(Gyász – 5. rész)
A gyász lehetőséget ad, hogy általa meggyógyuljunk, és segít abban, hogy inkább szeretettel, mint fájdalommal emlékezzünk. Ez egy kiválasztási folyamat. Aminek során elengedjük azokat a dolgokat, amik már nincsenek, miközben megragadjuk azokat a dolgokat, amelyek részévé váltak új életünknek, és immár általuk építkezünk. – Rachel Naomi Remen
„Mary Oliver írja, hogy ’a látható mennyei által lássuk a láthatatlan mennyeit’. Az együttérzés megadja nekünk azt a képességet, hogy necsak a dolgok felszínét láthassuk, hanem az élet mélyebb összefüggéseit is. Lehetővé teszi, hogy bátrabban adakozzunk, ezáltal megerősítve és megszentelve kapcsolatainkat, és hogy a Föld jobb hely legyen mikor átadjuk a következő generációnak, annál, ahogy kaptuk.” – Judith Orloff
Racionalizálás és egyéb hibák
Nagyon ritkán lehet hallani tapintatlan megnyilatkozást, legalábbis nyíltan, hiszen ennek az eseménynek a megközelítése és kezelése lassacskán kultúránk részévé vált, amelyik viszonylag erőteljesen bővül, miközben sajnos a világunk egyre kevésbé ártatlan. Az alább felsorolt negatív példák döntő többsége sem tapintatlanságból származik, mégsem árt ezekre kitérni, de ne pusztán a szavakra figyeljünk, hanem az általuk megformálni szándékozott tartalomra. Közismert, hogy szeretünk teljes valónkkal részt venni egy tanácsban, amit megfogalmazunk szívünk szeretetéből, ami azzal a kockázattal jár, hogy kevésbé fegyelmezett részükből valami zavaró is átszivároghat beszédükbe. Embernek lenni ezt is jelenti.
Mindenekelőtt néhány fogalommal visszatekintünk, és összefoglaljuk korábbi megjegyzéseinket: a gyászoló (inkább) engedi látni önmagát, azaz feltárja komplementer-énjének egyrészét, eközben benne és körülötte a fogalmak jelentése elcsúszik, az érzelmi élet felkavarodik, de a legtöbb ember ilyen helyzetben sem mond le arról, akit korábban szeretett. Az érintett úgy érzi, hogy beleegyezése nélkül telik el az idő, a világra egy szürke filter került, a fogalmazás egyszerűsödik, a mellékmondatok java lekopik, a történteket drasztikus és befejezett eseményeknek érzékeli, nem csupán egy elhúzott kontúrú új kezdetnek. „A gyász nem más, mint szerelem, aminek nincs hová mennie, olyasvalakivel élni, aki nincs velünk.” (Jamie Anderson) Aztán kezd minden rendeződni, ahhoz hasonlóan, mint amikor tél vége fele sóval megszórjuk a jeges járdát, azt követően kisüt a nap, és akkor a jég ropogva elkezd olvadni, de hogy a váratlan meleg, vagy a só a fő katalizátor, esetleg a kettő együtt, erre pontos, azaz egyedi válasz sosem lesz, mert minden történet más, ahogy nem láttunk két egyforma naplementét sem kirajzolódni az ég papiruszán.
Jó tudni azt is, hogy a hagyományos gesztusok egyszerűek és komfortosak, de túlzottan általánosak ahhoz, hogy adott esetben konkrét hasznukat lehessen venni, olyan esetben, amikor valaki még gyakran „tormát reszel,” vagy azért éber minden külső jelre, hogy elméje ne az emlékekkel gyötörje. Éppen ezért a klisék használatában (és megítélésében!) legyünk óvatosak. Az pedig, hogy veszteségének okát valaki értelmezze, éppenséggel a legutolsó dolog, amire ebben a helyzetben szüksége van a gyászolónak. Egyáltalán nem gondoljuk azonban, hogy mindez gonoszságból származik, inkább zavartságból és bizonytalanságból, az igyekezet és a tehetetlenség feszültségéből, a valamit-mondás kínjából. A szavak viszont kozmikus sebességgel érkeznek a gyászoló füléhez. Jobb ilyenkor a „Száhel lakója havon jár”-stílusban megközelíteni egymást.
A racionalizálás sem segít, az meg végképp melléfogás egy veszteséget levezetni valakinek korábbi életviteléből magatartásából, hogy „mire számítottál ezek után?” (életmód, körülmények, viselkedési anomáliák, stb.). Bár a teljes gyógyulásnak át kell mennie az igazságon, a megbocsátáson és az önelfogadáson, de a megfelelő időben, és nem szerencsés a folyamatot letörni. Olyan lenne, mint az a naiv de bájos igyekezet, amivel koraősszel ráztuk a diófát gyermekkorunkban, hogy minél hamarabb hulljanak le a levelei, hátha ezzel beindul a tél (és mindig eljött, vagy megszánt, vagy az volt a természetes rend, vagy a tengerszint feletti magasság… :).) Tény, hogy nem minden racionalizálás, amit annak tartunk, illetve fordítva is igaz, néha kegyelmes megjegyzések takarják a rideg lelkületet, de általában a szép szavakba hasonló tartalom kapaszkodik.
Csak részben tartozik ide, de megemlítjük, hogy a kutatásokból egyértelmű, hogy a stressz csökkentésére ajánlott hagyományos levezetési módszer, az „add ki magadból (másutt)!”, nem csökkenti, hanem idővel éppenséggel növeli az agresszív viselkedést, és ez igaz lehet valamennyi érzésre, gyakorlatra, amit az emberek átmenetinek, feszültséglevezetőnek tartanak. Könnyen bele lehet ragadni egy ártalmatlannak gondolt gyakorlatba. Ha az emberi elme azt tapasztalja, hogy a katarzis megoldás, akkor igyekszik gyakorolni minden helyen és időben. Érvényes lehet ez a gyászra is, bár vonatkozó kutatásokat nem ismerünk, ennek ellenére az összefüggések vizsgálatából az derül ki, hogy a megoldási kísérletek, a levezetési módszerek idővel internalizálódnak. A fizikai világot az elme átalakítja szavakká, majd az illető elhiszi ezeket a szavakat és viselkedést épít belőlük. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos megállapítása a szakembereknek, hogy a gondolkodás eredménye, nem pedig a gondolkodás folyamata az, ami spontán történik a tudatban.
Nincs olyan igazság a helyzetéről, amit jobban tud valaki más, mint maga az érintett, de olyan igazság sem létezik, aminek kimondása egycsapásra megszüntetné a szenvedését, akkor sem, ha az illető saját fájdalmából, torz gondolataiból lakmározik, adott esetben azzal eteti környezetét is. „Ami velem történt, az igazságtalanság, amit ti nem érthettek meg”- és így tovább. Mindenkinek viszket a szája, hogy ráolvassa a tuttit, hogy ez már a múlté, hogy vannak ott más részletek is, amiket figyelmen kívül hagy, és hogy azért ő sem makulátlan, hogy hamis a dedukció, és így tovább. Olyan mint a neves író esete, aki látta, amint az utcaseprő szétcsapja a járdán a szemetet és csak felveri a port, de semmi mást nem kezd a helyzettel. Mikor szóvá tette, hogy így nem lesz kevesebb a por, jött a meglepő replika: „és amit az úr bészí?”
Mindazonáltal érzelmileg sok szándékolatlanul mérgező megjegyzéssel találkozhat a gyászoló. Ugyanakkor a kívülállók mégoly suta próbálkozásai sem haszontalanok, ha azokba minimális igyekezet vagy együttérzés vegyül. Mindezek mellett és ellenére mindvégig megmarad az érintett lehetősége arra vonatkozóan, hogy eldöntse: milyen értelmet ad a borzalmaknak, illetve hogy azok mire tanítják őt, mit szűr le környezetének próbálkozásaiból, hogyan és kikkel szeretne tovább menni. Nincs ebben semmi kényszer, ez csak egy lehetőség, és jó körültekintőnek lenni, sötétben ugyanis nem rohangálunk, óvatosan, lépésről-lépésre haladunk, talán megfontoltabban annál is, ahogy egy évszak közeledik.
Ne felejtsük, hogy az első időszakban nem fogékony az elvont gondolatokra, elméje mintha labirintusba vezetné valamennyi jótanácsunk. Spirituális, bibliai gondolatok egy következő szakaszban lehetnek hasznosak, természetesen ha az érintett fogékony azokra. Lelki gyomrozáskor könnyen megfogalmazódhat egy fájdalmas kérdés, ami nehezen gyógyuló sebet éget a szívbe: „Mások olyan könnyen megtalálják a kapcsolatot Istennel. Én vajon miért nem?” Átalakul a lelki élet is, és a tisztult látás előzménye igen gyakra maga a zavaros. A kegyelem megtapasztalása egy szempillantás alatt végbemehet, a próba értelmezése viszont művészet, és egy életen át formálódik.
Néhány kerülendő megjegyzés
„Tudom, hogy mit érzel”, „Tudom, hogyan érzed magad.” – Nincs mögötte rossz szándék, de azbállítás nem igaz, ugyanis senki nem volt még olyan helyzetben mint az érintett, ezért nem is tudhatja, hogy pontosan mit él át, hogyan érzi magát, hiszen alkata és vesztesége egyedi. A regényekben, ha egy fejezet véget ér, lapozni szoktak, a történetben és a fizikai nyomtatványban is. Az életben viszont erősebb fényű lámpát állítunk rá, és újraolvassuk az egészet. Talán újra és újra. Bizonyos számú ismétlés még teljesen természetes.
„Minden elmúlik”, „az idő meggyógyítja”, „idővel könnyebb lesz.” – A gyász nem lineáris folyamat, egy év múlva és öt év múlva is ugyanolyan nehéz lehet. Egyéntől, helyzettől függ. A tapintatlan megjegyzések, a felejteni-akarás rossz ritmusa csak elodázza a megoldást. Egyelőre úgy érzi magát, mint egy madár, amelyik először éli át, hogy ezentúl a röpképtelenek családjába tartozik
„Szedd össze magad!”, „Légy bátor!”. – Nem hangzik rosszul, de egy gyászolónak borzasztó érzést ilyeneket hallhatni. Ő most nem akar kitartó lenni, hanem át akarja élni a fájdalmát, legfeljebb támaszt keres, meg akarja osztani érzéseit, nem pedig „tartani magát”. Ha azt hallja, hogy „tarts ki”, azt könnyen úgy értelmezi, hogy támogatásra nem is tarthat igényt, hiszen mindent magának kell megoldania.
Ne adjunk kéretlen tanácsokat, azok csak irritálják. A gyakorlati segítség nagyon fontos, de csak akkor, ha kéri. Ne meséljen mások bánatáról, hasonló helyzetekről. Ne siránkozzon „Most mit tegyünk?” stílusban – ez csak fokozza a fájdalmat és növeli a dezorientáltságot, hiszen az illető még „vízen jár.” Kívülről nézve világos lehet, hogy Isten szemmel tartja és készíti számára a jövőt, de ennek felismerésére nincs még kész, nem is beszélve a befogadásról.
„Minden okkal történik”, „most már jobb helyen van”, vagy „most már van egy angyalod a mennyben”, – mindezek igazak lehetnek, de egyáltalán nem segítenek, talán nem is az a céljuk, inkább csak hárításként használják. Nincs értelme intellektualizálni a veszteséget olyan kijelentésekkel, mint „teljes életet élt”, „lehetett volna rosszabb is”, „mindannyian meghalunk egyszer”, „ő is azt akarná, hogy örömmel éld tovább az életed”, „az idő minden sebet begyógyít”, „ami nem öl meg, az erősebbé tesz”, vagy „talán így jobb”. Hagyni kell, hogy szomorúsága ideiglenesen feloldja boldogságát, mert ebben a fázisban ez számára a megnyugatató, ebben van a békessége. Vagyis ha nincs öröm benne. Lesznek, akik megpróbálják elterelni az érintett figyelmét a gyászáról: „Tovább kell lépned, mert másokról is gondoskodnod kell”, „légy hálás azokért, akik megvannak”, vagy „légy bátor a többi családtagért”. Ezek a mondatok mind fájdalmasak lehetnek, mert lebecsülik a veszteségét, és elszigeteltséget, magányt eredményeznek.
Tematikus összefoglaló:
Racionalizálás (megérett már…, mindenkinek jobb így…)
Saját történetek sorolása (én is így éltem meg…, amikor mi/velünk/nálunk…)
A megoldásnak egy nem konkretizált jövőbe tolása (majd meglátod, hogy…)
Idő előtt gyógyultnak nyilvánítás (nem kell annyit nyafogni, szomorkodni…, mások bezzeg…)
Vádaskodás (ha jobban figyelsz/ ha más kezelést választasz/ ha nem úgy élsz, ahogy/ ha elég erős lenne a hited…)
Eltartani a problémát (mások, a körülmények okozták, véletlen, sors szeszélye, vagy éppen: ignorálni, kerülni a témát)
Elspiritualizálás (bibliai és lelkiségi szövegek idézése)
Spirituális rövidítés (Isten tervében így volt, majd odaát minden szép lesz)
Legyünk óvatosak, de inkább ne mondjuk:
Válts témát!
Ne gondolj rá…
Foglald el magad valami mással!
Ő most egy jobb helyen van.
Ő már nem szenved többé.
Minden okkal történik.
Nem normális így érezni.
Vigyáznod kell, mert a gyász könnyen mentális zavarrá válhat.
Elhunyt szeretted sem akarná, hogy szomorú legyél.
Nem tudom elhinni, hogy még mindiggyászolsz.
Talán gyógyszert kellene szedned.
Mostanra már nem kellene jobban érezzed magad?
Nem normális, hogy ilyen sokáig fáj.
Bízz Isten tervében.
Engedd már el!
Próbáld ki (ezt a terápiát, azt a technikát), hogy segítsen gyógyulni.
Próbálj meg emlékezni a jó dolgokra.
Mit ne tegyünk?
Ne próbáljuk elterelni a gyászoló figyelmét, hogy jobban érezze magát néhány percig, hogy utána, ha magára marad, visszazuhanjon egy mélyebb szintre.
Ne adjunk virágot, mert azok közös ünnepeikre emlékeztethetik őt.
Ne erőltessük a nyugtatókat. Ha szükséges, egy ideig viszont nyugodtan lehet használni enyhébb készítményeket. (2010-ben a történelem során először, a nem szándékos gyógyszermérgezések jelentették a vezető halálozási okot az Egyesült Államokban, meghaladva a gépjárműbalesetek okozta halálesetek számát.)
Ha valaki nem gyászol, viszont úgy gondoljuk, hogy kellene, ne próbáljuk erőszakkal belemeríteni.
Az emlékezés nem egy edény, aminek ki lehet merni, önteni a tartalmát. Az egy forrás, ami mélyből és felszínből egyaránt gyűjti tartalmát. Igenis, érzik ízén, látszik volumenén az elmúlt időszak időjárása, azaz azok a közvetlen hatások, amik aktuálisan érik. a tea akkor is tea marad, ha egyik edényből a másikba áttöltik, közölt gondolatainkat viszont az érintettek befogadják, és ezzel a szavak önálló és ellenőrizhetetlen életre kelnek.
Mit mondjunk?
Mielőtt pár általános mondatot leírunk, érdemes figyelembe venni a segítő foglalkozásúak körében ismert mondást: A legfontosabb, hogy ott legyél. Az is nyilvánvaló, hogy „az Ő sebei által gyógyulunk meg.” Jézus nem hosszas beszédet tartott nagycsütörtök estéjén, nem akarta sebtében átadni tanítványainak mindazt, amit fontosnak gondolt. Kenyeret és bort osztott szét. Együtt volt velük. „A fájdalom mindannyiunkat teológusokká tesz… A fájdalom az egyik leggyorsabb út a Szenttel való sallangmentes találkozáshoz.” Barbara Brown Taylor
Segíts megérteni a dolgokat a te szemszögedből.
Mit tehetünk együtt, hogy változtassunk a dolgokon?
Veled vagyok, és elérhető leszek számodra.
Szívesen hallgatlak. Ha bármire szükséged van, csak szólj, kész vagyok segíteni.
Bármikor fordulhatsz hozzám. Megoszthatod velem gondjaid, ne tartsd magadban.
Megkérdezhetem hetente egyszer, hogy mi van veled?
Az érzéseid normálisak, megértelek. Ami veled történt, valóban szörnyű. Nagyon sajnálom, együttérzek veled.
Miről szoktál álmodni mostanában?
Lehetőséged van segítséget kérni. Nagyon fontos, hogy figyelj magadra.
Szeretném, ha megbirkóznál ezzel, hogyan tudnék segíteni?
Könnyebb lenne neked, ha hetente eljönnék hozzád? Hívhatlak időnként kávézni egy cukrászdába?
További hasznos mondatok:
Az érzéseid komolyak és fontosak. Készen állok meghallgatni téged.
Látom/hallom/érzem, hogy számodra súlyos esemény volt…
Igen, ez tényleg fájdalmas/nehéz/ijesztő.
Itt vagyok látlak és hallak.
Elfogadok mindent, ami veled történik.
Nem foglak megítélni. Nyugodtan ellazulhatsz.
Itt önmagad lehetsz. Sírhatsz, ha akarsz.
Meg fogod oldani, még ha most nem is tudod, hogyan.
Ezt apránként, kis lépésekkel lehet túlélni.
Mit tegyünk?
Figyeljünk az alapvető szükségleteire. Ideális esetben segítsünk a mindennapi teendőkben. A gyászoló embernek nincs ereje a mindennapi élet megszervezéséhez. Legyen mellette valaki, anélkül, hogy ítélkezne vagy kritizálna. Teremtsünk biztonságos fizikai teret a gyász feldolgozásához. Olyan nehezen kezelhető időszak ez számára, mint amikor a gyermekkorból elkezd kifele kanyarodni az út, egyszerre izgalmas, egyszerre kétségbeejtő, és így együtt nehezen kezelhető. Vannak olyan érvek, amelyek csak újabb kérdéseket vetnek fel, éppen ezért ebben az élethelyzetben nem szerencsések. Vannak viszont olyanok, amik a jelenlét megerősítését szolgálják.
Iszol? Eszel? Alszol? Fűtésed rendben?
Nem szeretnél sétálni?
Most rendelek élelmiszert, rendeljek neked is, van valamire szükséged?
A gyász fajtái
A gyászoló megközelítésében segítség lehet, ha a gyászának fajtáját nagyjából ismerjük. Az alábbi rövid lista segíthet ebben.
Túlzott. Amikor nem látszik a vége, extatikus viselkedés jellemzi. Elutasítja a továbblépést. Nemcsak időben húzódik el, hanem intenzitása sem csökken, de a legfontosabb vonása, hogy újabb és újabb frontok nyílnak benne, a veszteség mellet ismételt harag, lelkiismeretfurdalás, stb. gyötri.
Összetett. Nem hozzá tartozó elemek megzavarják. Pl. anyagi problémák, családtagok közötti viszály, stb. Ide szokták sorolni azt a gyászt is, amikor a hátramaradottnak tisztázatlanok a kapcsolatos érzései, vagyis egyszerre él benne az elhunyt emberi nagyságának és gyarlóságának emléke. Ugyanez, rendszerint azonban enyhébb formában, megjelenik nyugdíjbavonuláskor, váláskor, illetve a testi rugalmasság elvesztésének első jelei során.
Krónikus. Nincs előrelépés. Olyan körforgás érzékelhető, amelyből úgy tűnik, nincs kiút. Gyakran megreked a düh fázisában, és nem tud továbblépni. Ez a hirtelen vagy erőszakos halálesetek esetében fordul elő. Valahogyan ellenállnak a történtek elfogadásának, és megszállottan arra koncentrálnak, hogy életben tartsák az emlékét annak, aki már nincs közöttük. Ez végül megbénítja az életüket, és állandóan fájdalomban tartja őket. A depressziós hajlamú emberek hajlamosabbak erre a fajta fájdalomra, amely könnyen életmódjukká is válik. Először a szorongás, a szomorúság és a bűntudat, majd a tehetetlenség és a kiábrándultság érzése jelentkezik. Ez a fajta gyász szakértői segítséget igényel.
Előrehozott, előjegyzett, anticipációs. Amikor egy veszteség előre látható. Hosszan tartó betegség, hosszú távollét, vagy válás. Ennek ellenére az esemény bekövetkezte, vagy a folyamat egyik eleme lesz a határvonal, és onnantól kezd egy virtuális időszámítást, amit rendszerint a gyász egész szakaszán érvényesít.
Kóros. Amikor a szenvedő személy minden rendelkezésre álló segítség ellenére sem képes elérni a pszichofizikai egyensúly állapotát. Tanácsadásra, segítségre van szüksége, nem ritkán pszichiátriai kezelést igényel. Gyakori az, hogy az illető már nem aktívkorú, úgyhogy párhuzamosan az elszigetelődés veszélye is fenyegeti. Együtt a kettő igen nehéz helyzetbe sodorja.
Felfüggesztett. Amelyikkel sokáig nem foglalkoznak. Az érintett személy elzárja az érzéseit. Úgy próbál viselkedni, mintha semmi sem történt volna, és teljesen elzárkózik a kérdés elől. Ha megemlítik, nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, mint bármely más eseménynek. Úgy tűnik, közömbös. Ebben az esetben, amely nagyon elterjedt, a tagadás mechanizmusa működik. A hatása olyan erős, hogy az érintett személy nem érzi magát képesnek arra, hogy szembenézzen vele. Ezért az élet más aspektusaira koncentrál. A probléma az, hogy a rejtett fájdalom mindig újra felbukkan, ingerlékenység, szorongás vagy fizikai betegség formájában.
Késleltetett. A folyamat elhúzódik. Gyakran éppen a kezdeti szakasz tart túl sokáig. Az okok főként a kényszerű vagy erőltetett tudatlanságból fakadnak, például amikor a kisgyerekeket távol tartják a búcsúszertartásoktól. Így mindig másoktól kell engedélyt kérniük, hogy meggyászolhassák szeretteiket. Gyakran ez a gyász egy korábbi (felfüggesztett gyász) következménye.
Gátolt. Azok élik át, akiknek nagy nehézséget okoz az érzelmeik kifejezése. Ez a helyzet a gyermekeknél, akik nem tudják kifejezni érzéseiket, a felnőttek figyelmen kívül hagyják a fájdalmukat, és nem segítenek nekik abban, hogy túljussanak rajta, mert meg vannak győződve arról, hogy „nem értik”. A gyász gátolása előfordulhat kognitív fogyatékossággal élő emberek esetében is, vagy olyan helyzetekben, amikor az apa vagy az anya a gyermekek érdekében megpróbál kitartani, holott a viszonyuk már hideg vagy éppenséggel ellenséges. De felnőtteknél is megesik, amikor valaki nagyon zárkózott és nincs lehetősége beszélni az érzéseiről. Mindenesetre a gátlás rögeszmékhez, állandó depresszióhoz és szorongáshoz vezet.
Hiteltelenített. Harmadik fél, vagy felek elutasítják az adott személy fájdalmát. Hosszú távon mások mindig megpróbálják hitelteleníteni a gyászt, mert azoknak, akik nem szenvednek, el kell engedniük a távozott személyt, és tovább kell élniük az életüket. Vannak azonban olyan speciális helyzetek, amikor a gyászt már a kezdetektől nyíltan hiteltelenítik. Például amikor egy szerető, vagy az ex hal meg. Néha ez vonatkozik egy háziállat halálára is, mások hajlamosak lesznek lekicsinyelni ezt a szenvedést, mert végül is csak egy állatról van szó.