(Gyász – 5. rész)
„A gyász lehetőséget ad, hogy általa meggyógyuljunk, és segít abban, hogy inkább szeretettel, mint fájdalommal emlékezzünk. Ez egy kiválasztási folyamat. Aminek során elengedjük azokat a dolgokat, amik már nincsenek, miközben megragadjuk azokat a dolgokat, amelyek részévé váltak új életünknek, és immár általuk építkezünk.” – Rachel Naomi Remen
„Mary Oliver írja, hogy ’a látható mennyei [eredetű] által lássuk a láthatatlan mennyeit’. Az együttérzés megadja nekünk azt a képességet, hogy necsak a dolgok felszínét látssuk, hanem az élet mélyebb összefüggéseit is. Lehetővé teszi, hogy bátrabban adakozzunk, ezáltal megerősítve és megszentelve kapcsolatainkat, és hogy a Föld jobb hely legyen mikor átadjuk a következő generációnak, annál, ahogy kaptuk.” – Judith Orloff
Racionalizálás és egyéb hibák
Egyre ritkábban lehet hallani tapintatlan megnyilatkozásokat, ami arra utal, hogy a gyász értelmezése, illetve a gászoló megközelítése illetve érzéseinek kezelése lassacskán kultúránk részévé válik, amelyik jóllehet erőteljesen bővül, mindazonáltal egyre kevésbé ártatlan. Alább felsorolt negatív példák döntő többsége sem tapintatlanságból ered, mindazonáltal nem árt ezekre is kitérni. Felhívjuk az érintettek figyelmét, hogy hasonló megjegyzésekkor ne csupán a szavakra koncentráljanak, és vegyék figyelembe a „vigasztalási frusztációt”, ami megzavarja a megformálni szándékozott tartalmat. Ehhez társul a „közvetlenkedési igyekezet”, ami könnyen óvatlanná tesz, és rejtett zavarunk átszivároghat beszédükbe. Mindezt tovább nehezíti a közismert igyekezet, hogy teljes valónkkal kívánunk részt venni egy-egy tanácsunkban, ezért nyugatalanok vagyunk, ha nem adhatjuk teljes valónkat, sőt, ha lehet annál is többet :).Mindez a vigasztalás erőfeszítésének és az eredményességhez szükséges nyitottságnak közös kockázata. Dehát embernek lenni ezt is jelenti.
Mindenekelőtt néhány fogalommal visszatekintünk, és összefoglaljuk korábbi megjegyzéseinket: a gyászoló (inkább) engedi látni önmagát, azaz feltárja komplementer-énjének egyrészét, eközben benne és körülötte a fogalmak jelentése elcsúszik, érzelmi élete felkavarodik, adott esetben „tüskés disznóvá” (idézet!) válik, de a legtöbb hozzátartozó, barát ilyen helyzetben sem mond le arról, akit korábban szeretett. „A gyász nem más, mint szerelem, aminek nincs hová mennie, olyasvalakivel élni, aki nincs velünk.” (Jamie Anderson) Aztán kezd minden rendeződni, ahhoz hasonlóan, mint amikor tél vége fele sóval megszórjuk a jeges járdát, azt követően kisüt a nap, és akkor a jég ropogva elkezd olvadni, de hogy a váratlan meleg, vagy a só a fő katalizátor, vagy hogy mi a pontos arányuk a folyamatban, erre molekuláris szintű válasz sosem lesz, ahogy a gyász esetén sincs, mert minden történet más, ahogy nem látunk két egyforma naplementét sem kirajzolódni az ég papiruszán. Szóval külső hatások, vigasztaló manőverek és szavak pozitív hatása, illetve ezek nyomán megfakadó belső források együttesen formálják életének új szakaszát. Az idő önmagában nem old meg, nem gyógyít meg semmit, legfeljebb elmaszatolja a fájdalmat, azaz oda is kerül belőle, ahol támogatói segítség mellett nem fordulhatna elő. Az idő csak felkínálkozik a pozitív befolyásoknak, hogy azok is megjelenjenek. Mint korábban, más összefüggésben megjegyeztük, az idő a (semleges) vászon, amire a tartalmak felkerülhetnek, és hogy be is fejezzük a metaforát: az elkészült kép a kiteljesedett élet lenne.
Jó tudni azt is, hogy a hagyományos gesztusok (formulák, gesztusok, szertartások) egyszerűek és komfortosak, de túlzottan általánosak ahhoz, hogy adott esetben konkrét segítséget jelentsenek, természetesen nem is az a szerepük. Ha valaki még gyakran „tormát reszel,” vagy azért figyel éberen minden külső jelre, hogy elméje ne az emlékekkel gyötörje, akkor szüksége van kifejezett, személyes támogatásra. Éppen ezért a klisék használatában (és megítélésében!) legyünk óvatosak, mindenekelőtt mértékletesek. Valamire és valameddig még alkalmasak, de értelmetlen őket erőltetni, amikor már nyilvánvalóan nem hatékonyak. Az pedig, hogy veszteségének okát valaki értelmezze, akár empatikusan is, az éppenséggel a legutolsó dolog, amire ebben a helyzetben a gyászolónak igénye és szüksége van. Egyáltalán nem gondoljuk azonban, hogy minden ilyen gesztus, próbálkozás gonoszságból vagy tapintatlanságból származik, inkább zavartságból és bizonytalanságból, az igyekezet és a tehetetlenség feszültségéből, a valamit-mondás kínjából. A szavak viszont kozmikus sebességgel érkeznek a gyászoló füléhez, és utólag már nehéz lecsendesíteni az örvényt, ami adott esetben kialakult érzelmi életében. Jobb ilyenkor a „Száhel lakója havon jár”-stílusban megközelíteni próbában levő embertársunkat.
A racionalizálás sem segít, az meg végképp melléfogás egy veszteséget levezetni valakinek korábbi életviteléből magatartásából, hogy „mire számítottál ezek után?” (életmód, körülmények, viselkedési anomáliák, stb.). Bár a teljes gyógyulásnak át kell mennie az igazságon, a megbocsátáson és az önelfogadáson, de a megfelelő időben, és nem szerencsés a folyamatot letörni, természetesen nyilvánvaló tartalmakat kihagyni sem. Olyan lenne, mint az a naiv de bájos igyekezet, amivel koraősszel ráztuk a diófát gyermekkorunkban, hogy csupász ágai minél hamarabb bevonzzák a telet (és csodák csodája, mindig eljött, eredményesek voltunk, megszánt, vagy a tengerszint feletti magasság tette… :)) Tény az is, hogy nem minden racionalizálás, amit annak tartunk, illetve fordítva is igaz, néha kegyelmes megjegyzések takarják a rideg lelkületet, de általában a konzisztens szép szavakba hasonló tartalom kapaszkodik.
Csak részben tartozik ide, de megemlítjük, hogy a kutatásokból egyértelmű, hogy a stressz csökkentésére ajánlott hagyományos levezetési módszer, az „add ki magadból (másutt)!”, nem csökkenti, hanem idővel éppenséggel növeli az agresszív viselkedést, és ez igaz lehet valamennyi érzésre, megoldásra, amiket egyébként az emberek átmenetinek, puszta feszültséglevezető gesztusoknak tartanak. Szóval könnyen bele lehet ragadni egy ártalmatlannak elkönyvelt gyakorlatba. Ha az emberi elme azt tapasztalja, hogy a katarzis megoldás, akkor igyekszik gyakorolni minden helyen és időben. Érvényes lehet ez a gyászra is, bár vonatkozó kutatásokat nem ismerünk, ennek ellenére az összefüggések vizsgálatából az derül ki, hogy a megoldási kísérletek, a levezetési módszerek idővel internalizálódnak. A fizikai világot az elme átalakítja szavakká, majd az illető elhiszi ezeket a szavakat és viselkedést épít belőlük. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos megállapítása a szakembereknek, hogy a gondolkodás eredményét munkálja, nem pedig magát a gondolkodási folyamatot irányítja egyfajta automatizmus a tudatban.
Nincs olyan igazság a helyzetéről, amit jobban tud valaki más, mint maga az érintett, de olyan igazság sem létezik, aminek kimondása egycsapásra megszüntetné a szenvedését, akkor sem, ha az illető saját fájdalmából, torz gondolataiból lakmározik, adott esetben azzal eteti környezetét is. „Ami velem történt, az igazságtalanság, amit ti nem érthettek meg”- és így tovább. Mindenkinek viszket a szája, hogy ráolvassa a tuttit, hogy ez már a múlté, hogy vannak ott más részletek is, amiket figyelmen kívül hagy, és hogy azért ő sem makulátlan, hogy hamis a dedukció, és így tovább. Olyan mint a neves író esete, aki látta, amint az utcaseprő szétcsapja a járdán a szemetet, és hogy csak felveri a port, de semmi mást nem kezd a helyzettel. Mikor szóvá tette, hogy így nem lesz kevesebb a por, jött a meglepő replika: „és amit az úr bészí?”
Mindazonáltal érzelmileg sok szándékolatlanul mérgező megjegyzéssel találkozhat a gyászoló. Ugyanakkor a kívülállók mégoly suta próbálkozásai sem haszontalanok, ha azokba minimális vigasztalási igyekezet vagy együttérzés vegyül. Mindezek mellett és ellenére mindvégig megmarad az érintett lehetősége arra vonatkozóan, hogy eldöntse: milyen értelmet ad a történteknek, illetve hogy azok mire tanítják őt, mit szűr le környezetének próbálkozásaiból, hogyan és kikkel szeretne tovább menni. Nincs ebben semmi kényszer, ez csak egy lehetőség, és jó körültekintőnek lenni, sötétben ugyanis nem rohangálunk, óvatosan, lépésről-lépésre haladunk, talán megfontoltabban annál is, ahogy egy évszak közeledik.
Ne felejtsük, hogy az első időszakban nem fogékony az elvont gondolatokra, elméje mintha labirintusba vezetné valamennyi jótanácsunk. Spirituális, bibliai gondolatok egy következő szakaszban lehetnek hasznosak, természetesen ha az érintett fogékony azokra. Lelki gyomrozáskor könnyen megfogalmazódhat egy fájdalmas kérdés, ami nehezen gyógyuló sebet éget a szívbe: „Mások olyan könnyen megtalálják a kapcsolatot Istennel. Én vajon miért nem?” Átalakul a lelki élet is, és sem az érintettnek, sem a támogatóinak nem szabad elfelejtenük, hogy a tisztult látás előzménye igen gyakra maga a zavaros. A kegyelem megtapasztalása egy szempillantás alatt végbemehet, a próba értelmezése viszont egy életen át formálódik.
Néhány kerülendő megjegyzés
„Tudom, hogy mit érzel”, „Tudom, hogyan érzed magad.” – Ilyen kijelentések mögött legtöbb esetben nincs semmiféle rosszakarat, mégsem dicséretes, ugyanis senki nem volt még pontosan olyan helyzetben mint az érintett, ezért egészen biztosan nem is tudhatja, hogy mit él át, hogyan érzi magát, hiszen alkata és vesztesége egyedi. Regényes elképzelések szerint, ha valamely fizikai nyomtatványban egy fejezet nehezen olvasható, lapozni fognak, a való életben viszont másként járunk el: erősebb fényű lámpát állítunk rá, és újra megpróbáljuk az olvasást. Újra és újra. Aztán már nem az olvasással, hanem a megértéssel viaskodunk, és kezdjük előlről. Bizonyos számú ismétlés még teljesen normális, sőt, természetes. A múlt homályosabb eseményeinek, a megélt élényeknek, benyomásoknak ismételt átböngészése lehet a kötődés bizonyosságának is jele. Jelzés arról, hogy valaki valóságosan belekeveredett egy viszonyba, elköteleződött és szeretni tudott, és mivel fontosnak tartotta, mindent szeretné újraélni, főként: újraértelmezni. „Ne menj messzire azzal, tartja a mondás, aki kényelmesen, szívfájdalom nélkül képes lapozni. Te leszel a következő.” Szakirodalomban a kóros vagy affele hajló ismétléseket ruminációnak, rágódásnak nevezik.
„Minden elmúlik”, „az idő meggyógyítja”, „idővel könnyebb lesz.” – A gyász nem lineáris folyamat, egy év múlva és öt év múlva is ugyanolyan nehéz lehet. Egyéntől, helyzettől függ. A tapintatlan megjegyzések, másrészt a felejteni-akarás rossz ritmusa csak elodázza a megoldást, az érintett érzelmi élete ütemet veszt, és kiesik a ritmusból. Mint egy madár, amelyik először éli át, hogy fajával együtt ezentúl a röpképtelenek családjába tartozik.
„Szedd össze magad!”, „Légy bátor!” – Nem hangzik rosszul, de egy gyászolónak borzasztóan nyomasztó érzés ilyen mondatokat hallhatni. Ő most nem kitartó akar lenni, nem bátorságát, lelkierejét kívánja demonstrálni, hanem át akarja élni a fájdalmát, legfeljebb támaszt keres, meg akarja osztani érzéseit, nem pedig „tartani magát”. Éppenséggel azt szeretné, hogy szabadon gyenge lehessen, elesett, vigazstalásra szoruló, mindezek ellenére mégis biztonságban érezhesse magát. Ha azt hallja, hogy „tarts ki”, azt könnyen úgy értelmezi, hogy támogatásra nem is tarthat igényt, hiszen mindent magának kell megoldania.
Ne adjunk kéretlen tanácsokat, azok csak irritálják. A gyakorlati segítség nagyon fontos, de csak akkor, ha kéri. Ne meséljen mások bánatáról, hasonló helyzetekről. Ne siránkozzon „Most mit tegyünk?”-stílusban – ez csak fokozza a fájdalmat és növeli a dezorientáltságot, hiszen az illető még „könnyvízen jár.” Kívülről nézve világos lehet, hogy Isten szemmel tartja és készíti számára a jövőt, de ennek felismerésére lehet, hogy nincs még kész, nem is beszélve arról, hogy logikai készségeit elnyomja egy érzelmi prioritás, ami elemi erővel akar érvényesülni, és minden gondolkodási motívumot irányítani kíván.
„Minden okkal történik”, „most már jobb helyen van”, vagy „van egy angyalod a mennyben”, – mindezek igazak lehetnek, de egyáltalán nem segítenek, talán nem is az a céljuk, inkább csak hárításként használják. Nincs értelme intellektualizálni a veszteséget olyan kijelentésekkel, mint „teljes életet élt”, „lehetett volna rosszabb is”, „mindannyian meghalunk egyszer”, „ő is azt akarná, hogy örömmel éld tovább az életed”, „az idő minden sebet begyógyít”, „ami nem öl meg, az erősebbé tesz”, vagy „talán így jobb”. Hagyni kell, hogy szomorúsága ideiglenesen feloldja boldogságát, mert ebben a fázisban ez számára a megnyugatató, ebben van a békessége. Vagyis ha nincs öröm benne. Lesznek, akik megpróbálják elterelni az érintett figyelmét a gyászáról: „Tovább kell lépned, mert másokról is gondoskodnod kell”, „légy hálás azokért, akik megvannak”, vagy „légy bátor a többi családtagért”. Ezek a mondatok mind fájdalmasak lehetnek, mert lebecsülik veszteségét, és azt a képzetet erősítík meg benne, hogy az emberek nem értik, hogy képtelenek felfogni mi zajlik érzelmi életében, és ennek a keserű tapasztalatnak elszigeteltség, magány lehet a következménye.
Tematikus összefoglaló:
Racionalizálás (megérett már…, mindenkinek jobb így…)
Saját történetek sorolása (én is így éltem meg…, amikor mi/velünk/nálunk…)
A megoldásnak egy nem konkretizált jövőbe tolása (majd meglátod, hogy…)
Idő előtt gyógyultnak nyilvánítás, összevetés másokkal (nem kell annyit nyafogni, szomorkodni…, mások bezzeg…)
Vádaskodás, alattomos utalás saját negatív dolgaira (ha jobban figyelsz/ ha más kezelést választasz/ ha nem úgy élsz, ahogy/ ha elég erős lenne a hited…)
Eltartani a problémát (mások, a körülmények okozták, véletlen, sors szeszélye, vagy éppen: ignorálni, kerülni a témát)
Elspiritualizálás (bibliai és lelkiségi szövegek idézése, egészen személytelenül, mintha tömeggyártott példány lenne)
Spirituális rövidítés (Isten tervében így volt, majd odaát minden szép lesz)
Legyünk óvatosak, de inkább ne mondjuk:
Válts témát!
Ne gondolj rá…
Foglald el magad valami mással!
Ő most jobb helyen van.
Már nem szenved többé.
Minden okkal történik.
Nem normális így érezni.
Vigyáznod kell, mert a gyász könnyen mentális zavarrá válhat.
Elhunyt szeretted sem akarná, hogy szomorú legyél.
Nem tudom elhinni, hogy még mindig gyászolsz.
Talán gyógyszert kellene szedned.
Mostanra már nem kellene jobban érezned magad?
Nem normális, hogy ilyen sokáig fáj.
Bízz Isten tervében.
Engedd már el!
Próbáld ki (ezt a terápiát, azt a technikát).
Próbálj meg emlékezni a jó dolgokra.
Mit ne tegyünk?
Ne próbáljuk elterelni a gyászoló figyelmét, hogy jobban érezze magát néhány percig, hogy utána, ha magára marad, visszazuhanjon egy mélyebb szintre.
Ne vigyünk nekik virágot, mert azok közös ünnepeikre emlékeztethetik őt. Ez természetesen egy általános szabály, amit egyedi helyzetekben nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni.
Ne erőltessük a nyugtatókat. Ha szükséges, egy ideig viszont nyugodtan lehet használni enyhébb készítményeket. (2010-ben a történelem során először, a nem szándékos gyógyszermérgezések jelentették a vezető halálozási okot az Egyesült Államokban, meghaladva a gépjárműbalesetek okozta halálesetek számát.)
Ha valaki nem gyászol, viszont úgy gondoljuk, hogy kellene, ne próbáljuk erre emlékeztetni, vagy úgy kezelni, mintha számára még mindig az lenne a normális, elfogadható érzés.
Az emlékezés nem egy edény, aminek ki lehet merni, önteni a tartalmát. Az egy forrás, ami titokzatos mélységekből tör elő, de a felszínből is gyűjti tartalmát. Igenis, érzik ízén, látszik volumenén az elmúlt időszak időjárása, vagyis azok a közvetlen hatások, amik aktuálisan érték. Közölt gondolatainkat az érintettek befogadják, ebben az állapotukban ténylegesen is isszák azokat, és ezzel szavaink önálló életre kelnek. Legyünk tehát óvatosak, de ha a szívünk tiszta, vagyis tisztáztuk az érintettel kapcsolatos érzéseinket, és azok rendben vannak, szabadnak érezhetjük magunkat, mert minden, ami pozitív együttérzésből fakad, az a gyógyulás irányba segít. Minden másra pedig ott van az „útfélre esett magvak” sorsával kapcsolatos vigasztalás: a madarak (is) Isten madarai.
Mit mondjunk?
Mielőtt pár általános mondatot leírunk, érdemes figyelembe venni a segítő foglalkozásúak körében ismert mondást: A legfontosabb, hogy ott legyél. Hívő emberek esetén nyilvánvaló, hogy „az Ő sebei által gyógyulunk meg.” Jézus nem hosszas beszédet tartott nagycsütörtök estéjén, nem akarta sebtében átadni tanítványainak mindazt, amit fontosnak gondolt. Kenyeret és bort osztott szét. Együtt volt velük. „A fájdalom mindannyiunkat teológusokká tesz… A fájdalom az egyik leggyorsabb út a Szenttel való sallangmentes találkozáshoz.” Barbara Brown Taylor
Segíts megérteni a dolgokat a te szemszögedből. Örömmel hallgatom, amikor beszélsz érzéseidről.
Mit tehetünk együtt, hogy változtassunk a dolgokon?
Veled vagyok, és elérhető leszek számodra.
Szívesen hallgatlak. Ha bármire szükséged van, csak szólj, kész vagyok segíteni.
Bármikor fordulhatsz hozzám. Megoszthatod velem gondjaid, ne tartsd magadban.
Megkérdezhetem hetente egyszer, hogy mi van veled?
Az érzéseid normálisak, megértelek. Ami veled történt, valóban szörnyű. Nagyon sajnálom, együttérzek veled.
Miről szoktál álmodni mostanában?
Lehetőséged van segítséget kérni. Nagyon fontos, hogy figyelj magadra.
Szeretném, ha megbirkóznál ezzel, hogyan tudnék segíteni?
Könnyebb lenne neked, ha hetente eljönnék hozzád? Hívhatlak időnként kávézni egy cukrászdába?
További hasznos mondatok:
Az érzéseid komolyak és fontosak. Készen állok meghallgatni téged.
Látom/hallom/érzem, hogy számodra súlyos esemény volt…
Igen, ez tényleg fájdalmas/nehéz/ijesztő.
Itt vagyok látlak és hallak.
Elfogadok mindent, ami veled történik.
Nem foglak megítélni. Nyugodtan ellazulhatsz.
Itt önmagad lehetsz. Sírhatsz, ha akarsz.
Meg fogod oldani, még ha most nem is tudod, hogyan.
Ezt apránként, kis lépésekkel lehet túlélni.
Mit tegyünk?
Figyeljünk az alapvető szükségleteire. Ideális esetben segítsünk a mindennapi teendőkben. A gyászoló embernek nincs ereje a mindennapi élet megszervezéséhez. Legyen mellette valaki, anélkül, hogy ítélkezne vagy kritizálna. Teremtsünk biztonságos fizikai teret a gyász feldolgozásához. Olyan nehezen kezelhető időszak ez számára, mint amikor a gyermekkorból elkezd kifele kanyarodni az út, egyszerre izgalmas, egyszerre kétségbeejtő, és így együtt nehezen kezelhető. Vannak olyan érvek, amelyek csak újabb kérdéseket vetnek fel, éppen ezért ebben az élethelyzetben nem szerencsések. Vannak viszont olyanok, amik a jelenlét megerősítését szolgálják.
Eszel rendesen? Alszol eleget? Fűtésed rendben?
Nem szeretnél időnként sétálni?
Most rendelek élelmiszert, rendeljek neked is valamit, mire lenne szükséged?
A gyász fajtái
A gyászoló megközelítésében segítség lehet, ha a gyászának fajtáját nagyjából ismerjük. Az alábbi rövid lista segíthet ebben.
Túlzott. Amikor nem látszik a vége, extatikus viselkedés jellemzi. Elutasítja a továbblépést. Nemcsak időben húzódik el, hanem intenzitása sem csökken, de a legfontosabb vonása, hogy újabb és újabb frontok nyílnak benne, a veszteség mellet ismételt harag, lelkiismeretfurdalás, stb. gyötri.
Összetett. Nem hozzá tartozó elemek megzavarják. Pl. anyagi problémák, családtagok közötti viszály, stb. Ide szokták sorolni azt a gyászt is, amikor a hátramaradottnak tisztázatlanok a kapcsolatos érzései, vagyis egyszerre él benne az elhunyt emberi nagyságának és gyarlóságának emléke. Ugyanez, rendszerint azonban enyhébb formában, megjelenik nyugdíjbavonuláskor, váláskor, illetve a testi rugalmasság elvesztésének első jelei során.
Krónikus. Nincs előrelépés. Olyan körforgás érzékelhető, amelyből úgy tűnik, nincs kiút. Gyakran megreked a düh fázisában, és nem tud továbblépni. Ez a hirtelen vagy erőszakos halálesetek esetében fordul elő. Valahogyan ellenállnak a történtek elfogadásának, és megszállottan arra koncentrálnak, hogy életben tartsák az emlékét annak, aki már nincs közöttük. Ez végül megbénítja az életüket, és állandóan fájdalomban tartja őket. A depressziós hajlamú emberek hajlamosabbak erre a fajta fájdalomra, amely könnyen életmódjukká is válik. Először a szorongás, a szomorúság és a bűntudat, majd a tehetetlenség és a kiábrándultság érzése jelentkezik. Ez a fajta gyász szakértői segítséget igényel.
Előrehozott, előjegyzett, anticipációs. Amikor egy veszteség előre látható. Hosszan tartó betegség, hosszú távollét, vagy válás. Ennek ellenére az esemény bekövetkezte, vagy a folyamat egyik eleme lesz a határvonal, és onnantól kezd egy virtuális időszámítást, amit rendszerint a gyász egész szakaszán érvényesít.
Kóros. Amikor a szenvedő személy minden rendelkezésre álló segítség ellenére sem képes elérni a pszichofizikai egyensúly állapotát. Tanácsadásra, segítségre van szüksége, nem ritkán pszichiátriai kezelést igényel. Gyakori az, hogy az illető már nem aktívkorú, úgyhogy párhuzamosan az elszigetelődés veszélye is fenyegeti. Együtt a kettő igen nehéz helyzetbe sodorja.
Felfüggesztett. Amelyikkel sokáig nem foglalkoznak. Az érintett személy elzárja az érzéseit. Úgy próbál viselkedni, mintha semmi sem történt volna, és teljesen elzárkózik a kérdés elől. Ha megemlítik, nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, mint bármely más eseménynek. Úgy tűnik, közömbös. Ebben az esetben, amely nagyon elterjedt, a tagadás mechanizmusa működik. A hatása olyan erős, hogy az érintett személy nem érzi magát képesnek arra, hogy szembenézzen vele. Ezért az élet más aspektusaira koncentrál. A probléma az, hogy a rejtett fájdalom mindig újra felbukkan, ingerlékenység, szorongás vagy fizikai betegség formájában.
Késleltetett. A folyamat elhúzódik. Gyakran éppen a kezdeti szakasz tart túl sokáig. Az okok főként a kényszerű vagy erőltetett tudatlanságból fakadnak, például amikor a kisgyerekeket távol tartják a búcsúszertartásoktól. Így mindig másoktól kell engedélyt kérniük, hogy meggyászolhassák szeretteiket. Gyakran ez a gyász egy korábbi (felfüggesztett gyász) következménye.
Gátolt. Azok élik át, akiknek nagy nehézséget okoz az érzelmeik kifejezése. Ez a helyzet a gyermekeknél, akik nem tudják kifejezni érzéseiket, a felnőttek figyelmen kívül hagyják a fájdalmukat, és nem segítenek nekik abban, hogy túljussanak rajta, mert meg vannak győződve arról, hogy „nem értik”. A gyász gátolása előfordulhat kognitív fogyatékossággal élő emberek esetében is, vagy olyan helyzetekben, amikor az apa vagy az anya a gyermekek érdekében megpróbál kitartani, holott a viszonyuk már hideg vagy éppenséggel ellenséges. De felnőtteknél is megesik, amikor valaki nagyon zárkózott és nincs lehetősége beszélni az érzéseiről. Mindenesetre a gátlás rögeszmékhez, állandó depresszióhoz és szorongáshoz vezet.
Hiteltelenített. Harmadik fél, vagy felek elutasítják az adott személy fájdalmát. Hosszú távon a környezete számára terhessé válik a gyászoló, ezért sokan próbálhatják hitelteleníteni gyászát. Gyakran válik ez családon belüli feszültségforrásá, hogy valamelyik családtag intenzívebben és tovább gyászol, ami a többiek féltékenységét válthatja ki, mert sajnos van olyan is, hogy „gyászirigység”. Vannak azonban olyan speciális helyzetek, amikor valakinek a gyászát már a kezdetektől nyíltan megpróbálják hitelteleníteni. Például ha egy szerető, vagy az ex hal meg, netán fizikailag, erkölcsileg távolra került családtag. Néha ez vonatkozik egy háziállat halálára is, sokan hajlamosak leértékelni pl. egy gyermek fájdalmát, szomorúságát, mert végül is csak egy állatról van szó.