„A jót és a gonoszt elválasztó vonal minden ember szívét átszeli, és ki lenne hajlandó lemondani szívének bármely darabjáról? Ráadásul ez a vonal folyton másutt van, néha a túlburjánzó gonosz, néha pedig a jóság vonzza egészen a maga oldalára. Pusztán az idő nyomán is mozdul, ahogy az évek telnek, a szívet hol ördögi, hol angyali többlet tölti meg.” Alekszandr Szolzsenyicin
(Lucifer-hatás – második rész)
Arendt és Milgram
Mindkét, fenti alcímben említett eset közismert, kiválóan dokumentált, átfogóan elemzett. Jelesül Aredt elkondolkoztató elmélkedése a gonosz banalitásáról, illetve Milgram engedelmesség-kísérletei. Röviden összefoglalva, Arendt aggodalma egészen meglepő, és megfogalmazása idején méginkább feltűnő volt, amikor egy szörnyű háború romjai sokfele még a napi átható borzongást adták, szétlőtt tornyok tartották az eget, a hírekben időnként háborús bűnösök bírósági tárgyalása szerepelt. „Minden jel szerint nem létezik, de legalábbis elmosódott az a határ, ami a bűnözőket a normális emberektől, a bűnöst az ártatlantól elválasztaná.” Legalábbis az emlékezetes esetet követve, nem azt találta amit prognosztizált, vagyis hogy a gonoszságnak van egy jól definiálható forrása és karaktere, ami egyértelműen megkülönbözteti attól, amit normalitásnak nevezünk. Maga is megrendült, amikor felismerte, hogy a gonoszságnak alig mutatkozik valamiféle egyértelmű pszichés markere, mert talán nincs olyan neki. Vitatott álláspontja szerint inkább hiányról kellene beszélni, ahogy a fáradt szem veszti el a környezet fényét. Amint meg is fogalmazta sokat emlegetett írásában, a gonoszság „a gondolkodás hiányából fakad. Ha valaki megpróbálja megvizsgálni azokat a premisszákat és elveket, amelyekből egy gonosz, ártalmas magatartás származik, kudarcot vall, mert az eredetben és a folyamatban egy mélyvizsgálat sem talál semmi rendkívülit. Ez a gonosz banalitása.” Kényes téma. Valamely egyértelműen ártó szándék, vagy egy konkrét atrocitás aktora egyszerű, adott esetben szerethető, mondhatni úgy is, hogy jó ember lehet. Egyik ismert párkapcsolati mediátor, nyilvánosság előtt mondta el, hogy egy ilyen felismerés nyomán váltott hivatást, és adta fel ügyvédi karrierjét. Természetesen abban nagyságrendileg szerényebb, bár megrázó esetről volt szó, és amit ugyan egy megbízható embertől hallottunk, mégiscsak egy személyes megállapításról van szó, tehát azért óvatosak vagyunk.
Milgram nem volt óvatos. Őt is felkavarta a náci főbűnös jeruzsálemi pere, de korábban is foglalkoztatta a kérdés: vajon mindaz, ami történt a háború előtt és alatt Németországban, hozzátartozik az emberi természet eredendő mivoltához, vagy csak a körülmények szeszélyes hatására romlottak le egyes labilis személyiségű emberek? Ennyire befolyásolható az emberi természet, vagy csak a körülmények meglehetősen egyedi konstellációja következtében történt, ami történt? Eláruljuk, hogy a kísérlet kimenetelében, legalábbis a Milgram által adott értelmezésében, szerepet játszott az is, hogy önmagát is meg akarta valamelyest nyugtatni. Ez pedig mély együttérzést ébreszt bennünk, hiszen olyan emberről van szó, aki közvetve és közvetlenül is megszenvedte a gonoszság rendszerszintű megjelenését és uralmát. Nem neki kellett volna magyarázatot keresnie, hanem a sok gazfickónak, akik többsége lelkiismeretfurdalás nélkül élt tovább, erkölcsileg érthetetlen módon, lélektanilag viszont magyarázható okból.
Említettük, hogy eredményeit nem tartja korrektnek a szakma, legalábbis ami a számokat illeti, maga a tendencia azonban sajnos igazolódott több esetben, társadalmi mértekben, de bőséggel ismerünk a mindennapi tapasztalatból is a kísérlet tanulságaival egybecsengő viselkedéseket, általánosabb tendenciákat. „A hétköznapi emberek, akik egyszerűen csak a munkájukat végzik, és nem táplálnak különösebb ellenszenvet senki iránt, óvatlanul is egy szörnyű, pusztító folyamat szereplőivé válhatnak. Sőt, még akkor is, ha munkájuk romboló hatásai nyilvánvalóvá válnak, és olyan cselekedetekre kérik őket, amelyek összeegyeztethetetlenek az alapvető erkölcsi normáikkal. Viszonylag kevesen rendelkeznek a hatalomnak ellentmondani képes belső erővel és tisztánlátással.” (Stanley Milgram)
Hannah Arendt: a gonosz banalitása
Hogy a gonosz banális lenne – ez az, amint nem akartak hallani a korabeli Egyesült Államokban, Izraelben, de sehol a világon. Még Hannah Arendtől sem, aki maga is csodával határos módon szabadult a nácik gyilkos szándéka elől, és akinek már komoly hírneve volt szakmai körökben. A totalitarizmus eredete c. könyve úttörő munkának számított, nem mellesleg Heidegger és Husserl tanítványa volt, illetve évtizedekig levelezett Jaspers-sel (nála doktorált). Már ez a három név mindent elárul, nemcsak képességeiről, hanem nyitott világnézetéről, hiszen a három nagy tudós három társadalmi/közéleti irányzatot képviselt, aminek abban az időben súlya volt, nagyrabecsült tudósok esetén még a képviselt világnézetnek is. Annyit még jegyezzünk meg, hogy a háború után volt mestere, Heidegger mellé ált, akinek emlékezetét és munkásságát egyesek, náciszimpátiája miatt, ki araták radírozni a filozófiatörténetből. Ebben a törekvésben élen járt az un. frankfurti iskola. Ezzel nem Heideggert mentegetjük, nem is a frankfurti iskolát, mindez csupán adalék Hannah Arendt emberi habitusához.
Azon háborogtak tehát, hogy egy háborús főbűnös, egy meggyőződéses náci tiszt tárgyalásáról, olyat, hogy a főgonosz egyszerű, hétköznapi, teljesen normális ember, nem írhat le egy maga is poklot járt, értelmes zsidó nő, aki szinte odaveszett, akinek a rokonait meggyilkolták azok, akiket az az ideológia mozgatott, amit a vádlott egykor maga is támogatott, sőt, komoly ráhatással volt a pusztító gépezetre. Arról, aki nagy lelkesedéssel szervezte népek teljes megsemmisítését, aki részt vett az 1942. január 20-i Wannsee-konferencián, aki megfogalmazta Heydrich beszédének szövegét, aki az összes nagyobb megsemmisítő tábort meglátogatta, és mindent megtett, hogy egyre hatékonyabbá tegye „a végső megoldás” módszereit és logisztikáját. Ami után a németek megszállták Magyarországot, 1944. március 19-ével kezdődően (Margarethe hadművelet), elsősorban az Eichmann-kommandó volt felelős a magyar zsidók tömeges deportálásáért a munka- és megsemmisítő táborokba. Kapott helyi segítséget is, tagadhatatlan.
Argentínában bukkantak Otto Adolf Eichmann nyomára. Kihagyjuk azt a fejezetet, hogy 1952-ben, vagy ’53-ban, vagy ’59-ben, és hogy miként történt, kik álltak az eset mögött. Ott kapcsolódunk be, ahol Arendt is, aki maga jelentkezett a The New Yorker c. magazinnál, hogy szívesen tudósítana a perről. Az sem véletlen, hogy ezt a lapot választotta, ahol egyébként minden jeles író publikált, akiknek művei megjelentek az Egyesült Államokban. Szabad szellemű, szatirikus, ugyanakkor kritikus és befolyásos („nem öregasszonyoknak írjuk”). Itt jelent meg Arendt magállapítás: a gonoszság megdöbbentően konform, banális, hétköznapi formát ölthet. Ennyire észrevételen, azaz ennyire közel lehet hozzánk. A készség ennyire az emberi mivolt része lehet. „…emlékezteted őket, hogy néz ki a pokol, amikor egy szelíd ember bőrét viseli.” Nikita Gill
Hannah Arendt Eichmann-ra vonatkozó megjegyzései alapvetően nem pszichológiai jellegűek, jóllehet pszichiáter és pszichológus szakemberek véleményére épít. 1961-1963 között The New Yorker tudósítójaként ötrészes cikksorozatban számolt be az Eichmann-perről. Cikkei intenzív médiajelenlét mellett heves kritikákat váltottak ki. Eichmann Jeruzsálemben: Jelentés a gonosz banalitásáról c. alatt összegyűjtött írásai sokak számára ellentmondásosak, számos országban komoly vitákat eredményeztek a holokausztról. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt Arendt véleménye az egészről, Eichmannt nem szörnyetegként, hanem hétköznapi, normális emberként mutatta be, hiszen teljesen átlagos embernek tűnt: „Fél tucat pszichiáter ’normálisnak’ minősítette. ’Sokkal normálisabb, mint én voltam, miután beszéltem vele!’ – kiáltott fel az egyikük, míg egy másik úgy találta, hogy általános pszichológiai beállítottsága, kapcsolata feleségével, gyermekeivel, édesanyjával, édesapjával, testvéreivel, barátaival nem csak ’normális’, hanem egyenesen jó lenne, ha mindenki így viszonyulna szeretteihez és embertársaihoz.” Heidegger: „Egyetlen kor sem tudott olyan sokat az emberről, mint a mostani, de egyetlen kor sem tudta kevésbé, mi az ember.”
Hannah Arendt szerint „Eichmannnal az volt a baj, hogy olyan sokan voltak hozzá hasonlóak, és hogy a többségük sem perverz, sem szadista nem volt, hanem rettenetesen és ijesztően normális. Jogi intézményeink és erkölcsi ítélőképességünk szempontjából ez a normalitás sokkal ijesztőbb volt, mint az összes atrocitás együttvéve.” Ismerjük ezt parodisztikus verzióban is: „az a gyanús, hogy nem gyanús.” Természetesen ez esetben szörnyű események elkövetője fölött ítélkeznek, és ezért fogadta Arend megállapításait akkor felháborodás. „A személye önmagában, illetve pszichológiai karaktere semmiféle rendkívülit nem mutatott.” Sokak konformizmusa eszköz lehet egy gonosz célokra törő hatalom kezében. A „hallgatás” azóta a zsidók és más, megpróbáltatást átélt népek réme.
Sokakat felháborított ez a vélemény, pedig éppen ez volt ebben a történetben az érdekes, amit később Zimbardo is feszegetett: honnan a gonosz? Miként aljasodik el egy alapvetően jószándékú ember? Eichmann, mint jó családapa, hűséges barát, kedves, tisztességes ember – nehezen volt összeegyeztethető azzal a személlyel, aki a zsidók tömeges megsemmisítését szervezte. Szenvtelenül, lelkesen, áldozatkészen. Eichmann azt ismételgette, amit a bírák 1945 óta többször hallottak a genocídium magas rangú és jelentéktelen résztvevőitől egyaránt: „csak parancsot teljesítettem,” „mindenki így tett,” „bíztam a hatóságokban/feletteseimben,” „a népem javát akartam”. Hannah Arendt. „A politika viszont nem olyan, mint az óvoda, a politikában az engedelmesség és a támogatás ugyanazt jelenti.”
Ahogy Arendt írja, „[Eichmann] úgy érezte, hogy akkor cselekedett volna lelkiismerete ellen, ha nem teljesítette volna azt, amit parancsba kapott, vagyis hogy a lehető legnagyobb buzgósággal küldje halálba az ártatlan gyermekeket, nőket, férfiakat.” Arendt szerint a totalitárius társadalomban az ember annyira rabszolgává válik a rendszernek, hogy elveszíti minden vágyát arra, hogy elgondolkodjon azon, vajon cselekedetei gonoszságnak minősülnek-e és vannak-e gonosz következményeik, „egyszerűen soha nem gondolkodik el azon, amit csinál” „A gonosz soha nem ’radikális’, csak szélsőséges (extreme), nincs mélysége, sem démonikus dimenziója. Azért tud elburjánzani és elpusztítani az egész világot, mert úgy terjed, mint a penész a falon. Nem lehet megérteni… mert a gondolat megpróbálja megtalálni benne a mélységet, eljutni a gyökerekig, és csalódni fog, mert nincs semmi ilyen. Ez a ’banalitása’. Csak a jóság rendelkezik mélységgel és lehet radikális.”
Az így értelmezett banális gonoszság, Arendt szerint, különleges, nagyszabású jellegű, példátlan a világtörténelemben: „A mai bűncselekmények nem szerepelnek a Tízparancsolatban.” A gonoszságról mint az emberi önzésből fakadó gonosz cselekedetekről alkotott hagyományos elképzelés nem elegendő a gonoszság új típusainak magyarázatához. A gonoszság személyes indítékok, személyes bűn hiányában megmagyarázhatatlanná válik. Arendt szerint az ilyen gonoszság a nyugati kultúrában kialakult „emberi mindenhatóság” elképzeléséből fakad, amely felváltotta a keresztény teológiai tanítást Isten mindenhatóságáról. Ha az egyén mindenható és abszolút, akkor nincs ok arra, hogy sok különböző egyéniség létezzen. Arendt szerint az egyén mindenhatóságába vetett vak hit nemcsak Istent, hanem a többi embert is feleslegessé teszi. Egy emberi személyiség ilyen abszolutizálása és mások ezzel járó leértékelése lényegében a legfőbb gonoszság és a konkrét történelmi gonosz cselekmények gyökere.
Hannah Arendt könyve a gonosz banalitásáról az egész világon ismertté vált. Benne a szerző azt állítja, hogy el kell vetnünk azt a nézetet, miszerint az egyéni elkövetők kivételesen gonoszak, vagy kegyetlen szörnyetegek. Rámutat, hogy Eichmann a tárgyalásán teljesen normálisnak és átlagosnak tűnt. Arendt azonban hozzátette, hogy „lehetetlen volt vele kommunikálni, ám nem azért, mert hazudott, hanem azért, mert a szavakkal és mások jelenlétével, tehát a valósággal mint olyannal szemben a legbiztosabb fal védelmezte: a képzelőerő teljes hiánya.” Mintha minden érv lecsúszott volna róla, és nem engedte, hogy valami beszivárogjon érzésvilágába, megzavarja világnézetét, felborítsa érveit. „Fröccsöntött náci” fogalmazott valaki. Az érzéseket kizárja személyisége szigetelt üvegfala.
Természetesen ki-kiszól a történetből a teoretikus, és igen elgondolkoztató megállapításokat tesz. „Semmilyen büntetés sem bírt soha kellő elrettentő erővel a további bűncselekmények megakadályozására. Ellenkezőleg, bármily kemény legyen is a büntetés, ha egy speciális bűncselekményt egyszer már elkövettek, az ismétlődése sokkal valószínűbb, mint első megjelenése valaha is volt.” Van itt egy másik kérdés is, ami közelebb áll a pszichológiához, bár nem Arendt érvrendszerét elsősorban nem onnen meríti. Ez a kérdés az alternatíva. Minthogy, véleménye szerint, igen nagy arányban az emberek inkább a romlott, de kiszámítható rendszert részesítik előnyben, szemben a zűrzavarral, kiszámíthatatlansággal, márpedig mind a kommunista, mind a náci mozgalom az előbbit ígérte. Az egyének számára ez némi önbecsülést is ad, hiszen valami mellett mégiscsak döntöttek, valamihez viszonyulni tudnak, nem pusztán sodródnak.
Arendt felhívta a figyelmet arra, hogy bizonyos típusú gonoszságok (különösen más nemzetiségű személyek üldözése és megsemmisítése, rasszista törekvések) társadalmi és politikai legitimálása megbénítja az egyének erkölcsi tudatát, megfosztja az elkövetőket a tudatos erkölcsi döntés lehetőségétől, és ezzel még a jószándékú tisztviselőket és végrehajtókat is gonosztevőkké változtja. A totalitárius rendszerek sem mennek szembe a valósággal, mármint pszichológiai értelemben, hiszen a „normális élet” is ugyanúgy „őrült vágyaktól veszérelt”, amint egy felheccel, megtévesztett tömeget is, de utóbbi esetében a társadalmi támogatás fekete háttere miatt nem látszik a sötétség.
„Eichmann nem volt Iago és nem volt Macbeth, és semmi sem állt távolabb tőle, mint hogy Richard III-hoz hasonlóan ’gonosztevővé váljon’. A személyes előmenetelére való rendkívüli törekvést leszámítva, semmilyen indítékot nem tudott felhozni cselekedeteire. Köznyelvi kifejezéssel élve, egyszerűen nem fogta fel, mit művel, és nem is érdekelte. A gondolatlanság – ami egyáltalán nem azonos a butasággal – tette alkalmassá arra, hogy az adott korszak egyik legnagyobb bűnözőjévé váljon. A legnagyobb igyekezettel sem tudunk Eichmannban valamiféle ördögi vagy démoni mélységet felfedezni, ez még messze nem jelenti azt, hogy közhelyesnek nevezhetnénk. Mert azt látjuk, hogy a valóságtól való ilyen elszakadás és ez a fajta érzéketlenség és speciális tudatlanság több kárt okozhat, mint az emberben rejlő összes gonosz ösztön együttvéve. Ez volt valójában a tanulság, amit a jeruzsálemi eseményekből le lehett vonni.” Hannah Arendt
Arendt a háború után, nagy szellemi és érzelmi megrázkódtatást élt át, mint életrajzírója írja, 1948-tól bezárkózott a könyvtárba, és a megszállott tanulmányozást életformájává tette. Éjjel-nappal a dokumentumokba merült, hogy megpróbáljon megérteni valamit. Mit? Azt még nem tudta. Azonban bő két év alatt megszületetett A totalitarizmus eredete c. nagyívű elemző munkája. Ebben kifejtette, hogy bármely ideológia totalitáriussá válhat, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, azt egyetlen egyszerű gondolatra kell redukálni, amelyből látszólagosan a „történelem törvényei” származnak, és amelyet aztán terrorral érvényesít. A totalitárius ideológiát az teszi különlegessé, hogy teljesen zárt rendszer, amelyik nem kevesebbet állít, mint hogy az egész világ, elsősorban a társadalom működését tökéletesen megmagyarázza. Nincs ismeretlen terület a totalitárius ideológia és a valóság között, nincs benne bizonytalanság, és igyekszik magába integrálni a valóság egészét. Ezért is szól bele olyan apróságokba, mint például a hajviselet, aminek látszólag semmi köze a rendszer stabilitásához.
1992-ben az amerikai kutató Christopher R. Browning egy izgalmas könyvet jelentetett meg Des hommes ordinaires (Hétköznapi emberek) címmel. Alcím: A német rendőrség 101. tartalékos zászlóalja és a végső megoldás Lengyelországban. A könyv egy zászlóalj történetét dokumentálja, amelyet 1942 júliusa és 1943 novembere között Lengyelország Lublin régiójába küldtek, ahol körülbelül 40 000 zsidót gyilkoltak meg, és további 45 000-et deportáltak.
A zászlóalj parancsot kapott, hogy öljék meg a zsidókat, de egyes tagjait konkrétan senki nem kényszerítette ilyesmire, viszont az ideológiai indoktrináció teljes körűen a csoporthoz láncolta őket, és azt tették, amit a zászlóaj parancsba kapott. A férfiak 80–90 százaléka zavartalanul gyilkolt, bár szinte mindannyian – legalábbis kezdetben – borzalmasnak és undorítónak tartották, amit tettek. A sorból kilépni, nyíltan nonkonformista magatartást tanúsítani, egyszerűen elképzelhetetlen volt a legtöbb férfi számára. Könnyebb volt nekik lőni.
A holokauszt-szakértő dokumentumok alapján dolgozott, elsősorban 210 ember 1962 és 1967 között német bíróságokon lefolytatott kihallgatásai jegyzőkönyvek alapján, hogy rekonstruálja és elemezze a hamburgi tartalékosok útját, akik egy őrült gyilkolási gépezetbe keveredtek. Történetük azért is érdekes, mert nem voltak professzionális katonák, tehát a függelmi rendszer valamivel lazább volt, mint a hírhedt SS-ben. A könyv egyik fejezetében Christopher Browning megjegyzi, hogy ezek a rendőrök általában nem voltak hajlandók beismerni, hogy tetteiket az antiszemitizmus motiválta. Miért tagadtak egy nyilvánvaló érzést, amely áthatotta a Birodalom összes intézményét, befolyásolta a náci vezetők véleményét, tehát mindent és mindenkit átitatott, és hivatkozhattak volna erre, ami akár enyhítő körülményként is szolgálhatott volna?
A szerző számos hipotézist vet fel, többek között a következőket: „A zászlóalj tagjai számára a saját antiszemitizmusuk beismerése egyenlő lett volna azzal, hogy veszélybe sodorják önmagukat, hiszen „ideológiamentesen parancsra cselekedni”, „gyűlölet nélkül elvégezni a kiszabott feladatot” kedvezőbb színben tüntette fel őket. Mások antiszemitizmusának említése pedig azzal járt volna, hogy feljelentik bajtársaikat. Azonban figyelemreméltó észrevélet tesz: „Az antiszemitizmusra való hivatkozás önvédelmi reakció is. Elismerni azt, hogy viselkedésüknek kifejezetten politikai és ideológiai dimenziója volt, hogy a náci etika semmit nem jelentett, csak a korban természetesként kezelt gyűlölet hajtotta, egyben elfogadták volna azt is, hogy csupán a kor játékszerei voltak, politikai szélkakasok, akik minden rendszerváltáskor engedelmesen a szél irányába fordulnak. Ez pedig egy olyan igazság, amellyel kevesen akarnak vagy mernek szembenézni.”
Hasonló tapasztalatot fogalmaz meg Christopher Hitchens is, amikor találkozott Jorge Rafael Videla argentin elnök-tábornokkal. Abban az időben, amikor halálosztagok járták a városokat, és polgártársai folyamatosan eltűntek az utcákról. „Bizonyos szempontból rendkívül banális volt, írja a szerző a találkozásról. Úgy nézett ki, mint egy emberi fogkefe (vékony, magas és előreugró bajusza volt). Egyfajta merev, sovány tiszt volt, buta bajusszal és nagyon ostoba tekintettel, de ugyanakkor nagyon fanatikus csillogással a szemében.”
Valmiféle összefoglalást kellene adni, de akármennyire is „banális” a gonosz, ez esetben rendkívüli megjelenésről van szó. Ilyen nem lehet, és nem is szabad könnyelműen lezárzni. Az Eichmann-per tapasztalatai Arendtet a híres következtetéshez vezették: „A náci és a kommunista mozgalom felemelkedésének egyaránt az volt a titka illetve jellemzője, hogy tagjaikat abból a látszólag közömbös tömegből toborozták, akiket korábban minden más párt túl apatikusnak vagy túl ostobának tartott ahhoz, hogy figyelmet szenteljen rájuk. Ennek eredményeként tagságuk többsége olyan emberekből állt, akik korábban soha nem jelentek meg a politikai színtéren. Ez lehetővé tette teljesen új módszerek bevezetését a politikai propagandában, valamint a politikai ellenfelek érveinek közömbös kezelését. Ezek a mozgalmak nemcsak a korábbi pártrendszeren kívül keletkeztek, illetve azzal szemben helyezkedtek el, hanem olyan tagokat találtak és szólítottak meg, akiket a más pártok soha nem értek el, nem ’rontott meg’, de nem is volt immunitásuk, rutinjuk. Ezért nem volt szükség arra, hogy megcáfolják a korábbi érveket, mert nem voltak olyanok, és következetesen olyan szélsőséges módszereket és eszmélket magasztaltak, amik a halállal és nem a meggyőzéssel, a terrorral, nem pedig a meggyőződéssel függtek össze. A nézeteltéréseket mindig mély természeti, társadalmi vagy pszichológiai okokból eredtették, amikre az egyénnek nem volt rálátása, sőt, túlmutattak a gondolkodás határain. Ez csak akkor lett volna hiányosság, ha versenyezniük kellett volna más pártokkal, más eszmékkel. De biztosak voltak abban, hogy olyan emberekkel állnak szemben, akiknek okuk volt minden pártra egyformán gyanakvással tekinteni… A tényleges igazság következetes és teljes helyettesítése hazugsággal nem azt eredményezi, hogy a hazugságot most igazságként fogadják el, az igazságot pedig hazugságként becsmérlik, hanem azt, hogy az a képességünk, amellyel a valós világban tájékozódunk – és az igazság és a hazugság kategóriája az ehhez szükséges mentális eszközök közé tartozik – megsemmisül.”
„Nem a halálra vagyunk teremtve, hanem a születésre, fogalmazta meg Hannah Arendt. Életünk biztosan a halál karjaiban fog véget érni, de egyikünk sem tudja, mikor. A halál eseménye egyszerre biztos és bizonytalan. Ez az egyik oka annak, hogy Heidegger szerint a szorongás az alapvető érzelmi állapotunk.” De egyetlen emberi élet is, és maga az emberi élet méltósága többet ér és fontosabb bármely ideológia tartalmánál. Arendt szerint az egyetlen gyógymód a történelem elkerülhetetlenségére a megbocsátás, ellenkező esetben körbe-körbe járunk, megrekedünk a „visszafordíthatatlanság dilemmájában.”
Stanley Milgram kísérletei
Stanley Milgram a náci atrocitásokat vizsgálta, kérdése az volt, hogy miért csábultak el olyan sokan, illetve miért engedelmeskedtek a nyilvánvaló embertelen parancsoknak. Ma már bátran fogalmazhetunk úgy, hogy meg akarta mutatni, hogy minderre a válasz az ember természetében keresendő. Egy bizonyos autoriter személyiség rá tudja venni a többséget az engedelmességre. Kidolgozott egy kísérletet, de arra már nem kapott engedélyt, hogy mindezt Németországban végezze el, ahogy eredetileg tervezte. Ezért 1961-ben a Yale Egyetem egyik épületében folytatta le, körülbelül abban az időben, amikor Adolf Eichmann-t Jeruzsálemben bíróság elé állították, és ami az Egyesült Államokban is óriási sajtónyilvánosságot kapott.
A Milgram-kísérlet a következőképpen zajlott: a kísérleti alany, egy fehérköpenyes személytől (aki tudományos tekintélyt sugárzott) utasítást kapott, hogy egyre erősebb elektromos sokkokat adjon egy harmadik személynek, aki egy másik szobában tartózkodott, valahányszor az a kérdőívben szereplő kérdésekre rossz választ adott. Milgram azt mondta a tesztben résztvevőknek (néhány yale-i hallgatónak illetve New Haven-i lakosnak), hogy egy tanulási kísérletről van szó, és így tesztelnek egy új motivációs módszert. Természetesen a valóságban nem volt semmiféle elektromos sokk, viszont a szenvedő fél („szinész”, de nem profi művész) látta saját kijelzőjén, hogy milyen áramütést címeztek neki, és annak megfelelően reagált. A résztvevők, elvileg, úgy gondolták, hogy valóban áramütést adnak a kísérlet résztvevőinek, akiket nem ismertek, és akikkel szemben nem is lehetet semmiféle sérelmük, előítéletük. Ennek ellenére a legtöbb alany követte Milgram utasításait, és egyre nagyobb áramütéseket alkalmazott, ha a teszt kérdéseire az illető (szándékosan) rossz választ adott. Sokan elmentek egészen addig, hogy az áldozatok úgymond elcsendestek, vagyis feltételezhetően elveszítették az eszméletüket vagy meghaltak.
Az alany hallotta, de nem látta az illetőt, aki eljátszotta az áramütés elszenvedését. Ahogy az áramütések egyre erősebbek lettek, az érintett sikoltozni és könyörögni kezdett. A kísérlet egyes verzióiban végül azt kiabálta az alanynak, hogy szívbetegségben szenved, és elkezdte ütni a falat, és sikoltozva kérte, hogy állítsák le a kísérletet. Volt olyan változat is tehát, hogy a legmagasabb értékek után elhallgatott, de a kísérlet résztvevője nem látta, hogy mi történik a túlodalon. Néhányan megálltak amikor a színész sikoltozni kezdett, és a kísérlet céljáról kérdezték a kísérletvezetőt. Szinte mindannyian folytatták, miután biztosították őket, hogy nem vonják őket felelősségre. Néhányan idegesen nevettek, amikor a szomszéd szobából nyöszörgést, sikolyokat hallottak. Amikor az alany le akarta állítani a kísérletet, a „tudós” azt mondta neki: „Kérem, folytassa!” Ha az alany nem akart engedelmeskedni, a fehér köpenyes megjegyezte: „A kísérlet megköveteli, hogy folytassa.” Ha még mindig nem volt reakció, a kísérletvezető érzelmi nyomás alá helyezte: „Elengedhetetlen, hogy folytassa.”
Még azok is, akik nem mentek el egészen a (látszólagos) embertársaik megöléséig, anélkül távoztak, hogy érdeklődtek volna a „sokkot elszenvedő” egészségi állapotáról. Mindez egy egyetemi épületben történt, tehát a résztvevők számára szokatlan környezetben, mert Milgram rájött, hogy az emberek rendkívül fogékonyak az új szabályokra egy új környezetben. Meglepő módon hajlandóak másokat bántani egy szokatlan cél érdekében, ha egy ismeretlen, tekintélyt sugárzó személy vagy hatóság (uniformis, köpeny) utasítja őket. „Olyan nagyfokú engedelmességet tapasztaltam, hogy már nem is nem láttam szükségét annak, hogy a kísérletet Németországba vigyem,” vonta le a következtetést.
Milgram később kérdőívet küldött szét a résztvevőknek, amiben az egyik kérdés így szólt: mennyire tartotta hihetőnek a helyzetet? A válaszokat azonban csak egy évtizeddel a tanulmány megírása után tette közzé. Kiderült, hogy a résztvevők csupán 56 százaléka hitte, hogy valóban fájdalmat okoz a másik embernek. Milgram egyik asszisztensének soha nem publikált elemzése szerint a résztvevők többsége abbahagyta volna a kísérletet, ha elhitte volna, hogy az áramütések valódiak. Ha tehát a résztvevők közel fele úgy gondolta, hogy a kísérlet hamis, akkor mi a helyzet Milgram kutatásával? Milgram nyilvánosan úgy jellemezte felfedezéseit, hogy azok „az emberi természet mély és zavarba ejtő igazságait” tárják fel. Magánemberként azonban kétségei voltak, „hogy ez a nagy felhajtás jelentős tudományos eredményre utal-e, vagy csupán hatékony színjátékra, az nyitott kérdés,” írta 1962 júniusában naplójába. „Én magam inkább az utóbbi értelmezést fogadom el.”
Drámai és félreértett, valamint kritikátlan leírások tízezrei található ezekről a kísérletekről, azaz nem biztos, hogy mindenki, aki ismeri, jól is ismeri. Lényeg, hogy elemezték, ragozták unos-untalan. Hiába mondják a szakemberek, hogy befolyásolt, értékelhetetlen, de már nem lehet többé kivenni a hivatkozások közül. Ahogy Milgram próféciáskönyvében is szerepel… – és már idézik is a számokat. Ha valaki éppen riogatni, kiábrándítani szeretne, vagy csak maga van ilyen hangulatban, és azt megosztja.
Ő maga is rájátszott erre, és nagy csinadrattával mutatta be eredményeit, amik szerint az emberk közel 90%-a hajlandó másokat kínozni, ha talál megfelelő indokot rá. A legbrutálisabb fázist is hajlandó a résztvevők 65%-a végigcsinálni. Ha valami igazán komolyra bukkant, Milgram kissé amatőr módon, úgy kezelte, mint véletlenszerű jelenséget, és egyszerűen érvényesítette prekoncepcióját. Bár a kísérletét, illetve a publikált tanulmányát követő nyilatkozatai mintha visszafogottabbak lennének.
Oriel FeldmanHall, Brown Egyetem kognitív és pszichológiai tudományok professzora is elvégezte a kísérletet azzal kapcsolatban, hogy az emberek hogyan reagálnak, ha fájdalmat kell okozniuk másoknak. Az embereknek azt mondták, hogy pénzt kapnak, ha elektromos sokkot adnak más embereknek, nagyjából ugyanolyan feltételek mellett, mint a Milgram-kísérletben. Azok az emberek, akik a sokkot kapták, monitoron voltak láthatók. Eleve úgy volt meghatározva, hogy minél nagyobb sokkot adott az a személy, annál több pénzt kapott. A résztvevők 64 százaléka eleve azt állította, hogy soha nem adna áramütést, még enyhét sem. De amikor a kísérletvezető, egy fehérköpenyes, orvost játszó személy, elővette a pénzt, a résztvevők 96 százaléka bekapcsolódott, és megpróbált minél több pénzt szerezni. Minél inkább látható volt az áldozat reakciója a monitoron, annál kevesebb áramütést adott az elkövető. De amikor csak az áldozat keze vagy lába volt látható a kamerán, az empátia eltűnt. Talán a gonoszság gyökere az, hogy nem látjuk a másik ember arcát, összegezte a kísérlet tapasztalatait a tanulmány készítője.
2004-ben az ausztrál pszichológus, Gina Perry (Behind the Shock Machine) alaposan utánanézett a kísérlet körülményeinek, beszélt résztvevőkkel, és sok mindenre fényt derített. Elsősorban arra a titokra, hogy az újabb hasonló próbálkozások, miért nem ugyanazt az eredményt mutatják, mint a Milgram kísérleteié. Kiderült, hogy az eredmények megkérdőjelezhetők vagy egyszerűen helytelenek. Nemcsak nyomásgyakorlás történt, hanem tudatos ferdítés, helytelen módszerek, stb.
Az a tény, hogy igyekezett meggyőzni a résztvevőket, hogy azt tegyék, amit szerinte tenniük kellene, egyértelműen utalt arra, hogy milyen eredményt szeretett volna Milgram elérni. Más szavakkal, már készen állt a válasza, ezért lehetséges, hogy legalább egy részét a feltételeknek ehhez igazította. Sokan kifogásolják, és mint kiderült joggal, hogy az áldozatot játszó személy, tehát aki az áramütéseket kapta, elég rosszul játszott, és a részvevők közül sokan átlátták a szituációt, és jó mókának gondolták az egészet. Látva ezt a „előadást”, egyesek egyszerűen úgy döntöttek, hogy belemennek a játékba, hiszen nem történhet semmi baj. És még ha jól is játszott volna, okunk van feltételezni, hogy a legtöbb ember tudat alatt felismerte volna a valódi fájdalmat vagy annak hiányát. Figyelembe véve, hogy az egész kísérlet a kísérleti alany megtévesztésén alapult, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hazugság implicit módon is érzékelhető. Mivel a két kísérlet résztvevője nem csak hogy nem semleges, hanem kénytelen megtéveszteni a kísérleti alanyt, feltételezhető, hogy a helyzetbe nagyon sok személyes és tudatalatti aspektus keveredett. Ez természetesen csökkenti az eredmény megbízhatóságát.
A harmadik szempont az, hogy Milgram előfeltevése, miszerint minden ember egyformán fogadja el a tekintély befolyását, egyszerűen nem megbízható. Egyesek ezeket az eredményeket Asch elképzelésének folytatásaként értelmezték. Az ő kísérleteiben, mint ismeretes, egy beépített csoport tudatosan helytelen válaszokat adott, ezzel befolyásolva a kísérleti alanyok válaszait. De először is, ez nem közvetlen erőszakot érintett, másodszor pedig az eredmények sokkal szerényebbek voltak (a téves válaszok összesen 37%-át tette ki a csoport teljes egyetértése a helytelen válasszal, míg egy harmadik helytelen vélemény jelenléte esetén ez az arány mindössze 9-12% volt).
Solomon E. Asch kísérletei ugyan más módszerrel, de valóban igazolták a csoportkonformizmus erejét, azonban szó sincs abszolút befolyásolásról. A befogadók részéről pedig a probléma abban rejlik, hogy sokan közülünk infantilis módon hinni akarunk abban, hogy sok szégyenletes cselekedetünknek van mentsége. A felelősség elhárítása kényelmesebbé teszi az életet, és segít megbékélni a kudarcokkal, a tökéletlenséggel. Ezért Milgram és Zimbardo egyszerűen tudományos stílusban mesélnek egy mesét, amely szerint minden esetben a körülmények a felelősek. Körülmények alatt a pszichés korlátozottságunkat, szociális, lingvisztikai befolyásoltságot értve. Utóbbi kritériummal utalunk például Derrida munkásságára.
Egy dolog azonban igazolódott, és ez komoly figyelmeztetés kell legyen: minden olyan helyzet, amelyben az emberek megőrizhetik anonimitásukat, csökkenti a személyes felelősségérzetet, és ezáltal lehetőséget teremt a gonoszság térnyerésére. Ezzel már a totalitáriánus rendszerek tömeges megmozdulásaira, uniformisaira utalunk, egyben arra a jelenségre, amit irodalmi eszközökkel felvázolt Golding A legyek ura c. művében, jelesül a maszk használatának leírásában. Sokan kutatták azóta, hogy vajon az anonimitás elősegíti-e a destruktív viselkedést.
Témába vág John Broadus Watson (a Little Albert–kísérlet vezetője) 1913-as megállapítása, hogy azok a harcosok, akik maszkokkal vagy harci festékkel elidegenítették magukat, nagyobb valószínűséggel követtek el brutális cselekményeket, mint például kínzás és csonkítás. Ez a kutatás kapcsolódik a deindividuáció pszichológiai fogalmához, amely szerint az egyének nagyobb valószínűséggel cselekszenek erkölcstelenül, ha névtelennek érzik magukat, és személyes identitásuk egy csoporton belül csökken. Több mint 20 humán kultúrát vizsgált meg, hogy kiderítse, van-e összefüggés a háború miatt végzett megjelenésváltoztatás (háborús festék, maszkok stb. használata) és az erőszakos viselkedés között. Az eredmények azt mutatták, hogy a deperszonalizált harcosok 80%-a destruktívabb volt, mint azok, akik nem változtatták meg a megjelenésüket. Ez az eredmény alátámasztja a deindividuáció pszichológiai elméletét, amely szerint amikor az emberek névtelennek érzik magukat és elveszítik egyéni identitásukat egy csoporton belül, nagyobb valószínűséggel hagyják el személyes erkölcseiket és a csoport viselkedésének megfelelően cselekszenek.
A „festett egyenruhával” a harcosok engedélyt kapnak arra, hogy olyan módon mutassák ki agressziójukat, amely békés életben tilos. A háború „hivatalos” engedélyt ad az ellenségek megölésére vagy megsebesítésére. Watson megállapította, hogy vizsgált társadalmak közül, 15-ben szokás volt az, hogy a harcosok megváltoztatták a külsejüket a csata előtt. Ezek voltak a legagresszívebb kultúrák. A 15 kultúra közül 12-ben a harcosok rendkívüli kegyetlenséggel bántak ellenségeikkel. Ezzel szemben a 8 társadalom közül 7-ben, ahol a harcosok nem változtatták meg kinézetüket, nem rögzítettek ilyen agresszív viselkedést. Egy másik következtetése az volt, hogy azok a harcosok, akik megölték, megkínozták vagy megcsonkították ellenségeiket, 90% -a előzetesen megváltoztatta külsejét.
A korban népszerű kritikai elmélet szerzőit (Adorno, Marcuse) követve Milgram az egész bűnt a munkamegosztáson alapuló társadalomra hárította. Állítólag a gazdasági rendszer megöli a kezdeményezőkészséget és az érzésekbe vetett hitet, hozzászoktatva az embert az alávetettséghez, azokon a területeken, ahol nem kompetens vagy képes felelősséget vállalni. Ebben a gondolatban tulajdonképpen nincs semmi szokatlan, ő viszont kísérleteivel próbálta igazolni ezt a koncepciót.
Milgram még azt a legendát is kitalálta, hogy Hannah Arendt könyve inspirálta, amiben beszámol Eichmann peréről. Később derült ki, hogy a könyvet csak a kísérlet után olvasta el. Tele van a kísérlet, illetve az egész légköre ilyen manipulációkkal, beleértve Milgram családi hátterét és személyes élettörténetét. Ezekkel ezúttal nem szeretnénk foglalkozni.
Ezt a témát mégiscsak Stanley Milgram megjegyzéseivel zárjuk, mert mégha kísérletileg nem is igazoldódott minden előfeltevése, igencsak elgondolkoztató minden egyes hiba is, nem beszélve a tömeges megtévesztés kivívásairól. Nem kell azonnal háborús körülményeket vízionálni, elég a politikumra, a munkahelyi körülményekre, a reklámok hatására, a bandák befolyására gondolni. „Minden egyén rendelkezik lelkiismerettel, amely kisebb-nagyobb mértékben gátolja a másokat károsító impulzusok szabad áramlását. De amikor az egyén beolvad egy szervezeti struktúrába, egy új lény lép az autonóm ember helyébe, akit nem korlátoznak az egyéni erkölcs korlátai, megszabadul a humánus gátlásoktól, és csak a hatalom szankcióira figyel… A hétköznapi emberek, akik egyszerűen csak a munkájukat végzik, és nem táplálnak különösebb ellenszenvet senki iránt, mégis megtörténhet, hogy egy szörnyű, pusztító folyamat szereplőivé válhatnak. Sőt, még akkor is megtörténhet ilyesmi, ha munkájuk romboló hatásai nyilvánvalóvá válnak, vagy olyan cselekedetekre kérik őket, amelyek összeegyeztethetetlenek az alapvető erkölcsi normáikkal, viszonylag kevesen rendelkeznek a hatalomnak való ellenálláshoz szükséges erőforrásokkal.”
Oriel Feldman Hall fentebb említett észrevételeihez lehet egy adalék, hogy színesebb legyen a paletta. Ebben a valóság és a költői leírás keveredik. A második világháború leghíresebb szovjet-orosz mesterlövésze, Ljudmila Pavlicsenko 1942-ben az Egyesült Államokba utazott, és Eleanor Roosevelt is fogadta. Az elnök felsége a jelenlevő társaság előtt feltette a kérdést a katonai egyenruhában levő lövésznek: „Ha a célkereszteden keresztül jól látod ellenségeid arcát, és mégis lősz, hogy megöld őket, hogyan tudnának a hétköznapi emberek elfogadni téged? – Örülök, hogy meglátogathattam gyönyörű országukat. Ez egy virágzó ország, önök mindannyian messze élnek a harcoktól. Senki sem rombolja le városaikat, falvaikat, mezőiket. Senki sem öli meg polgáraikat, nővéreiket és anyjukat, apjukat és testvéreiket. Én egy olyan helyről jövök, ahol a bombák hamuvá zúzzák a falvakat, ahol orosz vér kenegeti a német tankok lánctalpait, ahol ártatlan civilek halnak meg minden nap. Egy olyan mesterlövész, mint én, Mrs. Roosevelt, pontos lövése nem más, mint válasz az ellenség tetteire. A férjem Sevastopolban vesztette életét a szemem láttára. A karjaimban halt meg. Ami engem illet, minden hitlerista, akit a távcsövemen keresztül látok, nem más, mint aki őt megölte.”