„Kötelességünk szeretni azokat, akiket nem látunk, de azokat is, akiket látunk.” Søren Kierkegaard

A tongai fiúk – a „valódi Legyek Ura”?

A nyugati gondolkodás egyik visszatérő motívuma volt, hogy az emberi természet mélyén önzés, hatalomvágy és erőszak rejtőzik, a civilizáció pedig csak vékony réteg fölöttük – egy mesterkélt sérülékeny máz, amely takar, de nem képes, és nem is feladata fékentartani a sötét ösztönöket. (Frans de Waal ezt nevezte – kissé ironikusan – furnér-elméletnek.) A virulens, de elfedett romboló indulatokra vonatkozó gondolat óhatatlanul beszivárgott szellemi életünk minden területére, vagyis regények, filmek és társadalomelméletek sokasága épített erre az emberképre, és mindegyikben ott a figyelmeztetés: a közösség és az egyén könnyen arra indul, amerre a gyűlölet viszi. A szociális interakciók, vagyis a társadalom által betáplált megjelenítési szabályok ma még érvényesek, de holnap talán már az ösztön írja a viselkedés kódját. Ennek a szellemiségnek talán egyik legismertebb irodalmi megfogalmazása Golding regénye, A Legyek Ura. Egy lakatlan szigetre vetődött, jólnevelt fiúk közössége hamar széthullik, a szabályokat felváltja az erőszak, a hatalomvágy megfélemlítésbe, végül kegyetlenségbe torkollik. A düh eleve ott van a szociális térben, állítja a regény, az emberi társadalom pedig olyan, mint egy törékeny nyári idill: állandóan fenyeget a vihar, és csak idő kérdése, de előbb-utóbb megérkezik.

Vajon más megvilágításba helyezi az emberi természetet karakterét a tongai hatok esete? Amely nem az éden leírásába kívánkozik, de legtöbb ember számára rokonszenvesebb, mint Golding regényének felkavaró leírásai, talán még az is tanulságosabbnak tartja, aki kapott már sebet emberi elhatározásból. A népi pszichológiát „etikai megfontolások” dominálják, de a tudomány a tényeket keresi, a lehető legjobban adatolt kísérletekkel kíván dolgozni. A szépirodalom kiváltsága pedig a gondolati és kifejezési szabadság, így szolgálja az érzelmi és értelmezési repertoár bővülését, közvetve az egyéni és a társadalmi jólétet, hogy ezúttal erre szűkítsük a kitekintést. Nincs keretek közé zárva, figyelmen kívül hagyhatja a tudomány számára kötelező normákat és kritériumokat. Nem tévelyeg tehát, amikor imaginárius mélységeket nyit, vagy túlzásaival magasságokba emel, mert nem azzal tesz jót, hogy megnyugtat, eltompítja észlelésünk, fékezi lelkesedésünk, vagy hogy „elfüggönyzi a horizontot”, hanem hogy belénkkarol, és elvisz minden határon túlra, ahol rámutat olyan kérdésekre, amik csak onnan láthatók.

Rutger Bregman Humankind: A Hopeful History című könyvében a bevezető gondolatokban említett emberképet próbálja árnyalni, és amellett érvel, hogy nem ennyire lehangoló az emberi természet, és nem kellene olyan könnyen feladni a keresést a mindennapi és a rendkívüli emberi nagylelkűség ügyében. Nemcsak a rossz iránti fogékonyság, hanem a jó minden hozzávalója is eljutott hozzánk, nem maradt egy szupernóvában, néhány ismeretlen nehézfémmel együtt. Merthogy Isten nem spórolta ki az empátiát a világból, az egészen biztos. Bregman nem vitatja Golding művének irodalmi kvalitásait, de felhívja a figyelmet arra, hogy a regény mégiscsak fikció, nem pedig bizonyíték arra, hogyan viselkednének valódi gyermekek hasonló körülmények között. Ezért utánajárt, történt-e valaha olyasmi, ami legalább távolról emlékeztet a Golding teremtette helyzetre, de a szereplők más utat jártak, mint a regénybeliek. És az eset specifikusságán kívüli általános jellemzők valamiképpen összefüggésbe hozhatók az emberi nem egyetemes vonásaival. Mi pedig – gondolkodjunk és fogalmazzunk bárhogy – mégiscsak ezért szurkolunk, hiszen azt tapasztaljuk a mindennapi életben, hogy az odafentről való, az emelkedett, a szép minduntalan áttöri a közömbösség és a gonoszság ellenállását, és meglepi a világot. Amúgy pedig folyton szivárog, néha árad, de nincs nap nélküle.

Bármennyi esetettel is találkozunk, azok egyenként érnek el minket, amiből le lehet vonni azt a következtetést, hogy XY aranyos, segítőkész, de az emberi mivoltra kitekintő, egyetemes törvények megfogalmazására ezek nem jogosítanak. Tények gyűjteménye csupán, ha nem rendelkeznek igazolt konzisztenciával, irányadó értékkel. Az elmélet ezzel szemben kiterjeszthető, és rendszerezett, „előre és hátra” is érvényes, állításait nyilvánvaló, kulturafüggetlen, empirikusan igazolt adatok hitelesítik, és ez talán a legfontosabb egy metaelmélet esetén, amelyik az emberi motiváció kulcsát is feltárja, hogy hasznos segítséget jelentsen a gyakorlati megoldások számára. A tongai fiúk esete… hat tongai fiú viselkedése igen nehéz körülmények között. Kérdéseket vet fel, illetve arra ösztönözhet, hogy ne tegyünk felelőtlen, áttalánosan dehonesztáló kijelentéseket az emberről.

Bregman talált tehát egy esetet, amelyet elsősorban két szereplő – Peter Warner ausztrál hajóskapitány, a fiúk megmentője, valamint Mano Totau, a hat fiú egyike – visszaemlékezései alapján rekonstruáltak, ráadásul a helyzetüket befolyásoló kontextuális tényezők mostohábbak voltak. Ebből kellett kihámozni a száraz tényeket, amik egy komoly eljárásban felhasználhatók, bizonyítékként az emberi természet maradandó nemes vonásainak igazolására, vagy egy megható és szerencsés kimenetelű esemény rekonstruálására. Mindennek utána kell járni, mert az események ezerszer megtörténnek: valahányszor felidézik, mindig egy kicsit más – de a külső történet egyetlen és változatlan. Ami ilyenkor működni kezd, az a cselekvési hajlamoknak azonosítása, ami megjelenik bennünk, miközben történetüket olvassuk, és próbáljuk megérteni a jelenség mögötti mechanizmusokat, korábbi késztetéseinket sablonként használva. A szakma azonban adatközpontú, nem affektív tartalomelemzést szeretne, mert a tanulságok levonásához minden részlet számít, bár eset nem laboratóriumi körülmények között zajlott.

A hat fiú nem véletlenszerűen összesodródott idegenekből állt: egy iskolába jártak, egy hitben és egy közösségben nőttek fel, és olyan gazdálkodási kultúrából jöttek, amelyben a halászat, a kerti munka és a szigeti élet a mindennapok része volt. Mindez nem gyengíti a történtek jelentőségét, csak helyére teszi következtetéseinket. Emlékeztetünk arra is, hogy évtizedekkel ezelőtt történt, egyedi eset, és bár tanulságos, szívet melengető, mégsem lenne szerencsés komoly következtetést levonni belőle. Ennek ellenére gyakran emlegetik A Legyek Ura állításainak valóságalapú cáfolataként. A regény feladata azonban nem az, hogy a várakozásokat következetesen alávesse a lehetségességnek, vagy hogy a történeteket hozzáigazítsa az emberiség virtuális jegyzőkönyvének előírásaihoz, hanem egy második szív, amivel – író és olvasó közösen – kibővítjük a valóságunkat, ahol aztán utolérnek olyan nyugtalanító kérdések, amiket nem teszünk fel a megszokott keretek között. Hogy vajon az élet, amit élünk, megfelel-e azoknak az elvárásoknak, amit vele szemben megfogalmazunk, a történet, amit magunkról mesélünk, hitelesen tolmácsolja azt, amit ténylegesen érzünk; mindezeken túl pedig eszközt ad véleményünk megfogalmazásához.

Az ő történetük kevésbé ismert. Készült ugyan a főszereplőkről egy rövid dokumentumfilm, azonban a felvétel nagy része állítólag elveszett; a töredék is egyetlen kópiában maradt meg (Bregman közlése nyomán). Nem elfeledkezett róluk a széles közvélemény, hanem egyszerűen meg sem ismerte az esetüket. Rutger Bregman holland történésznek a kétezertízes évek második felében komoly nyomozómunkába került, mire az eredeti, valós történetet felgöngyölítette. Utalásokat talált az esetre, „de hiába kutattam archívumról archívumra, semmi konkrétumot nem találtam. Néha azonban csak egy kis szerencsére van szükség. Egy nap, miközben egy [online] újságarchívumot böngésztem, rosszul írtam be az évszámot, és az 1960-as évek mélyére kerültem. És ott volt. Kiderült, hogy a [olasz politikus] Susanna Agnelli által összeállított anyagban szereplő 1977-es évszám elírás volt. Az ausztrál The Age című újság 1966. október 6-i számában szinte világított a cím: »Vasárnap vetítés a tongai hajótörötteknek«. A cikk hat fiúról szólt, akiket három héttel korábban találtak meg egy csendes-óceáni sziklás szigetecskén, Tonga déli részén. A fiúkat egy ausztrál hajóskapitány mentette ki, miután több mint egy évet töltöttek mindentől és mindenkitől elzárva az ʻAta nevű szigeten.”

A „mázelmélet” mint vitacímke

A veneer theory (magyarul máz- vagy furnérelmélet) elnevezés Frans de Waal (1948–2024) holland–amerikai primatológustól származik. Bíráló éllel nevezte így azt a felfogást, amely szerint az erkölcs csupán vékony kulturális réteg az ember alapvetően önző és erőszakos természetén. E nézet szerint az együttérzést, a nagylelkűséget és az önmérsékletet a nevelés és a civilizáció kényszeríti ránk. De Waal ezzel szemben úgy látta, hogy az erkölcs nem kívülről rakódik ránk, hanem emberi természetünkből fakad, és szervesen hozzátartozik az emberi élethez.

Bírálatának egyik fő történeti célpontja Thomas Henry Huxley volt. Huxley 1893-ban, Evolution and Ethics című előadásában élesen szembeállította a létért folyó küzdelmet és az erkölcs fejlődését. Szerinte a társas együttélés önmérsékletet, kölcsönös segítséget és a gyengék védelmét követeli meg, erkölcsi mércéinket tehát nem vezethetjük le egyszerűen a természetes kiválasztódásból. Az evolúció megmagyarázhatja, honnan erednek jó és rossz hajlamaink. Arra viszont nem felel, miért kellene a jót választanunk.

Mégis túlzás volna azt mondani, hogy Huxley az erkölcsöt pusztán az értelem természetellenes alkotásának tartotta. Az előadáshoz 1894-ben írt bevezetőjében (Prolegomena) az együttérzésnek és a társas érzelmeknek is fontos szerepet szánt a lelkiismeret kialakulásában. A vita tehát arról is szól, hogyan függnek össze az erkölcs természeti gyökerei és azok az erkölcsi követelmények, amelyek éppen természetes késztetéseinket fékezik.

De Waal a 20. századi evolúciós biológia egyes megfogalmazásaiban is a mázelmélet szemléletét vélte felfedezni:

• Richard Dawkins 1976-ban, Az önző gén című könyvében valóban azt írta: tanítsunk nagylelkűséget és önzetlenséget, mert „önzőnek születünk”. A harmincadik évfordulós, 2006-os kiadás bevezetőjében azonban már félrevezetőnek nevezte ezt a mondatot. Arra kérte olvasóit, hogy gondolatban húzzák ki, a hozzá hasonlókkal együtt. Részben magyarázatot is adott rá: a könyv írásakor még nem választotta szét elég világosan a géneket mint replikátorokat és az élőlényeket mint a gének hordozóit. A gének „önzése” ugyanis nem jelenti, hogy az egyed is önzően viselkedik. Azt pedig végképp nem, hogy tudatosan a saját érdekét követi.
• Michael T. Ghiselin (1939–2024) amerikai biológus 1974-es könyvéből, a The Economy of Nature and the Evolution of Sex-ből származik a sokat idézett aforizma: „Karcolj meg egy »altruistát«, és nézd, ahogy egy »képmutató« vérzik.” A mondat olyan gondolatmenet része, amely az együttműködést is versengő érdekek felől értelmezi. A megfogalmazás azonban könnyen átcsúszik lélektani és erkölcsi ítéletbe. Maga az aforizma pedig semmit sem bizonyít arról, hogy minden segítség mögött tudatos önérdek vagy képmutatás lapul.

A „mázelmélet” tehát de Waal vitacímkéje, nem a bírált szerzők önmeghatározása. Különböző álláspontokat von egyetlen szemléletes metafora alá, így könnyen elsikkadnak a köztük lévő különbségek. Nem egységes, kidolgozott kutatási programot jelöl, hanem egy visszatérő emberképet vesz célba. Puszta szellemeskedésnek mégsem nevezhető, mert valódi elméleti kérdést tesz fel: hogyan függ össze természetünk, a társas nevelés és az erkölcsi élet?

De Waal alternatívája: az alulról építkező erkölcs

De Waal szerint az erkölcs nem idegen rétegként telepszik az ember biológiai természetére. Részben olyan társas és érzelmi képességekből nő ki, amelyek más állatoknál is megfigyelhetők. Ebben Darwin Az ember származása című művének gondolatmenetét vitte tovább. Darwin az erkölcsi érzék előzményeit a társas ösztönökben, a kötődésben és az együttérzésben kereste. Kibontakozásában azonban az értelemnek, az emlékezetnek, a megszokásnak és a közösség ítéletének is szerepet szánt. Állatokra, köztük főemlősökre vonatkozó megfigyelésekre is hivatkozott, bár a mai összehasonlító viselkedéskutatás módszerei természetesen még nem álltak rendelkezésére.

De Waal gondolatmenetében az empátia és a kölcsönösség kapott kiemelt szerepet: ezeket az erkölcs két pillérének nevezte. Az alábbi négy jelenség az erkölcs lehetséges előzményeit szemlélteti. Összefüggenek egymással, nem egy merev, négyelemű rendszer különálló darabjai.

1. Empátia. De Waal matrjoskamodelljében az empátia egymásra épülő rétegekből áll. Legbelső magja az érzelmi átragadás: az egyik egyed érzelmi állapota hasonló állapotot kelt a másikban. Erre épülhet az együttérző törődés. A következő réteg a másik helyzetének és nézőpontjának összetettebb megértése, és az ehhez igazított segítség. A modell nem állítja, hogy minden faj egyformán birtokolja valamennyi réteget.
2. Kölcsönösség. De Waal egyik vizsgálatában a csimpánzok gyakrabban engedték táplálékukhoz azokat a társaikat, amelyek aznap korábban kurkászták őket. Ez arra utal, hogy számítanak a korábbi társas tapasztalatok. Tudatos elszámolást vagy emberi értelemben vett hálát azonban még nem bizonyít.
3. Vigasztalás. Csimpánzoknál megfigyelhető, hogy egy konfliktusban részt nem vevő társ odamegy a támadás elszenvedőjéhez, és testi kontaktust kezdeményez vele. Fraser és munkatársai (2008) vizsgálatában ezután csökkentek a megvigasztalt állatnál a stressz viselkedéses jelei.
4. Reakció az egyenlőtlen jutalmazásra. Brosnan és de Waal 2003-as kísérletében a kapucinusmajmok gyakrabban tagadták meg a feladatot vagy utasították vissza a kevésbé kedvelt jutalmat (uborkát), ha társuk ugyanazért a munkáért értékesebb falatot (szőlőt) kapott. A szerzők ezt az egyenlőtlenségkerülés evolúciós előzményeként értelmezték.

Kritikai mérleg: mit bizonyítanak a megfigyelések?

Két külön állításról van szó: arról, hogy a kapucinusmajmok visszautasítják a jutalmat, és arról, hogy ez „méltányosságérzékre” vall. A második csak akkor állja meg a helyét, ha az egyenlőtlen bánásmódra adott reakciót elválasztjuk más lehetséges magyarázatoktól. Lehet például, hogy az állat jobb jutalomra számított. Az is lehet, hogy egyszerűen elégedetlen lett, amikor meglátta az elérhetőnek tűnő, mégsem neki jutó falatot.

Ebben a kérdésben fontos újabb eredmény Oded Ritov és munkatársai 2024-es metaanalízise. A szerzők 23 vizsgálat eredeti adatait gyűjtötték össze, és 18 faj összesen 60 430 megfigyelését elemezték újra. Azokban a kísérletekben, ahol az állat elfogadhatta vagy visszautasíthatta a jutalmat, nem találtak megbízható bizonyítékot az egyenlőtlenségkerülésre. Az eredmények azzal is jól magyarázhatók, hogy az állat csalódott, mert elmaradt a várt jobb jutalom. Ez a kísérleti eljárás bizonyító erejét kérdőjelezi meg. Azt nem zárja ki, hogy más helyzetekben egyes állatok érzékenyek legyenek az igazságtalan bánásmódra.

Ebből még nem következik, hogy az állati altruizmus vagy empátia egészében illúzió volna. Az altruizmus szónak ráadásul több jelentése van. Biológiai értelemben olyan viselkedést jelöl, amely csökkenti a cselekvő közvetlen rátermettségét, a kedvezményezettét pedig növeli. Pszichológiai értelemben azt jelenti, hogy a másik jólléte maga a cél, nem eszköz valamilyen saját előny megszerzéséhez. A két meghatározás más-más kérdésre felel.

A segítésnek lehet hosszú távú evolúciós haszna anélkül, hogy az állat ezt felismerné vagy mérlegelné. Elhamarkodott volna tehát általánosságban azt állítani, hogy a főemlős azért segít sérült társán, mert megtanulta: ezzel a saját túlélését biztosítja. Ezt külön bizonyítani kellene. Warneken és munkatársai kísérleteiben a csimpánzok jutalom nélkül is odanyújtották egy embernek azt a tárgyat, amelyet ő hiába próbált elérni. Ha jutalmat kaptak érte, sem segítettek gyakrabban. Ez legalábbis ebben a helyzetben az anyagi haszonszerzés magyarázata ellen szól, még ha az állatok indítékait nem is tárja fel minden részletében.

Az sem visz közelebb a segítés megértéséhez, ha csupán a csoport „szerveződésére” vagy „integrációjára” hivatkozunk, mert ezek a szavak nem neveznek meg konkrét mechanizmust. Három külön kérdés, milyen hatással van egy viselkedés a csoport működésére, hogyan alakult ki az evolúció során, és mi készteti rá az egyedet. Az együttműködés ténye még nem bizonyít emberi értelemben vett erkölcsi megfontolást. Ugyanakkor az, hogy az együttműködés biológiailag hasznos, a másik iránti törődés lehetőségét sem cáfolja.

A „vékony máz” metaforájának egyik veszélye az, hogy összemossa a viselkedés evolúciós magyarázatát és lélektani indítékát. Abból, hogy egy képesség fennmaradását szelekciós előnyök segítették, nem következik, hogy minden megnyilvánulása mögött önző szándék áll. De Waal érvelésének egyik fő törekvése éppen e két magyarázati szint szétválasztása volt. Ennek részletes kifejtése a következő fejezet feladata.iai indítékát. Abból, hogy egy képesség fennmaradását szelekciós előnyök segítették, nem következik, hogy minden megnyilvánulása mögött önző szándék áll. De Waal érvelésének egyik központi törekvése e két magyarázati szint szétválasztása volt. Ennek részletesebb kifejtése már a következő fejezet témája.

A szökés

1965 júniusában hat tongai tizenéves fiú megszökött a nukuʻalofai St Andrew’s anglikán bentlakásos iskolából (Bregmannál „katolikus” iskolaként szerepel). Tizenhárom és tizenhat (v. 14 – 18) év közötti fiú, akiknek elegük lett szigorú iskolai rendből, a menza egyhangúságából, és elhatározták, hogy elhajóznak Fidzsire – de még Új-Zéland is felmerült lehetséges úti célként. Egyik verzió szerint „kihajóztak halat fogni”, mert otthon a hal mindennapi eledel volt, és ezt hiányolták az iskolai menüből. Engedély nélkül elvitték egy halász, Taniela Uhila közel 8 méter hosszú hajóját, akit egyikük sem kedvelt. Próbáljuk visszaadni a beszámolók lényegét, és nem szándékunk minden okot feltárni. Egy történet attól még nem kétségbeejtő, ha nem minden esetben találjuk meg a logikai láncolatot az egyes események vagy tények között.

Az útra meglehetősen gyengén készültek fel. Két zsák banán, néhány kókuszdió és egy kis gázfőző volt a készletük; megfelelő navigációs eszközeik nem voltak, még térképük sem. A vállalkozás inkább kamaszos kalandnak indult, mint átgondolt tengeri utazásnak. Bregman leírását követve, úgy tűnik, hogy nemcsak titokban tartották a tervüket, de feltűnni sem akartak, úgyhogy nagyon szerényen csomagoltak. Ráadásul csak a legfiatalabb értett valamelyest a hajó kormányzásához. Ő később nevetve meg is jegyezte: „ezért vittek magukkal a nagyobbak.” Ebben az életkorban néhány év sokat számít. Dávid 13-14 éves volt, a legidősebbek 17-18 évesek. Késő este indultak, az óceán pedig úgy mutatkozott, amint azt a neve is sejtette: csendes. Első éjszaka már békésen aludtak, amikor arra riadtak, hogy a hajót kegyetlenül dobálják a hullámok, amik átcsapnak a gungálen (gunwale), a vitorla szétszakadt, a kormánylapát eltörött. „Amikor hazaérünk – viccelődött Sione, a legidősebb –, megmondjuk Tanielának, hogy a hajója pont olyan, mint ő maga: öreg és nyafogó (zsimbes, cranky).” Nyolc napig sodródtak. Vizük és élelmük elfogyott, eredménytelenül halásztak; kókuszhéjban fogtak kevés esővizet, és azt becsületesen elosztották egymás között. A nyolcadik napon végre szárazföldet pillantottak meg. ʻAta volt az, Tonga legdélibb, régóta lakatlan szigete. Nem is annyira sziget, inkább egy meredek sziklatömb.

A lakatlan sziget

ʻAta apró, mintegy két négyzetkilométeres (az adatok 1,5 és 2,3 km² között mozognak), vulkanikus eredetű sziget a Tonga-szigetcsoport déli részén. Az első ismert európai, aki megpillantotta, Abel Tasman holland hajós volt, 1643. január 19-én. A sziget azonban jóval izgalmasabb és súlyosabb történelmi örökséget hordoz annál, mint amit a szimpla, „tehermentes” „lakatlan sziget” kifejezés sugall. Annyit elárulunk, hogy az „elnéptelenedett” sem korrekt, de már közelebb van a történelmi igazsághoz. Erről alább részletesen szólunk.

A fiúk annyira legyengültek, hogy a széteső csónakból a part elérése emberfeletti erőfeszítésnek tűnt. Mano – Sione Filipe Totau – alig tudott lábra állni, mégis vállalta, hogy elsőként úszik ki a szigetre, és ha biztonságosnak találja a helyet, szól a többieknek. Mielőtt a vízbe ereszkedett, együtt imádkoztak. Amint Mano kimászott a partra, odakiáltott társainak, hogy a hely megfelelő és indulhatnak ők is. Miután valamennyien kijutottak, első dolguk a hálaadás volt.

Ez a mozzanat később is visszatért a mindennapjaikban. Imával és énekkel kezdték a napot, és ugyanígy zárták. A vallási rítus nemcsak hitük kifejezése lehetett: rendet vitt egy olyan világba, amelyből egyik napról a másikra eltűntek a megszokott rítusok és mindaz, ami évekig keretet adott az életüknek.

Az első időszak különösen nehéz volt. Le voltak gyengülve, képtelenek voltak felmászni a sziget platójára, ezért hetekig a parton, egy biztonságos helyen maradtak. Tengeri madarakat tojásait fogyasztották, esővizet ittak. Később, amikor már be tudták járni a szigetet, egy hajdani település nyomaira bukkantak, taróra, banánfákra és elvadult házityúkokra találtak. Lassan kialakítottak egy életformát, mondhatni egy minitársadalmat. Történetük ezen a ponton válik igazán figyelemre méltóvá.

Nem szakadtak törzsekre

Golding regényében a fiúk közössége fokozatosan két ellenséges táborra szakad, és nem is annyira a pártoskodás, hanem az erőszak megjelenése és egyre növekvő szerepe a félelmetes. A szabályok elveszítik erejüket, a konfliktusok egyre durvábbá válnak, végül eljutnak az emberi élet kioltásáig. ʻAtán a hajótöröttek egészen más utat választottak. „Mire megérkeztünk – írta Warner kapitány emlékirataiban –, a fiúk már létrehoztak egy kis települést, konyhakerttel, súlyzókkal felszerelt ‘tornateremmel’, tollaslabda-pályával, továbbá tyúkóllal és egy állandó tűzhellyel, a ‘közkutat’ pedig az esővíz megtartására alkalmassá tett kivájt fatörzsek jelentették, – mindezt saját munkával, egy régi késpengével és rengeteg elszántsággal készítették.”

A hat fiú munkamegosztást alakított ki. Bregman rekonstrukciója szerint kettes csoportokban dolgoztak, és beosztották egymás között a kert gondozásával, az étkezéssel és az őrséggel járó feladatokat. Helyzetük hasonlított A Legyek Ura szereplőiéhez, történetük mégis egészen másként alakult. Nem sodródtak az eseményekkel: bámulatosan megszervezték az életüket. A legtöbben olyan életet szeretnénk, amiben a kihívások, mint szükséges motivációs források, jelen vannak, de egészen kezelhető mértékben és méretben; olyan ritmust, ami táncolható, akkorra hullámokat, amik izgalmasak, de nem csapnak át a peremen, fényességet, ami bevilágítja az utat, de nem vakít el.

Bregman leírása szerint: „Stephen (Tevita Fatai Latu) – aki később mérnök lett – volt az, aki számtalan sikertelen kísérlet után két bottal tüzet csiholt. Míg A Legyek Ura című regényben a fiúk a (kialudt) tűz miatt összeverekedtek, a valóságos történet szereplői több mint egy éven át gondoskodtak a tűzről, hogy soha ne aludjon ki.

A részlet szinte kínálja az összehasonlítást Golding regényének eseményeivel. Említettük, hogy abban éppen a jelzőtűz válik súlyos konfliktus forrásává: a fiúk elmulasztják gondozni, miközben egy hajó halad el a közelben. ʻAtán ezzel szemben a tűz fenntartása közös feladat volt, és egyben közös felelősség. Jelentőségét mindannyian megértették, és komolyan vették.

Természetesen a tongai fiúk sem éltek édeni harmóniában. Közöttük is voltak viták, veszekedések; aligha volna hiteles az a beszámoló, amely szerint hat serdülő, felnőtt felügyelete nélkül, magukra maradva, konfliktusok nélkül töltenek el több mint egy évet. Bregman beszámolója szerint kialakítottak egyfajta „time-out” gyakorlatot: ha ketten összevesztek, ideiglenesen elkülönültek egymástól, majd lehiggadva visszatértek a közösségbe. A konfliktusokból nem következett a csoport felbomlása. Ahogyan Pál tanácsolja: „a nap ne menjen le a ti haragotokon” (Ef 4,26). Talán ez a történet egyik legfontosabb mozzanata. Nem az történt, hogy felfüggesztődtek negatív késztetéseik, hanem valamiképpen képesek voltak szabályozni őket. Nem váltak angyalokká. Közösséggé váltak.

William Schutz interperszonális szükségletelmélete (FIRO)

William C. Schutz (1925–2002) amerikai pszichológus interperszonális szükségletelmélete a maga korában rendkívül ismert és népszerű volt. Elméletét a FIRO: A Three-Dimensional Theory of Interpersonal Behavior című könyvében fejtette ki. A FIRO betűszó a Fundamental Interpersonal Relations Orientation, vagyis az „alapvető társas kapcsolati beállítódás” rövidítése. A modell az amerikai haditengerészet megbízásából végzett kutatásokból nőtt ki. Ezek azt vizsgálták, hogyan lehet előre megmondani, mennyire tudnak majd eredményesen együttműködni egy-egy munkacsoport tagjai.

Schutz szerint az emberek, amikor csoportba kerülnek, három alapvető társas szükségletüket igyekeznek kielégíteni:

• Befogadás (inclusion): a valahová tartozás, a csoportba való bekerülés igénye, az a vágy, hogy észrevegyék és bevonják őket.
• Kontroll (control): a társas befolyás, a döntéshozatal és a felelősségvállalás kérdése – ki irányít, és ki követ másokat.
• Szeretet (affection): az érzelmi közelség, a melegség és a személyes megnyílás igénye. Schutz később nyitottságnak (openness) nevezte át.

Mindhárom szükségletet egy-egy szemléletes térbeli viszonnyal ragadta meg:

• A befogadás arról szól, hogy benn vagy kinn vagyok-e: tartozom-e a csoporthoz, számít-e a jelenlétem.
• A kontroll arról, hogy fent vagy lent vagyok-e: ki dönt, ki gyakorol befolyást, és ki viseli a felelősséget.
• A szeretet pedig arról, hogy közel vagy távol vagyunk-e egymástól: mennyi melegség és bensőségesség jellemzi a kapcsolatot.

A befogadás elsősorban a csoporthoz fűződő viszonyt írja le. A szeretet Schutznál inkább a kétszemélyes (diadikus) kapcsolatokra vonatkozik.

Schutz szerint a csoportok fejlődése időben is ezt a sorrendet követi. A kezdeti befogadási szakaszt a kontrollért és a szerepekért folyó küzdelem, majd az érzelmi elmélyülés követi. A csoport felbomlásakor ugyanez fordított sorrendben játszódik le: előbb az érzelmi kötelékek lazulnak meg, végül maga a tagság szűnik meg.

A két irány: kifejezett és igényelt viselkedés

Az elmélet másik tengelye az, hogy mindhárom szükségletnek két iránya van. Az egyik az, amit én kezdeményezek mások felé (kifejezett, expressed viselkedés). A másik az, amit másoktól várok (igényelt, wanted viselkedés). A három szükséglet és a két irány kombinációja hat dimenziót eredményez. Ezeket méri a FIRO-B (Fundamental Interpersonal Relations Orientation – Behavior) kérdőív. Az 54 állítás hat, egyenként kilenctételes skálára oszlik, így skálánként 0 és 9 közötti pontszámot kapunk:

Szükséglet	Kifejezett (expressed): amit én teszek	Igényelt (wanted): amit másoktól várok
Befogadás	Másokat bevonok, meghívok, keresem mások társaságát.	Szeretném, ha mások bevonnának és meghívnának.
Kontroll	Irányítok, döntök, felelősséget vállalok.	Elfogadom, sőt igénylem mások irányítását és a világos kereteket.
Szeretet	Melegséget, érzelmi közelséget mutatok mások felé.	Szeretném, ha mások melegséggel és közelséggel fordulnának felém.

Önismereti szempontból gyakran a két irány közötti eltérés a legbeszédesebb. Vegyünk valakit, akinek a befogadás terén alacsony a kifejezett, de magas az igényelt pontszáma. Ő maga nem kezdeményez, csak várja, hogy meghívják. Közben könnyen kirekesztettnek érzi magát, holott senki sem zárta ki szándékosan.

Schutz már 1958-ban leírta, milyen szélsőségesen visszafogott vagy éppen túlzó viselkedésmintákat szülhetnek a kielégítetlen szükségletek, és mi ezek kiegyensúlyozott megfelelője:

• Befogadás: a visszahúzódó (undersocial) és a túlzottan társas, folyton figyelmet kereső (oversocial) típus. Kiegyensúlyozott változatuk a társas (social) típus.
• Kontroll: a felelősséget elhárító (abdicrat) és a mindent irányítani akaró (autocrat) típus. Kiegyensúlyozott változatuk a demokratikus (democrat) típus.
• Szeretet: a távolságtartó (underpersonal) és a túlzott közelséget kereső (overpersonal) típus. Kiegyensúlyozott változatuk a bensőségességre képes, személyes (personal) típus.

Későbbi továbbfejlesztés: The Human Element

A következő évtizedekben Schutz jelentősen továbbgondolta modelljét. A megújított kérdőív 1984-ben kapta az Element B nevet. Az átdolgozott elmélet összegzése a The Human Element: Productivity, Self-Esteem, and the Bottom Line (San Francisco: Jossey-Bass, 1994) című könyvében jelent meg. A harmadik szükségletet, mint említettük, „szeretetről” „nyitottságra” (openness) keresztelte át. A hangsúly így az őszinteségre és az önfeltárásra került, és ez a munkahelyi közegben is jóval használhatóbbá tette a fogalmat.

A modellt emellett három szintre terjesztette ki:

1. Viselkedés (Element B – Behavior): befogadás, kontroll, nyitottság.
2. Érzések (Element F – Feelings): a három szükséglet érzelmi megfelelője a fontosság (significance), a hozzáértés (competence) és a szerethetőség (likability) érzése.
3. Énkép (Element S – Self-Concept): ugyanezek a dimenziók önmagunkra vonatkoztatva. Ezek alkotják az önértékelés (self-esteem) három pillérét: mennyire tartom magam fontosnak, hozzáértőnek és szerethetőnek.

A kései Schutz számára kiemelten fontos volt a mély önismeret és a radikális őszinteség gondolata. Ugyanilyen meghatározónak tartotta a választás elvét, vagyis azt a meggyőződést, hogy érzelmi és viselkedéses reakcióinkat mi magunk választjuk meg, ha nem is mindig tudatosan. Kései munkáiban ezt a tételt igen mereven, szinte kivételt nem ismerve képviselte.

Gyakorlati alkalmazás és kritikák

A FIRO-B ma is széles körben használt eszköz a szervezetfejlesztésben, a vezetőképzésben és a csapatépítésben, és sokszor a Myers–Briggs-típusindikátorral (MBTI) együtt alkalmazzák. Azonban számos, főként pszichometriai kifogás is érte:

• A kilenctételes, kumulatív (ún. Guttman-típusú) skálák rövidek, és csak szűk pontszámtartományt (0–9) fognak át. Ezért nagy téttel járó egyéni döntésekhez nem elég megbízhatóak.
• Vitatott, hogy a három dimenzió valóban ilyen élesen elkülönül-e egymástól, akár a valóságban, akár a mérőeszközben. A befogadás és a szeretet skálái például erősen korrelálnak. A skálák ráadásul jelentősen átfednek más személyiségmodellek vonásaival, például az extraverzió–introverzió dimenzióval.
• A csoportfejlődési sorrendet ma inkább hasznos tájékozódási sémának tekintik, semmint szigorú törvényszerűségnek.

A teszt mai forgalmazói kifejezetten fejlesztési célra kínálják: vezetőfejlesztésre, coachingra és csapatépítésre. Munkaerő-kiválasztásra a fenti mérési korlátok miatt nem ajánlott.

Párhuzam az önmeghatározás-elmélettel (SDT)

Az akadémiai pszichológiában Schutz modelljére ma már ritkábban hivatkoznak. Ennek egyik oka, hogy kulcsfogalmait más, empirikusan jobban megalapozott irányzatok olvasztották magukba. A valahová tartozás igényét például Baumeister és Leary önálló alapmotivációként írta le. A kontroll és a szeretet dimenziója az interperszonális körmodell (interpersonal circumplex) két tengelyével, a dominanciával és a melegséggel rokon. Az alapszükségletek kutatásában pedig Edward L. Deci és Richard M. Ryan önmeghatározás-elmélete (öndeterminációs elmélet, Self-Determination Theory, SDT) vált irányadó keretté, amely jóval szélesebb empirikus alapokon nyugszik.

A FIRO és az SDT összevetése kifejezetten tanulságos. Az SDT három pszichológiai alapszükséglete a kapcsolódás (relatedness), a kompetencia (competence) és az autonómia (autonomy). Ez a hármas első pillantásra Schutz hármasát idézi, a hangsúlyok azonban lényegesen eltérnek:

• Egy szükséglet vagy kettő? Schutz külön kezeli a csoporthoz tartozást (befogadás) és a kétszemélyes közelséget (szeretet). Deci és Ryan modelljében mindkettő a kapcsolódás szükségletében egyesül.
• Befolyás vagy önrendelkezés? Schutz kései modelljében a kontroll a viselkedés szintjén társas befolyást és irányítást jelent, a kompetencia pedig csak az érzések szintjén (Element F) jelenik meg. Az SDT ezzel szemben két külön alapszükségletként kezeli a kompetenciát (a hatékonyság megélését) és az autonómiát. Az autonómia itt nem mások feletti befolyás, és nem is puszta függetlenség. Azt jelenti, hogy cselekedeteinket sajátunknak éljük meg, és belsőleg azonosulunk velük. Az SDT szerint ezért mások irányításának elfogadása is lehet autonóm döntés, ha belátjuk és magunkénak valljuk az értelmét.
• Egyéni különbség vagy egyetemes szükséglet? Schutznál a szükségletek erőssége egyénenként eltér, és a FIRO-B éppen ezeket az egyéni beállítódásokat méri. Az SDT viszont egyetemes alapszükségletekről beszél. Nem az a fő kérdés, kinek mennyi autonómiára, kompetenciára és kapcsolódásra van szüksége, hanem az, hogy a társas környezet mennyire segíti e szükségletek kielégülését, illetve mennyire frusztrálja őket.

Összességében Schutz modellje azt írja le, hogyan viszonyulunk egymáshoz, és hogyan találjuk meg a helyünket egy csoportban. Deci és Ryan elmélete viszont arra keres választ, mire van szükségünk ahhoz, hogy autonóm módon motiváltak maradjunk, és megőrizzük lelki jóllétünket.

Zene, ima és rend

A túlélés nem csupán elegendő kalóriát és ivóvizet jelent: az embernek valamiképpen a reményt is életben kell tartania. Bregman beszámolója szerint Kolo Fekitoa rögtönzött hangszert készített uszadékfából, kókuszhéjból és a hajó maradványain talált drótból. Esténként énekeltek, imádkoztak, és ezzel nemcsak keretet adtak napjaiknak, hanem tartalmat is az időnek, amelyet kényszerűen a szigeten rekedve kellett tölteniük.

A történetnek ez a részlete azért különösen beszédes, mert első pillantásra semmi köze a puszta túléléshez. Egy hangszer nem ad ivóvizet, nem gyógyít sebet, és nem véd meg a vihartól. Mégis lehet, hogy éppen az ilyen „fölösleges” dolgok teszik lehetővé az emberi túlélést. Az ének, az ima, a közösen kialakított napirend és a munkamegosztás mind ugyanazt szolgálta: megőrizni valamiféle rendet ott, ahol a külvilág rendje megszűnt.

A fiúk nem egyszerűen életben maradtak; valamilyen értelemben társadalmat teremtettek maguk körül. Megpróbáltak elhajózni is: tutajt építettek, ám az a hullámzásban hamar szétesett, így vissza kellett térniük a szigetre. Egy vihar fát döntött a kunyhójukra. A kudarcok azonban nem törték le őket: minden nap felkeltek, és tették a kötelességüket, rendszerint zokszó nélkül.

Amikor egyikük eltörte a lábát

A közösség ereje talán akkor mutatkozott meg a legvilágosabban, amikor egyikük, Tevita Fatai Latu, akit Stephen néven is említenek, súlyosan megsérült: eltörte a lábát. Egy lakatlan szigeten ez könnyen végzetes lehetett volna. A fiú hosszú időre munkaképtelenné vált, amiből az is következett, hogy a többiekre több teher hárult. A kis csapat azonban nem hagyta magára. Lementek érte, kiemelték onnan, ahová becsúszott, visszasegítették a táborba, és gondoskodtak róla. A rendelkezésükre álló eszközökkel rögzítették a sérült lábat. „Ne aggódj! – viccelődött Sione. – Mi elvégezzük a munkádat, amíg te itt fekszel, mint maga Tāufaʻāhau Tupou király.”

Bregman beszámolója szerint a későbbi orvosi vizsgálat megállapította, hogy a láb meglepően jól gyógyult. A történetnek ez a részlete különösen élesen áll szemben azzal a gondolattal, hogy szélsőséges körülmények között a legerősebbek szükségképpen kihasználják a többieket, és uralkodnak fölöttük.

David Mitchell Felhőatlasz (Cloud Atlas) című regényében egy gátlástalan figura, Alberto Grimaldi így gondolkodik erről: „Hatalom. Mit értünk ezen? Az a képesség, hogy mások sorsát meghatározzuk.” A tongai fiúk kezében is ott volt ez a hatalom – sérült társuk sorsa rajtuk múlt –, de nem a „Grimaldi-elv” szerint jártak el.

A sérült társ nem vált teherré, akitől meg kell szabadulni, hanem, úgy tűnik, zökkenőnemtesen átvették feladatait, sőt, róla is maradéktalanul gondoskodat. Ez persze önmagában nem bizonyítja, hogy az emberi természet ennyire önzetlen, egy hatfős csoport történetéből nem lehet az emberiség egészére nézve levonni semmiféle következtetést. De ugyanilyen fontos a másik állítás is: Golding regényéből sem következik, hogy civilizáció (fegyelmező erők) nélkül szükségképpen erőszakba süllyednénk. ʻAta azt mutatja, és csak annyit állít, hogy másféle kimenet is lehetséges.

Hogy mit jelenthet egy társ puszta jelenléte a nehézségek leküzdésében, azt egy sokat idézett szociálpszichológiai kutatás is szemlélteti. Simone Schnall és munkatársai két, egymásra épülő vizsgálatban azt kutatták, hogyan befolyásolja a társas támogatás a fizikai kihívások észlelését. Eredményeiket 2008-ban közölték a Journal of Experimental Social Psychology című folyóiratban.

Az első vizsgálatban a Virginiai Egyetem 34 húsz év körüli, átlagos testalkatú hallgatója vett részt. Egy 26°-os domb lábánál állva kellett megbecsülniük az emelkedő meredekségét. A helyzetet szándékosan megnehezítették: mindenkinek olyan hátizsákot kellett viselnie, amely nagyjából a testsúlya ötödét nyomta. A résztvevők egy része egyedül állt a domb előtt, a többiek mellett viszont ott volt egy barátjuk. A barát nem segíthetett és nem szólhatott, a becslés idejére pedig el is fordult, vagyis csak jelen volt.

A meredekséget háromféleképpen kellett megbecsülni. Először szóban adták meg a dőlésszöget fokban, aztán egy vizuális eszközön állították be a szerintük megfelelő szöget. Végül egy kézzel billenthető lapot igazítottak az emelkedő dőlésszögéhez úgy, hogy közben nem láthatták.

Az eredmény figyelemre méltó volt. A valójában 26°-os dombot az egyedül állók szóban átlagosan 55,1°-osnak, a barátjuk társaságában lévők viszont 47,9°-osnak becsülték. A vizuális becslések ugyanezt mutatták: a két csoport átlaga 49,2°, illetve 44,1° volt. Mindkét különbség statisztikailag szignifikánsnak bizonyult. Mindkét csoport erősen túlbecsülte a meredekséget, ami az ilyen vizsgálatokban megszokott, a barát jelenlétében azonban kevésbé.

A látás nélkül végzett kézi beállításnál nem mutatkozott ilyen eltérés. A szerzők ezt azzal magyarázták, hogy a mozgást irányító rendszernek ilyenkor is pontosan kell működnie, különben megbotlanánk az emelkedőn.

Figyelemre méltó összefüggés mutatkozott a barátság időbeli terjedelmével is: minél régebb óta ismerte egymást a résztvevő és a barátja, annál kevésbé tűnt meredeknek a domb. A különbséget az sem magyarázta, hogy a barát jelenlétében jobb lett volna a résztvevők hangulata.

A második vizsgálatban a kutatók azt nézték meg, elég-e, ha a résztvevők csak gondolnak egy támogató személyre. Ezúttal a Plymouthi Egyetem 36 hallgatója becsülte meg egy 29°-os domb meredekségét. Barát nem állt mellettük. Ehelyett arra kérték őket, hogy gondoljanak egy támogató, hozzájuk közel álló személyre, egy közömbös ismerősre vagy valakire, akit nem kedvelnek.

Az eredmények az első vizsgálatéhoz hasonlóan alakultak. A 29°-os dombot a támogató személyre gondolók szóban átlagosan 40°-osnak becsülték, a semleges ismerőst felidézők 47,6°-osnak, az ellenszenves személyre gondolók pedig 50°-osnak. A vizuális becslésekben még világosabban kirajzolódott a különbség: a támogató személyt felidéző csoport átlaga 34,5° volt, a másik két csoporté 41,7°, illetve 42,3°.

A legfontosabb kérdés azonban az, hogyan értelmezzük mindezt. A kísérletekből nem következik egyszerűen, hogy „a barátaink megváltoztatják a látásunkat”. A mérések annyit mutattak, hogy egy barát jelenléte vagy egy támogató személy felidézése összefüggött azzal, mennyire meredeknek ítélték a résztvevők az előttük álló emelkedőt. A szerzők ennél tovább mentek. Szerintük a fizikai környezet észlelése nem pusztán optikai folyamat. Azok a testi és társas erőforrások is szerepet kapnak benne, amelyeket az akadály leküzdéséhez mozgósíthatunk.

Ebben az értelmezésben az ember nemcsak a szemével méri fel az előtte magasodó dombot. Önkéntelenül azt is mérlegeli, egyedül kell-e megmásznia, és milyen erőforrásokra támaszkodhat közben. Egy barát jelenlététől az emelkedő fizikailag nem lesz lankásabb, de akinek ott áll mellette a barátja, az mégis kevésbé meredeknek láthatja.

A kutatás széles körű ismertségéhez az is hozzájárult, hogy ismeretterjesztő szerzők gyakran hivatkoznak rá. Szerepel például Adam Grant szervezetpszichológus előadásaiban. Shawn Achor The Happiness Advantage című könyvében is felbukkan, a társas kapcsolatok erejéről szóló fejezetben.

Tudományos szempontból viszont ez a kutatási irány komoly módszertani vitát váltott ki, különösen a hátizsákos dombbecslési kísérletek köre. Frank Durgin és munkatársai szerint az ilyen eredményeket nagyrészt a kísérleti helyzetből kiolvasható elvárások (demand characteristics) is magyarázhatják. A résztvevők kikövetkeztetik, milyen választ várnak tőlük a kutatók, és ahhoz igazítják a becslésüket.

Chaz Firestone és Brian Scholl egy 2016-os átfogó tanulmányban azt a feltevést bírálta, hogy a társas vagy motivációs tényezők magát az észlelést módosítják. Szerintük különbséget kell tenni aközött, hogy maga az észlelés változik-e meg, vagy csak az ítélet, amelyet az észleltről alkotunk.

Az első vizsgálatot később meg is ismételték, és egyúttal kiterjesztették. Egy 2021-ben publikált vizsgálat csak részben erősítette meg az eredeti hatást. A barát jelenléte a vizuális becsléseket csökkentette, a szóbelieket nem. A szerzők azt is vizsgálták, nyújthat-e a szöveges üzenetváltás a személyes jelenléthez hasonló támogatást. Meglepő módon a baráttal üzenetet váltó résztvevők még a barátjuk társaságában lévőknél is kevésbé meredeknek becsülték a dombot, egy idegennel való üzenetváltás viszont nem hatott. A szerzők maguk is jelezték, hogy a résztvevőket nem véletlenszerűen sorolták a csoportokba, ami gyengíti az eredmény bizonyító erejét.

A dombkísérlet tehát szemléletes képet ad a társas támogatás jelentőségéről. Abból azonban, hogy egy barát jelenléte valóban magát a látási észlelést változtatja meg, csak óvatosan következtethetünk.

A megmenekülés

A fiúk több mint egy évet töltöttek a szigeten. 1966. szeptember 11-én Peter Warner ausztrál hajóskapitány arra utazott halászhajójával, és a szigeten emberi jelenlétre utaló nyomokat vett észre. A szigetet lakatlannak tudta, ezért közelebb navigált a parthoz. Kisvártatva távcsövével megpillantotta a csöppet sem bizalomgerjesztő kinézetű fiúkat. Azonban a kapitány és a matrózok nem tudhatták, hogy kik ezek a hosszú hajú, teljesen meztelen fiatalok, úgyhogy kezdetben kételkedve hallgatták töténetük. Warner a tongai főváros kikötőjének rádióját hívta, és ellenőrizte személyazonosságukat. Húsz percet vártak a válaszra. Ezt követően a nukuʻalofai diszpécser elcsukló hangon közölte: a fiúkat régóta halottnak hitték, családjuk egyes beszámolók szerint már búcsúszertartást is tartott értük. „Ha ők azok, akkor ez egy csoda!”

Peter Warner kapitány

A történethez hozzátartozik annak az embernek az élete is, aki 1966-ban rátalált a hat tongai fiúra. Rutger Bregman könyvében Peter Warner alakja önálló szereplővé válik: olyan emberré, akit már jóval ʻAta előtt is a tenger, a kaland és valamiféle nehezen megmagyarázható szabadságvágy hajtott.

Édesapja, Sir Arthur Warner Ausztrália egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb üzletembere volt. Az Electronic Industries Ltd élén állt, amely az országban, elsősorban az Astor márkával az ausztrál rádió-, majd később a televízióipar egyik meghatározó vállalatává vált. A családi elképzelés az volt, hogy egyszer Peternek lép majd apja helyére a válalltvezetésben. Előtte állt a biztos pálya: vagyon, tekintély, üzleti karrier. Ő azonban tizenhét éves korában éppen másként gondolta: megszökött otthonról, és tengerre szállt. „Inkább a természet erőivel küzdök, mint az emberekkel” – magyarázta döntését később.

Talán ebben a mondatban több van egyszerű kamaszos lázadásnál. Peter nem annyira valami elől menekült, mint inkább valami felé: egy olyan világba, ahol az nem kell más emberekkel és nézetekkel hadakozni. Az általa választott éledmódban is meg kell küzdeni az elemekkel, a széllel, a hullámokkal, a távolsággal, és nem ritkán a saját korlátaival, de mindeközben a természet közvetlen közelében élhet. A következő években bejárta a fél világot, Hongkongtól Stockholmig, Sanghajtól Leningrádig. Mire öt év múltán hazatért, már nem az a fiú volt, aki egykor megszökött. Büszkén mutatta apjának svéd kapitányi bizonyítványát.

Arthur Warner nem sokra becsülte a papírt, de talán mégis megenyhült egy kicsit: rávette a fiát, hogy tanuljon ki egy hasznos szakmát. „Mi a legkönnyebb?” – kérdezte Peter. „A könyvelés” – hazudta az apja. Peter öt évig járt egy esti iskolába, mire megszerezte a diplomáját. Ezután apja cégénél kezdett dolgozni, de a tenger nem eresztette: amikor csak tehette, Tasmániába utazott, ahol kisebb halászflottát tartott fenn.

Ez a második élet vezette el 1966-ban Tongára. Warner homárhalászati lehetőséget látott a tongai vizekben, ezért audienciát kért IV. Tāufaʻāhau Tupou királytól, hogy engedélyt szerezzen a halászatra. A király azonban elutasította a kérelmét, és Peternek nem maradt más választása, mint csalódottan hazaindulni. A beszámolók részben eltérnek, hogy miért közelítette meg Warner és hajója a szigetet. „1966-ban egy ausztrál halászhajó, a Just David, új rákhalászati területeket keresett. ʻAtaa-szigete közelében is kihelyeztek néhány csapdát, de nem jártak sikerrel.” Warner: „Néhány halászfelszereléssel próbálkoztunk 5–6 tengeri mérföldre az ʻAta-szigettől.”

A sziget parányi zöld foltként emelkedett ki a Csendes-óceán kékségéből. Lakatlannak tudták, Warner mégis valami szokatlant vett észre a távcsövével: tűz nyomára utaló fekete foltokat a zöld sziklafalon. „A trópusokon szokatlan, hogy magától tűz keletkezzen – mesélte fél évszázaddal később. – Így hát úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.”

Amikor a hajó a sziget nyugati csúcsához közeledett, az egyik matróz felkiáltott a hajóorrban: „Valaki kiabál!” „Butaság – legyintett Peter –, csak a tengeri madarak vijjognak.” Ám ekkor a távcsőben megpillantott egy fiút. Meztelen volt, a haja vállig ért. A vad teremtmény leugrott a szikláról, és a vízbe vetette magát. Aztán sorra követték a többiek, torkuk szakadtából üvöltve. Peter megparancsolta embereinek, hogy töltsék meg a fegyvereket: tudta, hogy Polinéziában a veszélyes bűnözőket távoli, lakatlan szigetekre szokták száműzni.

A Just David fedélzetén senki sem tudta, mire számítson. Az egyik fiú erős tempóban közeledett a hajó felé, és amikor hallótávolságba ért, tökéletes angolsággal így kiáltott: „Stephen vagyok! Hatan vagyunk. Úgy számoljuk, körülbelül tizenöt hónapja élünk itt.”A különös, hosszú hajú alakok látványa aligha nyugtatta meg a legénységet.

Peter is gyanakodott. Leengedték a beszállólétrát, és a 18 éves meztelen fiú felkapaszkodott a fedélzetre, majd utána érkeztek a többiek egymás után. Elmondták, hogy Nukuʻalofában, a tongai fővárosban járnak bentlakásos iskolába. Elegük lett az iskolai kosztból, ezért egy nap elindultak egy halászcsónakkal, neki az óceánnak, de viharba kerültek. „Na persze” – gondolta Peter. Rádión hívta Nukuʻalofát. „Hat gyerek van a hajómon – mondta a rádiósnak. – Ha bemondom a nevüket, felhívná az iskolát, hogy valóban oda járnak-e?” „Várjon egy kicsit” – jött a válasz. Húsz perc telt el.

Peter Warner több mint fél évszázaddal később is elérzékenyült, amikor Bregmannak erről a néhány percről beszélt. Végül megszólalt a rádió. Az operátor hangja megváltozott, alig tudott beszélni a meghatottságtól. Sírással küszködve mondta: „Megtalálta őket! Ezeket a fiúkat már halottnak hitték, el is búcsúztatták őket. Ha valóban ők azok, akkor ez egy csoda!” Másnap még kiszálltak a szigetre, ahol a fiúk bemutatták, hogyan éltek 15 hónapon keresztül.

Mano később úgy emlékezett vissza a mentőhajó megpillantására, mint valami földöntúli élményre: sírtak örömükben, és úgy érezték, mintha a mennyország kapuja nyílt volna meg előttük. Közel tizenöt hónap után hazatérhettek.

Kolo Fekitoa, a 6 hajótörött fiú közül az egyetlen, aki Tongán maradt. 2015-ben, a súlyos beteg férfi még egyszer visszatérhetett a szigetre. Ez volt utolsó kívánsága. Egy spanyol felfedező, író, bizonyos Alvaro Cerezo kísérte, és egyött töltöttek a szigeten 10 napot. Ugyanúgy éltek, ahogyan Kolo és iskolatársai, öt évtizeddel korábban. Az egykori eseményt, ami jelenidejében elég félelmetes volt, úgy őrizte emlékezetében, mint élete legszebb kalandját. Jellemző rá, és történetükre az, amit egyik Nuku’alofa-i vallási közösség tagja mondott: „Kolo Fekitoát és családját jól ismerem a helyi gyülekezetünkből, a Halaleva-i Siasi ‘o Tonga-ból. Csendes és nagyon szerény ember. Igazi hősnek számít, öt barátjával együtt 15 hónapot töltött ʻAta-szigeten töltött időt. Kár, hogy nem tudtam arról, hogy Kolo is közöttük volt, pedig nagyon érdekelt volna minden részlet, hiszen apám ősei onnan származtak…”

Bregman megkérdezte Warnertől, hallott-e valaha A Legyek Ura című regényről. „Igen, olvastam – nevetett. – De az egészen más történet!”

Peter Warner 90 évet élt. Halálának oka? Hajóbaleset. A Richmond-folyó torkolatánál található, veszélyesnek tartott Ballina Bar-nál (Ballina homokzátony a folyó torkolatánál) hajója felborult…

A hazatérés különös fordulata

A történet azonban még ekkor sem ért véget. Miután visszaértek Tongára, a fiúkat őrizetbe vették. A hajót ugyanis, amellyel annak idején elindultak, akárhogy szépítjük, egyszerűen ellopták, és tulajdonosa feljelentést tett. Így történt, hogy a szigeti megpróbáltatásokat túlélték ugyan, de a több mint egy év után hazatérő kamaszok rögvest a rendőrség fogdájába kerülte. Holott a lakosság nagyrésze már tudott érkezésükről, és a kikötőben várta őket. Nem volt könnyű feladatuk azoknak a rendőröknek sem, akik a tömeg között a fogdába kísérték őket.

Peter Warner azonban közbenjárt a szabadonbocsátásuk érdekében. 150 font kártérítést fizetett a hajó tulajdonosának, Taniela Uhilának, aki ezt követően visszavonta a feljelentést. Warner hamarosan megállapodott az ausztrál Channel 7 televíziós társasággal a történet megfilmesítéséről is. A csatorna valóban készített egy dokumentumfimet, szenzációhajhász címmel The Castaways (A hajótöröttek), ami meglehetősen félrevezető, de Bregman szerint nem is sikerült a legjobban, úgyhogy hamarosan archívumba került, majd az idézett szerző szerint, a 16 mm-es film egyrésze elkallódott. Egy részlet a Youtube-on látható belőle: https://www.youtube.com/watch?v=qHO_RlJxnVI Láthatóan a dokumentumfilm a túlélés fortélyaira összpontosít, holott, véleményünk szerint, nem ez a legfontosabb üzenete a történteknek, amivel nyilván nem tagadjuk a technikai leleményesség szerepét.

Később is kapcsolatban maradt a fiúkkal, és többüket bevonta saját halászati vállalkozásába. A történet egyik megható szála éppen az a hosszú barátság, amely a megmentő és a megmentettek között kialakult. Mano évtizedekkel később úgy beszélt Warnerről, mint aki szinte az apjává vált. Egy rövid interjú Warnerrel, https://www.youtube.com/watch?v=tT1C4BSRzak

Peter Warner később megkapta a halászati engedélyt a tongai vizekre. Kilépett apja cégéből, új hajót rendelt, a hat fiút pedig felvette a legénységébe. Ezzel megadta nekik azt, amire az egész kaland elején vágytak: a lehetőséget, hogy megismerjék a Tongán túli világot. Az új hajó neve mi más lehetett volna, mint: ATA.

Aligha lehetett volna találóbb nevet választani. Éppen az a sziget, amely egykor elzárta őket a világtól, adta a nevét annak a hajónak, amely később kivitte őket a nagyvilágba. Az a név immár nem pusztán annak a néptelen sziklás szigetnek a nevét jelentette, amely tizenöt hónapon át fogva tartotta őket. Továbbra is mindennap olvashatták a feliratot, de ez a név már egészen mást jelentett számukra, mint kiszolgáltatottság, elszigeteltség. Arra a helyre és időszakra emlékeztette, ahol és amikor olyan sok mindent megtanultak, többek között, hogy az ember nemcsak önmagáért és önmagából él. És hogy szükség van a rendre, de ugyanúgy a barátságra, az egymás iránti felelősségre, az énekre, az imádságra is, és arra a makacs reményre, amely minden reggel újra lendületet ad az élethez.

A hat fiú neve

Sione Fataua
Tevita Fatai Latu („Stephen”)
Tevita Siolaʻa („David”)
Kolo Fekitoa
Sione Filipe Totau („Mano”)
Luke Veikoso

ʻAta

ʻAta a Tonga-szigetvilág déli végpontján, a Tongatapu-csoporttól mintegy 160 kilométerre dél-délnyugatra emelkedik ki az óceánból. Mintegy két négyzetkilométeres, lakatlan vulkáni sziget; nehezen megközelíthető, meredek sziklafalai alig teszik lehetővé a biztonságos kikötést. A nemzetközi köztudatba nem természetrajza révén került be, hanem két emberi történet nyomán. Az első szomorú, sötét: lakói egy részének 1863-as elrablása. A második napfényesebb, és nem más, mint amelyről ez az írás szól: a hat tongai fiú hajótörése, berendezkedése a szigeten és szerencsés hazatérése.

Természettudományos szempontból a sziget önmagában is figyelmet érdemel. ʻAta déli Tonga-vulkáni ív erősen lepusztult vulkáni maradványa, minden jel szerint legidősebb tagja; egyben az ország egyik legjelentősebb tengerimadár-fészkelőhelye, több tízezer költőmadárral; és – éppen az 1863 utáni elnéptelenedés következtében – egy akaratlan, több mint másfél évszázada tartó ökológiai kísérlet terepe, ahol nyomon követhető, mi marad meg egy elhagyott kultúrtájból, és hogyan alakul egy terület, ha hosszú időre bolygatás nélkül marad.

ʻAta természeti képe jóval zordabb annál, mint amit a „trópusi lakatlan sziget” kifejezés sugall. Nem alacsony, pálmákkal szegélyezett korallsziget, hanem magas, meredek falú vulkáni sziget, sűrű erdővel borított fennsíkkal és rendkívül gazdag tengeri madárvilággal. Biológiai feltártsága ugyanakkor meglepően hiányos: elszigeteltsége miatt mindmáig kevés részletes terepvizsgálat készült róla.

Legmagasabb pontja mintegy 355 méterre emelkedik az óceán fölé (az adatok eltérnek). A partvonal nagy részét 60–100 méteres, helyenként csaknem függőleges sziklafalak alkotják. A nyugati kiemelkedések magasabbak, a keletiek alacsonyabbak.

Legközelebbi szomszédja a mintegy 160 kilométerre északkeletre fekvő Tongatapu. A sziget körül nincs zátonyplatform: a viszonylag magas földrajzi szélesség miatt hűvösebb a víz, a part meredek, az aljzat viszonylag fiatal, így a korallok nem találnak megfelelő sekély felületet a megtelepedéshez. A hullámverés ezért közvetlenül éri a vulkáni törmelékből és lávapadokból álló falakat; a folyamatos partfalhátrálás a sziget mai formájának legfontosabb alakító tényezője. Megközelítési lehetőség, horgonyzóhely a nyugati oldalon van.

A ma látható sziget egy jóval nagyobb, összetett rétegvulkán (composite volcano) lepusztult maradványa. A kőzettani feldolgozás legalább négy önálló kitörési központot azonosított a szigeten, ami többfázisú, hosszú vulkáni működésre utal. Uralkodó kőzetei az andezit és a bazalt.

A tongai napi hőmérséklet jellemzően 24–30 °C között mozog, az évi csapadék meghaladja a 2000 millimétert, amelynek zöme a december–április közötti nedves félévben hull. ʻAta a szigetország legdélibb pontjaként ennél valamivel hűvösebb és lényegesen szelesebb: a délkeleti passzát és a téli félév hidegfrontjai akadálytalanul érik, az óceán erős hullámzása pedig gyakran hosszú időre lehetetlenné teszi a partraszállást.

A szigetnek egyetlen emlősfaja van, a polinéz patkány (Rattus exulans) – és ez sem őshonos: a polinéz megtelepedés hozta magával. Repülőkutya (Pteropus) vagy más denevér jelenlétéről nincs adat. A patkány ökológiai szerepe meghatározó: fészekaljakat és tojásokat pusztít, magvakat és csíranövényeket fogyaszt, és feltehetően hozzájárul a szárazföldi madárfauna szegénységéhez, valamint ahhoz, hogy a talajon fészkelő fajok állományai a lehetségesnél kisebbek. A sziget patkánymentesítését tervbe vették.

Ökológiai értelemben az erőszakos elnéptelenedés paradox módon a sziget élővilágának kedvezett: több mint másfél évszázada nincs rendszeres emberi hasznosítás, vadászat, erdőirtás vagy égetés, és éppen ez tette lehetővé a nagy tengerimadár-telep fennmaradását. Az emberi múlt ugyanakkor máig kitörölhetetlen: a fennsík nagy részén felismerhetők a művelés nyomai, a flóra több feltűnő eleme (kókusz, ʻifi, papaya, taró, banán) elvadult kultúrnövény, a tyúk és a patkány pedig behurcolt állat. A sziget így nem „érintetlen természet”, hanem egy hosszú regenerációs kísérlet félúton lévő állapota. 2025 májusában a tongai kormány bejelentette, hogy megtiltja a sziget engedély nélküli megközelítését, és jogi lépéseket helyezett kilátásba az engedély nélküli látogatókkal szemben.

Az elfelejtett háttér

ʻAta ugyanis nem egyszerűen „üres” sziget volt a fiúk érkezésekor. Lakóinak története szorosan összefügg a 19. századi csendes-óceáni emberkereskedelemmel és kényszermunkával. Ez azért fontos, mert a szimpla „lakatlan sziget” kifejezés a sziget mai állapotát természeti adottságnak tünteti fel, holott kiürülése valójában történelmi erőszak következménye volt.

ʻAtán egykor virágzó polinéz közösség élt. 1863-ban a Grecian nevű bálnavadászhajó kapitánya, Thomas James McGrath a fedélközbe csalta a kereskedni szándékozó szigetlakókat, majd rájuk zárta a fedélköz nyílásait: mintegy 144 ember esett csapdába. Peruban akarták eladni őket.

Az őslakosokat kényszerrel vagy megtévesztéssel toborzták és elraboltak, majd eladták valamelyik távoli országba. Ezt nevezték „blackbirding„-nek. Főként az 1860-as évektől a 20. század elejéig volt jellemző, a Brit Birodalomban a rabszolgaság eltörlését követően. Több tízezer embert hurcoltak el a csendes-óceáni szigetekről – például Vanuaturól, a Salamon-szigetekről, Pápua Új-Guineából és a Fidzsi-szigetekről – Ausztráliába, Peruba és más országokba.

Az elrabolt ʻAta-i polinézokat a nyílt tengeren, a Tuamotu-szigetek közelében átrakták a General Prim nevű rabszállító hajóra, amely Peru felé vitte őket. Mire megérkeztek, a perui kormány már törvényben tiltotta az ilyen módon elhurcolt emberek partra szállását. A szigetlakók hetekig a General Prim fedélzetén rekedtek, miközben a hatóságok megpróbálták megszervezni hazaszállításukat. Sokan meghaltak betegségben, illetve a hajón uralkodó embertelen körülmények következtében. Végül egy másik hajóra tetté át őket, ám ahelyett, hogy visszavitte volna őket ʻAtára, a hazaszállításukra rendelt Adelante kapitánya azzal az ürüggyel, hogy himlősek, kitette őket a Costa Rica közelében fekvő Kókusz-szigeten (Isla del Coco). Körülbelül egy hónap elteltével a Tumbes nevű perui hadihajó rátalált a túlélőkre, akiknek száma ekkorra 38 főre fogyatkozott. A perui Paita kikötővárosba szállították őket, ahol végül beolvadtak a helyi közösségbe. A McGrath által elhurcolt mintegy 144 ember közül senki sem tért vissza ʻAtára. Az emberrablás híre eljutott Tongára, és I. Tāufaʻāhau Tupou király – tartva attól, hogy további támadások érik az ʻAtán maradt mintegy kétszáz lakost – három szkúnert küldött a kimenekítésükre. A lakosokat ʻEua szigetére telepítették át; ez a sziget nagyobb és népesebb volt, ráadásul közelebb feküdt Tongatapuhoz, Tonga főszigetéhez. Leszármazottaik ma is az ottani Haʻatuʻa faluban élnek. ʻAta mind a mai napig lakatlan.

Bregman és a „valódi Legyek Ura”

Bregman a történettel Golding regényének állításait kívánta megcáfolni. Ebből az elgondolásból következett, hogy könyvének egyik fejezete párhuzamot von a neves regény szerplőinek történetével, egyben egy viszonyt is felállít közöttük: „The Real Lord of the Flies”. Ez azonban már értelmezés. A valóságban ʻAta esete nem valamiféle természetes kísérlet volt, amely eldönthetné az emberi természet évezredes kérdését, vagyis hogy mi van valójában a civilizáció „furnérja” alatt. Hat fiú története nem bizonyítja, hogy minden ember eredendően jó – ahogy Golding regénye sem bizonyítja, hogy az ember eredendően gonosz.

Fritz Heider osztrák pszichológus nézete a „naiv pszichológiáról”

A „naiv pszichológia” jelentése

A „naiv” jelző itt tudomány előtti, hétköznapi tudást jelent, nem pedig hiszékenységet vagy szükségképpen téves gondolkodást. Heider szerint a hétköznapi ember mélyen és alaposan ismeri önmagát és másokat, ez a tudása azonban „megfogalmazatlan vagy csak homályosan körvonalazott”. A naiv pszichológia tehát többnyire hallgatólagos, ritkán kifejtett értelmezési rendszer. Következtetéseink egy része gyors és magától értetődő, más részüket viszont tudatos mérlegeléssel alakítjuk ki.

Heider két érvet hozott fel a hétköznapi pszichológia tanulmányozása mellett. Egyrészt ez a tudás irányítja társas viselkedésünket: ennek alapján értelmezzük egymás cselekedeteit, alakítjuk ki várakozásainkat és döntjük el, hogyan reagáljunk. Másrészt a tudományos fogalomalkotásnak is forrása lehet, hiszen a mindennapi emberismeretben számos helytálló felismerés rejlik. Ezt a kettős szerepet Bertram F. Malle is hangsúlyozza a Heider örökségéről szóló elemzésében.

Két különböző megkülönböztetés

A személyes és a személytelen okság elkülönítése más kérdésre válaszol, mint a személyből és a környezetből eredő tényezők megkülönböztetése:

Megkülönböztetés	A vizsgált kérdés
Személyes–személytelen okság	Szándékos, célra irányuló cselekvésről van-e szó, vagy nem szándékolt történésről?
Személyből–környezetből eredő tényezők	Milyen belső adottságok és külső feltételek segítik vagy akadályozzák a kimenetel létrejöttét?

Ha valaki tudatosan menedéket keres az eső elől, az személyes okságú cselekvés, jóllehet külső körülmény váltja ki. Egy akaratlan mozdulatnak – például az idegességből fakadó kézremegésnek – viszont lehet személyen belüli oka. Malle szerint Heider munkásságának későbbi értelmezéseiben az egyik legjelentősebb félreértés éppen e két megkülönböztetés összemosása volt.

A szándék és a siker feltételei

A képességre és az erőfeszítésre vonatkozó ítéletek fontosak, de a szándékosság nem vezethető le belőlük egyszerűen: valaki olyasmivel is próbálkozhat szándékosan, amire valójában nem képes. Érdemes ezért két kérdést különválasztani:

• Miért próbálja megtenni? Ez a kérdés a célokra, vágyakra, meggyőződésekre és indítékokra irányul.
• Mi tette lehetővé a sikert, vagy mi vezetett a kudarchoz? Ez a képességre, az erőfeszítésre, a feladat nehézségére és a külső körülményekre kérdez rá.

Valaki azért vághat neki egy nehéz útnak, mert segíteni akar a barátjának; az viszont, hogy valóban célba ér-e, az állóképességétől és az útviszonyoktól is függ. Az indíték és az eredmény magyarázata összefügg, mégis két külön feladat. Malle az eredmény létrejöttét magyarázó tényezőket lehetővé tevő tényezőknek (enabling factors) nevezi, és megkülönbözteti az ezekre épülő magyarázatokat a cselekvés indokaira (reasons) hivatkozó magyarázatoktól.

A diszpozíciók köre tágabb a személyiségvonásokénál

Heider diszpozicionális tulajdonságon a változó jelenségek mögött meghúzódó, viszonylag állandó adottságot vagy háttérfeltételt értett. Ez lehet a személy képessége, jellemvonása vagy tartós viszonyulása, de a környezet valamely tulajdonsága is, például egy feladat nehézsége. A naiv elemzésben ugyanakkor az számít, hogy ezt a nehézséget a megfigyelő milyennek észleli.

A képesség és a próbálkozás szorzatszerű kapcsolata a személy hozzájárulására, vagyis a személyes erőre vonatkozik. Próbálkozás nélkül ebben a modellben nincs célirányos személyes hozzájárulás; kedvező kimenetel azonban ilyenkor is előállhat szerencse vagy külső segítség révén.

Az ekvifinalitás a cél állandóságát és az eszközök változékonyságát jelenti. Maga a jelenség fizikai rendszerekben is előfordulhat. A személyes okság sajátossága az, hogy a célhoz vezető folyamatot a cselekvő szervezi, és az eszközöket ő igazítja rugalmasan a változó körülményekhez.

A személytelen okság és a felelősség

Személytelen okság esetén a vizsgált következmény nem a cselekvő szándékosan követett célja; olykor pedig cselekvőről sem beszélhetünk, mint egy vihar okozta kár esetében. Ebből azonban nem következik sem az, hogy a következmény eleve befolyásolhatatlan volt, sem az, hogy senki sem tehető felelőssé érte.

Heider a felelősségtulajdonítás öt szintjét különíti el: a puszta kapcsolatot vagy társítást, az okozást, az előreláthatóságot, a szándékosságot és az igazolhatóságot. Felelőssé tehetünk valakit olyan következményért is, amelyet nem szándékolt, de előre láthatott volna. A szándékos tettért tulajdonított felelősséget viszont mérsékelheti, ha a cselekvőt külső kényszer vagy provokáció indította a tettére. Az okozás, a szándékosság és a felelősség tehát összefüggő, de egymástól különböző ítéletek.

Aki például figyelmetlenségből fellök valakit, nem feltétlenül akart sérülést okozni. Mégis hibáztathatjuk, ha úgy látjuk, hogy kellő körültekintéssel elkerülhette volna a balesetet. A szándék hiánya önmagában nem zárja ki az erkölcsi felelősséget.

Weiner elmélete: a három oki dimenzió

A képesség, az erőfeszítés, a feladat nehézsége és a szerencse már Heider elemzésében is fontos szerepet kapott. Weiner elmélete azonban túlmutat az egyes okok felsorolásán: három dimenzió mentén rendszerezi őket, az ok helye – belső vagy külső eredete –, állandósága és kontrollálhatósága szerint. A modell korábbi változatában még csak az ok helye és állandósága szerepelt; a kontrollálhatóság később került be az elméletbe.

Ezek a dimenziók befolyásolják, mire számítunk a következő alkalommal, és milyen érzelmekkel reagálunk a sikerre vagy a kudarcra:

• Az állandóság elsősorban a jövőbeli várakozásokat alakítja: mennyire tartjuk valószínűnek, hogy a siker vagy a kudarc megismétlődik.
• Az ok helye az önértékeléshez kötődő érzelmekben, például a büszkeségben játszik szerepet.
• A kontrollálhatóság a felelősség megítélésében és az ehhez kapcsolódó érzelmekben jelentős. A kontrollálhatónak vélt belső ok, például az elégtelen erőfeszítés, inkább bűntudattal, a kontrollálhatatlannak tekintett képességhiány inkább szégyennel kapcsolódhat össze. Mások megítélésekor ugyanez a különbség a harag vagy a sajnálat kialakulásában játszhat szerepet.

Más következménye lehet tehát annak, ha valaki a kudarcát tartós képességhiánnyal magyarázza, mint ha elégtelen felkészüléssel. Az előbbi tartós akadályt jelenthet számára, és reménytelenséghez vezethet, míg az utóbbi meghagyhatja a változtatás lehetőségét. Az okok besorolása az egyén értelmezésétől is függ: aki a képességeket fejleszthetőnek tartja, annak a pillanatnyi képességhiány sem jelent feltétlenül állandó, kontrollálhatatlan akadályt.

„A viselkedés elnyeli a mezőt”

Az angol engulf ige erőteljesebb a „betölti” kifejezésnél, ezért Heider megfogalmazását – „tends to engulf the total field” – érzékletesebben adja vissza az, hogy „a viselkedés hajlamos elnyelni a teljes mezőt”.

Heider szerint a viselkedés annyira szembeötlő, hogy hajlamosak vagyunk önmagában értelmezhető jelenségként kezelni. Holott megértéséhez a környező mezőből – vagyis a társas helyzetből – származó további támpontokra is szükségünk volna. A feltűnő cselekvés mellett éppen azok a körülmények szorulnak háttérbe, amelyek alapján a viselkedést meg kellene ítélnünk.

Heider itt egy általános észlelési tendenciát írt le; az alapvető attribúciós hiba kifejezést később Lee Ross alkotta meg. A két fogalom közötti történeti kapcsolatot Malle is részletesen tárgyalja.

A Heider–Simmel-kísérlet

Fritz Heider és Marianne Simmel 1944-es vizsgálatában a résztvevők egy rövid animációs filmet láttak. A filmben egy nagy és egy kis háromszög, valamint egy kis kör mozgott egy téglalap körül, amelynek egyik oldala ajtóként nyílt és csukódott. A szabad leírást adó csoportban egyetlen résztvevő kivételével mindenki élőlényekként – többnyire emberekként – írta le az alakzatokat. A puszta geometriai mozgásokból így társas történet kerekedett: üldözés, menekülés, fenyegetés és segítségnyújtás. A megfigyelők szándékot, érzelmeket, sőt jellemet tulajdonítottak az alakzatoknak; a nagy háromszöget például sokan agresszív, zsarnokoskodó figurának látták.

A vizsgálat szemléletesen mutatja, hogy a társas értelmezéshez nincs feltétlenül szükség emberi arcra vagy beszédre: bizonyos mozgásviszonyokból könnyen cselekvőket és célokat olvasunk ki. Ez nem azt bizonyítja, hogy minden ilyen következtetésünk téves, hanem azt mutatja meg, milyen erős a hajlamunk arra, hogy a látott eseményeket szándékokkal magyarázható történetté szervezzük.

A történet modern feldolgozása vitákat is kiváltott. Bregman beszámolóját (2020) egyes csendes-óceáni szerzők és olvasók azért bírálták, merthogy az, véleményük szerint, túlságosan kiemeli Peter Warnernek, a fehér ausztrál megmentőnek a szerepét, és kevesebb figyelmet fordít a tongai fiúk kulturális hátterének, illetve nem elég részletes ʻAta történelmi múltját illetően. Egy 2020-as ABC-cikk szerint a vitát főként maga a Legyek Ura-párhuzam váltotta ki. És a helyiek által megfogalmazott kritikát nem lehet félvállról venni.

Bregman később hangsúlyozta, hogy beszámolójához magukat a túlélőket is meginterjúvolta: Manóval és Sionéval személyesen beszélt, Peter Warnert is felkereste, felhasználta Warner visszaemlékezéseit, valamint korábbi, nem publikált interjúkat. Emellett más korabeli forrásokra is támaszkodott.

Bregman, kutatásai során, eljutott az ausztrál The Age 1966. október 6-án megjelent tudósításához, amely közvetlenül az esemény után számolt be a fiúk történetéről. Fennmaradt néhány korabeli interjú Peter Warnerrel, illetve a túlélők egyikével. A történet tehát nem évtizedekkel később megszületett modern legenda: az esemény magja jól dokumentált, a részletek egy része viszont visszaemlékezésekből származik.

A tongai fiúk kulturális háttere valóban sajátos volt, és ezen a vonalon szívesen mennénk tovább, ha lennének pontosabb adatok. Ismerték egymást, közös nyelvet beszéltek (öten a tongai Haapai-szigetcsoportból származtak), közös vallási és közösségi mintákat hoztak magukkal. Az ima, az éneklés, az egymás támogatása iránti elkötelezettség, a közösen kialakított napirend – nem valamiféle kulturális vákuumban jelent meg. De azt túlzás volna állítani, hogy az ʻAta-i kultúra „megcáfolja” Goldingot. Ő ugyanis nem tudományos hipotézist fogalmazott meg, hanem regényt írt, amit nem lehet tényekkel igazolni, vagy cáfolni. Ugyanezért túlzás volna ʻAtából azt a következtetést levonni, hogy megpróbáltatás, fenyegetettség idején az emberek szükségképpen keresni kezdik egymás társaságát, észreveszik és igyekeznek orvosolni mások szükségleteit. Természetesen érdekelne, hogy milyen szerept játszott az a vallási és kulturális háttér, amelyből a fiúk érkeztek, abban, hogy meglehetősen nagy bizalamat ébresztő életformát alakítottak ki, összehangoltan dolgoztak, reménységben és békességben maradtak egész idő alatt. Nehéz pontosan megmondani, spekulálni pedig nem szeretnénk. De nem is kell. Ez a történet úgy is szép, ahogy lelki szemünk előtt megjelenik a hiteles beszámolók, leírások alapján.

Nem lehet tehát egyetemes tanulságot levonni, az eset üzenete jóval finomabb ennél. Azt mutatja meg, hogy a civilizáció formális intézményeinek eltűnése nem feltétlenül vezet a közösség erkölcsi leromlásához. Lehetséges más út is.

Mit bizonyít mindez?

Könnyű volna a történetet egyszerű erkölcsi példázattá konvertálni. Golding azt mondja: úgy tűnik, az ember gonosz ifjúságától fogva. Bregman azt mondja: az emberben eleve megvan a hajlam a nagylelkűségre, az áldozatvállalásra. Csakhogy egyik mondat sem ad méltó összefoglalást sem Golding regényéről, sem ʻAta valóságáról. Az élet összetettebb annál, hogy egy regény történeteibe, egy lakatlan szigeten eltöltött egyetlen évbe bele lehessen erőltetni. A tongai fiúk nem azért maradtak életben, mert nem voltak közöttük konfliktusok. Tudjuk hogy voltak. Nem azért, mert nem féltek. Minden bizonnyal időnként ők is féltek. És nem is azért sikerült nekik, mert rendkívüli fiatalok lettek volna, alapvetően általgosnak mondható tizenéves fiúk voltak, akik még egy hajót is elkötöttek, és nem érdekelte őket, hogy könnyelmű tettükkel milyen bizonytalanságban hagyják szeretteiket. Az egyikük apa például hónapokig kereste őket a környékbeli lakatlan szigeteken, de végül beletörődött ő is. Nem voltak különlegesek, de mégis sikerült a helyzetet kezelni: mert tudtak mit kezdeni félelmeikkel és konfliktusaikkal.

A munkát és a feladatokat felosztották egymás között. Szabályokat alkottak. Gondoskodtak sérült társukról. Vigyáztak a tűzre. Rendszeresen imádkoztak. Közösen énekeltek. Veszekedtek, majd kibékültek, és újra együtt dolgoztak. Újra és újra visszatértek ahhoz az elemi felismeréshez, hogy egymás nélkül nincs sok esélyük. Golding képzeletbeli szigetén a félelem lassan felbomlasztja a közösséget. ʻAtán a veszély arra ösztönözte a fiúkat, hogy közösséget teremtsenek, és támogassák egymást. Talán éppen ezért érdemes a két történetet egymás mellett olvasni. Nem azért, hogy eldöntsük, melyik mutatja meg az ember „igazi” természetét, hanem mert együtt sokkal izgalmasabb kérdéseket tesznek fel nekünk – és mi is értelmesebb, mélyebb kérdéseket tehetünk fel nekik, önmagunknak és társadalmunknak.

Mi történik az emberrel, amikor eltűnnek a civilizáció megszokott intézményei és teljesen magára marad, egyedül, kisebb vagy nagyobb csoportban, szűk erőforrásokkal, állandó fenyegetettségben? Felszínre tör-e benne valamiféle ősi brutalitás? Vagy éppen ellenkezőleg: a kiszolgáltatottság tapasztalata arra készteti, hogy még erősebben kapaszkodjon a másik emberbe?

ʻAta története legalább arra figyelmeztet, hogy az első válasz nem szükségszerű. A civilizáció talán nem csupán az a külső rend, amely féken tartja bennünk az erőszakot. Bizonyos körülmények között maga a közösségteremtés képessége is velünk maradhat: a hajlam arra, hogy szabályt alkossunk, megosszuk a munkát, segítsünk a gyengébbeken, őrizzük a tüzet, este pedig leüljünk egymás mellé, és énekeljünk, imádkozzunk.

És talán éppen itt válik igazán termékennyé a párhuzam Goldinggal. Nem azért, mert ʻAta bebizonyította, hogy Golding tévedett, hanem mert megmutatja: az emberi természetből nem egyetlen történet következik. A körülmények, a korábbi kapcsolatok, a kultúra, a normák, a hit, a vezetés, az együttműködés és az esetlegesség egyaránt számítanak.

Peter Warner emlékiratának egyik mondata szépen összefoglalja azt a tapasztalatot, amelyet ő maga vitt tovább az eseményből: az élet arra tanította, hogy az emberekben a jószándékot és a pozitív tulajdonságokat keresse. A tongai fiúk történetéből talán nem lehet egyetemes következtetéseket levonni, például olyasmit, hogy az ember eredendően jó. Azt azonban mindenképpen, hogy a rossz nem az egyetlen lehetőség.

Az imádság szerepe a tongai hatok megmenekülésében

A hat tongai fiú történetében az imádság nem mellékes, és nem utólag hozzáadott romantikus vagy kegyességi elem. Mano Totau visszaemlékezéseiből úgy tűnik, hogy kezdettől életük része volt, majd a szigeten kialakított mindennapi rend egyik állandó elemévé vált. Totau évtizedekkel később az ABC-nek úgy fogalmazott: reggel és este imádkoztak azért, hogy megmeneküljenek. A tongai–Torres-szorosbeli mesélő, Meleika Gesa-Fatafehi pedig azt hangsúlyozta, hogy a fiúk összetartása a tongai értékrendből fakad, amely egészen más, mint a regényben szereplő gyermekek neveltetése.

Ima a biztonságban és a bizonytalanságban

Az imádság szerepe már ʻAta elérése előtt megmutatkozott. Nyolc nap sodródás után a fiúk kimerültek, éhesek és szomjasak voltak. Amikor sötétedés után végre megközelítették a szigetet, Mano vállalta, hogy megpróbál kiúszni a partra, és szól, ha biztonságosnak találja. Későbbi elbeszélése szerint indulás előtt azt mondta társainak, hogy előbb imádkozzanak, majd nekiindult a bizonytalanságnak. Amikor pedig mindannyian biztonságba jutottak, hálát adtak Istennek, hogy elérhették a szigetet, és megmenekültek. Ez a vallási gyakorlat később sem tűnt el az életükből. Amikor évtizedek múltán a történet megfilmesítésének jogairól tárgyaltak, a túlélők számára hangsúlyos szempont volt tongai kultúrájuk és spiritualitásuk hiteles bemutatása; a közös döntést követő találkozót pedig Sione – aki később lelkész lett – imádsággal zárta.

Az ima mint közösségi cselekedet

Nem hat különálló ember imádkozott egymás mellett, hanem egy közösség imádkozott együtt. Ebben az összefüggésben az ima nem csupán Istenhez fordulás volt, hanem ismételt odafordulás egymás felé is. Ennek különös jelentősége van, ha Golding művével vetjük össze a történetet. Golding szigetén nem egyszerűen az intézmények szűnnek meg, hanem fokozatosan eltűnik az a közös erkölcsi horizont is, amelyen belül érvényes a rend: amelyben tudják, mi a jó és mi a rossz, mit szabad tenni a másikkal, és mit nem. Nemcsak a „szeresd felebarátodat, mint magadat” érvényességi köre szűkül be, hanem az a talaj is elvész, amelyből egyáltalán kisarjadhatna. A félelem, a törzsi hovatartozás és a hatalom lassanként felülírja az eredeti, isteni szabályokat.

A tongai fiúk ezzel szemben nem erkölcsi vákuumba érkeztek. Magukkal vitték mindazt, amit családjuk, közösségük, tongai kultúrájuk és keresztény neveltetésük beléjük írt. Totau évtizedekkel később is a tiszteletet, a szeretetet és a közösség összetartását hangsúlyozta, amikor túlélésüket magyarázta.

A tűz mellett az ima is őrzött valamit

A tongai hatok történetében ezért kétféle tüzet láthatunk. Az egyiket valóban meggyújtották a szigeten, és több mint egy éven át vigyáztak rá, hogy ki ne aludjon. Valahogy úgy, ahogyan Mózes harmadik könyve rendeli a papoknak: „Szüntelen égjen a tűz az oltáron, ne hagyjátok kialudni.” (3Móz 6,13) Ezt a tüzet a hűség tartja életben, nem a hasznosság.

A másik tűznek nem volt lángja: ez volt a remény. Fenntartásában szerepet játszott az ima, az ének és az egymásért vállalt felelősség. Minden este úgy feküdtek le, hogy ismét nem érkezett hajó, és másnap újrakezdték. Minden reggel azzal a reménnyel keltek fel, hogy ez lesz megmenekülésük napja. A remény persze nem az amivel, hanem amiért tették. „Az én lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.” (Zsolt 130,6) Az ember akkor is hűséges maradhat Istenhez, ha nem érkezik tőle azonnal válasz.

* * *

Az ember életében bizonyos helyek csak később tárják fel jelentésüket, és bizonyos történetek csak utólag válnak értelmessé, vagy legalább elfogadottá. Ami egykor veszteségnek tűnt, az szép és tanulságos emlékké válhat. A sziget nem lett kevésbé könyörtelen attól, hogy a fiúk túlélték: a viharok nem csillapodtak, a hullámok megtartották hatalmukat, a múlt egyes eseményei továbbra is sötétek maradtak, az éhség sem lett kevésbé nyomasztó, a magány sem kedvesebb. De mindaz, ami ott történt, új értelmezési lehetőséget nyitott mindezek számára.

És talán éppen ezért olyan zavarba ejtőek Golding leírásai az ʻAtán történtek mellett. Nem, utóbbiak egyáltalán nem cáfolják Golding regényét – egy regényt nem lehet egy másik történettel „megcáfolni”. De amit ez a hat fiú véghezvitt, eszünkbe juttatja, mennyire hajlunk arra, hogy pesszimista ítéletet hozzunk, és emlékeztet félelmeinkre – és közben mintha szurkolna nekünk, hogy sikerüljön túllépnünk rajtuk. Könnyen összetévesztjük ugyanis az emberről szóló elgondolkodtató történeteket magával az emberrel, a rendkívüli negatív eseteket a valósággal, az időszakos problémákat az emberi természettel, és hajlamosak vagyunk a társadalmi anomáliákból hosszútávú kiábrándító következtetéseket levonni. Golding megmutatta, mi történhet, ha a félelem, a hatalomvágy és a csoportindulat fölülkerekedik. ʻAta pedig valami másra emlékeztet: hogy az emberben a félelem és az önérdek mellett ott van a felelősség, a barátság, az együttműködés képessége is, illetve a remény, hogy a dolgok végül jóra fordulnak.

A valóság nem ismételte meg a regényt. Írt helyette egy másik történetet.

ʻAta is everywhere.