Kazbeg, Stentsminda
A település
Ez a vidék is valahol a „nehéz az élet” és a „nehezebb az élet” között helyezkedik el, mint a legtöbb ezen a bolygón :). Mégis, amint novemberben egyből berobban a tél, nemcsak arról szól, hogy minden egyenetlen elegyengetődik, meg már várták is, hogy az őszi szürkeséget, mint valami korrekciós réteg, a hófehér eltüntesse. És nem is csupán arról, hogy kezdetben puha, hangtalan, később viszont izgalmasan roppan az út, gyakran köd meg füst a mennyezet, meg hogy ilyenkor a csend alatt újabb rétege a csendnek, és a végtelen fehér dunyha alól alig látszik ki a városka. Errefelé a tél nemcsak ajánlás, hogy akkor sapka, kesztyű, sál, hanem egy új korszak, klimatikus értelemben, tehát aki bújt, aki nem… Ma már nyilván egészen más, hiszen itt megy át egy országos gázvezeték, aminek esszenciájából részesedik a település is, felszíni vezetékeken, de ezen a sziklás terepen ez tűnt praktikusnak. A tél egyébként mindig látható a településről a Kazbeg örökfehér csúcsán („minek nem árt se nap, se szél”), kivéve olyan napokon. Amikor a természet úgy gondolja, vagy amikor valaki nem tud, vagy nem mer felnézni rá.
Stepantsminda Tbiliszitől 157 km-re északra fekszik, az úgynevezett „georgiai katonai úton”, amely Georgiát Oroszországgal, pontosabban Tbiliszit az észak-oszétiai Vlagyikavkazzal összeköti, 212 km hosszú, és mint a neve mutatja, elsődleges célja hadászati volt. Mint majdnem minden errefele, és onnan csordogált aztán le a közhaszálati szintre. Lehet olvasni kalandos hadjáratokról, miként vergődik át a korabeli lehetetlen terepen az orosz hadsereg, a 18. majd a 19. sz-ban, több ízben is. A gyakori árvizek, a tavaszi esetleges gyors hóolvadást követő áradás rendszeresen megrongálta az utat, ami mindig kihívást jelentett. Ezt az utat ma is széles körben használják Georgia és Oroszország közötti be- és kijáratként. Kelet fele, a légvonalban is 180 kilométeres határszakaszon nincs több összeköttetés Oroszországgal, ill. az autonóm köztársaságokkal. Nyugat fele haladva a dél-oszét területet a Roki-alagút köti össze a hegy másik oldalával, de az nem elérhető a georgiaiak számára. Mamisoni-hágó immár kettős elemi „gátlás” alatt van, természeti és katonai.
Ha a Tbiliszi-i buszpályaudvaron marsrutka után érdeklődünk, ami elvinne a nevezett helyre, kisvártatva megtaláljuk a kiállást, ahol nagy valószínűséggel parkol is egy 16 ülőhelyes kisbusz. Ez megy Stepantsmindára? Gergetibe? Kazbegibe? Khevibe? Mtskheta-Mtianetibe? Nem egyből kérdezzük végig az egészet, de legalább kettőt igen, hogy biztosak legyünk, és miután mindkettőre igen a válasz, az ember összezavarodik, ekkor rákérdez a harmadik ismert névre, aztán a negyedikre… És akkor mondanak valamit georgiai nyelven. Jó az nekünk, vagy kár hogy nem értjük? Egyébként a felsorolásban a legutolsó magát a régiót jelenti, ami Tbiliszi északi határán már kezdődik is, és tart az Észak-Oszét határig, éppenséggel Stepantsminda is benne van, ezért az előzmények után arra vonatkozó igényre is lelkesen igent mondanak. Előtte a taxisok egész hada próbált lebeszélni, hogy márpedig arra marsrutkák nem járnak. Nem olyan családban nőttünk fel, hogy olyan könnyen bedőlnénk ilyen átlátszó praktikáknak.
Az orosz uralom tehát 1801-ban kezdődött. Ezt a hegylakók (mocheviek) ellenségesen fogadták, és 1804-ben felkelést szítottak ellenük, amelyet a cári hadsereg rövidesen levert. Gabriel Chopikashvili, Kazi-Beg fia, a környék ura, a lázadás során hű maradt az orosz birodalomhoz, a felkelés leverése után rangot és apanázst kapott az oroszoktól. Apja neve után felvette a Kazbegi vezetéknevet, és a berendezkedő szovjet hatalom 1925-ben, az általa irányított környék székhelyét és a közigazgatási terület nevét Kazbegi-re változtatta. Unokája volt a híres grúz író, Alexander Kazbegi, aki itt is született. A települést a mai napig Kazbegi néven emlegetik, holott a város 2006-ban visszatért eredeti nevére, Stepantsmindára. Tergi folyó völgyében, folyóiránnyal szemben állva jobbra Gergeti település, a régebbi, sokáig a névadó, balra pedig Stepantsminda, immár a község központja, 1300 lakossal. A községhez 25 település tartozik, a lakosság összlétszáma valamivel kevesebb mint 4000 fő, a község további fontosabb települései Juta, Kobi, Gveleti és Shevardeni.
A város (alsó része) 1740 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik, éghajlatát viszonylag száraz, hideg telek, rövid, hűvös nyarak jellemzik, a jelzők referenciája hazánk időjárása. A tavasz és az ősz, a hegyek árnyékában, még a mi átmeneti évszakainknál is rapszodikusabbak. Az éves átlaghőmérséklet 5°C fok, Magyarországon ez az érték 10,5 °C fok körül van, még a Kékes-tetőn is 8 °C fok körüli (a hőmérsékleti inverziónak nevezett légköri jelenség miatt a tetőn néha melegebb van, mint a lábánál). Január a leghidegebb hónap -5 °C fok körüli átlaghőmérséklettel, míg július a legmelegebb 14,5 °C fokos átlaghőmérséklettel (Mo. 21°C k.). Az abszolút minimum hőmérséklet -34 °C fok, az abszolút maximum pedig 32 °C fok (Mo: -35°C, ill. +41,9 °C) Stepantsminda átlagos éves csapadékmennyisége 790 mm. Ez nagyjából Magyarország nyugati, Alpokalja régió átlagának felel meg, természetesen ez nem abszolút szám, emellett az eloszlás is komoly tényező. 1800-2000 m tengerszint feletti magasság csapadék eléri az 1160 mm-t. A községben gyakori természeti veszélyek a hólavina, az iszaplavina, az árvíz és a földcsuszamlás.
Khevinek (=szurdok) nevezik Stepantsminda község Észak-Oszétiába átvezető területét. Legendák szerint András apostol tevékenykedett erre, végül Szent Nino térítette meg lakóit. Khevi népe sokáig megőrizte középkori hagyományait és egyedi társadalmi formáját. Lakosait mokhevieknek nevezték, és eléggé el voltak zárva az ország többi részétől. Az orosz, majd a szovjet uralom évtizedei alatt teljesen megváltozott életmódjuk, több családot erőszakkal ki is telepítettek. Ahogy szokták mondani, a Szovjetunió területén, ez esetben konkrétan Georgiában, a (magyarországi) ötvenes évek 1921-ben kezdődtek, és 1985-ig tartottak. A modern Georgia területi beosztása szerint Khevi a Tergi (Terek, Truso) és Snostsq’ali folyó völgyét foglalja magában. Erről a folyóról kapta a nevét a 19. század közepi grúz nemzeti mozgalom a „tergdaleulnis”. A Szentpétervári Egyetemen tanuló grúz diákok fiatal generációjának a kezdeményezése volt, szellemi vezetője Ilia Chavchavadze író. Említsük meg azt is, hogy innen származnak II. Illés pátriárka szülei, aki már 48. éve van trónon.
Khevi vad, de mesés tájain rododendronokkal tarkított alpesi rétek, hegyi hágók és vízesések, magas hegyek találhatók. A községhez tartozik a Kazbek avagy a Mkinvartsveri (=jéggel borított), ami 5054 méteres csúcsával Georgia legmagasabb hegye, 2353 méteres környezeti, több mint 1500 m domborzati kiemelkedésével ultrahegységnek számít, és nem mellesleg rendkívül látványos. Egy szunnyadó vulkán, tulajdonképpen. A terület népszerű turisztikai célpont.
Mtskheta-Mtianeti (Mtskheta-Hegyi régió) maga a tartomány hivatalos mai elnevezése. Szóval van itt név bőséggel, mintha, tegyük fel, hogy az osztrákok a (fiktív) Keletföldvár nevű alföldi települést átnevezték volna Ostfeldburg-ra. Történelmi múltja nyomán lehetne hajdú településnek is mondani, de földrajzi fekvése miatt alföldi településként is emlegethetnénk, Hajdú-Bihar lenne a mai hivatalos címe, de még sokan Ostfeldburgként emlegetnék, pedig visszakapta eredeti nevét… Csak a helyzetet szerettük volna érzékeltetni.
Eredetileg a Kaukázuson áthaladók útvonala volt tehát ez, északról a Tergi/Terek folyót követve a Darial-szurdokon át érkezik az út Stepantsmindába, Khevi történelmi térségen keresztül, ami a község hivatalos nevét adja. Az út aztán a 2379 m magas Jvari-hágón át vezet le az Aragvi folyó völgyébe, közben a Gudauri síparadicsom, Pasanauri városka, jobbra Mtskheta, majd Tbiliszi. A Jvari-hágón az orosz-grúz barátság emlékműve, amit 1983-ban, az úgynevezett georgiai szerződés, „az orosz védelem megigénylésének” kétszázadik évfordulója alkalmából emeltek. Útközben a völgyben Zhinvali víztároló északi végénél fekszik Ananur középkori erődítménye, amely többek között a 13. századi feudális dinasztia, az Aragvi Eristavis (hercegek) székhelye volt.
Szent Nino
Szent Nino keresztje, más néven a szőlőkereszt (Jvari Vazisa), a georgiai ortodox egyház egyik szimbóluma. A hagyomány szerint a Kr. u. 4. századból származik, amikor a kereszténység errefele hivatalos vallássá vált. A Tbilisi-i Sioni székesegyházban őrzik.
Szent Nino (néha Szent Nune; georgiai nyelven, átírva: Ts’minda Nino; görög: Hagia Nina; 296 k. – 338 k.) hozta és terjesztette a kereszténységet az Ibériai Királyság, tehát a mai Georgiához tartozó területen. Hittérítése nyomán vált Iberia keresztény államá, másodikká az örmény után, mint az általánosan eltejdt nézet tartja.
Legendák egyik változata szerint, Diocletianus császár feleségül akart venni egy keresztény nőt, akinek a 14 éves Nino a szolgálatában állt. A nő, és valamennyi udvarhölgye elmenekült a császári igény elől, de valamennyiüket elfogták és lemészárolták, kivéve Ninót, aki egy rózsabokorban elrejtőzött. Sokáig rejtőzködött ott, el is aludt, és álmában Szűz Mária látogatta meg, aki egy keresztet adott neki, és azzal bízta meg, hogy menjen Ibériába, és ott terjessze az evangéliumot. „Menj Ibériába, és mondd el ott Jézus Krisztus örömhírét, és kegyelmet találsz majd az Úr előtt, én pedig pajzsul leszek számodra minden látható és láthatatlan ellenségeddel szemben. E kereszt erejével fel fogod emelni azon a földön szeretett Fiamba vetett hit üdvözítő zászlaját.”
Amikor felébredt, egy kereszt volt a mellkasán. Szárait egy hajtincsével összekötötte, és elindult küldetését teljesíteni. Először Tiridatész örmény király országába került, egy női közösséghez csatlakozott, akik a kereszténységet hirdették az Örmény Királyságban. Viszont a király mindannyiukat megkínozta és lefejeztette, de Nino ezúttal is megúszta. Hamarosan az örmények felvették a kereszténységet, és az egyház valamennyiüket szentté avatta, köztük Ninót is.
Örményországból elmenekült, és így érkezett meg a mai Georgia területére. A római katolikus hagyomány szerint, ahogyan azt Aquileiai Rufinus elbeszéli, azt állítja, hogy Ninót nem saját akaratából, hanem rabszolgaként vitték Ibériába, 320 körül érkezett meg az ókori Ibériai Királyságba. Ott első dolga volt, hogy egy keresztet emelt Akhalkalaki kisvárosában, majd innen továbbmenve Urbnisiben kezdte el hirdetni a keresztény hitet, végül pedig eljutott Mtskhetába (Ibéria fővárosába). Miután 9 hónapig a királyi kertész házában házában, kiment a város falain kívülre, és egy szederrel borított (védett) helyen telepedett le. Egyik legenda szerint ott alkotta meg szőlőágakból az ismert keresztet, miközben három évig imádkozott. A mai felsőtemplom, vagyis a Samtavro kolostoregyüttes e szedres helyére épült. A szőlőkereszt természetesen nem egyenes-derékszög alakú, enyhe lecsüngő vízszintes karjai vannak. A legenda szerint a szokatlan keresztet magától Szűz Máriától kapta (más verzió szerint ő maga alkotta meg útban Mtskheta felé), és a szárakat saját hajszálaival rögzítette. Egyetlen változatot leszámítva, egyetértés van abban, hogy Nino már ezzel a kereszttel érkezett Georgiába. A kereszt ismert ábrázolása azonban csak a kora újkorban jelent meg, ezzel a sajátos, lelógó szárral.
A hagyomány szerint egykori tulajdonosa, Szent Nino, egy kappadókiából származott, és a 4. század elején a mai Dél- és Kelet-Georgia, Északkelet-Törökország területén (egykori Ibéria) hirdette a kereszténység tanait. Egy görögül beszélő római családba születetett a kappadókiai Kolastrában, és Szent György rokona volt, Konstantinápolyból érkezett Ibériába. Ma egy kis településen, Ortahisarban (törökül „Középső vár”) mutogatják a törökök, Kappadókia Nevsehir régiójában, a Tuz Gölütől keletre, egykori születési helyét. Van még egy templomrom is, elhagyatottan, láthatóan középkori freskómaradványokkal. Egy másik verzió szerint nagybátyja Jeruzsálem pátriárkája volt, és az ő segítségével Rómába ment, ott határozta el, hogy az evangéliumot fogja hirdetni Ibériában, amelyet akkor úgy ismertek, mint Krisztus köntösének (temetési) helye.
A hagyományos beszámolók szerint Szent Nino keresztjét 541-ig a mtskhetai Svetitskhoveli székesegyházban őrizték. Onnan a perzsa inváziók idején Örményországba vitték, és ott is maradt, amíg IV. Dávid georgiai király 1124-ben vissza nem szerezte az örmény Ani városát a muszlimoktól, és a keresztet ismét Mtskhetába nem hozta. III. Vahtang király (1303-1307) a keresztet egy különleges tartóban helyezte el, amelyet Szent Nino életének jeleneteivel díszítettek. Az 1720-as években, amikor Georgiát perzsa és oszmán invázió érte, a keresztet biztonságosabb területekre, az említett Ananurba vitték. Onnan a grúz püspök, Timóteus vitte el Moszkvába, majd a Liszkovóban tartózkodó emigráns georgiai herceghez, Bakarhoz került. II. Erakle király megpróbálta visszaszerezni az ereklyét Georgia számára Bakar családjától, sikertelenül. Bakar unokája, Georgij 1801-ben I. Sándor orosz cárnak ajándékozta, aki 1802-ben, Georgia Orosz Birodalomba való beolvasztása alkalmából visszaadta az országnak. A keresztet azóta a Tbilisziben található Sioni székesegyházban őrzik.
Az Ibériai Királyságra a szomszédos Perzsa Birodalom volt hatással, amely regionális hatalomként fontos szerepet játszott a Kaukázusban. III. Mirian ibériai király és népe Armazi és Zaden isteneket imádta. Feltételezhetően a zoroasztrizmus jelei ezek, a nevek Ahura Mazdá, vagy Ormazd, és Angra Mainju vagy Ahriman helyi nyelven használt megfelelői lehettek. Krisztus utáni első századokból megmaradt nyomok szerint a szokásos szinkretizmus uralkodott. Nino nőket tanított, térített. Csodákat tett, gyógyított, és megtérítette Nana királynőt, végül pedig magát az ibériai királyt, III. Miriant is, aki egy vadászaton a sötétségben eltévedt, és hangot hallott, hogy csak úgy találhat ki, ha „Nino Istenéhez” imádkozik. Mirian a kereszténységet nyilvánította királysága hivatalos vallásává (326 körül, de lehet hogy ’csak’ 334-ben), Nino pedig haláláig folytatta missziós tevékenységét a nép körében. Ibéria Örményország után a második keresztény állam lett.
Az ötödik századra a mtskhetai pátriárka alá már mintegy 20 püspökség tartozott. Sokáig elutasították a 451-es khalkédoni zsinat Krisztus elegyítetlen két természetére vonatkozó tanítását, amit annak idején monofüzitizmusnak neveztek, később miafüzitizmusra kereszteltek. A kettő természetesen nem ugyanaz, amint arról külön írtunk, de a vádak az elsőről szóltak, a tisztázás után a második jelzővel illetik a mai napig azokat, akik elutasítják a kalkhedoni formulát Krisztus két, maradandó, elegyítetlen természetéről. A miafüzitizmus szerint, Jézus Krisztus isteni és az emberi természete a testet öltés előtt egyetlen természetben egyesült. Az örmény püspökök nem tudtak elmenni a kalkhedoni zsinatra (sem), országuk éppen perzsa fenyegetés alatt állt. Zénón császár 482-ben felülvizsgálta Konstantinápoly álláspontját a „mérsékelt monofizitizmusra” vonatkozóan, és Akakiosz pátrárkával kidolgoztatott egy egységformulát aminek Henótikon, vagyis „egyező hit” lett az elnevezése. Ebben elismerték a nikaiai, konstantinápolyi és efézusi zsinatok döntéseit, de kalkhedoniét nem. 506-ban Dvinben tartott zsinaton a grúzok (ibériaiak) és az örmények is elfogadták a Henótikont, de nem követték a bizánciakat, akik később khalkédoni dogmán alapuló ortodoxia mellett tették le a voksukat. A második dvini zsinaton az örmény egyház hivatalosan is elfogadta a miafüzitizmust, míg a grúzok az ortodoxia felé fordultak, és végül hitet tettek a kalkhedoni formula mellett, amellyel az örmények 609-ben végleg szakítottak.
A korai keresztény korszak mérföldköve volt az örmény ábécé feltalálása Mesrop Mashtots által az ötödik században, amikor megkezdődött a Biblia örmény nyelvre való fordítása. Ennek eredményeként az örmények rendelkeznek a Kaukázus legrégebbi és leggazdagabb középkori irodalmával, több mint 25 000 fennmaradt kézirattal. Nagyjából ugyanebben az időben jelent meg a jellegzetes kaukázusi templomépítészeti stílus, amelynek csúcspontjai az olyan nagyszerű épületek szerepelnek, mint az örményországi Echmiadzin (Ecsmiadzin) katedrálisa, Szent Hripsime és Zvartnots (rom) temploma, valamint a georgiai Dzveli (Ó) Suamta, a Bolnisi Sioni és a Jvari monostor temploma.
A király a fővárosban is szeretett volna keresztény temlomot építeni. A hely kiválasztását Szent Ninora bízta. Ez lett Georgia első keresztény temploma. A templom helyszíne egy legendához kapcsolódik, amit részletesebben leírtunk. Eszerint egy mtskhetai asszony megérintette Jézus köntösét, amelyet testvére hozott Jeruzsálemből, ennek következtében azonnal meghalt. Mivel a ruhát nem lehetett kiszabadítani az elhunyt kezének szorításából, eltépni pedig értelemszerűen nem akarták, ezért vele együtt temették el őket. Sírja fölé egy cédrusfa nőtt. Nino azt javasolta, hogy a fát vágják ki, és a faanyagát használják fel a templom építéséhez. Az utolsó oszlopot azonban sehogy sem tudták a helyére tenni, hiába próbálkoztak. Egyre többen jöttek ezt a jelenséget megnézni, köztük a király is. Végül Szent Nino imái után engedett a fa, angyalok tették pontosan arra a helyre, ahol Jézus tunikája el van temetve, és ezt követően a templom felépülhetett. Az oszlopból gyógyító nedv fakadt, úgyhogy a templom zarándokhellyé vált. Innen kapta a templom is a nevét, ami nem más, mint „életadó oszlop”. Miután a templomot többször kifosztották, lerombolták, újjáépítették, a régi oszlop helyén egy fülkét emeltek, ami a mai napig megvan. A 6. században a fővárost Tbiliszibe helyezték át. Georgia cári birodalomba való beolvasztásával (1801) Mtskheta elvesztette gazdasági jelentőségét.
A jelenlegi keresztkupolás templom 1010 és 1029 között épült. A templom építészeti stílusa a 10. századtól kezdve a georgiai templomok uralkodó építészeti stílusává vált, talán két stílus-előzménye volt már az országban, amiket röviden később megemlítünk. A székesegyházat sárga homokkőből építették, homlokzatát számos dombormű díszíti (pávaornamentika, bikafejek, madarak, szőlőtőkék, Szent György ábrázolásai). A templom körül 1787-ben (II. Erakle – Héraklosz) egy 5 méter magas kő- és téglafal épült, amelyet katonai célokra szántak.
A szent 338-ban halhatott meg (335 is szerepel a lehetséges dátumok között, illetve 340 is). Szent Nino az ország egyik legjobban tisztelt szentjévé vált, attribútuma, a szőlőkereszt pedig a georgiai kereszténység egyik szimbóluma, a georgiaiak az ország apostolaként emlegetik. Csak a fővárosban öt Szent Nino-templom található. Georgia megvilágosítójára (Ninooba) évente kétszer emlékeznek: január 27-én, halálának, és június elsején, az országba érkezésének napján. Sírja a kelet-georgiai Kakhetiben, a Bodbe kolostorban található. Nino és annak változatai továbbra is a legnépszerűbb női nevek Georgiában.
Georgia és Örményország
A két ősi transzkaukázusi nép közötti kapcsolatok nem voltak mindig barátiak, ennek számos oka van, talán a legfontosabb, hogy Georgia az USA és Törökország, Örményország pedig mindezidáig Oroszország felé orientálódott. Vannak múltbeli sérelmek, kisebbségi problémák, gazdasági kötélhúzások. Fegyveres csatározás is előfordult, bár a közvetlen összetűzés nem volt annyira ádáz és általános, viszont ezen kívül megvoltak minden országnak a saját harcai, amiben a másik nem segített, mert nem segíthetett. Nem volt dolga, de mégis, maradt mindkét népben egy kis tüske emiatt. Továbbá eltérő a nyelv, a vallási felekezet, a legutóbbi időkig az örmények el is voltak szigetelődve mind a keleti, mind a nyugati egyháztól, az általuk követett miafizitának nevezett irányzat miatt.
A két nép között van egy hol pajkos, hol komolyabb rivalizálás, amit a Mimino című vígjáték érdekesen fel is elevenít. Nem most készült (1977), de mondhatni, hogy mindkét országban igen népszerű. Hogy kinek van tisztább vize, ki táncol jobban, ki találta fel az ábécét, stb. De azért a két nemzet képviselői megtalálják a közös nyelvet, és az utóbbi években nagy erővel törekednek arra, hogy kapcsolatuk igaz barátsággá alakuljon.
A georgiaiak Örményországot Somkhetinek, az egész örmény nemzetet pedig Somkhebi-nek nevezik. Egyes számban somkhi. Az egyik változat szerint ez a név a régi georgiai samkhretiből származik, ami délit, déli oldalt jelent. De van más variáció is. Georgia örmény nyelven Vrastan, a lakói vratzi illetve vratzner.
Az országok közötti államhatár hossza 219 kilométer. Örményország teljes kereskedelmi forgalmának mintegy 60-80%-a Georgián keresztül bonyolódik.
Az évszázados szomszédság ellenére egyszer tört háború az örmények és a georgiaiak között. Az első világháború után, mikor a törökök kivonultak, a szövetséges németek már nem számítottak, az angolok még nem tudtak felfejlődni. 1918 decemberében a törökök után maradt hatalmi vákuumban, rövid együttes próbálkozás után (Georgia lépett ki egyoldalúan a tervezett szövetségből, minden értesítés nélkül), mindkét nemzet próbált önálló országot létrehozni, és a pontos határokat önhatalmúan kijelölni. Lori és Javakhk (Javakheti) tartományok esetén volt vita. Szinte egész decemberben ment az adok-kapok, végük Szilveszter napján aláírták a tűzszünetet. A vitatott területet Georgia és Örményország, nagyhatalmi segítséggel, egymás között felosztotta, és mindkét fél szerint Georgia járt jobban. Ennek azonban az lett a következménye, hogy tekintélyes örmény kisebbség került az ország határain belül, avagy kívül, attól függően, hogy honnan nézzük. Georgiában mai napig körülbelül 250 000 örmény él, többségük az Örményországgal határos Samtskhe-Javakheti régióban, ahol egyes településeken a lakosságának többségét alkotják. Az Örményországban élő georgiai kisebbség néhány száz fő.
Az örmények és a georgiaiak történelmében számos olyan korszakot lehet nyomon követni, amikor mindkét nép egy államban élt. Például Nagy Tigran örmény király a Kr. e. 1. században Georgia keleti részét (Ibériát) csatolta uralmához. Georgia fénykorában, Tamara királynő idején (13. század), Örményországot a Zakaryan-dinasztia uralta, amely Tbiliszi vazallusa volt. A XII. század végén – XIII. század elején Örményország jelentős része a grúz királyságtól függött. Később az örmény és grúz területek az Oszmán Birodalomtól és Perzsiától váltak függővé, majd a XIX. században a mai Georgia és Örményország területei az Orosz Birodalom, majd a Szovjetunió része lett. Mindkét köztársaságban erős disszidens mozgalom alakult ki, és a peresztrojka idején Georgia és Örményország, a balti országokkal együtt, aktívan küzdött a Szovjetuniótól való elszakadásért.
2023. július 1-jétől Georgia és Örményország állampolgárai útlevél nélkül, biometrikus személyazonosító igazolvánnyal átléphetik a határt. Szurkolunk, hogy egyre jobban egymásrataláljanak.