Thessalonika 1. rész
„Mi a bajod a szentséggel?” – kérdezte Milenka, miután kijöttek a kápolnából, melyikük milyen lelkülettel, de egyaránt turistaként voltak bent. „A könyörtelensége.” „Ezt meg hogy érted? Rád kényszeríti magát? Meg akarja törni egyéniséged?” „Egyik sem, de állásfoglalásra késztet, egy mozdulattal szeretnéd letudni, eltaposnád, de olyan mint a szurkos papír, ráragad a talpadra. Egyedül a távoltartása szünteti meg a fájdalmat, amit érzel, ha nincs részed belőle.” „Carol, a szentségnek nincs köze erkölcshöz, neked az emberek véleményébe ragad bele az arcod, mint valami kátrányos tükörbe. A szentség nem erkölcsi színvonalú, inkább hasonlatos a gravitációhoz, azt sem mondod se jónak, se rossznak, akkor sem, ha néha úgy adódik, hogy el kell döntened: vagy belelépsz a pocsolyába, vagy pedig elveszíted az egyensúlyod, és elesel. Bármelyiket teszed, azt kell mondjad magadnak ilyenkor, hogy ez volt a legjobb, amit tehettem. Bokáig a pocsolyában, vagy éppen arccal a sárban. Mert tudod, hogy a gravitációra szükséged van, tulajdonképpen az tart egyben.” Csendben, leszegett fejjel lépdeltek a lépcső felé, lábuk alatt zizegett, néha meg-megcsikordult a finom kavics. „Ha gyümölcsöt akarsz teremni, először engedd, hogy birtokba vegyen a tél” – tette hozzá némi hallgatás után, de maga sem tudta miért. Lehet, hogy Carol igazi harcára utalt, amit ő titkolni szeretett volna, viszont az is lehet, hogy csak okoskodni akart. John Tanderal
Las Incantadas – Az elvarázsoltak
1864. október 30-án egy francia hadihajó fedélzetén megérkezett Szalonikibe Emmanuel (Benigne Clément) Miller, a Becsületrend lovagja, később tisztje, azzal a céllal, hogy a Las Incantadas néven ismert, a római korban készült portikusz szobrait eltávolítsa eredeti helyükről, és Franciaországba vigye. A hajó óvatosságból – az athéni francia konzul tanácsára -, távolabb horgonyzott le, ő maga pedig a nagyvezír engedélyével és némi karhatalmi segítséggel nekilátott az előkészületeknek, hogy a Szaloniki-i Las Incantadast is hazavigye, miután Thassos-on már összeszedett, amit még talált az angolok után. Tulajdonképpen ami kilátszott a földből és szállítható volt (bár azt olvassuk, hogy ásatásokat végzett – a rendelkezésre álló idő és a felkészültsége miatt ez nem lehetett szisztematikus).
Az oszmán korszakban az emlékművet többféle néven ismerték. Görögül „megemenes”-nek nevezték, míg a szefárd közösség által beszélt zsidó-spanyol nyelven „Las Incantadas”-nak, ami ugyanazt jelenti, vagyis „az elvarázsoltak”, végül ez ragadt meg a köztudatban, annál is inkább, mert a város egyik beszélt nyelve a spanyol zsidóké volt, ráadásul a szoborcsoport a Rogos nevű zsidó negyedet diszítette, ábrázolásokon és az egyetlen fennmaradt fényképen láthatóan egy zsidó kereskedő szerény, de rendezett háza állt közvetlen közelében (Millertől is tudjuk ezt). Másrészt a zsidók számára kiváló illusztráció lehetett Lót ismeretlen nevű (és arcú) feleségének történetéhez. Ha valaki ismeri Lót feleségének nevét, az csak egy 9. sz.-i, illetve 13. sz-i kommentár alapján tudhatja, hogy Edith, ill. Ado. Az azonosításhoz segítségül lehetett, hogy a nyolc fennmaradt szoborból öt női alak. Persze csak szobrok, nappal hevesek, éjszaka hűvösek.
A népi fantázia azonban a szobrokat elvarázsolt személyekké transzponálta, és legendát is szőtt köréjük, kinek másnak, ha nem éppen Nagy Sándornak a főszereplésével, aki a szobrok készítése előtt 4-500 évvel élt. Dehát a fantázia és a szerelem korlátok nélkül való, máskülönben józan észnek neveznénk, és így lehetett a szoborcsoport a délceg Alexandros és a trák király felesége között szövődő titkos szerelemnek mementója. Fokozták is a helyzet drámaiságát azáltal, hogy Arisztotelészt is beleszőtték a love-storyba, akiről talán annyit tudtak, hogy furcsa és elvont dolgokat állított, ami egyáltalán nem igaz. „Pluralitas non est ponenda sine neccesitate” tartja Occam, vagy szemléletesebben: sercegi Occam híres borotvája, azaz „a többlet tételezése szükségtelen”, mármint ha létezik egyszerűbb magyarázat is. Ez persze nem arra utal, hogy a „H… vagy!” felkiáltás lenne az emberi logika csúcsteljesítménye, és ezzel lezártnak lehetne tekinteni minden vitát. Bár a vitákat ismerve az igazság nem áll ettől nagyon messzire, arra megy ki a harc, hogy ki mondhatja ki utoljára az idézett mondatot, utoljára és végérvényesen, mert, szól a fáma, az a nyertes.
A város török lakói „angyalok”, „bálványok” néven is ismerték, találkahely is volt, ez volt Szaloniki „Moszkva-tér órája”, bár egy kicsit távoli az analógia két eleme, mondjuk akkor legyen Arisztotelész tér, Thesszalonika, ami valóban találkahely a mai városban, de hol máshol adjunk találkát egy tengerparti városban, ha nem a tengerpart és a kávéházak mértani középpontjában, előbbi hely közelében „igyunk egy teát” mondattal nem lehet melléfogni, utóbbi esetén „hullámok…, de nem úgy értem.”
A portikusz feltehetően a Chalkeon templom mellett állt, eredetileg a piac bejárata lehetett, vagy valami olyasmié, ahová az emberek ugyanolyan lelkülettel mentek, mint amilyennel távoztak, ugyanis a szobrok duplexek voltak, háttal egymásnak állt két teljes alak, egyetlen tömböt képezve. Valamikor a második században készült, javarészt helyi alkotók által. Feltételezik. Úgy voltak ők is, hogyha valamit alkothatsz, és nem teszed, becsapod a világot és Teremtődet. Isten szava a káoszt renddé, élhetővé tette, ahogy az emberi törekvés is mindig erre tekint, a múlt tapasztalatával, a jelen ereje és bölcsessége által kivésni a jövőt sokféle lehetőségeiből, ahogy a művész alakot ad a formátlan anyagnak.
A város lakossága hangosan tiltakozott, és a közfelháborodás még jobban fokozódott, amikor elterjedt a hír, hogy a francia a Galerius-ívet is le akarja bontani és el akarja szállítani. Így hat egy alkotás, amelyik az identitás mindennapi kenyerévé vált, amit megnéztek, és immár mindenki tudja, maga a mű a legjobban, hogy látni akarják továbbra is. A zsarnokság erői is addig terjeszkednek, amíg kitöltik a lehetséges időt és teret, de ez történik a szeretetlenséggel és gyűlölködéssel is, amennyi helyet nyitunk számukra, azt maradéktalanul be is lakják. Érdekes, hogy a tiltakozásnak nem voltak etnikai vagy vallási korlátai, annak ellenére, hogy a muszlimok és zsidók nem rajongtak a hasonló ábrázolásokért. Annyi, hogy ihlették, dekorálták az életet, de az van, hogy el kell engedni azokat, akik nem mutatnak érdeklődést irántad. Az emberek nem biztos, hogy mindig meggyőződésükért harcolnak, gyakran csak azért, hogy az elvárásaik és a valóság között túl nagy törés ne legyen, vagy hogy a jövő előtt, bármi is jöjjön, felsöpörjék az utat. A hajnal ugyanolyan szép lesz holnap is, mint a tegnapi, ami vigasztal vagy éppen szomorít, attól függően kinek milyen volt a tegnapi.
November 1-jén Miller megkezdte az eltávolítási munkálatokat. Kordont húzatott a portikusz köré, állványt építtetett, a tiltakozókat pedig a török csendőrség…, igen, vízágyúkkal tartotta féken. Volt bunyó is, de tudták az emberek, hogy már egy gramm lőporból is több mint 3 deci gáz keletkezik, és a rendelkezésre álló mennyiség azt a gyűszűnyi ólomdarabot nagyon fel tudja gyorsítani a puskacsőben. Azt a rövid életet már végig kellene élni, szobrok ide, vagy oda. Úgysem akart egyik szobor sem a barátjuk lenni, más elvárásuk mi lehetetett volna?
November 12-én befejeződött a szobrok eltávolítása, miközben Niké-Menád leesett az állványról, de komolyabban egyik sem sérült. Ők hazafiak voltak, talán maradni szerettek volna. Egyébként máig nem ült el a vita, hogy akkor most sérült, vagy nem. Huncut volt Miller, nem akarta bevallani figyelmetlenségét? Vagy pedig az észlelés egyszerűen nem tény, hanem egy ítélet. Ahogy akarom, úgy látom, amit meglátok, az a meggyőződésem vagy a pillanatnyi lelkiállapotom.
Miller nem volt régész, tehát nem volt eléggé felkészült a környezet vizsgálatában (ezért nem tudni a portikusz pontos eredeti helyét, pl.), nem katalogizált pontosan, hanem jegyzőkönyv nélkül felhordatta a zsákmányt a hajóra, ahol a leletek összekeveredtek a Thassos-i darabokkal, nem kis fejtörést okozva a Louvre szakembereinek („Cette misérable b…rd!”).
Miller egyébként kiváló tudós volt, főként régi görög iratokkal foglalkozott, és először Athoszra ment, hogy hátha talál valamit, de a Vatopedi elöljárója állítólag elzavarta, mikor kiderült, hogy inkább gyűjtene… III. Napóleon felhatalmazásával indult útnak, hogy szerezzen amit tud Franciaország (Louvre) számára. Pierre-Désiré Guillemet festő és fényképész is elkísérte, útjukról, ténykedésükről igen értékes anyag gyűlt össze. Miller nevét ma is ismerik a témában kutató szakemberek. Útját és tapasztalatait maga is megírta naplójában, és kifejezte csodálkozását a lakosság felháborodásán. Mint írja, korábban az előkelők kézifegyverekkel lövöldöztek a szobrokra, egyes kereskedők pedig darabokat törtek le a szoborcsoportból és szuvenírként árusították az érdeklődőknek. Ezekről ne a mai turisták jussanak az eszünkbe, a hobbit-zsákkal mászkálók, telefont ráemelők (önarckép). A szobrok állapotából az látszik, hogy ezek inkább egyedi esetek lehettek. Volt olyan magyar határmenti, szolgálaton kívül helyezett templom is, hol szentek freskóira lövöldöztek. Szomorú, de az mégiscsak biztató, hogy mértéket tartottak, tehát nem a teljes romlottság esete.
Mikor a francia konzul tudomást szerzett, hogy Szalonikiben van egy római emlékmű, rögvest engedélyt kért a tartomány török kormányzójától, hogy elvitesse a szobrokat, a pasa viszont türelemre intett, hogy a sietség nem halal-i, vagyis nem eszik olyan forrón, szóval neki Konstantinápolyból kellett engedélyt kérnie, amit a franciák, mint régi fegyvertársak, nem sokkal később meg is kaptak. „Máskülönben az angolok viszik el” – érvelt a francia konzul. A krími háborúban a törökök szövetségesei voltak, és ennek a fegyverténynek volt még politikai nyomatéka. Ne felejtsük el azt sem, hogy Franciaországban időközökkel, de zajlik a restauráció, jelentsen ez most bármit is, és úgy működött, mint a régi fényszirénák, hol igen, hol nem, hol fényes, hol üres, de tény, hogy fogékonyak szobrok, romok, építés, gyűjtés (üvegdarabok, ld. La sainte ampoule sorsát) témakörében, de emlékszünk még Napóleon és tudósai a piramisok előtt – címszóra, a Rosette-i kő afférra. Felzárkóznak majd a törökök a Golgota-tetejének és a Shiloam-feliratnak behajózásával. A szlovéniai Selo rotundájának idegenvezetője mondta, hogy a kápolna berendezéséhez tartozó XV. sz. végi gótikus szárnyasoltár a Magyar Nemzeti Galériában megtekinthető, és huncutkásan reánk nézett. Végül minden lekerekedik, az erény is, a bűn is. Ez van, így van, béke van.
Miller számára Franciaországból üzenet érkezett, hogy ne csak a szobrokat, hanem az egész emlékművet, oszlopokat, összekötő elemeket (metopszisokat) is vigye magával. Hogy erre mit válaszolt, annak nem maradt nyoma, szemben pl. az ecsedi tiszteletes indulati kitüremkedésével, és jobb is így, mármint a francia tudós és az utókor számára. A kérés teljesítése ugyanis lehetetlen volt, nem is rendelkezett szükséges felszereléssel, de a hajó sem bírta volna el a kért mű teljes súlyát. Az építmény jelentős része a föld alatt volt, a teljes magassága 12 m fölötti, elképzelhető a korinthusi oszlopok súlya, és azokat végigvinni a zsúfolt, kátyús belvárosi utcákon. A négy szoborduó volt legfelül, méretben, súlyban is a legkisebbek, de azok is mintegy 2 m magasak, 75 cm szélesek voltak, súlyuk egyenként a két tonnát is meghaladták, egyikük volt az alatt valamivel. Ezeket a pasa által rendelkezésre bocsátott ökrös szekerekkel vitték a tengerpartra, a berakodáshoz.
Miller maga is nagyon elégedetlen volt a művelettel, hogy csak a portikusz tetején álló szobrokat viszik, „ez így barbár munka” – írta naplójába. „D’un beau affreux”, vagy ahogy Paul Gauguin mondta „Le laid peut etre beau” – A csúnya is lehet szép. Legyünk igazságosak, annak fényében, hogy a korinthoszi oszlopoknak később nyoma veszett (a XIX. sz. második felében több tűzvész is volt a városban, valamennyi után nagytakarítás), lehet hogy nem is volt olyan durva ez a beavatkozás, mint elsőre gondoljuk. Miller még néhány hétig a városban maradt, biztos, ami biztos alapon katalogizálja a megmaradt részeket, hogy talán egyszer mégiscsak eljönnek értük, mert szépen mutatnának egy épület homlokzatába építve, a francia fővárosban.
Szaloniki Európa Kulturális Fővárosa lett 1997-ben, és ez alkalomból önkormányzata kérvényt írt a Louvre-hoz és a francia kormányhoz, hogy kéri szépen vissza a szobrokat, de az eredmény ismert. Ez az az eset, amiből egyaránt lehet drámát és kabarét is alkotni.
1997-ben egy szoborfej részét találták meg belvárosi munkálatok során, amelyről azt feltételezik, hogy a 7. században egy földrengés során összeomlott 5. szobor-páros része lehetett. Ez a töredék már itt maradt, és az elvitt szobrok pontos gipszmásolataival együtt megtekinthető a kiváló gyűjteménnyel rendelkező Archeológiai Múzeumban, a Las Incantadas négy eredeti darabja pedig a Louvreban.
Kezdjük egy hajnallal. Felébredsz, és már a „van” szerény tényei között vezekelsz a senkiföldjén töltött éjszakáért, aztán a szellő meglibbenti szállásod függönyét, korán reggel, még kávéillat sincs a levegőben, tehát a semmi még kapaszkodik, felkelsz, mert a Hold már elment, az éjszaka fényei haldokolnak, új világosság töredezik, és hív az utad, a nyitott ablakon át. Ki tudja a reggelt azonnal a tegnap szövetségeseként kezelni? Kedvességed is le kell töltsed még valahonnan. Néhány lépés után rímbe szeded járásod, így figyelmedet másra fordíthatod, hallgatod szívedet, amely egy olyan ritmus ver, amit nem először hallhatsz tőle, de idegen helyen erőteljesebb a hangja, és igazából ezért a plusz hangerőért jöttél, hogy jobban hallhasd: Uram, add, hogy szeretni tudjam azokat, akikkel ma találkozom, és hálás legyek mindazért, amit ma megismerhetek!
És mit is akar az ember egy idegen városban? Kipróbálni padjait, buszait, figyelni egy-egy helyi lakos gesztusait, rövid párbeszédeket egy halandzsához inkább hasonlító nyelven, amiben néhány szó azért jelzi, hogy barátsággal jöttél. Jól érzed maga a bőrödben, szabad vagy, de nem tapintatlan, sőt, éppen most tudsz jobban figyelni a környezetedre, amikor nem vagy időkényszerben. Elengedhetetlen része az utazásnak, hogy beleéli magát az ember epizódszerűen valamely odavalósi életébe, mert most képes arra, hogy részt vegyen, hogy engedje az énjét sodortatni. Közben a fantázia szintjén elkezdjük a város, a környezet „feljavítását”, nem túl megerőltető módon, de segítségül szeretnénk lenni, ki miben tud, de azon munkálkodik, hogy elsimítsa a nehézségeket, mint Berlin filmbeli angyalai, akik egyébként a helyesen értett turistalét mintái. Nincs tehertétel, mert ingyen végezzük, és ha pl. kész a koktélunk, akkor el is felejthetjük megváltói szolgálatunkat, értsük jól. Mindenképpen jó kiterjeszteni magunkat, érzelmi tekintetben, valami módon teljesebbnek, mondhatni ismét egésznek lenni, mert ez olyan „teremtettségi létezés”. Új mintázatokat táplál agyadba a szokatlan környezet, egyre kevésbé magadra koncentrálsz, és még nagyon sok más is, amit menet közben akarunk kifejteni.
Tudni kell, hogy a turizmus rendkívül környezetterhelő, ezért nagy felelősség, mondom nem kis képmutatással, szóval a luxus, a pazarlás lelkiismereti kérdés, mindamellett, hogy nagy lehetőség és ajándék mindaz, amit megismerhetek, a szellemi, emocionális élmény, amivel gazdagodom. Amikor aztán az ember összeírja élményeit, el kell döntse, hogy mi az, ami lényeges, sajátos, és az történik, mint hegyi patakokkal, amiknek zaja és elevensége mondjuk egy mosdótálba kerül, így már meg is van szelídítve, kézbe vehető, jelen esetben pixelre hordható, de azt is mondhatjuk, hogy halott, mert elveszett elevensége, amit mennyiséggel nem lehet pótolni.
Thesszalonika és látnivalói
Túl akarok esni a vallomáson: nem tudtam a szívemmel közeledni a városhoz, pedig a templomai nagy békességet sugároztak, igaz, oda nem csak ezért megyünk. Spirituális nyitottsággal és szomjúsággal jártunk templomról-templomra (az a fránya nyitvatartási idő!), de Thesszalonikában nem volt liturgikus élményben sem részünk. Részt vettünk vecsernyén az egyik kis templomban, de a szertartás inkább riasztó volt, mint vonzó, de ehhez nem is elegendő egy rövid találkozás a bizánci liturgiával, szolgálattevőkkel, templommal. Pedig ismerem és szeretem a görög-keleti liturgikus zenét. Amikor egyik régi, görög-keleti barátom halálhírt vettem, akkor is napokig egy ortodox éneket hallgattam, fülhallgatóval, ahogy kell, a többi privát téma.
Persze a görög nyelv, bár egy nagyon vékony alapom van (Görögo. lit. nyelve a koiné, és „Ἀγαπῶμεν ἀλλήλους, ὅτι ἡ ἀγάπη ἐκ τοῦ θεοῦ ἐστίν”-t liturgián kívül is jó hallani:)), de ahogy a pap elhadarta a doxológiát, az bámulatos volt, másrészt meg ijesztő. Mégis, annyira megható volt, hogy talán az egész városért végzi engesztelő szolgálatát, aminek négyen vagyunk tanúi, a pappal együtt, a gondnok meg közben port törölt, és arról most ne is szóljunk, hogy ki mit ért az egészből. Nem is ez volt a baj, hanem az az elvárás, hogy másképp legyen, mint ahogy általában esik velünk, kényelmetlen-érzéseink nem a valóságból, hanem az elvárásainkból táplálkoznak. Nem érdem és nem is egyedi, de sohasem volt gusztusom a kelet és nyugat hamis hierarchiájához. Ezekben a kis, mondhatni homállyal és tömjénfüsttel teli templomokban a kelet ősi hangulatát lehet megízlelni. Kelet, mint ortodox keresztyénség, úgy értve. Görögország pedig, a vidéki, a kevésbé turistás, kelet és nyugat találkozási pontja.
Van mégis valami abban a fogalomban, hogy „ősi”. Évszázadokig nem volt más, csak a hit, ami életben tartotta az embereket, a közösségeket, kezeljük ezt akár durkheimi értelemben is. („A vallás a nép ópiuma”, írta Marx 1843-ban, amikor az ópium volt a hatékony érzéstelenítő műtétek során.). És amit még érezhetünk ezekben a templomokban, hogy a régiek valahogy a boldogságot egyfajta luxusnak tekintették, ők csak élni, vagy talán csak túlélni akartak. A szenvedés mérsékelt jelenlétében. Hogy az élet és a halál egyaránt fájdalmas, és az élet csupán fájdalommal terhelt elodázása a kényszerű és végső fájdalomnak, aminek fenyegetése időnként egészen 360 fokos volt, csak fölfele volt szabadság, miután az ima zipzárjába egyszerre ölelték be a valót és a reméltet. És amikor a fájdalomnak, gyásznak mondanivalója van, azt meg fogod hallgatni. Közben jó tudni, hogy minden rendben lesz, mert úgy lesz rendben, amint megtörténik.
Épületek, alkotások minden apró részlete mintegy megszólít, finoman megérintve a vállunkat: „figyelj idegen, sok évszázaddal ezelőtt itt jártunk, ugye szebb lett a világ általunk? Kérünk, ne csak a vakolatig láss, a hit fényt visz azokra a homályos helyekre, ahová a látás nem ér el. Fűzz néhány érzékeny és tiszta megjegyzést alkotásainkhoz, ez legyen a szuveníred, amit hazaviszel ebből a városból, amihez mi is egyszer tartoztunk, éltünk, alkottunk, szerettünk. Ujjbegyeink csak ezeket a szándékokat teljesítették.” Igen, a történelem nemcsak épületekről, csatákról és uralkodókról szól, hanem az emberekről, akik életet adnak a történelmi adatoknak, évszámoknak, vagy adatot ahhoz a halmazhoz: „veszteség”, és nincs értelme a komplexitás és az ellentmondások felszámolásával megpróbálni megkönnyíteni szívünk dolgát. Mert volt itt keleti és nyugati keresztyénség, iszlám, háború, polgárháború, tűzvész, földrengés, mészárlás, éhínség, és annyi minden elveszett, de ezek után, részben ezekből, mindig megmaradt valami eredeti, valami reménykeltő, valami emberi és valami mennyei.
Azt reméljük, hogy túl a horizonton van egy másik történet, ami végül megvigasztal, vagy meggyógyít, vagy amit. Abban a hiszemben, hogyha elég frissen és figyelmesen érkezünk, elleshetünk egy igazságot, megtaláljuk a teljes utat a kagyló fájdalmától az igazgyöngyig. „Megtalálni önmagam” – halljuk emberektől, és gyanakodni kezdünk. Mit keres az illető? Valami öltözetet, álarcot, hazugságot, amiben végül kényelmesen érzi magát? Az vagy, akinek szerinted gondolnak téged, illetve amit ebből állandóan jóváhagysz? Nevetésünk napsütés, hullámtörő és poharas fagylalt koktélja? – és ha egyik alkotóelem hiányzik, máris arcunkon csatangol a hozott, viseltes mosoly?
Thesszalonika tele van sebbel, mondta egy helyi férfi, még mindig sok lakosát nyomasztja az egykori menekülés, az elhagyott otthon fájó emléke, bár eltelt immár 100 esztendő. A költözés, alapesetben is, 5. vagy 6. legtraumatikusabb élmény, hátmég akkor, ha ez kényszerből történik, mondjuk úgy, hogy e tekintetben érzelmi írástudatlanok, érintetlenek között. A túl sokáig viselt szomorúság azért a Teremtő megrágalmazása. A fájdalom-skálával is óvatosan, persze, de egy tendenciát mégiscsak jelezhet, és mint a régi törés helye, front idején ismét felsajdul. Költözéskor, ki-, áttelepüléskor megszakadnak a meglevő emberi kapcsolatok, és elvész… a gyermekkor. Mindkettő, az is, amikor még kezedben tarthattad gyermekeid törékeny testét és szívverését.
Visszatérve Thesszalonikába, akárhová nyúlsz, felszisszen, mondják, és helyesen kell ezeket a kijelentéseket kezelni, akkor pedig érzelmi növekedéshez segít, amiért tulajdonképpen jöttünk, nem csupán homályos freskókért, tzatzikiért vagy utcákért, amiket a hajnal fénye későre tud ébreszteni. Jó tudni, mert nem bunkók a thesszalonikaiak, mint azt sok beszámolóban olvashatjuk, hanem ez a fájdalom, ami a gazdasági válság frontja nyomán ismét hasogat. Próbáltál már úgy szeretni, hogy egy sebhez nyúltál? Ugye nem azt kaptad, amire vártál. Itt van mindjárt a szelfi-kombinát, a Fehér-torony. Görögöknek nem sok jó jut eszükbe róla, azért ezt is jó tudni, bár az első világháború éveiben nekik is jó szolgálatot tett. Zászlótartó rúd története, stb…
Persze nem kell a turistáknak a város összes fájdalmát magukra venni, hiszen azért jöttek, hogy… Na, miért is megyünk? A válasz nem mondatszerű, hanem sok történetből áll. Megtanulni szeretni azt a helyet, amit valaki hátrahagy, az utat, ami lábunk előtt lesz minden lépéskor. Kicsomagolva megszokott szerepekből, tanúja lehet az ember önmagának, úgy amint van, és ez felszabadító érzés. Hogy semmi kényszer nincs rajtam, mégis élni tudok, tervezni és szeretni. Mert amikor az óceánon vagy, nem látod az óceánt, csak a vizet és a félelmet, amikor valahová megérkezel, mintha hullámként érnél partot, és miután mintegy kigördülsz a szárazulatra, csak azután tudsz érdemben végigtekinteni a hullámzó végtelenen. A látogatók felelőssége hogy megszerettesse a várossal a saját múltját, a sebeit, az apró térköveit, hogy hibát találjon benne, de nem várhatja el, hogy egyetlen intésre vagy véleményre a város megváltozzon. Ezt is jelenti a turistalét, hogy elfogadod és alkalmazkodsz, jelenléteddel és minden megnyilvánulásoddal szeretni segítesz.
Athoszon nem jártam, a legközelebbi látogatható város Thesszalonika, már úgy értve… Olympiada és Stageira (Stagira), Arisztotelész születési és temetési helye más kategóriában kezelve. Athoszi belépéshez írásbeli engedély (diamonitirion) kell, napi kvóta van, és egyáltalán, akinek nem feltétlenül szükséges, ne menjen oda. Zarándokok, kutatók, rendben. Sokan próbálták meg megbolygatni ezt az autonómiával rendelkező területet, és bizonyos értelemben nekik is igazuk van, vagyis vannak nézőpontok, és minden fél gyártja hozzá az igazságokat. Itt van mindjárt a pénzügyi, hogy ártalmatlanabbal kezdjük, ugyanis gazdaságilag Athosz nem önálló, tehát elvileg létezik a társadalmi szerződésnek (most vegyük uniós szinten) olyan kisbetűs passzusa, ami szerint valamennyien hozzájárulunk létéhez és működéséhez. Nagyon sok ilyen van egyébként, és a „sok” nem pusztán „több tucatnyit” jelent. Van olyan, minek létezésével nem értünk egyet, de szolidárisak vagyunk azokkal, akik üdvösnek gondolják. És rendben van ez így!
Van itt tengerpart és promenád, bár az izmirihez képest… Igaz, annak lényegi része még a görög időben épült. Kötözködjünk? Izmirben nem építettek semmit a görögök. Ők Smyrnában tették. Ami nem hivatalosan már régóta Izmir volt a törökök számára, de ezt a nevet hivatalosan végül 1930-ra veszi fel, és Smyrna maradt az emlékezetre. A valóság még bonyolultabb. És terheltebb. A helyi sétány talán a nizzaihoz hasonlít egy kicsit. Inkább kicsit. Vendéglátó helyiségek nélküli, csendes, bár a hullámzaj mindenütt hasonló és sokan szeretjük.
Van több kiváló múzeum, archeológiai, bizánci kultúrát bemutató, épp annyi, hogy turistának már sok. Van fényképészeti, filmes, háborús, zsidó, macedón múzeuma, aztán néhány apróbb-nagyobb templom, valamennyi igazi ékszer, márha tudjuk úgy értékelni, ezek közül 12 szerepel az UNESCO világörökségi listáján, vagy 13, attól függően, hogy a Rotonda-t minek könyveljük el. Galerius császár építtette amolyan fogadó-helyiségnek, majd nyughelyének szánta, de végül másként alakult a történelem. Aztán templom lett egy rövid időre, ma pedig múzeum és időszakos istentiszteleti hely. Forog a világ. Láthatók városszerte még kiásott falmaradványok, de a múlt ezen darabjai azok számára lehet érdekes, akik valamelyest ismerik a város történelmét, tisztában vannak, hogy egy oszlop, boltív, templomrom milyen történelmi eseményhez, stílushoz, folyamathoz köthető.
Eléggé változatos programokat lehet tervezni, bár azokat is megértem, akik ennek ellenkezőjét állítják. Valahol középen lesz a valós helyzet, de mindenki mást keres. Romantikus utcák, szexi ételek – ilyeneket olvas az ember erről a városról. De az utcák elektromos sokkoló hatására sem fogják bevallani, hogy mennyire romantikusak, hátmég szelíd járásod hangjára. A romantika, kedves barátom, annyi, amennyit oda viszel. Értem én, legyek megengedő, hogy így is szoktunk fogalmazni, rendben, béke van. Az utca valamilyen értelemben hangulatos lehet, de ez nem annyira Thesszalonika erénye. Motorikus zsúfoltsága miatt sem, és remélem a fejlődő tömegközlekedés (metro), javít majd a helyzeten. Ebben a városban mást kell keresni, és akkor nem csalódással utazik tovább az ember újabb kalandokat keresve.
Szaloniki már a vaskorban lakott volt… sutty, platty… Én is ilyenkor szoktam eldobni az útikönyvet. A winchester-katedrál nem képes annyi információt kezelni. Kezdjük a rómaiakkal, velük is bánjunk kíméletesen. Vagyis magunkkal kíméletesen, velük nagyvonalúan.
Szaloniki a Bizánci Birodalom fennállásának nagy részében a második legnagyobb város volt,
ma már kevés emlékeztet erre a nagyságra /vs./ ennek a bizonyítékai az UNESCO világörökségi listáján szereplő, főként bizánci műemlékek.
Van egy kis feszültség tehát a vélemények között, és ez már így is marad. Az viszont igaz, hogy Római Birodalom megjelenésének idejétől, az oszmán időszakot is beleértve, igazi soknemzetiségű, ma úgy mondanánk: multikulturális város volt, ami a Spanyolországból menekült zsidók tömeges megjelenésével egészen a görög annexió/visszatérés idejéig csúcsra járt. Volt idő, amikor a bolgárok, volt, amikor a zsidók alkották a lakosság többségét, ami sosem volt homogén, és sokáig a görögök kisebbségben voltak, jelentős mértékben. A XIX. században igazi nemzetiségi kavalkád alakult ki, zsidók, bolgárok, görögök, macedónok, albánok, törökök és arománok adták a lakosság döntő többségét, de volt itt minden másból, pl. meglenita is, ami az aromán egyik dialektusa. Aztán a XX. sz. tízes éveitől menekült-város lett, először északról aztán keletről jöttek az otthonukból elűzött, elmenekült görögök, és még ők jártak jobban, sok volt honfitársukat temetni kellett. Trákiában, Izmirben, azaz Smyrnában és környékén. 1922-23-ban pedig szörnyű képet mutatott, egy leégett és még újjá nem épült város, tele tanácstalan menekültekkel, haragos kitelepülőkkel, és mi tagadás, görögösítési törekvésekkel.
Említett macedónok nem tévesztendők össze, ha ez egyáltalán kérdése lenne valakinek, az ókori macedónokkal (a népnevet eredetileg „k”-val írták és ejtették, hozzánk azonban latin közvetítéssel került, innen van a „c”, de maradt a „k” is, mindkettő helyes, bár az előbbi gyakoribb). A török hódítás után, hogy csak eddig menjünk vissza a történelemben, az etnikai identitás nem tűnt el, de másodlagossá vált a vallási után, legalábbis a török hatalom és adminisztráció számára. Valamennyien a „görög-bizánci” rubrikába kerültek, de pl. egy szultáni firman (rendelet) 1680-ban már (először!) nemzetiségeket is említ, és még nem is vagyunk a 18. században. Még a macedónok abban nem szerepelnek, mint etnikai identitás jóval fiatalabb. A nemzeti hovatartozás laza, felcserélhető volt, jelölhette a régiót, vagy az adott birodalomhoz való tartozást, vallási irányultságot, bizonyos társadalmi csoportokhoz való tartozást. Pl. a „bizánci keresztyén” kifejezés nem hordozott szigorú etnikai jelentést. Nem pontosan ugyanaz, de modern, magyar eset ugye Petrovics és Hruz híres gyermeke. Amikor pl. a Bolgár Exarchátus létrehozására vonatkozó szultáni engedélyt 1870-ben kiadták, tehát a bolgár ortodox egyház egyfajta önállóságot harcolt ki/kapott, a regnáló VI. Anthimosz ökumenikus pátriárka szkizmatikusnak nyilvánította az Exarchátust, azzal vádolva, hogy „az ortodoxiát átadták az etnikai nacionalizmusnak”, az „etnofiletizmusnak”, holott az talán csak identitás-hangsúlyozó törekvés volt, hogy megkülönböztessék magukat a görög kereskedőktől, akik városaik kereskedelmét uralták, és akiknek nagyrésze határozottan a görög nemzettel azonosította magát. (Most csak zárójelben jegyzem meg, hogy legutóbb az Ukrán Ortodox egyház kapott engedélyt [tomosz] az önállóságra [autokefál], és lett is belőle kalamajka, aminek megoldására egyelőre remény sincs.). A macedón identitás a 19. század második felében jelent meg, elsősorban belgrádi, szófiai, szaloniki értelmiségiek körében. Voltak macedónok korábban is, mint egy régió lakói. Borsodiak, mondjuk, tehát lokális, és nem etnikai identitással rendelkeztek, bár az újkorig ez nagyon nem különbözött, mint említettük.
Az ókori macedónok egy északi görög dialektust beszéltek, az egykor (állítólag Peloponészoszról) északabbra vándorolt görög törzsek nyelvükbe felvették a meghódított nép nyelvének egyes elemeit (írhatunk bármit, mondjuk trákot, úgysem tudjuk pontosan milyen nyelven beszéltek azokJ), de alapvetően egy északnyugati görög, dór dialektus maradt. Hogy a helyzet milyen volt, pontosan nem tudni, ámde Nagy Sándor hadseregében a makedón és a görög kontingensek között időnként kommunikációs nehézségek merültek fel, tolmácsra volt szükség, de a történelemből úgy ismert mint görög-macedón háború tulajdonképpen görög városállamok szövetségének rivalizálása volt. Démoszthenész szónoklataiban úgymond démonizálta (démoszthenizálta – találóbb lenne) a macedónokat, lebarbározta őket, csak azokat tekintette görögnek, akik elérték a dél-görögországi kulturális színvonalat, és nem vett tekintetbe etnikai, nyelvi kritériumokat, holott II. Fülöp még „a többi göröghöz” sorolja magát. Hérodotosz példának okáért a makedónokat a „tiszta” görögök és a barbárok közötti köztes csoportnak tekintette. A macedónok ilyen mértékű eltartásának aztán meg is lett a következménye, hogy pozitív avagy negatív, na azt már végképp nem lehet eldönteni, és szerencsére nem is kell.
Ókori macedón identitás, mint kontinuitás, nem létezik, van helyette más, és szélsőséges nézetnek tekintik a fel-felbukkanó álláspontot, hogy a mai macedónok az ókoriak egyenesági leszármazottai. De hogy a mai macedónokban mennyi az „ókori macedón vér” – már a kérdésfelvetés is bizarr, a „görög vér” reálisabb, ha helyesen értjük, kezeljük. Természetesen van ilyen, de a „görög”-öt is értelmezni kell az etnikai (szláv, olasz, török, zsidó, albán) keveredések miatt. Pl. bolgárok, lehet, hogy genetikailag törökebbek a töröknél, vagyis több bennük a türk, mint az ilyen tekintetben nagyon heterogén törökökben. Előbbiek délszláv nyelvet beszélnek, görög-keleti felekezetűek, már amennyire, és identitásuk nagyon messzire esik a törökökétől, akikkel állandó konfliktusban vannak. A „vannak” jelenideje a mi korunkra utal, de szerencsére csak fonetikai talibánkodás zajlik.
Thesszalonika (ebben a formában fogom használni, ill. Szaloniki, thesszalonikai) alapítását Kr.e. 315-re datálják, és Kassandroshoz, Nagy Sándor sógorához kötik, aki feleségének a nevéről nevezte el a várost, ami egy igen jól védett öböl északi csücskénél fekszik. A város nevében a „niké” „győzni” jelentésű, ezért egyes történészek a „thesszáliai” és a „niké” szavak kombinációjára gyanakodnak, ami annak állíthat emléket, hogy a makedón és a thesszáliai görög városok szövetsége győzelmet aratott a fáraó és szövetségesei fölött. Ha ez egyáltalán érdekel még valakit, és ha ugyanarról a városról van szó. Nem mindegy viszont, példának okáért, hogy ejtjük Kievet, vagy hogy nevezzük Isztambult, Csíkszeredát, stb.
Sok történész úgy véli, hogy Kassandros nem alapított semmit, csak új nevet adott egy meglevő településnek, elnevezte Fülöp lányáról, Nagy Sándor féltestvéréről, Thesszalonikáról (ezt Strabón is megerősíti), ez nyerő név volt akkor, tehát „niké”, de ez az epés megjegyzés csak tőlem van. Valamikor a kereszténység elterjedésének első évszázadaiban Szalonikit keresztény jellege miatt „ortodox városnak” nevezték, akkor ez a fogalom valami olyasmit jelentett, hogy „a teológiai/lelkiségi fősodorral tart”. Az is valószínű, hogy a Thermaikosz-öböl körüli kisebb településeket kényszerítette Macedónia trónbitorlónak nevezett királya áttelepülésre, tulajdonképpen a város ezek egyesüléséből jött létre. Történelmi érdekességként annyit még el kell mondani, hogy Thessalonikét, tehát a lányt-feleséget-édesanyát, fia, Antipatros féltékenységből megölte, mert úgy vélte, hogy anyja jobban kedveli testvérét, mint őt. Ezt számtalan jelenetben láthatjuk feldolgozva, régi és újabb alkotásokon szerte a városban vagy a múzeumban. A macedón állam fővárosa Pella volt, és maradt is, egészen a harmadik macedón háborúig, Thesszalonika a kikötője volt, valamint a kereskedelmi és haditengerészeti flotta bázisa.
Macedóniát a rómaiak Kr. e. 146-ban végleg meghódították, akkoriban az ő napjuk feljövőben volt, a macedónoknak ezt tudomásul kellett venni, akármilyen dicső múlttal is rendelkeztek. A pydnai csata után, ahol a macedón király és serege teljes vereséget szenvedett, város helyőrsége 168-ban megadta magát a győztesnek, Aemilius Paulus római konzulnak. Azért 146, mert volt egy próbálkozás Andriskus részéről Kr.e. 146-ban, de kudarcot vallott, és ezzel végetért a dicsőséges macedón korszak. Közben, délen, Korinthus ezzel egyidőben (Kr. e. 146) pusztult el, ezért is történt, hogy Szaloniki ázsiója ezek után megnőtt. A meghódított város Macedónia provincia székhelye lett, és egyre fontosabb szerepet kezdett játszani, kereskedelmi és közigazgatási központtá fejlődött, hiszen egyre inkább minden út Konstantinápolyba vezetett (ahogy korábban is Hellespontos és Byzantion kikötőkhöz).
Ebben az időben népszerűek voltak a misztérium-vallások, amiből Thesszalonika is kivette a részét, az olümposzi, a püthoszi és a kabeiriai misztériumokkal. Ezek közül az előbbi volt a legközelebb. A római uralom minden hatása ellenére a lakosok által beszélt és írott nyelv a görög maradt, még a zsidók is görög anyanyelvűek voltak, az arámi lassan kihalt. Később változott valamelyest a helyzet, a spanyol eredetű zsidók egyfajta judeo-spanyolt beszéltek, a szefárd zsidók neolatin nyelvét, de a lingua franca a görög volt, nem ártott azonban tudni valamelyest bolgárul és törökül. Hivatalokban sokáig a latinnal is lehetett boldogulni.
Galerius császár (293-311) Szalonikit választotta a Római Birodalom keleti részének székhelyéül. Thesszalonikában való tartózkodása virágzó építési tevékenységgel járt együtt (többek között a Galerius-palota, a Galerius-boltív, a Rotonda és a Hippodrom, ezek közül a Rotonda megvan, a boltív romosan, a palota maradványai a Navarinu téren, további néhány feltárt és néhány ismert falmaradvány). Szaloniki ekkor nyerte el végleges, fallal körülvett városformáját, amelyet egészen a 19. század végéig megtartott. Mára is maradt belőle, turisták örömére. Eredetileg több mint 7 km hosszú volt, mára mintegy 3 km maradt, 8,30-10,50 m magasak. A 4. század végén Nagy Theodosiusnak, a gótok elleni hadműveletei során, Thesszalonika volt a támaszpontja, ekkor bízta meg a perzsa származású Ormistas nevű hadvezérét, hogy erősítse meg a falakat. Egy tornyon még ma is olvasható a felirat: „Ormistas erős falakkal vette körül ezt a várost”. Ilyenkor csodálkozunk, hogy mit el nem bír egy ember („vette”). Falakon kívül, keletre és nyugatra kis dombocskák, ahogy errefelé mondják tumulusok – veszik körül a várost („Dacia dat tumulum”), vagyis ezek már beépültek, a város magaslatainak számítanak, mint pl. az Ano Tumba.
A Licinius elleni háború idején Szaloniki rövid ideig Nagy Konstantin főhadiszállása volt. A 4. század fontos császárai időnként Szalonikiben tartózkodtak, annak jelentősége és földrajzi elhelyezkedése miatt, hogy Róma és az Új Róma – Konstantinápoly – között fekszik.
Az 5. század közepétől Szaloniki az Illyricum prefektúra fővárosa és fontos püspöki központ volt, amelyet a hagyomány szerint Pál apostol hozott létre. A püspökség eleinte Róma fennhatósága alá tartozott, de a 6. század második felétől fokozatosan átkerült Konstantinápoly hatása alá, amint erről még szólunk, gyakorlatilag 733 körül az érsekség a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alatt állt. Egyesek a 620-as földrengésben és az azt követő helyreállítási igyekezetben látják a fordulat gyökerét.
A rómaiak által Kr.e. 146-120 között megépített Via Egnatia, a keleti közigazgatás fő katonai és kereskedelmi csatornája, amely az Adriai-tengert Hellespontossal és Kis-Ázsiával kötötte össze, elősegítette a város forgalmát, növelte értékét.
Néhány látnivaló, érdekesség, történelmi esemény, személy, ami/aki Thessalonikához kötődik
Pál apostol két levele.
Ezúttal nyilván csak rövid bevezetés, ezek sokkal nagyobb volumenűek, hogysem pár oldalon megoldjuk. Ha pusztán ez a két levél lenne Thesszalonika nevezetessége, akkor is világraszóló hírneve lenne a városnak, és nemcsak hírneve lenne ennyire fajsúlyos.
Thesszalonikában semmi nyoma nincs az első három keresztyén századnak, úgy értve, hogy késői leírások, legendák szintjén sincs. Leszámítva a Vlatadont, de „itt tanított, ivott a forrásból” elég vékonydongájú bizonyíték, szemben azzal, hogy a Via Appia Rómába bevezető szakaszán valóban végigment, vagy vitték. (Puteoli, ApCsel. 28, 14-15.). Thesszalonikában nem lehet „Pál apostol nyomában” járni, ha valaki erre vágyna, szemben pl. Efézussal, vagy akár Athénnal.
Arra van utalás, hogy Pál apostol a leveleket Korinthusból küldte (Kr.u. 50, ill. 51), és vele volt Szilvánusz (Szilás) és Timóteus is (I. Th. 1:1; II. Th 1:1). Korintusban pedig másfél évet volt, javarészt egyedül, hiszen két munkatársa visszatért, kérésére, Thesszalonikába, 50 őszétől.
Apostolok Cselekedetei, 17. rész:
„Miután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. Pál pedig szokása szerint bement hozzájuk, és három szombaton is vitába szállt velük az Írások alapján. Megmagyarázta és bizonyította nekik, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és fel kellett támadnia a halálból; és hogy „ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek nektek”. Néhányan hívőkké lettek közülük, csatlakoztak Pálhoz és Szilászhoz, ugyanúgy igen sok istenfélő görög is, valamint sok előkelő asszony. Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost, felvonultak Jászón házához, és ki akarták vezetni Pálékat a népgyűlés elé. Amikor nem találták ott őket, Jászónt néhány testvérrel együtt a város elöljárói elé hurcolták, és így kiáltoztak: Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek. Jászón befogadta őket, holott ezek mind a császár parancsai ellen cselekszenek, mivel mást mondanak királynak: Jézust. Ezzel fel is izgatták a sokaságot és a város elöljáróit, akik ezt hallották. Amikor azonban kezességet kaptak Jászóntól és a többiektől, elbocsátották őket. A testvérek pedig még aznap éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába.”
Thesszalonika ebben az idő a maga mintegy 200 000 lakosával kozmopolita város volt. Üdülőhely és egészségügyi központ a meleg források miatt, kereskedelmi csomópont a tengeri kikötője, termékeny síkságai és a Via Egnatia közelsége miatt.
Kr. u. az első évszázadban Thesszalonikában még a görögök alkották a város lakosainak többségét, voltak köztük bevándorlók is, akik főként az Égei-tenger szigeteiről érkeztek. Nyugatról rómaiak érkeztek, rómaiak, akik nem mind rómaiak voltak. Nyugdíjas katonák is, gazdagságukkal, katonai múltjukkal. Zsidók is jöttek nagy számban, bár nincs hivatalos statisztika, de úgy sejtik, hogy ebben a korban a lakosság mintegy egyharmadát ők tették ki. Északról germán népek érkeztek, akik hozták magukkal pogány vallásukat és kultúrájukat. Bolgárok, szlávok, magyarok még messze járnak. A római korban a tartományi hovatartozásnak nagyobb jelentősége volt, mint az etnikainak. Pl. Egyiptom jelentős görög lakossággal rendelkezett, de a római hatalmat elsősorban gazdasági és katonai potenciálja érdekelte.
Thesszalonika adómentes volt (Kr. e. 42-től), és a római jog szerint kormányozták, vagyis a fejlődő római jog érvényesült, bár csak a római polgárokra vonatkozott, de a legtöbb thesszalonikai rendelkezett ezzel a kiváltásággal. A thesszalonikai uralkodókat „politarcháknak” nevezték. Ezt a címet sehol máshol nem említik az irodalomban, csak a Bibliában (ApCsel 17:6 és 8) és egy thesszalonikai kapu feliratán. Az un. Vardar-kapun volt olvasható, de azt 1876-ra lebontották, a felirat azonban, amely a Kr. u. 2. századból származik, a British Museumba került. Ez tulajdonképpen egyetlen Biblián-kívüli írott kapocs a keresztyén kezdetekkel. A Vardar-kapunak közismertebb neve az Aranykapu. Egy diadalív és kapu kombináció volt, valószínűleg A. Octavianus római császár tiszteletére készült. Az említett rangot/címet egyébként a görög függetlenségi háború idején a görög ideiglenes kormány helyi megbízottjaira is használták.
A Julius Caesar meggyilkolását (Kr. u. 44, márc. idusa) követően Thesszalonika a jó oldalra állt, azaz a győztesekére, vagyis ott kötött ki a konfliktus lezárásakor, miután Antonius és Octavianus legyőzik a Brutus és Cassius vezette sereget, Kr. u. 42-ben Filippinél. A város több kiváltságot és tényleges önkormányzatot kapott, ekkor vált „szabad várossá” – civitas libera, ami akkor komoly és ritka kiváltság volt, de rendelkezett vele pl. Tarsus is, Pál apostol szülővárosa.
Szilvánusz kísérte Pál apostolt második missziós útján, miután Barnabás és János Márk visszatért Ciprusra. Szilvánuszt a Biblia prófétának nevezi (ApCsel 15:32), római polgár volt, akárcsak Pál (vö. ApCsel 16:37). Pál és Péter Szilvánusznak nevezi őt, míg Lukács Szilásnak nevezi, maradjuk most a Szilvánusz mellett.
Másik úti- és munkatársa Timóteus félig görög (apja), félig zsidó (anyja) volt, halachikusan tán egészen az. Pál úgy beszélt róla, mint „fiam a szolgálatban” (vö. I. Tim 1,2; II. Tim 1,2; Tit. 1,4).
A Pál társairól szóló részben illik megemlíteni azokat a férfiakat, akik Thesszalonikába jöttek, és elkísérték Pált a későbbi missziói útjain. Ők Arisztarkhosz (ApCsel. 19:29; 20:4; 27:2) és Szekundusz (ApCsel. 20:4). Emellett Démász is Thessalonikából származhatott (II. Tim 4:10).
Az I. Thesszalonikai levelet először Marcion kánonja említi (Kr. u. 140 k.), és a kánon részeként kezeli a Muratori töredék is (Kr. u. 200 k.).
A fiatal megtérőkért aggódva, talán már Béreából, Pál visszaküldte Timóteust és Szilvánusz az új macedóniai gyülekezetekhez. Sokan úgy vélik, hogy akár egy újabb évig is maradtak és szolgáltak ott. Mikor Timóteus és Szilvánusz a már Korinthusban misszionáló Pálhoz megérkeztek, jó hírt hoztak (ApCsel. 18:5), ez pedig arra késztette Pált, hogy azonnal írjon a gyülekezetnek. Pál a gyülekezet tanbeli és gyakorlati kérdéseire válaszolt. A II. Thesszalonikai levél megírására nem sokkal az I. levél megírása után került sor, talán fél év telhetett el a kettő között.
Pál örömének és Isten iránti hálájának megosztása a thesszalonikaiak hűségéért és krisztusi mivoltáért, még az üldöztetés közepette is.
Válaszol az indítékait és jellemét ért bírálatokra.
Ír az Úr visszatérésének kérdéséről, pontosabban két témáról: mi fog történni azokkal a hívőkkel, akik az Úr visszatérése előtt meghaltak, illetve mi fog történni a gyülekezetben lévő hívőkkel, akik abbahagyták a munkát, és úgy várták az Úr visszajövetelét.
A város zsinagógájában kezdte a szolgálatát, minden valószínűség szerint Kr. u. 50-ben, legalább „három szombaton” próbált is szót érteni velük. A megtértekből szerveződött közösségnek írta aztán a két levelet, amik a legkorábbi levelei közül valók.
A közösség virágzott, és példaképpé vált más görög közösség számára, amint az első leveléből is kitűnik.
Van az archeológiai múzeumban egy mérföldkő ami egykor a Dirrachiumot és Byzantiumot összekötő Via Egnatia mentén állt (Kavalánál látható egy szakaszon ma is, ill. Filippi maradványainál), hét római mérföldre Thesszalonikától nyugatra, a 260. mérföldet jelölte. Dirrachiumból (Dyrrachium), az Adrián való áthajózással csatlakozni lehetett a Via Appia-hoz. Egnatia nem szelte át a várost, ahogy az egy autópályának illik, tehát a városban nem is maradhatott nyoma. A hegyek mögött, a Lagada és Volvi tavak mentén kerülte meg a várost, és a Redina-szoroson keresztül jutott el Kavalába, de volt mindkét oldalon egy-egy leágazása Thesszalonikába, egyik éppen az un. Aranykapun, Vardar-kapun át vezetett a városba. Via Egnatián vonultak végig Marcus Antonius és Octavianus seregei, Cassiust és Brutust üldözve. Az utat használta minden bizonnyal Pál apostol is második missziói útja során, amikor Thesszalonikába utazott (ApCsel 16-17), a 14. században aztán teljesen elhagyott Filippiből.
A Kr. u. 5. századra azonban az út rossz állapotba került, később I. Justinianus kelet-római császár a 6. században javításokat végzett, de a Nyugat-Európával folytatott bizánci szárazföldi kereskedelem továbbra is a Via Egnatián zajlott.
Sokszínűség vallási toleranciával is járt, bár arról éppen Pál missziói útjáról szóló beszámolóban olvasunk, hogy a gyakorlatban hogyan is működött ez. Ez a viszonylagos tolerancia is megszűnt, amikor Galerius császár letelepedett Thesszalonikában. Ekkor kezdődött a keresztények kemény üldözése. Többek között Szent Demetert is ekkor végezték ki a városban, 303-ban. A vallási üldözés mellett azonban Thesszalonika nagy hasznot húzott abból, hogy Galerius székhelyévé tette, mivel számos középülettel lett gazdagabb és nyilván politikailag is felértékelődött. Virágzása a következő években folytatódott, amikor Nagy Konstantin császár kikötőt épített a falak előtt, amelyet aztán az oszmánok örökölnek meg, pontosabban foglalnak el, néhány évtizeddel Konstantinápoly eleste előtt, úgymond véglegesen 1430-ban. A tenger akkoriban a mai Frangon utcáig ért.
Nagy Theodosius,
latinul beszélő, hispániai születésű, de nikaiai származású római volt, így lett a görög nyelvű Kelet uralkodójává, augustuszává, eredetileg Thesszalonikát tette székhelyévé, és hozzá tartozott Epirus, Achája, Thesszália, Makedónia, Moesia és Dacia is. Apai nagyszülei nikaiai görögök voltak, méghozzá keresztyének, de maga pogányként nőtt fel, és az sem ismert, hogy a császár mennyire beszélte a görög nyelvet. Ókori római életrajzokkal óvatosan, javarészt hagiográfiai művekben őrződtek meg, amikben akár Pilátus is jámbor keresztyénként végezhette. Theodosius teljes működésére nem térünk ki. Megjárta Britanniát, Germániát és Pannóniát is, a korabeli római turizmus módján, tehát katonai konvojban. Első kettőt még hadvezér apja mellett, utóbbit már Moesia tartomány uraként, két alkalommal. 378-től hadakozott a gótokkal, akik ellen éppen Thesszalonikában volt a főhadiszállása, ahol tengeri úton el tudta látni csapatait. 380 őszén megbetegedett, gyógyulása elég kétségesnek tűnt, vissza is tért Thesszalonikába, és októberében a thesszalonikai püspök, Ascolius nyomán felvette keresztyénséget, azaz megkeresztelkedett. 382-ben békét köt a gótokkal, amiből láthatóan több előny is származott. Mindenképpen nyugalmasabb időszak következett a Balkánon, hozzáláthatott Thesszalonika szisztematikus megerősítéséhez is. Thessalonikából adta ki azt a császári rendeletet, amely a kereszténységet az állam hivatalos vallásává nyilvánította. Ez kissé félreérthető, mert nem egyetlen intézkedéssel, hanem azok sorozatával próbálta a pogány kultuszokat és a különböző keresztyén teológiai és lelkiségi irányzatokat háttérbe szorítani, például a pogány kultuszoktól megvonta az állami támogatást, betiltotta a nyilvános szertartásokat, vagyonelkobzással sújtotta törvényei megszegőit, de ezek már a sokadik sorozat, 392-ből.
Ami a Thesszaloniki Ediktumot illeti („Cunctos populos”), amelyet I. Theodosius Kr. u. 380. február 27-én adott ki, és amely Acholius, Thesszalonika püspökének hatását tükrözheti, meglehet, hogy konstantinápolyi székhelyének előkészítését is célozta, ami nem jelentette azt, hogy a vallási meggyőződése nem játszott szerepet a szövegezésben, de az időzítése és a módja azt sejteti, hogy egyéb is motiválhatta. A nikaiai kereszténységet fogadta el, azt támogatta, a keleten hódító arianizmus követőit „ostoba őrültek” nevezte, megnyitva egy utat az „eretnekség” szabad értelmezése előtt, annál is inkább, mert az Ediktum kodifikálásra került. Novemberben el is utazott Konstantinápolyba, és ünnepélyesen bevonult a városba. Úgy tűnt, hogy mindig is erre vágyott (van ilyen utalás életrajzában). Elmozdította a város népszerű arianus püspökét, a nikaiai irányzat tagjait kulcspozíciókba helyezte, nekik adta a főváros összes templomát. Később az egész régióban – legalábbis a városokban – szigorúbb bánásmódot rendelt el az un. eretnekekkel szemben, akik elsősorban nem pogányok, hanem un. unortodox keresztyének voltak.
Az Ediktumot inkább proklamációként kell kezelni, egy üzenetként mindenekelőtt Konstantinápolyba: hamarosan jövök, és az alábbiakhoz tartsátok magatokat. Az ediktumot 381-ben követte az első konstantinápolyi zsinat, amely megerősítette a nikaiai hitvallást.
Cunctos populos,
quos clementiae nostrae regit temperamentum… Első két latin szavának pontos fordítása nem a „minden nemzet”, ahogy leggyakrabban olvasni, hanem az „egyesült népek”, tkp. „kegyelmünk és uralmunk alatt”. A néhány mondatos szöveg homályos és szimbolikus jellegű szankciókat ír le a szabálysértőkkel szemben, „isteni ítéletet” emleget, tehát a fenyegetőzést semmilyen konkrét rendelkezés nem kísérte, mégis éppen ezért megnyitott egy jogi lehetőséget az önkényeskedésre. Inkoherencia és ambivalencia volt jellemző sok korabeli rendeletre, a tilalmakat újra és újra megújították, és a büntetések egyre súlyosabbak lettek, de a szigorú törvény még nem garancia arra, hogy a törvényeket széles körben be is tartják. A törvények végrehajtása gyakran a regionális körülményektől és a helyi vezetők, például a püspökök kezdeményezésétől függött. Érezzük már a középkor leheletét a gallérunkon.
A hitvalláshoz való ragaszkodás helyett inkább engedelmességet várt személye iránt. 383-ban a császár elrendelte, hogy a különböző irányzat (ariánus, anoméiánus, novatiánus) elöljárói nyújtsák be neki írásos hitvallásaikat, amelyeket átnézett, majd elégetett, kivéve a novatiánusokét, akik szintén a nikaiai keresztyénséget támogatták. A többi szekta elvesztette a jogot, hogy összejöjjön, papokat szenteljen, korábban már egy ediktum megtiltotta az un. eretnekeknek, hogy letelepedjenek a városokban.
A Frigidus-csata, más néven a Frigidus-folyó csatája 394. szeptember 5-én és 6-án zajlott Nagy Theodosius római császár és a lázadó Augustus Eugenius (392-394) seregei között, a római Itália keleti határán. Theodosius megnyerte a csatát, és legyőzte Eugenius és Arbogast seregét, helyreállítva a Római Birodalom egységét. Bizonytalan, hogy pontosan hol zajlott a csata, valahol a mai Szlovénia területén, a Vipava-völgyben, a Julián Alpok déli lábánál.
Az egyháztörténelemben a csata úgy maradt meg, mint az utolsó, amelyben a római pogányság hívei csaptak össze a keresztyén seregekkel, de Eugenius valójában nem volt pogány, bár a táborban, a csata előtt, pogány istenek szobrait helyezi el, ami inkább a katonáknak szól, akik többsége pogány lehetett, hiszen a hadserege javarészt különböző népek zsoldosaiból állott.
Jellemző Theodosiusra az is, hogy a hadjárat előtt egy egyiptomi idős keresztény szerzetes tanácsát kérte. A szerzetes megjósolta, hogy Theodosius nagy veszteségek árán, de végül győzedelmeskedni fog, ami tulajdonképpen megfelel a csata későbbi alakulásának. Minden alkalommal nem kell említenem, hogy óvatosan a hagiográfiai művekkel.
Összefoglalva fentieket, elmondhatjuk, hogy komolytalan, túlzó, helytelen a kifejezés: „államvallássá tette a keresztyénséget”, hiszen elsősorban a keresztyén hit egységén és sajátosan értelmezett megtisztításán munkálkodott, főként módszere, de egyáltalán ez a szándék is a XXI. századból nézve elég furcsa. Miután a Frigidius-csatát követően bevonult Rómába, a szenátust arra kéri, hogy térjen meg, tehát jóval az Ediktum után sem erőszakoskodik. A Frigidius-csata nem pogány – keresztyén küzdelem volt, főként nem a „jámborlelkű, szabadságra vágyó pogányok” és a „beszűkült, gyűlölködő keresztyének” csatája, amint az időnként felbukkan. Theodosiust még a pogány kortársai is (persze akiknek hangját az utókor meghallhatja) jószándékú emberként jellemzik, példás családi élettel. Megfontolt és óvatos volt, de néha nem tudott magán uralkodni. Császárként az egyházat eszközként kezelte, annak ellenére, hogy keresztyén kegyessége nem megkérdőjelezhető.
Nem volt népszerű a thesszalonikaiak körében, mivel gótokat alkalmazott a hadseregben (gót-római szerződés van érvényben, ennek értelmében gót zsoldosok érkeznek a hadseregbe), és különösen bántotta a lakosságot a gótoknak a császári helyőrségbe való fokozatos beszivárgása. A gótok északi területeken, Moesiaban laktak, de 378-ban fellázadtak és legyőzték a római hadsereget, maga Valens császár is elesett a csatában, és végigfosztogatták a Balkánt. Aztán békéét kötnek a rómaiakkal, de nem maradt jó emlékezetük, így amikor 389-90-ben a gót helyőrség parancsnoka egy helyi lakost letartóztatott, lázadás tört ki, amelynek során meghalt egy katonai elöljáró, talán épp maga a parancsnok. Ezt nem hagyhatta egy császár figyelmen kívül, de hogy pontosan mi volt az ő szerepe a mászárlásban, nem világos, nem is tartózkodott a városban, ami nem jelentette azt, hogy nem volt köze az eseményekhez. Talán egy nyilvános büntetésre hívott, csődült lakosság fenyegető magatartására reagált a gót katonaság, ahogy reagált, és elszabadult a pokol. Egyesek szerint ettől kezdve a Hippodromot versenyekre soha többé nem használták. A mészárlás technikáját a bizánciak koppintották. A Hippodrom körülbelül 450 méter hosszú és 95 méter széles volt, maradványai egyetlen helyen vannak kibontva, mégpedig az Agapinu utcában. Igazából anyaga nem veszett el, minden bizonnyal a városfalba, kikötőbe, hullámtörőnek beépült.
Maga a mészárlás meglehetősen homályos, későbbi, főként keresztyén munkákban maradt fenn az emléke, ezek pedig erkölcsi tanulsága miatt említik, intelemként, nem történelmi eseményként dolgozzák fel. És van még egy fontos elem, jelesül, hogy Theodosius császárt Ambrosius, (Szent Ambrus) Milánó (Mediolanum) püspöke megfegyelmezte, és néhány hónapra eltiltotta az úrvacsorától, ami precedens-teremtő esetnek kiváló, a történelmi hűség itt sem erőteljes.
Lázadás volt, és a város lakói közül néhányan megöltek egy fontos katonatisztet. Válaszul Theodosius felhatalmazta gót katonáit, hogy büntessék meg a főkolomposokat, aminek eredményeképpen a város hippodromjában összegyűlt polgárok nagy részét megölték. A forgatókönyv tisztázatlan. A katonák, amikor rájöttek, hogy dühös polgárok veszik körül őket, talán pánikba estek, és „aktívan” visszavonultak, több ezer ember életének árán. A mészárlás alig több mint egy órán át tartott, ami egy ilyen hadművelethez teljesen elegendő.
390 augusztusában Theodosius állítólag olyan törvényt adott ki, amelyben az áll, hogy a halálbüntetés elrendelése és tényleges végrehajtása között 30 napot kell várni. De nem biztos, hogy ehhez a mészárláshoz köthető, bár nagyon szeretnénk innen távolról is azt tudni, hogy valami haszna mégiscsak volt a tragédiának.
Ambrosius (Szent Ambrus, Kr. u. 339-397), Milánó püspöke, Theodosius számos tanácsadója közé tartozott, de nem volt tagja a konzisztóriumnak (Theodosius legközelebbi tanácsadó testületének). Miután értesült a thesszalonikai mészárlásról, levelet küldött Theodosiusnak, amelyben kijelentette, hogy a császárnak bűnbánatot kell tanúsítania miatta, és hozzátette, hogy a császár mindaddig nem részesülhet a szentáldozásban, amíg nyilvános bűnbánatot nem tart. A császár feloldozást kért, és nyolc hónapos vezeklés után, 390 karácsonyán újra részesülhetett az Eucharistiában. (mindez Ambrosius életrajzírója szerint elbeszélve).
Thesszalonikának, akárcsak egész Macedóniának hosszabb virágzási időszaka következett, mielőtt a szlávok megérkeztek volna, ugyanis a 4. és 5. századi germán inváziók elkerülték, de már a 6. században Prokopiosz (500 – 565) a híres bizánci történetíró úgy beszélt a városról, mint amely „könnyen támadható a barbárok által”. Érdekes jelenet, amihez hasonló még többször előfordul a város történetében, változó körülményekkel és szereplőkkel, hogy amikor egy közelgő osztrogót támadás híre terjedt el Szalonikiben 479-ben, a lakosok nem bíztak az eparchában, és elvették tőle a kapuk kulcsait, a püspökre bízták azokat. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a „barbár” fogalom állandóan ott lebeg a Balkán felett, évezredes kitartással kíséri a népeket és eseményeket (Démoszthenész, Prokopiosz, stb.).
Veszélyesebbek voltak a 6. század végétől Thesszalonika szláv ostromai, amelyeket a korabeli legenda szerint csak Szent Demeter természetfeletti beavatkozásával sikerült visszaverni (és egyes szláv törzsek baráti támogatásának). 617-ben pl. az avarokkal szövetségben támadtak. Az 1420-as években aztán, a folyton fenyegető török invázió ellen ugyancsak az ő segítségét kéri thesszalonikai Simeon metropolita, aki lelkes beszédeivel próbálja tartani a lelket a lakosokban, akik eleinte inkább a velenceiekben bíznak, később már bennük sem. Simeon 1429-ben meghalt, a következő év tavaszán a város elesett, és 1912-ig török kézen is maradt.
Korunkhoz visszatérve, egyelőre Thesszalonika bizánci kézben maradt, addig a hátország nagy részét elözönlötték a szláv telepesek, főként bolgárok, akik lassan nyelvet váltottak, magukba olvasztva a korábban megtelepedett szláv népeket (talán trákokat is), és sokáig a Balkán egyik erőtényezői lettek. A VII. sz. elejére Thesszalonika „római szigetté vált a szláv tengerben”, ahogy egy angol történész fogalmazott.
Justinianus (527-565) uralkodása idején jelentkeznek a szláv törzsek a Bizánci Birodalom dunai határvidékén, és a Bolgár Birodalom volt az első állam, amelyet a birodalom 680-ban elismert a Balkánon, közelebbről IV. Konstantin bizánci császár (668-685), miután katasztrofális vereséget szenvedett Aszparuktól. Korábban a szövetkezett szláv törzsek, a harmincas években, évekig blokád és fenyegetés alatt tartották a várost, csak amikor az arab veszély alábbhagyott, tudott a császár erőket küldeni a balkáni térségbe.
1185-ben a normann hódítók elfoglalták Dirrachiont (az adriai átkelőt), majd Thesszalonikát, uralmuk ugyan nem volt tartós, mégis mérföldkőnek számított a város történetében. Az 1185. augusztus 15-én kezdődött ostrom során a normannok 200 hajóval és 80 000 emberrel, szárazföldről és tengerről is blokád alá vették a várost. A város ellátása elégtelen volt, a parancsnoka, Dávid Komnénosz nem tudta megfelelően megszervezni a védelmet, magára hagyta a védőket, és a Konstantinápolyból érkező erősítés túl későn érkezett meg. Így a normannok néhány nap alatt (1185. augusztus 24-én), 3000 katona elvesztése árán, a lakosok hősies védekezése ellenére, elfoglalták és kifosztották Szalonikit, megölve mintegy 7000 lakosát. Homeros Eustatios thesszalonikai érsek írta meg ennek az eseménynek a történetét, „Thesszalonika elestének története a normannok alatt” című művében. Megjegyzi, hogy a normannok számtalan papot is megöltek, és „még a harangozást is betiltották.”