„Látod, ebben a világban kétféle ember van, barátom: azok, akiknek töltött fegyverük van, és azok, akik ásnak.” – A Jó, a Rossz és a Csúf
Noli timere. – Seamus Heaney
Nem kívánjuk kimerítően tárgyalni magát a nárcizmust, nem esett a fejünkre a szociális alma :), ezért csupán az önbecsüléssel való lehetséges összefüggéseit, pontosabban a szakemberek véleményét szeretnénk megismerni azzal kapcsolatban, hogy miként lehet az önbecsülés korai szerkezetén változtatni, amennyiben bizonyos jelek alapján olyan érzésünk van, hogy az kóros sémákat produkál, valahol a környezetünben, fogalmazzunk tapintatosan. Ezzel kapcsolatos elméletek, gyakorlati próbálkozások fióknyi címet foglalnak a könyvtárakban, vannak sikerek és kudarcok, meg rengeteg csalódott ember, kiknél az élet időközben néhány évvel nyom nélkül arrébb ment, aztán vannak közös nevezőre nem jutó szakemberek, és úgy néz ki, hogy az óvatosság önmagában kellően tudományosnak tűnik. Ez utóbbi azonban teljesen helyénvaló egy olyan tudományterületen, ahol a végső rendrakás a halált jelentené.
Talán van egy Overton-ablaka a nárcizmusnak is, alatta nem kell átlagon felül beavatkozni, fölötte értelmetlen, de ez csak egy felületes megjegyzés, a további érdeklődést semmiképpen nem helyettesíti. Minden jel szerint ez esetben is érvényes a traumakutató Bessel A. van der Kolk megállapítása: „az idegtudományi kutatások azt mutatják, hogy nagyon kevés pszichológiai probléma származik a hiányos megértésből. A legtöbb kezdeményezés, amely az érzékelésünket és a figyelmünket irányítja, az agy mélyebb régióiból származó parancsra indul. Ha az érzelmi agy vészcsengője folyamatosan jelzi, hogy veszélyben vagy, semmilyen felismerés nem fogja azt elhallgattatni.” Utóbbi mondata ugyan már konkrétan a traumára vonatkozik, de bármilyen más mélyről jövő, tudattalan, automatikusan működő agyi vészjelzésre érvényes. Viszont sajnos nem akadályoz meg senkit, hogy belesétáljon egy súlyosabb nárcisztikus eset csapdájába, hogy aztán kétségbeesetten, a fenti idézet első részében említett módon, azaz a lelkiismeret felébresztésével próbálkozzék megoldani a megoldhatatlant, mígnem előbb-utóbb felismeri, hogy a belátásnak önmagában nincs pszichodinamikai következménye, de a felismerésig eljutni is tulajdonképpen egy állandóan szétfoszló álom. Nárcisztikus nem másba, hanem az önképének szóló színdarabba szerelmes, és amíg a függöny fent van, illetve az a játék megy, amire ő jegyet vett, nem is mutat rendkívüli tüneteket, csakhogy a függöny bármikor legördülhet, és ezt ő is tudja. Ennek a szerelemnek mértékegysége a múlt idő, a várakozás már hegesedik, a vágy soha nem teljesül, a tegnapi adag már fosszília.
Mint azt korábban többször hangsúlyoztuk, hogy a korai életszakasz rendkívüli neuroplaszticitása során rögzülnek az alapbeállítások, a fizikai világképre és az érzelmi működésre nézve egyaránt, olyasmik például hogy a világban állandó mozgás van, a tárgyak lefele esnek, stb., illetve hogy egy világra révedő gyerek biztonságban érezheti magát, mi több, egy sokdimenziós érzés veszi körül, amit később szeretetként aposztrofál, amiben a legerősebb szál, az a bizonyosság, hogy sosem hagyják faképnél. Ha nem ezt éli meg, akkor az elme az „elhagyatottság érzésének kezelésére specializálódik”. Hogyan néz ki egy ilyen gondolkodás szerkezete? Elég félelmetesnek, főként ha a későbbi fejleményeket is odaképzeljük. Van egyáltalán esély arra, hogy a kezdeti ijesztő beállítódás, illetve az arra épült egész személyiségi struktúra megváltozzon? Erre próbálunk válaszolni, hátha valakinek segítség lesz eldönteni, hogy vágjon bele, avagy sem, mármint egy közvetlenül érintett közvetlen érzelmi támogatásába. Mellékesen emlékeztetünk, hogy a kapcsolati tapasztalatok beszámolói vagy tanácsadások során gyakran előkerül a „megváltozni” kifejezés, ami természetesen mindig a jelen nem levő, de szóban forgó személyre vonatkozik, és rendszerint be nem váltott ígéretekre utal. Anélkül hogy ezúttal részletekbe bocsátkoznánk, ezzel kapcsolatban óvatosságra intünk, és kellő körültekintésre biztatunk minden érintettet.
Körberajzol?
Ezzel a kérdéssel azokra a determinisztikus emberi vonásokra utalunk, amiket egy későbbi életkori fázisban már nem lehet, vagy csak részben lehet módosítani. Valójában állításként fogalmaztuk meg, de továbbra is kérdésként szeretnénk kezelni. Tény, hogy első blikkre sem egy lefutott szál a nylonharisnyán, hanem mint egy retúrjegy, aminek dátumán már nem lehet változtatni. Kissé fájdalmas erről beszélni, és óvatosak is vagyunk, mintha mennyasszonyi fátyolt emelnénk orgonacsend alatt. Nagyon sok szeretet, tusakodás és reménység van a megpendített témakörben, talán könnyek magas vízállása is, néhány tetoválás, pár karc a szíven. Van olyan eset is, hogy végül minden szépen megoldódik, és hálásak az érintettek, de megtörténhet, hogy végül zilálva, kimerülve, roncsolt érzésvilággal abbahagyják. Egészen más eset az, amikor magában a küzdelemben is értéket találnak, és teljesen jóhiszeműen használva ezt a kifejezést, ezért közben, de ha úgy alakul, utána sincs kudarcélmény. Ehhez a témához még néhány képpel beszállva, mondhatjuk, hogy a hegymászásban a csúcsélmény valóban cél, de nem kizárólagos, az egész út izgalmas lehet, és az marad akkor is, ha végül nem sikerül feljutni a csúcsra. A briliáns értéke nem változik attól, hogy senki nem látja, mert elásták valahol, és az évmilliók gondos mintáit áztatja a hozzátakart sötétség.
Egy személybe „befektetett” törődés minden bizonnyal munkálta az alany személyiségét, és olyan látást, tapasztalatokat adott, amiket könyvekből nem lehet összeszedni, megismerni, tehát az ágens maga is formálódott, jóllehet a végeredmény mégiscsak kudarc lett. Minden személy korábban alakul, gyermekkori hatások, nemszeretem tapasztalatok által, amik aztán tudattalanba mentett automatikus erőkként hatnak tovább. Ez természetesen csak papíron hangzik ilyen békésnek, és tűnik ennyire könnyűnek, ezzel tisztában vagyunk. Azzal, hogy egy emberért képesek mások kockázatot vállalni, és a tét a saját békességük, kifejezik, hogy mit tartanak igazán értékesnek ezen a világon. Kimerülni valakiért, nem a legrosszabb sors, jóllehet eredetileg nem az volt az álma, hogy valaki életének puszta idézete legyen. A klinikai esetek maguk is áldozatok, a hozzájuk közel kerülők pedig már áldozatok áldozatai, akik talán élhettek volna egy másik életet, de erre az útra kerültek, és végül azt élhetik meg, hogy saját életesemény nélkül ugrottak át egy életszakaszt. Olyan korban élünk, hogy nem kell ott maradni, ahol már nincs remény, ahová csak sebek ösvényei vezetnek. Csak jelezni szeretnénk, hogy nehéz a válasz arra a kérdésre, hogy érdemes-e foglalkozni nárcisztikus személlyel. Súlyosabb esetben tudjuk az általános választ, csak sokáig az nem világos, hogy súlyos esetről van-e szó.
Egyik ismert kutató, Martha Stout azt állítja, hogy még a klinikai nárcisztikusok is „képesek a legtöbb érzelmet ugyanolyan erősen érezni, mint bárki más, a bűntudattól a szomorúságon át a kétségbeesett szerelemig és szenvedélyig. Ami hiányzik, az a döntő fontosságú képesség, hogy megértsék, mit éreznek mások.” Mondjuk tudja az ember, hogy hideg van, és a hidegben az ember fázik, de személyes fázásig nem jut el, holott onnan tudja hogy hideg van, hogy fázik. És innen a másik ember didergése még továbbra is messze van. Emellett jellemző, hogy képtelen tartósan befogadni érzéseket, pontosabban mintha azok elméjében úgy érvényesülnének mint egy vízér a felszín alatt, egy szűk sávban, tehát szerencse kérdése, hogy sikerül-e eltalálni, és ha igen, akkor is kérdéses, hogy mit ad. Az emlék megvan, de az emlékezés miatti öröm érzete hiányzik. Tény, hogy a személyiségi zavar egy részét felveszik azok is, akik vele foglalkoznak, és nemcsak a szakmai kockázatra utalunk, hanem a zavarodottságra, ami úrrá lesz a segítőn, időnként mintha jeget ölelne, és arra is rájön, hogy igazából már többet foglalkozik egy eszményképpel, mint a tényleges személlyel, és ez nem feltétlenül az ő hibája, vagy tán egyáltalán nem.
Tehát a validált nárcisztikus jellemzők körberajzolják az embert, rögzítik végérvényesen kimerevített végső pozíciójában, amint egy baleset színhelyén történik, ahol aztán később talán „virágok térdelnek”, vagy van szabadulás a nárcizmus puha, bőrrel vont börtönéből? Szabad vagy determinált az emberi psziché? Ara utalunk, amit a fizikában jelent a determinizmus, hogy az univerzumban minden esemény ugyanúgy zajlik le, ahogy egy korábbi esetben, feltéve, ha az okok és körülmények pontosan ugyanazok. Tulajdonképpen erre épül az orvostudomány is, gondoljunk a gyógyszerek egyetemes hatásaira, illetve a „ki mit vet, azt aratja” testállapotra, ha úgy tetszik, bár ez messze nem ilyen mechanikusan érvényesül az emberi szervezet esetén, csupán érveléstechnikai okokból említjük. Ha végképp letapad a láng, a tűz parázsban folytatódik, végül mindig hamuban végződik, a fizika törvényei szerint, és ha itt lezárjuk az sort, akkor ez az élő-holt folyamat utolsó fázisa, ugyanakkor a lélektan hovatovább szemrebbenés nélkül utalhat „hamuból mentett érzésekre”, amivel nyilvánvalóan kilép a természettudomány keretéből.
Szóval az emberi psziché valóban mutat törvényszerűségeket, engedelmeskedik a biológia és a kémia szigorú törvényeinek, de megőrzi bölcseleti karakterét is, pontosabban azt a szabadságot, ami egy ilyen komplex, kreatív, önreflexióra képes rendszert megillet. Amelyik hajlandó szövetségre lépni más személyekkel, sőt, minden élőlénnyel és létező valósággal, átélve azt, hogy bizonyos értelemben mindannyian összetartozunk, amit a tudomány képes „összefonódáselméletnek” nevezni. Rendelők meghittsége, kezelések szakértelme, önismereti csoportok lelkesítő légköre, könyvek, beszélgetések, mind arról szólnak, hogy van egy elképzelés az emberi életről, és szeretnénk és tudjuk is egymást arra fele segíteni. Egyik írótól vett ötlet szerint, az ’52-es durva londoni szmog idején a látóknak másfél méteres előnyük volt a vakokhoz képest, akik viszont kiváló tájékozódási képességet fejlesztettek az évek során… Szóval vezetjük, segítjük egymást, a nyilvánvaló szerepek néha felcserélődnek, és úgy kell tovább haladnunk, ahogy a lehetőségek engedik, de a legfontosabb, hogy megbízva egymásban.
Ennek máris, de csupán formálisan ellentmondva jegyezzük meg, hogy sem a közvetve érintetteknek, sem a szakmának nincs egységes és egyértelmű álláspontja arról, hogy a nárcizmus mennyire kezelhető, nyilvánvalóan a kórosabb esetekre utalva, amikben a világosságnak rövid a története, a főszerep könnyeké és a homályé. Másik oldalra pillantva olyan személyeket láthatunk, akiknél az önbecsülés, a személyiség legmélyebb szerkezete ontja a tartalmat, a bátorítást, az érezhető, hogy stabilak és kiegyensúlyozottak minden körülmények között. Nem befolyásolják emberi vélemények, hatásuk legfeljebb egy gyenge szellőé, ami szelíd hangban teríti a fák köré finom mozdulatokból szőtt sleppjét. Esetükben nincs un. „napraforgó-effektus”, nem fordulnak, hajlonganak abba az irányba, ahonnan a legtöbb elismerés érkezhet, ha úgy ítélik meg, hogy nem elég tiszta annak forrása. „Kellemes árnyékú emberek”, így is ismerhetjük, szemben azokkal, akik nem hagynak percnyi nyugalmat sem, mindig várnak, követelnek valamit azoktól, akik szorosabb kapcsolatban élnek velük, minthogy csak ők vannak nekik. Szóval a bőséges önbecsülésű emberek mintha széles sávú kapcsolatban lennének egy gazdag belsővel, és ezért nincs a megszokott, vagy mondhatni már elvárt fluktuáció a hangulatukban. Jól érzik magukat a bőrükben, de nem azért, mert annyira kiválóak lennének, hanem mert elfogadásban vannak önmagukkal, mondhatjuk nyelvtanilag nem egészen korrekt fogalmazással. Nem hajlandók paradox csenddel büntetni, ami eltömíti az öröm artériáit, és a hideg semmit futtatja rá az életre.
Nárcisztikus személynél nincs belső tápláló forrás, akadozik, vagy hiányos az empátia, éppen ezért azok a lightos próbálkozások, hogy „szóltam, kértem, figyelmeztettem, emlékeztettem”, stb., teljesen hatástalanok, mi több, nevetségesek, mint bukott angyalokon a szárny. Ha mereven fogalmazunk, azt mondhatjuk, hogy a viselkedési zavar attól az, ami, mert jelenleg nincs megoldás rá, és nem lehet belső érzéseket, empátiát, lelkiismeretet ébreszteni abban, akinél erre nincs neurális képesség. Nem feltétlenül bűn, vagy ilyesmi, nem kell erkölcsi ítéletekkel kerülgetni, bombázni, bár ha valaki beleszaladt egy ilyen esetbe, és keményen megharcolt, talán meg is sérült, érthető módon háborús kifejezéseket használ. Egyszerűen arról van szó, hogy egy nárcisztikusnak épp annyira szüksége van a külső fényezésre, önképének táplálására, mint az aerob élőlényeknek oxigénre. És akármennyit kapnak, soha nem lesz elég, mert nem tudják raktározni, az idegrendszer mélyebb rétegeibe elmenteni, tehát felidézni sem, vagy valamiféle motorikus habitussá változtatni, stb. Vagy az anyai feltétel nélküli szeretet (ami esetükben igen kétséges), vagy ideiglenes rajongók, esetleg a siker csillogása tartja életben, a vele való kapcsolatot pedig valamilyen kötelező élethelyzet, vagy a remény tartja fenn, ami így egyszerre végzet és szabad vállalás. A béke rendszerint a romok mély, túlvilági csendje, a rend pedig az ágy alá berugdosott használt zoknikkal, a látszat színvonalán, az igazság pedig egy retusált fénykép.
Nárcisztikus személy, mint később még kitérünk rá, öröklött hajlam és gyermekkori hatások miatt az önképét nem képes belső forrásból táplálni, így az folyamatosan külső megerősítésre szorul. Alapesetben is az érzelmi és spirituális igazságok érvényessége korlátozott, ahhoz, hogy érvényben maradjanak és valós hatást fejtsenek ki, el kell őket ismételni, újra kell élni. Hamar alterálódnak, ahogy a szaknyelv fogalmaz. Érzelmileg törékeny személy esetén ez hatványozottan igaz, nem tud raktározni, mert kevés a tárhelye, éppen ezért hamar kiürül. Egy érzés, egészségesebb esetben, szétszéled valamennyi idegpályán, éppen ezért számtalan helyen őrzi azt az elme. Ne legyen félreértés, a „kevés tárhely” nem értelmi fogyatékosságot jelent, hanem azt, ahogyan az érzelmek megjelennek, lefutnak, megőrződnek, illetve ahogy felidézhetők. Eleve nemcsak kiegészítő elemei a tudásnak, néha maguk hordozzák az ismeret velejét, és nemcsak az eleven neurális hálózatban őrződnek (patologikus eseteket leszámítva olyan nincs hogy átfogó ismeret, de nulla érzésvilág, vagy fordítva). Gondoljunk egy mozdulatra, ami által elevenné válik bennünk egy érzés, egy helyszínre, egy képre, hangra, hőmérsékletre, stb., amik akár önmagukban is generálhatnak szekundér érzéseket. Ha kipirul az arcunk, akkor szégyenkezünk, dühösek, vagy szerelmesek vagyunk. Egy mesterségesen feltüzelt arc, körülményektől függően, előcsalhatja valamelyiket az említettek közül. Szóval, anélkül, hogy ezt tovább taglalnánk, összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy egy nárcisztikusnál ez az érzelmi rendszer nem működik. Egyébként önellenőrzésre is jó mindez, amit az imént felsoroltunk, ha esetleg felmerül a kétely, hogy mi magunk, vagy valaki a környezetünkben érintett lenne 🙂
Nem adnak egyértelmű választ a szakemberek arra kérdésre, hogy az önbecsülési anomáliák a későbbiek során mennyire pótolhatók. Azért a nárcizmust említjük az önbecsülési kérdések tárgyalása mentén, mert talán a legtöbbet tárgyalt zavar, másrészt nagyon éles téma, és okai között ugyanúgy örökölt hajlamok, gyermekkori traumák, negatív hatások állnak, mint a hiányos önbecsülés esetén. Minden jel szerint az okaiknak van közös tartománya.
Az önbecsülés betáplálásának elmaradása kardinális kérdés, és minden jel szerint meghatározó. Érzelmileg szélsőségesen elhanyagolt gyerek szerencsére ritka, de szomorú esetek mutatták, hogy főként az érzelmi élet finomságai sajnos a későbbi nem pótolhatók. Romulus és Remus esete nyilvánvalóan legenda. Nem kérdőjelezzük meg Hanyi Istók történelmi hitelességét, de pszichológiai értelemben máshová, vagy máshová is tartozik, azaz nem kizárólag az érzelmileg elhanyagolt gyermek esete, más kérdés, hogy vajon az „ujjai közötti hártya” az eredeti elbeszélők vagy a későbbi megfogalmazók fantáziája, lévén, hogy a biológiai oktatás még nem volt általános, Darwin is még messze 🙂 Lényeg tehát, hogy nem érdemes szélsőséges példák fele tekinteni, olyan legendák, esetek után nyomozni, amik arról szólnak, hogy egy gyermeket semmiféle pozitív érzelmi hatás nem ért, és aztán az ő viselkedéséből, személyiségi vonásaiból általánosabb következtetéseket levonni. Éppen az szélsőséges esetek örvendetes hiánya miatt nehéz a korai szakasz kialakulására nézve természettudományos pontosságú válaszokat találni. Nyilvánvalóan sok más módszer áll rendelkezésre, és ma már elég világosan látszik, hogy milyen szerepet játszanak egy személy személyiségi jegyeinek formálódásában a korai hatások.
Erik Erikson Gyermekkor és társadalom című könyvében azt írja, hogy az „én-identitás érzése az a felhalmozott bizalom, hogy a belső azonosság és folytonosság… megegyezik a mások számára jelentett jelentés azonosságával és folytonosságával.” Legjobb, amit tehetünk, hogy átöleljük egyéni, észrevétlen sorsunkat. Nem lesz benne soha teljes egyensúly, kölcsönösség, erre kár is várni, és nem is lenne igazságos, tegyük hozzá, hiszen már maga az agy és a szív nem szimmetrikus… „Csak három lehetséges befejezése van minden történetnek: bosszú, tragédia és a megbocsátás. Ennyi. Minden történet ezek valamelyikében végződik.” Jeanette Winterson
Bár használjuk az általánosan bevett megfogalmazást, mint az önbecsülés magas illetve alacsony voltát illetően, szilárd meggyőződésünk, hogy a szűk és a bőséges, a keskeny és széles, stb. pontosabb megfogalmazás, amint azt korábban jeleztük. Ugyanis éppenséggel nem arról van szó, hogy bizonyos körülmények nyomán az önbecsülés szintje alacsony lenne, vagy akár magas (vagy mély, ha úgy tetszik), probléma, ha adódik, az a repertoár szűkösségével van összefüggésben. Mintha egy szűk ösvényre kényszerülne valaki, és ami azon kívül van, az kietlen, zord és üres. Az ösvény nem gyönyörű tájon vezet át, nem is legalább biztonságos vidéken, hanem jobbra és balra is sötétség, és az igazából érzelmileg belakatlan, vagyis ismeretlen, üres, de bátran állítható az is, hogy félelmetes. Ilyen érintettségben levő személy beszélgetőtársait is minduntalan arra az érzelmi ösvényre kényszeríti, amin ő maga biztonságosnak érzi helyzetét, ha valaki ennek nem engedelmeskedik, nem az ösvénnyel, nem is önmagával, hanem a másikkal lesz baja, a valószínűleg spontán reakció mögött gonosz szándékot érzhet, amivel őt akadályozni akarja. Természetesen abban az esetben, ha saját örökölt állapotát képtelen elfogadni. Ez a kulcsmondat minden viselkedési-, vagy személyiség-zavar esetén. Vérünk hozza magával a fájdalmat, attól senki nem tud megmenekülni, tehát az az érzés, hogy „nehézségeim vannak” nem a cégéres szenvedők, a személyiségi zavaros emberek kiváltsága.
Önbecsülés és önkép magszakadt kapcsolatának egyik ismert patológiás tünete a nárcizmus. Kissé képletesen közelítjük meg ezt a pszichés zavart, amikor úgy fogalmazzuk meg, hogy az esetben az önbecsülés és az önkép közti neurális kapcsolat részlegesen vagy szinte teljesen hiányzik. Személyiségi kontinuumról beszéltünk, vagyis hogy ezek a fogalmat ugyan különböző megnyilvánulási formákat, pontosabban önértelmezési szinteket fejeznek ki, de szerencsés esetben egyáltalán nincsenek egymástól drasztikusan elkülönülve. Mint a szivárvány színei, hogy mindezt egy természeti képpel illusztráljuk. Amit szemünk zöldnek vagy sárgának lát, az két különböző hullámhosszú elektromágneses sugárzás, ami között az átmenet fokozatos, skaláris. Mégis, szemünk határozottan megkülönböztet zöldet és sárgát is az árnyalatok között, mindazonáltal előállásuk módja ugyanaz, vagyis, ami minket ezúttal érdekel: ugyanazok a fizikai törvények, az átmenet folyamatos, és a jelenség részei csak a detektálás során különülnek el.
Kalandozzunk még egy kép erejéig a természetben, hogy érdeklődő laikusok számára világosabb legyen, illetve hogy maga a jelenség mélyebben bekerüljön világképünkbe, közvetlenebbé váljon a személyiség felépítésének szerkezete. Hasonlíthatjuk a személyiségi struktúrákat egy fa felépítéséhez is, ezzel azonban természetesen némi kockázatot is vállalunk. Szóval „valahogy úgy”, és nem „pontosan így” kellene elképzelni. A felszín alatt, a láthatatlan és titokzatosan elágazó gyökérzet, az önbecsülés táplálja az önképet, ami maga a látható forma nyomán alakul, vagyis azok öröme és pozitív v. negatív visszajelzései táplálják, akik csodálják rügyezését, gyönyörködnek virágzásában, élvezik gyümölcsét, hálásak árnyékáért, fotózzák őszi színpompáját és téli havas ágait. Az önértékelés adná a tartását és kitartását a szélben és ködök idején. Önismeret lenne, hogy feleslegesen nem vagánykodik, nem áll ki a viharba, ha lombozata kifejlett és a szélerősség már kockázatos 🙂 Ami a lényeg, hogy egyetlen organizmusról van szó, a megnyilvánulási módban vannak eltérések, de harmonikus együttműködésük adja magát az élő valóságot.
Ahhoz, hogy a számtalan hatás között a személy eligazodjon, éber és aktív állapotban másodpercenként a tudatosan befogadott 30-40 ingert feldolgozza, hogy érzelmi és fizikai koordinátáit ne kelljen minden pillanatban a nulláról kezdje, szükség van spontán működő, szortírozó, rendszerező, rögzítő folyamatokra, amik a kezdeti életszakaszban kikristályosodott vázlatra (Piaget) épülnek fel. Ebből lesz az „én” belső forrása, fogalmazzuk meg ezúttal nagyon sematikusan. Innen jön a folyamatos megerősítés, az énstabilitás, hogy értékes, érzelmi szálak futnak át rajta, nélkülözhetetlen a világban, és hogy ez nyilvánvaló mindenki számára. Tudja kicsoda ő, van „énstabilitása” és „önértéktudata”, nem kell minden pillanatban újradefiniáltatni magát a külvilággal. Ez hasonló ahhoz, amint egy bővizű forrás felbuzog a titokzatos mélyből, és ontja magából a tartalmat, az életet.
A nárcizmusban nem működik a belső betáplálás. Önbecsülése, azaz az éntudat tudattalan forrása, feltételezhetően a gyermekkori hatások következtében, kórosan elvált az önképtől. Utóbbit az egekig magasztalták, közben érzelmileg nem tudtak ráhangolódni, nem jeleztek vissza, nem tükröztek empátiát. Dicséretekkel bőséggel elhalmozták, de azok is egyoldalúak voltak, érzelemmentesek, nem szeretetből fakadtak, hanem a szülő valamiféle kompenzációját, tisztázatlan, talán szennyes harcának voltak a jegyei. Szeretetet viszont egyáltalán nem mutattak, így az önképe kiváló lett, de a belső források elzáródtak abban a rettenetes érzelmi ellentmondásban, amibe a gyermeki lélek került. Belezavarodott az „igen és nem” ellentmondásaiba, a megerősítés és eltaszítás, a közelség és idegenség feszültségébe. Végeredmény az, hogy nincsenek belső forrásai, ezért állandóan külső forrásból kell azt megerősítse, mert önbecsülése mélyen van, szinte elérhetetlen, és nem is foglal el nagy helyet.
Kevés itt sémáról beszélni, hiszen a probléma, szélsőséges esetben, nem működési, hanem alapvetőbb szinten rögzült („átitatódott az elméje”), ami azt jelenti, hogy egész életét javarészt negatívan befolyásolja. Mondhatni mások és saját maga által épített siralomházban él. És hiába maga is áldozat, úgy van vele a világ, hogy nem szereti azt a személyt, aki kellemetlen információt hoz neki az emberi természetről. Ugyanis nincs megterhelőbb egy professzionálisan fel nem készült elme számára, mint viselkedési problémákról, személyiségi zavarról hallani. Arról, hogy egyes emberek empátia nélkül élnek, ami nagyon közel van ahhoz az állításhoz, hogy az emberi természet bármikor képes kiürülni, szélsőséges formát ölteni, amiről nem szívesen elmélkedünk, mert fenyegető rémként mutatkozik. Egyébként maga a nárcisztikus is szenved időnként, csak nem ott és akkor, amikor a többi embertársa, és rendszerint másként, ami miatt szintén nem számíthat együttérzésre. Másoknak az az érzésük, hogy a vonót tökéletesen mozgatja, de a zenét nem élvezi, talán nem is hallja.
Mivel ez is egy skála, éppen ezért a kóros nincs határozott vonallal elválasztva a kevésbé feltűnőtől, ráadásul tüneteggyüttes, és egy-két vonás még nem kell beindítsa a vészcsengőt. Mint amikor valaki időnként átölel, aztán ismételten meggondolja magát, az még nem biztos, hogy szerelem. Kissé könnyelműen is dobálóznak vele, hiszen egy bizonyos szintű nárcizmus az élet természetes velejárója. Sok más mérséklő vonás mellett, tegyük hozzá. A divat és szépségipar is részben a nárcisztikus késztetésekre épül, bár csak részben, de sokkal komolyabb hatást gyakorol a művészetekre, az ipari termelékenységre, az innovációs készségekre. Nélküle elképzelhetetlen a világunk. Ezért is történt, hogy maga a hajlam génjeinkben is megőrződött.
Van genetikai, tehát evolúciós oka is, talán ennek is következménye, hogy a nárcisztikusok legalább kétharmada férfi, de ezzel nem szeretnénk semmiféle felmentést adni, csak bizonyos forrásokat tisztázni. Tünethordozók javarészt a férfiak, az átadók rendszerint az édesanyák, éppen vitathatatlan előnyüknél fogva, hogy közvetlenebbül és hatékonyabban befolyásolják gyermekük érzelmi fejlődését. Előbbi megállapítás tény, utóbbi viszont csak általánosítás.
Nem kívánunk általánosan a nárcizmussal foglalkozni, hogy miről ismerhető fel, és miként lehet szabadulni tőle, illetve mellőle, ez utóbbi egyébként esetében rendkívül gyakori kérdés. Egy idő után nagyon terhessé tud válni, hogy soha semmit nem képes elvállalni, illetve egyes típusai soha nem felejtenek el egy sértést sem, megbocsátás lehetősége nyilván szóba sem kerül. Szó szerint holtfáradtá válik a hozzá közel kerülő attól a logikától, amivel minden szennyet elhárít magáról, és ugyanezzel a magatartási algoritmussal a társa lelkébe dobja, illetve hogy mindezt fáradhatatlanul teszi, miközben néha megcsillant olyan vonásokat, amik az a reményt ébresztik, hogy az egész csak átmeneti és belátással korrigálható.
Alapvetően is, esetében pedig hatványozottan érvényes Chris Jami megjegyzése: „a valódi ego inkább egy körülményes védekező mechanizmus, mintsem egy állandósult, kiéheztethető arrogancia.” Nincs annyi könny, akkora szeretet, hogy egy szélsőséges esetet elfogadásra vagy törődésre bírja valaki. Mintha a krokodilok nyelvén beszélne, teljesen ismeretlen számára. Pontosabban hallja a hangokat, érti a szöveget, ismeri a következményeket, de az ő éhsége mindeneklőttvaló. Fogalmazhatunk empatikusan is, mármint hogy olyan támogatottsági szükségletei vannak, hogy képtelen azokon túllépni, amíg azok nincsenek kielégítve semmi másra nem tud figyelni, pontosabban nem tudja érdekli, úgy irányítja ez az érzés, mint szenvedélybeteget a belső, kóros szükségletei. Esete válogatja, hogy a kielégülés egyáltalán bekövetkezhet-e valamikor. Éppen ezért párkapcsolati szinten például nem társra, hanem csodálóra van szüksége, aki néha úgy érezheti, hogy szeretve van, holott csak azt szereti, amit önképe számára az illető eljátszik. Fájdalmas, de nem „azt szereti benne”, hanem „azt szereti rajta”. Nem szociopata, tegyünk azért különbséget, akik, ahogy egy kriminalista kifejezte: tudják, hogy az élet vérrel működik, de nem érdekli. A lelkiismeret jelzése nélkül még az autóban sem cserélünk olajat, nemhogy egy érzelemtől terhelt szituációba belemenjünk, és ott valakiért áldozatot hozzunk.
Összekapcsolódásunk záloga az a neurális rendszer, amivel a Teremtő, vagy az fejlődésünk felruházott, ezek közvetítik azokat a szociális és érzelmi információkat, amik elérnek, amik hatnak is ránk, át is hatnak, ha huzamosabb ideig közéjük keveredünk. Nemcsak közvetítik, hanem szortírozzák is, ismertebb esetekben már századmásodpercekkel a bekövetkeztük előtt. Rendszerezik és tárolják, oly módon, hogy sokféleképpen felidézhetők legyenek. Azt feltételezzük, hogy másokban is hasonló folyamatok zajlanak. Ha néhány évet jártunk a mokaszinjukban, akkor nagyobb pontossággal jósoljuk meg valós érzéseiket, és ezekre támaszkodva tudunk kapcsolatba lépni velük. Ez az, ami szociopatáknál egyáltalán, súlyosabb nárcisztikusok eseteknél csak bizonyos feltételek mellett működik, és nagyon korlátozott ideig. Színjátékait nem szabad összetéveszteni a lelkiismeret vergődéseivel.
Martha Stout írja, hogy „a mások viselkedésének, érzelmeinek és attitűdjeinek olvasása és az azokra való reagálás keményen be van építve agyunkba. Nemcsak arra vagyunk bedrótozva, hogy kapcsolatot teremtsünk, hanem arra is, hogy másokra hangolódjunk, rezonáljunk velük és tanuljunk tőlük.” Louis Cozolino „Érdekes módon ez az érték az alapja a lelkiismeretnek is, amely egy közbeeső kötelességérzet, amely az összetartozás érzésében gyökerezik.” Mindezekhez tegyük hozzá, hogy alapesetben, vagy ha úgy tetszik: egészséges személyiség esetén. Egyébként majdnem minden személyiségi rendellenességre jellemző egyfajta hasadtság, hogy az érzelmi és tapasztalati ingerek nem tudnak összehangolódni, hogy van valami fal, egy gát, de a részek egymással való kapcsolata, együttműködése akadozik, vagy egyáltalán nem is működik.
Szóval az önkép működésének, mélységi szintjének demonstrálására kiválóan alkalmas a nárcizmus témaköre, ami, hangsúlyozzuk ismét, egy spektrum, ráadásul nem is egyetlen tünet alkotja. Láthatóvá tehető általa az is, hogy az idegrendszeri struktúra, ami a korai életszakaszban kialakult, miként és hogyan változtatható, és amennyiben szerkezetét viszonylag szolidnak ítéljük meg, mi a további teendő, hogy az élet élhető legyen, mégha nem is olyan simán, mint azt megálmodtuk. Ugyanis a szerény önbecsülésű, a nárcisztikus, illetve más pszichés anomáliák alanyai is értékes emberek, időnkét szerethetők, és érdemes belevágni megmentésükbe, ha ezt ők kezdetben nem is értékelik vagy nem is látják ennek szükségét. Más a helyzet egy súlyosabb esettel, és hogy melyik melyik, az sokáig eldönthetetlen, mint írtuk már. Egy gyertya fényét látásunkkal mentjük el, miközben a fényforrás maga lassan elfogy. Óvatosságból magára hagyott nárcisztikus olyan gyertya, aminek fénye mentetlen marad, nem hasznosul másokban, de maga világában meglehet. Bizonyos esetekben lehet, hogy ez a helyes megoldás.
A nárcizmus a legjobb példa lehet az önbecsülés zavarainak vizsgálatára, lévén hogy egyik legismertebb, legvitatottabb személyiségi probléma, manapság a leggyakrabban emlegetett, legtöbbet elemzett téma. Nagy a gyanú, hogy a személyiségnek az a része sérült, amit mi „önbecsülésként” emlegetünk. Egyértelműen felmerül a „körberajzolós” pszichés rendellenesség gyanúja, de egyre nyilvánvalóbb, hogy esetében is a gyermekkori hatások komoly befolyásolással bírnak, vagy ha semlegesebben akarjuk megközelíteni, akkor azt mondhatjuk, hogy kialakulásában az agyi folyamatok struktúrálódásának kiemelt időszaka jelentős szerepet játszik, aminek eredménye az emberi természetnek az szánalmas paródiája, amit hogyha valaki közelebbről megismer, azt követően óvatosan nyilatkozik Istenről, emberről.
Nagyon mélyen történt valami, következményét nevezhetjük traumának, de általában folyamatos ártalmas hatásról van szó, de kezelhetjük erkölcsi kérdésként is, amint teszik sokan, akik érintett mellett töltöttek néhány évet, a legszerencsésebb mégiscsak az lenne, ha megpróbálnánk semleges nézőpontból megközelíteni, bár kérdés, hogy az érintettekkel és a képzelt áldozatokkal szembeni, spontán ébredő empátiánk mennyire engedi, hogy teljesen kívül helyezkedjünk, és szenvetlenül leírjuk a jelenséget. Maga a „végeredmény” meglehetősen bosszantó, irritáló, gyötrő, stb., de ha elemezni kezdünk, elkerülhetetlen, hogy nemcsak más nézőpontokat, hanem egészen megható jeleneteket is látunk, bájos szereplőkkel is találkozunk.
Kihagyhatatlan például a síró csecsemő képe. Gondozzák, de nem szeretik. Majd megszeretgetik, aztán újra mellőzik. Dicsérik, de soha nem érnek rá. Élményeit fapofával hallgatják, érzéseit kijavítják. Ez az, amit a pszichológusok „megoldatlan kötődésnek” neveznek. Kamaszkorra más komoly tüneteket hordoz. Belső érzéseit a sorozatos hatások elsorvasztották, bár lehet ezt kissé személyesebben is fogalmazni, de máig titokzatos folyamat. Nem léteznek, sajnos ez a lényeg, mintha az emésztése nem működne, és folyamatos infúzióra szorulna. Ha lélektani értelemben használjuk, ez a kép nem is áll olyan messze a valóságtól. Gyermekkorában semmi kontrollja nem volt az érzései felett, hiszen azok nem is léteztek, csak a tárhely volt meg, de még az sem készen. Mások feladata, mondhatni felelőssége volt az, hogy mi kerül oda, és főként az, hogy milyen lesz annak váza. Gyakran történik, hogy már csecsemő korban éretlen felnőttként kezelik, tapogatózó érdeklődésére, megnyíló értelmére úgy tekintenek, mint fogyatkozásra, mint aki szándékosan és makacs módon elbarikádozza magát az értelmes tanácsok, a felnőtt élet valósága elől. Mivel még sokat fogunk róla beszélni, egyelőre abbahagyjuk, hogy visszatérjünk eredeti témánkhoz.
A kifejezés Christopher Lasch Az önimádat társadalma című könyvének 1979-es megjelenése után (magyarul 1984, Európa k.) került be a szélesebb társadalmi köztudatba. Bár maga a könyv egy társadalom nárcisztikus vonásairól szól, azóta a közösségi média, a bloggerek, magazinok, előadások válogatás nélkül alkalmazzák a „nárcizmus” kifejezést önimádókra, nárcisztikus jegyeket hordozó magatartásokra, munkahelyi nehéz esetekre, családi zaklatókra, illetve magukra a diagnosztizált, szélsőséges esetekre.
Emlékeztetünk arra az évekig tartó szakmai vitára, amely a borderline személyiségi zavar atyjának tartott John G. Gunderson folytatott a témával kapcsolatban, aki akkoriban a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének (DSM) ötödik kiadását előkészítő egyik akadémiai bizottságot (PD) vezette. A kérdés az volt, hogy személyiségi rendellenesség, vagy működési zavar. Mert nem mindegy. Egy nárcisztikus áldozatai hajlamosak az utóbbi mellett állást foglalni, és esetükben ez érthető. De mit mondanak a szakemberek, mi a tudomány álláspontja? Azzal a kiegészítéssel, hogy nincs két egyforma nárcisztikus, és igazából skaláris jelenség, a „nárcisztikus vonásokkal rendelkező”, illetve a „diagnosztizált nárcisztikus” között igencsak széles a spektrum. Fontos megjegyezni, hogy a nárcizmus lehet egy tulajdonság, de lehet egy nagyobb személyiségzavar része is. Nem minden nárcisztikus szenved személyiségzavarban, hiszen az az egészséges, vagy markáns önértékeléstől a kóros állapotig terjed. Lehetnek valakinek nárcisztikus hajlamai, például a hencegés, nagyzolás, elit-tudat, amik önmagukban még nem jeleznek súlyosabb problémát, és alkalmanként mondhatni jól is jöhetnek. Még visszatérünk a témára, de megjegyezzük ezúttal is, hogy egészségesnek mondható nárcisztikus készségek nélkül technológiailag nem itt tartanánk, nem beszélve a jogi érettségről és kultúráról, dizájnról és divatról. A kifejlődött nárcizmus azonban más, mivel a viselkedés szélsőséges, rögzült, reflektálatlan, a tünetek nemcsak bosszantóak, hanem súlyos fájdalmat okoznak, és nemcsak alkalmanként jelentkeznek, hanem mindenféle helyzetben előfordulnak. A diagnosztizált nárcizmus nem jellemhiba, hanem mentális zavar, tünetei megnehezítik vagy lehetetlenné teszik a kielégítő kapcsolatok kialakítását.
Utóbbi esetén jogos a gyanú, hogy semmiféle kontrolja nincs saját viselkedése fölött, ennélfogva semmiféle szándékoltságot nem lehet hozzá kapcsolni (akárcsak a többi 9 személyiségzavarhoz), hiszen ő maga is áldozat, akaratlan, ráadásul öntudatlan hordozója egy szörnyű tüneteggyüttesnek. Ha viszont csak zavar, akkor nemcsakhogy felismerhető és kezelhető, hanem létezik benne reflexivitás, ennélfogva személyes felelősség, viselkedéshez, kezeléshez kapcsolódó jogos elvárás is, akárcsak a szubklinikus pszichopátia illetve a machiavellizmus esetén. Szóval nem mindegy. Végül bekerült a kézikönyvbe, ami azt jelenti, vagy azt üzeni, hogy elismert személyiségi zavar, a tünetek enyhíthetők, de komolyabb eset maradéktalanul ki nem kezelhető. Bátran jegyezzük azt meg, hogy a nárcisztikus vonások, amiket kizárólag mások hordoznak, per definitionem, és ebben nincs semmi irónia. Ritka önreflexiós adottság, hogy ezeket magában valaki felismerje, hiszen azokon keresztül fedezte fel a világot, annak minden pixelén ott van az „én” filtere, ami az objektivitás tükrözéséből kiszűri a szubjektivitást. Kézenfekvőbb példa a történészé, ha ismerjük világnézetét, igazából csak akkor tudjuk megfejteni az ő verzióját.
Lényeg, hogy a nárcizmus is egy kontinuumon létezik, amely a normális és az abnormális személyiség kifejeződések között mozog, mérsékelt foka normális és egészséges jelenség lehet, sőt, akár társadalmi hasznosságról is beszélhetnénk, a szélsőségesebb formája viszont egyértelműen személyiségzavar, ahol az egyén nárcisztikus tulajdonságai nemcsak kórosak, hanem kontrolálhatatlanok is. A nárcisztikus az, aki nem fárad el az érzelmi interakciókban, hiszen azok neurológiailag nincsenek integrálva mélyebben, csak az önképét érintik, a mások érzései csak jelzések számára, puszta matematikai művelet, kivonás vagy összeadás az önképének készletére nézve. Érzékszervi és affektív összetevői között nincs kapcsolat, vagyis tisztában van az érzelmekkel, de képtelen azokat maga személyesen átélni. Ez nyilván már átcsúszik a szociopata jellemzőibe. Természetesen tud jót is cselekedni, de kérdés, hogy erkölcsileg annak nevezhető-e az, ha puszta hiányból teszi, a másokhoz kötődő érzései alig léteznek, a legközelebbi embertársa is csak egy kapcsoló, egy áramforrás, akit használ, de nem képes megszemélyesíteni.
Kevin Dutton ugyan a szociopátiáról ír, annak evolúciós eredetéről szóló megjegyzése viszont esetünkben is figyelemreméltó, és ne annyira a nárcizmusra, inkább az elme szerkezetének kialakulására figyeljünk. „A legtermékenyebb és legtökéletesebb vadászok nem a legvérszomjasabbak és fáradhatatlanabbak voltak. Ők voltak a legnyugodtabbak és a legempatikusabbak. Ők voltak azok, akik képesek voltak elsajátítani zsákmányuk gondolkodásmódját – látni zsákmányuk szemével, és így megbízhatóan megjósolni annak ügyes, veleszületett kitérési pályáit.” További evolúciós hasznossága is vitathatatlan (mármint az érzelmek mély átélésének hiánya), alkalomadtán megvédte elődeinket a rájuk zúduló temérdek fájdalom, veszteség terhe alól, vagy legalábbis enyhítette a tüneteket, és segítette abban, hogy rendkívüli mértékben ne károsodjon neurális képességük, ami lehetetlenné tette volna túlélésüket. Kóros mértékben azonban egyfajta dublőri képességekkel ruházza fel az érintettet, aki mintegy kívülről, érzelmileg kockázatmentesen követheti saját szociális aktivitását. Ez pedig konszolidált emberi körülmények között inkább fenyegető, semmint hasznos képességet jelent.
A nárcizmus genetikailag nem meghatározott, nem születik vele az ember – szól a szakemberek egyik részének a véleménye. Más kutatások kimutatták, hogy a nárcisztikus vonások (tehát hajlamok!) öröklődhetnek, méghozzá egyes markerek magas öröklődhetőségi pontszámot (0,64), a nárcizmus globális mutatói viszont jóval mérsékeltebb számokat mutattak. Egyik változata, a sérülékeny nárcizmus, pl. közepes mértékű összefüggést mutatott különböző érzelmi elhanyagolással, viszont összességében egyértelműen összefüggésbe hozható a környezettel. Tisztázott, hogy a gyermekkori traumák sajátos kombinációja nárcizmushoz vezethet, de hogy a jellemzők mennyire determinisztikusak, az nem világos. Amin nem csodálkozunk, hiszen azonos szülői magatartás egészen más irányú gyermeki fejlődéshez vezethet a meglevő genetikai adottságok nyomán. Szakemberek elismerik, hogy pontosan előrejelezhetetlen, hogy milyen környezeti hatások válthatják ki a nárcizmus teljes értékű tüneteit bizonyos korlátozó neurológiai hibák esetén. Természetesen ezek milyensége is nagyjából ismert, de az nem a mi aszatalunk, ugyanis csak illusztrációként használjuk a nárcizmust, amiről az a gyanúnk, hogy ugyanúgy formálódik, és hasonló perszisztenciával rendelkezik, mint szegényes önbecsülés.
Egyértelmű a koragyermekkori hatás, így például az, hogy a nárcisztikus szülők éretlen felnőttként, gyakran önmaguk kiterjesztésének tekintik gyermeküket, és arra ösztönzik, hogy olyan módon viselkedjen, hogy támogassa a szülők érzelmi és önbecsülési szükségleteit. Fenntartó tényező, hogy a nárcizmusban szenvedők gyakran olyan emberekkel veszik körül magukat, akik táplálják az egójukat. Azért építenek kapcsolatokat, hogy megerősítsék az önmagukról alkotott elképzeléseiket, még akkor is, ha a kapcsolatok sekélyesek. Az önképük végtelen éhségét belső forrásból nem tudják kielégíteni, mert a hozzáférés alig működik, ezért minden eszközt felhasználnak, minden lehetőséget megragadnak, hogy az őket fenntartó, éltető erőforrásokat, az önképüket tápláltassák.
Az egészséges korai kapcsolatok segíthetnek abban, hogy megfelelően gondolkodjunk magunkról, vagyis optimálisan alkalmazkodjunk a kihívásokhoz, és képességeinket kreatívan használjuk a felmerülő problémák megoldásában. Louis Cozolinot, a Pepperdine Egyetem pszichológia professzorát idézve: „A kulcsfontosságú neurális hálózatok optimális megformálása az egészséges korai kapcsolatok révén lehetővé teszi számunkra, hogy jól gondolkodjunk magunkról, bízzunk másokban, szabályozzuk az érzelmeinket, fenntartsuk a pozitív elvárásainkat, és pillanatról pillanatra használjuk az intellektuális és érzelmi intelligenciánkat… továbbá a kontaktus-érzelmi hálózatok integrálódnak az érzékszervi és motoros rendszerekkel, hogy összekapcsolják a szociális és érzelmi jelentést a viselkedéssel.” Ez azt is jelenti, hogy az első néhány életévünk az önbecsülés szempontjából is meghatározó, ami nyilván nem újdonság, és amiről már többször nyilatkoztunk.
Azok élnek a legjobban, akiket a legjobban nevelnek, mert „esetünkben nem az történik, hogy a legerősebbek élnek túl. Az emberi faj esetén a [helyesen] neveltek élik túl.” Az emberi agy rendkívüli plaszticitásáról azt állítja, hogy annak egyik oka a túl korai születés. „Az embereknek, akiknek a legösszetettebb az agyuk és legbonyolultabb a társadalmuk, a leghosszabb ideig tartó teljes függőségi időszakuk van a fajok közül. Más főemlősök kicsinyeihez képest az emberi csecsemők agyuk érettségéhez képest meglehetősen korán születnek. Valójában az élet első 3 hónapját néha negyedik trimeszterként emlegetik. Ha más főemlősökre jellemző mintát követnénk, akkor 24 hónapig maradnánk az anyaméhben, ami természetesen csak elméleti lehetőség. Ezzel szemben mi, emberek koraszülött és nagymértékben függő újszülöttek vagyunk, akiknek az agyát a gondozóinkkal és a környezetünkkel való többéves interakciók alakítják,” jegyzi meg Louis Cozolino.
„Annak ellenére, hogy a gyermekvállalás a 20-as és 30-as évekre tolódott ki, az agy még mindig arra számít, hogy ez 12-13 éves korban történik meg. A jutalmazási rendszerek, például a dopamin által közvetítettek destabilizálódnak ebben az időszakban, hogy lehetővé tegyék az új kötődések, viselkedések és célok kialakulását. Ez a cél- és értelemkeresés a serdülőket sebezhetőbbé teszi a jó és rossz társadalmi hatásokkal szemben.” Ez a megjegyzése már a serdülőkor hormonális változásaira utal, ami elősegíti egy új kötődés kialakulását. Evolúciós, genetikai okok miatt a szülőkről való érzelmi leválás együtt jár egy új kötődés kialakításának hormonális előkészítésével, vagyis hogy az érzelmi átfordulás után kész legyen a saját gyermek fogadására és gondozásra. Szóval mégiscsak jól van ez kitalálva! Bár a serdülők 60%-ának szülője pillanatnyilag nem osztja ezt a nézetet 🙂
Nárcizmusban az önbecsülés és az önkép közötti neurális kapcsolat válik nehézkessé, de ezt a kijelentést kellő óvatosággal kell kezelni. A lényeg mégiscsak az, hogy a korai szakaszban a gyermeket ellentétes előjelű érzelmi hatások érték, ami következtében az önbecsülése úgymond elzsibbadt, az önképe viszont felfújódott, „óriáscsecsemővé” vált, aki tehetetlen ugyan, de étvágya rendkívüli. Csakhogy belülről semmi nem táplálja, mindig külső forrásokra van utalva. Csúnya játékot űztek vele, nyilván nem szándékosan, olyan felnőttek, akik minden bizonnyal maguk is sérültek voltak. Kottából játszottak neki, csak zene nem volt, ha mégis, akkor nem élvezték, és ezt ki is mutatták.
A nárcisztikus csak abban hisz és csak azt értékeli, ami önképét támogatja, ami, belső forrás híján, rendkívüli tartalomfelvevő. Két kézzel tépi magához mindazt, ami megerősíti ezt, mert ez jelenti számára az életet, de ez olyan, mint egy érzést pótló szer, hogy nincs az a mennyiség, ami elég lenne. Mint a hal a tengerparton, amit állandóan és tömérdek tengervízzel kell locsolni, máskülönben elpusztul. Nincs más érték előtte, csak az a nyavalyás önkép, amit életben kell tartson minden áron, mint egy védőruhát egy fertőzésveszélyes helyen. Rossz fogalmazás az, hogy „úgy érzi mindez jár neki”, mert ez nem így működik. Ez nem erkölcsi tartalmú jogosultság, ezt úgy kell értelmezni, mint egy fuldokló küzdelmét a levegővételért. Nehéz ezt együttérzéssel követni, ha közben másokat tapos, szidalmaz mindenkit válogatás nélkül, eldobja magától a mentőövet, veszélyezteti segítőit, stb.
Szokták emlegetni a két végletet, a grandiózus („vastagbőrű”) és a sebezhető („vékonybőrű”) nárcizmust, de ezek csak szélsőséges kategóriák, a lényeg minden esetben az énközpontú antagonizmus (vagy „jogos önhittség”), nevezetesen az önzés, a jogosultság, az empátia hiánya és mások leértékelése. Ezeknek számtalan variációja létezik, de valóban a két szélen a fenti típusok elég világosan megkülönböztethetők. Mindkettőnek vannak sötétebb és kevésbé sötét oldalai. Előbbi mámoros jogosultságával rombolja környezetének emocionális életét, utóbbi a soha ki nem mondott, alattomosan elvárt tisztelet elmaradása esetén bosszúcsendjével pusztítja a lelkesedést maga körül.
A nárcizmus a sötét triász modell három vonásának – nárcizmus, machiavellizmus és pszichopátia – egyike, vagy a szadizmussal kibővített sötét tetradé, és eredeti kérdésünk vele kapcsolatban, hogy mennyiben korrigálható. Említett szerző egyik munkatársával közösen írt tanulmányában (Narcissistic Personality: A Stable Disorder or a State of Mind?) felveti a kérdést (ami már a címben is benne van:)), hogy vajon „az NPD-ben szenvedő emberek különböznek-e az életeseményekből vagy a környezeti hatásokból való profitálás képességében – vajon a nárcisztikus pszichopatológia bizonyos típusaiban, köztük a nárcisztikusabb interperszonális kapcsolatokban szenvedő emberek nehezebben alkalmazkodnak-e a környezeti tapasztalatokhoz, vagy nagyobb hasznot húznak-e belőlük? Eredményeink azt sugallták, hogy ami a kiindulási szinten nárcisztikus személyiségzavarnak tűnt, valójában kétféle patológiát tartalmazott: az egyik egy kontextus- vagy állapotfüggő típusú patológia, a másik pedig egy hosszú távú és stabilabb vonáspatológia. Ez arra utal, hogy a súlyosan nárcisztikusan zavart interperszonális kapcsolatok lehetnek a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő betegeket meghatározó alapvető jellemző. Kutatásunk azt mutatja, hogy a hároméves időszak alatt jelentős változás következett be a grandiozitásban. Ez arra utal, hogy a grandiózus önérzet egy sajátos mentális állapot lehet, amely kontextusfüggő…” Egy másik helyen: „Az alanyok hatvan százaléka jelentősen javult, míg 40 százalékuknál fennmaradt a kóros nárcizmus magas szintje. Ez annyiban volt meglepő, hogy a személyiségzavaroktól, definíció szerint, azt várják, hogy stabilak legyenek.”
Talán pszichoanalízis során eljuthat valaki gyermekkorának mély átélésére, az eredeti kiszolgáltatottság, megvetettség megismerésére, immár kellő távolságból és komoly szakmai segítséggel, hogy az ismételten átélt érzések be ne kebelezzék, ami nem is olyan könnyű mutatvány. Kint lenni a viharos tengeren, és ezúttal csak a hullámok természetére, a szél és a hajó állásának összefüggéseire figyelni… Hogy részben megfigyelője lehessen annak az időszaknak, amikor felfedezte az életet és kialakult benne a világ működésének és az emberi viszonyok milyenségének tudata. Mint kiderült: a korai hatások miatt a kép torz lett, emiatt nem tudja élni az életet bátran, bizalommal, illetve nem ismeri az érzések széles palettáját sem. Talán megrendül, és felismeri az ártalmas gondolkodási mintázatokat, amikre környezetének működését felfűzte. Talán saját kiszolgáltatottsága mellett mások sebzettségét, rosszindulatra is képes gyengeségeit, félelmeit is felismeri, mindenekelőtt a saját szüleinek a viselkedését, és egy megbékélési folyamat is elindulhat benne. Jó esetben van olyan tevékenysége, amibe szublimálja mindezeket az élményeket, valamilyen csapatsport, művészi tevékenység, vagy kreatív munkahelyi közösség, ahol alkothat, netán éppen elismert szakember. Eddig mélyebb érzések nélkül vett részt emberi kapcsolataiban, belső forrása az önbecsülés egyáltalán nem vagy csak alig támogatta, teljesen önképének élt. A „nagy csend”, a „nagy semmi” hatalma véget ért. Ideális esetben.
Most kilépve az ő világából, és ismét mintegy kívülről szemlélve őt, azt mondhatjuk, hogy előfordult ilyen, és enyhébb tünetek esetén igenis megtörténhet, hogy menthető. Lehet mellette olyan kísérő, aki például társfüggő, vagy olyan, akinél már gyermekkorban kikapcsolt az önvédelmi rendszer a kiszámíthatatlan érzelmi befolyások miatt, és lehet olyan is, aki tudja kezelni a helyzetet, vagy adott esetben valamilyen önös érdekből tart ki mellette. Az évek során azonban a megmentésük iránti lelkesedés, a kimentésük szenvedélyének fénye halványulni kezd, köd kúszik a csillagok elé a völgyből, és a ragyogásuk, közvetve pedig a rájuk függesztett szemek fénye elhomályosul. Az emberek elvesztésének számtalan módja létezik. Van, amikor valaki egyik pillanatról a másikra egyszerűen kiesik életünkből, és évek múlva csodálkozunk rá, hogy nem is hiányzott. Van, akit nem az általa kapott érzések miatt fájlalunk, hanem azokért, amiknek megélését általa reméltük. Aztán van a gyász, ami a legegyértelműbb formája a veszteségnek, és érdekes módon nem mindig a legfájdalmasabb. Kérjük ezt a mondatot korrektül érteni, és azt is, hogy senki ne éljen vissza vele. És van, a nárcisztikustól való elszakadás gyötrelme, ami semmi máshoz nem hasonlítható.
Egy nárcisztikus számára a lelkiismeret egy matematikai művelet, ami ráadásul nem is olyan egyszerű. Lényeg, hogy nem igényel érzelmi bevonódást, hanem pusztán logikai készségeket aktivál. Egy eleven lelkiismeret feltételez egy komoly érzelmi elköteleződést, enélkül valóban nem működik. Hogy valakit érdekel a másik ember sorsa, akarja jólétét és biztonságát, akár saját kényelme és biztonsága árán is. Érzelmi, gondolati és motorikus szálon össze vannak kapcsolva az életek, közös emlékek és tervek szerepelnek benne, tehát az életük együttesen bele van szőve az idő szövetébe, ami magába foglal egy tudattalan érzést is a múlandóságról és a törékenységről. Sejtik, hogy bármikor elveszhet ez a lehetőség. Mindez ugyanaz a vidék, amelyet szeretetként szoktunk azonosítani. Lelkiismeret vagy szeretet miatt megyünk az ovis gyerekünkért délben, ahogy azt neki megígértük? Igaz, mennyire közel van a kettő, éppen ezért van benne annyi elevenség, mintha a szívünket érintené mindkét eset. Bár nem teljesen ugyanaz, hiszen nem szeretetből kíméljük meg a járdán kóricáló bogarat, hanem lelkiismeretünk nem visz rá, mert van valami egyetemes vonás is benne, minden élőlény iránt, de még a kavicsot sem vesszük ki a hegyi patakból, ha láthatóan jól érzi magát benne. Ott a helye, és tiszteletben tartjuk. És ezeket a jeleket keressük a világban, gyönyörködünk, ha találkozunk velük, és egyetlen pillanatra sem gondoljuk, hogy enélkül értelmes volna az élet.
Gondoljuk el a nárcisztikus életét, szegényes érzelemvilágát, bár ő maga nem éli át az átélhető fájdalom teljes spektrumát. Adott esetben annak csak nagyon szerény részét. Megpróbálhatjuk megmenteni, de lehet, hogy értelmesebb dolgunk is akad a világon. Merthogy szívesebben megyünk azokkal, akinek tartalmasabban alakult az önmagukhoz való viszonya, máskülönben sem az a dolgunk, hogy megmentsük a világot, viszont közvetlen felelősségünk van azért az életért, amelyet kaptunk. Egyik legfelszabadítóbb érzés a nárcisztikussal való szakítás után, mint arról többen beszámoltak, hogy ismét élheti az ember a valóságot. Úgy beszélhet a történetekről, amint azok történtek. Utána valósággal tobzódik az őszinteségben, a pontos leírásokban, a saját meglátásokban, az érzelmei megélésében és azok kifejezésében. Nem kell egy párhuzamos világot igazolni, és egy nemlétező valóságot fedezni, a fogalmak és történetek, a valóság és az érzések nagy szétválasztásának vége, és mintha sokkal pontosabban is illeszkednének egymáshoz, mint korábban, a nagy igyekezet idején. Nem lesz ez sem tökéletes élet, csak felszabadultabb. Korábban mintha folyamatosan feltartott fejjel kellett volna járjon az orráig érő vízben, hogy levegőt vehessen.
Általában az érzékenyebb emberek ragadnak megmentő-fázisban, ugyanis egy érzéketlen személy könnyebben kiszáll egy emberi viszonyból. Szélsőséges példa, és valóban csak példaként említjük, de nem kívánunk célozgatni, még kevésbé vele foglalkozni, szóval egy pszichopata soha nem gyászol meg elvesztett kapcsolatot, ismeretlen számára a valakiért való tusakodás, az emésztődés, az úgynevezett rumináció, ami egyébként a depresszió előszobája. Vannak, akiknek alacsonyabb a küszöbértékük, például az empaták mindennek az ellenkezőjét élik meg, ami viszont könnyen azzal járhat, hogy elfárad, amit a szakirodalom „empátia erózió” kifejezéssel illet. Ami akár tartós is lehet. Tudomásul kell az ilyen személynek azt is vennie, hogy nem biztos, hogy lesz olyan, aki kísérni, támogatni tudja ebben az állapotban, magyarán nem várhat segítséget. Nem a szándék, a képesség fog hiányozni.
Nem kell a világot megmentenie annak, aki saját érzelmi életét is túlterhelőnek érzi, aki annyira érzékeny, hogy a tavasz szellő is kikészíti. Egy nárcisztikus az empatikus ellentéte, és hiába tűnik párbeszédnek egy beszélgetés, a várt eredmény sosem következik be, mert a kognitív belátásnak nincsenek pszichodinamikai következményei, más szinten viszont nem képes kommunikálni. A kudarc csak őt táplálja és bátorítja, hiszen fölénye így egyértelművé válik, és veszíteni nem szeret, pontosabban ez rettenetes fájdalommal jár számára, és ezt igyekszik mindenáron elkerülni. Tehát saját érdekét nézve, teljesen ésszerűen viselkedik. Ezért kapcsolatban élve állandóan a kilépést lebegteti, elhagyással fenyegetőzik, és ha elközelítettnek érzi a szakítást, úgy alakítja, hogy mindenképpen győztesen kerüljön ki abból. Hamis leolvasás arcáról a szomorúság, az inkább vereség, gyászolni nem tud, mélyebb érzések számára csupán színjátékok, szemfényvesztések. Egy vastag üvegfal van közte és az események között, látja a színdarabot, de a szereplők képtelenek hozzá szólni, a jelenetek némajátékok. Végső soron érintetlen marad az egész előadástól.
Összefoglalva:
Nárcisztikus vonások. Mindenkit zavarnak, és csak másokon látszanak. Együtt kell éljünk velük, hiszen a mellettünk élők is együtt élnek velük, mert nagy valószínűség szerint bizonyos jegyeket, ki többet, ki kevesebbet, csekélyebb, vagy hangsúlyozottabb mértékben, de valamennyien hordozunk. Bizonyos foglalkozásokban magasabb az arányuk, művészi hajlamok, kreatív elmék esetén szinte törvényszerű. Hiszen a nárcisztikus vonások, bár bosszantóak, de igenis szolgálhatják az emberiség javát. Politikus leváltható, és olyan munkahelyen sem kötelező élethosszig gürcölni, ahol a vezetés dehumanizáló.
Enyhébb formái. Ma már kiváló, felkészült szakemberek és folyamatosan finomodó módszerek állnak rendelkezésre. Természetesen jelentős anyagi ráfordítást igényel, ami komoly szűrő is egyúttal. Cél nem a tünetmentesség, hanem az élhető élet. Aki átment a poklon, érintettként vagy kísérőként, az utána igencsak tudja értékelni az életet, és általában sokkal fogékonyabb lesz minden szépségre és örömre, amivel találkozik. Ne felejtsük, hogy a nárcisztikus vonások gyakran párban járnak, mintha vonzanák egymást a hajlamos vagy tünethordozó személyek.
Klinikai esetek. Teljesen más kategória. Beszámolók ellentmondásosak, de a legtöbb, aki egy ilyen eset kísérője volt, utólag borzalmas élményekről számol be. Kezeljük azért megfelelő bölcsességgel ezeket a beszámolókat, de semmiképpen se felelőtlenül, azzal az elánnal, hogy „na, majd én megmutatom!” Baj lehet belőle.
Természetesen nagy segítség volt Bánki György legendás műve, A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról, ami a nemzetközi szakirodalomból is kiemelkedik, és szépirodalmi értéke sem elhanyagolható.