(Gyász – 6. rész)
Embertársunk iránti teljes szeretet egyszerűen annyit jelent, hogy készek vagyunk megkérdezni tőle: Mond, mit élsz át? – Simone Weil
A föld tele van mennyországgal, minden bokor lángol Isten jelenlététől, de csak az veszi le saruját, aki látja is Őt, a többiek körbeállják és szedret szednek. – Elizabeth Barrett Browning
Lelkigondozó, barát, vigasztaló
A vigasztalót, meghatározásunk szerint, alapvetően a helyzet szüli, egy eleve meglevő emberi viszonyra épül, megszólított, aki jobb érzelmi-mentális állapotban van mint az oltalmazott, és tisztában van azzal, hogy a növekedéshez szükséges közvetlenséget a doktriner attitűd felszámolja. Jó esetben van tapasztalata arról a szakaszról, amikor embertársa olyan csatákat vesz fel, amelyeket rég elvesztett, közben jövőjére vár. Aki tisztázta magában a kérdést, hogy „vajon mire lennék képes, ha nem félnék attól, hogy erőtlennek mutatkozom?” Kész együtt virrasztani azzal, akinek aktuális környezeti világossága éppencsak annyi, hogy ne hagyják őrizetlenül, de melegséget adni nem képes. Míg mások úgy érezhetik, hogy a megoldás csak egy gondolatnyira van az érintettől, számára egyértelmű, hogy a vigasz lassú folyamat, és nem is lineáris. Képes lelkületének nemességét közvetíteni, és együtt átélhetik akár Isten gyógyító erőinek áramlását is, tehát nem pusztán érzelmi támasz, szociális jelenség, jóval több lehet annál. Meggyőződésünk azonban, hogy alapvetően mindenki munkálhatja, hogy a gyász sötétje közvetett adakozássá váljon, hogy a „szomorúság árnyékának völgye” olyan időszakként maradjon az érintett emlékezetében, ami az emberiségbe vetett bizalmának növekedését, hitének megerősödését és egyfajta érzelmi megújulását eredményezte.
Kommunikációs zavar
Általános tapasztalat az is, hogy gyász esetén a kommunikációs készségek sérülnek, a vigasztalási formulák és szentenciák jelentős része kiüresedik. A „vigasztalás” definíciója amúgy annyira karcsú, hogy alapesetben is alig férünk bele, jóllehet a vigasztalás nem az, ahová megérkezünk, vagy szeretnénk megérkezni, hanem ahonnan elindulunk. Hatékonyságát néhány ritka érzésből álló tartalom adja: „jelen vagyok fájdalmadban.” Viszont ebben az élethelyzetben a kommunikáció mindkét oldalán tapasztalható némi elbizonytalanodás, ami természetes jelenség, emiatt nem kell pánikba esni. Érzéseit az illető nem tudja kifejezni, paradox módon elrejteni sem, viszont ami látható, az gyakran csak a gyász egyik komponense, ami az adott szakaszban éppen domináns. Ez lehet például a harag, amelyik vihart vindikál, hogy elmozdítsa mindazt ami álszent, és helyreállítsa az igazságot. Ebben a kataklizmában ő maga természetesen kedvezményezett lenne.
Amúgy ilyenkor ijesztő megtapasztalni, hogy az elme igencsak vad hely, erről extrém és elhúzódó érzelmi nyomás idején tudunk meg a legtöbbet, mikor ismeretlen, eltitkolt gondolatok gyűrűznek fel a mélyből, ellenőrizhetetlenül, amik olyan következményekkel járhatnak, ahogy testre hatnak a kórokozók, legyengült immunrendszer esetén. Az eseményeken kívül állók számára mindez nehezen értelmezhető, ami az érintett számára még kísértetiesebbé teszi környezete álláspontjának illetve saját lelkiállapotának kontrasztját. Ez pedig a gyászban mutatkozó érzelmi és fizikai dezorientáltság egyik tényezője, viszont jó esetben rövid ideig tart. Megdöbbentő esetek nyomán szűrték le a következtetést, hogy kiszolgáltatott heyztetben átélt visszautasítás érzelmi kezelése éppen úgy alakul, mint az empátia: „fölfele” nem működik.
Sokak számára megrázó felismerés, hogy érzelmileg megterhelt esetben milyen csekély a logika szerepe a döntéshozatalban. Ezt a jelenséget nevezik érzelmi sodródásnak, és gyász fajtájától függően fájdalmi panelek vagy sérelmi igazságok adják az illető önértelmezési környezetét. Emellett a fájdalom az illető identitásának részévé válhat, viszi magával, mint a sötétséget a mellényzsebében, illetve újrateremti minden talpalatkor, jóval azután is, hogy kiszállt az éjszakából. Tudni kell azt is, hogy a beszéd csak feleannyit ér mint a segítség, ez pedig csak feleannyira hatékony mint együttérzés és cselekvés együttvéve. Mindannak, akinek az életútja úgy alakult, tudomásul kell vennie Peter A. Levine traumakutató figyelmeztetését: „A trauma nem az, ami velünk történik, hanem az, amit empatikus tanú hiányában magunkban tartunk.”.
Kissé más terület, de mindenképpen jó tisztában lenni azzal is, hogy érzelmi megpróbáltatások esetén egyfajta neurokémiai zavar is keletkezik. Távolabbról indítva, megemlítjük Tom Finucane, harvardi professzornak a véleményét, miszerint túl sok csábító inger éri a mai embert, emlékezetes megfogalmazása szerint: „Kaktuszok vagyunk az esőerdőben. És mint a száraz éghajlathoz alkalmazkodott növények, mi is fuldoklunk a dopaminban. Agyunk nem a bőségnek erre a világára van kifejlesztve.” Ennek következtében gyász esetén mindkét oldalon elégedetlenség jelentkezik, hiszen erőteljes érzelmi ingerekhez szokott mindkét elme. A gyászoló az érdeklődések relatív szegénysége miatt a barátok érdektelenségre gyanakszik („nem érzékelik a maga súlyosságában a problémámat”), a vigasztaló pedig saját tehetetlenségét éli meg, elbizonytalanodik („nyomorult vigasztaló vagyok”). Gyászának intenzív szakaszán, ha nehezen is, de túljutó középkorú nő mondta, hogy rokonai és barátai egyszerűen nem voltak képesek olyan eleven vigasztalásra, amire az elméje várt. Természetes, tesszük hozzá, hiszen az harsány képekhez, jelenetekhez, üzenetekhez szokott.
Nem tartozik témánkhoz, ezért mintegy zárójelben említjük Daniel Z. Lieberman, a George Washington Egyetem professzorának a véleményét, miszerint a dopamin nem az öröm, hanem a várakozás (reakció a váratlanra) molekulája. Ezért jut olyan nagy szerep neki gyász idején is. Nyugalmi állapotban a dopaminrendszer másodpercenként három-öt alkalommal tüzel, izgalmi helyzetben másodpercenként húsz-harmincszor. Ha a várt jutalom elmarad, a dopamin tüzelési sebessége nullára esik, és ez szörnyű érzés, rettenetes fájdalom. Ez érzékelhető a személyi kapcsolódás elmaradása esetén (visszautasítás, bántalmazás, haláleset, stb.), amikor valaki már nem képes értelmezni a világot, mert fontos személy (vagy érzés, élmény, tapasztalás) hiányzik abból. Bizonyos veszteségek esetén a dopamin elmaradását az idegrendszer igyekszik pótolni, méghozzá: dopaminnal. Magyarán adott esetben kontrollálhatatlan, őrült hajsza indul más forrásainak felkutatására. Ha valaki korábban valamilyen szer, érzés révén örömhöz jutott, azt fogja keresni. Hihetetlen kockázat ez, amit utólag sokan egyetlen legyintéssel elintéznek: begolyózott, elzüllött, stb. Ezekkel az esetekkel valamennyien találkozhattunk.
Rendkívüli, mégis jellemző eset a Buzz Aldriné, aki a holdraszállás után depresszióval, alkoholizmussal küzdött, és volt még három válás, öngyilkossági késztetés és pszichiátriai kezelés. Mindezekről őszinte önéletrajzában, a Magnificent Desolation című könyvében írt: Hosszú hazautazás a Holdról. A dopamin az élményre való várakozás vegyülete, extrém szint utáni kiürülését követően a vágyakozó idegrendszer egyetlen parancsot futtat: még többet. Mindenáron. Amúgy legaktívabb, amikor valami újat ismerünk meg, illetve vigasztalás (mindkét oldal), Istennel való közösség megélése és szerelem esetén. A példákat és okosságokat sokáig lehetne sorolni, de a lényeg röviden megfogalmazható: akinek idegrendszere valamilyen élmény vagy szer révén (rendszeresen) nagyobb adag dopaminhoz jutott, traumatikus helyzetben egyértelműen kockán van a jövője. A gyász illetve a vigasztalás relatív „szürkesége” nem a valóságból származik, hanem elménk illuzórikus megélése egy inger- és médiagazdag környezet mellett.
Egykori szeretet nyoma
Sokadszorra írjuk, hogy a gyász a szeretet reciproka. A korábbi fázis, mármint a szeretet metaforája, hogy valakinek az arca ottragadt a tükörben, ami nyilván nem üveg és foncsor, lényeg, hogy ezt követően a „címzettet folyamatosan ellátta jelenlétével”. A gyász az a fázis, amikor az arc ugyan ott van, de hozzá már nem társul közelség, vagyis a kapcsolatos érzéseket nem fogadja senki illetve semmi. Legtöbben ezt ellentmondásos bezártság-élményként élik meg, az élet szabad, de nincs hová mennie. Nem véletlen, a fentebb említett idegrendszeri folyamatok következtében sokan valóságos fizikai fájdalomról számolnak be, ami a szimptómák alapján egyértelmű pszichés elvonási tünetek, a „tüzelő ideg-pályák hamvadása”. A búcsú pedig az a folyamat, amiben az érintett igyekszik megtanulni, hogy miként éljen az új felállásban, miközben – néha rettenetes erőfeszítéssel – a múlt szépségeit próbálja becsatornázni az eljövendő időbe.
Természetesen nem mindegy, hogy a gyász a szeretet melyik fázisában jelentkezik, ugyanis pl. a tartós szerelem a hangsúlyt a várakozásról a megtapasztalásra helyezi át, a lehetségesekről a valós dolgokra, az elvi megközelítésről a tényekre. Ebben a fázisban a veszteség a fizikai koordináták zavarában mutatkozik, és az anyagi, testi gondok jelentik a fő nehézséget, nem pusztán az érzelmi kötődések megszakadása. A kettő különbsége vágyakozás és tetszés különbségeként is megfogalmazható, minthogy ezeket két különböző rendszer hozza létre az agyban. Elvesztésük külön gyászfolyamatot indukál. Továbbá azt is jelenti, hogy szerethetjük azt is, amire nem vágyunk, illetve gyászolhatjuk azt is, ami kellemetlen volt. Ezek a valóságban „egy térben jelentek meg”, az elme azonban két külön részben őrzi, a puszta emlékezés során nem oltják ki egymást. Ezzel kapcsolatos mondásokat minden felnőtt ismer, illetve valamennyien éltek meg zavarodottságot ellentmondásos bánat láttán.
Ugyanez az eredete annak a felismerésnek is, hogy a szeretet nyomai nem tűnnek el azonnal, jelentőségét idegrendszeri nyomok formájában „benne hagyja az időben”, és ebből lesz az általunk gyászként nevezett nyomasztó utánfénylés. Ennek hatékonysága, egyes szakemberek szerint, jelentős mértékben megnőhetett azáltal, amit az emberiség a 20. század hajnaláig nem ismert. Korábban az időt események összefüggő, természetes illetve logikus folyamataként érzékelték, egyik eseményből következett a másik, aztán egyszercsak megjelent a megvágott film, aminek sokkján idegrendszerünk máig nincs túl. A film hatása pszichés értelemben összetett, de az „idő trenírozása” az a hatás, ami máig hormonálisan megzavarja az agyat, hiszen a való életben azonnal összezavarodik, illetve kiigazít egy elbeszélést, ha abban a folyamatosság nem érzékelhető vagy a rendje felborult. Lényeg, hogy az események láncolatát már nem az időbeliség, hanem egészen más logika szabja meg, nincs egymásután, ami bizonyos esetekben mégiscsak megnyugtató. Elménk viszont bizonyos élethelyzetekben fenyegetésként is megélheti, hogy a jövőben bármikor ismét lejátszódhat a múltnak valamely fájdalmas eseménye, méghozzá éppoly elevenen, mint jelenidejében. Többek között ez is közrejátszott abban, hogy a „filmes nemzedék” érzelmi élete fokozatosan megváltozzon.
Ezzel kapcsolatos néhány megfogalmazás: a szeretet nem más, mint gyász a turbulenciában. A „jól vagyok” gyakran csak annyit jelent, hogy „itt”. „Hagytam, hogy mások azt higgyék, hogy meghalt. Hagytam, hogy élve eltemessék,” írja elveszített társának maradandó emlékéről szóló híres vallomásában Joan Didion. Augustinus is érdekes leírást ad a gyászban megjelenő zavarodottságról. Nem érti, hogyan lehet ennyire szomorú: „Nagy rejtély lettem magam számára, és örökké azt kérdeztem a lelkemtől, miért olyan szomorú, és miért nyugtalanít engem annyira. De a lelkem nem tudta, mit válaszoljon nekem.” „A gyász a szerelem emlékezete. Ez a bizonyíték arra nézve, hogy valaha szerettünk. A gyász az a nyugta, amit a kezünkben lobogtatunk, és azt kiáltjuk a bámészkodóknak: Nézzétek! A szerelem valaha az enyém volt. Jól szerettem. Itt a bizonyítékom, hogy fizetem az árát.” Glennon Doyle Melton
Folyamat, nem egyszeri beavatkozás
A vigasztalás folyamat, nem egyszeri esemény. Éppen ezért nem kezelhető úgy, hogy „elmondtam neki, onnantól kezdve tudja.” A gyász hatása is folyamatos, minden emlékezés pedig mint élénk színnel megjelölt szöveg, önkéntelenül beleakad az elme olyan eseményekbe, amikkel talán nem szeretne tudatosan foglalkozni. Van benne egy természetes, megkerülhetetlen ciklikusság is, ami igazodik a napi rutinhoz. Például reggelente illetve esténként elkerülhetetlen a szomorúság teljes átélése, amikor a külső ingerek alacsonyabb szintje miatt az eredeti probléma teljesen elárasztja az elmét. Ébredés után az élet rutinos feladataival együtt töltődik be a fájdalom, majd a napi feladatok javarészt elfedik, viszont esténként ismét nincs pardon.
Gyászában az ember nem annyira az élet mibenléte miatt kesereg, hanem az élet korábbi megtapasztalása hiányzik, miközben úgy érzi, hogy belső életének „öltözete” egy réteggel kevesebb a szükségesnél. Ráadásul az átélés minden esetben más, mire megszokja és belakja legújabb érzéseit, már meg is változtak, éppen ezért küzdeni sem könnyű velük, hiszen az ellenfél ismétlődően színt vált. Olyan rapszodikusan alakul ez a harcuk/táncuk, ahogy tenger érkezik a partra, ahol egyedi, de állandóan változó formát kap. A gyász is, minden születésnapon, minden ünnepnapon, minden karácsonykor, minden reggel megjelenik, méghozzá mindig másként. Egy hang, egy illat si ablak lehet egy egész érzelmi univerzumra. Mark Nepo írja, hogy a fájdalom szükséges volt ahhoz, hogy megismerjük az igazságot. De nem kell életben tartanunk a fájdalmat ahhoz, hogy életben tartsuk az igazságot.
Szingularitás
Hangzatos fogalom, talán kissé hivalkodó is, mégis találónak tartjuk. Eredetileg csillagászati kifejezés volt, de mára általánosabban használják, és mégiscsak a legpontosabb az állapot leírására. (Sokak elméjében Stephen Hawking ismert tudománynépszerűsítő műve nyomán rögzülhetett). Magyarosabb a „különösség”, de nem olyan erős mint a matematikai hátterű, tudományközi kifejezés. Lényeg, hogy új fejezet kezdődik, olyan egyedi és rendkívüli, amire nem lehetett felkészülni, holott, mint többször leírtuk, az emberi élet természetes része, szakirodalma is bőséges, és gyakran előrejelezhető, legalábbis valamilyen szinten. Közismert, hogy három csoport nagyban befolyásolja gondolkodásunk, illetve önértelmezésünk. Egyike ezeknek a tekintélyek. Élők, vagy múltbeliek, nagyságok, hírességek, akik művészeti, tudományos vagy spirituális területen alkottak. Másik csoport a „mainstream”. Akármennyire is tiltakozunk ellene, hatékonyabban befolyásol, mint gondolnánk. Tömegízlésnek, divatnak nevezzük, holott ez maga a környezet, amihez csatlakoztatjuk nézeteinket, vagy éppen elhatárolódunk tőle. Viszonyunk hozzá mint a madár röpte és az erdő fáinak stabilitása: sosem növik ki egymást. Végül a közeliek csoportja, amelyik tulajdonképpen a legnagyobb hatással van ránk, ahonnan a mintázatokat vesszük az élethez. A szingularitás viszont azt jelenti, hogy valaki eljut ezek hatékonyságának, befolyásának peremére, amit objektív szingularitásnak nevezünk. Másrészt lehet a szenvedésnek olyan szintje, ami már egyáltalán nem hasonlít arra, amit korábban a gyászról tudott, vagy éppenséggel nincs senki aki segítene vagy tájékoztatná. Igazából nehezen elérhető, és érvelése felbosszantja a hétköznapi logikát. Ez pedig a szubjektív szingularitás.
Legtöbb esetben némi zavarodottság megfigyelhető, ugyanis a gyász egyben modellváltás is. A régi már nem illeszkedik a megváltozott világhoz, ez pedig azzal jár, hogy téves előrejelzésekkel él, azt követően pedig rossz döntéseket hoz. Van egy régi mondás: „Nem azt hisszük el, amit hallunk, hanem azt, amit mondunk”. Nehezebb (összetett, elhúzódó, ellentmondásos, stb.) gyász esetén ezért bátorítanak a szakemberek napló vezetésére, vagy legalább önellenőrző kérdőívek kitöltésére.
Az agy a külső világot két régiókra osztja, egyik a periperszonális, a másik az extraperszonális terület. Előbbibe tartozik minden, ami karnyújtásnyira van, amiket azonnal el tud érni, amit kezelni, irányítani tud, ami hatalmában van. A másikba olyasmik, amiket nem tud megérinteni, hacsak nem változtat helyet, nézőpontot, vagy ahogy a gyászban gyakran hallható: világot. Lényeg, hogy veszteség esetén, főként ha az közeli kapcsolatot érint, minden átkerül az extraperszonális mezőbe, nem csupán fizikai értelemben. Kezelhetetlenné válik. Az említett zavarodottság innen eredeztethető, és igazából semmi mást nem lehet ezzel tenni, mint néhány valóságot élérhetővé tenni számára, de alapvetően a folyamat ahhoz lesz hasonló, ahogy a zavaros víz kitisztul: békén hagyjuk. Védett környezet plusz idő. Ezek után nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy az iménti mondathoz kapcsolódó megjegyzést ne fűzzünk ide: ezt javasolják a neves professzorok, és így tudta Marika néni is, minden iskolázottság nélkül.
Egyes szám első személy
Ebben a rövid fejezetben egyetlen témát tárgyalunk. Fontos, hogy tiszteletben tartsuk az érintett jogát arra, hogy miként értelmezi veszteségét, aktuális helyzetét, érzelmi állapotát. Ez az egyes szám első személyű vélemény tiszteletben tartása. Jób kimondhatta: „Az Úr adta, az Úr vette el…”, de helyette ezt más nem tehette meg. Képzeljük, megérkeznek a barátok, és ők fejezik be a mondatot: „áldott legyen az Úr neve!” Találkozhatunk mi ilyen jellegű próbálkozásokkal, de ez a tapintatlanság, érzéketlenség minősített esete. Történnek sebzések akaratlanul is, a legtapintatosabb szó, a legszelídebb gesztus is félreérthető lehet ebben a lelkiállapotban. Mint régi csaták idején, a hadakozó katonák néha bajtársukat is megsebesítették kardjukkal az ellenséggel vívott ádáz közdelem során. A barát ilyenkor saját testével védte meg társát, és sebhintőport szór a vágásra. A szenvedésgazdának a kiváltsága „nevet adni”, ha úgy gondolja, és megfogalmazni, hogy mit gondol az esetről. Egyes szám első személyben. A gyásznak ilyen értelemben nincs deklinációja.
Kötelező szólni?
Amikor valaki gyászol, gyakran fájdalmasan tudatában van annak, hogy még azok által is, akik őszintén törődni szeretnének vele, milyen nehezen elérhető (ld. szingularitás). Mások a feladat nagyságától rémülnek meg, néhányan érzelmi, hitbeli bizonytalanságuk miatt óvatosak. Említettük, hogy mindig lesz olyan személy is, aki tudatosan távol tartja magát a negatív érzésektől, úgy értve, hogy a másokétól, aki nem akar kockáztatni, és mindent megtesz, hogy elkerülje a bánatot. Nem hallott vetésforgóról, és nem varázsolta el a tóba vetett kő után sokáig fodrozó vízfelszín, ami a gyógyító, vigasztaló szavak természeti metaforája kíván lenni.
Ha viszont ott vagyunk, megérkeztünk, vállalkoztunk, akkor semmit nem mondani egy gyászolónak, akivel szemtől szembe állunk, igazából nem udvarias dolog, hogy finoman fogalmazzunk, és a szótlanság ítéletének súlya azzal a viszonnyal arányos, amiben korábban éltek. Továbbá ha a szem könnyben elzoomolt már, az életet a negatív pólus meglegyintette, nem oktatjuk ki, ez alap. Annál is inkább, mert ahol rom vagy könny van, ott történet is van, amibe be lehet kapcsolódni, lehet segíteni kitölteni a veszteség után maradt üres teret. A „valamit mondani” nem hosszú monológokat, kényszerű, ijedt szószátyárkodást jelent, de egy-két rövid mondatot, vagy többet is, a helyzettől és a kapcsolati szinttől függően. Mégis jobb azt átélni, hogy egyáltalán beszélnek az emberhez, mint azt, hogy ugyan mondanak is valamit, de kényszeredetten.
„A csend soha nem gyógyította meg a magányosokat. A csend soha nem vigasztalta az összetört szívűeket. A hallgatás soha nem mentett meg egyetlen életet sem. A hallgatás soha nem jelentett együttérzést. A duzzogás soha nem látta meg a másik fájdalmát. A csend soha nem kért bocsánatot. A csend soha nem érzett bűntudatot. A csend soha nem érzett empátiát. A kommunikáció felfüggesztése soha nem oldotta meg a problémát. A közlés hiánya soha nem zárta le a dolgot. A szótlanságnak soha nem volt lelkiismerete. A csend soha nem értette meg, hogy a Biblia és a benne lévő történetek Isten módszere arra, hogy biztasson: ’Ne hallgassatok tovább, és kezdjétek el gyógyítani egymást’. Kommunikáció nélkül nem válhatsz béketeremtővé. A hallgatás egy passzív agresszív gránát, amit olyan bizonytalan emberek dobnak, akik háborút akarnak, de nem akarnak felelősséget vállalni az elkezdésért.” Shannon L. Alder
A csend többjelentésű, a szándékos és tartós hallgatás viszont a passzív agresszió egyik esete lehet. A jámborkodó képmutatást tévesen nevezik szelídségnek, az üresség szótlanságát alázatnak, a tanácstalanság sutaságát udvariasságnak. Gyakran a hallgatás nem a dolgok tudomásulvétele, hanem az egyéni terv sunyi előkészítése. A tervezett, büntető csend okozza a legtöbb kárt, mert ahol kényszeredett hallgatás van, ott nemcsak a gyászt és a mélységet kerülik el, hanem szeretet-szabotálás történik.
Nyájasság helyett javasolt a gyengédség. Melegség, de nem cukiság, nem ragacsos, kevesebb, mint a barátság, mert az őszintén amúgysem állítható egy friss kapcsolatról. Arcán mégis fényt visz egy találkozásba. Amúgyis hiába erőltetné, az ember úgyis csak annyira tud belekapcsolódni a veszteség orvoslásába, amilyen mértékben korábban érzelmileg közösségben volt az érintettel. A kedvesség nem a legmagasabb mérce, a tapintat már átgondoltabb. Előbbi torz önképet támogathat, és talán sok esetben nem is a másik, az elesett érdekében, hanem önérdekből történik. Az önigazolt létezés sekély, és mint a pangó víz, könnyen algásodik. Természetes, érzelmileg lefedett kedvesség abszolút rendben van, még egy kis rájátszás is, de a nyájaskodás zsákutca. Igazából nem árt egy kis tudatosság, ezért állítjuk, hogy kötelező tapintatosnak lenni, kerülni azt, hogy bármilyen csekély terhet tegyen az érintett vállára. Akár jószándékból is.
Lesznek olyanok, akik azt állítják, hogy ők ismerik a helyzetet, tisztában vannak azzal, hogy mit él át az érintett, hiszen jártak már mélységet. Legyen azért mindenki óvatos aki gyászoló mellett áll, de természetesen van a szavaknak szeretet-növelő képessége, azt kell józanon használni. Ugyanis az illető olyanokat keres, akik nem az értelmezést erőltetik, akikkel beléphet egy hétköznapi pillanatba, ahol védettséget él meg, és többé nem akar onnan kiszállni. Ugyanakkor a vigasztalás, kissé sarkítottan fogalmazva, az egyik olyan szolgálat, aminek kimenetele nemcsak megjósolhatatlan, hanem azt sem lehet tudni, hogy a végeredményben mennyi a szándékos, és mennyi a spontán rész benne.
Ahol beszélgetés van, ott a remény is megjelenik. A helyes szavak nem szögeznek, nem ragasztanak, hanem feloldják és szabaddá teszik a célszemélyt. Gyász és feloldódás egyébként nem versenytársak, hanem aszinkronban működnek, ahogy valaminek helyes és nevetséges értelmezése sem feltétlenül zárja ki egymást. Az emberek általában saját valóságukból szólnak, akkor is, ha nagy igyekezettel próbálnak abból kiszállni, azt meghaladni, és embertársuk gondjára összpontosítani, hogy megfeleljenek a vigasztalás előre definiált stílusának. Szakembereket is csak szakmai tapasztalatuk különbözteti meg mindenki mástól, az empátia-kérdéssel nekik is esetenként és egyenként meg kell küzdeni, nekik is személyes gyászaikból és együttérzésükből, vagy azok mentén kell felépíteni a kommunikációjukat. Ez semmit nem von le sem kompetenciájukból, sem igyekezetükből, nem is teszi kevésbé eredményessé őket, sőt, így maradhat eleven és friss a problémához való kapcsolódás, és legtöbbjük valóban csodálatos szakmai eleganciával és intellektuális arzenállal tudja kezelni a rávetülő terheket.
Szinonimaként használjuk a fájdalmat és a szenvedést, holott különbség is van közöttük. A szenvedés több, mint egyszerűen egy kellemetlen érzés átélése. Ahhoz, hogy valaki szenvedjen, azt is akarnia kell, hogy a kellemetlen érzés megszűnjön (Ben Brady). Sarah Edelman pszichológus a stresszel kapcsolatban említ hasonló különbséget: a stresszforrás az a környezeti nyomás, ami ránk nehezedik, a szorongás pedig ennek a nyomásnak a belső megélése. Ha a gyász végén egy letisztultabb személyiség jelenik meg, akkor mégiscsak le lehet zárni az egész folyamatot egy pozitív értékeléssel. Azonban ahhoz, hogy a gyász jót tegyen valakinek, fogalmazza meg Michael Cholbi a figyelemreméltó szentenciát, szükséges, hogy a fájdalom jellegében és intenzitásában illeszkedjen annak a kapcsolatnak mélységéhez, amelyet a haláleset miatt elveszített. A veszteség természetesen lehet más jellegű is, de a gyász intenzitásának valamint tartósságának összefüggése a veszteség jellegével – mindenképpen olyan szempont, amire érdemes figyelni a vigasztalónak, illetve magának az érintettnek is világosabb pillanataiban.
Az „igazság” kora véget ért, eljött az együttérzés/a részvét/a vigasztalás/a tapintat ideje.
Érzékeny idő ez, különös gyakorisággal képes érvényesülni az „egy csepp tinta egy pohár tiszta vízbe”-jelenség, egy félreértett mondatból könnyen lesz tartós sérelem. Miközben szerettei teljes jószándékkal, próbálják felvonszolni egy érzelmi, kognitív magaslatra, ahonnan a veszteség másként látható. Amikor valaki nagyon beleéli magát a megmentő szerepbe, olyan elgondolás is megfogalmazódhat benne, hogy éles szavai, mint a szike a sebész kezében, egy tályogot nyit meg, amin keresztül a bánat elfolyik. Vagy nem. Legjobb, ha óvatosan mozgunk érintettek környezetében, minduntalan megkérdezve magunkat, hogy nem tévedünk-e, és emlékezni arra is, hogy az érintett számára a szavakban megfogalmazott tartalom érthető ugyan, de jelentése megváltozott.
Ha vigasztalók vagyunk, kerüljük az „igazságra” való hivatkozást, ha érintettek vagyunk, akkor kerüljük az ilyen szándékkal közeledő, érzéketlen embereket. Fagyival lecsorgatott ünneplő ruha fölött üvöltözni a gyerekkel, hogy miért nem vigyázott, holott a gyerek is szenved, talán jobban mint a felnőtt. Nem feltétlenül érintetlenség, kényelem, vagy felületesség miatt nyilatkozhat valaki így, maga a szeretet is eredményezhet olyan homályt, ami megzavarja a tisztánlátást, amint azt ismerjük. Rossz tanács még nem rosszindulat, ahogy a fény hiánya még nem sötétség.
Hogyha a veszteség szokatlan, erőszakos vagy véletlenszerű, nem beszélve arról, ha meghívott (pl. életvitel), hamar kiderül, hogy a hibáztatás ösztönös készségünk. Azonnal szeretnénk rámutatni, hogy hol és miben hibázott az érintett, tekintet nélkül a körülményekre. Olyan, mint egy kimerült hajótöröttnek elmondani az igazságot a víz és a romlatlan emberi test fajsúlyának különbségéről, a cápák természetéről és az emberekhez való viszonyukról, a test hőháztartásáról…, emlékeztetni, hogy „megmondtam”, hogy tudtad, mivel jár ez, hogy nem vagy már gyerek. A rossz stílusú, vagy nem őszinte vigasztalás olyan mint a köszörűkő, a meglevő bánatot élezi tovább, hogy az belülről cafatokra marcangolja magát. Ezek nagyon veszélyesek, de bizonyos mértékben elkerülhetetlenek a gyász folyamatában.
Amire a gyászolónak szüksége van, az a tanúságtétel, egyfajta fizikai és emocionális jegyzőkönyv gyászáról. Aki szeretné újra és újra elmeséli fájdalmát, hátha valaki megérti, elismeri és igent mond arra a világképre, ami a sajátja újabban, és egy megértő és együttérző figyelem olyan megnyugtatóan hatna számára, mintha egy viharos éjszakából behívnák egy békés, meleg otthonba. Ez a világkép természetesen ideiglenes, de erről az illető nem kell tudjon, és nem is kell neki esni, felvilágosítani, hogy jól látja-e a dolgokat avagy sem, vagy hogy jól teszi-e, amit tesz, egyszerűen el kell ismerni érzéseit és támogató magatartással hitelesíteni azokat, de egyáltalán nem kell mindennel egyetérteni, amit állít.
Mindenképpen fontos, hogy a szenvedő ember érzéseit tiszteletben tartsuk, és világos, hogy minden megvigasztalódott szív egy csoda, és hogy szenvedésből, próbából talán túlságosan is sok jut egyes embereknek, de talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a legtöbb élet át kell menjen legalább egy erőfeletti szakaszon. Azt is jó tudni, hogy az emberek vélekedése és viselkedése sokkal nagyobb mértékben függ a befolyásoló szituációtól, mint hajlamuktól. Ahogy egy váratlan esemény során megnyilvánulnak, az csak részben személyiségi kényszer, tekintélyes mértékben a körülmények befolyása.
Hogyan?
A feltehető kérdések száma végtelen: Mit jelent valójában valakit elveszíteni? A gyász minden alkalommal és korban ugyanolyan érzés? Van valami közös minden megélésben? Mindig a fájdalom és a gyötrelem dominál? Mennyi ideig tart? Mennyi ideig kellene tartania? Mi van, ha valakiről nem látszik hogy gyászol? Mi van, ha valaki arról beszél, hogy folyamatos kapcsolatban áll a meghalt személlyel? Hogyan gondoskodjunk magunkról egy ilyen fájdalmas helyzetben? Hogyan közelítsünk a családunkban, vagy a baráti körünkben szenvedő személyhez? Mi a helyzet azokkal az esetekkel, amikkel időnként találkozunk, a bonyolult veszteségekkel, illetve a korábbi ambivalens kapcsolatokkal?
Ha megértjük, hogy az emberek hogyan reagálnak a veszteségre, akkor megértünk valamit arról, hogy mit jelent embernek lenni, hogyan éljük meg az életet és a halált, a szerelmet és az értelmet, a szomorúságot és az örömöt. Van szakember, aki párválasztás előtt állóknak azt javasolja: nézd meg hogyan gyászol, mert az mindent elárul a kiszemeltről. Végül az átélt esetből származhat poszttraumás bölcsesség (poszttraumás növekedés –
Tedeschi és Calhoun), ahogy a szakemberek nevezik. „A dicsőség felhőit vonszolva jövünk a világra,” (William Wordsworth), erre emlékeztetnek a nemszeretem események, amik megtörténnek, akaratunk ellenére. Ugyanakkor mindenkit óvunk attól, hogy bármiféle mesterségesen kreált célt, vagy értelmet társítson a veszteséghez, hogy ideológiát gyártson a természetes folyamat értelmezésére. Megtörténik, nem kértük, nem szeretjük, vele jár az életünkkel, a kimenet szolgálhatja növekedésünket. Emlékezeti a környezetében élőket, hogy figyeljenek jobban egymásra, bármikor jöhet egy kataklizma. Kiderül az is, hogy kire számíthatunk.
Az a tanácsunk a gyászolónak, és közvetve természetesen minden vigasztalónak, hogy ne akarja átugrani a fázisokat, csak azért mert nehezek, és úgy érzi, hogy menten összeszakad. Továbbá hogy ne mutassa azt, ami nincs, csak azért, hogy mások előtt erősnek látszódjon, ne akarjon pozitív életszemléletűnek mutatkozni olyan emberek előtt, akik a veszteséggel járó mélységet nem értik vagy félreértik (pl. a gyásszal együtt járó frusztráltságot, haragot, dezorientáltságot, stb.). Lehet ideig-óráig tagadni a szomorúságot, megjátszani a megtalált békét, de az ily módon kipréselt mosoly sosem igazi, ahogy a menünek sincs tápértéke. Kényszerérett, mondták gyerekkorunkban a koraősszel még zölden leszedett, majd a verandán érlelt paradicsomra. Egyesek szerint a gyász éppen az „önmagukat adni” ideje. Minderről vagy utólag, vagy a második fázisban számoltak be. Vagyis jelentősen csökken az a késztetésük, hogy mások elvárásainak, igényeinek megfeleljenek, vagy hogy magukat jó színben tüntessék fel, és hasonlók.
Mindeközben egy másik kérdés is felmerül, és a szakemberek emlékeztetnek, hogy az érzelmek nem arra valók, hogy „kilebegtessenek”, hogy kápráztassanak, „meglifteztessenek” (grieving bungee jumping), hogy szíveket összekoccantsák, hanem akcióra, menekülésre, felfedezésre, tanácsra. Nem szeretik a pangást, ennélfogva érzelmeket csak úgy tartogatni a szívben, eléggé idegen dolog, hamarosan állottá, poshadttá, taszítóvá válnak. Követelik használatukat, élni, kopni, újulni szeretnének, a „semmi történet” a legrettenetesebb számukra, akkor is, ha sokan ezt tartják kívánatosnak. Igenis gyászban bátran és intenzíven meg lehet és meg is kell élni az érzelmeket. Aki megbotránkozik, nyugodtan elmehet, bizonyára korábban sem tartozott igazán hozzá.
Tanácsot egyébként kap ezret is, hogyan kell túlleni a problémán, a legtöbben saját tapasztalatukat igyekeznek megosztani. Amikor viszont „keresd az élet napos oldalát”, „vedd le a sötét szemüveget”, illetve „hamar túl leszel rajta” és hasonló szlogenek következnek, rövidre zárja a beszélgetést. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szív és a szavak között mindig van egy szakadék. Rendszerint, de nem minden esetben, a szó a satnyább és fáradékonyabb. Viszont a „szedd össze magad” és „tarts ki” felszólítások semmi köze sincs a támogatáshoz, ahogy a siránkozásoknak sincs – mindez csak zavarja és elszomorítja azokat, akiknek amúgy is nehéz. Kívülálló számára nyilvánvaló, hogy a dolgok idővel jobbá válnak, de ezt nem szívesen veszi tudomásul az, aki két kézzel szorítja szívére fájdalmát, és a legbotrányosbb szó, amit ebben a helyzetben hallhat, hogy „elmúlik”. Nyilvánvaló, de még nincs itt az ideje, hogy ezt befogadja. Egyébként szakmai megfigyelés, hogy minden újabb nemzedék pszichés állapota, természetes folyamatként, egy fokkal egészségesebb, mint a megelőző. Mindazonáltal ennek ezernyi igazolását és cáfolatát is lehet hallani.
Váratlansága megzavarja az élet rendes menetét, és az érintett elbizonytalanodik. Azt is megélheti, hogy újra kell mindent tanulnia. Ennek során Thomas Attig megkülönbözteti a „veszteségorientált” illetve a „helyreállításorientált” stresszfaktorokat. Előbbi nyilvánvaló, utóbbi az új készségek elsajátításával, identitásának megváltoztatásával, életében bekövetkező különböző pszichológiai és társadalmi átmenetekkel, valamint önmagáról és a valóságról alkotott gondolkodásának megváltozásával kapcsolatosak. Ezt a dinamikát kiválóan értelmezi a gyásszal való megküzdés „kettősfolyamat modellje”.
Közben hasznavehetetlenné válik mindaz, amit egy elhunyt, szeretett személy jelenlétében az életről tanult, írja Attig. Elbizonytalanodik, hogyan folytassa a mindennapi életet, hogyan bízzon meg abban, és mit kezdjen azzal, ami megmaradt, és hogyan érezhetné magát újra otthon a világban, és miként szeresse azokat, akik vele maradtak. Bizonytalan afelől, hogy vajon talál-e megfelelő segítséget, lesz-e ereje és bátorsága, reménysége és hite, hogy belépjen egy elkerülhetetlenül új világba. Kérdésessé válik számára, hogy hol a helye a világban, vagy hogy egyáltalán van-e még szerepe benne. A halál olyan esemény, amelyben nincs választási lehetőségünk, eltérít minket az életben megtanult útról, és zűrzavarba taszítja életünket. A gyász pedig egy rendkívül összetett érzelmi csomag, amely magában foglalja többek között az élet értelmére vonatkozó kérdéseket, a hit újrafogalmazásának, a testi fájdalomnak próbatételeit, és annyi minden mást. Többek között a haragot is. Az elhunyt iránt, vagy azok iránt, akik nem értették meg a fájdalmát, vagy valami módon akadályozták, hogy elbúcsúzzon, majd kifejezze gyászát. Neheztelés azokra, akik nem képesek tanúi lenni az intenzív fájdalomnak. Hogy mások ünnepelhetnek és nyaralhatnak továbbra is, miközben számára minden megváltozott. Ezekről lesz még szó, csupán ismételten jelezni szeretnénk, hogy mindezek a gyász természetes elemei.
Vigasztalóknak
Ismételjük: a veszteség fájdalma a korábbi szeretet, elköteleződés, bensőségesség, bevonódottság mértékében jelentkezik, a „mérték” alatt mélységet és mennyiséget értünk. Ha valakit vagy valamit mélyen befogadott, azzal összeforrt, érzelmileg összkapcsolódtak, ráadásul alkatilag is érzékenyebb (pl. HSP), sőt, még igyekezett arra is, hogy művelje érzékenységét – nem úszhatja meg szárazon (ez esetben találó közhely!). Ezt természetesen nem mondhatjuk egy friss gyászban levő embertársunknak, hogy hordozza fájdalmát úgy, mint valami kitüntetést, legyen büszke arra, hogy szenved, mert a másik változat rettenetesen ijesztő lenne, a semmi jelenlétére utalna. Holott erről lenne szó. „Szeretnél nagyszerű lenni?… Minél magasabbra akarsz építeni, annál mélyebbre kell ásni az alapot.” Augustinus „A kezdet az, ahol a vég megszületik.” Catherynne M. Valente
Lényeg, hogy ahhoz, hogy megértsünk egy gyászolót, és hatékonyan segíteni tudjunk neki, nem pusztán az aktuális zavarodottságát, szomorúságát kellene látnunk, hanem korábbi kötődéseit is, ami csak elméletben könnyű, mármint mindazokat is tekintetbe venni. Talán nincs lehetőségünk, kedvünk, erőnk megismerkedni egész személyiségével, azt azonban mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy korábbi érzéseinek vektorai mostmár nemlétező valóság fele mutatnak, ami hihetetlen kiüresedettség érzésével jár. Az egész világ lett kietlenné, bár egyes helyzetekben élesebb a fájdalom. Nehezebb esetben ezek az érzések mostantól befele irányulnak, és folyamatosan elműködnek, szűnni nem akaró fájdalmat okozva.
Szokták jellemezni az empátiát mint libidó nélküli szerelmet, amivel kapcsolatban vannak fenntartásaink, ahhoz viszont, hogy egy gyászban élő fájdalmát be tudjuk fogadni, valóban egyfajta szerelmi ihletettség kell. Ennek egyik jele, hogy nem akarjuk megváltoztatni, sem átértelmezni, mégcsak felgyorsítani sem gyászának lefolyását, hanem úgy és olyannak igyekszünk elfogadni, amint önmagát és veszteségét átéli, vagyis nagy óvatosággal és kimondottan áhítattal kívánjuk munkálni az átalakulását.
A legtöbb ember, mondják a kutatók, valamilyen mértékben a misztikus gondolkodás bűvöletében él, valamiféle mágikus vonással ruházza fel gondolatait, javarészt tudattalanul. Eszerint gondolatai nemcsak követik, hanem bizonyos értelemben befolyásolják a körülötte zajló eseményeket, legtöbb esetben természetesen embertársai életét. Témánk szempontjából ez azért lehet érdekes, mert a vigasztalón is könnyen eluralkodhat az illúzió, hogy befolyással bír embertársa érzései fölött. Saját élettörténeteivel, például. Amikor valaki megpróbálja enyhíteni embertársa fájdalmát azzal, hogy megosztja a saját szenvedéstörténetét, az igazából egy mágikus kapcsolódási kísérlet, mégsem értékelhető pozitívan. Ugyanis a gyászoló éppen azt éli meg, hogy gyásza egyedi, és nincs bosszantóbb számára mikor azt hallja, hogy „én is…”. „Velem is…; én is ezt éltem át…” Ő most a fájdalmi korong közepén van, illetve ő van ott, és nem a vigasztaló, aki talán már túl van a vonatkozó érzések peremén. Tehát egy kívülálló fájdalomtörténete nem hatékony, akkor sem, ha az esetek formailag hasonlítanak. A gyászoló attól tart, hogy az ő esetét éppenséggel ezekkel a „mesékkel” el akarják szürkíteni, egyediségét fel kívánják függeszteni, fájdalmát általánossá tenni, ő pedig kikerül a fókuszból, kisvártatva pedig eltűnik a gondviselés radarjáról.
Ugyanakkor direkt beszámoló nélkül is megérezhető, ha valaki ismeri a fájdalmat, maga is „átment a tűzön”, sőt, adott esetben érzelmi háztartását még mindig meghatározza az esemény. Jószándékú tanácsok, megosztott tapasztalatok egy konszolidáltabb időben jól jöhetnek, de az első időszakban nagyon érdemes figyelni a fogalmazásra, és kerülni az „így” kifejezést és szinonimáit, illetve egyáltalán magukat a saját történeteket. Ezek elfogadhatatlanok egy friss gyászban levőnek. Mert nem úgy… Ő egészen másként éli meg, legalábbis úgy érzi, és nem az igazságot, hanem érzéseit kell mélységesen tiszteletben tartani.
Régebbi felismerés (Neil Postman, Amusing Ourselves to Death) már, de újabbak még inkább igazolni látszanak a tendenciát, hogy az emberek már nem beszélgetnek egymással, hanem szórakoztatják egymást. Nem eszméket cserélnek, hanem képeket. Nem javaslatokkal vitatkoznak, hanem jó kiállással, hírességek mondásaival és dolgaival, reklámok szlogenjeivel. Magyarán a valamennyiük által jólismert, személytelen, hangzatos hívószavakkal, jobb esetben metaforákkal. Van persze egy félreértés, amit a netes jótanácsok esetén tömegével láthatunk, hogy az illető személy attól lesz érdekes, hogy mennyi megdöbbentő vagy humoros dolgot említ, az üzenet értékét viszont az határozza meg, hogy mennyi félelmet, vágyat és együttérzést kínál. Érvényesülni látszik az a tendencia, és részünkről ezzel lezárjuk a témát, amit Anna Lembke, amerikai pszichiáter, az okostelefon ártalmainak szószólója, így fogalmazott meg: „A személyes boldogságra való törekvés modern maximává vált, kiszorítva a ’jó élet’ más definícióit. Még a másokkal szembeni kedvesség is a személyes boldogság stratégiájának egyik módja. Az önzetlenség már nem pusztán egy önmagában vett jó, hanem a saját jólétünk eszközévé vált.”
Arra van szüksége…
Arra van szüksége egy gyászolónak, hogy valaki visszatükrözze érzéseit, tartsa tiszteletben egyediségüket, ne építsen belőlük egyfajta ellaposított diagrammot. Nem jövő erőltetése, nem a saját vagy más tapasztalataival való összevetés, nem is a saját hasonló eset megosztása jelenti a megoldást, hanem annak elismerése, hogy amin embertársa átmegy, az megváltoztatja életét, és hatalmas erők dolgoznak benne. Mindenekelőtt nem állandósult érzésekhez közelítünk ilyenkor, hanem egy átalakulásban levő élethez, aminek java része még az érintett számára is ismeretlen. Ahol most ő jár, ahogy most ő érez, az egyedi és titokzatos, és megtisztelő, ha igyekszik megosztani őket, mert biztonságban érzi magát, nem fél attól, hogy az illető megpróbálja úgymond felvilágosítani, gyomrozni, végső soron negligálni és elpucolni eredeti érzéseit, hogy helyettesítse azokkal, amiket egy kívülálló felkínál számára. Mások által átélt érzések, megjárt mélységek és hasonló történetek a gyász első szakaszában tehát nem segítenek, saját történetekre való hivatkozás kontraproduktív. Az érintett életében érzelmi és személyiségi metamorfózis zajlik, ami egyik legtitokzatosabb életesemény, amihez csupán alázattal és áhítattal lehet közelíteni. Semmiféle idegen tüzet ne vigyen oda senki! Kioktatás, tisztátalan szándékok végképp nem odavalók!
Vannak, akik szívükkel tudnak közelíteni, nem értelmükkel, akik nem igazságokat, hanem együttérzést hoznak, akik nem magukat akarják most is előretolni, és elismerik, hogy nem értik teljesen azt, ami az érintettben zajlik. Vannak, akiket az ő fájdalma érdekel, és inkább ők tűnjenek kevesebbnek, ha ez kell, csakhogy rajta segíteni tudjanak. Akik felimerték, hogy a vigasztalás nem kioktatás, felvilágosítás, értelmezés, hogy nincs olyan eszményi állapot, amit mindenképpen el kellene valaki érjen, ahhoz, hogy visszakerüljön a palettára, vagy hogy lenne egy olyan érzelmi és intellektuális állapot, ahová mindenáron meg kellene érkezzen. Tudják és képviselik, hogy a veszteség átélése nem rossz és nem is erőtlenség, hanem olyan folyamat, ami úgymond kitünteti az emberi létezést, ami természetes módon hozzátartozik az élethez, ha már érzéseink vannak.
A neten áradnak a jótanácsok, senki nem tudja milyen eredménnyel, de a szociális média felületein megjelenő tanács rendszerint a közzétevőről kíván valamit mondani, és nem feltétlenül a segítség a kifejezett cél. Mindazonáltal van értelme ennek is, csak tudomásul kell venni, hogy ezek a történetek egy nagyon szűk életkori, személyiségi és lelki sávban hatékonyak, éppen ezért meglehetősen tapintatlanság ezekkel túlzott mértékben traktálni embertársunkat, mert nagyobb esély van az ártalomra, mint a segítségre. Azt is sugallják, konkrét tartalmuk mellett, hogy valakinek tönkre kell menni, össze kell omlani, hogy a csepegős történetek igazolódjanak és révbe jussanak. Azt is, hogy éppen erre van szüksége, mert itt tart, és hasonlók.
Bármilyen esetben, az első fázisban, a krízis idején (körültekintően, és vannak kivételes esetek) engedni lehet/kell, hogy az érintett valakit okoljon a történtekért. Problémák előli kitérés és hamis vigasz ez, de ha csak átmeneti, úgy a magas fájdalom elfedését szolgálhatja. Nem szeretnénk ennek okát most tárgyalni, de nemcsak a harag levezetésének esélyét kapja meg ezáltal, ennél fontosabb dolgok vannak a háttérben. A helyzet az, hogy erre is szükség lehet a gyásszal való megküzdésben, egyfajta szelep és hárítás, ugyanakkor tartalmára nagyon figyelni kell, hogy nem kórós-e. Az élet kihívásainak elviseléséhez szükségünk van pozitív torzításra, általánosan, folyamatosan, emellett nagy stressz idején, mikor valaki a „tengert reklámozza” (sír), a hárítás igenis átmeneti megoldás lehet. Átmeneti.
Együttérző és nem egyetértő empátia
A fenti finom különbségtétel kardinális kérdés a gyászkísérésben. Abban az esetben, ha kifejezett célunk egy érintett érzelmi támogatása, komoly segítség lehetünk, de ne felejtsük, hogy különösképpen az első időszakban gyermeki énállapotban van. Logikai készségei rövidesen visszatérnek, de érzelmi stabilitása még nagyon sokára. A különbségtétel az „és” mentén zajlik, nem pedig a „de” mentén, hiszen utóbbi minden előzményét fölszámolja, bár formailag olyan megtévesztő. Mintha ráadás, kiegészítés lenne, pedig javarészt canceling. Gyakoroljuk egy kicsit: Egészséges vagyok, de… Én nem vagyok rasszista, de… nem azért mondom, de…
Nem gyermekként kezeljük az illetőt, de (tehát, és, mégis) megértjük gyermeki attitűdjeit, ami nem jelenti azt, hogy mindennel egyet is értünk. Fontos tisztáznia, hogy a gyásza, akárcsak a szeretete, egyedül az ő érzése és felelőssége, előbbi amúgyis tovább tart, mint az együttérzés. Megértés és egyetértés tehát, egy angyal röptének két szárnya, nem akarjuk egymás ellen kijátszani, de mégis fontos különbséget tenni. Együttérzés, de nem annyira, hogy beleszeressen fájdalmába, csak lehetőséget adni a megnyilatkozásra, hogy kimondhassa. A meghallgatás már kötés a sebre.
„Érdekes, hogy bár a limbikus rendszerünk egész életünk során működik, nem érik be. Ennek eredményeként, amikor az érzelmi ‘gombjainkat’ nyomogatják, még felnőttként is megmarad a képességünk, hogy úgy reagáljunk, mintha kétévesek lennénk. Ahogy agykérgi sejtjeink érnek és más neuronokkal komplex hálózatokba integrálódnak, képessé válunk arra, hogy ‘új képeket’ készítsünk a jelen pillanatról. Amikor a gondolkodó elménk új információit összehasonlítjuk a limbikus elménk automatikus reakcióképességével, ezzel a neurális képességgel már tudjuk értékelni az aktuális helyzetet, és tudatosan választhatunk egy érettebb megoldást.” Jill Bolte Taylor
Pletykálni, analizálni nem illik, de mi a helyzet a kegyes hazugsággal, ha létezne egyáltalán ilyen, de értjük miről van szó. Az igazság amúgy is „mobile”, megvan az a tulajdonsága, hogy utólag változik, ahogy a mondás tartja. Igazat, szűk értelemben, a tükör mond, de az sekélyes és törékeny, ha pedig másra vágyunk, akkor vállalni kell a kockázatot egy bátrabb, dúsabb, tágabb valóság érdekében. Ebből az is következik, hogy általánosságban bármit megállapíthatunk erről a kérdésről, azt viszont, hogy egyedi esetben mi lenne a helyes megoldás, senki nem tudja előre meghatározni. Mint a szakács, az utolsó fázisban még egyszer megkóstolja a főztét, és beleteszi azt és annyit, amire és amennyire szükség van. És ahány mondat, annyi leves.
Fontos azonban ismételten tisztázni, hogy támogató és nem az igazoló empátia, amire gyászolónak szüksége van. Tanúságtétel, jegyzőkönyv gyászáról, nem pedig egy pislákoló dicsőség halovány ígérete, hiszen ez olyan időszak számára, amiben személyiségének markáns vonásai nyomás alatt, változóban vannak. Ha elmeséli fájdalmát, azért meséli el, hátha valaki megérti és igent mond átmeneti világképére, hogy igazolódjon, ezzel visszanyerje orientációját, és hatékonyabban megküzdessen az előtte tornyosuló kihívásokkal. Éppen ezért nincs értelme nekiesni, felvilágosítani, hogy jól látja-e a dolgokat avagy sem, vagy hogy jól teszi-e, amit tesz, egyszerűen el kell ismerni érzéseit és támogató magatartással hitelesíteni azokat. Hitelesíteni nem tartalmukat, hanem valóságukat! „Hallom, amit mondasz.” „Bölcs dolog komolyan venni a bizonytalanság beismerését – jegyezte meg Daniel Kahneman -, de a nagyfokú bizalomról szóló nyilatkozatok főként arról árulkodnak, hogy az egyén koherens történetet épített fel a fejében, nem feltétlenül arról, hogy a történet igaz.”
Ott állni valakivel egy útelágazás előtt, kétségbeesetten, és szó nélkül átélni a másik tanácstalanságát, aki minden vagyonát elveszítheti, ami ebben az esetben érzéseit és kapcsolatait jelenti.
Nem lehet felgyorsítani
A „gyorsított gyász” képtelenség. Ez is ugyanolyan, mint az emberi kapcsolatok és érzések általában: lusta, lassú folyamat. Gyászoláshoz le kell lassulni arra a ritmusra, amelyen működik, hiszen ha csak az idői tényezőt nézzük, az messze több, mint a jelen, hiszen az csak kézbesítő. A gyászban nemcsak az van benne, ami megtörtént, hanem mindaz, amit nem éltünk, amit szerettünk volna vagy amire vágytunk. Másrészt mintha érzéseinkben is álmok rejtőznének, meg kell várni, míg azok is felébrednek, csak úgy lesz teljes a találkozás, és minden szavunkban egyszerre van benne a nappal és az éjszaka, a bűn és a kegyelem, a szerelem és a hidegség, valóságosan, vagy lehetőségszerűen. Ráadásul érzéseink nem pusztán az elme ügye, egész testünk részt kér belőlük, illetve együtt is adják őket össze. Idegsejtjeink ugyan fürgébbek, de egy érzés teljes átvételére meg kell várjuk, hogy miként dönt szemünk, bőrünk, egész szervezetünk.
Mély átélésekhez nemcsak idő kell, vannak olyan tartalmak, amiket a szégyen hoz felszínre, másokat az önismeret old ki, van amit bűnbocsánat, ami hirtelen egy másik univerzumba repít, és így tovább. Ezek között természetesen ott van a gyász is. Meg kell várnunk, míg a szavak áteveznek az eszmék és érzések tengerén, onnan túlról, ahová vágyaik és kíváncsiságuk elvitte. Átjönnek oda, ahol gyakran nem is part, csak futóhomok várja, amiről a tárgyalt élethelyzetben levők közvetlenül meggyőződhetnek.
Sokan teljes jószándékkal sürgetik, hogy lépjen már túl rajta, szeretnék visszakapni, de tudni kell minden érintettnek, hogy már nem lesz többé olyan, mint korábban volt, de pánikra semmi ok, hiszen a változás ritkán elidegenítő hatású. Ahogy valaki megjegyezte: szeretni igazán csak egy nehéz gyászon átment embert lehet. Természeti képpel élve, modhatjuk megnyugtatásul, hogy a naplemente összes színe megvan, a széljárás nem változott. A gyászából kikászálódó valóban már nem ugyanaz mint előtte volt, de törzsszemélyisége nem változott, újra lehet gyönyörködni benne, ugyanúgy, mint előtte. Ami viszont részéről felmerül, hogy már nem látja értelmét olyan kapcsolatnak, amiben a gyászidő alatt kicsinek, szégyenteljesnek vagy támogatás nélkülinek érezte magát. Gyászoló az, aki bizonyos dolgokat nem tud megtenni, a vigasztaló pedig az, akinek bizonyos dolgokat kötelező megtenni.
Két gyógyulási protokoll
Természetesen ez egy nagyon rövid vázlat, épphogycsak megemlítjük. Egyes szakemberek szerint két egymásnak majdhogy ellentmondó gyógyulási protokoll létezik, de az ellentmondás nem tartalmi, csak metodológiai, egyik legfontosabb különbség az érzelmi folyamatok természetes kibontakozására vetített ritmus. Egyik metódus a fájdalmi mantrák lecserélése. Az apró lépések apoteózisa. Nem lehet a fájdalmat elfelejteni, de a negatív fogalmak elhagyása, és a gyógyulásra utaló mondatok ismétlése lassanként változást hozhat. Ezek hatnak az érzelmekre, amik befolyásolják a döntéseket. Szóval lecserélni apránkét a folyton (belül és kívül) ismételt szövegeket. Miket szoktunk hallani? A teljesség igénye nélkül, és csak a súlyosabbakat említve: nem ezt érdemeltem; miért engedte meg Isten/a sors mindezt?; ha akkor másként…; ekkora fájdalomból nincs kiút; senki nem kíváncsi fájdalmamra; ennyi érzéketlen embert!; nincs már értelme az életemnek. Stb., stb.
A másik elképzelés szerint a rövid, lépésenkénti eltávolodás a fájdalomtól, az önsajnálattól, azzal a kockázattal jár, hogy könnyen visszalép az érintett, ha egy akadályba, nehézségbe ütközik. Ezért komolyabb, mondhatni úgy is, hogy mélyebb változásokra kell törekedni, határozott lépéseket kell tenni, amihez nemcsak bátorság, rákészülési idő, hanem támogatás is kell. Utóbbi nélkül nem igazán sikerülhet az ugrás, amikor valakinek éppen jártányi ereje sincs. Ismételjük, a segítség elsősorban azt jelenti, hogy valaki teljes mértékben elfogadja a veszteségét, sőt, elismeri annak mértékét is, és igazolja traumatikus helyzetét. Ennek nyomán, ezzel az elismertséggel, igazoltsággal lesz képes szembenézni a jövőjével, és ne meneküljön a fájdalmától, ne csupán feljetni akarjon, hanem integrálja a veszteségét életének következő fázisába. A második metódus lényegét csak nagy általánosságban fogalmazzuk meg, ez tehát nem más, mint minden érzelmi és szellemi erő mozgosítása annak érdekében, hogy a veszteséget az illető elfogadja és életének új szakaszába integrálja. „Megvigasztalódni nem azt jelenti, hogy a veszteség nem történt meg, hanem azt, hogy többé már nem irányít minket.” Megan Devine