Wieskirche
Önmagában is gyönyörű lenne ez a vidék, mégis, ahogy mondani szoktuk, ez a templom tette a térképre, nem a térképészek lelkiismeretes munkája. Kevés vadregényes tája van Németországnak, ez az egyik közülök, ahová a hegyi patakok már megpihenni jönnek, de még a jégre gondolnak, ahonnan turisták indulnak felkutatni a természet szépségeinek búvóhelyeit, és ahol az embert már megérinti egy rettenetes kíváncsiság: mi van feljebb. Vagy talán pontosabb lenne így: milyen élmények várnak olyan övezetben, amit soha nem akarok rávenni arra, hogy kényelmemet szolgálja, vagy hogy szeressen engem.
Az Ammergebirge lankáin vagyunk, aminek csúcsai 2000 m fölé emelnek, és kopár gerince már igazi magashegyi karakterrel rendelkezik. Nyáron sokan járnak arra, de nincs olyan csődület, mint Németország legmagasabb csúcsán, a Zugspitzén, ami nem messze van az említett vonulattól, és amin egyszer kötelező megállni minden németnek, ebből viszont következik, hogy általában tumultus van, a főként nyugati, északnyugati szélbe kilélegzett levegő vegyül, a szelfizők köre pedig a legközelebbi horizont. Többség felvonóval érkezik a közel 3000 magasságba, de ez lényegtelen, mert „megvolt”. Néhány nemzedékkel előttünk csak lentről csodálhatták ezeket a csúcsokat, hegyeket, és így lettek a mesék csodavilágát bevezető illusztrációk, az Üveghegyek, amik köré a csodák települtek.
Azt hittem ködből már minden variációt láttam, de úgy látszik nem szabad pontot tenni még a ködformák végére sem, ahogy egy fájdalomról sem érdemes kijelenteni: na, ez lehetett a legmélyebb pontja. Az év jelentős részében jellemző, hogy a völgyekben különös köd bolyong, szó szerint egyedi, ha megtalálnánk valamelyikük címkéjét, azon az állna, hogy „Made in Ettaler…” vagy ilyesmi. Ahol készült, mondhatni völgyek egyedi megrendelésére.
Nem önmagában szép a köd, nehogy erre gondoljon valaki, elrejti az eget, a tájat, de van okunk várni arra a pillanatra, amikor az ismét feltárul. Csábítóbb a táj is, ha időnként elérhetetlen.
Hasonló ahhoz is, mint amikor eltévedünk az erdőben, kétségbeesetten össze-vissza bolyongunk, aztán egyszercsak visszakapjuk az ösvényt, aminek ekkor kifejezetten örülünk, korábban csak használtuk.
Órákat várunk egy-egy meteor-villanásra nyáron, amikor valamelyik csillagról egy gyertyát véletlenül levernek az angyalok, ami a sötét égre vázolja a napkeltét, de a tájnak, égnek ez a bújócskája a felhőkkel, köddel nem annyira népszerű, pedig azok sem akarnak semmit eladni nekünk. Amikor a köd feloszlik, a felhők elvonulnak, és megint tiszta a táj illetve az ég, szépségük egy részétől is búcsúzunk, mert elveszett a világból a titok. Felhők nemcsak takarnak, hanem közelebb is hozzák az eget a mi világunkhoz, a végtelent, mint az angyalok karácsonykor.
Így tárul meg a szépség is, széthúzódik a jelentéktelenség fátyla, a sötétség dús tömegeiben rés nyílik és kinő egy látomás. Egy röpke szünet ez a hétköznapok folyamatában, egy rövid csend, míg a DJ lemezt cserél és megköszönhetjük partnerünknek a táncot. Ez a rövid találkozás azonban elég ahhoz, hogy megszólítson, vagy modernebbül fogalmazva egy kérést regisztráljon értelmünk katedrálisában: hozd be a szívedet!
Az ősz levonult a színpadról, zizzenő avarjával, tüskéken himbáló pókhálóival, és senki nem tudja hova rejtette színeit, és azt sem, milyen érzésekkel búcsúzott. Éles körmű, de amolyan sétaszellő fújdogál, nekünk semmit nem üzen, de az erdő már nyugtalan ilyenkor, feszült, bár látszólag csüggedten bólogat annak, ami következik, mert biztos abban, hogy valami történni fog. Talán szél és hópelyhek tetrise, vagy gyorsan elosonó csapadék, de bennünk is igen nagy a zavar, a bizonytalanság ilyenkor, mikor a levegő már páratartalmával is a vízre szavaz.
A lombhullató fák ágai ilyenkor már csak struktúrák, jelenségek inkább, nem események, látásunk egykedvűen driftel át rajtuk. Mindenünnen az sugárzik, hogy a világ esélytelen, ezért ilyen időben bevallani azt, hogy egy gondolattal, érzéssel nem tudsz megküzdeni, végzetes lehet.
Erdő közelében lakni állítólag nagy lehetőség. Van egy legenda errefelé, hogy élt valamikor régen egy ember, akinek élete és gondolkodása elnyerte Isten tetszését, ezért Ő elmondta ennek a halandónak az élet nagy igazságát, és arra kérte, hogy ne árulja el senkinek, hogy izgalmas maradjon a világ. Ő azonban nem bírta magában tartani, és egy nehéz éjszakán elkiáltotta a közeli erdei tisztáson. Talán csak kipróbálta, hogy működik-e, mert az igazságnak és a szeretetnek kontextusra van szüksége, amit a később tárgyalt „jobban” határozószóval foglalhatunk össze (nem akkor vagy jól, ha szeretnek, hanem ha „jobban” szeretnek, mint…, nem akkor ha gyors vagy, hanem ha gyorsabb, sikeresebb, tekintélyesebb, okosabb, stb…)
A fák azóta is ezt suttogják egymásnak, körbe-körbe a világon, talán talajmentén adják tovább, hol örök kalodában a sötétség. Ezt keresik errefelé az emberek, hátha egyszer meghallhatjuk, a fátyol föllebben, és megismerhetik a nagy igazságot, és ki tudja még mi mindent, ami beszorult és maradandóan ott lapul az évgyűrűik között, mint egy régi szárazság. De az erdő hangja egyre erőtelenebb.
Talán azért szeretjük a szépet, térjek a témára, mert idegen tőle minden erőszak, amikor azt mondod, hogy elfáradtál, nem terhel tovább, szívedre néz, nem a szádra, nem tapogatja gyanakvón izmaidat, hogy nem maradt-e bennük mégiscsak egy kevés erő. Elsősorban nem arról szól, ami látható, hanem arról, ami titokzatosan ott van az életben, ami lehetővé teszi magát a gyönyörködést, ami semmi hasznot nem hajt, mégis nagy erő van benne. Azt meg nem tudja elhinni az ember, hogy ez a rettenetes erő, ami a szépségben lakik, ami belőle kiárad, ne vezetne el valahová.
Vele kapcsolatban sincsenek elvárásaink, nem feltétlenül a formák, az arányok, ábrázolási hűség vagy éppen az felvillanyozó aránytalanság ragad meg, hanem az, hogy bennünk sincs semmiféle kényszer a változtatásra. Nem szeretnénk átfesteni pl. a Mona Lisa-t, vagy bármelyik más alkotást, sem átdolgozni egy kicsit Mátyás lovasszobrát, hanem amint vannak, azt késznek fogadjuk el. Ahogy megismertük és megszerettük. Vagy nem. Szívünket és utunkat éppen az könnyezi be, hogy igényeket támasztunk, amik aztán nem, vagy maradékkel teljesülnek.
Azt érzem ezeken a helyeken, hogy egészen megváltozott a világ, pontosabban az ember bizonyos tekintetben, mióta ezeket az épületeket valamilyen céllal megépítették. Egykor a ceruzáért jöttek az emberek, hogy írna valamit az életükbe, az idő múlásával egyre finomabb vonásokat. Ma talán a radírért jönnek többen.
Egykor a földműves nem hajolt a talaj fölé nagyítóval, mint egy órásmester, nem akarta szétszedni a magvakat, ő más perspektívából nézte a csodát. Az egész áttekinthetetlen gazdagsága, átfoghatatlan működése csodálattal és áhítattal töltötte el. Azt lehet mondani, hogy nekik készült ez a templom is. Mert az ember azért alkot egy ilyen templomot, hogy távol tartsa a közömbösség lassan nyomuló gleccserfalait, vagyis maradhassunk a rácsodálkozás szent állapotában.
Van néhány rokokó épület a környéken, úgy értve, hogy Németország déli vidékén. Rottenbuchban a Maria Geburt templom nekem már sok, de a Seeg-i bájos, aminek építőmestere nem más volt, mint Dominikus Zimmermann tanára. Érdekessége, hogy az 1744-ben készített kórusfreskó az 955-ös augsburgi csatát ábrázolja, ugye ezt nem kell tovább részletezni. A templomhajó mennyezetfreskója pedig a lepantói tengeri ütközetet, amelyik korszakos jelentőségű volt Európa jövőjét illetően.
Szóval szó sincs arról, hogy a rokokó valamiféle mennyei stílust képviselne, hiszen tematikája tele van olyan elemekkel, amik inkább a mitológiára, a történelemre tartoznak. Mintha azt sugallná: „Hallod a szél zúgását, de lefogni nem tudod, hagynod kell hogy átfújjon rajtad és száradó ruháidon.” „Nem tudjuk megformálni a lényeget, de ha valaki ihletetten jön, őszintén, nyitottsággal, valamit megsejthet.” Nem úgy, mint a barokk, amelyik egy kicsit pogány, kicsit erőszakos, miszerint „akkor is hatalmam alá tartozol, ha tagadsz vagy tiltakozol.” És ennek megfelelően öltözködött.
A rokokóról Fra Paolo, vagyis Paolo Scarpi jut eszembe, illetve maximája, amit gyakran hangoztatott: „Soha, de soha nem mondok valótlanságot, de az igazságot sem mondom el mindenkinek.” Zseniális tudós volt, katolikus pap, szerzetes, de egyházának, főként a Trienti Zsinatnak éles kritikusa. Nem ült el a tudományos vita személyéről, munkáiról. Velence önállóságának, a köztársasági formának lelkes védelmezője, állítólagos utolsó lediktált mondatát több világi intézmény jelmondatként használja: „Esto perpetua”, vagyis: maradjon örökre (álljon mindörökké), mármint a köztársaság. Velencében szobra van.
Egy gyönyörű templom nem azt kérdezi, hogy mit hoztál, mint tettük gyermekkorunkban, ha megjött édesapánk a messzi-messzi városból (18 km :)): „mit hozott?”, inkább adni akar valamit, testében, nem szavakban, színek és jelek zizegnek légkörében, és ez a szépség már határos a csendben lélegző áhítattal, ahogy sivatag az óázissal, amiben ajkát nedvesíti.
A szépség, mint a szerelem, szembe jön, és szemből világít. Fénye belakja vonásaimat, és alkalmat ad arra, hogy felfedezzem teljes valóm. Ha éppenséggel nem vakítana, ha nemcsak hunyorogva nézhetném, fényt kapkodva. Hát így történik, hogy ami feltár, azt veszi el amit feltárt, és nem tudod, hogy ami jön, az csoda vagy káprázat.
Hallgatózunk a szépségben, ugyanazt a képet nézzük, van aki azonban többet lát, de nem másutt, hanem magának látásának levegőjében van a többlet, mondjuk így. Amikor pedig távozni akarunk, és úgy fogalmazunk, hogy akkor mostmár hazamegyünk, elég volt ebből, láttuk, amit látni szerettünk volna, nos, akkor egy mélyebb bölcsesség birtokosaként elmosolyodik. Gyanakvóan követjük mosolyát. Ingerültségünk summája, hogy velünk ne packázzon, ha tud valamit, mondja, de ne somolyogjon titokzatosan előttünk! Ekkor bevillan: dehát otthon vagyunk! Nincs hová „hazább” menni! Ahol a szépség lakik, ahol a Megváltó szenvedése fedezi az életet! Kell ennél otthonabb?! Mostmár tényleg mehetünk.
Volt ennek a zarándoktemplomnak is gyermekkora, amikor nem volt ennyire szép, ennyire híres, és akkor is kellett valakiknek szeretni, egészen addig, amíg már ő adhat. Nem mellesleg megjegyzem, hogy olyan embereket keress, vagy olyan társat, ha ez még rád vár, aki szereti gyermekkorodat is. Egy friss rózsa: vallomás, egy hervadt rózsa: történet, egy lepréselt virág: krónika. Tartunk valahol.
Nincs olyan település hogy Wies, temploma mégis van, amiben semmi rendkívüli, hiszen a templom hivatása egy kicsit összekeverni azt, ami már jelen van, azzal ami távoli és láthatatlan, pontosabban az utóbbit belekeverni az életbe. Levett sarukkal állva előtte, még lángolhat is valamelyest, mint egy csipkebokor. Nem akármelyik persze. Azért is jövünk, hogy mondjon valami frisset az életről is, például azt, hogy ég, de nem emésztődik, fluctuat nec mergitur, vagy hogy az élet egy olyan törött váza, ami még egyben van, vagy engedjen a szépség és a fájdalom paravánja mögé tekinteni, hogy a szívünkbe csomagolt vagy tenyerünkben szorongatott imáinkat szabadon engedjük, bátran, nagyokat szégyenkezve.
Ilyen helyeken könnyen honvágya lehet az embernek, ami nem azt jelenti, hogy haza akar menni, vagy el valamilyen varázslatos vidékre, ez a honvágy abból fakad, hogy távoli jelentések közé került. Ahogy a búvár nézi alulról tükörképét amint táncoltatják a hullámok, de tudja, hogy az életét mégiscsak azon a képen túl kell élje, akármennyire is szeretne lent maradni. Ez persze nagyon erőtelen példa a „messzi illatát hordozó jelentésekkel” kapcsolatban.
Egy templom bája, elbűvölő szépsége pontosan erre emlékeztet, hogy ezek szerint életem nagyrészét idegenben töltöm, messzire az otthontól, de következő körben megnyugtat, hogy tulajdonképpen ez mégiscsak rendben van, merthogy a paradicsomi élet azt jelentené, hogy dacolok Isten akaratával, aki kiűzte onnan az embert. Azóta akkor szeretünk meg valakit, ha látjuk benne a megnyíló félelmet és bizonytalanságot, és kéréseinkbe is beleszakadt ennek az átmeneti létezésnek a gyökere, mondjam úgy, hogy szerelme: „Uram tölts el szeretettel, de még ne most!” Tisztelet a kivételnek!
Wies maga Steingaden nevű város külterülete, olyan táj, amit pl. Külsőberek, vagy Tanórok megnevezések takarnak, van is itt néhány gazdaság, a templom melletti épületben néhány pap, akik a templomi szolgálatokat végzik, illetve egy katolikus népfőiskola pár kilométerrel odébb. Mármint épület, a programok hozott anyagból.
Évente mintegy egymillió zarándok keresi fel, írja minden tájékoztató füzet, a templom honlapja. Hát az meglehet, de van már némi hozzáfűznivalóm. Egy busznyi j. turista érkezett, velünk egyidőben, csekkoltuk őket, nemcsak véleményeztük. Egyikünk szerint 3 percet töltöttek a templomban, de majdnem vita lett belőle, én ugyanis öt percre saccoltam az első belépése és az utolsó távozása közötti időintervallumot. Van ilyen is, talán ők mégiscsak kivételek voltak. Még nem jött el a lassú szeretet kora.
A templom alapítása egy 1739 óta létező zarándoklatra megy vissza. A megostorozott Megváltó szobrának tiszteletéből ered, amelyet két premontrei szerzetes faragott a steingadeni kolostorban. Kell legyen ilyen, hogy faragott imádság, ami ugyanúgy formálja a készítőket, mint a kimondott vagy csak szándékolt szavak és gondolatok.
A szobrot 1732 és 1734 között a kolostor birtokolta, a nagypénteki körmeneteken hordozták, néhány év múlva „nyugdíjazták” volna, de egy wieshofi gazda felesége elkérte, így került ide a környékre, ahol az említett kolostor apátjának nyári rezidenciája volt. Az asszony egy júniusi szombat este előtte imádkozott, és úgy látta, hogy a Megváltó szemében könny jelent meg, ami megrendítően hatott a vallásos asszonyra. Naná, hogy szaladt ezt másoknak is elmondani, mert így biblikus. Lenne még egy megjegyzésük, miszerint ha egy kegyszobor előtt tiszta szívből imádkoznak, az…, szóval értjük.
A következő években kisebb létszámú zarándoklatok indultak a szoborhoz, de a látogatók száma egyre növekedett, aztán egy kápolna épült, majd többéves huzavona után megérkezett a templomépítési engedély.
Következett tehát a templomépítés, tulajdonképpen a pusztába. 1745-ben tették le a templom alapkövét, a kórus 1749-re készült el, és oka volt annak, hogy egy ideig ennyivel beérték, ugyanis a rend nem volt biztos abban, hogy szükség lesz-e egyáltalán nagyobb templomra. Kivárja a zarándokok létszámát, mielőtt a templom hajójának építésébe kezdene.
Ekkora azonban már kiderült, hogy folytatni kell az építkezést, és 1754-re elkészült a különös formájú templom is, „egy darab mennyországnak ezen a szomorú földjén”. Dominikus Zimmermann volt az építőmester, fivére Johann Baptist pedig a belsőépítész, mondjuk így, ő készítette a festményeket, amiket freskóknak is neveznek. A kettő között nem tematikában, hanem technológiában van különbség.
Dominikus Zimmermann néhány évet, 1766-ban bekövetkezett haláláig, a templom melletti házban lakott, ahol egy megható szövegezésű tábla őrzi emlékezetét.
„A művészet és a táj harmóniája egyedülálló. Az összes felhasznált művészeti formát és technikát – építészet, szobrászat, festészet, stukkók, faragványok, vasmunkák – az építész úgy egyesítette, hogy a formák és a fény csodálatos összhatását hozta létre. A belső tér dekorációja gazdag és finomságában páratlan.”
A pazar stukkóelemeket Dominikus Zimmermann, a mennyezeti freskókat tehát testvére, Johann Baptist Zimmermann, a bajor választófejedelmek udvari festője készítette. „Az aranyozott stukkófüzérek és a kupolás mennyezet bonyolult trompe-l’oeil-freskója az emberi kreativitás remekműve és a mély hit megható tanúságtétele” – írja az UNESCO honlapján, ugyanis az épület 1983 óta az UNESCO Világörökség része.
Az építési költségek az eredetileg becsült 39.000 fl-ról 180.000 fl-ra emelkedtek (nem vesződöm ismét az átszámítással, a végeredmény úgyis annyi, amennyi, vagyis: temérdek), ami más kötelezettségekkel együtt olyan pénzügyi terhet jelentett, amelyből a kolostor soha nem tudott teljesen kilábalni, egészen addig, míg a sokszor emlegetett 1803-as szekularizáció során a rendet fel nem oszlatták. Erről a szekularizációs történetről hamarosan. Aztán mégiscsak kész lett, amire az ördög keserűt sóhajtott: a francba, megépült!
A templomot 1985 és 1991 között 10,6 millió márka költséggel restaurálták, német viszonylatban elég korán (még nem volt a háborút követő finomépítészet restaurálásának általános ideje), de ne feledjük: 1983-tól számon tartja a neves nemzetközi szervezet, és félő volt, hogy a romló állagú templomtól megvonják a bélyegzőt. Az építészeti elemek fehér színűek, egyes vakolatfelületek enyhén rózsaszínűek, de van türkiz is. A rokokó sem szokott le a hamismárványról, de már elég vakmerő ahhoz, hogy a pilasztereket fehéren tartsa.
Kívülről nézve a krém- és sárgabarackszínű templomépület meglehetősen egyszerűnek tűnik. „Ingyenes?” – kérdezte egy látogató, akivel egy templom ajtajában futottunk össze. Befele tartott. „Érdemes? – kérdezheti, aki először megpillantja. A látogatóknak esetleg az épület különös formája tűnik fel, ha egyáltalán. A templom arányaihoz képest hosszú kórus, filigrán torony (zarándoktemplom, környéken nemigen vannak hívogatásra szoruló hívek), és a szokatlan, ovális hajó. Amikor a látogatók belépnek a templomba, a belső tér pompája viszont azonnal mellbevágja.
A fehér falak és oszlopok miatt a belső tér könnyűnek és felettébb világosnak tűnik. A kórus nagy ablakin beáramló fény az oltárra irányítja a tekintetet, aminek közepén áll a Megostorozott Megváltó szobra, aki úgy van elhelyezve, mintha börtönben lenne, mondhatni fürkészni kell.
Van ebben egy ügyes technika. Mikor belépünk a templomba, a szemünk azonnal alkalmazkodik a hajó belső megvilágításhoz. A kórus azonban bőségesebb megvilágítással rendelkezik, ezért úgy érzékeljük, hogy az világosabb, mint amit a külső napsütés indokolna. A szemünk megnyugvást keres a fényárban, és akkor megtalálja azt a pontot, ahol az aranyba burkolózó, diszkrét megvilágítású szobor el van helyezve.
Hasonló élményben van részünk, ha felfele tekintünk. A hajóban szemmagasságig semmi különleges, fentebb már kezdődik, a boltívek vállánál pedig valósággal kirobban a díszítés. Füzérek, virágok, leveles indák, amforák, puttó- és angyalfigurák, felhők és függönyök keretezik a mozgalmas, színes, mégis finom, merész perspektívájú mennyezetfestményt. Dinamikus, de nem égi lakberendezést láthatunk. Legfelül tekintetünk a kék égbe csobban, ami úgy van megalkotva, hogy elragadja látásunk, utazunk a végtelenbe, közben pedig mennyei jelenetek szemtanúi vagyunk.
A Wieskirche alaprajza egy ovális rotundát és egy félköríves, hosszú kórust kombinál, a rotundát egy galéria zárja nyugaton, a kórust egyfajta csendeskuckók veszik körbe, itt lehet a kegyszobor közelében elmélkedni, anélkül, hogy turisták kereszteznék a szemlélődést. Fehér és aranyszínű kapitálisok díszítik a pilasztereket, hatalmas boltíves tömbök nyugszanak rajtuk, amelyekből az árkádok ívei indulnak. A pillérek között számos ablakon keresztül árad be tehát a fény. Mint egy későgótikus templomba, ahol kétszer akkora ablakok vannak (nem sok ilyen van, egyikük minden bizonnyal a roueni a St. Ouen apátsági templom). Itt viszont bőven marad falfelület, amin alkotni lehet.
A középen lévő lapos boltozat a tetőgerendázathoz rögzített faszerkezet. Tudhattam volna ezt, mégis meglepődtem az első hallásra, annyira hozzászoktam a gótikus boltívek dongás változatához. Sérülékeny szerkezet, be is tiltották a környéken a katonai gépek alacsony és hangrobbanással járó repülését (3 kat. bázis).
A mennyezetfestményen egy trompe-l’œil (szemfényvesztő, hamis 3D) freskón Jézus, a világ bírájaként, egy szivárványon trónol, a keresztre és az oldalsebére mutat. A freskó nyugaton a mennyország bezárt kapuit ábrázolja, amelyek előtt Kronosz, az idő istene legyőzötten fekszik a földön, keleten pedig a világ bírájának üres trónja található. A trónon lángoló kard, korona és pálmaág látható. A trón két oldalán angyalok állnak nyitott könyvvel. Az égi szivárvány alatt Mihály, Gábriel és Ráfáel arkangyalok, valamint Mária látható. A hosszú oldalakon apostolok fekszenek a felhőkön, mint az ítélőbírák. Zenélő és imádkozó angyalok lebegnek, míg más angyalok a földgömböt és a keresztet viszik.
A kórusfreskón szintén angyalok viszik Isten elé Krisztus szenvedéseinek eszközeit – keresztet, megostorozás oszlopát, Veronika kendőjét, töviskoronát, ostort, lándzsát, botot az ecetes szivaccsal. A freskókat tehát Johann Baptist Zimmermann, az építész testvére készítette.
Csak egy pár gondolat a freskó témában. Tehát a freskót, alapértelmezésben, nedves felületre hordják fel, ennek minden hátrányával (időkorlát) és előnyével (bizonyos kémiai képlet szerint összedolgozódik a felülettel). A festmény, az… nyilvánvaló. Itt, a legutóbbi felújítás óta festmények vannak, igazából, eredetileg pedig nem tudom.
A trompe-l’œil az ókort követően a reneszánszban bukkan újra felszínre, nem tudom pontosan hol és mikor. Egyik alkalmazott a S. Maria in Ara Coeli jobboldali első kápolnájára hivatkozott, mint ahonnan indult hódító útjára, azaz felületére, de szerintem az csak egy epizód. Aztán megtelnek vele a főúri kastélyok szobái, úgyhogy, mint várható volt, egy idő után belefárad az emberi szem, és aztán meglátogatjuk a Santa Prassede-t vagy az ariánus keresztelőkápolnát, ahol a képek 1,9 dimenzionálisak, fogalmazzak így, és felkiáltunk: de király!
Zimmermannék a wessobrunni kolostori iskola növendékei. Ennek a bencés kolostornak első romlása 955-ben történt, kell-e részletezni, hogy mi okból? Amúgy ebben a kolostorban benne van a környék történelme. Pars pro toto. Virágkor és hanyatlás, megszüntetés, újrakezdés, aztán a jelen sajátos muzeális légköre.
1600 és 1800 között a wessobrunni iskolában, tkp. az apátság műhelyeiben nagyszámú kézművest és művészt, mindenekelőtt kőművest, freskófestőt, szobrászt képeztek. A wessobrunni mesterek uralták az építészetet, a stukkóművészetet Dél-Németországban, Tirolban és Svájcban. Túlzás nélkül állítható, hogy hatásuk mintegy három évszázadig tartott.
1803-ban a rendet feloszlatták, a monostor épületeinek nagyrészét pedig lebontották a következő évtizedekben. Eladták az építőanyagot tulajdonképpen. Ismerős volt ez a módszer Franciaországból, ahol egy évtizeddel korábban elkezdődött ez a folyamat, errefelé azért jóval szelídebb arcát mutatta. Aztán ami megmaradt a monostor épületeiből, azt kegyeletből valaki megvásárolta 1861-ben, majd 1913-tól egy évszázadra bencés apácák költöztek oda, akik főként szociális munkát végeztek. 2013-tól egy kozmetikai vállalkozás tulajdonában van, aki minden egyházi tevékenységnek szívesen helyet ad továbbra is.
Dominikus Zimmermann miután kikerült ebből a műhelyből, úgy érezhette, hogy még nincs készen, ezért ahelyett, hogy önállóan munkát vállalt volna, tovább tanoncoskodott különböző helyeken és mesterek mellett. Olaszország, Svájc, Füssen az állomások, némelyik nem pontosan dokumentált. Első nagyobb önálló megbízását 1707-ben kapta, a svájci Fischingen kolostortemplomába oltárt készített. Ezzel a művével nemcsak pénzt, hanem komoly elismerést is szerzett, amivel már méltó házastársat találhatott magának, ahogy ez akkoriban működött.
1716-ban Dominikus Zimmermann és családja Landsberg am Lechbe költözött. Az örökösödési háború ekkorra már véget ért, és a stagnálás időszaka után ismét keresettek voltak a művészek és az építőmesterek. Zimmermann a város polgára lett, úgy, hogy a drága honosítási díjat elengedték neki, cserébe azért, hogy az új városháza számára egy rokokó homlokzatot készítsen, az előcsarnokot és a csarnokot stukkókkal díszítse. A városháza homlokzata és a stukkók a korszak legjobbjai közé tartoznak, annyi változás történt, hogy az „új városháza” neve „régi városháza” névre változott.
Ezzel a művével hírnevet szerzett magának a városban, 1734-től tagja lett a városi tanácsnak, 1748-tól 1753-ig pedig három társával együtt polgármesterként tevékenykedett.
Vállakozást alapít, alkalmazottai valamennyien a wessobrunni iskolából származtak. Legközelebbi munkatársa a fia, Franz, illetve említett testvére volt.
Két művét azért még megemlítem, az egyik a günzburgi Frauenkirche, a másik pedig a wessobrunni iskola és a korai rokokó remekművének számító steinhauseni templom, amit gyakran a „világ legszebb falusi templomaként” emlegetnek. Csak fényképen láttam, nem tudok ítéletet mondani. Ha láttam volna sem tudnék persze.
A főoltár a megostorozott Megváltó csodatévő képével adja voltaképpen a templom rendeltetését. A kegyképet egy pompás aranyozott tokban helyezték el. Felette egy pelikán, a saját testében áldozatot hozó Krisztus szimbóluma látható. Az oltárt három pár vörös-fehér hamismárvány-oszlop keretezi. Az oltárkép az Isten Bárányát, Jézus Krisztust ábrázolja egy baldachin alatt.
A „Fájdalmak férfia” elnevezés a Krisztus-kép egy különleges típusára utal, amely a nézőt áhítatra és a szenvedéssel való együttérzésre hívja.
Ez a bizánci művészetből fejlődött ki, ahol már a 12. században készültek ilyen jellegű alkotások. Jézust jellemzően a nézővel szembeforduló, esetleg fél vagy háromnegyed fordulóban, háromnegyed alakban ábrázolják. A feje általában oldalra dől, szeme csukva, vagy részben csukva van, sebekkel borított, keresztbe tett karral, ostorral és vesszőnyalábban a hóna alatt. A Fájdalmak férfia a középkor óta fontos szerepet játszott a népi vallásosságban. A közvetlen szemkontaktus a szenvedő Jézussal, megkínzott testével, esetleg már a keresztrefeszítés stigmáival és a szenvedés eszközeivel – az ostorral és a vesszővel – közvetlen érzelmi hatást kívánt gyakorolni a nézőre. Az áhítatos kép egyszerre szimbolizálja az áldozati halált és a feltámadást.
A „Fájdalmak férfia” a korai reneszánszban is elterjedt, de aztán a 16. század folyamán eltűnik. Lucas Cranach (idősebb és ifjabb is) több alkotást készített ezzel a motívummal, pl. a bécsi Dóm Múzeumban található „Fájdalmak férfia” id. Lucas Cranach festménye, amiről a kép jobb alsó sarkában található híres sárkányos szignó is tanúskodik (a műhelye is használta egy ideig, nemcsak a mester az sk. képein).
Cranach műhelyében, amelyben a festő két fia, Hans és ifjabb Lucas Cranach is dolgozott, több festmény is készült ezzel a motívummal. A művészek előszeretettel variálták a részleteket, például Krisztus kezének helyzetét vagy a kép más részletét. A bécsi példán a félalakos Krisztust sötét háttér előtt, közelről állva ábrázolják. Keze a teste előtt keresztbe téve, ami a szemet a mély oldalsó sebre és a súlyosan sérült bal kézre irányítja. A felsőtestet vérfröccsenések és izzadságpatakok borítják. Jézus a jobb alkarjával a passió eszközeit szorongatja. Az anatómiailag hű testkép és a kifejező arckifejezések Krisztus emberi mivoltát hangsúlyozzák.
Egyik legérdekesebb alkotás ebben a témában a Düreré. Nehezen tudom értelmezni. Lehetne akár „az unatkozó Megváltó” is a címe. Pontosan ezért, érezhetően van benne valami szokatlan, nyugtalanná teszi a befogadót. Már ezzel elérte egyik célját a műalkotás.
Az itteni szobor egy speciálisabb helyzetben ábrázolja Jézust: oszlophoz láncolva, megostorozva. Megostorozott Jézus, talán ez lehetne a korrekt cím, de nem akarok ehhez következetesen ragaszkodni. A szenvedő Krisztus lehet hogy pontatlan, ugyanis Krisztus megváltói szenvedése nehezen megragadható, és egy másik eszközhöz és helyszínhez kötődik, de teljesen képtelenség a kettőt így szétválasztani, az nyilvánvaló. Minthogy az is, hogy a kereszt sokkal egyetemesebb jelkép, nem csupán a testi szenvedésé.
Ebből is következik, hogy a megostorozott Jézus egészen más érzéseket ébreszt, egészen más kérdésekkel ostromol, mint a kereszten függő. Nem is annyira kiindulásnak, mint inkább ürügyként használva kívánok a következőkben elmélkedni Jézus szenvedéséről, hogy miben adhat ez választ, feloldozást.
Ilyen helyekre nem azért jövünk, hogy felekezeti apológiába kezdjünk, okoskodjunk, kioktassunk olyan nézőpontból, amihez hagyományaink, neveltetésünk, logikánk bilincselt. Tiszteletben tartjuk a hitigazságokat, a vallás formái pedig módszerek, stratégiák, ha tetszik, hogy valami módon ápoljanak a hívek egy kapcsolatot, amiben annyi szépség és annyi kérdés van. Lehet, hogy nekem egy könnyező ember többet mond mint egy könnyező szobor, de ez saját probléma, nem szeretném amolyan felvilágosult okosággal beszennyezni azt, ami még megvan. Ha a szerelmet nézzük, ki tudná pontosan leírni? Mert a szív éli meg, az elme meg próbálja értelmezni, ha egyáltalán, a kettő közötti fordításban pedig a tartalom jelentős része elvész.
Sosem értettem a felekezeti villongásokat, nagyon leszűkült lelki élet kell ahhoz, hogy valaki az ellenséget a másik felekezetben, egy másik spiritualitásban vélje felfedezni. Nem a másik felekezetű ember vagy tanítás teszi tönkre a világot, egyáltalán nem test és vér ellen van a nagy küzdelem. Miről megy a vita, hogy „az én mannám tartalmasabb, mint a tied!?”
Jöhetsz ide nagy mellénnyel, hogy „na, hadd lássam azokat a könnyeket!”, de nem lesz ebből sikerélmény. Mert a szobor, a maga nyelvén képes visszaszólni: „nálad vannak.” „Micsoda?” „Isten a könnyeid színe.” „De hát azoknak nincs is színe!” „Pontosan! Látásodat semmiben nem korlátozza. Könnyeiden kívül mégsem lakozik.”
Miért a könnyek? Katolikus zarándokhelyek alapító eseménye gyakran „könnyezés”, protestáns templomokban a Jézus fizikai szenvedésére történő utalás elmaradhatatlan része az úrvacsorának, istentiszteletnek. A lelki igazságok is olyanok, mint az érzelmiek, állandóan ismételni kell az ugyanazt, hogy szinten tartsuk. Mint Alice Csodaországban, teljes erőből kell fusson, hogy helyben maradjon. „Krisztus meghalt és feltámadt”, „értem szenvedett”, illetve hasonló kijelentések állandó ismétlése nem üresjárat, nem felesleges, hanem a hit lélegzetvétele.
Tehát miért a könnyek? A szenvedés egyetemes nyelvében kell keresni a választ, és ez az a kapu, amin keresztül Jézus életébe bárki beléphet. Ez még nem megérkezés, és nem érdem, eredmény, siker, hanem ez is már kegyelem.