Egy amszterdami műkereskedő adta ezt a nevet a képnek, mondhatni hirtelen felindulásból, a 19. században, ugyanis úgy gondolta, hogy a festő azt a pillanatot örökítette meg, amikor egy édesapa éppen átadja ajándékát (gyöngy) mennyasszony lányának, és jövendőbelijéhez kíséri. Az öltözetből ítélve megállapította, hogy egészen régi eseményről van szó, amikor a ruha nem csupán a test védelmét plusz díszítését szolgálta, hanem a mozdulatokat is koordinálta, és alkalomadtán beállította a környezet attitűdjét. A férfi láthatóan idősebb, ebből következtetett a kapcsolatukra, másrészt Rembrandtról az a hír járta, hogy utolsó lakóhelyének környezetében élő zsidókkal szimbiózisban élt, ami részben igaz, részben mítosz, vagyis volt kapcsolatuk egymással, de közel sem olyan intenzív, mint azt igyekeztek igazolni, 20. századi eseményekből származó megfontolásokból.
Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy jegyes- vagy házaspárt ábrázol, ezen belül a szakértők többsége az első variációra szavaz, ennek eldöntését azonban nem feltétlenül az alkotói szándék ismerete segíti, ámde a műértők képzelete mégiscsak valós tényekből építkezik. Azzal a véleménnyel is gyakran találkozunk, hogy konkrétan Izsák és Rebeka találkozását, vagy pedig Abimelek filiszteus király által észrevett intim testbeszédüket ábrázolja, ami leleplezte őket, hogy nem testvérek, mint állították, biztonsági megfontolásból, bár kiderült, hogy majdhogy ezáltal kerültek nagyobb slamasztikába. Utóbbi néhány művészettörténész véleménye, ugyanis Rembrandt valóban tervezett egy festményt az említett párról, készített is elgondolásáról egy elnagyolt vázlatot, amin a szereplők elrendezése hasonlít a kidolgozott képen láthatóhoz, tehát könnyen össze lehet kötni a kettőt, ha esetében ez ilyen egyszerű lenne. Akkor sem nyúlunk nagyon mellé, ha Rembrandt és Hendrikje portréjára tippelünk, holott a kép készítésének idején Cornelia lányuk édesanyja már nem él. A szerelmest ez halálosan megsebezheti, a szerelmet viszont épphogycsak összemaszatolja kissé, a tartósan rátapadt ujjlenyomatával.
Ezeknek a találgatásoknak nem sok értelmük van, feltéve ha célunk magának a műnek megértése és befogadása. Ugyanis Rembrandt bármit festett, legyen az bibliai vagy mitológiai jelenet, önarckép, vagy családtagjainak portréja, nem egyfajta történelmi hitelesség volt a célja, portréinak erényét sem az jelentette, hogy sikerült az arcvonásokat pontosan átmásolni a vászonra. Inkább egy erőteljes „Isten hozott-érzés”, ami akár küszöb alatt is becsúsztatható. A múlttal egyébként is mostohán bánnak a képek, rendszerint durván elárulják, és az még jobbik eset, hogyha önhatalmúlag, de bevallottan konstruálják. Pontos ábrázolásra törekedni amúgyis felemás igyekezet, mintha naplementét „túlról” szeretné megnézni valaki, arról a helyről, ahová hanyatlik, holott szépségét éppen az adja, hogy nem megállítható, és csak abban létezik, amint éppen véget ér. Ráadásul egy emlék, minden előhívás során, egy friss értelmezési réteget kap, és a következő esetben már azzal együtt jelenik meg. Olyan, mint festményről festményt készíteni, és így tovább, míg végül teljesen felismerhetetlen lesz az eredeti. Egy szó mint száz, egy festmény nem akarja helyettesíteni vagy pótolni a valóságot, manapság fogalmazhatnánk úgy is, hogy csupán egy szál égő gyufa, ami segít megtalálni a kapcsolót. Nem tökéletes a hasonlat, azt azért jegyezzük meg íziben.
Festményei mégis gallérjánál fogva ragadják meg a szemlélőt, azt kérdezik a befogadótól, hogy ő hol tart a hitelesség kérdésével, ami akarva-akaratlan, az élethez rendelődik. A vallásostól például azt kérdezi, hogy szent akar lenni, vagy csak jobb, mint mások, hogy ne őt fenyegesse a kárhozat, el akar menekülni a valóság elől, vagy megkeresni az események jelentését. Modelljeiről nem egyfajta „mesternyomatot” készített, csak kreatívan elfedte mindazt, ami nem hozzájuk tartozott, elég csak a haragról eldönteni, hogy alkalmi látogató, időnként jó szolgálatot tesz, de nem állandó lakó. Voltak is kifogások atekintetben, hogy „én nem is így nézek ki”, de a művész azt nem is állította, csak annyit mondott, hogy amikor valaki rá gondol, vagy róla beszél, ezek a vonások jelennek meg gondolataiban, és ez a habitus, ami el fogja kísérni az illetőt mindvégig. Ő az ecsetvonásaival karaktert és tartalmat adott a halál előtti személyes téridőnek. Úgy festi meg a tájat, hogy aki megáll a kép előtt, abban spontán felidéződik a gyermekkor, és hallja a patak csörgedezését, aminek a partján játszott pajtásaival. Amikor eltávozik, ösztönösen végignéz maszatos, sáros ruháján, megsimítja kócos haját. Tulajdonképpen „életbehívó hatás”, ami megdöbbent ma is festményeit, különösképpen a portréit nézve. Ezek, és úgy általában a sikerült festmények, fényképnél is erőteljesebben képesek felidézni azt, ami elmúlt, és rádöbbenteni arra, hogy amit tettünk, az esetleg nem jó.
Tervei között, a jelek szerint, valóban szerepelt Izsák és Rebeka portréjának megfestése, és ehhez készített egy vázlatot is, amin még rajta volt Abimelek király, aki palotájának ablakából kitekintve felismeri, hogy az országába (városába) érkezett fiatalok nem testvérek, ahogy állították, hanem szerelmespár. Mi árulhatta el őket? Ezernyi válaszunk van erre a kérdésre, laikusoké, szakembereké, többek között ott van az is, ami nyilvánvalóan nem a történelmi szituációra reflektál: szemkontaktus a tükörben. Egyik legintimebb gesztus, amikor valaki elkéri a másik tekintetét egy tárgy közvetítésével, és mindez anélkül, hogy konkrét mozdulat történne. Lényeg, hogy megvolt a témája, amit ki akart dolgozni, előtte azonban ki tudja mennyi ideig hordozta magában, vázlatokat készített. Megfigyelte, hogy a szeretett személy hatósugarában az emberek éltre kapnak, a távolság növekedésével „száhelesednek”, majd végleg kiürülnek az élettől. Végül nekilátott, de a királyra már nem volt szükség, a külső tekintet immár a mindekori nézőé, ráadásul minél intenzívebb érzésekkel jön, annál erőteljesebb érzések sugároznak a képről.
A festmény technikai értelemben arra válaszol, hogy mi árulja el azt, hogy két ember szereti egymást. Viszont egyértelmű, hogy nem ragad le a testbeszéd szintjén, kezek suta akcentusán, szeretné mindazt belevinni, amit megtudott, miközben faggatta a világot, környezetét és önmagát. Nyilvánvaló, hogy egy érintés olyan, mint egy gyümölcs, aminek ízében és színében benne van a rügybontó és érlelő napsütés melege, ösztöneiket követő méhek tüsténkedése, és annyi más csoda. Ahogy pusztán egy arcra hivatkozunk, egy nevet emlegetünk, akkor is, ha egy teljes életet szeretünk. Olyan pillanatfelvételt szeretne készíteni, ami tartalmazza és kifejezi a szerelmesek egész útját, az érzések teljes nyomvonalát, és egyelőre csak annyit tud minderről, hogy szüksége lesz az összes színre. Közben vágyik megérteni azt, hogy miért tör elő, valahonnan a testből, rettentő erővel, és nem lehet elrejteni, átszökik a legszigorúbban őrzött védelmi vonalakon, akkor is, ha ezzel a hordozó, az alakot adó életet kockáztatja. Honnan vitalitása, hogy nem lehet kordában tartani, karanténba zárni. Mit hagy az életnek, amikor az meg kell tőle váljon, merthogy ez történik, azt a festő nagyon is jól tudja, nemcsak elképzeli. De nem mindegy, hogy az ember belül keseredik meg, vagy az élet forgatja bele keserű sorsba, események sűrűjébe, mi jó ideje már mellette aludt. Viszont az is igaz, hogy aki mérges kígyók között alszik, könnyen arra ébredhet, hogy halott.
Lehet-e egyetlen pillanatba (képbe) sűríteni mindazt, amit az életről el akarunk mondani, arról, ami annyi örömmel és gyűrődéssel, csodával és fájdalommal szolgál? Vagy egy végtelen, de olvashatatlan történet, amit mintegy vízzel írtak az óceán felszínére? Honnan az a mohóság az emberi nemben, hogy még többre vágyik akkor is, amikor még a hamu is rózsaszín? Hogy mi ennek az egésznek az érteleme, mi fog történni velünk, amikor szélein megjelenik a gond, az elmúlás, ha az őszi szelek kirojtozták már a perifériát? Egy biztosan állítható, hogy nemcsak a válaszokat, hanem az egész útkeresést csupán szavakra bízni, meglehetős felelőtlenség. Aki nem akar lapos, jelentésnélküli életet, annak szembe kell nézni a kérdéssel, és ez lesz a megnyugtató, akkor is, ha a válasz káosz formájában jelenik meg. Gyakran látni azt, hogy az emberek magukhoz ölelik az életet, igaz szeretettel, aztán elpusztítják azt az igazsággal, holott nem lenne baj a szívükkel.
A festmény a Rijksmuseum állandó kiállításának a része, itt találta Vincent van Gogh 1885-ben, aki egyik barátjával látogatott el a múzeumba. A barát körbejárta a teljes kiállítást, és mikor visszatért, Van Gogh-ot még mindig ott találta a kép előtt. „Mi van veled Vincent?” „Elhinnéd – kezdte a festő, anélkül, hogy a kérdésre konkrét választ adott volna -, hogy boldogan odaadnék tíz évet az életemből, hogy két hétig itt ülhessek a kép előtt, és ez idő alatt is csupán száraz kenyeret kérnék enni?” Szomorúan jegyezzük meg, ha Vincent van Gogh tíz évet ad az életéből, már öt éve halott lett volna… A nagy szavak mindig ott billegnek nyelvünk hegyén, gyakran nagy erő kell, hogy visszatartsuk őket, kevés kell, hogy el ne rontsunk valamit. Ahogy a mondás tartja, ha kaptárba dugod a kezed, előtte legyen bő a nyílás.
Két fiatal, nyilvánvalóan tiszta és elvont érzésekkel egymás iránt, gyengéd gesztusaik óvatosságra utalnak, emellett enyhe félszegséget mutatnak, másrészt pedig mély bizalmat sejtetnek, és a festmény születési korában merész nyíltszíni intimitást. Fejük egymás felé fordul, de tekintetük elkalandozik, úgy tűnik látásuk csak fizikailag, és csak kényszerből irányul kifele, gyakorlatilag teljesen elmerült az érzésekben, ahogy a napfény a leszüretelt aszúszemekben.
A nő álmodozva mosolyog. Mosolyog? Inkább tűnődik. Tűnődik? Arcát finom pír borítja, eszerint a láng belül van, tekintete fókusznélküli, de olyan, amit a tűzön keresztülküldött. Tisztában van, hogy ez a kezdet, egy futamnyi életszakasz kezdete, egy vágy történetté alakulásának első állomása, és hogy ebben a pillanatban semmi sem gazdátlan. Az érzelmek keletkezésének titkán elmélkedik, nem a szerelem nyelvtani formáján, bár érdekes módon csak egyetlen pontos kifejezés van az érzésre, és az bizony nem elég. De az majd egy másik idő feladata lesz, már így is túl bonyolult minden, lobogó víz páráján át nézni valakit, ez az állapot ahhoz hasonlítható, mint soha ki nem hulló eső felhője, lóg egyvégtében a horizonton. Tisztának és ártatlannak tűnik, ez az ő reakciója a szerelemre. Mintha ide lett volna becsatornázva mindaz, ami eddig vele történt, ami kívül-belül lezajlott.
„Mond csak, mi történik?” Valószínűleg nem mosolyog, nem is tűnődik, hanem integrál. Jelen megélését mindabba, amit ismer, illetve ami eljövendő, és megpróbál segíteni a szívének. Képek öntik el, ömlesztve, válogatás nélkül, próbál egy kis szünetet tartani, hogy a szelektáljon, társítsa a felmerülő jeleneteket az aktuálisan átélt eseményekhez. Látott, hallott, elképzelt életek jelenetei peregnek előtte, és egykori szerelmi történeteket próbál beilleszteni a jelenidőbe, hátha megértheti, hogy mi is történik valójában. Mindenikben van nappal és éjszaka is, „mindig, soha, folyton” fogalmak gyakori kíséretük :). Egész idegrendszere le van foglalva, ma úgy mondanánk: érzelmi túlterheléses állapotban van, mint amikor rájön valaki, hogy egy úszó jégtáblán tartózkodik. Ezúttal csak az érzés intenzitása érdekes, a metafora többi eleme felesleges. Vajon melyik sors lesz az övék azok közül, amiket elméje leforgat előtte. Hogy is mondjuk, az ember azért szeret meg valakit, mert képesnek látja megtenni mindazt, amire vágyik, és azért haragszik meg rá, mert nem adja meg azt, amire szerinte képes lenne. Végül azt bocsátja meg, ami mégsem lehetett.
A férfi mosolyog, ugyan nem kényszeredetten, de közel ahhoz, nem szélként, csak szellőként fut át az arcán az érzés, de a mélyben, a gyökerekben, érzelmi stabilitása van. Kezdeményező, védelmező, árnyékolt érzelmi élettel, de egy ilyen állapotban az emberek nem tudnak érvelni, csak lélegezni, és ebből lesznek a kényszerű, de talán igaz szavak. „Minden rendben lesz, egy ideig gürcölünk még, de aztán boldogan élünk, meglásd, bízz bennem… Éjszakáink soha nem lesznek végtelenek, ránk nyílik minden nap a hajnal, gorombasággal nincs alku, visszanézni csak a jóra fogunk.” Ismert a mondás, hogy az érzelmi kiegyensúlyozottság azt jelenti, hogy a férfi jobban szereti a nőt, mint viszont. Van benne valami, szoktuk mondani, holott nem rajongunk ezért a férfi-nő bináris szemléletért. Közben igyekszik vissza-visszavonulni, aminek nem lehet más nevet adni, mint a legfinomabb szomorúság, amit ember egyáltalán megélhet. Visszatérni önmagához, mindenféle okból. Ez, bocsánat, de olyan mint egy érzelmi fogamzásgátló: mindent megél, de az nemkívánatos lenne, hogy az érzelmek megtapadjanak belső világának méhfalán, hogy elveszítse a kontrolt a helyzet fölött, aminek személyszerűbb változatát az orvosok jól ismerik: igyekeznek elkerülni azt, hogy rábetegedjenek a páciensre.
A nő bal kezével könnyedén, ahogy a harmat száll a levélre, megérinti a férfi jobb kezét, amelyet a szíve fölé helyezett, ami a testi-lelki vonzalom páratlan kompozíciója. Vágynak elköteleződni, és ezt gesztusokban, szavak nélkül közlik egymással, egy rövid idő alatt felépített bizalmi légkörben. A találkozást, ami ilyen szintű elköteleződéssel jár, rendkívüli feszültség környékezi, és ezáltal kiszolgáltatottak lesznek a szereplők. Megengedni valakinek, hogy ilyen védtelen, sebezhető állapotban lássa, a legnagyobb bizalom jele. A szerelmet éppen azok a diszkomfort érzések mentik meg, amitől a legszívesebben mindenki elmenekülne. Vannak idők és helyzetek, mikor a gyengeség a legnagyszerűbb segítségünk.
Nem udvarlás során ismerték meg egymást, ez egyértelmű, hanem – jogi nyelven szólva,- távollevők között kötött szerződés által találtak egymásra, pontosabban lettek egymáséi. Mindez egyáltalán nem csökkenti érzelmeik intenzitását, hiába gondoljuk mi másként, de természetes, ha ma már minden idegszálunkkal tiltakozunk hasonló megoldás ellen. Esetükben a saját érzéseik mellett ott vannak a szüleiké, rokanaiké is, az ő jószándékuk, évekig óta tartó érdeklődésük, keresésük, zsákutcák és mellékutcák, kompromisszummentes igyekezet. Ezek adják a megnyugvás és bizalom rétegeit a maradandó idegenség fölött: egyenként megbíznak azokban, akik társat választottak nekik. Régi szeretet készítette elő ezt a találkozást, olyan, amit még nem a sajátjuk volt, hanem szüleiké, elődeiké, amit a bizalom légkörében fogadnak el tőlük, és egy nagyon nehéz önismerti időszak következik: föl kell fedezzék, el kell fogadják magukat, mint akikből hiányzik a dimenziótlan, de elemi erejű várakozás, a külső és belső ösztönző erő. Érezték azt, hogy őseik jót akarnak nekik, így tudják elfogadni a legnagyobb ajándékot, amit ember kaphat ezen a világon: egy másik személyt. Egy hasonló étékrendű életet.
Elődeik néhány óvatos, elejtett megjegyzése már felvezette ezt a találkozást, így nem teljesen idegenek egymás számára. Íme tehát ő az, aki elpusztít egy álmot a gyönyörűbb valóságért. Most ölt testet a fantázia, és az idegrendszer hatalmas munkát végez, miközben egyezteti az ábrándképet a tényekkel, a „neurális hologramot” a hús-vér alakzattal. Az agyban már kialakult egy érzelmi mintázata a jövendőbelinek, ettől neurononként kell elszakadni, és egy sokkal bőségesebb valóságot befogadni, ami nem is olyan könnyű. Kívülállóként boldognak és könnyűnek látszik a szerelmes, holott támogatásra szorul, nyíltmezős harcot víz, bástyái kiürültek, pillanatról-pillanatra menti magát. Vigyázni kell rá, támogatni, óvni a világ kontúrjaitól, ilyen érzékeny állapotban képesek azok képi formában is megsebezni. Olyan, mint a Holdnak a tengeren ringó, elmosódott képében gyönyörködni hosszú évekig, aztán a következő állomás, váratlanul, egy tényleges Holdra-szállás lenne.
Nem néznek egymás szemébe, de a nézőre sem, számukra megszűnt a külvilág, testi-lelki összeolvadtságot élnek át, hol már nemcsak a környezet, de a szemkontaktus is elveszítette jelentőségét, a másik lényének határain belül vannak. A társuk megérintésével végleg eltűntek határaik. Ilyen esetben a másik nem a maga valóságában létezik, és paradox módon nem is személye a fontos, hanem a felé áradó érzelmek intenzitása. Értsük jól, nem tudatos és logikus folyamatok zajlanak, nincs helye olyan fogalmaknak, hogy „akarom”, „tudom”, hiszen éppen az a lényege az intenzív érzelmi életnek, alapesetben is, hogy megszabadít a logikai körök szamszarájától. Amiben mindig van egy érv valami ellen, és valami mellett is, és soha nincs egyértelmű, megnyugtató megoldás, ami után fel lehetne lélegezni. Bármerre indul, bármire gondol, minden a probléma részévé és egyúttal a lehetséges megoldássá válik. Mikor áradnak és sodorják az érzelmek, mintha egy logikai labirintusból, egy mentális kényszerpályától szabadulna az ember, és ez olyan jól esik, annyira felszabadító, hogy végre, a tusakodás gyötrelme megrövidült. „Ki legyen Ő?” – ez logikai úton megoldhatatlan dilemma, felőrlődne az idegrendszer, ha az érzelmek nem rövidítenék le az utat. Amikor annak a terhét hordozza egy fiatal, hogy ki lesz az Ő, nagyon nyugtalanító, diszkomfort állapotba kerül. Aztán jön a szerelem, és minden megoldódik. Nem kátyúzás történik, hanem a völgyek föltöltése, kisimul minden egyenetlenség, elhárul minden akadály, megszűnik távolság- és idegenségérzet, és eltűnik annak félelme is, hogy nem tökéletes, illetve nem látja annak a világ.
Amikor egymás fele megnyílnak, akkor áradnak az érzések, nem excel-táblázatban olvassák a másik pozitív tulajdonságait, és írott malasztok fölött örömködnek, hanem heves befogadással reagálnak, mint évek óta várt esőt a föld. A szerelem egyik jellemzője, hogy megszabadít önmagunktól, úgy veszi le a terhet, hogy közben hormonálisan szépen aládolgozik. Miközben a másik személy révén, aki teljesen adja önmagát, aki bevon érzelmi világába, egy egész világot kap ajándékba, kárpótlásul a feltárulkozásért. Mindketten minden idegszálukkal rácsatlakoztak a másikra. Immár nem akarnak semmit változtatni, se időn, se koron, se a társukon, és mindenikük azon tűnődik, hogy a másik miért éppen őt akarja, mi lehet benne annyira különleges, ami nem ismer távolságot. A férfi nyíltabb, harsányabb és egy kicsit huncut, a nő ragaszkodása mélyről jön, és most csak a képről szólunk. Az a szervezet, amelyik képes egy életet befogadni és hónapokon keresztül a testéből táplálni, az másként kezeli az érzelmeket is.
Első időszakában a szerelmet saját folyamataira való rácsodálkozás táplálja, illetve az a megdöbbenés, amit a másik visszajelzései váltanak ki: hogy lehetek ennyire érdekes és elfogadott. Milyen megfontolásból vagyok éppen én a kiválasztott, mi az a titokzatos érték, amit én magam sem fedeztem fel, mi a forrása a másik érzésének, hová lehet annak forrásait elhelyezni? Az a viszonylag tartós döbbenet, hogy a másik teljes valójával jelen van, érte van – a szerelem vérkeringése. Egyfajta égő csipkebokor mindkettőjük, és egyenként oda szeretnének menni, de nemcsak megnézni, hanem hogy maguk is lángra kapjanak általa. Égjenek forró lánggal, ropogjon minden részük, törzsük és águk, és el ne hamvadjon a tűz soha. Illetve a hamvadás nem is érdekli, a lángolás az, ami maradjon.
Érezhetően elfelejtkeztek a külvilágról, csak maguk léteznek, teljesen elmerülve saját világukban, egy érzésben, ami láthatólag meghaladja az emberi dimenziót. Mindkettőjüket most mélyen megrázná az a gondolat, hogy a másik átlagos, ezért nincs is szükségük a világra, amelyik „közönségesen szól egyikhez, vagy másikról”. Ennek még árnyéka sem lenne most elviselhető. Igenis különleges a másik, egyedi, aki éppen a teljesség megélését készíti elő számukra. A valóság elhárításának hevessége adja a szerelem testhőjét. Igenis a másik különleges, minden gesztusa azt jelzi, olyasmit mutat, amit eddig társa soha nem tapasztalt, pontosabban amit soha nem élt meg ennyire tisztának és intenzívnek egyszerre. Hiányzik belőle mindaz, aminek jelét önmagában átélte, megérezte vagy legalább megsejtette. Ő tiszta, nincs ami elsodorhatná rossz irányba, ami veszélyeztetné integritását. Mentes tisztátalan gondolatoktól és érzésektől.
Mindent tudni akar, azzal a nagyvonalú ismerettel, ami az angyalok sajátja, akik nem sebződtek, nem homályosodott meg látásuk, érzésviláguk áttetsző és tiszta maradt. Tudni akar mindent, de nem minden áron, és főként nem válogatás nélkül. A valóság beszivárgása most zavaró lenne, sőt bűnnek tűnne, ha megengednék. Az idő azonban irigy a boldogságra, szeretné kifosztva látni, és hatása ellen nem elegendőek a szavak. Gesztusok kellenek, máskülönben az érzések megalvadnak. Ez a feszültség, amit az érintetteknek hordozniuk kell, aminek egy része, mint jéghegy csúcsa felszíne tör gesztusaikban. Ráadásul mintha fátylon keresztül érzékelnék az egészet, látás, hallás, és minden más fonom, áttesző lepellel lenne leborítva. Alatta is tisztán ki tudják mondani a másik nevét.
Két világ határán, kettős hatású burok alatt, ami nem engedi sem ki, sem be a valóságot. Teljesen összeforrni, mindig együtt lenni, mérhetetlen közelségben, ugyanakkor megőrizni a személyes integritást, ami iránti igény, érdekes módon, meredeken megemelkedik ilyen esetben. Egyetlen más érzés esetén van még ennyire integráltan két széttartó vágy. Az pedig a gyász. Megőrizni önmagukat, ugyanakkor ösvényeket keresnek egymás fele, csatornákat, amiken felkereshetik, meglátogathatják egymás érzéseit, és szöveti szinten egyesülnének. Az imádkozó sáskák nem evolúciós zsákutca, hanem egy fázis, amiből már kevés van az emberben, de még maradt. A szerelem áldozathozatal is, nemcsak érzés, megragadottság, a kiteljesedés elővételezett megélése.
Nem is tudni melyik érzés a dominánsabb, kívülállóként hidegebb fejjel értékelünk, de épp az a szerelem lényege, hogy az éntudat határai elmosódnak. Szóval melyik az intenzívebb a két ellentétes irányú, mégis személyenként tökéletesen integrált érzésben: bízz bennem, vagy megbízom benned. A szerelem az az érzés, amikor a fantázia találkozik egy fényjelenséggel, aminek pontos tartalmát nem a biztos ismerettel kívánja kitölteni. Ez esetben szoktak beszélni a neurotranszmitterekről. Nem kell különleges helyzetekre, hősi kiállásra gondoljon ahhoz, hogy rendkívülinek érezze a helyzetet, és hősnek lássa társát és önmagát.
A férfi a nő jobbján áll, egyik karjával gyengéden átöleli a nőt a vállánál, a másik kezét pedig a nő mellére teszi. A nő bal keze gyengéden érinti a férfi kezét, meghatódottan, de jóváhagyó gesztussal: elfogadom, hogy része légy a bennem várakozó életnek. Két ember kölcsönös szerelmének ragyogó illusztrációja, a nő szende, kissé aggódó tekintetében az örök kérdés: mi lesz velünk, nem fogjuk-e elfelejteni a szavakat, ha átmenetileg szünetel a jelentésük, mi módon idézhető fel az, ami elmúlt, aminek részeseivé váltunk, és amiből talán a legszebb pillanat éppen ez, amiben elmerültünk. Túl közel kerültünk a paradicsomhoz, úgy érzem, és nem mondtak el róla mindent, izgulok, mint felfedező, aki nem tudja mi vár rá az őserdő mélyén. Tele van a szívem apró villámokkal, néha megzavarják szavaink értelmét is, ha túl közel sodródnak beszédünkhöz. Milyen is lesz az életünk, vajon meg tudjuk-e haladni elődeink színvonalát, akiknek élete és házassága olyan…
Maguk vannak tehát, nincs szemkontaktus sem a kamerával (ecsettel), sem egymással. Egy boltív védelme alatt állnak, egy fülke előtt, ami méginkább kihangsúlyozza elrejtettségüket, szerelmük tanúja még egy cserepes növény. A háttérben homályosan látszik egy épület belsejének néhány részlete, de ezek feloldódnak a homályban, hogy a lényegre figyelhessünk. Egyébként azt gyanítják, hogy a festmény sérült, lehet, hogy eredetileg nagyobb volt (a szerelmüket megpillantó Abimelek király lemaradt, mintha az egyébként is úgy működött volna), de ennek semmi nyoma nincs. Nem tudjuk mi volt a kereten túl, de azt sejtjük, hogy mi van: az intimitás mélységétől elpirult, szemüket befogó, elforduló, meghatottan és zavartan mosolygó virágok. Vagyis kíváncsi emberek, és hiába egyből megszólító kép, sok idő kell, míg teljes erejével, hatásával megérkezik. Talán évek, évtizedek múlva derül ki: ez volt a jelentése.
A festmény röntgenfelvétele azt mutatja, hogy a festményen eredetileg további részletek is szerepeltek, például a lány kezében egy virág volt, vagy narancs, ami a termékenységet jelképezte. Látszik is a maszatolás, és nem egészen világos, hogy ki követte el, a mester gondolta meg magát az utolsó pillanatban, vagy egy tanítvány változtatott rajta.
A művész különös figyelmet fordított az öltözékre, jellegzetes, utolsó alkotó éveiben egyre gyakrabban használt impasto stílusában festette a fényűző ruhákat. A vászon közepén egy vörös ruhás nő áll, csuklóján és nyakán gyöngyökkel, két, féldrágakővel kirakott gyűrűvel. A férfi is bő, aranyló és barnás árnyalatú súlyos felöltőt visel. Nem ez volt a korabeli öltözet, de nem volt idegen abban a korban, hogy egy portré kedvéért antik ruhába öltöztek. Ezeket a kellékeket egymásnak kölcsönözték a festők, de ismerve Rembrandt gyűjtő-szenvedélyét, nem lennénk meglepve, ha ezek saját tulajdonában lettek volna. Ennyi ékszert nem viselt egy nő, akkor sem, ha előkelő és gazdag volt, de itt éppen egy kitüntetett helyzetről van szó, amihez, a festő szerint, éppen ez a kelléktár illett, aminek nincs szavatossági ideje.
Öltözetük textúráját maga a durván kent festék adja, amit tehát nem ecsettel, hanem palettakéssel vitt fel. Jól látható, vastag festékrétegek hozzák létre a nő szoknyájának textúráját, a redőket, míg a kisebb és finomabb fehér és arany színű fénypontok kiemelik az ujján lévő gyűrűket, a nyakán és csuklóján lévő gyöngyöket, valamint a ruhája díszítését. Az ékszerek csillogásai szintén spatulával kerültek a vászonra. Ez a technika megtölti élettel a pár minden gesztusát, és többrendben kiemeli őket a háttérből, közel hozza, talán egészen bele is helyezi a nézők világába. A vörös, az arany színek és a sötét kombinációja elevenséget kölcsönöz a műnek, míg a domború festék és a csillogó tónusok romantikus hangulatot teremtenek. Mintegy megragadhatóvá teszik a szereplőket, közvetlenül átélhetővé a jelenetet.
A festék szinte szobrászati minősége a férfi ruházatán is megismétlődik. Terjedelmes felöltőjének jobb ujját darabos ecsetvonások, impasto berakások szinte mozaik-érzést ébresztenek, és csillogó arany textúrát hoznak létre. Még az arcok kezelése is elárulja a művész keze mozgását a vásznon, ahogy a bőr tónusait különböző színekből építi fel. Rembrandt a felületek ábrázolásával és a festék felületi textúrájával irányítja a figyelmünket, lehetővé téve, hogy minden kevésbé fontos elem szó szerint feloldódjon a sötétségben és a homályban. Mintha egy királyságot hagytak volna hátra, hogy megjelenjenek a festő előtt, mert nem kényelemre, gazdagságra, hanem halhatatlanságra vágytak.
A kéznek fontos szerepe van Rembrandt művészetében, gondoljunk csak a tékozló fiát ölelő apára, akinek egyik keze markos férfikéz, a másik finom női, bár az is igaz, hogy lehet ez a művet befejező tanítvány ötlete. Tévedés kizárt. A férfi tenyerének meleg takarója, a nő rásegítése, mintha a bizalom egymásra rétegződő jelei lennének. Egyik önmagában csak egy mesterkélt, merész, szemtelen próbálkozás lenne, egyetlen érintés képes a szándékhoz, a mozdulathoz szentségi légkört rendelni.
Korabeli vázlata alapján tehát arra lehet gyanakodni, hogy Izsák és Rebeka bibliai története adta az ihletet, bár ez a változat is tartalmaz fordulatokat, de hogy a konkrét modellek kik voltak, azt már valószínűleg nem is fogjuk megtudni soha. És jól van ez így, a szereplők szabadon behelyettesíthetők. Kezdhetjük.
Izsák és Rebeka Abimélek filiszteus király földjén (Gérár) kerestek menedéket az éhínség elől, ahol attól tartva, hogy a helyiek megölik szép felsége miatt, Izsák azt állította, hogy Rebeka a húga. Bár az eredeti leírás nem egészen így szól, de a lényeg, hogy egy gyengéd gesztus árulja el őket a király előtt, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Modern változata is van ennek. Cégek rendszerint nem nézik jó szemmel, vagy nem is tűrik meg a beosztottak egymás közötti szerelmi viszonyát. Nemcsak a munkavégzést, a függelmi viszonyokat zavarná meg, hanem az érdemalapú előléptetési rendszerbe vetett bizalmat borítaná fel. Lehet egy ideig titkolni, de előbb-utóbb lebuknak a szerelmesek.
Ma már furcsának tűnhet, hogy valaki történelmi vagy bibliai alaknak öltözve festette meg magát, de a holland aranykorban az úgynevezett történelmi portré meglepően gyakori volt. A zsidó menyasszony esetében az alanyok azzal, hogy Izsák és Rebeka szerepében ábrázoltatták magukat, hűségüket és jámborságukat akarták hangsúlyozni, valamint azt sugallani a nézőknek, hogy házasságuk boldog és erényes. Arról szól, amit mi is láthatunk, saját korunkban, hogy a siker, a boldogság nem a sors lottóján nyerhető el. Alanyi jogon nem jár senkinek, és akinek része van belőle, ahhoz nem kis mértékben, tehetséggel és egyéb, másodlagos erényekkel ő is hozzájárult.
A zsidó menyasszonyt az idősödő Rembrandt egyik legjobb munkájának tartják. A festő összhangban marad a 17. századi – ezúttal bátran mondhatjuk – németalföldi trenddel, ugyanakkor megőrizte azt a jellegzetes művészi identitást, amely annyira sajátja lett az ötvenes-hatvanas években (1750-1760). Nemcsak megőrizte, hanem ebben az alkotásában tökélyre vitte. Idő kell ahhoz, hogy az ember a teljes jelentést befogadja, bizonyos életkor sem árt, némi tapasztalat az élet területén szintén jól jön.
„A zsidó menyasszony” bizonyos értelemben utal egy két évszázaddal korábban készült műre, amiről részletesebben is írunk. Jan van Eyck festményéről van szó, amit ma úgy ismerünk, hogy az Andolfini házaspár portréja. A két mű közös vonása a festményről sugárzó csend, az ünnepélyesség és az arcok komolysága. Mindkettőn egy kitüntetett pillanat van megörökítve, ami egy egész életet kifejez, ugyanakkor ebben a formában minden bizonnyal többé nem ismétlődik.
Minden hasonlóságuk ellenére érezhetőek azok a technikai változások is, amelyek két évszázad alatt történtek. Természetesen más kérdés, és azt a másik kép tárgyalása során bővebben kifejtjük, hogy a sugalmazott üzenet különbsége ég és föld. Jan van Eyck festményén egyébként rengeteg tárgy látható, és ezek nem egyszerű térkitöltő dolgok, hanem komoly szimbolikus üzenetük van. Arcukra nem tudta, nem kívánta rávinni azokat a kérdéseket, amik benne megfogalmazódtak, vagy éppen ez volt a megrendelő igénye. A házaspárt egy hálószobaként (pl. szülés utáni látogatások) is szolgáló nappaliba, fogadószobába helyezte, amelynek méreteit a háttérben levő domború tükör segítségével növelte, és ezáltal olyan optikai elrendezést hoz létre, ami a világegyetem origója fele tart, míg a nézőt bekebelezi a saját terébe.
Több mint kétszáz évvel később, egy hasonló alkotásban Rembrandt minden tárgyat eltávolított, alig kap szerepet a háttér, és elhagyja a trükköket is, amiket pedig ismert és meglehetősen magabiztosan kezelt, de ezúttal nem akar térhatást csempészni az ábrázolt jelenetbe. Ez csak elvonná a figyelmet a lényegről. Elvetette a fényűző berendezést, ami komoly üzenettel jár. Számára, aki annyi mindent gyűjtött, a tárgyak már nem jelentenek semmit, holott éppen azért vásárolt annyi díszt, ruhát és kacatot, hogy felhasználja őket festményein. A festmény élő szereplői, azoknak apró, finom mozdulatai helyettesítik a diszítést, a tárgyakat, a birtoklást. Megszabadult a perspektíva betartásának kötelességétől, kidobott a fedélzetről minden ballasztot és elavult szabályt. Hogy elmondhassa: létezik a szerelem, eredendő módon. Méghozzá három, egymástól látszólag végtelen módon elkülönült formában, mégis szinte azonos tartalommal: vágyban, tényben és gyászban. Maga az esemény lehet, hogy csak rövid ideig tart (két szeretett nőt temetett el), de az első perctől az utolsóig meghatározza az életet. Hiányérzettől, a „szerelmes sebekig.” Az álmokat és az emlékeket leszámítva valóban (abban a korban még inkább) gyakran nagyon kevés marad. Ha meg szeretnénk őrizni a hóembert, el kell felejtkezzünk a tavaszról, azaz ha valaki nem meri vállalni a gyászt, a búcsú terhét, a csalódást, az olyan, mintha örök télben kívánna élni. Az a szív, amelyik nem képes szembenézni a változással, a veszteséggel, az nem ismeri meg a hóvirágos föld illatát, az izzadt testek vágyait. Mereng hóemberével az ölében.