatos utcákon, főként mentesebb időszakban, mikor javarészt nem sietős, helyi emberekkel vannak tele. Vihetjük fel a hegyre hálánkat, vagy egy gyötrő kérdésünket, városzaj és szívverés mentén. Egy érintést kaphatunk ebben a templomban is, talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy egy mozaikdarab, a nagy képből, a helyére kerülhet. Vannak tisztások, ahol meg lehet pihenni, miután a tüskék és bokrok megtéptek, és amikor tele van a test karmolásokkal, akkor lehet igazán értékelni azt, ami megmaradt, amivel még rendelkezünk, amit ajándékba kapunk.

1945. Mainz

1945. február 27-én estefelé egy brit bombázó kötelék Mainz felett szabadította ki halálos rakományát. A RAF 435 bombázója nemsokkal sötétedés után mintegy 1500 tonna bombát oldott ki a város fölött. 1209 ember halt meg. A légitámadás igazi célpontja – a vasúti létesítmények – gyakorlatilag sértetlenek maradtak. 3 nappal a támadás után a vonatok ismét átmehettek a városon, bár a városból való kiutazást járványügyi okokból korlátozták. A hiány, a pusztulás egyik pillanatról a másikra bekövetkezett, és az üresség, ami ezúttal hirtelen keletkezett életekben, anyagiakban, érzésekben, makacs emlékké ért, de ha lett volna abban az állapotban speciális kívánság, olyan kifinomult, mint békeidőkben megkímélt szívekben, az bizonyára a dimenziók elvesztésére vonatkozott volna. Nem meghalni, de nem létezni. Gondolatok, vádak iránya legtöbb embernél ezzel a tragikus eseménnyel egyből kifele irányult, és valakiket megcélzott (beszámolók szerint briteket, baráti társaságban néha náciztak is, de az még hetekig veszélyes volt). Eladdig éltek munkában, tagadásban, aggodalomban, ritka félelemben, és némiképp szerényebb körülmények között, de semmiképpen sem nélkülözésben. Ezzel azonban részeseivé lettek a háború borzalmainak, méghozzá, legalábbis ők úgy érezték, teljesen ártatlanul. „Végülis a bombaterrort a németek kezdték, és Drezda előtt ott volt Varsó, Rotterdam és Coventry. Ők vetettek szelet és aratták a forgószelet. A felgyújtott emberek a lerombolt városok pincéiben – ők áldozatok voltak. Az áldozatok gyászolása nem jelentheti azt, hogy a drezdai bűntényt más bűntényekkel szembeállítjuk. Nem lehet így mérlegelni a bűnt, a fájdalmat és a halált. Ami viszont létezik, az a gyászhoz való jog, nekünk németeknek is. A gyász nem megosztó, hanem egyesítő érzés,” írja Guido Knopp, ennek a korszaknak nálunk is jólismert dokumentaristája.

Mainz egyike volt a szinte totálisan lerombolt városoknak. Ez a listát Würzburg vezette, (min. 75% elpusztítva), őt követte Dessau, Kassel, Mainz és Hamburg. Központi városmagjuk legalább 70%-át veszítette el egyébként Drezda, Köln, Essen, Dortmund, Hanover, Nürnberg, Mainz és Chemnitz. A német városok igen gazdagok az előtte-utána témákban és felvételekben, sokat tudnak a haragról és a megbocsátásról, a romokról, és azok eltakarításáról. Sok város mellett máig ott van a háborús törmelékhalom (Stuttgart, pl.). Változás, és állandóság, egyik a történelmi fikciókat gyarapítaná, a másik az örök rendet magszabó mítoszokból táplálkozna, de az értelem gátat szab. Amit tehet az ember, hogy felfüggeszti a hibáztatást, és párbeszédet folytat azzal, ami innen van a horizonton, és keresi üzenetét, tekintetét annak, aki/ami túl van ezeken.  

1945 február végén már nyilvánvaló volt a háború kimenetele, legalábbis minden józanul gondolkodó ember számára, bár nyilvános megszólalásaikban a köztisztviselők igen jelentős arányban másról tettek bizonyságot, és ajkukat még mindig nem vérzi fel a propaganda. Az ember elhúzza a száját: nagyrésze opportunizmus. Persze ma könnyű hősködni, de abban az időben már egy nem illeszkedő vélemény is szült tetemet. Megtépve ugyan, de még vékony rétegben létezett egy narratíva, és ezt, lévén, hogy hadsereg volt mögötte, még mindig történelemnek lehetett nevezni. Nem háborús változatban, de itt van ma is köztünk, bennünk. A hatalom az elme cukrosbácsija, az irracionális erő, amire épül mondén világunk. Instrumentális, átgondolt, ami egyszerre enyhít és provokál. Bár ebben a tárgyalási módban rengeteg kockázat van, de azért érdemes elgondolkozni, hogy a náci gépezetet kizárólag férfiak működtették, igaz korlátozott egyéni autonómiával, rossz szocializációval, talán az utóbbiak jelentik a kockázatot, nem annyira az előbbi. Elgondolkoztató azonban Michael Chabon megjegyzése, amit azért részben úgy kezelünk, mint írói túlfogalmazást: „A férfiak puszta, buta, állati optimizmusa minden másnál nagyobb mértékben felelős a világ siralmas állapotáért.”

Mainzban egy deportálási lista jár körbe, rajta azoknak neve, akiket a Gestapo keres. A konkrét összeírást és értesítést gyakran más szervezetekre bízta, és ezt a gondolatot nem folytatjuk, elkerülhetetlen lenne a moralizálás negjelenése, amitől mindig is óvtunk. A listán szerepel a 22 éves Klaus Mayer is. Édesapja zsidó, aki a náci hatalomátvétel után Argentínába emigrált, ő maga ugyan keresztény vallású, de ez már nem ad mentességet, ekkor már, mondjuk nyilvánvaló túlzással, minden élőnek priusza volt. Hihetetlen, már mindennek vége, de a gonoszság még utolsó erejével utána nyúl azoknak, akiket, véleménye szerint, nem szabad életben hagyni. Édesanyja eddig nagy igyekezettel óvta fiát a Gestapótól, ami nem volt könnyű ott, ahol mindenki potenciális ügynök. Eddig valahogy sikerült iskoláit elvégeznie, és nagy utánajárással magánúton le is érettségizhetett.

A járványok megelőzése érdekében a város tisztifőorvosa, a halottak magas száma miatt, megtiltotta a városból való kiutazást, és ami esetünkben érdekes, ezzel együtt a transzportokat. Ezzel Klaus időt nyer, és sikerül elrejtőznie a romok között. A város heves ágyúzás után, de végül utcai harcok nélkül megadta magát a George S. Patton tábornok vezette harmadik amerikai hadseregnek. 1945. március 22-én egy szövetséges harckocsi áll meg Klaus rejtekhelye előtt, aki végre ismét szabad levegőn lehet. Előjön és bemutatkozik a legénységnek. Ezen a napon az egész város számára véget ér a háborúnak kinetikus, pusztító szakasza. A Wehrmacht- és Volkssturm-egységek a Rajnán túl rendezkedtek be további védekezésre, bár ez a fogalom is már napról-napra mutálódik. 1945 júliusáig a város amerikai igazgatás alatt maradt, azt követően francia irányítás alá került. Első napokban még érezhetően nem működik jól az egyeztetés, négy nap alatt három polgármestert iktatnak az amerikaiak, aztán lassan helyreáll minden. Nagyon lassan.

1945. március 22-én több mint 700 nagy erejű akna- és rombolóbombát, illetve több mint félmillió gyújtóbombát dobtak le Mainzra, más körülmények között rövidnek mondható 16 (más források szerint 13) perc alatt. Háború egész ideje alatt mintegy 2800 ember halt meg Mainzban a bombázásokban. Az említett február végiről Klaus Mayer így ír: „Ezt nem lehet elfelejteni. De én az egészet beépítettem az életembe. A Liebfrauenplatz és a Domstraße sarkán volt egy nyilvános légoltalmi óvóhely. Amikor újra megszólalt a riadó, éppen a közelben voltam. A riadó után beszaladtunk az épületbe, ahol egy nő közölte velünk, hogy bombázók közelednek a város fele. Még be sem fejezte, amikor jött az első bombaszőnyeg. Mindenki pánikba esett. Aztán azonnal kialudtak a fények. Mindig így volt a támadások alatt, az áram kikapcsolt. Voltak kis gyertyacsonkjaink, azokat vettük elő, és egymás után gyújtottuk meg. Életem leghosszabb 20 percének éreztem a rettegésben eltöltött időt. Nem tudod elképzelni, ha nem élted át, egy mélyre ásott, boltíves pincébe menekültünk, ami valósággal hánykolódott a közelben hulló bombák nyomán, föl-le, jobbra-balra, ezért a legtöbben a földre feküdtek. Egyik sorozat a másik után. Minden pillanatban arra gondoltam: most mindjárt beszakítja a mennyezetet egyik bomba.

Utána a Liebfrauenplatzon (tkp. a Dóm tere) még segítettem tüzet oltani. Aztán hazaindulatam, de a gyújtóbombák nyomán a tűzvihar időközben elkezdődött. Délután 5 órakor egyébként már koromsötét volt, mintha éjfél lett volna. Csak a lángok égtek, a szikrák pattogtak mindenütt. A Rajna felé indultam, Neustadt irányába, ott is minden égett. (A szövetségesek a kezdeti un. precíziós bombázásról ekkorra már rég lemondtak). Anyukám a Feldbergplatzon (Neustadt, gyakorlatilag az egyesült Rajna és a vasútállomás között) lakott. A ház pincéig leégett.

Amikor befordultam a sarkon, már minden ablakban lángnyelvek lobogtak. Anyukám ott állt a háza előtt, és azt mondta: „Már vártalak. Ne menj be, már nem vagyok bent. Már nincs mit menteni.” A tűzvihar egyre nagyobb lett, néhányan kijöttek a városból a Rajna partjára, ami a legjobb helynek tűnt a túlélésre. Egyre forróbb lett, a lángtenger elvette az oxigént. Sokan elájultak és halálra égtek. Édesanyám ebben a káoszban mondta a következő mondatot: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldassék az Úr neve!” Ez egy olyan helyzet volt, amikor az ember általában nem képes semmit mondani. Ezért elsöprő erejű mondat volt. Még ma is libabőrös leszek, amikor erre gondolok. Ez mutatta mély hitét.”

Érdekesség, hogy az első világháború alatt is érte egy légitámadás a várost. Mainz Neustadtban tizenegy ember halt meg az 1918. március 9-i francia légitámadásban, amire egy érdekes mozaik emlékeztet az Adam-Karrillon utcában.

Volt német történész, aki évtizedekkel a háború után arra a következtetésre jutott, hogy a brit légierő a második világháború alatt „hideg számítással bombázta a lakónegyedeket”, és hogy az egyértelműen a polgári lakosság ellen irányulónak, „és az emberiség elleni bűncselekménynek” minősíthető. Éppen ezért olyan jelentős Chagall tette, mert láthatjuk, hogy a sérelmek fölött gyakran igencsak vékony a felhám. A megbékélés hosszú, tartós igény és örök folyamat.

1925. június 16-án 2738 zsidó vallású polgár élt Mainzban, 1933. június 16-án pedig még mindig 2609. A nemzetiszocializmus első évei után, a második világháború előestéjén, 1939 májusára 1453-an maradtak. 1963. áprilisi statisztikai adatok szerint Mainzban 127 zsidó személy lakott. Közülük 24 túlélő Theresienstadtból. Valamikor pedig ebben a birodalomban hangzott el, állítólag Nagy Frigyes porosz király előtt, aki kétségbe vonta Isten létét, és egyszer megkérte orvosát, hogy mutasson neki akárcsak egyetlen bizonyítékot Isten létezéséről. „A zsidók, felség! Die Juden! Eure Majestät!”

Chagall

A mainzi Szent-István templom, amit Közép-Rajna legrégebbi és legszebb gótikus csarnoktemplomának tartanak, háromszor is bomba-találatot kapott a háború során, komolyan megsérült a kerengő is. Nyilvánvalóan a város is romokban volt, és első számú műemlék a dóm, aminek pillérei épen maradtak, de tetőszerkezete leégett, minden bútorzata a tűz martalékává vált. Első feladat az állagmentés, és romeltakarítás után neki is látnak, a francia hatóság 1946 novemberében még állami lottót is szervezett a székesegyház helyreállítása érdekében. A Szent István-templom megroggyant tornyát egy betonpillér felállításával mentik meg.

1965-ben Klaus Mayer-t nevezi ki a püspök plébánosnak, aki folytatni szeretné elődje munkáját az építkezés területén is. A templom belső része ekkorra mondhatni javarészt helyreállítva, de a kerengő még sok törődést és anyagi forrást igényel. Természetesen az üvegablakok, amik egy gótikus katedrális hangulatához jelentősen hozzájárulnak, megsemmisültek, igaz, nem is voltak olyan régiek. Klaus Meyer plébános meg van győződve arról, hogy a templomi ablakoknak komoly bizonyságtételi szerepük van. Ajándékba kap egy könyvet Marc Chagall alkotásairól, benne két emlékezetes nagyfelületű üvegablak reprodukcióival. Egyik épület a jeruzsálemi Hadassza Egyetemi Klinika zsinagógája (1960), a másik a metzi székesegyház (1962). Chagallnak több keresztény templomban van már alkotása, többek között a Reims-i katedrálisban (részben 1974), a Zürich-i Fraumünsterben (1970), illetve az Egyesült Királyságban. De ő kapott megbízást a párizsi Opera mennyezetfreskóira (1964), New York-i Metropolitan Operának falfestményeire, és őt bízták meg a jeruzsálemi parlament pannóinak elkészítésével is (ill. ez esetben ő ajánlkozik), tkp. három hatalmas fali gobelin az un. Chagall-csarnokban.

Mayer úr elkezd álmodozni, mi lenne, ha a templomuk ablakait is ő készítené… Minden műalkotás egy lámpagyújtás, egy titkos ölelés egyik fele, a megbékélés is keres minket, nemcsak mi őt, lépre csal a szépséggel, ha nem vigyázunk. Márpedig nem szeretnénk, mármint vigyázni. Így gondolja Mayer úr is. 1973-ban levelet írt a 86 éves művésznek. Erre a levélre az üvegstúdió vezetője, Chagall munkatársa, Charles Marq válaszolt (tkp. Reimsből, ahol éppen dolgoznak): „Chagall úr megkapta az Ön levelét. Köszönettel fogadta, és úgy találja, hogy ez nagyon érdekes, de egyben nagyon felelősségteljes feladat, amely sok időt és gondolkodást igényel. Ha sürgős a dolog, akkor forduljon más művészhez.”

Otthon a barátok, a kollégák és a politikusok őrültségnek nevezik az elképzelését. De ez nem zavarja őt. Ehelyett inkább a finanszírozás kérdésével kezdett foglalkozni. Beszélt Helmut Kohl tartományi miniszterelnökkel, a későbbi német kancellárral. Ő meggyőződéses európaiként támogatta az ötletet, de azt is világossá tette, hogy nem hisz a sikerben. Mindazonáltal utasította minisztériumi tisztviselőjét, hogyha Chagall mégiscsak elfogadja a megbízást, biztosítson tartományi forrást a költségek fedezésére. Végül Rajna-vidék-Pfalz tartomány fizeti az első ablak költségeit. De tulajdonképpen minden ellene szólt, mármint hogy a Szent István kiemelt figyelmet, támogatást kapjon. A Szent István-templom úgyszólván a mainzi un. császárdóm árnyékában fekszik, az az első számú műemléképület a városban, messze földön híres, egyedi alkotás a maga masszív román struktúrájával, gótikus stílusjegyeivel, kétszentélyes kialakításával. Pillérei, falai javarészt épen maradtak a háborút követően, míg a Szent István-templom nagy része elpusztult. A dómot puszta emlékezetéből is újjáépítették volna, hogy betöltsék a térnek azt az ünnepi formáját, ami csak az övé lehet ezen a területen.

Chagall sokáig nem adott konkrét választ, ami gyakorlatilag „nem”-ek sorozatát jelentette. A második világháború után nem akart semmi kapcsolatot Németországgal. 1913-ban Berlinben, kiállításra hagyott képeit nem kapta vissza, hiába harcolt értük. Tíz évvel később végleg lemond róluk, de már akkor érte egy negatív hatás, került a szívébe egy tüske. Hitler hatalomra jutása után képeit levették a galériák falairól, volt olyan is, amit elégettek. A fehér keresztre feszítés ennek az időnek állít emléket. A müncheni majd a nürnbergi zsinagóga lerombolásának időszaka ez, a zsidók zaklatásának, majd szisztematikus üldözésének kezdete. A mű üzenete is híven kifejezi, amit a művész vallott, hogy „Európa pedig némán tűrte, ahogy Jézust újra keresztre feszítik.” Ezen a festményen nem a konkrét eseményeket láthatjuk, annak ellenére, hogy a központi alak egyértelműen a keresztrefeszített Jézus. Akinek zsidóságát imakendővel és az INRI felirat arameus nyelvű változatával hangsúlyozza. A központi alak körül zsidók menekülnek a pogromok elől, egy náci betör egy égő frigyszekrényt, mások pedig gyászolnak. Jézust egy magasból érkező fénysugár és a lábánál található menóra világítja meg. Azt jelzi, hogy e kettős fényben, ezek között, gyakran ezeket ignorálva élnek ez emberek, és teszik azt, amit. Burke mondása szerint: „A gonosz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a tisztességes emberek ne tegyenek semmit.”

Az 1943-as Sárga keresztre feszítésen Jézus imaszíjat visel, jobb karját tóratekercs takarja, egyértelműek a zsidó népre, illetve annak mártíromságára utaló jelképek. A kereszt központi helyével a nyitott Tóra-tekercs verseng. Így két helyről, két irányból jön ugyanaz az üzenet: úgy vigyázzatok, hogy Isten hitelesített beszámolói elvesztették tekintélyüket. Bármi megtörténhet. Egy várost látunk égni a háttérben, egy zsidó anya menekül gyermekével, ott van a Szentföldre tartó emigránsokkal elsüllyedt hajó emléke is. A zsidók osztoznak Krisztus szenvedéseiben (I.Péter 4:13), illetve viszont, a megfeszített Krisztus jelképezi a szenvedő zsidókat. A Jézus nevét viselők gyaláznak embereket pusztán zsidóságuk miatt, és ebbe a jelentbe szól bele a keresztrefeszített, hogy én is a zsidók közé tartozom. Chagall nem kíván polémizálni egyik hagyománnyal sem, próbál motivációt meríteni és vigasztalást nyújtani az üldözötteknek, egyben figyelmezteti a Krisztus követőit, hogy testvéreik veszélyben vannak. Kiknek puszta létezése Isten-bizonyíték, ahogy a híres megállapítás is hangzik.

Klaus Mayert nem törte meg a visszautasítás, hiszen úgy érezte, hogy fontos küldetést teljesít. Egy újabb levélben meghívja a stúdió egyik munkatársát Mainzba. Egy évvel erre a meghívásra Chagall felesége, Vava válaszolt, és megkérte Mayert urat, hogy készíttessen egy filmet a templomról, a tervezett feladatokról, mivel a művész előrehaladott kora miatt már nem tud odautazni. A film elkészült, és Klaus Mayer személyesen akarta elvinni azt Saint-Paul-de-Vence-be, ahol Chagall élt, ahol a műterme volt. De postán elutasító választ kap: a film nagyon érdekli Chagallt, de még túl korai lenne egy személyes találkozó.

Klaus Mayer lelkészt ez sem tántorítja el. „Azt gondoltam magamban, hogy ezt most már nem hagyhatom abba. A (mainzi székhelyű) ZDF sok pénzt fektetett a filmbe, és nem akartam a postára bízni. Ezért azt írtam válaszul, hogy egyedül megyek, és nem kell találkoznia velem, ha nem tartja jó ötletnek.” Saint-Paul-de-Vence-ben Vava Chagall fogadta, behívta a lakásba. Kivártatva a világhírű művész is megjelent. Leült egy fapadra és hallgatta. Marc Chagall barátságos, nagyon érdeklődő, rendkívül szerény személy, de a konkrét válasz elől kitért. Mayer tehát nem kap igenlő választ, de összebarátkozik a Chagall házaspárral.

Klaus Mayer maga később ezt nyilatkozta: „Keveset tudtam Chagallról, tulajdonképpen csak a nevét. Soha nem láttam még Chagall ablakot. Egy könyvet kaptam Chagall munkásságáról, benne a jeruzsálemi Hadassza kórház zsinagógájának, illetve a zürichi Fraumünster ablakainak reprodukcióival. Ezek inspirációt adtak, és arra gondoltam, hogyha valaki képes arra, hogy necsak pusztán megfeleljen elvárásainknak, hanem messze túl is szárnyalják azokat, akkor az ő. Ezért levelet írtam neki. Egy világklasszis művésznek, aki még soha életében nem járt Mainzban. Hivatkoztam a kialakuló francia-német barátságra, hiszen ő Franciaországban élt, francia állampolgár volt. Chagall orosznak is számított valamennyire, és zsidó volt. Képviselhette a zsidó-keresztény, zsidó-német párbeszédet. Munkájának üzenetértéke lenne a Franciaország és Németország közötti, illetve a zsidók és Németország közötti megbékélése tekintetében.”

Chagall számára is ez egy érzelmi projekt volt, amely segíthetett neki abban, hogy a második világháború okozta lelki sebeit végre begyógyítja, hogy a Németország iránti ellenérzését legyőzze, hogy a fájdalom és a művészi képzelet hatásait harmonizálja és fenntartás nélkül érvényesítse a világ minden részén, ahol egykor megfordult. Remélhette, hogy az ablakok túllépnek a vallási tematikán, és minden ember számára a barátság, a harmónia és a megbékélés szellemét sugározzák. Megbékélés, közös hitbeli gyökerek, és igenis, mindezek után is fennálló párhuzamos reménység – szóval sok felemelő illetve előremutató érzés és gondolat, de a háború borzalmai után mindez elég abszurd ötletnek tűnt. Annak ellenére, hogy minden műalkotás, ami megérint, előtte egy álom volt, előtte egy szerelem, ami egy angyalé volt.

„Chagall 1973 áprilisában kapta meg a levelemet, a legjobb franciára lefordítva, nem én fordítottam, hanem valaki, aki nagyon jól tudott franciául. A felkérés tulajdonképpen arra vonatkozott, hogy: ’Kedves Chagall úr, készítsen nekünk ablakokat mély hitéből, a bibliai történetekből, aszerint, amit a legfontosabb üzenetnek tart a mai kor embere számára’.”

„1965 óta voltam pap a Szent István-templomban, egy olyan templomban, amelyet a második világháborúban háromszor is bombatalálat ért. Elődöm helyreállító munkája után az volt a feladatom, hogy folytassam, amit elkezdett, illetve amit sikerült neki megvalósítania a háború utáni évtizedek technikai és anyagi lehetőségeivel. Megmenteni a kerengőt, amelynek kétötöde még mindig lerombolt állapotában volt, a többi része pedig az összeomlás szélén állt. Ezután következett a templom külső helyreállítása.”

Klaus Mayer már nyolc éve volt a templomnak a papja, amikor 1973-ban levelet írt Marc Chagallnak, aki ekkor már 86 éves. „Bízni kell, és megtörténik!” Ezt a mondatot Vava Chagall írta egyszer az évekig kitartóan könyörgő Mayer lelkésznek. Az első látogatás után három évvel Klaus Mayerhez megérkezett a fentebb említett hír Vava Chagalltól, ami sajátos módon tette egyértelművé, hogy a projekt elkezdődött. Anne Lamott írja: „A remény a sötétben kezdődik, mármint az a makacs fajta, hogy ha csak megjelensz, megpróbálod a helyes dolgot tenni, és végül eljön a hajnal. Vársz, figyelsz és dolgozol: nem adod fel.” Márpedig Anne Lamott nem könyvből tanult a reményről.

Chagall 91. évében volt, amikor elvállata a megbízást. Számára ez nagy kihívást jelentő feladat volt, több szempontból is. Olyan modern ablakokat kellett készítenie, amelyek tökéletesen illeszkednek a 700 éves gótikus épülethez, és le kellett győznie saját belső ellenállását, mert a nyugalom látszata néha csak egy belső harcnak a szolgája. Végre meg kellett békülnie azzal a történettel, ami fájdalmas emlékként élt benne. Nem lehet teljességgel megérteni az eseményeket, sem valamennyi okot, valahogy mégis egyenesbe kell hozni az egészet. Sziklák között keressük az élőt, de azok nem árulnak el semmit, ezért a válasz mindig meglepetésként érkezik. Mindazonáltal a keresést nem lehet rövidre zárni, sok esetben át kell menni megannyi fázisán a gyásznak, az elveszettségnek, a hiábavaló küzdelem megélésének, mert nemcsak úgy van, hogy megtaláltuk, és hazasétálunk az igazsággal vagy a vigasszal.

Chagall csak az apszis hét ablakának elkészítésére kapott megbízást. Azonban beleélte magát a projektbe, és felajánlotta, hogy folytatja a munkát, amennyiben elfogadják. Nemsokkal halála előtt egyértelmű utasításokat hagyott régi munkatársára és barátjára, Charles Marq üvegműves mesterre, hogyan fejezze be a fennmaradó ablakokat. Marq további tizenkilenc ablakot készített. Ezek egyrésze nem a főhajóba került, vannak köztük kisebb méretűek is, kevésbé díszesek, de még mind gyönyörűek, ugyanazokat a merész kék színeket használja, amiket Chagall is, az általa készített ólomüveg ablakoknál. Az apszis hét és a kereszthajó további két ablaka Marc Chagall legnagyobb egyetlen épületben levő műve, pontosan 177,6 négyzetméternyi, Charles Marq 19 ablaka 213,15 nm, összesen 390,75 négyzetméteres ablakegyüttes.

Az elsőt tehát 1978-ban kezdték el készíteni, és 1985-ben befejezték be az első fázist, a kilencediket néhány héttel Chagall halála után szerelték be. A teljes projekt 22 évig tartott. Annyi mindenen átmegy az ember, egyszerű, hétköznapi életet él, néha megél mélységet, máskor megtapasztal magasságot, aztán valahogy időnként mégis hőssé válik, pedig csak tette a dolgát. A fenti történetben tucatnyi ember mutatta meg, hogy nem tékozolta el karizmáit, hanem arra használta, amire kapta: a megbékélés munkálására, az emberiség szolgálatára.

Az elkészült műalkotások tematikájukkal egységesen azt üzenik, hogy a kereszténység és a judaizmus közös örökségünk. Műalkotás ez, nem pedig jogi vagy teológiai formula, itt a szavak fiktív hatalmának kevés a befolyása. Turistáknak, keresőknek azt üzeni, hogy a szépséget és az igazi értéket nem mindig nagy nyilvánosságú, grandiózus projektekben kell keresni, hanem olyan helyeken, amik tele vannak titkos energiával, és amik a szépség mellett belső történetükkel is lenyűgöznek, magyarán belénk szeretnek, és csendesen formálnak, mint pl. a mák és a dió illata bizonyos időszakban. Az igazi változás mindig utólag, mosolyogva kéri beleegyezésünket, mi pedig olykor a bocsánatát.

„Mivel a templom kiemelt helyen fekszik (az apszist gyakorlatilag végig éri a napsütés), minden fénysugár, amely Mainzba érkezik, valamelyik ablakon keresztül a Szent István-templomba esik, írja Mayer úr. Megijedtem. A rémület nagyon hasznos lehet, mert tudatosítottam magamban, hogy mit jelent ólomüvegeket vinni ebbe az Isten házába, ami, ha Isten is úgy akarja, évszázadokig ott marad.”

A színek közvetlenül az életmódunkhoz szólnak, mert optimizmusról, reményről, életörömről árulkodnak. Már az, hogy a színekben fürdőzünk, az is levettet egy-két önérzeti réteget. Jelenlétünket intenzívebben igényli, mint a hozott és tartósan hordozott gondjaink. Megszólít és átölel egy hangulat, és bentebb invitál. A nehézkedés érezhetően megvan, mégis fölfele zuhanunk, mintegy az égbe, a végtelenbe. Nem behódoltat, hanem lenyűgöz, nem kényszerít ránk fiktív paradigmákat, és szépséggyarapító megismerés ez, a szenny felszívódott, magával vitte nyomorúságainkat. Az ablakokban a kék számtalan árnyalata megtalálható, úgy amint azok a művész látása és keze alatt összeálltak, fegyelmeződtek, kombinálódtak, az élet elsöprő változatossága szerint. Széles spektrumukon csörgedez át a transzcendencia, és a spontán reakció, az áhítat. Kékes lángon lobog kint az ég, míg idebent csendességünk finom vásznán különös alakok barátkoznak. Enyhén, vagy szélsőségesebb mértékben úgy érezheted, hogy megszűnt a különbség, hogy megnyílott egy fényösvény, és hogy haza fele tartasz, mintegy testtelen állapotban vagy, több száz darabra törve, mégis egy nagy szeretet ölelésében, és olyannyira áldott állapot ez, hogy utána mintegy fikcióból kell újraalkossad éned. Árnyalatok, átmenetek, kombinációk, amikből a napszakok, az időjárás, a fényviszonyok és az évszakok kádenciája újabb variációkat hív elő, pótlásuk lehetetlen. Maga az élet is ilyen sokszínű, iszonyodik a szürkeségtől, és egyre-másra hozza elő a káprázatos színeket, eseményeket, érzéseket. Bíbor és skarlát forog körülöttünk, lüktet, káprázik az élet, ezernyi árnyalatban, ott táncoltat néha az élet permén, ahol mélységek és magasságok ijesztgetnek, és egyszerűen nem szeretnénk kisétálni a történetből.

Klaus Mayer azt írja az ablakokról szóló könyvében: „Lenyűgöz a mélykék. Lenyűgöz a színek sokfélesége ebben a kékben. Lenyűgöznek a bibliai motívumok a teremtéstől kezdődően, át a megváltás eseményein, egészen a világ végéig, motívumok, amelyeket napszaktól függően árasztanak el a napsugarak, majd mintegy visszhangként mutatkoznak a templombelsőben. Isten azt ígérte, hogy a világ végül meggyógyul, még ha ma ismételten megpróbáltatásoknak vagyunk is alávetve.”

Az ablakok különböző bibliai jeleneteket ábrázolnak, az Ószövetségből és az Újszövetségből egyaránt. Ádám és Éva paradicsomi történetét, Ábrahám, Mózes és a tízparancsolat, Dávid, és sok más bibliai eseményt. Az Újszövetségből például amint Mária a bölcsőbe helyezi Jézust, aki aztán a kereszten koronát visel. Zöld, sárga és a vörös élénk árnyalataival készültek, a hattér a Chagall-i káprázatos kék, sokféle árnyalatban, amik időt és fegyelmezettséget követelnek a látogatóktól is. „A Bibliát soha nem lehet megunni, újra és újra megragad és lenyűgöz,” vallotta Chagall.

„Marc Chagall azért festette meg Máriát a gyermekkel kisebbre, mint a mellette lévő keresztre feszített Jézus, hogy a megtestesüléssel kezdődő megváltás fokozását lehetőség szerint kifejezze. Ugyanakkor világossá válik a Messiás és édesanyja között fennálló távolság, a vérségi kötelék ellenére… A zsidó művész belépett a keresztény teológiába anélkül, hogy maga teológus lett volna. Talán ez teszi annyira meghatóvá a munkáit: így még többet is sikerül közvetítenie a hitből, mint egyes szakkönyvek és teológiai-dogmatikai előadások és írások… Néhány dolgot nem lehet elégszer, hálásan és alázatosan hangsúlyozni: hogy a zsidó művész a keresztény üzenetet helyezi előtérbe műveivel, és ezzel az egy Istenbe vetett hit kötelékén keresztül a megbékélésre nyújtja kezét. Ő, aki a mai Fehéroroszországban született és Franciaországban hunyt el, alapvetően egy zsidó művész, aki a háború után egy német város keresztény templomát dekorálta, az egykori ellenségek megbékélését megélte és hirdeti. Talán ez ma is időszerű üzenet.”

Templom

A mainzi Szent István katolikus plébániatemplomot eredetileg 990-ben alapította Willigis érsek, aki a mainzi székesegyházat is építtette, amint arról már írtunk. A dóm birodalmi célokat, vagy inkább álmokat hivatott szolgálni, a város legmagasabb pontjára épített templommal viszont egy „imahelyet akart létrehozni a birodalom számára”. A templom 1803-ig kollégiumi templom volt, amint arról a kerengő is tanúskodik. Olyan szeszélyesen és kérlelhetetlenül uralkodik a történelem az eseményeken, a „most”-ban érzünk egy leheletnyi erőt, befolyásolási készséget, más időben viszont rendetlenül teremti alkotó truktúráit, indítja folyamatait, kuszálja össze a megszületett terveket.

Mivel a templom a város legmagasabb pontjára épült, alkalmas volt megfigyelésre is, a toronyban (lakószobával) 1911-ig egy őr figyelte a várost, illetve az esetleges tűzeseteket. Ez a funkció 1559 óta létezett.

A jelenlegi templom később, 1267 és 1340 között épült, de megőrizte a Willigis-épület alaprajzát, megtartva elődjének kettős kórusát. Ez a kettős szentély/kórus az érsek névjegyévé vált. A gótikus kerengő 1462 és 1499 között épült, tehát mintegy 150 évvel a templom befejezése után. A 2000-es évek közepén történt felújítása óta a kerengőt Rajna-vidék-Pfalz tartomány legszebbjének tartják. Egyházi funkciója mellett nyáron koncerteket rendeznek, illetve művészeti kiállításokat is tartanak itt.

 A barokk korszakban a Szent István-templom belsejét a kor igényeinek megfelelően díszítették, de 1857-ben egy közeli lőporraktár tornya felrobbant, és a barokk berendezés a keletkező tűzben elpusztult. A második világháborúban a Szent István-templomot háromszor is bombatalálat érte, és súlyosan megrongálódott. Például a torony helyreállítása nagy kihívást jelentett a későbbiekben. A templomhajónak és a nyugati kórusnak a boltozatát már nem állították helyre, a külső rész natúr kövezete sem volt már tetszetős. Például a Szent János templom teljes szecessziós belső tere, az orgona és a gótikus nyugati kórus boltozata odaveszett a háborús pusztításban. A külső falak azonban teljes magasságukban megmaradtak. 1948-ig többször is szóba került a templom romjainak lebontása egy parkoló vagy egy új városháza építése érdekében. 1949-ben azonban úgy döntöttek, hogy a templom műemléki értéke miatt mégiscsak újjáépítik.

Anna, Szűz Mária édesanyja, maga Mária és a gyermek Jézus, későgótikus szobra, a Mária-kápolnában. Két gyermeket tart ölében Anna, tehát jóval nagyobb Máriánál, ugyanis neki volt zarándokhelye ez a templom. Azonban 1500-ig a Szent István apátságban volt egy Mária-ereklye is, méghozzá egy koponya-darab, ami kalandos úton, végül az Aachen melletti Dürenben kötött ki, de nem olyan régen kiderült, hogy a koponya nagy valószínűséggel valamikor egy férfihez tartozott.

A kerengőben három kőből faragott, úgynevezett halotti lámpa szolgált a megemlékező lángoknak, többszáz kanonoknak volt itt temetkezési helye, neves személyek címerei, zárókövek faragott pajzsai díszítik a folyosókat. Az apátságot a nagyszabású 1803-ban kezdődött szekularizációval feloszlatták, és ettől függetlenül a városon belüli összes temetőt higiéniai okokból bezárták. Egyes sarokköveken úgynevezett kőművesjelzés található, így jelezték a mesterek, hogy meddig jutottak, mennyi az ő munkájuk, ebből következően mennyi az ő bérük.

Néhány éve újra az eredeti építkezésből megmaradt, 1340-ből származó gótikus keresztelőmedencében keresztelik a gyermekeket. Gyönyörűen felújított terem, sokan hozzák ide megkeresztelni gyermekeiket. „Mindenben, ami felébreszti bennünk a szépség tiszta és hiteles érzését, valóban jelen van Isten. Isten inkarnációjának a jele ebben a világban minden bizonnyal a szépség.” (Simone Weil) Kis gótikus ékszer a Mária-kápolna is, olyan időben a madárdalok egészen közvetlen közelről hallhatók. Olyankor egy örömkíáltás van a torkodban, olyan, amit hazavihetsz.

Két oldalhajóval rendelkező csarnoktemplom tehát, a főhajó gótikus boltozatait nem állították helyre. A falak kőfehérek, a gótikus elemek nagyrésze vörös homokkő. A torony 66 méter magas, a csúcsíves fríz szintjéig a fal valószínűleg még Willigis templomából maradt. A tornyot már 1947-ben kijavították, mert szörnyű állapotban volt, de a kupolát csak 1962-ben, a város kétezredik évfordulójának ünnepségeire építették vissza.

Jelenlegi formájában a Szent István-templom egy háromhajós gótikus csarnoktemplom, keleti és nyugati kórussal, valamint a nyugati kórus fölött tehát egy 66 méter magas nyolcszögletű harangtoronnyal.

Állítólag Willigis érseket 1011-ben ide temették, de nyughelye ma már nem ismert. Talán a kerengőben, vagy az egykori kollégiumi épületben, vagy annak területén van eltemetve. Terek, intézmények viselik nevét, annak, aki olyan szörnyen megjártak a hosszas és költséges építkezésével.

Klaus

1934-ben, édesapja elmenekülése után, a darmstadti Angolkisasszonyoknál megkeresztelték. Édesanyja érezte, hogy a légkör egyre gyűlöletesebbé válik. Bátyjával már nem maradhattak állami iskolában. Felvette a kapcsolatot a bajorországi Ettal bencés közösségével, ahol végül befogadták őket. Bátyja 1939-ben még érettségizhetett, de utána a nácik a kolostort elkobozták. Végül Klausnak is sikerült letennie az érettségit, de iskolába többé nem járhatott, sőt egyre inkább kockázatosabbá kezd válni számára az élet. Nem sorozzák be, de a Gestapo listáján van, idő kérdése mikor kerül rá is sor.

„De ott van a bibliai üzenet, hogy a szakadék nem a vég, hogy nem a halálé az utolsó szó. Hogy az élet mélységei ellenére nyilvánvaló, hogy Isten szövetségében van az emberiséggel. Ez az a megváltástörténet, amelyről a Biblia szól, és amelyet Chagall az ablakokban megjelenített. Bármilyen hihetetlenül is hangzik. Ez a történet jól végződik, csodálatosan vezet a célhoz. Isten szövetsége az időn keresztül megbízható az örökkévalóságba, a ’mennyei Jeruzsálembe’, mint a vágyakozás helyére és annak beteljesedésének szinonimájára, amit Isten teremtett.

Megtapasztaltam az üldöztetést és a háborút, és túléltem a Mainz elleni utolsó nagy támadást is. A háború után a városok romokká váltak. Mainz belvárosa 80 százalékban elpusztult. De még a városoknál is romosabbak voltak az emberi lelkek. Az volt a feladatom, hogy a keresztény hit alapján újra talajt adjak az emberek lába alá: az emberek újjáépítése. Élveztem a liturgiát is. De a fő motívum az igehirdetés küldetése volt. Ez az, amire az embereknek ma is szükségük van. A templom sugároz valamit. Ezért olyan fontosak az elmélkedések. Ezeknek a nagyszerű művészi alkotásoknak köszönhetően olyan embereket is el lehet érni, akik soha nem tennék be a lábukat egy istentiszteletre. Ugyanannyi protestáns csoportom van, mint katolikus. Természetesen vannak nem hívők is.”

1965-ben a mainzi Szent István plébániára került plébánosként, ahol 1991-ig főállásban dolgozott. Kulcsszerepet játszott a Szent István-templom háború utáni újjáépítésében. 1985-ben pápai kitüntetést kapott, a monsignore (Őszentsége káplánja) címet. Mayer urat többször is kitüntették érdemeiért. Többek között megkapta a Szövetségi Érdemkereszt első osztályát, a Rajna-vidék-Pfalz tartományi érdemrendet és a francia „L’Ordre des Arts et des Lettres au grade d’Officier de la Republique française” kitüntetést. 2005-ben Mainz város díszpolgárává avatták. 2000-ben bejegyezték a jeruzsálemi Zsidó Nemzeti Alap Aranykönyvébe, – és ez csak egy kivonat elnyert kitüntetéseiből.

„Számomra a gondviselés nem csak egy teológiai fogalom, hanem az élet valósága, amelyet sokszor megtapasztaltam. Már maga az a tény is ezt igazolja, hogy túléltem a náci korszakot. Az pedig, hogy minden úgy alakult, ahogyan alakult, beleértve a Chagall-ablakokat is, már önmagában ráadás,” summázta életét, szolgálatát, lelki látását.