Névdicsőítés, Jézus-ima
Népszerű történet (tkp. Tolsztoj-i eredetű) tigris elől menekülő személyről, aki szorongatott helyzetében, egy magas szikla pereméről, zavarodottságában a mélybe vetette magát. Zuhanás közben elkapott egy kiálló ágat, és két veszély között himbálózva, kétségbeesetten segítségért kiáltott. Ekkor egy átható hang hallatszott: „Igen?” Az illető reményt érzett: „Istenem, Istenem, te vagy az?” „Igen,” hangzott a súlyos válasz. Emberünk esedezni kezdett: „Istenem, kérlek ments meg innen. Bármit megteszek!” „Rendben, tanácsolta a hang, engedd el az ágat!” Rövid csend után a bajbajutott kényszeredetten megszólalt: „Nincs esetleg valaki más ott?”
Névdicsőítő mozgalom
(imjaszlavie, naveszlavie, imjábozsie, naimenovanie, onomatodoxia, névimádat, névtisztelet)
Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
A keleti kereszténységben, bizonyos helyeken és periódusban, nagy hagyománya volt a fenti rövid fohásznak, az úgynevezett Jézus-imának. Ennek rendszeres gyakorlása, a beszámolók szerint, olyan élményt adott, mintha valaki harmatot inna, és nemcsak a jelenség kémiája, hanem a technika is sokatmondó, benne a természetben, nyitottan az áldásra, közel Istenhez, a természeteshez, ahhoz, ami csak úgy történik, miközben az ember a feladatait végzi, odahajolva a világhoz, és sosem annyira bőséges, hogy hamis biztonságban kevéllyé válna a szíve. Állandóan ismételni kellett, mintha az áldás érkezésének ez feltétele lett volna. Augustinus is utal a közvetett nyereségre: solvitor ambulando – mozdulva rendeződik.
A Jézus-ima legismertebb változata: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön!” Rendszerint rövidebb változatokat használnak: „Uram, Jézus Krisztus!” vagy „Uram, Jézus, könyörülj!”, ill. egyszerűen „Jézus!” A „névdicsőítő” tanítás lényege, hogy Jézus neve az Ő élő jelenvalósága. Neve nem választható el az Ő isteni lényétől, a krisztológiai formula analógiája szerint, tehát Jézus neve Isten (isteni). Nevében benne van Isten mivolta, nevének kimondásával Isten valóságához érünk, ha néhány feltétel teljesül. Vagy ahogy Hilarion írta: „Az ember azt éli meg, hogy az Úr Jézus Krisztus megtestesült az Ő nevében, azaz maga az élő Úr jelentkezik valahányszor elhangzik az Ő neve.” „Érvényesül”, mint a gravitáció, és ha megemlítjük, hogy a fogalom Newton előtt komoly, ünnepélyes hangulatot jelölt, kissé közelebb kerülünk témánkhoz is.
Mindezek azonban csak közelítések, körülírások. Békességünk Isten ékesszólása, ha megszólalunk, az már fordítás. Az imádság inkább hallgatás és felkészülés a befogadásra, mintsem kérés, mégis, ami megfogalmazódik bennünk, azt mindenképpen ki kell mondani, mert érdekes mód, hangukkal együtt formálódik kérésünk. Az ima gyakran inkább föltakarítani magunk után, semmint útsöprés előttünk, a jövőt Isten kezébe helyezzük, de nyitottá tesszük magunkat, rendelkezésére állunk, és valami mindig történik. Ha más nem, eljön az éjszaka, megszárad a ruha, villámfény az emlékek egyik falán, megcsörren a telefon. Hihetetlen élmény kutatni és megtalálni nyomait. Védekezés a kihívások között, felkészülés, következmények enyhítése, szokások megváltoztatása, mintha üzenné az életnek, hogy problémáid nem fognak meglepni és váratlanul lesújtani. Mi pedig azt ígérjük, hogy ébren leszünk, amikor eljössz vagy megszólalsz. Mint a lélegzet visszafogása a kihívások előtt, ami csupán jelentéktelen testkontroll, mégis annak a bizonyossága, hogy még nincs kicsúszva minden irányítás a kézünkből. A hit nem a kételyek hiánya, hanem azok erőtlensége, pontosabban még léteznek, de már foguk vacog, térdük remeg, bár bámulatosan tartják magukat. Az ima nyelvezete alapesetben költői, és jobban ragaszkodik az érzésekhez, mint a szavakhoz, bár ezek egymás hatása alatt élnek. Inkább összerakni, mint szétszedni akarja Isten akaratát, de a lényeg, hogy szeretné átélni, hogy valaki szereti, mert azzal rögvest kevésbé bűnös. Szóval akkor melyik legyen: „Figyelj, Uram!” vagy „Uram, figyelek!”?
Körülmények
Rövid összefoglalása a korábbi írásoknak. A helyszín Oroszország, a 20. század első évtizede, presto in finale. Ennek az időszaknak szlogenjei, gesztusai, sőt, tervei és álmai is belekövültek az időbe, és az utókor számára ezek örök kihívások, minták, kísértések maradnak, egyéni és önkényes érzelmi rajzolatban. Egy nagy kiterjedésű és tekintélyes múltú ország vészjósló csilingeléssel kezd szabadesésbe, kisvártatva súlyos zúzódásokkal ér földet, de már amúgy sem tudott volna hegek nélkül változni, ahogy maliciózusan megjegyezte valaki: kérdés nem a sebződés volt, hanem az, hogy állva vagy fekve. Hiába kezd észbe kapni az egyház, a legtöbb polgár szívéről lecsúsznak a szép szavak, – és ekkor a mártíromságnak már nehéz útját állni. Vége fele még az látszik, mintha az egyház megpróbálna minden anomáliát egyszer s mindenkorra elsimítani…, dehát ezek csak értelmezések, és annyi jó tanácsunk lenne még… Mások szemében viszont éppen vitalitása volt a botrányos, a terveit végrehajtani képes potenciálja volt a zavaró… Aztán valóban új fejezet kezdődött, és érdemes megfigyelni Paul Ricoeur megjegyzését: „Az ember az etikai világba a félelem és nem a szeretet által lép be.” Furcsa ilyet mondani, de a korábbi lírikus világot a törvények világa követi. Olyan-amilyen lírikust, olyan-amilyen törvényi.
Túlzás nélkül, és nem az ismeret „megkésett arroganciája”, „koron túli bátorság és bölcsesség” mondatja ezt, hogy az országban hihetetlen zaklatottság, zűrzavar, kapkodás volt tapasztalható. Egyházi körökben, buzdításokban rendszeresen és számtalan variációban (lelki, katonai, stb.) szerepel az „orosz nép spirituális küldetése” teória (történetünk valamennyi szereplőjének írásában), de az többnyire kétségbeesett menekülés a saját árnyékuk alól. Amúgy a messiási küldetés menten elavul, ha sorsából erővel próbál kitörni. A vallás erőssége éppen az, hogy ami elmúlt, az pont úgy kellett történjen, és hogy nemcsak megesett, hanem valamilyen értelemben értékes is volt, de hogy felülről is vezérelt volt, arról csak első személyben beszélhetnénk.
Véletlenül találtunk a témára. Úgy, ahogy a viccben is van: Egy vidéki zsidó férfi felutazik Budapestre, pajesszel, kaftánban, ahogy kell, és valahol a Deák tér környékén megszólít egy hasonló öltözetű férfit. „Bocsásson meg uram, nem tudja véletlenül, hogy merre van a Dohány utcai Zsinagóga?” A másik tetőtől talpig végigméri, majd útbaigazítás helyett: „Véletlenül? Véletlenül??!”
Szóval így véletlenül, egészen le a gyökerekig. Maga a konkrét tanítás tulajdonképpen lelkiségi kuriózum, egy számkivetett lelkiség tulajdonképpen, minthogy a keresztény tanítás nem csupán egyetlen uralkodó mintában létezhet. Mellékesen azt is megtanulhatjuk, hogy az egyház hatalmi struktúra is, Isten képmásáról szóló tanítás sérülékeny, tanbeli ellenszenv esetén felfüggeszthető, az Isten előtti egyenlőség jelentése pedig egyszerűen a hivatalos fogalmazása arról, hogy egyesek kiváltságosnak gondolják magukat. Ugyanis aki ezt a gondolatot a társadalomba bevezette és garantálja, az minden, csak egyenlő nem lehet, legalábbis bizonyos tekintetben. Ahogy Chris Hedges írja egy megismert tekintélyes körről: szerették a szegényeket, de nem szerették a szegények szagát. Azaz a nyomorúságot fel lehet dolgozni elvont tanításban is, de megélése azért egészen más, ahol a fájdalom szurdokvölgyei, a kétségbeesés ujjlenyomatai ténylegesen jelen vannak, a kilátástalanság vak árkádjaival körbevéve, hogy még csak ki se lásson, az a szituáció azért egészen más, mint elméletben egyetérteni vagy akár szeretni. Azt láthattuk Oroszországban, hogy ezekben az évtizedekben a díszes és csillogó tanítások, a tetszetős elméletek már nem segítenek, mert ezek már nem elegendőek a tömegek által érzékelt nyomor felszámolására. Csak szavak azok, amik olyan üdék és tiszták, mint a szelíden vonuló bárányfelhők az üszkös, szennyezett földek fölött, gondolatok, amik egyetlen mozdulatot sem indukálnak, amik nem érkeznek meg sehova, nem szabályoznak, nem is érintenek semmit, csak kapcsolat nélküli, szépen csíszolt kinyilatkoztatások, amik a közömbösséget növelik, a távolságot, amik tovább kápráztatják a nyilatkozók látását.
Továbbra sem igazán foglalkoztat a korabeli „névdicsőítő” vita tematikája, mint olyan, esetében javarészt szinonimák között kellene válogatni, úgymint igaz és helyes, tetsző és szép, értékes és tartalmas. Vagy pedig túl széles szövésű számunkra a hálója? :(. Természetesen fontos kérdésről szólt, de misztikus vagy hasonló karakterű megtapasztalásokat nincs értelme dogmatikailag elemezni, mitikus képlékenységüket, elvont, fiktív, merev logikai beszámolókká alakítani. Olyan lenne, mint kiszárítani egy egész tavat, hogy kifogják belőle a kapitális halat. Ha már jogosultságot szerzünk felekezeti alapon megválaszolni a nagy kérdéseket, akkor bármi megtörténhet. Ahogy a legendás amerikai államférfi mondta, az Északi-sarkra pontosan észak fele kell menni, de ha oda akarsz jutni, nem mehetsz egyenesen. Nyitott szívvel kellene járnunk, ehelyett gyakran az történik, hogy „nem mi látjuk rosszul, hanem a tények nincsenek rendben” :). Ne aggódj, hogy hová keveredtél, a helyzet fokozódásával a beszámolód csak érdekesebbé válik :).
Mozgalom
A XX, sz. első évtizedének végén megjelent a „névdicsőítő” irányzat, néhány év alatt hihetetlen ismertségre és népszerűségre tett szert, lelkisége letarolta az athoszi orosz kolóniát is, amibe akkor mintegy 3500 szerzetes tartozott. Az említett imának önmagában is megvan a maga lelkisége, igen, egy rövid mondatben annyi minden benne van. Hilarion szerzetes szerint bizonyos kolostorokban a Jézus-imát, a vele járó eksztatikus élmények (delírium, ahogy írja) miatt, be is tiltották, mert tartottak annak „rendbontó” hatásától, miközben másutt nem is hallottak róla. Valóban a palamita hagyományban volt egy sajátos pszichoszomatikus technika a Jézus-imához rendelve. Ugyancsak idézett örökfogadalmas szerzetestől való a téma rövid összefoglalása, amit ezúttal igénybe is veszünk, miszerint Jézus nevének kitartó invokációja által az ember olyan állapotba juthat, amelyben Isten nevét magával az Úrral azonosnak érzi. Ezt az állapotot elérve maga is részesül Isten tulajdonságaiban, teremtetlen erőiben. Ez nem más, mint a megistenülés hagyományos keleti keresztény tanítása, amire később röviden kitérünk.
Kronstadti János (+1908, az emigráció által a hatvanas években, az Orosz Ortodox Egyház által 1990-ben szentté avatott) hihetetlen hatású, világnézetében némi ellentmondást is hordozó kronstadti (igen, ahonnan a „magasságunk” származik) parókus írásaiban többször találkozunk hasonló szellemiségű megfogalmazásokkal, és tulajdonképpen emberileg tőle indult az egész. „Az Úr neve… legyen számodra maga az Úr helyett… Az Úr neve maga az Úr… Amikor elgondolod magadban, vagy kimondod Isten, vagy az Úr Jézus Krisztus nevét, akkor abban a névben benne van az Úr egész lénye, az Ő végtelen jósága, határtalan bölcsessége, megközelíthetetlen fénye, mindenhatósága, változhatatlansága. Istenfélelemmel, hittel és szeretettel közelíts gondolataiddal, és érintsd szívedet ehhez a mindenütt létező, mindenható, mindent irányító Névhez. Ezért tiltja Isten parancsa szigorúan Isten nevének hiábavaló használatát, mert az Ő nevében Ő maga van jelen… Az Úr neve maga az Úr, Aki mindenütt jelenlévő és mindent betöltő Lélek… ezért kell a szót határozottan tisztelni, mert még a névben is ott van az egy és oszthatatlan Úr, aki mindenütt jelen van és mindent betölt. Ahol Isten nevét hittel ejtik, ott erő jelenik meg, Isten neve maga az erő. Isten Igéje ugyanaz, mint maga Isten… Isten neve maga az Isten.” Kronstadti János meghalt mielőtt ez a vita kirobbant volna, és az gondolatait gyakran a szövegkörnyezetből kiragadva használták. Magyarul megjelent könyve: Életem Krisztusban. A honlapunkon levő szöveg nem a magyar fordításból származik.
Következő szereplő Hilarion (Domracsev, 1845 – 1916). Valahol a Kaukázusban, a mai Dombai síparadicsom környékén kezdte el írni A Kaukázus hegyein (На горах Кавказа) című könyvét. 1. kiadása 1907-ben jelent meg, Batalpashinsk (mai Cherkessk) városában; 2. kiadás – 1910; 3. kiadás – 1912. Ez a kiadás már jelentős példányan készült, és Elisaveta Fjodorovna nagyhercegnő, a későbbi mártír, akinek földi maradványait állítólag az Olajfák Hegyének nyugati lejtőjén levő, látványos Mária Magdaléna templom őrzi, szóval az ő támogatásával adták ki a híres Kijiv-Pechersk Lavrában. A könyv mintegy öt éven át általános elismerésnek és tiszteletnek örvendett, rendkívül kelendő volt, és eljutott Athoszra is, amint arról részleteseben írtunk. Azt követően feljelentés érkezett, amit hivatalos vizsgálat követett az Orosz Ortodox Egyház részéről. Több fordulata is volt az ügynek, de a könyvet végül eretneknek találták, és a Szent Szinódus a kinyomtatott példányok megsemmisítését rendelte el. A tízes évek eleje-közepe, presto in finale tehát. Más rendben pedig az igaz tanítás ezek szerint a megfogalmazása és valamely hivatalos intézmény reakciója, azaz a számolás és a mérés közötti időszak. Ebben a tengerben voltak kegyelmi szigetek is, olyan gesztusok, helyzetek, amik egy évszázaddal később is megdöbbentenek, hol alulról, hol felülről.
Hilarion végül megkeseredve hunyt el, amint arról már volt szó, életének fő művét és szolgálatának értelmét látta összeomlani. Erről a periódusról is maradtak dokumentumok, és azokból is szemléztünk. Egyetlen seben át is elszivároghat az életöröm. Ismeretes, hogy a megbocsátás egy döntéssel kezdődik, a harag eleven lángját követő szürkületben, pontosabban akkor, mikor nyilvánvaló, hogy az élet a sebződés ellenére is „mehet tovább”. Ez nem azt jelenti, hogy minden visszaáll a régi menetébe, hogy nem fog hiányozni valami az életből, nem fogja azt érezni, hogy fogyatkoztak lehetőségei, egyáltalán nem. De anélkül, hogy valamilyen szinten megélné, hogy „az élete megy tovább”, a megbocsátás nem kezdődhet el. Találó Anne Lamott megállapítása: „A megbocsátás azt jelenti, hogy feladunk minden reményt arra, hogy jobb múltunk lett volna.” A továbbiakban mindehhez illeszkedő cselekvés kell társuljon, máskülönben nem történik elmozdulás, hiába az elméleti készség, a megbocsátás ugyanis ambulatórikus. A megbékélés viszont külön történet, korábbi döntésre és lépésekre épül, viszont vele ellentétben, igazából soha véget nem érő folyamat. Egyáltalán nem biztos, hogy életünk során szerzett valamennyi sérelem esetén eljuthatunk a kezelhető, hordozható szintig, vagy ahogy mondhatnánk, az „ölelhető” mértékre. Másrészt pedig olyan jó megsértettnek lenni, sokakat valósággal feldob a szituáció, átélik mélyen a különbejáratú igazukat, lubickolnak az önigazolódás langyos vizében, mit alulról a pokol tüze melegít, és ez az állapot egyfajta erkölcsi felsőbbrendűséget is kínál. Visszatérve, Hilariont túl késői életkorban érte a méltatlan támadás, egy 20. századi, idős szerzetes számára az, hogy eretnek, igencsak lesújtó hír, mégha nem is járt ez akkor már közvetlen fenyegetettséggel, de a hatóság mégiscsak sajátos módon tudta kifejezni nemtetszését, ami az érintettben így visszhangzott: „fertőzött vagy!” Ne felejtsük, hogy könyve korábban tízezres példányszámban fogyott, az eretnekség vádja a teljes könyvet érintette, ami szépirodalmi értelemben is mészárlás.
„Amikor egy ember, Isten indításából, éjjel-nappal, minden erejével, fáradságot és időt nem kímélve Isten nevét hívja segítségül a Jézus-imával: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön! – természetesen az összes evangéliumi parancsolatot is teljesíti…, valamint tudatában van bűnös állapotának, illetve Isten jóságának, és amikor a szíve megérett rá, csodálatos dolgot fog tapasztalni. Azt éli meg, hogy az Úr Jézus Krisztus megtestesült az Ő nevében, azaz maga az élő Úr jelentkezik valahányszor elhangzik az Ő neve. Az Úr személye és az Ő neve olyannyira eggyé válik, hogy lehetetlen egyiket a másikuktól megkülönböztetni. Világos is, hiszen az Úr Jézus Krisztus a mi emberi természetünket felvette az Ő isteni személyébe, és az Ő testében lakik az istenség egész teljessége (Kol. 1:19.),” írja Hilarion (Domrachev). A sztarec megjegyezte, hogy a Jézus-ima gyakorlása négy pilléren nyugszik: az igazi alázatosság ápolásán; a különbségtevés és feltétel nélküli felebarátai szereteten; a test és a lélek tisztaságán; és az igazi bűnbánaton.
„Az egész keresztény istenfélelem, de tulajdonképpen minden, ami az imádság körébe tartozik: kérések, hálaadás, dicséret, szívből jövő sóhajok, hit, remény, szeretet, egyszóval a lelki élet minden tartalma az Úr Jézus Krisztus nevében egyesül. Nem állítjuk, hogy könnyű megérinteni az istenséget Jézus Krisztus nevében, és ez nem is az ember erőfeszítésének eredménye, hanem Isten ajándéka, méghozzá a legdrágább, mert ezáltal valósul meg az Úrral való igaz közösségünk, szívbeli egyesülésünk, ami minden lelki lény vágya és legvégső célja. Itt lelkünket mintegy elárasztja Isten jelenlétének boldogító érzése, és szívünk ténylegesen egyesül Krisztussal, aki az örök élet adományozója,” írja, és ugyancsak könyvéből van az alábbi idézet is.
„Amikor felment, a földön hagyta mindenható Nevét, tele kegyelemmel és igazsággal, kijelentve, hogy Nevének pontosan ugyanaz az isteni tekintélye, hatalma és tulajdonsága van, mint neki magának, a Mindenható Istennek. A tanítványaival folytatott utolsó beszélgetésében, amikor együtt volt velük az Olajfák Hegyén, ahonnan tiszta testével együtt felment a mennybe, többek között ezt mondta: Az én Nevemben a démonok kiűzhetők, a kígyók nem ártanak, és ha halálos italt is iszik közületek valaki, az sem fog ártani neki. Ha pedig kezeteket ráteszitek egy betegre, az meggyógyul.”
Hilarion, mielőtt írását nyomtatásba adta volna, elővigyázatosságból számos „tekintélyes és teológiailag művelt” személynek levelet írt, elküldte a könyv egyik előre kinyomtatott példányát, és kérte véleményüket. A legtöbben nem is vették a fáradságot hogy reagáljanak, akik pedig válaszoltak, azt írták, hogy nem érzik magukat illetékesnek a kérdések megválaszolásához. Egyházi hivatalos körökben kevésbé, de szerzetesek, főként apácák körében később rendkívül népszerű lett az írása, de tesztelésre úgy tűnik nem szerencsés réteget választott. Bár meggyőződött arról, hogy nézetei legalább nyilvánvalóan nem tévesek, mégis óvatosan fogalmazott. Az „Isten neve maga Isten”, illetve a hasonló megjegyzések legtöbb előfordulását a „mintha” vagy a „hívő számára”, vagy a kettő kombinációja keretezi. Az „azonosság” kifejezés sokak számára félrevezetőnek tűnik, akárcsak azok a szavak, hogy Isten neve „mintha megtestesült volna” a Jézus-imádság által. „A Kaukázus hegyein” című könyv szerzőjének szavaiban azonban Istennek és Jézusnak nevükkel való teljes azonosulását látni csak nem egyenes szándékkal, vagy nagy megerőltetéssel lehet. Nullius in verba. A szövegkörnyezet alapján nyilvánvaló, hogy az élmény az imádkozó személy tapasztalatára épül, aki azt éli meg, hogy Jézus Krisztus nevének segítségül hívása az Úr jelenlétével, pontosabban az Ő jelenlétének megélésével összefüggésbe hozható, és olyan lelki források fakadnak meg, amikre korábban nem volt példa, és nem is volt fogható megtapasztalás. Ez az érzés nem „észbeli megfontolásokon”, hanem a „szív érzésén” alapul, a kettő közötti feszültség a félreértés és a szenvedés forrása.
Könyve egy találkozással kezdődik, amit korábbi írásunkban közzétettünk, más részletekkel együtt, jelezve, hogy a kaukázusi tájak leírása szépirodalmi színvonalú. A bevezető fejezetben egy Desiderius nevű idős szerzetes beszámol lelki tapasztalatairól, hogy tizenöt évi szüntelen imádkozás után, „hirtelen felfedezte”, hogy az imaszavak fizikai kimondása már nem szükséges, „az ima magától működő mentális folyamattá változott”, vagyis „az elme összeállt az ima szavaival”, és az Úr jelenlétét érezte bennük. Hilarion, örökfogadalmas szerzetes tanítása is ebből táplálkozik, abból indul, hogy a „Jézus” név nem pusztán emberi név, amelyet a Betlehemben született isteni gyermeknek önkényesen adtak. A mennyben egy Isten van, és ha a „Jézus” név mennyei eredetű, bizonyára isteni tulajdonságokkal rendelkezik, mert semmi teremtett nem lehetett ott. Az Úr Jézus Krisztus neve nem választható el az Ő legszentebb Arcától, ami becsatornázta a világba Isten dicsőségét.
Hilarion tanítása szerint Jézus Krisztus neve, az Ő jelenléte nyomán, minden keresztény jámborság forrása, az Ő nevére épül a keresztény hit teljessége, az istentisztelet és az imádságos élet. Ez a gyökere és alapja minden kegyességnek. Nem kezd teologizálni, ezzel csak elvonttá tenné a gondolatot, vagy kifacsarná, mintegy úgy szorítaná a kezét, hogy elfojtaná szívverését. A hosszú és buzgó imaélet, összeszedettség, Isten akaratának figyelése, az aszkéták tapasztalata megerősíti a megérzést, és igazolja ezt a kijelentést, az ő feladata, mondhatni küldetése az volt, hogy ezt megerősítse és nyilvánossá tegye. Jézusnak az Ő szent nevében való jelenlétéről szóló tanítás azoknak az aszkétáknak az imatapasztalatán alapult, akik a Jézus-ima kitartó ismétlése által felismerték a benne levő erőt. Volt egy közös, részben megosztható élményük, hogy Jézus nevében maga Isten van jelen, egész lényével és valamennyi örök tulajdonságával. Ez csak így mondható, és belőle csak ennyi elmondható a szavakkal, amik időnként a vallásos élmények akadálypályája. Alapvetően nem a gondolat jelentéséről lenne itt szó, hanem azt a lelki tapasztalatot lenne érdemes megismerni, amiből tanítás kinőtt.
Az egész témáról igen meglehetősen empatikusan írt Hilarion (Alfajev), volt budapesti és magyarországi metropolita, Az egyház szent misztériuma c. könyvében. Az írója először zeneszerzőként mutatkozott be, még magyarországi küldetése előtt. Később igen magas tisztséget viselt az Orosz Ortodox Egyházban, témánkkal kapcsolatos írása hihetetlen tapintatos, körültekintő, de egészen apró részletekbe nem bocsátkozik. Nincs magyar fordítása, de valamennyi környékbeli ortodox nép nyelvén megjelent. A metropolita karrierje néhány éve váratlanul megtört. Az orosz lelkiségi irodalom egyik gyöngyszemét, a 19. sz. nyolcvanas éveiben íródott, A zarándok c. könyvet magyarra dr. Korzenszky Richárd bencés perjel fordította. Ismeretlen szerző műve.
A nyugati keresztény lelkiségre szinte semmilyen hatással nem volt, bár két kortárs követője nyugaton is ismert, a tragikus sorsú polihisztor Pavel Florenskij, illetve Szergej Bulgakov. Két állítás egyszerre lehet igaz rá: idegen a nyugati misztikától, másrészt akár be is illeszthető abba, legközelebbiek talán Hildegard von Bingen, Nicolaus Cusanus, Teuler, Keresztes Szent János, Paul Gerhardt, de mindez kissé erőltetett. A nyugati párhuzam nem segít a megértésben, hiszen a gondolat mögött egy olyan életvitel, ill. hitéleti gyakorlat áll, ami aligha utánozható, és egyre kevésbé megérthető, mivel a Jézus-imában elmélyedő ember nem 21. századi alkat. Enélkül azonban, meglehet, hogy az egész értelmezhetetlen, pusztán egy újabb kényes lelkiségi buborék.
Az Isten nevének eredetére vonatkozó kérdést Sz. Bulgakov az Isten lényege és energiái közötti palamita megkülönböztetés összefüggésében vizsgálta. Isten lényege transzcendens, kifejezhetetlen és megnevezhetetlen, amit a keleti hagyomány talán még inkább hangsúlyoz, viszont ezt kiegészíti azzal, hogy Isten lényével és lényegével ellentétben az ő energiái intenzíven és hatékonyan vesznek részt a világ életében. Isten neve az isteni energia megtestesülése. „Isten kinyilatkoztatása a világban Isten cselekvése, az isteni energia megnyilvánulása, nem a világ számára transzcendens lényeg, hanem az Ő energiája az, amit mi Istennek nevezünk.” Ebben a formában a palamita tanításba ez tökéletesen beilleszkedik, annak ellenére, hogy az eredeti, a 13-14. században csúcsra jutó mozgalom a hangsúlyt máshová teszi.
A neves XX. századi ortodox tudós, Alekszej Loszev így foglalta össze a névdicsőítés tanát: a) „Isten neve Isten (teremtetlen) energiája, amely elválaszthatatlan magától Isten lényegétől, és ezért maga Isten. b) Isten azonban különbözik energiáitól, ennélfogva nevétől is, ezért Isten nem azonos nevével vagy általában egy névvel.” Isten teremtetlen erőire vagy energiáira vonatkozó tanítás nem Gergelytől származik, de kidolgozottabb formában, általa kerül az ortodox egyház késői hagyományába, 14. században. Palamasz Gergely foglalta össze a heszüchiaszták tanítását is, amire röviden szintén kitérünk.
Az 1920-1930-as évek orosz emigrációjában a tanítással, mint említettük, Bulgakov foglalkozott, A név filozófiája c. könyvében. Bulgakov először 1920-1921-ben írt a témáról, majd a 40-es évek elején visszatért hozzá, a könyv 1953-ban jelent meg, 9 évvel a szerző halála után. 1928-ban a Szovjetunióban sokan ragaszkodtak a „névdicsőítő” álláspontjukhoz, és teljesen megszüntették a közösséget a hivatalos ortodox egyházzal, de erre akkor már alig figyelt fel valaki. Nehéz idők jártak az egyházra is arrafelé, ahogy mondták üszök előtt, parázson túl. Ezt mindenki tudomásul is vette, kivéve a hierarchiát, amelyik az elnyomás idején is a kedvezményezett réteghez tartozhatott, és a logikai sorrend is közismert.
Loszev úgy véli, hogy Isten Neve Isten legmagasabb energiája, amely elválaszthatatlan az Ő lényegétől. Máskülönben még a legbuzgóbb és legtökéletesebb imádság sem vezetne az Istennel való közösségre, hanem csak valami teremtett dologgal való találkozáshoz. Jézus csak a név külső, hangzó burka. De ez a héj önmagában még nem Isten neve, azáltal válik azzá, hogy megtelik az Ő erejével. Istenségének ez a jelenléte az Ő Nevében nem azt jelenti, hogy Isten maga a Név, hanem az Isten megtestesülésének, az Ő nevében való megnyilvánulásának örök és felfoghatatlan misztériumát tárja fel, amelyről az elkötelezett imaélet tanúskodik.
Loszev erről a kérdésről vallott nézeteit egy tézisekből álló fejtegetésben fejezi ki, amelyet 1923. január 30-án küldött el Pavel Florenszkijnek. Az alábbi ennek fordítása/értelmezése. Az az érzésünk, hogy megelégelte az unalmas, üres formulákat, amiket a névdicsőítők ellenfeleitől hallott, szeretné megtölteni azokat erővel és tartalommal, és egyre jobban elköteleződik maga is. Nem a helytelen formulák, az úgynevezett rossz kanyarok kiegyenlítését kívánja, hanem emlékeztet, hogy amerre vezet az út, pontosan az a gyakorlópálya. A nagybetűkre vonatkozó eredeti ajánlásokat követjük.
„I. Isten Neve az Ő mivoltának koncentrált megnyilvánulása.
(a) Isten Neve az Ő lényének kiáradása, amely a véges világot és az embert, mint valami fény, végtelen módon beragyogja.
(b) Isten Neve az Ő lényének mindenható képessége, amely az ember véges erőit aktiválja.
c) Isten Neve az Ő lényének teljessége, amely a teremtmények számára egyaránt kihívás és örök lelki otthon.
(d) Isten Neve tehát az Ő Fénye, Ereje és Tökéletessége, amelyek lényegének véges valósága (azaz neve) által jutnak a világba és érvényesülnek.
II. Isten Neve, mint Isten lényegének energiája, elválaszthatatlan magától a lényegtől, ezért maga is Isten.
(a) Istenben tudvalevőleg nincs különbség rész és egész, tulajdonság és lényeg, szándék és cselekedet között;
b) ezért Isten Fénye elválaszthatatlan Isten lényegétől.
(b) Ereje, Tökéletessége egyaránt elválaszthatatlan lényegétől;
c) Mivel Isten lényegének energiája (ereje) elválaszthatatlan Isten lényétől, amint az Ő Neve is, ezért az is Istennek mondható.
III. Isten neveinek szimbolikus természetéről.
(a) Isten Neve maga Isten, de maga Isten nem név. Isten minden nevet magában foglal, minthogy az emberi és angyali valóságok fölött áll,
(b) ezért Isten Neve az Ő lényegének olyan megnyilvánulása az ember számára, amelyben az elme számára hozzáférhető formát vesz fel, miközben maga megőrzi érintetlenségét.
(c) Isten nevei szimbolikus jellegűek: véges formában beszélnek Isten végtelen lényegéről. A nevek a magát kijelentő Isten élő szimbólumai, vagyis Istennek megjelenése az Ő teremtményei számára.
d) Ebből következik, hogy Isten Neve, megjelenési formája és tartalma nyomán is, elválaszthatatlan Isten lényegétől, és joggal nevezhető Istennek. Mindazonáltal az emberi megismerés számára a kettő megkülönböztethető, hiszen Isten lényében számunkra megközelíthetetlen, annak ellenére, hogy Neve megismerhető. De sosem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez a Név a lényeg energiáját hordozza, ezért az Ő Neve nem egyszerű név csupán, hanem az Ő isteni neve.
IV. Isten Neve nem csupán szóképlet, írásjel, ezért isteni imádatot igényel.
(a) Isten Neve tehát nem „csak név”, azaz nem csupán hang vagy hangélmény. Az Ő Neve nem azért jelenik meg ebben a formában, mintha pontosan ennyi lenne, hanem azért, mert ezek a közérthető, egyezményes formák, némi gyakorlás és tapasztalat után, hatékonyan emlékeztetnek Isten végtelenségére.
(b) Ezért magukat a hangokat aszerint imádják, amint Isten energiájának más képmásait, mint például az ikonokat, de a név lényegét tekintve, mint Isten nevének hordozója, azaz személyére utaló közvetlen jel: maga Isten, – éppen ezért nem relatív, hanem feltétlen imádatot és szolgálatot igényel.
V. Isten nevében az ember találkozhat Istennel.
a) Isten nevében tisztulunk meg a bűnökből és üdvözülünk, Isten nevében szolgáltatják ki a szentségeket, Isten nevében áll az egész Anyaszentegyház ereje, mint üdvösségünk eszköze.
b) A névadás önmagában nem hatalom, amennyiben isteni tulajdonságot közöl, szentségi összefüggést tár fel. Ilyen esetek nem névadások, hanem kijelentésben kapott és elfogadott elnevezések, maga az esemény pedig Istennek való engedelmesség.
(c) Valahányszor ezt a nevet élő hittel az eredeti ajándékozóhoz kapcsoljuk, erő árad és csodák történnek általa. A Név hatékonyságához aktuális odaadás szükséges.
(d) Ezért, bár Isten Neve örökkévaló és változhatatlan, az ember által kimondott név kéttermészetű, mivel abban az ember energiája is benne van. A kimondott Név az isteni és emberi energiák találkozásának színtere.
(e) Az ember energiája azonban csak az isteni energiák befogadására redukálódik, míg maga Isten az Ő neveiben valóban szabad és hatékony, de az ember Isten edényévé válhat, ki felfogja a Nevéből áradó szentséget és csodát.”
Vladimir Ern korabeli orosz filozófus mondhatni szintén bölcseleti oldalról közelíti meg a témát, amikor arról ír, hogy léteznie kell valamiféle ontológiai kapcsolatnak Isten az ő Neve között, tehát nem az emberi tudat intenciója kapcsolja őket egymáshoz, nem is a kegyes szavak, nem az imaelőzmények, az imádkozó ismerete, lelki vagy testi tisztasága, vagy fegyelmezettségi szintje teremti. Ha Isten neve egyszerű konvenció lenne, ha nem lenne valódi, objektív kapcsolat Isten és az Ő neve között, lehetne-e bűn nevének hiábavaló, káromló használata? Egy másik témakört részben a „hit által”, illetve az eucharisztikus formulák jelentik. Keleti egyház hite szerint az ajándékok megszentelése után a hívek Krisztus objektív jelenlétében vannak, függetlenül attól, hogy mennyire méltók vagy méltatlanok erre, azaz nem ők teszik Isten szentségi jelenlétét.
Bulgakov ezt tovább fejtegette, miszerint Jézus nemcsak személyében, hanem nevében is hiposztatikus egységben van a Szentháromsággal, neve nem csupán egy tulajdonság vagy isteni attribútum. A transzszubsztanciáció tanából kiindulva azt állítja, hogy Jézus neve magában foglalja az isteni lény összes nevét, sőt, az összes emberi nevet, mivel Ő teljes mértékben magába felvette (hiposztatizálta) az egész emberi mivoltot. Jézus Neve az abszolút Név. Jézus neve nem teremtett isteni-emberi név, és amely isteni természetét tekintve fogalomfeletti, de morfológiai és fonetikai okok miatt relatív képlékeny, alkalmazkodik a különböző nyelvekhez, amelyek a Jézus nevet a megtestesült Logosz megszólítására használják.