Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora
Leonardo műve rendkívüli hatást gyakorolt a keresztyén hívők gondolkodására, hiszen eredeti felvétel híján, a legszélesebb körben elterjedt, legnagyobb tekintélyű műalkotás lesz az esemény vizuális reprezentációjának fő forrása, ami felviszi az eseményt a megnyitott vallási képzelet vásznára. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt egykor a látogatókra, a művész az élénk színek használatával tulajdonképpen ráégette a retinára, és onnan hamar átkerült a tudat mélyebb rétegeibe. Egy eleven szín egyfajta apró sérülés, amin keresztül egy érzés, egy üzenet átjut az észlelés felhámján, méghozzá olyan közvetlenül, hogy a megérintet réteg hangtalanul felszisszen. Mondhatni, hogy a mű túlságosan meghatározza az eredeti esemény fizikai környezetével kapcsolatos elképzeléseket, de bátran állíthatjuk azt is, hogy a vonatkozó esemény teológiai megítélésére is befolyása lehetett. Jóllehet da Vinci alkotása teológiailag nem fegyelmezett, nem kanonikus, ha ez jobban tetszik, vagyis nem bibliai vagy dogmatikai hitelességre törekedett, egészen más szempontok szerint alkotott. Művészként zseni volt, és szellemében szabad, ahogy annak lennie kell, és inkább az alkotás különlegességére, semmint a történelmi, teológiai hűségre koncentrált. És ez műalkotásoknál nagyon rendben is van, a hitelesség mértékének megállapítása már a befogadó dolga. Mondhatni szép és folyamatos feladata.
Az utolsó vacsora (ahogy a műalkotást is nevezik, Il Cenacolo, jóllehet ennek fordítása nem túl szerencsés) a keresztyén hit mondhatni legszentebb eseménye, csak vázlatát ismerjük ugyan, de a kapcsolatos mondatok, a rájuk épült tanítás, a levezetett gesztusok a keresztyénség legbensőségesebb és legerőteljesebb eseményévé teszik, felekezetenként változó mértékben, de javarészt a liturgikai és teológiai középpontba. Lényege kizárólag hit által ragadható meg, amiben felekezetek között teljes egyetértés van, mármint a hit általi interpretáció elsődlegességében. És ez az, ami minden más megközelítéstől meg is különbözteti.
Il Cenacolo – fordítása a legtöbb nyelvben: Jézus utolsó vacsorája. Eredetileg azonban „ebédlő”, illetve átvitt értelemben „étkezésre egybegyűlt társaság” jelentése volt, a mai olasz pedig értelmiségi találkozókat illet ezzel az elnevezéssel. Először Domenico Cavalca domonkosrendi szerzetes (1270 – 1342) használta ezt a kifejezést az utolsó vacsora eseményére, bár még ugyanezzel az elnevezéssel illette a kolostor refektóriumát (étkezőjét) is. Akárcsak a számunkra ismertebb Giorgio Vasari. A „Cenacolo” kettős jelentéssel bírt a mű alkotásakor, de éppen az általa keltett érthető és indokolt hírverés vezetett el oda, hogy a „Cenacolo” egyre inkább az un. Utolsó vacsorára utaljon, és erre vonatkozóan vannak már korabeli példák is. Innen már csak egy lépés volt a határozott névelő kitétele, hiszen a megörökítő műalkotások sora nem zárt, de az esemény egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, tehát „Az” Utolsó vacsora, Il Cenacolo. Ennek a műnek neve pedig, ha egészen pontosak akarunk lenni: Il Cenacolo di Leonardo da Vinci.
Megállapítható, minden lelkiségi értékítélet nélkül, hogy a Santa Maria delle Grazie domonkosrendi kolostor étkezőjének (refektóriumának) északi falát borító, 450 × 870 centiméter méretű festmény a bibliai leírás (talán a János ev.) szabad értelmezése Leonardo da Vinci művészzseni által, semmiképpen sem annak hiteles reprezentációja, még kevésbé az eredeti esemény egyfajta foglalata, misztikus ráérzéssel, éppen ezért nem igényli, de nincs is arra szüksége, hogy a vallásos jelentésű szentségi jelzővel ruházzuk fel, mindamellett jó értelemben tiszteletet provokál, ami jár egy zseniális műalkotásnak, függetlenül attól, hogy mennyire nyerte el esztétikai vagy etikai szimpátiánkat. Emellett a teológiai értelmezés és a művészi megformálás között igenis van átfedés, de jellemzőbb a feszültség, az ellentmondás. Végezetül bátran kijelenthető, hogy az eredeti esemény igenis szent a hívők számára, szent, annak minden jelentésében, viszont a képzőművészeti alkotásnak egészen más a besorolása, tulajdonképpen semmi köze a szentséghez, egyedül a műelemzés asztalának élére állítható, éppen jellege okán, ahol számára adekvát kérdéseket lehet feltenni. Ha valaki az előbbit gyalázza, joggal eshet rosszul a hívő keresztyéneknek, utóbbi parodizálása viszont nem az ő asztaluk.
Az úrvacsora unio mistica cum Christo, közösség Krisztussal (és a hittestvérekkel) és részesedés megváltói munkájának javaiban. A részesedés minden keresztyén felekezet számára vere et realiter (kenyér v. ostya, ill. bor), a tartalom azonban már felekezetileg sajátos (gyakran használt „segédigéi”: in pano, cum pane, sub pane; „ez megváltásunk szent titka” – „íme hitünk szent titka”; „én testem” – „ez az én testem”, stb.)
Eredetileg az történhetett, hogy a pászkabárány múltból táplálkozó tartalmát Jézus jövőre vonatkozó üzenetté alakítja, ami saját testén, áldozatán keresztül nyílik meg, anélkül, hogy úgymond a kereten változtatna. Ez nem felsőbbrendű a korábbihoz képest, tehát nem mondható, hogy annak meghaladása, helyreállítása, tartalommal való megtöltése, és ilyesmik, hanem valami egészen más, méghozzá azáltal, hogy bensőséges Isten-kapcsolatot feltételez, illetve arra ösztönöz, annak minden szépségével és kockázatával. Amikor a saját élettörténetét párhuzamba állítja a páskabárányéval, közben, tegyük hozzá, leveszi néhány múltbeli esemény tónusát (Vörös-tenger), és hangsúlyosabbá válik a jelenidő (vagyis: hogyan ad ma Isten szabadulást?), azt igényli, hogy Isten imádásába, a bűntől való szabadulásba, a jövő előkészítésébe az egész élet bekapcsolódjon, nemcsak az értelem, a vallásos gyakorlat, hanem a szív is.
Egyébként ma már nehezen tudjuk elképzelni mit jelentett a korabelieknek a páskabárány. Csupán egyetlen momentumát emeljük ki: a báránykát szerették, a felnőttek, gyerekek kedvence volt, de le kellett vágni. „Ez az a bárány, amelyik hordozza bűneinket” – mondta az édesapa, amikor kiválasztott egy ép, egészséges bárányt és egy nyakörvvel megjelölte. Amikor eljött az ünnep, és a báránykát vacsorára feltálalták, gyermekek és felnőttek szíve egyaránt összeszorult. Jézus ezt az érzést is beépíti az úrvacsora üzenetébe, bár a megváltás jótéteményeiben való részesítés dinamikája (pl. „adatik”) a hangsúlyosabb. Van itt egy lélektani mozzanat is, amit csak a gyermekek varázslatos világa ismer, hogy az ajándékok akkor lesznek az övék, amikor megköszönik. Egyfajta aláírás, vagy rábólintás egy szerződésre, és azzal a két (néhol egy) szóval kerül végérvényesen hozzájuk. Mondani sem kell, hogy a „köszönöm”-öt mi helyettesítette egy széder-estén a korabeli családoknál. Azért múlt idő, mert ma, a Szentély fizikai hiányában, más a gyakorlat.
Da Vinci festményén egyébként nem az utolsó vacsora, nem a páskabárány fogyasztása, nem az „én testem, én vérem” megrázó kijelentést követő megrendültség van megfestve, hanem egy káosz, ami Jézus egy másik kijelentését követi: „Egy közületek elárul engem.” Ez volt az egész este egyetlen zaklatott jelenete, a festő pedig úgy gondolta, hogy ezt merevíti ki, és helyezi ezzel művének középpontjába. Az értetlenkedést, a mentegetőzést, a gyanúsítgatást, miközben Jézus már láthatólag túllépett a probléma emberi komponensén, amint arról a Gecsemáné-beli imádsága is tanúskodik.
Márk evangéliuma szerint Jézus egy emeleti szobát kapott a ház gazdájától, hogy tanítványaival elfogyassza a húsvéti bárányt, a széder vacsorát. Eredetileg egy hátsó helységet kért, de a gazda felajánlja a ház legszebb szobáját, amolyan „coenaculum statum”-ot. A képen inkább csarnok, ami a szerzetesi ebédlőnek a folytatása egy másik szinten.
A kép azt a jelenetet ábrázolja tehát, amikor Jézus szomorúan kijelenti, hogy „Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem.” (Jn. 13: 21.). Úgy tűnik, hogy ez meglepi a tanítványokat, felkavarja őket, és igen vehemensen reagálnak. Bertalan például indulatosan felugrik, az asztalra támaszkodva előrehajlik, kissé fenyegetően, mintha azt mondaná: mondjad csak még egyszer!
A tanítványokat a mester hármas csoportokba rendezte. Jézus alakja mintha nem egészen tartozna már közéjük, egy távlatokra nyíló ajtókeret van a háttérben, ami alakját keretezi. Kész a nagy utazásra. Van tanítvány, aki széttárja a karját, van aki felfele mutat, van aki a szívére. Máté Jézus felé nyújtja mindkét kezét, Taddeus gesztusa titokra utal. A művészettörténészek között egyetértés van az apostolok elhelyezkedését a festményen. Azonosításuk egy 19. században talált kézirat (Leonardo Da Vinci jegyzetfüzetei, 232. oldal) alapján történt.
Tanítványok igencsak egymásba vannak zsúfolva, de a kompozíciót Krisztus teste által alkotott egyenlő oldalú háromszög kiegyensúlyozza. Ő egy ajtó-/ablakkeretben ül, mögötte összeér az ég és a föld, a menny és a világ. Feje félig a végtelenből érkező fényben, az alsó fel körül a paradicsom zöld világa. A mennyei szentélybe csak rajta keresztül lehet belépni. Egy boltív alatt ül, amit két oszlop szegélyez. A boltív teljes körre kiegészítve, tökéletesen körülveszi a háromszöget. Krisztus, tehát mint a menny földi megtestesülése, aki összekapcsolja saját testében a két valóságot.
Van nyugtalanító, parabiblikus üzenete is. Első ránézésre is látszik, hogy Jézus tanítása, személye rendben van, de az ő tanítványai (követői), árulók, álszentek, kapzsik, tiszteletlenek, bunkók, és ha jól figyelünk van ijesztő gesztus is, nem is egy, még egy kés is előkerül, méghozzá elég fenyegető állásban. Da Vinci szerint tehát a legtiszteletreméltóbb, a legszentebb egyházi közösségben (tanítványok, Krisztus jelenlétében) is, ha pénzről és hatalomról van szó, minden eszköz és megoldás szóba kerül.
Elég végignézni a társaságon, már amennyire kivehető bármilyen vonás is az eredeti festményen, bár meg lehet nézni a róla készült korabeli másolatokon, de semmiképpen sem kapunk kedvet arra, hogy közéjük keveredjünk, bár Jézus személyisége vonzó (vannak a festő fiatalkori képére hasonlító vonásai, Simon pedig a középkorú Leonardo vonásait viseli, aki ekkor 43 éves. Ugyanannyi mint Bethlen Gábor, amikor nősülése komolyan szóba került, és magát már úgy írta le, mint aggastyánt. Történelmileg ugyan más korban élt, mint da Vici, de annak is ugyanaz volt az egészégügyi kvalitása).
Hangsúlyozzuk tehát, hogy ezek a jelenetek nem feltétlenül a bibliai leírás alapján készültek, hanem a művész szabad alkotói fantáziájának termékei. Lehet hogy sikerült eltalálnia egyiket-másikat, de ez akkor sem a Biblia, nem teológia, hanem ez da Vinci, aki ugyanúgy belevitte saját élettapasztalatát, sérelmeit, mint Michelangelo a Sixtusi kápolna híres/hírhedt jelenetébe. Mert a művészet védekezés is az élet sebei ellen. Azt a vágyunkat is jelképezi, hogy szabadon és őszintén éljünk a világban, nem korlátok között, klisékbe zárva. Egyszersmind tudatosítja, hogy a teológiailag adekvát válaszok nem mindig kimerítőek. Az emberek dolga, és nem csupán a hivatalos egyházé, hogy értelmezzék a megváltás eseményeit, és véleményt mondjanak a jelen állapotokról.
Leonardo igencsak zaklatott időket látott a korabeli esztendőkben, zűrzavar és halál mindenfele. Elkészíti Francesco Sforza lovasszobrának modelljét, fia, Ludovico Sforza kérésére, és a hatalmas alkotás ott áll a milánói várkastély udvarán. Az utolsó vacsora elkészültének évében, de már annak befejezése után, francia martalócok betörnek Milánóba, elűzik Ludovicot és darabokra törik a lovasszobor modelljét. Édesanyja betegeskedik, őt ápolja, ezért nem tágít Milánótól, bár nincs egészen biztonságban. Édesanyja halála után el is hagyja a várost.
Barátja (Luca Pacioli) szerint az alkotói munka 1498. február közepére befejeződött. Már ekkor Leonardo észrevett egy hajszálnyi repedést Jézus alakja mögött, és aggódni kezdett, meg bosszankodott, hogy talán más technológiát kett volna válasszon, bár olyan sok nem állt rendelkezésére. Maga kísérletezik újabbakkal. Később a látogatók a festmény gyorsan romló állapotáról számolnak be.
Életének utolsó három esztendejét Franciaországban töltötte, ahova I. Ferenc király és felesége hívására érkezett. A király az Ambois-i palotájától nem messzire levő Clos Lucé-i kastélyt ajánlotta fel számára.
Régóta kíséri és kísérti ez a művészi alkotás a keresztyénséget, egyfajta úrvacsorai/eucharisztikus modellt látott és láttatott benne, miszerint ez egy művészi megformálása annak, ami valójában történt. A festmény azonban nem erre vállalkozott, merthogy nem is ez a feladata. Az utolsó vacsora üzenete más módon és máshová kell eljusson, amiben lehet szerepe a látásnak is, de a Szentlélek más csatornát is használhat. Ez esetben vitatkozó férfiakat látunk, minden áhítat hiányzik a légkörből, hely, ahová a szeretetlenség vágyik. Jézus alakja kivétel, de, mint említettük, vele kapcsolatban a művész saját belső vonásaira is gyanakszunk. János egy másik történet.
Értelmetlen volt az olimpiai megnyitó vonatkozó jelenete, nem lehet tapintatot fölfedezni mögötte, és értelmes célt sem, bár, mint az közismert, da Vincinek volt köze Franciaországhoz (Amboise, Clos Lucé kastély). Az volt a benyomás, hogy valaki tudta hol fáj egyeseknek, és oda nyúlt, de nem volt mélyütés, volt benne némi kreativitás is, ha olyan szemmel tudtuk nézni, és rövid is volt, mármint az egész programhoz viszonyítva. Az is igaz, hogy az ember ne az ördöghöz járjon terápiára, azaz ha zavarja a látvány, ne nézze, de egy nemzetközi sporteseményen talán nem lett volna helye, ahogy egy keszegért sem csapoljuk le a tavat, és engedelemmel, ahogy mondta valaki: belevizelünk a medencébe, de nem a trambulinról.
Azonban továbbra is fennáll az ősi dilemma: megsértettek vagy megsértődtem.
Erre a provokációra egyetlen egy egészséges válasza lehet a keresztyéneknek: még jobban magukhoz ölelni az eredetit, hogy segítsen túllátni a korlátainkon, és támogasson elhatározásunkban, hogy nem érezzük magunkat rosszul. Hogy vannak veszteségek, amelyek soha nem szűnnek meg fájni, de ne az igazságot hajszolja az ember, hanem az igazságosságot, mint folyamatot, aminek testét ellentétes érzések és tapasztalatok adják.
Maga a festmény
A Santa Maria delle Grazie dominikánus szerzetesi közösség étkezőjébe készült (ma már tudtommal plébániatemplom is), a Sforza család megrendelésére. Hogy a Sforza család hogy jutott el eddig, honnan szerezte vagyonát, milyen titokzatos és gyanús halálesetek voltak körülöttük és közöttük, miből tellett kastélyra és templomra, meg minden egyébre a (kerekítve) 80 esztendő alatt… ‘A megghiu parola è chidda ca ‘un si dici. (A legjobb szó az, amit nem mondanak ki.) Tartja a szicíliai mondás. Mi pedig magunkat hozzá.
Készült tehát az említett család megrendelésére 1494 és 1498 között, mára az eredetiből nagyon kevés maradt. Legutóbbi restaurálási munkálatok 22 évig tartottak, és amikor a szakemberek bejelentették, hogy elkészült, a világ meg szemrevételezhette a műalkotást, a lelkesedés és az öröm mellett volt egy hatalmas csalódás is. De tudomásul kell venni, hogy ez a legtöbb, ami a legnagyobb gondosággal, szakértelemmel és legmodernebb technológiával kihozható belőle, minden szempontot mérlegelve. Amúgy kifordított templomban van tulajdonképpen, a világ belül van, csak ez sokaknak nem tűnik fel.
A mű, a mai állapotában, esztétikai élményt alig ad. Lehet ezzel vitatkozni.
Mégis érdemes megnézni, mert még így is életreszóló emlék. Amúgy hónapokkal előtte kell jegyet venni, a szervezés olyan olaszos (bocsánat!), karámoztatás, zsilipelés, de alapos átfigyelésére nincs idő. Engedelemmel, de az az érzése az embernek, mintha azzal győzködnék: nincs itt semmi látnivaló, tessék haladni! Majd megnézitek otthon a neten! – Ki tudja, lehet hogy igazuk van. Ugyanis HAL9000 nevű informatikai vállalat (gondolom az Ürodisszeia nyomán, Arthur C. Clarke) elkészítette és neten elérhetővé tette a mű nagyfelbontású képét. Olyan részletes, amilyent kézi kameráinkkal nem tudunk készíteni. A látogatás hangulata, a környezet ami mégiscsak némi többlettel jár fotel-műelemzéshez képest. Ezt a többletet talán a hozott áldozat, a kép és a látogatók kezelése, illetve a helyszín illatok együttesében lehet összefoglalni.
A mester rengeteg időt (és pénzt) kapott a Sforza családtól, hát alaposan nekikészült, tervezett, festett, majd egyes részeit újragondolta, felvitt egy újabb réteg alapozót és újrafestett egy arcot, részletet. Volt, hogy napokig csak nézte az elkészült vázlatot, és volt, hogy reggeltől estig alkotott, anélkül, hogy egy szelet szárazkenyeret elmajszolt volna. Igenis, voltak segédei. Ha belegondol az ember, hogy a korban már ott volt Cranach és Dürer, esetleg Grünewald, aki technikailag más színvonal, de Utolsó vacsorájában több a lelkiség…
Da Vinci bevetette minden művészi erudícióját és képességét. Sajnos ennek olyan kevés nyomát láthatjuk ma már. Ahogy elkészült, máris konstatálta, hogy a fal ingatag, repedezik. Tetszett neki nem szeretni a freskó-technikát, ugye! Azt természetesen nem is javasolnánk elmélyült alkotóknak. Az esetben ugyanis azonnal fel kell vinni a gondolatot. Az Utolsó vacsora megfestéséhez Leonardo nem a freskótechnikát alkalmazta, hanem temperával vitte fel elképzelését a gipszszel előkészített felületre. A művész el akarta kerülni a freskófestésnek azt a követelményét, hogy a felhordott kis felületen előkészített rétegre azonnal fel kellett vinni a festéket, még az alapozás megszáradása előtt. Miután együtt megszáradnak, a festék valósággal belekötött az alapozásba, ésez a kombináció igen tartósnak bizonyult. „A giornate”, ahogy nevezik, az alapozófelület, amit egy munkamenet (beszáradásig) alatt be is festenek, a színeket a friss vakolatra felhordva. A száraztempera viszont lehetővé teszi, hogy a festő nyugodtabban és pontosabban dolgozzon, illetve bármikor abbahagyja illetve újabb réteg festékkel más tartalmat adjon a képnek. Sőt, hogyha nem teszett a felvitt festmény, vagy közben változott a koncepció, akkor egy réteg giszszel elfedte a korábbit, és újat készített fölé. Továbbá a temperával markánsabb színhatásokat lehetett elérni, a száraztempera lehetővé tette a művész számára, hogy olyan gazdag színvilágú képet alkosson, ami mondhatni egyből megragadja és lenyűgözi a személők figyelmét. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy a festmény nagyon sérülékeny volt kezdettől, olyannyira, hogy maga a mester már a befejezéskor kezdett aggódni, de a fesményt látogató kortársak egyérteműen konstatáltak a gyors romlást.
Közösségi étkező, amit monasztikus rendeknél refektóriumnak mondanak, a páratartalom és hőmérséklet ingadozását szabályozni lehetetlen volt a korabeli technológiai színvonalon. A fal túlsó oldalán volt a konyha, ahová később egy ajtót is nyitnak, ami eltünteti a kép egy részét, éppen Jézus lábfejét. Ajtó lett belőle, azért ez pedig egy tanítására nyílik. Érdemes így is látni, mert ha csak kesergünk, az eltart minket a megértéstől.
Húsz évvel az elkészülte után már nagyon súlyos romlás mutatkozott, Vasari, aki 1566 májusában látta, azt írta, hogy „már nem lehet mást látni, csak egy elmosódott foltot”. Francesco Scannelli 1642-ben pedig úgy fogalmaz, hogy az eredetiből csak néhány alak nyoma maradt meg, és még ezek is annyira homályosak, hogy a témát sehogy nem lehet felismerni. Aztán még hátra voltak évszázadok és Napóleon csapatai, akik a refektóriumot lóistállónak használták, és 1910-ben jött Luigi Cavenaghi, ki visszaragasztotta a levált darabokat, és a második világháború, amikor az étkező boltozata beomlott (tett róla egy ezerfontos gravitációs bomba), bár az előtte felépített homokzsákfal magát a festményt megvédte, de egy időre mégiscsak ki volt téve az időjárás viszontagságainak. Kiderült, hogy valamikor le akarták választani a falról (!), és bekenték viasszal, aztán ragasztó, gyanta, oldószer, lakk és por és ami megfordul egy városi levegőben, minden volt rajta.
Készültek róla korai másolatok (Giampietrino, aki munkatársa is volt, Marco d’Oggiono, stb.). Ez bevett szokás volt abban az időben. Jöttek művészek és művészjelöltek mindenünnen a kontinensről, és itáliai műveket másoltak. Tulajdonképpen ők mentették meg da Vinci alkotását is. Ezek azt mutatják, hogy például a mester Jánost eleve nőies vonásokkal ruházta fel, és ez nem összeesküvés, képzelgés, blaszfémia, ez a művész véleménye, nem kell ehhez olyan mítoszokat gyártani, amint tette Dan Brown (Grálban és Grimmben nemcsak a kezdőbetűk közösek). Da Vinci nem ismert semmiféle titkot, de meg tudott festeni mindent, amiről álmodott, ami fantáziájában megjelent. Ennyi. Ez nem az evangéliumról, ez da Vinci világképéről szól. Mondhatni festménye a történelmi utolsó vacsora sajátos értelmezése, de fogalmazhatunk konkrétabban is. A magyar elnevezés, „Az utolsó vacsora” egész máshová ragadja sokak fantáziáját, az ugyanis börtönökben szokott lenni, és az érintettnek nem jót jelent.
Próbálkoztak restaurálással korábban is, de bár ne tették volna. Nem a színekben történt önkényes változtatás, hanem szinte újraértelmezték a művet. Júdás és Péter is kap egy gellert! A helyiségen is variáltak, ami a trompe d’oeil hatást adja, egyébként az eltűnési pont Jézus jobb halántékán. A legutóbbi restaurálás során megtalálták a szög helyét, amit da Vinci használt a perpektívához (zsinórozással).
Hét dokumentált kísérlet történt az utolsó vacsora megjavítására. Az első restaurálási kísérletre 1726-ban került sor, az utolsó és legátfogóbb 1999-ben fejeződött be. Ez a munka 1977-1999 között zajlott, nemzetközi összefogással. Ami kihozható volt a festményből, az itt van előttünk, ennél eredetibb már sosem lesz. Néhány területet helyreállíthatatlannak ítéltek. Ezeket akvarellel festették át, visszafogott színekkel, amelyek célja, hogy jelezzék, hogy nem a mester műve, ugyanakkor ne legyenek túlságosan zavaróak. Mintegy 12.000 munkaórát emésztett fel a szerkezeti megerősétés, mintegy 38.000 órát a festmény restaurálása. A kép felületének körülbelül 42,5%-a Leonardo munkája (változékony állaggal), 17,5%-a teljesen elveszett, a fennmaradó 40% pedig a korábbi restaurátorok hozzájárulása. A legtöbb ilyen átfestés a falikárpitokon és a mennyezeten található.
Az emberiség bele kell törődjön, hogy nincs többé dodó, északi szélesszájú orrszarvú, erszényes farkas…, sem a következő alkotások eredetije: Gustave Courbet – Kőtörők, Rembrandt van Rijn – Angyal Titusz vonásaival, Albrecht Dürer – Melancholia, Van Dyck – Ecce Homo, stb.
A műalkotás Milánó város tulajdona, a Camonica-völgyben található sziklarajzok után (1979) ez volt a második olaszországi helyszín, amelyet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított. A templom tényleg gyönyörű, de arra már rendszerint kevés energia jut, hiszen hónapok óta készülünk a festményt megnézni.
Néhány felvétel is lesz, hogyan néztek ki egyes alakok a restaurálás előtt, alatt, de amit azokon látunk, az is már a sokadik restaurálás eredménye.