Néhány apróbb érdekességet említünk, nem egy átfogó beszámoló, hanem egy szellős és könnyed vázlat.
Szent Péter-templom
Indulni kellett volna, de egyik társunk lecövekelt a hátsó oszlop mellett, és mereven bámult valamivel saját magassága fölé. Egy régi kálvária grádicsain vezetik a látottak, legalábbis így értékelték, akik ismerik személyes történetét, ugyanis amit mereven nézett, az egy válogatás volt a templom második világháborút követő történetének fotódokumentációjából. A szomorúság nemes érzés, tiszteletet ébreszt, védelmet követel. A fekete-fehér fotósorozat hatékonyan szétszálazta számunkra is az épület történelmét. Emberünkön az látszott, hogy elveszítette a környezetével a kapcsolatot, „lefutott homokórája”, és ilyenkor az érintett nem érzékeli, hogy saját ideje nem valós. Ekkor értettem meg, hogy megrendültség esete forog fenn :).
Ismert volt bonyodalmakkal teli élete, vallásos megtérése, és hogy hitéletét ez a szabadulás-élmény határozta meg, de soha nem tudott ítélkezni emberi gyarlóságok fölött, ezért azok is tisztelték, akik más forrásból merítettek, köztük olyanok, akik még úgy nyilatkoznak: „nagyon különleges volt számomra is, de már elmúlt.” Ezzel azt is megfogalmazta, szemben a farizeusokkal, hogy nem kellene őket ablaknak nézni, amin keresztül a mennyországra lehet látni. Amint fogalmazott, az ember néhány hibát el kell kövessen, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.
Visszatérve emberünkhöz, néhányan tartottak is tőle, mint akinek veszélyes a múltja, és akitől mindenki valamiféle erkölcsi prédikációkat várt, hogy micsoda fertő volt előtte az élete, meg ilyesmik, de ő csak azt hajtogatta, hogy a hit nem teszi jobbá az embert, sőt, a hívő könnyen a mindentudás paráznaságába kerülhet. A hit azt a bizalmat nyújtja, hogy immár tudod, hogy valaki nevet hülyeségeiden, azzal, hogy „nyugi, nálam ez úgysem számít!” Ahogy a barátság is két önálló, egyénenként teljes személyre épül, de független mindazoktól a szamárságokoktól, amiket időnként az egyik tesz. A jó pap is elmondja aggodalmait, majd ellép az oltártól, hogy élhess a képességeid és megharcolt igazságaid, ne pedig az ő véleménye szerint. A hitélet az elvont és a konkrét, a tény és remény, a jelenvaló és az eljövendő események harmonikus montázsa. „Amikor szerelembe esel, az olyan, mintha évekig tartó pocsolyába-ugrálás után felfedeznéd az óceánt.” Sarah Kay
Az élet elevensége, a külső és belső történések váratlansága, szinte belekényszerít a meglepetések sorozatába, el kell fogadnod, hogy a benned zajló ambivalens érzések, a szüntelen kavargás és a tapasztalatok kíméletlen ellentmondásai az élet természetes jelei, és nem okok a kétségbeesésre. Zadie Smith szerint a rémület és az öröm egymás mellett ül, a lábuk egy magas híd oldaláról lóg le. Vagy amit a világ legbölcsebb emberei időnként mondanak, vagy gondolnak, de a kettő ugye bizonyos nézőpontból mindegy is, szóval: „tulajdonképpen halvány gőzöm sincs!” Valahogy így, de nem biztos, hogy pontosan így 🙂
Az egész életutunk hasonlít egy olyan történethez, mint amikor ránézel egy hegyi ösvényre, amelyik pazarlóan kanyarog össze-vissza, láthatóan teljességgel felesleges kitérőkkel. Bosszantó és borzasztó, na akkor majd én… Aztán előbb-utóbb visszakívánkozol, mert okkal került oda az út, ahova, és kanyarog arra, amerre. És arra vágysz, hogy visszakaphasd az ösvények követésének szabadságát. Kiderül az is, hogy a legkegyetlenebb érzés valahol az „igazam van” eseteinek, időszakainak felidézésében keresendő.
Szent Péter templom sorsa eléggé közismert. Nagyon röviden összefoglalva az utolsó nagy fejezetét, a második világháború során súlyosan károsodott. Szakemberek reménytelennek ítélték, sorsát ezzel a markolókra és dózerekre bízták, mindekelőtt a durva munkához az ismert hármasság, a TNT majd’ mindenható erejét kívánták igénybe venni. Kifúrták már a robbantási lyukakat is, hogy elültetik bennük a rombolást hordozó tölteteket, majd begyújtják a kanócokat, hogy egy kis spéttel, de ezúttal saját döntésből, irányítottan dőljenek a megmaradt csonkok, oszlopok és boltívek. Amúgy ez a jelenet érdekes gondolatokat pedzeget az emberi szabadság vonatkozásában.
A plébános azonban még a kijelölt nap előtt engedélyt kapott a püspöktől (bíboros), hogy próbálja rábírni a szakembereket és a döntéshozókat a hivatalos álláspont megváltoztatására. Hát így kezdődött az új fejezet, miközben jártak a törmeléken, az eget kémlelve, és közeledett a tél, amikor a szelek és fagyok mozsara töri össze, ami még megmaradt. Egész München összefogott, vallási felekezettől és érzelmi kiégettségtől függetlenül, de érkeztek adományok az Egyesült Államokból is, ki tudja milyen indíttatásból, és 1951 nyarának végén, a beszámolók szerint, sokan elsírták magukat, amikor felkerült a kereszt a toronyra, pedig ez még az a kor volt, amikor a törmelék alatt holtestek voltak, de ott sínylődtek súlyos idők és bűnök is, és egykori, sötét méhű óvóhelyekről ki-ki dugta a fejét a mérhetetlen szenvedés. A szeretet abban a formában érdekes, amiben érkezik. A legveszélyesebb a két véglet, amikor elhisszük, hogy minden rendben van, illetve amikor folyamatosan az érezzük, hogy teljes a káosz, és nem tehetünk semmit.
Emberünk úgy nyilatkozott ott az oszlop tövében, miután egy tengerszemmel a szemében tekintete lefolyt a kövezetre, hogy: „valami ilyesmi történt…” És talán ez az élet egyik fájdalomcsillapítója, a gyász és a feloldozás legkisebb közös többszöröse. Valami ilyesmi történt. És ha túl van azokon valaki, már kevésbé zavarják a mindennapi apró bosszúságok, egyes emberek ügyefogyottsága, az egész élet svédasztal a kíváncsiságnak és a szeretetnek. Milyen öröm lenne az, amit unottan, néha bosszúsan végzünk naponta többször is, kényszeredetten! Mint a nevezetes berlini angyal számára, aki lelkesülten ízlelgeti a múlandó élet jegyeit.
Esteledett amikor kiléptünk a térre a templom ajtaján. Amint felgyúlnak az erős utcai lámpák, Isten leveszi a csillagok fényét, a gyengébbeket teljesen le is kapcsolja. Sűrű földi világosság mellett már a fentiek nem látszanak, az eltávozó éjszaka aztán, miközben szedelőzködik, lázas igyekezettel begyűjti a lehullott csillagfényt, utcákról, partokról. Azért néhány arc, vagy talán csak egy, kiemelkedik a háttérből, annyira mint nappali hold vonalai, de ez épp elég. Ilyenkor kezd már kiszállni a koffein ereje a szervezetből, és csak a nap szerzett benyomásainak forgataga tart lendületben, az a centrifugális erő, ami kiszórja a könnyűt, a lényeget bennhagyja, mégha ez a kép nem is egyezik a fizika törvényeivel, amik nélkül még tejfölünk sem lenne. Volt egy nap, a lefekvés csak egy tünete ennek, egy emlék arról, hogy jó volt itt lenni, ebben az életben, hallottuk a világ hangját, láthattuk fényeit és mélységeit, szavaink is még kapaszkodnak ajkainkba, és megismertük az ember megtörtségét, élethelyzeteket, ahol a büszke hangok meghalnak, hol az évtizedek fordítása belefér egy gyengéd suttogásba, de mégiscsak megélhettük ezen a napon is azt a kiváltságot, hogy valaki látott, kipótolt és elmentett.
München évi közel 40 mill. vendégéjszakával nem kispályás a turisztika területén, pedig igazából elsősorban saját életére van berendezkedve. Erős iparával, elővárosaival, szervezettségével, intézményeivel, tömegközlekedével, és saját lakosságának kiszolgálásával, természetesen beleértve a kikapcsolódási lehetőségeket is. Közeli parkok, elérhető tavak, a távolban feltűnő hegyek. Van itt azonban minden egyéb is, ami egy turistát is idevonzhat, a fogyasztói társadalom törvényei szerint, vagyis vákuuma nem feltétlenül a helyszínnek kell legyen, elég azt a célszemélyekben kialakítani.
Szóval van egy pszichológiailag szépen felépített, hatékony rendszer, hogy az embereket elégetlenné, nyugtalanná tegye, és ez egyre izmosodik és okosodik, és van másik rendszer, amelyik rendet és fegyelmet akar, szabályok követését, adózási normák betartását, amelyik szintén egyre fejlődik. Van egy rendszer, ami arra ösztönzi az embereket, hogy erősek és hatalmasok legyenek, és egy másik pedig az egyenlőség normáit próbálja terjeszteni. Az átlagpolgár meg a kettő közötti skálán vergődik.
Keynes azt jósolta, hogy a huszadik század végére az ember olyan technológiai fejlődést ér el, hogy lehetővé teszi a tizenötórás munkahetet. És ez igaz, csak a technológia nemcsak megkönnyítette az életet, hanem csábítóvá is tett olyan dolgokat, amik nélküle nem léteznének. Igényt teremtett arra, amit ő hozott létre, ami folyamatosan termelődik saját testéből. Tehát egyik kezével támogat, másikkal hiányérzetet támaszt, és amit elveszünk egyik kezéből, azt szinte azonmód át is adjuk a másiknak. De ahogy Jonathan Haidt írja, „minden egyes érvelő egy dologban igazán jó: bizonyítékokat találni a már elfoglalt álláspontja alátámasztására, általában intuitív okokból. Az emberek nem az igazságot keresik, hanem a nézeteiket alátámasztó érveket.” Minden érvelés körbe kell érjen, máskülönben értelmünk nem bírná elviselni a keletkezett feszültséget. Ne csodálkozzunk, ha folyamatosan átverjük magunkat, és kétségbeejtően ritkán vesszük észre ezt még utólag is.
Sportrajongóknak nem is kell említeni a Bayern klubot, amit a focicsapata tett ismertté, ami nem is csapat, inkább (bajor, tágabban német) nemzeti ügy. 1970 óta 42 alkalommal volt a Bundesliga 1., vagy 2. helyezettje. Többnyire az 1. A többi csapat nagyot ünnepel, ha bajnok lesz, legfeljebb 3-4 jöhet időnként szóba, a Bayern pedig magyarázkodik, ha nem lesz az. Teljesen kívülállók szokták mondani, hogy mindig a kevésbé eredményesnek szurkolnak, mert ez egy ilyen ösztöni dolog, hogy az erős csapat „bántja” a gyengébbet 🙂 Tehát végül az elnyert trófea igazából kompenzáció, de a lényeg mégiscsak az, hogy a több tízezer szurkoló biztatása a sportolók alázatos és kitartó munkájának jutalma.
Residenz a bajor királyok székhelye, Nymphenburg a nyári rezidencia, ma javarészt múzeumok foglalják el, bár a Wittelsbach-adminisztráció még egy-egy emeltre igényt tart.
Olimpiai park, az 1972-es nyári olimpiai játékok és egy tragikus esemény helyszíne.
Frauenkirche – Miasszonyunk-templom, ami megmaradt München jelképének, jóllehet annyi jeles épület készült az elmúlt évtizedekben.
Múzeumok: AntikenSammlung; Alte und Neue Pinakotek; Maximilianeum; Közlekedési Múzeum, Deutsches Museum az Isar-szigeten, ami róla kapta második nevét: Museuminsel.
Parkok, létesítmények, templomok: Angolkert; Marienplatz, a városházával.
Volt egyszer egy Szabad Európa Rádió is. Az épület természetesen megvan még.
Oktoberferst, 5-7 millió látogatóval, 1500-nál is több pincérnővel 🙂 És ahogy mondják, csúcsidőben az Augustiner Festhalle vaskos hangzavarára felakaszthatjuk a nyúlszőr kalapunkat.
Lakossága mintegy másfél millió, a katolikusok aránya az 1960-as 72%-ról 2023-ra 25%-ra csökkent (evangélikusok aránya ugyanebben a periódusban 23%-ról 9%-ra). Az agglomerációval együtt ennek minden kb. duplája.
A Nymphenburgot nem lehet befejezni, csak abbahagyni, és ez érvényes az építésre és a látogatásra egyaránt. Az előbbi nyilván nem fenyeget, utóbbinak örömmel eleget is teszek, hogy óvatosan fogalmazzak: kevés dolog van a világon, ami nem érdekel, de egy idő után elegem van ezekből az úri huncutságokból, másrészt pedig helyet adok a következő érkezőnek. Olyan mint egy rossz forgatókönyvű párbaj, hogy egyiknél pisztoly van, a másiknak meg semmi fegyvere, csak a gyors lábaiban bízhat. Jön is egy …i csoport, egyesek a telefonjukat babrálják, többségük kettes-hármas csoportban önfeledten trécsel, röptében, vagyis menetközben. Lefogadom, tekintélyes részük azt sem tudja hol van. Menni kéne ebédelni, vagy valami ilyesmin forog a fogaskerék. Egyikünk egy nemzetközi rangú látványosságnál lemérte: fél percet szánt a látogatásra egy fiatal pár, ráadásul egy híres épületről volt szó. Szelfi, és mentek. Münchenből meglátogatott Világörökségi helyszínen egy japán turistacsoport még 5 percet sem tartózkodott. Azt állítja a társunk, aki szórakozásképpen figyeli ezeket a mozgásokat, hogy fölfele kerekített.
Rettenetesen irtózom erkölcsi ítélkezéstől, minthogy az gyakran az irigység alufóliázott, flitterezett, amizett esete. De egy kicsit sajnálom ezeket az embereket. Egy hópehely lehet, hogy azonnal elolvad, amint leért a talajra, de volt másfél-két órája a felhő és a felszín között. Egy kicsit szétnézhetett. Elmélázhatott az egyre közeledő vég előtt. Még egy hópehely is, mielőtt megy a levesbe. Apropó leves. „A jó leves vonzza a székeket,” szól egy afrikai közmondás, szóval az értékes dolgok, események, helyszínek, előadások marasztalnak. Mondani szeretnének még valamit. Mi viszont mindig a jövőben akarunk élni, agyunk apokaliptikus és egyúttal olyan építőmester, aki folyton pakolja egymásra a téglákat, hogy aztán amit épített, egy betörő váratlan érzés hatására, le is rombolja. Jövőben akarunk élni, ezért van az is, hogy angyalaink egyik sajátos tulajdonsága, hogy múlt idejűek, a helyük, nyomuk az, amiről felismerjük őket, hogy itt volt, hogy szólt, hogy történt… Emlékeztetünk, hogy az „angyal” kiterjesztése meglehetősen széles.
A Nymphenburg a Wittelsbach-ház egykori bajor uralkodóinak fő nyári rezidenciájaként szolgált. A szomszédos Nymphenburg kastélyparkkal együtt Európa egyik legjelentősebb királyi kastélyát alkotja. Pedig Caserta is köztük van, igaz, esetében a kert fekvése adja a különlegességet.
Homlokzati szélessége még a Versailles-i palotáét is felülmúlja, bár ezeknél a méreteknél ez már különösebben nem dobogtatja meg a szívünk. Ez már csak olyan mellékes, mint az a lúd, amelyik a tollat adta a Himnusz írásához.
A központi pavilon 1675-ben készült el. Építőanyagként kelheimi mészkövet használtak fel, amivel folyton találkozunk Münchenben és környékén. Nem parasztházak építésére használták, de azt hiszem ez felesleges kiegészítés. Szép, de legalább hideg, igaz, az erdő is azé volt, akié a kő. Így már kijött a „szép és kényelmes” megoldás, méghozzá anélkül, hogy a lakói egyetlen izzadságcseppet is ejtettek volna a zúzmarás mohazatra (kő-kövezet, moha-…).
1701-től kezdve Maximilian Emanuel, a Szent Római Birodalom szuverén választófejedelemségének, Bajorországnak az örököse, a palota szisztematikus bővítésébe kezdett. Ki más tehette volna, ha nem ő. Felette már nem volt földi hatalom. Nagyjából 1720-ra elkészült a mai épület, bár volt amit 1758-ban építettek fel, az orangerie-t például, mert hogy nézne ki palota narancsliget nélkül. Ökológiai lábnyoma egyenlő lehetett az egész városéval, postástól a galambig számítva. A galambnál kisebb lényeket már nem ide soroljuk, azok már a megoldásban segítenek. Az ember el tudja képzelni, hogy kihaltak a dinoszauruszok, de az emberi vonal megmaradt, de azt, hogy az emberi vonal kihal, és a dinoszauruszok megmaradnak, már nem.
A kastély sokáig a bajor uralkodók kedvenc nyári rezidenciája volt. Kedvenc, tehát nem az egyetlen. Itt született 1845-ben II. Lajos király, aki uralkodóként nem volt emlékezetes, mégis, ha bármelyik bajort felköltik álmából azzal a kérdéssel, hogy mondjon egy bajor királyt, azt gondolom ő lesz a többség ajkán. Igaz, a királyság megszűnte jelentősen megemelte az üvegplafont. A kastélyok meg emlékeztetik a népet. Csak boldogságot nem adtak eredeti gazdájuknak.
Ma Nymphenburg nyitva áll a nyilvánosság előtt, de továbbra is a Wittelsbach-ház fejének otthona és kancelláriája, és fő jelenleg a Ferenc nevet viseli. Egy emelet van fenntartva számára. Hajnali 5-kor felkel, kicsoszog a konyhába, lefőzni a kávét… A birodalmak és a monarchiák lassú halált halnak, egyes monarchiák csak átalakulnak, mint az ebihalak. A folyamat gyönyörű biológiájáért nem, a kép esetleges mellékzöngéiért elnézést kérek! Ugyanakkor azt gondolom, hogy a birodalmi gondolat, aminek felébredését Oroszországnál látjuk igen látványosan, szóval a birodalmi gondolat nem halt ki a németekből, éppenséggel ahogy a természetben: „ősszel a természet nem hal meg, csak elalszik.” Az a gondolat sokkal mélyebbre mentődik, mint pl. a nemzeti érzés. De ezt a gondolatmenetet jobb itt és most abbahagyni.
Egy igazi otthon nem falakból és bútorokból áll, hanem az ott élők életéből, abból a hangulatból, lelkületből, ami betölti az épített teret. Az igazi otthon nem kontraszt a külvilággal szemben, hanem oltalom, ahogy az órák sem teremtik, csupán útját állják a száguldó időnek. A falak mély erői védelmében úgy vagyunk itt, mint keresés a szénakazalban, eszközök, esetek, remények egy tulajdonképpen végtelen szándékban. Órák nélküli világban az érzések elhalásának egyedi, de eléggé megjósolható üteme alapján számolják az időt, ami egyben a kötelező feladatot is előírja.
A déli szárny egykori királyi istállójában található a Kocsimúzeum (Marstallmuseum), Európa egyik legnagyobb hintógyűjteményével. A parádi Kocsimúzeum szorozva valamennyivel, minden értelemben, tehát nemcsak számban, hanem értékben, kreativitásban, művészi kivitelezésben is. Ugyanis a múzeum fő látványosságai magának a különc királynak, II. Lajosnak extravagáns hintói és szánjai. Mondjuk úgy, hogy Neuschwanstein-i jellegű darabok. Ha egy évszázaddal később él, a szín tele lenne sportautóval, ne soroljam a neveket. Eszembe jut egy vicc. Maseratit vesz egy zsidó férfi, vinné a rabbihoz, hogy adjon áldást útjaira. Előtte érdeklődik egy idősebb rabbinál. Az pedig: „Áldást, természetesen és örömmel, de mi az a Maserati?” Hívja a fiatal rabbit. „Maserati? Az király! De mi az az áldás?”
Az egykori udvari istálló első emeletén a Nymphenburgi Porcelánmanufaktúra porcelángyűjteménye látható, amelyet III. Maximilián József alapított. Nekem a marosvásárhelyi kapualjban virágot áruló néni jut eszembe. Mindenki tudta, hogy grófkisasszony, és egykor a közeli községben máig meglevő kastélyaban nőtt fel, de a rendszerváltásig, némiképp megmagyarázható okokból, mindenki úgy volt ezze az információval, mint előkelő társaságban a galambocska összetéveszthetetlen hangjával: aki szóvá teszi, az a hunyó. Aztán a fordulat után interjút készítettek vele, és kiderült, hogy egy nagyon életrevaló, szellemes néni. „Hát mégiscsak jobb volt a kastélyban, mint itt a kapualjban virágot árulni?” „Tudja aranyom mennyit kellet a porcelánt törölgetni és az ezüstöt sikálni? Azokat nem lehetett a cselédek kezébe adni. Szerettem a szépet és szerettem dolgozni, nem bántam, hogy vége lett annak a sziszifuszi munkának!” Nem szószerinti idézet.
A palota előtti szökőkutakat ma is az 1803 és 1808 között épített, vízzel hajtott szivattyúállomások működtetik. Vizet vízzel, pénzt pénzzel, tartja a mondás, és a kombináció, mármint vizet pénzzel és pénzt vízzel is stimmelhet. David Graeber antropológus szerint a pénzt azért vezették be már a korai társadalmak, mert nem akartak a végtelenségig függeni egymástól az emberek, a rokonok és az üzleti partnerek. A pénzzel ugyanis az ügyleteket le tudták zárni, ami egy fizikai segítséggel, egy árucserével soha nem lehetett tökéletesen. Volt olyan, ha éppen nem mind a két fél, aki úgy érezte, hogy a másik még tartozik neki, a bót nem volt egészen fair, és igényét valami módon jelezte, ha tudta, akkor érvényesítette is. És volt olyan is, bár ez lehetett a ritkább eset, amikor valaki azt érezte, hogy „lóg a másiknak”. A pénz viszont konkrét volt, mindennek meg lehetett szabni pontosan az árát, és ha azt kiegyenlítették, a kapcsolatot, vagyis a függő viszonyt meg lehetett szüntetni. Ezért szeretjük, sőt, egyre inkább konkrét minden, a nyugati társadalom javarészt az alkudozás gyakorlatáról is lemondott a személyes tranzakciók során. Erről jegyzi meg Rebecca Solnit: „A pénz különálló testekké tesz bennünket, és talán arra tanít bennünket, hogy különállónak kell lennünk.”
1871 óta nincs Bajor királyság, vagy mégis? Ugyanis 1871-ben egy kiprovokált francia háború ürügyén Bismarck porosz kancellár összerántotta német nemzetet egy egységes birodalomba. Nem sorolom hány királyság, fejedelemség, szabad városi szövetség kerület egybe (nem is tudnám, 1803-as átszervezéskor lett a kb. 3000-ből kb. 300), és lett Birodalom és egy komplexus, aztán, némi keskeny út, majd egy zsákutca, végül egy fájdalmas megosztottság után: Németország. Egyesülésük után, a szomszéd országokban, ritkásan ugyan, de volt félelem, hogy világkörüli nászútra indulnak. De az a gyanúnk, ha éppenséggel úgy alakul, a német katonai kitüntetések között sem lenne Srebrenica Merit Order 🙂
Anno a Német Birodalom alkotmányában Bajorország széles körű autonómiát tudott biztosítani magának, különösen a katonai szuverenitás tekintetében. A bajor királyi hadsereg nemcsak hogy megtartotta – a szász és a württembergi királysághoz hasonlóan – saját csapatait, hadügyminisztériumát és katonai igazságszolgáltatási rendszerét, hanem ki volt zárva a hadsereg ezredeinek birodalmi szintű átszámozásából, és csak háború idején került volna birodalmi irányítás alá. Bajorország megtartotta világoskék gyalogsági egyenruháját, illetve a Raupenhelmet (1886-ig, tkp. katonai sisak, díszített, nem ismerem a magyar fordítását, fémezett bőr, nem bőrözött fém, II. Lajossal együtt kihal, de még messze a Stahlhelm), a könnyűlovasságot és néhány más sajátosságot is. A bajor hadsereg tisztjei és katonái továbbra is a bajor királynak és nem a német császárnak tettek esküt. Mindazonáltal az egyenruha szabása, a felszerelés és a kiképzés a porosz mintára egységesült. Amikor bevezették a terepszürke egyenruhát, a bajor bakákat csak a paszomány és a gallér kék-fehér rozettás szegélye különböztette meg más tartomány katonáitól. Ez is elég lehetett annak az érzésnek támogatására: egy sebesült bajorért kimászok a lövészárokból, egy szászért nem kockáztatok 🙂
A München központjában található Residenz, a bajor Wittelsbach uralkodók egykori királyi palotája. A müncheni Residenz Németország legnagyobb városi palotája. Ismereteim szerint a Rezidenzek közül egyedül a Würburg-i került fel a UNESCO világörökségi listájára.
Úgy kezdődött, hogy a gyakran megosztott ország hercegei szükségét érezték annak, hogy egyrészt némi távolságot tartsanak a gyakran lázadó városlakóktól, másrészt pedig némi védelmet biztosítsanak harcias rokonaikkal szemben is. Ennek következtében igyekeztek maguknak egyrészt bevehetetlen, másrészt könnyen elhagyható menedéket építeni. Ezért nem annyira magányos sziklákra, meredek oldalú dombok gerincére húzták fel erősségeiket, bár egykor Würzburgot a szikla és a magasság védte meg a lázadók ellen. Rég volt az, mint ahogy egyik színésznő kapcsán emlegették saját megállapítását, miszerint akkora tűzvész volt szülővárosában, hogy a néhány évvel későbbi anyakönyvek is elégtek, amik születését feljegyezték, így nem tudhatta pontosan hány éves. Óvatosságból ezért lefele kerekített 🙂 Bár nem jobban hangzik: 60 éved ellenére de jól bírod! Mint ugyanarra a teljesítményre: ilyen ramattyul működni 40 évesen?!
1470 körül, IV. Albert (1465-1508) idején építették meg a várfalakat és az északi kaput, majd két tornyot emeltek, védelmül. Maximilian (1597-1651) megrendelte a mai Maximilianische Residenz nevű épületet, a palota nyugati szárnyát.
A mai épület I. Lajos bajor király (1825-1848) idejéből származik, a Télikertet már unokája, II. Lajos (1864-1886) építtette 1870 körül. Ma már nincs meg, de fényképek és vázlatok fennmaradtak, lehet tehát elképzelésünk a mór bazártól az indiai királyi sátorig, a mesterségesen létrehozott szivárványtól a műholdfényig… Merthogy ilyesmik voltak benne.
A portálokat két oroszlán őrzi, a nyugati oldalon Szűz Máriának, Bajorország patrónusának szobra áll.
Az 1918-as forradalom után a Residenz közmúzeum lett. Németországban 1803-tól már elkezdődött a feudális rendszer leépítése, nálunk ez javarészt 1945 után következett, ismert vehemenciával és nem ritkán brutális megoldásokkal. A lépés szükségszerű volt, a módszert és a konkrét lépéseket a kor korifeusai választották.
A második világháborúban a palota súlyosan megsérült a bombázások következtében. Szobáinak nagy részét az 1980-as évekre helyreállították, néhány épületet, épületrészletet egyszerűsített változatban. Volt olyan melléképület, amit már nem építettek újjá.
Érdekes a bajor királyi ereklyék gyűjteménye. Dióhéjban: Kopasz Károly császár imakönyve 860 körüli időkből, Arnulf karintiai császár oltár-ciboriuma 890 körülről, Kunigunda császárnő koronája, az Igaz Kereszt ereklyetartója, amely II. Henrik császáré volt, egy kereszt, amelyet a mi Gizellánk viselt már apátnőként a passaui zárdában, II. Henrik ereklyekoronája 1270 körülről, egy angol királynői korona 1370 körülről (a legrégebbi fennmaradt angol korona, amely a Wittelsbach-házhoz került, IV. Henrik angol király lányának, Blanche-nak a hozományaként), a híres Szent György-szobor (München, kb. 1599), a bajor uralkodók jelvényei és rendjei, köztük VII. Károly császár koronái és jelvényei (1742), a bajor korona (1807), ünnepi kardok és rubin ékszerek, amelyek Teréz királyné tulajdonát képezték. Európán kívüli művészeti és kézműves alkotások, köztük kínai porcelán, ceyloni elefántcsont és zsákmányolt török tőrök, egyebek.
Hihetetlen gazdag és szépen prezentált gyűjtemény. Magáról az épületről, a bemutatott tárgyakról majd egy múzeumi posztban szólunk, D. v. Vele kapcsolatban három erényt is ki szoktak emelni, egyrészt magát a közmúzeumi gondolatot és a megvalósítást, a háború alatti biztonságos tárolást, illetve a győztesek önmérsékletét.
Burgfriedensäulen
Alább egyike annak az öt Burgfriedensäule-nek, amely egykor München városának határait jelölte, azokon a pontokon, ahol meg kellett jelölni, oknál fogva. Nevében ez benne van: községi joghatósági területet jelző oszlop (de úgy is fordítható: fegyverszüneti oszlop :)). Magas oszlop a béke őre, sűrű oszlop német átok. Ők nem tudták másra kenni.
Itt van az „órakő”. Az alapelv szerint nem pontos fizikai távolságot jelölt, hanem csupán arról tájékoztatott, hogy bizonyos objektum 1 órányira található. Természetesen gyalogosan. Vagyis gyermek, fiatal, idős ember, ló és ökör ritmusának legkisebb közös többszöröse lehet a kb. 3,7 km. Ez volt akkor az átlag, ma a fénysebesség az igazodási mértékegység. És valóban az, hiszen a távolságmérés alapegységének pontos méretét már nem a Luxemburgi kert melletti árkád alatti, vagy a place Vendôme-on az Igazságügyminisztérium előtti etalonok adják, hanem Bay Zoltán javaslata alapján a fény légüres térben megtett útjának meghatározott időegységre eső része. És ha ennek az adott helyen megszabott mértékét az ember egy sebességmérő kamera látótávolságában jelentősen meghaladja, akkor csekk érkezik, és erre a fény a tekintetében hirtelen kialszik, na, ott ér össze újra a kettő.
Zsidó múzeum
A zsinagóga bejárati ajtaján a Tízparancsolatra utaló betűk, a héber ábécé első tíz betűje, amik számok is, éppen 1-től 10-ig. Modern épület, viszonylag új. Mellette a zsidó közösségi ház, és a városi fenntartású múzeum. Utóbbi nem vetekszik a berlini vagy a frankfurti múzeumokkal, de nem is kérkedik ezzel. Mindenképpen jó gondolat volt, hogy emléket állítsanak annak, ami volt, és bizalmat ébresszenek azokban, akik vannak. A zsinagóga mellett közösségi ház, jópofa feliratokkal az üvegfalon. Illetve ilyen kérdésekkel: miért tesznek a zsidók kavicsot a sírokra? Van erre két történelmi és egy lélektani magyarázat is. Írtunk róla.
Nagyjából 12000 zsidó élt Münchenben a háború előtt, 1945 májusára mintegy 430 túlélő maradt, közülük 50-160-an a theresienstadti koncentrációs táborban élték túl a borzalmakat, kevesebb mint 100 fő élte túl a városban. Ézsaiás nyomán magukat „visszatért maradék”-nak, „She’erit Hapletha”-nak, nevezték.
A háború után a keletről érkező menekültekkel a létszám 1950-ben mintegy 4800-ra emelkedett. De az 1948-as Zsidó Világkongresszusoson kimondták a keserű mondatot: „a zsidó élet törvényen kívül került Németországban”. Ezzel nem feltétlenül az aktuális helyzetet minősítették, bár az sem volt rózsás még akkor sem, hanem arra szerették volna rávenni a megmaradt zsidókat, hogy válasszák otthonuknak a biztonságosabbnak ígérkező Izraelt. A német zsidó közösségek, érthető okokból, sokáig bizalmatlanok voltak a németekkel szemben, a hetvenes években több incidens is történt. 1995-ben már csak 2200 körül volt a létszámuk Münchenben. Ma 10500 taggal, a berlini után Németország második legnagyobb zsidó közössége, fő zsinagógájuk itt van a Jakobsplatzon, „Jákób sátra”, belül gyönyörű, izgalmas, modern épület. Két irányzat van nagyobb létszámban jelen, a főként keleti bevándorlók alkotta ortodox Zsidó Hitközség, és a szabadelvű Beit (Beth) Shalom, ami a kilencvenes évek közepén alakult, és a magyar fülek számára érdekes nevű városrészen, Lehel-en (semmi köze sincs a magyar névhez) kívánja felépíteni az első zsinagógáját. Jelen van a Chábád is, saját hitközséggel.
A München-neuhauseni Jézus Szíve
katolikus plébániatemplom 1997 és 2000 között épült, az Allmann Sattler Wappner müncheni építésziroda tervei alapján. A modern épület hamarosan München egyik leglátogatottabb templomává vált. Amikor kinyitják kapuit, az látványosság a javából. Szinte a teljes front nyílik 2 szárnyban. Igazán különleges kinyitva, de hát éppen ez a lényeg, és ezt akarták kihangsúlyozni az építők. „Jöjjetek énhozzám mindannyian!” Télen, érthető okokból nem nyitják ki, de az üzenet és a hívás érvényben marad. Zsanérok, merevítő acélszerkezet is látványos. Érdekes lenne néhány mérnöki számításba beletekinteni. Teszik az előtér, a találkozás, a csoportos beszélgetések, az ismerkedés színtere, könnyűnek érzi magát az ember a világos, nyílt folyosókon. Vannak kiszolgáló helyiségek, mosdó, a sekrestye viszont kissé sötét a folyosóról belépve. Összességében egy hitéleti közösség központi épülete, ahogy annak a 21. században lennie kell. Karbantartási igényét is fontos lenne tudni, de minden bizonnyal nagyságrendekkel kisebb, mint egy hasonló befogadású gótikus vagy barokk templomé.
Magáról az épületről ezeken kívül olyan sokat nem lehet írni, azon kívül, mint ami a képeken is látszik. Egy építész, egy műszaki érdeklődésű, egy anyagmérnök nyilván számtalan érdekességet találna. A plébániai élet meg más lapra tartozik. Mikor ott jártunk a reggeli szentmisén 15 fő vett részt. Ez éppen 15-el több, mint a közelben levő evangélikus templomban.
Előtérben az építés dátuma, körülötte mészkő, acteonellák millió éves fossziliái. Gondolom nemcsak nekem tűnt fel. De nem ok az ateizmusra.
„Nincs szebb látvány annál, ahogy az óceán nem hajlandó abbahagyni a partvonal megcsókolását, akárhányszor is küldjük el.” Sarah Kay
Siegestor diadalív
1843 és 1850 között építették. A Ludwigstraße északi végét alkotja. Bajorországban ez a mi Kossuth utcáinknak megfelelő gyakoriságú utcanév. Mindenütt vannak preferált szereplők. Egyik nyugat-európai országban akkor adnak egy településen más nevet egy új utcának, ha a királyok és királynők és minden pereputtyuk neve elfogyott. Ez az emlékmű a napóleoni Franciaország felett aratott győzelem szimbóluma, mégha megkésve is épült, de ez a diadalívek sorsa egyébként, meg kell várni a csatazaj elültét, a veszteségek bekönyvelését, a hadi sikerben korábban kételkedő tábornokok kihalását (hogy ne legyen részük a dicsőségben, ha nem hittek benne). Napóleon európai kalandja a Bajor Királyságot további öt háborúba vonta be. Napóleon sírja egyébként nemzeti zarándokhely Párizsban, el-el érzékenyülnek a derék franciák a hajdani gloire emlékén merengve. Sírján mindig friss virág, pedig nem Szalézi Szent Ferenc erényeit hordozta. A birodalmi gondolat megtestesítője, erről akartunk volna szólni fentebb is.
1840-ben I. Lajos király bízta meg építészét, Friedrich von Gärtnert, azzal a feladattal, hogy Nagy Konstantin diadalívének mintájára tervezzen egy katonai diadalívet, ami méltó a bajor dicsőséghez. I. Lajos huncut alak volt, de szerette a régit, a szépet, mindenben, és még abszolút uralkodónak érezhette magát. Ennek ellenére lemondatták, királyoknál szokatlan módon: elsősorban erkölcsi élete miatt (volt ott egyéb is persze). Tőle örökölték a bajorok az „y”-t a bayern-ben.
Eredetileg lovakat akartak az emlékmű tetején helyet foglaló négylovas díszkocsi, az un. quariga elé, de a művész meggyőzte az uralkodót, hogy az oroszlánok jobban mutatnak. Ugyan nem őshonos állat, nem is idomítható, de jól mutat négyesben, és jobban látszik a Bajorországot megtestesítő keménykötésű nőalak a kocsiban, aki, gyanítom, pártában maradt, ugyan ki mert volna udvarolni őkelmének. Ha megnézzük a korabeli hasonló alkotásokat, szerte Európában, majdnem mindenütt oroszlánokkal találkozunk, mintha ez is jelezte volna, hogy a lovak kezdenek már kikopni a hatalomból, egyre hódít a gőzgép, a patások megtették kötelességüket, elmehetnek. A Brandenburgi kapu két emberöltővel korábban épült, ott még lovas a quadriga.
Az oroszlánok a városból kifele repítik a kocsit, a győztes mezők, csataterek fele. A városból nézve olvasható a felirat: „A bajor hadseregnek”
„Dem Sieg geweiht – Vom Krieg zerstört – Zum Frieden mahnend“
„Győzelemnek szentelve – háborúban elpusztult – békére int”
Háború utáni restaurálása 1972-ben fejeződött be. Figyeljük azért ezeket a számokat, egy háborús pusztítás helyreállítása nagyon hosszú folyamat. Lesz még szó róla, hogy Németországban a finom restaurálások a 2000-es években kezdődtek, 50-60 évvel a háborús pusztítás után. Persze közbejött a volt DDR „rekultiválása”, de akkor is! Egy gazdaságilag erős országról van szó. Igaz, a brit és az amerikai légierő alapos munkát végzett, és engedelemmel a szerény fogalmazásért.
München 1939-ben 830 000 lakosú város volt, nagyjából annyi, mint akkor Bécs. A nemzetiszocialista mozgalom fővárosának számított, illetve olyan háborús igényeket kiszolgáló vállalatok telephelye volt, mint a BMW, Krauss-Maffei, Meiller, Südbremse, Dornier, stb. Izgalmas nevek, bármivel is foglalkoztak vala. Ebből következett, a háborús logika szerint legalábbis, hogy a bajor főváros a második világháborúban a légitámadások kiemelt célpontja volt (a hamburgiaknak lenne erre tromfjuk). A légitámadásokat a Brit Királyi Légierő (RAF) és az Egyesült Államok hadseregének légiereje (USAAF) hajtotta végre. Összesen 74 esetben intéztek támadást a város ellen, nem egyszer több százas kontingenssel. Ezek során 6.632 ember halt meg, 15.800 pedig megsebesült. A teljes város területének fele, az óváros 90 százaléka elpusztult. 81.500 otthon teljesen vagy részben megsemmisült, 300.000 lakos hajléktalanná vált. Innen tessék felállni! Aztán ugyanazzal az elánnal fogtak a helyreállításhoz, amilyennek hódítottak pár évvel korábban. Egy előjelet kellett lecserélni. Félelmetes.
Említettem már egy amerikai katona beszámolóját, aki leírta megdöbbentő tapasztalatait a háború befejezését követő hetekből. „Hamburgba visszatérve láttam egy asszonyt, aki egy olyan házban, amely egy lebombázott rommező közepén magányosan állt, ablakot pucolt. Azt hittem, őrülttel van dolgunk. Ugyanezt érzetük, amikor azt láttuk, hogy gyerekek raknak rendbe és gereblyéznek föl egy kertet. Annyira fölfoghatatlan volt, hogy másnak is elmeséltük, mint valami csodát. Egyik nap pedig egy teljesen érintetlen elővárosba jutottunk. Az emberek az erkélyen ültek és kávéztak. Olyan volt, mint valami mozifilm, teljes képtelenség.”
München városára mintegy 450 légibombát, 61.000 nagy erejű robbanótöltetet, 142.000 foszforos gyújtóbombát és 3 316 000 gyújtóbombát dobtak le. Ugye nem szeretnénk tudni, hogy mi a különbség közöttük?!
Még ma is találnak fel nem robbant bombákat az építkezések során. Nagy szenzáció volt, több videó is megörökítette, amint 2012 augusztusában egy savas detonátorral szerelt bombát a helyszínen, egy schwabingi utcában, az épületek között felrobbantottak, mert az elszállítása nem lett volna biztonságos. Mondhatni látványos volt, és még 60.999 ilyet és még ilyenebbet kapott a város! Igaz, volt ez „oda” is.
Szakértők szerint a második világháborús bombák mintegy tíz százaléka még mindig hatástalanítva hever a földben. Volt olyan bomba-típus, amelyiknek 30%-a nem robbant fel, miután becsapódott. Kérdés, hogy miért nem lehetne ezt a számot a 100-hoz közelíteni?
Franciaország első világháborús intenzív csataterei máig lakhatatlanok (vörös zóna). Csak Verdunban állítólag 60 millió lövedéket lőttek ki. Ez 150 darab a csatatér minden négyzetméterére. A vörös zónát kivonták a művelhető részből, megtisztítását lehetetlennek tartják, de egyes szakértők szerint van remény arra, hogy 900 év múlva visszatérhet oda az ember. Nem a fel nem robbant töltetek a legnagyobb probléma, hanem a kémiai szennyeződés, ami főként detonátorokból került a talajba.
St. Michael (Berg am Laim)
1735 és 1751 között épült, kollégiumi, nem plébániatemplom volt kezdetben. München és környékének egyik legjelentősebb, ha nem éppen a legjelentősebb rokokó egyházi épülete. Találatot kapott a háború során, de szerkezetileg ép maradt. A templom első átfogó helyreállítására 1978 és 1982 között került sor, majd 2000 és 2016 között újabb felújítás következett, ez már a templom szerkezetét is érintette.
Kissé kívül esik a központtól, de megéri meglátogatni. Minden jel szerint eleven plébániai élet van.
Szentháromság-templom Dreifaltigkeitskirche
Fogadalmi templom, un. votivkirche. Mint császárvárosunkban, csak itt nem egy személy, hanem egy közösség tett fogadalmat, ott neogót, itt rokokó a stílus. Tehát: ha az osztrákok megkímélik városukat a spanyol örökösödési háború idején, templomot emelnek Isten dicsőségére, az emberek üdvére. Tette ezt a fogadalmat a nemesség, a polgárság és a papság 1704. július 17-én. Megépült a templom 1711-18 között, tehát…
Másik történelmi érdekesség, ami hozzá kapcsolódik, hogy ez volt az egyetlen templom München történelmi belvárosában, amelyet a második világháború alatt nem ért bombatalálat.
Asamkirche
Elnevezve építőjükről, és nem építtetőjükről, mert már a mesterek kezdenek polgárjogot nyerni alkotásaikhoz, a történelemhez. Két testvér építette, jócskán bent a rokokó korában, de ebben az alkotásban még kitombolta magát, ez egyszer utoljára, a barokk.
A barokk, hivatalos meghatározás szerint elkápráztat, lenyűgöz, lebilincsel, megbabonáz… van még jelző? Van: elragadtat, bár a római Szent Péter bazilikában levő alkotásban, Bernini Szent Teréz eksztázisá-ban van némi kacérság. Sapienti sat.
A barokk jelzőkhöz hozzátenném a nemhivatalos, szigorúan privát véleményem: lefáraszt, leföldel. Néha el kell felejteni a korábbiakat, hogy értékelni tudjon az ember egy barokk épületet. Ugyanis túl sok. Kivéve ha ugyanabba a templomba jár valaki évtizedekig csendes imára, és megunja mondjuk a Szent Antal kápolnát. Van hová menni, kit, mit felfedezni. Látogatóként viszont hamar kiveszi az örömöt, de e mondat után nem jár pont, inkább vessző, mert mégsem mindenik. Gyaníthatóan ennek a templomnak van egy sajátos és van egy általános titka. A sajátost turista nem ismerheti meg, az általános viszont nyilvánvaló, hogy egy templomot a személyes elmélyültség megélése tesz széppé, illetve egy kórus éneke.
Az Asam-templom annyira sok, hogy már jó. Gyönyörű, kimondhatatlan. Monitoroknál a pixelek sűrűsége adja a kirajzolt kép élességét, építészetben a zsúfolt, egymást érő, egyébként önálló motívumok képesek egy egyenletes, kiegyensúlyozott kompozíciót alkotni. Vagy nem is tudom milyen paradoxonnal fejezzem ki. Arra kértek, hogy csak magáncélra fotózzunk, így csupán néhány apró részletet teszek ide. Nem kell magyarázni, értelmezni semmit. Egyszerűen gyönyörködni kell benne. Hasonló karakterű épületek közül talán Bécs Karlskirche-je van a legközelebb hozzánk, vagy a Sant’Ignazio, Rómában… Az Asamkirche viszont mindennek a barokk csúcsa, fokozhatatlan. A rokokó már a levegőben, de a mesterek látása még a régi. Tegyük még hozzá a hivatalos véleményt is, ami már nem a mi szubjektív ítéletünkön áll: a délnémet későbarokk egyik legjelentősebb épülete.
Ezt a templomot a fivérek maguknak építik, ami azt is jelentette, hogy úgy és olyannak, amilyennek nekik tetszett, senki nem szólt bele sem módba sem formába. Annyira szépre sikerült, hogy a lakosság is látni kívánta, sírt, toporzékolt, úgyhogy engedtek. Magánkápolnának azért túl nagy lenne, elfér benne egyszerre több ima is.
Ezenkívül a szószékkel szemben lévő feszület feltűnően alacsonyan van, a barokk templomokban magasabbra szokták helyezni, hogy a prédikátornak is fel kelljen néznie Jézusra. Itt meg szinte beleveri az ember a fejét – aminek nyilvánvaló üzenete éppen ez lenne. A hívek belebotlanak a keresztbe.
A háborús pusztulást követően 1946 és 1948 között használhatóvá teszik, teljes felújítása 1983-ban fejeződött be, de igazából ma is tart. És tartani fog, míg az épület áll.
Bajor tisztasági törvény (Reinheitsgebot)
Nem igazán a célnedű tisztaságra, inkább a szabályozásra, pontos receptre vonatkozik, de marketingileg így jobban hangzik. Az a szabály, hogy a sör csak komlóból, malátából, élesztőből és vízből készülhet, az eredetiből az élesztő, érthető okokból, még hiányzott. Mindez a mi számunkra már nem számít rendkívülinek, de úgy látszik, hogy ez nem volt mindig így. Ugyanis a szabály azért született, mert mindenből sört akartak készíteni a derék bajorok, kiket I. Lajos királyuk is „sörvedlő népség”-nek nevezett, szóval minden elérhető gabonából sört, közben meg időnként nem volt mit enni.
Maga a „Reinheitsgebot” megfogalmazás hivatalosan 1918 óta szerepel. A tisztaság viszont nem a sörre, hanem annak receptjére vonatkozik, ahogy a kóser vagy a halal étel sem vegyi tisztaságot, bio vagy ökológiai előállítást jelent, hanem vallási előírásoknak megfelelőt. Tehát 1918-tól nevezik így, és ezzel a megfogalmazással már akkor igazolhatóan a reklámozhatóság fele kacsingattak. Mondjuk, így a mindenféle ízesítésű söröktől könnyebben el lehetett határolni a „sör” fogalmát. Tehát, fogalmazzunk egy kicsit németesebben, a sör ideája a „Reinheitsgebot”, a valósága meg az, amit mások isznak 🙂
IV. Vilmos bajor herceg adta rendeletbe, hogy a sör csak három összetevőből állhat, nevezetesen vízből, árpamalátából és komlóból, tette mindezt Luther előtt 1, azaz egy évvel, úgy, hogy akkor még nagyon kevesen ismerték azt a nevet. Azért csak három összetevő, mert az élesztő akkor még nem volt látható, az úgy hozzáadódott a levegőből, de nem marékkal. „Ha azonban valaki a Märzen [márciusi főzés, a gabonából, ami a vetés után megmaradt] sörtől eltérő sört főz, vagy más módon rendelkezik vele, semmiképpen sem szolgálhatja ki és adhatja el mértékenként egy pfennignél többért. Különösen azt akarjuk, hogy ezentúl városainkban, piacainkon és vidéken mindenütt csak árpát, komlót és vizet használjanak sörhöz.” Már az eredeti törvény hagyott az uralkodónak egy kiskaput, hogy búzából kizárólag a hercegi család tulajdonában álló sörfőzde készíthet sört, ami így önzésnek tűnik, de tulajdonképpen az alattvalók életét védte, hogy a fő táplálék-alapanyagnak számító búzát el ne prédálják sörfőzésre. Amúgy a sör olyan időkben és helyeken egészségesebb volt a felszíni kutakból mert, gyakran fertőzött vizeknél.
