Olajfák Hegyén
5.a rész
Jézus végigtekint a városon, belátni a keletre néző templom udvarába, ahol nagy a jövés-menés, áldozati füst száll, a placcra visszaköltöztek az árusok, és az a képmutatás is, ami nagyon makacsul ragaszkodik ilyen helyekhez, sőt, azt sejtjük, hogy igazából otthon van, mert minden, ami Istenről szól, elérhetetlen és megvalósíthatatlan az ember számára, éppen ezért vele kapcsolatban rendszerint eltört emberi fogadalmak is vannak, és szörnyű lenne, ha azok pőre mivoltukban látszanának, ezért a képmutatás egyedi patinája a fedőréteg. Egyedi, mert nem szép, de legalább áttetsző 🙂
Természetesen nemcsak farizeusok, ők a legismertebbek, és kéznél vannak, elég jól viselik, hogy velük a probléma letudva, és a róluk való beszéd nem ismeri az egyes szám első személyt, de még a T1-et is nehezen viseli. Ezt az egyoldalúságot csak Nikodémus zavarja, aki mécsessel ugyan, de mégiscsak belerajzolta nevét az éjszakába, néhány tétova kérdéssel pedig a Bibliába, nem tudta már magában tartani gyötrő kérdéseit, de szerepéből sem tudott teljesen kilépni, mert a maszk, a műmosoly, a manír már belemart arcába. Paucis notus, paucioribus ignotus: Keveseknek ismert, még kevesebbeknek ismeretlen. De nem könnyebb nem tudni róla.
Ő egyébként olyan szürkületi nyelvezettel próbálkozik, ami egyszerre megvilágítja és elfedi a gondolatait, azaz: „Mester, ma én voltam soros a templom külső kapuját bezárni, azért tudtam csak most jönni…, de mi ez az egész?” Az éjszaka hardverét használta, hogy látogatása letagadható legyen, ha úgy alakul, kérdése azonban nem mutat elvont észjárásra, ugyanis a zsidó vallásos gyakorlat hagyományosan az arisztotelészi gondolkodáshoz áll közelebb, jelentsen ez bármit is, Plotinos más történet.
„Szükséges, hogy újjászüless, el kell adnod mindenedet, karodat le kell vágatnod, ha vétkezel, szüleidet pedig illik gyűlölni” – ilyesmik. De a szél minden hullámot kézen fog és a partra vezet, mindenik egyedi és mégis része marad a nagy egésznek, egyikük sem marad gazdátlan, lendületük végig támogatott. Ha kell azonban, ugyanaz a szél kitépi a fákat is gyökerestől, de a leveleket rajta hagyja. Mit mondjak még? Nincs nagyobb bűnös mint a beképzelt szent, a dekadens szentség pedig a legszánalmasabb. Illetve hogy a „tegyetek életunttá minden népet” nem tőlem való, kezed ujjain négy prímszám, hajad szálai levédettek, elég ha azt szereted, hogy Isten szeret téged, vagyis nem tudsz mást tenni, mert annyira lenyűgözött. A viszontszeretet is önálló és értékes, bár gyakran a radar alatt marad, vagyis az a szeretet amit elveszíthetsz anélkül, hogy valaha a tied lett volna. Ennél az a külön nehézség, hogy úgy viseled nyilvánosan a veszteséget, mintha nem fájna, mintha nem is hozzád tartozott volna, közben rojtosra marja a szíved a fájdalom, hogy elveszítettél valamit, ami közelebb állt szívedhez, mint te magad.
Először engedd, hogy Isten szeressen téged, mégha nem is tudod pontosan mi történik, lehet hogy először felzaklat, megvádol, mert úgy történik az, hogy egyszerre feltárul az ő valósága és kiderül a te szegénységed, először feltárja hibáidat, meglehet, de aztán bólint, hogy minden rendben, és szenvedélyesen megölel. Szembesülsz ugyan életed gyarlóságával, de becsüld ezt meg, mert közel kerülsz az életet titkához, és ahhoz, akinek minden lélekben van egy lábnyoma.
Tartsd a törvényt, de ne félj az élettől, annak egyenetlenségeitől, hogy azok nincsenek lefedve a törvény által, hogy lelógnak a vallásos élet asztaláról. A szél fúj, és nem tudod honnan jön, nem tudod melyik eseményben van benne Istened. Több kockázatot kell vállalni az életben, bátrabban élni, töményebben menni és több érzést beengedni. Miért ne tudnál áhítattal megállni és rácsodálkozni, ahogy a pénztáros beüti a kódot, ahogy a gyári cica óvatosan odakanyarog az ennivalóhoz, pedig éhes, ahogy vörösre sikítja magát a hullámvasúton egy tizenéves kislány, ahogy az ebihalak harapnak egy kis levegőt mert elfogyott az oxigén a tócsából…
„Ha meg akarod Őt pillantani, akkor ne mondj, ne hallj, ne láss, ne tudj semmit.” Amikor a szerelmesek megcsókolják egymást a sötétben, ajkukkal látnak, amikor a pilóta a repülőgépet irányít, tudomásul veszi a levegőt, bár nem látja. Természetes módon légy részese a kapcsolatnak, ne félj, nem tudod kimeríteni az egészet, nem kerülsz szárazra, ahogy a halak sem tudják felhörpinteni a folyót. Csak egy kérdés még, úgy mellékesen, nézz a víz tükrére, mit látsz? Ha saját arcodat, akkor nem vagy szomjas, és ha belenézel az éjszakai égbe, és még látod a csillagokat, szíved alaphangon, nem vagy szerelmes, engedd el a kezét. Érted?
Mindazonáltal szadduceus rend szerint zajlanak a szertartások, mert ez az ő idejük, és valamiért Ove ugrik be, persze alig van közös bennük. Dehát könnyebb beszennyeződni, mint megtisztulni, lecsorogni mint fölfele evezni, ezért szorgoskodnak a léviták, fontoskodnak a papok, jövés-menésükkel létrehozzák a vallási gyakorlat helyi szövetét, ami annyit jelent, hogy valahol nincsenek jelen, de más összefüggésben ez a minden, mi tehető Istenért, népért, a világért. „Azért mégiscsak érünk valamit!” – mondhatták, bár sem a papok, sem a léviták nem tartoztak a spirituális elithez, amit az írástudók képviseltek, illetve a papi családok főállású vezetői. „Mindenképpen fontos a szolgálat, amit végeztek, ez egyértelmű, de azért mondok valamit: az esőcsepp anyagában tulajdonképpen hazaérkezne, boldogan ölelkezne az óceánnal, ha a forma nem „az egyéniségem nem adom” érveléssel közeledne.” Ez válaszolhatna a tanítványok csak félig mondott kérdésére is, hogy „mi lesz velünk?” Mivé leszünk?
Jézus itt néhány tétova tanítványi kérdésre válaszol: nincs B-terv, a kereszt, az „elvégeztetett” volt az egyetlen út, nincs más leágazás, akármennyire is botrányos volt számotokra, másoknak meg bolondság. Lezárja a tanítványi álmok maradékát, feszültséget old egy kéréssel (maradjatok) és egy ígérettel (nemsokára), majd áldást ad a világra, és néhány ötletet Da Vincinek meg a Wright fivéreknek. Talán másoknak is, amit nyitott szívvel kellene fogadni, áldásban ennyi a föladat, ami azt jelenti, hogy néha a jelenlét a legtöbb, amit tehetünk. Akár hétköznapi értelemben.
Keze áldásra emelve tehát, összes ujja szorzóként – ez a Krisztus-képlet maradt a világra. Ez a Krisztus-jelenet az utolsó ezen a világon, örökre beállítva a „fent” jelzőt. Amihez egy különös ígéret is kapcsolódik: úgy jön el, ahogy felment. Megbecsülendő, mert nem mindig van látványos elem az életet, a hitet meghatározó eseményekben.
Örökbemetszett pillanat, így maradt emlékezetünkben ez a jelenet, legtöbbször azonban úgy őrizzük ezt a jelenetet, mintha állna minden, vagy le lenne meszelve, mikor melyik, legalábbis a maradó emberek amint bámulnak, emlékeiket és várakozásaikat a fény felé tartva, és minden napfényt, mi belement szemükbe, a következő napok rettegései ki fognak onnan szűrni. De ott még nem lesz vége a történetnek.
Tudjuk, hogy az empátia lentről fölfele nem működik, és ezt a „fölfelét” értelmezni kellene, amitől ezúttal eltekintünk. Mindazonáltal szeretnénk belenyúlni a történetbe, és elmondani helyettük is, hogy: Uram, nagyszerű dolgok történtek veled, velünk az elmúlt években! Köszönjük a 3 évet! Esetleg: maradj velünk! Nincs valami vérszerződés a forgatókönyvben? Milyen volt a halálban, mennyire nehéz az elmenetel? Immár ezzel a röpke idővel és találkozással kell beérjük, és nemcsak mi, hanem az emberiség, az eljövendő korok sora? Hogy megfejtse az élet titkát, amelyet egyenesnek és simának követel, és lázad, ha nem így történik, holott időnként óázisok vannak, és annyi a dolga csupán, hogy megtartsa kulacsát? Miféle konzervatív szöveg ez? Hiányozni fogsz az esős esték meghitt beszélgetései, a genezáreti viharok, a hajnali hálómerítések, a téli átfutó havazások, a hajnali halas reggelik során, keserű harcaink idején. Jegyezzük meg gyorsan azt is, hogy korabeli színvonalhoz képest hol tart technikai fejlettségünk, de ugyanúgy nem tudunk elbúcsúzni mi sem, ahogy ők.
Érzelmileg rendkívül megterhelő volt az elmúlt 40 nap, megértjük, és a félelem szüretje közelít, talán ők is sejtik, mi, az utókor pedig már tudjuk, hogy átjutottak életük nevetésén. Mintázatlan érzelmeik harangoznak a történetben, és tudjuk, hogy vannak érzések, amelyek kútba esnek, vagyis mélyre mennek, hogy aztán egy véletlen merítés hozza felszínre. Akár nemzedéki váltás után, bár erről még most nem kellene beszélni.
A lelkesedés aztán átmaródik az erkölcsi ítéletre, és ezt szomorú konstatálni, és figyeljük meg, akik erkölcsi cséphadaróval kavarnak nevében, egykor ugyanúgy tudták, hogy nem azért jött, hogy csupán belejavítson az életbe, vagy hogy gyémánt tekintete felsebezze a bűn lágyrészeit, és azt is, hogy „szeresd teljes szívedből, minden erőddel” nem parancsolat, hanem mérhetetlen igény. Aztán eltelt néhány év, és ítéleteik lelki szögesdrót, és azt kérdezik, mint a tanítványok: mikor ülhetünk már magasabban, azaz mikor lehet a mi szavunk és gondolkodásunk egyetemessé, és mikor jön el az az idő, hogy mindenki belátja és elismeri igazunkat? Jézus válasza hasonló lehetne: „Ha megtenném, és te ott ülnél jobbomon, mondd, miben lennél foglalatos, az imádságban, vagy az ítélkezésben, ebben az álspirituális businessben?” Az embereknek igazából nem az fáj, hogy gyengék, hanem hogy erősek is lehetnének, egy kis szerencsével. Nem az fáj, hogy szennyes az élete, hanem hogy van aki jobban tudja palástolni, talán csak két háztömbnyire tőlem.
Pillanatnyilag új időket várnak, hogy Jézus, aki nem tekintette kiváltságnak, hogy egyenlő Istennel, most felfedi magát, letépi magáról az álruhát. Vágyaik átszűrődtek a hit szövetén. Alig hisznek a szemüknek, amikor elnyeli Őt a felhő, szégyenük pírja felkenődik arcukra, mint hajnal a tűzfalakra. Értették hogy ég és föld, vagyis értették a földet, ismerték már az eget is valamennyire, csak az „és” volt a titok. Hogy miért így, ez a rendszerükbe behozhatatlan logika. Kezükre ülnek és lenéznek, mint diák, aki nem készült, vagy csak néz anélkül, hogy látna, gondolatban ibolyát szed az erdőszélen.
Milyen szép volt a Messiás várása, álmodozás, esetleg viszonzatlan szerelemként megélt lelki virrasztás, de amikor megjelent a maga valóságában, már ezernyi kifogás volt vele kapcsolatban. De még nem zárult le megismerésének folyamata, és soha nem is fog. Néha évtizedek telnek el, hogy megláthassunk valakit. Amikor már alig marad néhány foszlány az életéből, de akkor ismerjük fel őt, azonosítjuk érzéseinek mezőit, és elkezdjük megérteni és befogadni. Amikor már rég nincs köztünk, sőt, már olyat sem találunk, akik felvilágosítást tudna adni életének egy-egy részletéről. Nemcsak pozitív élmény kapcsolódik ehhez a felismeréshez, hanem szégyen is, fájdalom, hogy nem láttuk, nem értettük, még akkor is, ha ebből ő maga semmit nem érzékelt.
Éppígy igaz az is, hogy hiába teológiai jelentésében ugyanolyan fajsúlyos, mégsem lesz belőle karácsony 2.0, és nemcsak azért, mert az érzelmi repertoár másik pólusán található: közénk jött vs. eltávozott. Kettő között kevés emocionális tartalom van, de pl. az emlékezés az megjelenik. A karácsony, minden spirituális erőfeszítésünk ellenére, mégiscsak egy kapcsolati bizonyítvány, hogy kikkel és miként tölti el azt az ünnepet az ember, a mennybemenetelt viszont nem lehet elárasztani érzelmekkel, ajándékokkal és szeretet-fogalmakkal, mert amire emlékeztetne, az érzelmileg negatív konnotációjú: „eltávozott, itthagyott”. A karácsony egyébként is olyan, mint fordítva befűzött indigó, a lap mindkét oldalán megvan a szöveg, lefordítva: minden életösszetevő megjelenik benne, a lakmározástól a spiritualitásig, de nem készíthető belőle másolat, és ezért nem észlelhető az év más időszakában illetve eseményében. Nem a karácsony az egyetlen jelenség világunkban ami szent, tiszta, mégis néha az történik, hogy a legnemesebb igyekezet ellenére sem sikerül, mert a nagy igyekezet az elvakultságnak a szinonimája, vagy mint a világító gyertya által gerjesztett káprázat, ami annál erőteljesebb, minél szélesebb a gyertya lángja; ami a látást segíti, az egyben zavarja is.
De most itt vannak mind a tanítványok, félelmük még meleg, most egymásba kapaszkodhatnak, nem úgy mint nagycsütörtökön, aminek fáklyatűzében korábbi fogadalmak égtek el, és az egésznek volt egy olyan „oltárról szivárgó füst” jellege, mikor az éjszakai szolgálatot végző papok elszundítottak, és az oltár tüze vészesen leszakadt, de még volt remény. Ami azt jelenti, hogy annak az estének emlékezete mélyebben bennük marad, a „megbocsátódott” nagyobb erővel hat, és az élet menetébe való visszazökkenés egy kicsit fájni fog, nem is egyszer. A bűnbocsánat nem teszi érvénytelenné az időt, csak annak jelentését, a tanítványok, ha bármikor visszanéznek, az idő és események konkrétumával találkoznak, nem lehet megúszni egy cancelpoint-tal mindent, aki másként állítja, az igen szerény valóságot képes elviselni. Az eltört korsó sok türelemmel egész lehet, de a hangja az új zománc alól… Ez így teljesen rendben, csak tudni kell róla, korsónak is, gazdájának is. És vannak, akik úgy érzik ők megúsztak minden karcolást, és olyanok is, akik azt tartják, hogy körülötte mindenkinek pontosan ugyanott vannak a törésvonalak, mint neki. És van aki felfedezi, hogy: érdekes, mintha így hitelesebb lenne a hangom. A perfekcionizmus az, ami megöli örömöd, megbénít és kiveszi az oxigént tüdődből, és ha az ördög nem tud rávenni arra, hogy vétkezz, akkor majd rávesz arra, hogy igaz legyél.
Tudjuk, hogy nincsen olyan egységes vonás, hogy „tanítványok”, mindenik alkata szerint értelmez, mélyül el az eseményekben, mert az ember fantáziájának és hitének szerkezetét meghatározza, hogy mennyit tud a világról, illetve milyen mértékben tudta érzelmileg az eseményeket integrálni. Kezdve attól az esettől, hogy szíve dobbanásába ment minden egyenetlenséget a világban, egészen az érzelmi analfabétákig, kik úgy rázzák le magukról a hatásokat, mint kacsa a vizet, akik mellett mintha vákuumban lennél, és nincs értelme megosztani értékeidet azzal, aki nem osztja Istentől kapott céljaidat. A futómadarakkal hiába próbálkozol, nem tudod megtanítani repülni, az frusztrált lesz, te pedig csalódott. „Minél kevesebbet tudsz, annál kevésbé leszel tudatában tudatlanságodnak. Az ismert metafora szerint minél tágabb a tudásunk köre, annál nagyobb felületen érintkezik az ismeretlennel, és annál nyomasztóbb a kognitív elégtelenség érzése. Ezzel szemben a kis elme egy kis világot talál magának megfelelőnek, és minél kisebb az elme, annál inkább úgy érzi, hogy átlátja a világot.” (Raymond Tallis)
A hely szolgálata megszerettetni a teremtett világot, és hát igen: megmeríteni az áhítattal érkező zarándokok tiszta, üde, minden józan megfontolást, okoskodást mellőző hitében, leszámítva az üres szentimentális gesztusokat, de a lényeg hogy a megmutatkozó többségi lelkület nyomán szélnek ereszteni szívünkből minden neheztelést, amit csak ilyen logikátlan jelenetek hatására lehet megtenni. A zarándokok hite nem annyira „adományoz”, inkább „követel”, mintha rettenetes vákuumot teremtene, ami elszippant az életből minden könnyű és könnyelmű dolgot, mint Rilke híres sora kéri: Változtasd meg élted! Elég ez is, bár az eredeti sor határozottabb: Du musst dein Leben ändern. Muss.
Nézed őket, amint behunyják a szemüket, és semmi mást nem akarnak most, csak egy lábnyomra gondolni, és abban az említett felszólítás is tetten érhető, közben azt élik meg, hogy keresésük eltörpül a kereső erő mellett, amelyből most gyors mintát kapnak, de talán a legfontosabb, hogy érezni akarják a cserét, akár egy hideg érintés révén, és hogy lélegzetük valahol „túl” szállhat ki egy érintés nyomán. Moston kívül semmi más nem elviselhető számukra, legfőképpen okoskodás nem, de nem azért mert annyira így akarják, hanem mert nem tudják hogy a hit dolgait lehet lagymatagon is. Például kíváncsiságuk másolatát adni, ami azért előfordul a vallások házatáján, ezzel szemben ők belerajzolják a kőzet csendjébe felgyorsult szívverésük diagrammját, átadják testi tüneteiket is a mindenségnek. Tapogatják, mintha könnycsatornáikat tisztítanák. Így simogatnak, vagy akartak simogatni szerelmesen, tenyerükre ragadt napfénnyel, kik nem csupán egy könyvből próbálnak lelki vezetést találni, és minden apró csodában egy nagyobbat sejtenek, ahogy a szerelem is egy eszmény rápróbálása a kiváltó személyre, minden hiány, hiba és rojtosodás nagyvonalú mellőzésével, a biologikum és a tapasztaltak intelmeinek rovására. Ez esetben nincs féltékenység, a kő mindenkihez ugyanolyan kedves, ha nincs kétely, mi érdesen tartja a dolgokat. Persze nem a kétely a hit ellentéte, hanem a kevélység, ami ilyen érintést is megalázónak tart, és nemcsak a hittől, hanem a hit jámbor cselekedeteitől is undorodik.