Igazságosság elmélete 5. rész
(vázlat)
Hogy van-e értelme Rawls munkáját a klasszikus szerződéselméletek közé sorolni, nem túl izgalmas kérdés. A klasszikus szerződéselméletek történelmi témák, nem többek, ahogy a filozófusok nagy átfogó elméletei és normatív vállalkozásai is. Amikor még egy és egységes, átfogó elméletben összefoglalható volt a társadalom működése, vagy legalábbis volt olyan elképzelés, hogy ez járható út. Részfeladatok korát éljük, jogászok, közgazdászok, társadalomtudósok és politikusok végzik a társadalom formálását, aprózva, talán egységes koncepció nélkül, bár a „társadalom láthatatlan keze” mégiscsak irányítja a folyamatokat. Minden szavazat, döntés, tanulmány, tüntetés, stb. része ennek.
A hagyományos társadalmi szerződéselmélet a „természeti állapotban” lévő személyek közötti, a társadalomba való belépésre és kormányzat létrehozására vonatkozó megállapodásra összpontosított, amely alapján kötelesek lesznek élni az alattvalók. Hobbes és Locke olyan hipotetikus természeti állapotot tételezett fel, amelyben nincs politikai hatalom, és amelyben az emberek racionálisnak és (Locke számára) ésszerűnek is tekinthetők. Rawls elveti a természeti állapot gondolatát, ahol a társadalom előtti, de teljesen racionális egyének megállapodnak az együttműködés feltételeiben (mint a hobbesi nézetekben), vagy ahol a politikai alkotmány formájáról a politikai alkotmány előtti, természetes jogokkal rendelkező személyek állapodnak meg (mint Locke-nál).
Nem annyira erős eleme a szerződéselméletének, de érdemes megemlíteni, hogy a „tudatlanság fátyla” mögött nem az egész társadalom, hanem annak reprezentatív képviselői, az aktorok vannak. Egy gondolatkísérletbe nyilván ez így jobban illeszkedik. Ez technikai, módszertani vagy netán tartalmi kérdés? Nincs sok súlya az elméletben, inkább érdekességként említjük, de ez már a „kivitelezés”, az elmélet kivezetése fele mutat. Az úgynevezett aktorok döntenek a társadalom szabályairól a többiek nevében. Igazságosak és racionálisak, és képesek érvelni, és mások érveit befogadni, illetve változtatni a jóról alkotott elképzelésükön. Rawls azt állítja, hogy az aktorok úgy fognak dönteni, hogy a társadalom szabályai igazságosak legyenek, az emberek legyenek képesek benne élni, és hogy minden polgár egyenlő alapjogokat kaphasson. Az aktorok képviselnek minden korosztályt, történelmi kort, nemet, világnézetet, foglalkozást, státuszt, különféle szellemi és fizikai adottságokkal rendelkeznek, tehát ahogy kell. Minden készen áll a nagy feladathoz, a társadalmi igazságosság úgymond nagy bummjához a reprezentatív szereplők összegyűjtve, a feladatok előkészítve.
A Politikai liberalizmusban (1993) Rawls beszél a két erkölcsi hatalomról is, vagyis az igazságérzetről és a jóról alkotott elképzelés képességéről. Megemlít egy harmadikat is, amikor leírja a felek megfontolásait a polgárok racionális autonómiájának modellezése során, nevezetesen, hogy „a jóról alkotott bizonyos (de nem előre definiált) elképzelések védelmét és előmozdítását egy teljes életen át.” Mindezeket már tárgyaltuk, most csak a probléma összetettségére utalunk ezek felsorolásával. Csak érdekesség, hogy az „eredeti helyzet” és a „tudatlanság fátyla” magyarázatában Rawls azt sugallja, hogy az egyéneket semmiféle önérdek nem mozgatja, de az altruizmus sem hatja át, ugyanis mentesek minden érzelmi perturbációtól, később viszont, a nemzedékek közötti igazságosság tárgyalásakor, bevezeti az altruizmus/családi ragaszkodás témáját, hogy megmagyarázza, miért kellene az embereknek törődniük a jövő nemzedékekkel.
A személy normatív felfogása Rawls szerint „a személyekről mint a gondolkodás, a mérlegelés és a felelősség alapegységeiről alkotott mindennapi felfogásunkból indul ki, és [azután] az igazságosság politikai felfogásához igazodik, nem pedig egy átfogó doktrínához.” Ezzel pedig a kanti etikától távolodik valamelyest. Az igazságosság elméletében tehát Rawls újraértelmezi a társadalmi szerződés gondolatát, amely a társadalom tagjai közötti kapcsolatok alapvető feltételeit határozza meg, ahol mindenki elfogadja a liberális doktrínát és annak megfelelően cselekszik. Ilyen körülmények között az egész élet egy közös erkölcsi keretbe kerül, ami összefogja és szabályozza egy demokratikus társadalomban az állampolgárok közötti kapcsolatokat.
Rawls pártatlan nézőpontját elsősorban az különbözteti meg elődeitől (pl. a vele kapcsolatba gyakran idézett kantitól), hogy az nem egy személy ítéletét képviseli, hanem társadalmi szinten fogalmazódik meg, és egy működő társadalom általános elveként szerepel. Az igazságosság nézőpontja ekkor úgy jelenik meg, mint egy általános „társadalmi szerződés” vagy szabad és egyenlő személyek által kötött megállapodás a társadalmuk együttműködésének alapvető feltételeiről.
Rawls az igazságosság elveit mégis úgy ábrázolja, mint amelyek egyfajta társadalmi szerződésből erednek, de ehhez hozzáteszi, hogy „az igazságosság mint méltányosság, bizonyos elsőbbséget tulajdonít a társadalomnak”. Ahogy Rousseau mondja, a társadalmon kívül nem vagyunk mások, mint „ostoba és rövidlátó állatok”. Ugyanakkor a Nobel-díjas indiai közgazdász, Rawls egyik elismert kritikusa, Amartya Sen szerint az (igazi) igazságosság mint méltányosság elméletének középpontjában az igazságos intézmények állnak, nem pedig az igazságos társadalmak, bármennyire is mást állít a szerző. Sen egyébként Rawls-al ellentétben nem az „elsődleges javak” egyenlőségében gondolkodott, hanem a képességek egyenlőségében. Ő maga az eredeti helyzetet egy sokkal realistább szituációban képzeli el, mint írja: „egyenrangúan lépünk be mások nyilvános világába, és úgy gondoljuk, hogy készen állunk arra, hogy felajánljuk vagy elfogadjuk a velük való együttműködés méltányos feltételeit.” Saját javaslatát a tudatlanság fátylának szerepéről, nemcsak nevében, hanem gyakorlatában is megkülönbözteti a Rawlsétól, amikor „pozicionális függetlenségnek” nevezi. Csak érdekességként említjük Thomas Nagel ötletét, aki az objektivitást „a semmiből való kilátásként” határozza meg, és ebben az imaginárius szituációban szintén nem játszik szerepet a résztvevők egyéni kvalitása, vagy a világban elfoglalt konkrét egyéni pozíciójuk. Lényeg, hogy a szerződéselmélet értelmében mindenki önként helyezi személyét és egész hatalmát az általános akarat legfőbb irányítása alá, és cserébe minden tag az egész elválaszthatatlan részévé válik, annak minden előnyével és hátrányával, de még az utóbbi legrosszabb forgatókönyve esetén is megéri így tenni.
Általános vélemény, hogy a Rawls-i igazságosság-elmélet társadalmi kitekintésű, ami nem jelenti azt, hogy az egyéneknek ne lennének „természetes” egyéni erkölcsi jogaik és kötelességeik nem kooperatív körülmények között. Természetesen Rawls egyértelműen úgy gondolja, hogy vannak emberi jogok, és bizonyos „természetes kötelességek”, amelyek minden emberre, mint olyanra vonatkoznak, de bármilyenek is legyenek a természetes vagy emberi jogaink és kötelességeink, ezek nem nyújtanak megfelelő alapot azoknak a jogoknak és igazságossági kötelességeknek a megállapításához, amelyekkel ugyanannak a (közigazgatási egységhez tartozó) társadalomnak a tagjaiként tartozunk egymásnak, jegyzi meg egyik legismertebb kritikusa, Samuel Freeman.
A szerződéselmélet Rawls-i változata az igazságosság elveire vonatkozik, egy eredeti (imaginárius) helyzetben meghozott racionális és erkölcsi, azaz igazságos megállapodás ereje (ahogy Rawls nevezi) széles körben elfogadott, ésszerűnek tartott társadalom feltételeit testesíti meg. Elméletének alapgondolata az igazságosság elvei, amelyekben a szabad és egyenlő, racionális személyek egyetértenének közös együttélésük szabályozására. Az eredeti helyzetben a választás feltételei szavatolják, hogy a választott elvek igazságosak legyenek mindenki számára. Mindenki: minden korosztály, történelmi korszak, de nem mindenfajta társadalmi berendezkedés számára. Ugyanis nem természeti állapotról van itt szó, és ennyiben semmi köze a klasszikus szerződéselméletkehez.
Mivel azonban a szerződéses nézet egy egész etikai elmélet alapját kellene képezze, amihez hozzátartozik az erkölcs olyan eleme is, mint például a hála, a jóindulat, a hűség, veszi észre Dan W. Brock, és bár Rawls ezek többségét röviden megemlíti, csak az igazságosságot vizsgálja meg teljes mértékben. Ami e tekintetben hiányosság, de kérdés, hogy egy szerődéselméletben tehát magának az elméletnek ideális, elvi részében van-e helye ilyen erények tárgyalásának. Szigorú értelemben ebben a szakaszban törvényekről van szó, ami a nagylelkűség kérdését módszertani okokból sem érintheti.
A hagyományos társadalmi szerződéselmélet szerint a megállapodást a „természeti állapotban” lévő személyek kötik, a társadalomba való belépés, a kormányzás feltételeinek és formáinak megállapítására, és mindenekelőtt a szükségesség feltételeire összpontosít, ami egyben magyarázatot is ad a szerződés tartalmára. Ha bevitetem magam a mentővel a kórházba ezzel felhatalmazom az orvost arra, hogy kezeljen, és ezt külön már deklarálni nem tudom, mivel, tegyük fel, az odaút során elveszítem eszméletem.
A szerződéselmélet Rawls-i változatában a vonatkozó megállapodás bizonyos erkölcsi elvekre, itt az igazságosság elveire vonatkozik. Az eredeti helyzetben lévő megállapodás ereje (ahogy Rawls nevezi) annak kimutatásán múlik, hogy az eredeti helyzetben az erkölcsi elvek választásának és viszont igazolásának széles körben elfogadott, ésszerűnek tartott feltételeit testesíti meg. Itt válik döntő fontosságúvá annak megállapítása, hogy „kinek nézzük és milyennek látjuk a szabad, saját és mások jövőjéről egyszerre döntő embert”. Ez az, amit kritikusai (S. Freeman) a társadalmi szerződéselmélet újrafogalmazásaként értelmeznek, és filozófiai koncepciójának központi elemének látnak, ami egyben munkásságának legeredetibb és legfontosabb eleme.
Ha már fentebb szóba került Hobbes neve, röviden foglaljuk össze, hogy mit is jelentet az ő szerepe Rawls és kortársai számára. Hobbes szerint a természeti állapotban az emberek gyengék. Ennek a gyengeségnek a következménye a káosz (Hobbes saját bőrén tapasztalta ezt), az örökös konfliktus és félelem, amely a „magányos, szegény, csúnya, brutális és rövid” életet jellemzi. A természetes állapotban az egyének ugyan szabadsággal rendelkeznek, de végül saját érdekükben, önként közösségbe tömörülnek, és egy erős hatalom alá adják magukat, ami képes lesz biztonságukat szavatolni. Ez a sokat emlegetett hobbesi társadalmi szerződés. (Ha az iskolában a tanuló mások közreműködésével írja meg a dolgozatát, az csalásnak számít, a való életben viszont az ilyen életrevaló egyének érvényesülnek, a kizárólag saját erőforrásait használó könnyen magára marad.)
Az emberek abszolút szabadságukat nem az uralkodónak adják első körben, hanem egymással lépnek szövetségre. Aztán közösen beleegyeznek abba, hogy alávetik magukat egy uralkodó vagy uralkodó testület tekintélyének. Ez a szerződés hozza létre a polgári társadalmat. A szuverén hatalmat nevezi Hobbes „Leviatán”-nak. Ez bibliai név, bár maga inkább agnosztikusnak volt mondható, mit az Alapító Atyák nagyrésze. Szerinte csak egy abszolút uralkodó képes hatékonyan fenntartani a társadalmi rendet és megakadályozni a természeti állapothoz való visszatérést. Az emberek önként beleegyeznek egy abszolút hatalomba, cserébe egy békésebb társadalom nyújtotta előnyökért.
Hobbes az abszolút szuverenitás mellett állt ki, de hitt a társadalmi szerződésben is, amely a kormányzottak és uralkodójuk közötti kölcsönös egyetértés valamilyen formáját feltételezi. Hobbes filozófiája ellentétben áll a demokratikus elméletekkel, amelyek a megosztott hatalmat, a fékek és ellensúlyok és az egyéni szabadságjogok hangsúlyozását helyezik előtérbe. A hobbesi konvergencia-megközelítéssel ellentétben a Rawls-i elméletben minden egyes egyén célként, és nem pusztán a társadalmi stabilitás eszközeként törekszik a racionális megegyezésre.
Számunkra már fel sem tűnik, legfeljebb olyan helyzetben, mikor a fogalom konkrétan megjelenik, hogy szerződések sorozatát kötjük nap mint nap. A privát vagy a közösségi közlekedés, a háztartási energiahasználat, a bevásárlás, a munkahelyen az egyéni, esetleg a kollektív szerződés, továbbá kormány, munkaadók és munkavállalók megállapodásai, nemzeti és nemzetközi szerződések, békeszerződések, országhatárok, és így tovább. Hogy kinek mennyi jár, mennyit kérhet, tudása, fizikai, szellemi befektetése mennyit ér egy társadalom számára. Jó esetben a társadalom folyamatosan frissíti ezeket, ugyanakkor kiszámítható is marad, hiszen egy életpálya megtervezése ezt kívánja.
(Neo)kontraktualizmus (a szerződés – megállapodásból) – a „társadalmi szerződéselmélet” néven ismert fogalom. E szerint az elmélet szerint a „természetes”, atomista társadalom szabad polgárai szerződést kötnek egymással a társadalmi szerveződés elveiről, és szükség esetén a társadalmilag hasznos funkciók ellátására vonatkozó hatásköröknek egy külön erre a célra létrehozott szervre (az államra) történő átruházásáról. A kontraktualizmusnak hosszú, az ókorig visszanyúló hagyománya van – sztoikusok, Epikurosz, Szókratész, Platón, bár az ókori koncepciók teljes mértékben különböznek a felvilágosodáskori elméletektől. Kant az, akivel a folyamat lezárul, bár kérdés, hogy egyáltalán ebbe a sodorba illeszkedik-e egyáltalán. A 18. század második felében már megjelenik a szabad piac gondolata, emlékeztetőül a „láthatatlan kéz” eszméjére. Az igazságosság kérdését pedig átveszi a hatékonyságé, Smith, Bentham, Mill, stb.
Rousseau és talán Kant számára is a társadalmi szerződés gondolata más szerepet játszik. Nem szükség, nem a rendezettség vagy a félelem motiválja az embert, hanem a közös racionalitás, az „ész eszméje”, amely egy olyan nézőpontot képvisel, amelyet a törvényhozóknak és a polgároknak érvelésük során el kell fogadniuk, hogy megállapítsák az „általános akaratot”, amely lehetővé teszi számukra, hogy értékeljék a meglévő törvényeket, és olyan intézkedésekről döntsenek, amelyek elősegítik az igazságosságot és a polgárok jó közérzetét, írja Freeman. Rawls hivatkozik a társadalmi szerződés Locke, Rousseau és Kant által képviselt, a természetes emberi jogokfontosságára, de az ő célja az, hogy elveket szolgáltasson a politikai alkotmányok, valamint a gazdasági és társadalmi berendezkedések és az azokat fenntartó törvények igazságosságának meghatározásához és értékeléséhez. Mondhatni ez a cél az, ami megkülönbözteti művét elődei elméletétől. Az eredeti helyzetről szóló fejezetben arra törekszik, hogy „egyetlen fogalomban egyesítse azoknak a feltételeknek az összességét, amelyeket kellő megfontolás után készek vagyunk ésszerűnek elismerni egymás iránti magatartásunkban”. Kant kategorikus imperatívusz-eljárásától eltérően az eredeti helyzet elméleti szituációja az igazságosság túlnyomórészt társadalmi alapjait hivatott megfogalmazni. Számára a természeti állapot morális jelentőség nélküli elképzelés, fogalmazza meg Freeman. Az eredeti helyzetet nagyrészt a természeti állapot alternatívájaként fogalmazza meg, és a társadalmi szerződés megfelelő kiinduló helyzetének tekinti.
Bár gyakran éri a vád, hogy csak a materiális javak igazságos elosztására van tekintettel, Rawls leszögezi, hogy „nincs stabil, tartós társadalom a javak és erőforrások átruházásának bizonyos szabályai nélkül, mert ezek teszik lehetővé a gazdasági termelést, a kereskedelmet és a fogyasztást. Egy társadalom sem maradhatna fenn sokáig a viták rendezésére, valamint a gazdasági és egyéb együttműködési normák kialakítására, felülvizsgálatára, értelmezésére és érvényesítésére szolgáló politikai mechanizmusok nélkül.”
Az „erkölcsös személyek” (18. századi kifejezés) nem feltétlenül mind erkölcsileg jó személyek. Ez csupán annyit jelent, hogy rendelkeznek racionális elképzeléssel a (erkölcsi) jóról, felismerik, értékelik, és ha elfogadták, akkor követik is a szabályokat, illetve hogy képesek ésszerűek is lenni, mivel rendelkeznek az igazságérzet erkölcsi képességével, vagyis hogy másokkal igazságos feltételek mellett együttműködjenek, és egy ilyen szituációban megértsék és alkalmazzák az igazságosság elveit és azok követelményeit. Az elmélet tehát feltételezi, hogy az emberek rendelkeznek ezekkel a képességekkel, és ebből a feltételezésekből kiindulva Rawls lehetőnek tartja, hogy az emberek az igazságosság elveiről döntsenek, vagyis megállapodjanak egy olyan társadalmi szerződében, amely maradandóan szabályozza a társadalmi és politikai kapcsolataikat, és hogy ez a szerződés nemcsak lehetséges, hanem igazságos is lesz.
Egy hipotetikus megállapodás sikeressége azon múlik, hogy az eredeti helyzetben a feltételezett premisszák helyesen vannak-e megfogalmazva, ténylegesen képviselik legmélyebb erkölcsi meggyőződéseinket és igazságossági elképzeléseinket. Ha igen, akkor valóban racionálisan elfogadjuk a megszülető elveket, függetlenül attól, hogy személyes preferenciáink bizonyos kérdésekben egészen mások lennének. Rawls gondolata az, hogy a magukat szabadnak és egyenlőnek tekintő erkölcsös személyeknek, mivel ésszerűek és racionálisak, helyesen felépített rendszerben és emberképpel számolva, reálisan felbecsülve az fő preferenciáikat, valóban elfogadnák és helyeselnék azokat az alapvető társadalmi igazságossági elveket, amelyekről itt szó van.
Álljon itt két idézet, mindkettő mondhatni klasszikus, az egyik még a szerződés-elméletek zenitjén fogalmazódott, másik már a téma lecsengése után született. John Stuart Mill szerint „Azok, akiknek hitvallása szerint az erkölcs alapja a hasznosság vagy a legnagyobb boldogság elve, úgy vélekednek, hogy a cselekvések oly mértékben jók, amilyen mértékben hozzájárulnak a boldogsághoz, s oly mértékben rosszak, amilyen mértékben a boldogság ellenkezőjét idézik elő. Boldogságon az élvezet intenzitása, másrészt a fájdalom hiánya értendő, boldogtalanságon pedig a fájdalom jelenléte, illetve az élvezettől való megfosztottság.” Ezt kellene garantálnia egy jó szerződésnek. Szerződés ide, szerződéselmélet oda, Guy Debord írja: „a történelem eddigi egyetlen sikeres forradalmi osztálya a burzsoázia volt… A proletariátus nem veszett el, sőt, megmásíthatatlanul jelen van a modern kapitalizmus egyre intenzívebb elidegenedése közepette, azoknak a roppant munkástömegeknek az alakjában, akik elvesztették a saját életük fölötti bármilyen hatalmukat, és akik, amint erre rájönnek, ismét proletariátusként kell meghatározzák önmagukat.”
A társadalmi szerződés hagyományos elméleteinek nyomdokain haladt, de a klasszikus elméletekkel ellentétben a Rawls-i szerződés célja nem egy legitim politikai hatalom kijelölése, hanem a társadalmi igazságosság elveinek meghatározása. Szerinte először és elsősorban az igazságosság elveit kell kiválasztani az eredeti megállapodásban, méghozzá racionális embereknek, akiknek érdekei eltérhetnek egymástól, de szabadok és autonómok. Ez komoly szakítást jelent korábbi szerződéselméletben megfogalmazott feltételekkel, ahol az igazságosság elveit egy hitelesített, (a szerződés által ráruházott hatalommal) legitim döntéshozó választja ki és alkalmazza. Az igazságosság elveinek maradéktalan érvényesítéséhez és az érdekellentétek elkerülése érdekében Rawls egy kulcsfontosságú elemmel egészíti ki konstrukcióját, a „tudatlanság fátylával”, amelynek a döntéshozatali folyamat pártatlanságát kell szavatolnia.
A kanti elmélethez hasonlóan, amelyre Rawls gyakran hivatkozik, a törvényhozóknak ideális ágenseknek kell lenniük, akik együttműködőek. Fontos eleme az elméletnek, amit nem győzünk hangsúlyozni, hogy az igazságoságnak elsőbbsége van „jó”-val szemben, tehát nem az eleve meghatározott értékeket védik az igazságossági elvek, illetve a társadalmi szempont magasabb rendű az egyének partikuláris érdekeivel szemben, hiszena társadalom akaratuk és jogaik afféle közös bankja. Ez az elsőbbség azt jelenti, illetve azt tartalmazza, hogy az emberek igazságérzete elsőbbséget élvez a racionalitásukkal szemben – amikor a kollektív elvek kiválasztásáról van szó -, de mindenekelőtt azt veszi figyelembe, hogy az ember önmagában cél és nem eszköz.
A Rawls-i elvek egyetemes értéke visszhangozza Kant erkölcsi törvényének egyetemességét, ahogyan azt Az erkölcs metafizikájában megfogalmazta: mindig úgy cselekedj, hogy a cselekvés elve egyetemes természeti törvényként lehessen megfogalmazni. Továbbá az igazságosság elveinek kimondására irányuló eljárás Rawls számára tisztán racionális folyamat, amelyet a társadalmi partnerek elfogadnak és követnek, lévén valamennyien racionális lények. Ez pedig visszhangozza Kantnak az akarat autonómiájáról vallott nézetét, ami az erkölcsi törvény előállításának forrása: mindig úgy cselekedj, hogy a cselekvés elvét akaratod által egyetemes természeti törvényként felállíthasd. Végül, mivel minden egyes ember létezésének értékét tételezi, John Rawls első elve a személy véglegességének kanti elvét tükrözi: mindig úgy cselekedj, hogy a személyt célnak és soha nem eszköznek tekintsd.
Már Hobbes figyelmeztet arra, hogy társadalmi szerződés (ahogy írja: előzetes megállapodás) hiányában a társadalom elvadul, ember embernek farkasává válik. És itt nem egy konkrét dokumentumra kell gondolni, és ha gyakorlati képet szeretnénk használni, igen komoly megszorításokkal nevezhetnénk ezt akár a „törvények szellemének”, Bill of Rights-ot vagy az alkotmányt életben tartó erkölcsi- és jogérzéknek is nevezhetnénk… Mivel ebben az elméletben ez a téma, ezért azt ki lehet jelenteni, hogy – e nézőpontból – az ember társadalmi lény, aki embertársaival kölcsönhatásban működik, és a társadalmi összefüggésekből hasznot húz, ugyanakkor a kollektív élet működésében versenybe kerül partnereivel. Ezért szükség van szabályokra, amelyek meghatározzák az egyes emberek jogait és kötelességeit, és biztosítják, hogy mindenkinek megvan az őt megillető helye egy olyan társadalomban, ahol polgári béke uralkodik. John Rawls számára ez azt jelenti, hogy meg kell határozni „a társadalmi együttműködés hasznainak és terheinek megfelelő elosztását”.
Rawls később hajlott arra, hogy elhagyja a szerződéselméletet, és prózaibb módon amellett érvel, hogy az ő igazságossági elvei a mai nyugati demokráciákban uralkodó józan ítélőképesség szükséges alapjait jelentik (amennyiben azok „jól megfontoltak”). Itt is egyértelműen tétovázik az erkölcsi érvelés két módja között: „az axiómák a priori racionális levezetése és a konkrét történelmi hagyomány hermeneutikája között.” (Freeman)
A kontraktualista hagyományból nézve csak azok az elvek lesznek érvényesek, amelyek nem sértik a személy méltóságát, azaz a szabadságot és az egyenlőséget, és amelyeket az ilyen megállapodást jellemző formai feltételek között választanak. Ez – mondja Rawls egy 1985-ös cikkében – az igazságosság politikai és nem metafizikai felfogása. Az elvek nem lesznek előre adottak, és nem is örök és ahistorikus jellegűek, hanem egy „reflexív megállapodás” termékei lesznek. A reflexivitás gondolata nagy hangsúlyt kap elméletében, ami az ideális és a nem ideális rész dinamikus kapcsolatának leírása, az elv és a valóság reflexív viszonya. És itt említjök meg Rawls egyik megjegyzését, miszerint „az igazságosság-elméletem megköveteli a gazdasági fejlődés csekély mértékét”.
Hobbes-hoz, Locke-hoz és Rousseau-hoz hasonlóan tehát, Rawls is „szerződéses” elméletként jellemzi koncepcióját, aminek azért van azonban döntő sajátossága is. Míg mások szerint az egyének elsősorban „racionálisak” (itt ez azt jelenti, hogy az önérdek motiválja őket), addig Rawls úgy véli, hogy az egyének egyszerre „racionálisak” és „ésszerűek” (készek korlátokat elfogadni önérdekük érvényesítése során). Az igazságosság fogalma tehát szükséges, mert az emberek racionálisak, de lehetséges, mert ésszerűek.
Hangsúlyozza, hogy az eredeti helyzetet nem egy történelmi állapotnak kell tekinteni, hanem inkább egy hipotetikus helyzetnek, amelyben a cél az igazságosság koncepciójának eldöntése. Másodszor, mint már említettük, Rawls-féle változat, a társadalmi szerződést az absztrakció magasabb szintjére viszi. Míg a legtöbb más társadalmi szerződéselmélet közvetlenül az olvasó ítélőképességére apellál annak eldöntésében, hogy miként kell a társadalmat megszervezni, Rawls egy lépéssel továbbviszi az elképzelést, és felkér bennünket, hogy képzeljük el, milyen következtetésre jutnának bizonyos meghatározott tulajdonságokkal rendelkező emberek, ha az eredeti helyzetbe kerülnének. Ez esetben nemcsak az eredeti helyzet körülményeit, a megállapodás feltételeit kellene végigondolni, hanem az alapvető javak mibenlétét, a tudatlanság fátylának mechanizmusát, és fontos döntést kellene hozni, legalábbis komolyan el kellene gondolkoznunk arról, hogy milyennek képzeljük el az „eredeti ember”, vagyis az embert a legabsztraktabb formában.
Nyilvánvaló, hogy a kiinduló helyzetben hozott döntéseknek vannak bizonyos korlátai. Rawls például természetesnek veszi, hogy az eredeti helyzetben lévő emberek inkább valamilyen kormányzatot választanának, mint mondjuk anarchiát, ami jó irány, egyetértünk, de ennek elméleti levezetése nem történik meg, ráadásul ha körbenézünk… Végül Rawls feltételezi, hogy az eredeti helyzetben lévő felek mindannyian az úgynevezett elsődleges javak biztosítására törekszenek, amelyek Rawls szerint olyan dolgok, amelyeket minden racionális ember akar, függetlenül attól, hogy milyen céljai vannak az életben, beleértve olyan dolgokat, mint a szabadságjogok, a lehetőségek, a jólét és az (társadalmi) önbecsülés. Fogadjuk el ezt, de az emberi mivolttal kapcsolatban fennmaradó kérdésekben az emberiség soha nem fog egységes nevezőre jutni, a MI közreműködésével sem. Az életet mégis élni kell, a társadalmak működnek, a legfontosabb kérdés eldöntése nélkül is. Talán van némi támpont, ugyanis Kant a kategorikus imperatívusz egyik megfogalmazásában azt mondta, hogy: „Cselekedj úgy, hogy az emberséget, mind a te személyedben, mind bármely más személyében, mindig egyúttal célként és soha nem csak eszközként használd”, Rawls szerint az igazságosság elvei a társadalom alapszerkezetében tükrözik ezt a gondolatot. Kant kategorikus imperatívuszát úgy képzeli el, mint olyan nézőpontot, amelyet bármely ésszerű, erkölcsileg motivált személy elfogadhat, amikor arról gondolkodik, hogy mit kellene erkölcsileg tennie. Mindent megelőz ez a kanti elv, elsődleges materiális és nem materiális javaknál, ami azt is jelenti, hogy az erkölcsi nézőpontot tekinthetjük a legalapvetőbb nézőpontnak, amelyet elfogadhatunk az igazságosságról és arról való gondolkodásunk során, hogy mit kellene erkölcsileg tennünk.