„Kötelességünk szeretni azokat, akiket nem látunk, de azokat is, akiket látunk.” Søren Kierkegaard

A tongai fiúk – a „valódi Legyek Ura”?

A nyugati gondolkodás egyik visszatérő motívuma volt, hogy az emberi természet mélyén önzés, hatalomvágy és erőszak rejtőzik, a civilizáció pedig csak vékony réteg fölöttük – egy mesterkélt sérülékeny máz, amely takar, de nem képes, és nem is feladata fékentartani a sötét ösztönöket. (Frans de Waal ezt nevezte – kissé ironikusan – furnér-elméletnek.) A virulens, de elfedett romboló indulatokra vonatkozó gondolat óhatatlanul beszivárgott szellemi életünk minden területére, vagyis regények, filmek és társadalomelméletek sokasága épített erre az emberképre, és mindegyikben ott a figyelmeztetés: a közösség és az egyén könnyen arra indul, amerre a gyűlölet viszi. A szociális interakciók, vagyis a társadalom által betáplált megjelenítési szabályok ma még érvényesek, de holnap talán már az ösztön írja a viselkedés kódját. Ennek a szellemiségnek talán egyik legismertebb irodalmi megfogalmazása Golding regénye, A Legyek Ura. Egy lakatlan szigetre vetődött, jólnevelt fiúk közössége hamar széthullik, a szabályokat felváltja az erőszak, a hatalomvágy megfélemlítésbe, végül kegyetlenségbe torkollik. A düh eleve ott van a szociális térben, az emberi társadalom pedig olyan, mint egy törékeny nyári idill: állandóan fenyeget a vihar, és csak idő kérdése, de előbb-utóbb megérkezik.

Vajon más megvilágításba helyezi az emberi természetet karakterét a tongai hatok esete? Amely nem az éden leírásába kívánkozik, de legtöbb ember számára rokonszenvesebb, mint Golding regényének felkavaró leírásai, talán még az is tanulságosabbnak tartja, aki kapott már sebet emberi elhatározásból. A népi pszichológiát „etikai megfontolások” dominálják, de a tudomány a tényeket keresi, a lehető legjobban adatolt kísérletekkel kíván dolgozni. A szépirodalom kiváltsága pedig a gondolati és kifejezési szabadság, így szolgálja az érzelmi és értelmezési repertoár bővülését, közvetve az egyéni és a társadalmi jólétet, hogy ezúttal erre szűkítsük a kitekintést. Nincs keretek közé zárva, figyelmen kívül hagyhatja a tudomány számára kötelező normákat és kritériumokat. Nem tévelyeg tehát, amikor imaginárius mélységeket nyit, vagy túlzásaival magasságokba emel, mert nem azzal tesz jót, hogy megnyugtat, eltompítja észlelésünk, fékezi lelkesedésünk, vagy hogy „elfüggönyzi a horizontot”, hanem hogy belénkkarol, és elvisz minden határon túlra, ahol rámutat olyan kérdésekre, amik csak onnan láthatók.

Rutger Bregman Humankind: A Hopeful History című könyvében a bevezető gondolatokban említett emberképet próbálja árnyalni, és amellett érvel, hogy nem ennyire lehangoló az emberi természet, és nem kellene olyan könnyen feladni a keresést a mindennapi és a rendkívüli emberi nagylelkűség ügyében. Nemcsak a rossz iránti fogékonyság, hanem a jó minden hozzávalója is eljutott hozzánk, nem maradt egy szupernóvában, néhány ismeretlen nehézfémmel együtt. Merthogy Isten nem spórolta ki az empátiát a világból, az egészen biztos. Bregman nem vitatja Golding művének irodalmi kvalitásait, de felhívja a figyelmet arra, hogy a regény mégiscsak fikció, nem pedig bizonyíték arra, hogyan viselkednének valódi gyermekek hasonló körülmények között. Ezért utánajárt, történt-e valaha olyasmi, ami legalább távolról emlékeztet a Golding teremtette helyzetre, de a szereplők más utat jártak, mint a regénybeliek. És az eset specifikusságán kívüli általános jellemzők valamiképpen összefüggésbe hozhatók az emberi nem egyetemes vonásaival. Mi pedig – gondolkodjunk és fogalmazzunk bárhogy – mégiscsak ezért szurkolunk, hiszen azt tapasztaljuk a mindennapi életben, hogy az odafentről való, az emelkedett, a szép minduntalan áttöri a közömbösség és a gonoszság ellenállását, és meglepi a világot. Amúgy pedig folyton szivárog, néha árad, de nincs nap nélküle.

Bármennyi esetettel is találkozunk, azok egyenként érnek el minket, amiből le lehet vonni azt a következtetést, hogy XY aranyos, segítőkész, de az emberi mivoltra kitekintő, egyetemes törvények megfogalmazására ezek nem jogosítanak. Tények gyűjteménye csupán, ha nem rendelkeznek igazolt konzisztenciával, irányadó értékkel. Az elmélet ezzel szemben kiterjeszthető, és rendszerezett, „előre és hátra” is érvényes, állításait nyilvánvaló, kulturafüggetlen, empirikusan igazolt adatok hitelesítik, és ez talán a legfontosabb egy metaelmélet esetén, amelyik az emberi motiváció kulcsát is feltárja, hogy hasznos segítséget jelentsen a gyakorlati megoldások számára. A tongai fiúk esete… hat tongai fiú viselkedése igen nehéz körülmények között. Kérdéseket vet fel, illetve arra ösztönözhet, hogy ne tegyünk felelőtlen, áttalánosan dehonesztáló kijelentéseket az emberről.

Bregman talált tehát egy esetet, amelyet elsősorban két szereplő – Peter Warner ausztrál hajóskapitány, a fiúk megmentője, valamint Mano Totau, a hat fiú egyike – visszaemlékezései alapján rekonstruáltak, ráadásul a helyzetüket befolyásoló kontextuális tényezők mostohábbak voltak. Ebből kellett kihámozni a száraz tényeket, amik egy komoly eljárásban felhasználhatók, bizonyítékként az emberi természet maradandó nemes vonásainak igazolására, vagy egy megható és szerencsés kimenetelű esemény rekonstruálására. Mindennek utána kell járni, mert az események ezerszer megtörténnek: valahányszor felidézik, mindig egy kicsit más – de a külső történet egyetlen és változatlan. Ami ilyenkor működni kezd, az a cselekvési hajlamoknak azonosítása, ami megjelenik bennünk, miközben történetüket olvassuk, és próbáljuk megérteni a jelenség mögötti mechanizmusokat, korábbi késztetéseinket sablonként használva. A szakma azonban adatközpontú, nem affektív tartalomelemzést szeretne, mert a tanulságok levonásához minden részlet számít, bár eset nem laboratóriumi körülmények között zajlott.

A hat fiú nem véletlenszerűen összesodródott idegenekből állt: egy iskolába jártak, egy hitben és egy közösségben nőttek fel, és olyan gazdálkodási kultúrából jöttek, amelyben a halászat, a kerti munka és a szigeti élet a mindennapok része volt. Mindez nem gyengíti a történtek jelentőségét, csak helyére teszi következtetéseinket. Emlékeztetünk arra is, hogy évtizedekkel ezelőtt történt, egyedi eset, és bár tanulságos, szívet melengető, mégsem lenne szerencsés komoly következtetést levonni belőle. Ennek ellenére gyakran emlegetik A Legyek Ura állításainak valóságalapú cáfolataként. A regény feladata azonban nem az, hogy a várakozásokat következetesen alávesse a lehetségességnek, vagy hogy a történeteket hozzáigazítsa az emberiség virtuális jegyzőkönyvének előírásaihoz, hanem egy második szív, amivel – író és olvasó közösen – kibővítjük a valóságunkat, ahol aztán utolérnek olyan nyugtalanító kérdések, amiket nem teszünk fel a megszokott keretek között. Hogy vajon az élet, amit élünk, megfelel-e azoknak az elvárásoknak, amit vele szemben megfogalmazunk, a történet, amit magunkról mesélünk, hitelesen tolmácsolja azt, amit ténylegesen érzünk; mindezeken túl pedig eszközt ad véleményünk megfogalmazásához.

Az ő történetük kevésbé ismert. Készült ugyan a főszereplőkről egy rövid dokumentumfilm, azonban a felvétel nagy része állítólag elveszett; a töredék is egyetlen kópiában maradt meg (Bregman közlése nyomán). Nem elfeledkezett róluk a széles közvélemény, hanem egyszerűen meg sem ismerte az esetüket. Rutger Bregman holland történésznek a kétezertízes évek második felében komoly nyomozómunkába került, mire az eredeti, valós történetet felgöngyölítette. Utalásokat talált az esetre, „de hiába kutattam archívumról archívumra, semmi konkrétumot nem találtam. Néha azonban csak egy kis szerencsére van szükség. Egy nap, miközben egy [online] újságarchívumot böngésztem, rosszul írtam be az évszámot, és az 1960-as évek mélyére kerültem. És ott volt. Kiderült, hogy a [olasz politikus] Susanna Agnelli által összeállított anyagban szereplő 1977-es évszám elírás volt. Az ausztrál The Age című újság 1966. október 6-i számában szinte világított a cím: »Vasárnap vetítés a tongai hajótörötteknek«. A cikk hat fiúról szólt, akiket három héttel korábban találtak meg egy csendes-óceáni sziklás szigetecskén, Tonga déli részén. A fiúkat egy ausztrál hajóskapitány mentette ki, miután több mint egy évet töltöttek mindentől és mindenkitől elzárva az ʻAta nevű szigeten.”

A veneer theory (máz-elmélet) kifejezést Frans de Waal (1948–2024) holland–amerikai primatológus alkotta, kritikus éllel. Azt a felfogást bírálta vele, amely szerint az emberi erkölcs csupán vékony réteg, és egy alapvetően önző és durva természetet takar. A magyar szakirodalomban máz-elméletként ismeretes, de furnér-elméletként is előfordul. Általában népszerűsítő művekben használják, mindenképpen némi iróniával, a témához igazított dramaturgiával.

De Waal fő célpontja Thomas Henry Huxley álláspontja. Huxley Darwin lelkes követője volt, aki az állati viselkedésből, ösztönből származtatott minden emberi magatartást. Az erkölcs tekintetében azonban kivétel tett, mivel azt az értelem hozta létre, állította. Az erkölcs tudatos magatartás, ennélfogva éppenséggel az állati természettel való tudatos szembefordulás. (Gondolatainak legismertebb kifejtése az 1893-as Evolution and Ethics című előadása.) De Waal szerint ez a hagyomány a 20. századi evolúciós biológiában is tovább élt:. Pl. Dawkins Az önző gén című könyvében azt javasolja, hogy nagy elánnal tanítsunk nagylelkűséget, mert önzőnek születünk. Sokat idézik, és a bejegyzés valós, de érdemes megemlíteni, hogy Dawkins később maga azt írta: a „we are born selfish” félrevezető, és a 30. évfordulós kiadásban gyakorlatilag visszavonta ezt a mondatot. Okát csak találgatjuk.

Michael T. Ghiselin (sz. 1939) amerikai biológus sokat idézett aforizmája szerint az önzetlenség mögött mindig képmutatás lappang: „Kapard meg az »altruistát«, és egy »képmutató« vérzik.” (The Economy of Nature and the Evolution of Sex, 1974) Ghiselin provokatív aforizmája szerint a látszólagos altruizmus mögött végső soron önérdek húzódik meg. Ghiselin azonban nem annyira az erkölcsről, vagy a képmutatásról beszél, mint ahogy ebből az elszigetelt idézetből következtethetni lehet.

A háttérben ott van Hobbes és Freud emberképe is, de ezt ezúttal csak megemlítjük. Fontos hangsúlyozni, hogy a „furnér” címke de Waal polemikus elnevezése: a bírált szerzők maguk nem így nevezték álláspontjukat, és többnyire árnyaltabban fogalmaztak, mint ahogy a címke sugallja. Gyakran affirmatív formában szerepel, civilizációra, emberiségre tett polémikus célzások illusztációjaként. De nem elmélet, tartalmi értelemben mégcsak nem is gondolat, csak egy poén, beszólás.

De Waal Darwin Az ember származása című művére hivatkozva azt állítja, hogy az erkölcs a bonobókkal és a csimpánzokkal közös társas ösztönökből nő ki: nem felülről kerül rá a természetre, hanem alulról épül. Ez tehát de Waal, és nem Darwin véleménye, aki nem hivatkozhatott ilyen kapcsolatra. Szerinte az ember erkölcsi érzékének alapjai az állatvilágban is megfigyelhető társas ösztönökből, mindenekelőtt a szeretetből és együttérzésből fejlődtek ki.

Építőkövei:
Empátia. De Waal „matrjoska baba” modellje szerint a mag az érzelmi ráhangolódás, erre épül az együttérző törődés, majd a másik nézőpontjának átvétele.
Kölcsönösség. Megfigyelései szerint a csimpánzok szívesebben osztják meg az élelmüket azzal, aki korábban szolgálatot tett nekik, például kurkászta őket.
Vigasztalás. A csimpánzok vigasztalják a konfliktusban alulmaradt társukat.
Méltányosság-érzék. A híres kapucinusmajom-kísérletben (Brosnan és de Waal, 2003) a majmok visszautasították az uborkát, ha a társuk ugyanazért a feladatért szőlőt kapott. (A kísérlet valóban azt mutatta, hogy a majmok gyakrabban utasították vissza az uborkát, amikor társuk ugyanazért szőlőt kapott. A „méltányosságérzék” azonban már értelmezés. Sokan rögtön kritizálták ezt az elhamarkodott következtetést, miszerint az említett kísérletből arra lehetne következtetni, hogy a főemlősök közötti interakciónak az emberi érzelem komplexitását mutató oka lenne.)

Valóban a főemlősöknél is megfigyelhető a belső motiváció bizonyos fajtája, de ezt nem nevezhetjük altruizmusnak, önfeláldozásnak, hasonlónak, inkább egy általánosabb elvet tükröz, amelyet az elméleti biológiában szerveződésnek neveznek, Bizonyos körülmények elvezetik arra a felismerésre, hogy érdemes az önzéstől vagy az agressziótól az együttműködés és az integráció irányába mozdulniuk. Fejlettebb értelmi képességekkel rendelkező állatok elsajátíthatják a szervezett komplexitást és az integrált működést, de ez korántsem nevezhető nagylelkűségnek vagy empátiának. Pl. segíthetik a megsérült társukat, mert megtanulták, hogy az valamiképpen a sát túlélésüket, biztonságukat is szolgálja.

A „vékony máz” képe éppen ott csúszik el, ahol a biológiai eredetet a lelki indítékkal azonosítja. de ez más fejezet.

A szökés

1965 júniusában hat tongai tizenéves fiú megszökött a nukuʻalofai St Andrew’s anglikán bentlakásos iskolából (Bregmannál „katolikus” iskolaként szerepel). Tizenhárom és tizenhat (v. 14 – 18) év közötti fiú, akiknek elegük lett szigorú iskolai rendből, a menza egyhangúságából, és elhatározták, hogy elhajóznak Fidzsire – de még Új-Zéland is felmerült lehetséges úti célként. Egyik verzió szerint „kihajóztak halat fogni”, mert otthon a hal mindennapi eledel volt, és ezt hiányolták az iskolai menüből. Engedély nélkül elvitték egy halász, Taniela Uhila közel 8 méter hosszú hajóját, akit egyikük sem kedvelt. Próbáljuk visszaadni a beszámolók lényegét, és nem szándékunk minden okot feltárni. Egy történet attól még nem kétségbeejtő, ha nem minden esetben találjuk meg a logikai láncolatot az egyes események vagy tények között.

Az útra meglehetősen gyengén készültek fel. Két zsák banán, néhány kókuszdió és egy kis gázfőző volt a készletük; megfelelő navigációs eszközeik nem voltak, még térképük sem. A vállalkozás inkább kamaszos kalandnak indult, mint átgondolt tengeri utazásnak. Bregman leírását követve, úgy tűnik, hogy nemcsak titokban tartották a tervüket, de feltűnni sem akartak, úgyhogy nagyon szerényen csomagoltak. Ráadásul csak a legfiatalabb értett valamelyest a hajó kormányzásához. Később megjegyezte: „ezért vittek magukkal.” Ebben az életkorban néhány év sokat számít. Dávid 13-14 éves volt, a legidősebbek 17-18 évesek. Késő este indultak, az óceán pedig úgy mutatkozott, amint azt a neve is sejtette: csendes. Első éjszaka már békésen aludtak, amikor arra riadtak, hogy a hajót kegyetlenül dobálják a hullámok, amik átcsapnak a gungálen (gunwale), a vitorla szétszakadt, a kormánylapát eltörött. „Amikor hazaérünk – viccelődött Sione, a legidősebb –, megmondjuk Tanielának, hogy a hajója pont olyan, mint ő maga: öreg és nyafogó (zsimbes, cranky).” Nyolc napig sodródtak. Vizük és élelmük elfogyott, eredménytelenül halásztak; kókuszhéjban fogtak kevés esővizet, és azt becsületesen elosztották egymás között. A nyolcadik napon végre szárazföldet pillantottak meg. ʻAta volt az, Tonga legdélibb, régóta lakatlan szigete. Nem is annyira sziget, inkább egy meredek sziklatömb.

A lakatlan sziget

ʻAta apró, mintegy két négyzetkilométeres (az adatok 1,5 és 2,3 km² között mozognak), vulkanikus eredetű sziget a Tonga-szigetcsoport déli részén. Az első ismert európai, aki megpillantotta, Abel Tasman holland hajós volt, 1643. január 19-én. A sziget azonban jóval izgalmasabb és súlyosabb történelmi örökséget hordoz annál, mint amit a szimpla, „tehermentes” „lakatlan sziget” kifejezés sugall. Annyit elárulunk, hogy az „elnéptelenedett” sem korrekt, de már közelebb van a történelmi igazsághoz. Erről alább részletesen szólunk.

A fiúk annyira legyengültek, hogy a széteső csónakból a part elérése emberfeletti erőfeszítésnek tűnt. Mano – Sione Filipe Totau – alig tudott lábra állni, mégis vállalta, hogy elsőként úszik ki a szigetre, és ha biztonságosnak találja a helyet, szól a többieknek. Mielőtt a vízbe ereszkedett, együtt imádkoztak. Amint Mano kimászott a partra, odakiáltott társainak, hogy a hely megfelelő és indulhatnak ők is. Miután valamennyien kijutottak, első dolguk a hálaadás volt.

Ez a mozzanat később is visszatért a mindennapjaikban. Imával és énekkel kezdték a napot, és ugyanígy zárták. A vallási rítus nemcsak hitük kifejezése lehetett: rendet vitt egy olyan világba, amelyből egyik napról a másikra eltűntek a megszokott rítusok és mindaz, ami évekig keretet adott az életüknek.

Az első időszak különösen nehéz volt. Le voltak gyengülve, képtelenek voltak felmászni a sziget platójára, ezért hetekig a parton, egy biztonságos helyen maradtak. Tengeri madarakat tojásait fogyasztották, esővizet ittak. Később, amikor már be tudták járni a szigetet, egy hajdani település nyomaira bukkantak, taróra, banánfákra és elvadult házityúkokra találtak. Lassan kialakítottak egy életformát, mondhatni egy minitársadalmat. Történetük ezen a ponton válik igazán figyelemre méltóvá.

Nem szakadtak törzsekre

Golding regényében a fiúk közössége fokozatosan két ellenséges táborra szakad, és nem is annyira a pártoskodás, hanem az erőszak megjelenése és egyre növekvő szerepe a félelmetes. A szabályok elveszítik erejüket, a konfliktusok egyre durvábbá válnak, végül eljutnak az emberi élet kioltásáig. ʻAtán a hajótöröttek egészen más utat választottak. „Mire megérkeztünk – írta Warner kapitány emlékirataiban –, a fiúk már létrehoztak egy kis települést, konyhakerttel, súlyzókkal felszerelt ‘tornateremmel’, tollaslabda-pályával, továbbá tyúkóllal és egy állandó tűzhellyel, a ‘közkutat’ pedig az esővíz megtartására alkalmassá tett kivájt fatörzsek jelentették, – mindezt saját munkával, egy régi késpengével és rengeteg elszántsággal készítették.”

A hat fiú munkamegosztást alakított ki. Bregman rekonstrukciója szerint kettes csoportokban dolgoztak, és beosztották egymás között a kert gondozásával, az étkezéssel és az őrséggel járó feladatokat. Helyzetük hasonlított A Legyek Ura szereplőiéhez, történetük mégis egészen másként alakult. Nem sodródtak az eseményekkel: bámulatosan megszervezték az életüket. A legtöbben olyan életet szeretnénk, amiben a kihívások, mint szükséges motivációs források, jelen vannak, de egészen kezelhető mértékben és méretben; olyan ritmust, ami táncolható, akkorra hullámokat, amik izgalmasak, de nem csapnak át a peremen, fényességet, ami bevilágítja az utat, de nem vakít el.

Bregman leírása szerint: „Stephen (Tevita Fatai Latu) – aki később mérnök lett – volt az, aki számtalan sikertelen kísérlet után két bottal tüzet csiholt. Míg A Legyek Ura című regényben a fiúk a (kialudt) tűz miatt összeverekedtek, a valóságos történet szereplői több mint egy éven át gondoskodtak a tűzről, hogy soha ne aludjon ki.

A részlet szinte kínálja az összehasonlítást Golding regényének eseményeivel. Említettük, hogy abban éppen a jelzőtűz válik súlyos konfliktus forrásává: a fiúk elmulasztják gondozni, miközben egy hajó halad el a közelben. ʻAtán ezzel szemben a tűz fenntartása közös feladat volt, és egyben közös felelősség. Jelentőségét mindannyian megértették, és komolyan vették.

Természetesen a tongai fiúk sem éltek édeni harmóniában. Közöttük is voltak viták, veszekedések; aligha volna hiteles az a beszámoló, amely szerint hat serdülő, felnőtt felügyelete nélkül, magukra maradva, konfliktusok nélkül töltenek el több mint egy évet. Bregman beszámolója szerint kialakítottak egyfajta „time-out” gyakorlatot: ha ketten összevesztek, ideiglenesen elkülönültek egymástól, majd lehiggadva visszatértek a közösségbe. A konfliktusokból nem következett a csoport felbomlása. Ahogyan Pál tanácsolja: „a nap ne menjen le a ti haragotokon” (Ef 4,26). Talán ez a történet egyik legfontosabb mozzanata. Nem az történt, hogy felfüggesztődtek negatív késztetéseik, hanem valamiképpen képesek voltak szabályozni őket. Nem váltak angyalokká. Közösséggé váltak.

Ismert és népszerű volt a maga korában William Schutz amerikai pszichológus interperszonális szükségletelmélete. Eszerint amikor emberek csoportba kerülnek, három fő interperszonális alapszükségletüket igyekeznek kielégíteni, hogy:
„bevonják” = inclusion (befogadás, valahová tartozás)
„kontroll az élete felett” = control (befolyás, döntés)
„szeressék” = affection/openness (szeretet, érzelmi közelség, nyitottság)

Schutz mindhárom szükségletet egy-egy térbeli viszonnyal is megragadta. A befogadás arról szól, hogy benn vagy kinn vagyok-e: tartozom-e valahová, észrevesznek-e. A kontroll arról, hogy fent vagy lent: ki dönt, ki befolyásol, ki visel felelősséget. A szeretet pedig arról, hogy közel vagy távol: mennyi melegség és bensőségesség van az adott kapcsolatban.

A két irány: kifejezett és igényelt
Az elmélet másik tengelye az, hogy minden szükségletnek két iránya van. Az egyik az, amit én kezdeményezek mások felé (expressed, kifejezett viselkedés). A másik az, amit másoktól várok (wanted, igényelt viselkedés). A kettő együtt hat dimenziót ad. Ezt méri a FIRO-B kérdőív: 54 tétel, hat skála, mindegyiken 0 és 9 közötti pontszámmal.

	Kifejezett (amit teszek)	Igényelt (amit várok)
Befogadás	másokat bevonok, meghívok, keresem a társaságot	szeretném, hogy engem is bevonjanak
Kontroll	irányítok, döntök, felelősséget vállalok	elfogadom, sőt igénylem mások irányítását
Szeretet/nyitottság	melegséget, közelséget mutatok	vágyom arra, hogy mások közel engedjenek magukhoz

Önismereti szempontból gyakran az eltérés a legbeszédesebb. Vegyünk valakit, akinek alacsony a kifejezett, de magas az igényelt befogadási igénye. Ő nem kezdeményez, csak vár a meghívásra, és közben kirekesztettnek érzi magát, pedig senki nem zárta ki szándékosan.

Az 1980–90-es években Schutz jelentősen továbbfejlesztette az elméletet. Ennek összegzése a The Human Element (1994). A harmadik szükségletet átnevezte „szeretetrő” nyitottságra (openness). A lényeg így az őszinteségre és a feltárulkozásra került, és a fogalom a munkahelyi közegben is használhatóbbá vált. Az elméletet három szintre bontotta: a viselkedésre (Element B – Behavior), az érzésekre (Element F – Feelings) és az énképre (Element S – Self-Concept/Self). A három szükséglet érzelmi megfelelője a jelentősésérzés, kompetencia és szerethetőség/elfogadottság. Az énkép szintjén pedig ugyanez önmagunkra vonatkozik, vagyis mindez az önértékelés három összetevőjeként jelenik meg. A kései Schutz nagy hangsúlyt helyezett az önismeretre, az őszinteségre, illetve arra a lehetségre, hogy saját reakcióinkat nagyrészt mi magunk választjuk.
A FIRO-B ma is széles körben használt eszköz a szervezetfejlesztésben, a vezetőképzésben és a csapatépítésben. Schutz mérőeszközei jól kiegészítik a Myers–Briggs-típuselmélet (Myers–Briggs Type Indicator, MBTI) skáláit. Az akadémiai pszichológiában ugyanakkor kevésbé emlegetik, részben az önmeghatározás-elmélet (öndeterminációs elmélet, self-determination theory – SDT) népszerűsége miatt, ami részletesebben kidolgozott elmélettel, bővebb kutatási anyaggal rendelkezik.

Természetesen felmerültek kifogások is, elsősorban pszichometriai jellegűek: a kilenctételes skálát sokan túl egyszerűnek tartják, komoly eredményre nem használható, érvelnek. Vitatott az is, hogy a három dimenzió ilyen egyértelműen elkülönül az emberi pszichében, illetve ennyire megkülönböztethető bármilyen mérőeszközzel. A skálák részben átfednek más személyiségvonás-modellekkel (például az intro-extroverzió) is. A csoportfejlődési sorrendet ma inkább hasznos tájékozódási sémának tekintik, mint szabálynak. A kérdőív alkotói maguk is önismereti és fejlesztési célra ajánlják, nem munkaerő-kiválasztásra.
William C. Schutz, FIRO: A Three-Dimensional Theory of Interpersonal Behavior (New York: Rinehart, 1958.)

Természetesen ide kívánkozik az Edward L. Deci és Richard M. Ryan által kidolgozott Önmeghatározás-elmélet (Self-Determination Theory, SDT), ami Schutz elméletével párhuzamba állítható. Az egyezés feltűnő, a különbségek azonban tanulságosak. Schutz inkább azt írja le, hogyan igyekszünk szükségleteinket kielégíteni a csoportban. Deci és Ryan pedig azt, mire van szükségünk ahhoz, hogy pszichésen épek és motiváltak maradjunk.

Zene, ima és rend

A túlélés nem csupán elegendő kalóriát és ivóvizet jelent: az embernek valamiképpen a reményt is életben kell tartania. Bregman beszámolója szerint Kolo Fekitoa rögtönzött hangszert készített uszadékfából, kókuszhéjból és a hajó maradványain talált drótból. Esténként énekeltek, imádkoztak, és ezzel nemcsak keretet adtak napjaiknak, hanem tartalmat is az időnek, amelyet kényszerűen a szigeten rekedve kellett tölteniük.

A történetnek ez a részlete azért különösen beszédes, mert első pillantásra semmi köze a puszta túléléshez. Egy hangszer nem ad ivóvizet, nem gyógyít sebet, és nem véd meg a vihartól. Mégis lehet, hogy éppen az ilyen „fölösleges” dolgok teszik lehetővé az emberi túlélést. Az ének, az ima, a közösen kialakított napirend és a munkamegosztás mind ugyanazt szolgálta: megőrizni valamiféle rendet ott, ahol a külvilág rendje megszűnt.

A fiúk nem egyszerűen életben maradtak; valamilyen értelemben társadalmat teremtettek maguk körül. Megpróbáltak elhajózni is: tutajt építettek, ám az a hullámzásban hamar szétesett, így vissza kellett térniük a szigetre. Egy vihar fát döntött a kunyhójukra. A kudarcok azonban nem törték le őket: minden nap felkeltek, és tették a kötelességüket, rendszerint zokszó nélkül.

Amikor egyikük eltörte a lábát

A közösség ereje talán akkor mutatkozott meg a legvilágosabban, amikor egyikük, Tevita Fatai Latu, akit Stephen néven is említenek, súlyosan megsérült: eltörte a lábát. Egy lakatlan szigeten ez könnyen végzetes lehetett volna. A fiú hosszú időre munkaképtelenné vált, amiből az is következett, hogy a többiekre több teher hárult. A kis csapat azonban nem hagyta magára. Lementek érte, kiemelték onnan, ahová becsúszott, visszasegítették a táborba, és gondoskodtak róla. A rendelkezésükre álló eszközökkel rögzítették a sérült lábat. „Ne aggódj! – viccelődött Sione. – Mi elvégezzük a munkádat, amíg te itt fekszel, mint maga Tāufaʻāhau Tupou király.”

Bregman beszámolója szerint a későbbi orvosi vizsgálat megállapította, hogy a láb meglepően jól gyógyult. A történetnek ez a részlete különösen élesen áll szemben azzal a gondolattal, hogy szélsőséges körülmények között a legerősebbek szükségképpen kihasználják a többieket, és uralkodnak fölöttük.

David Mitchell Felhőatlasz (Cloud Atlas, 2004) című regényében egy gátlástalan figura, Alberto Grimaldi így gondolkodik erről: „Hatalom. Mit értünk ezen? Az a képesség, hogy mások sorsát meghatározzuk.” A tongai fiúk kezében is ott volt ez a hatalom – sérült társuk sorsa rajtuk múlt –, de nem a „Grimaldi-elv” szerint jártak el.

A sérült társ nem vált teherré, akitől meg kell szabadulni, hanem, úgy tűnik, zökkenőnemtesen átvették feladatait, sőt, róla is maradéktalanul gondoskodat. Ez persze önmagában nem bizonyítja, hogy az emberi természet ennyire önzetlen, egy hatfős csoport történetéből nem lehet az emberiség egészére nézve levonni semmiféle következtetést. De ugyanilyen fontos a másik állítás is: Golding regényéből sem következik, hogy civilizáció (fegyelmező erők) nélkül szükségképpen erőszakba süllyednénk. ʻAta azt mutatja, és csak annyit állít, hogy másféle kimenet is lehetséges.

Hogy mit jelent egy társ puszta jelenléte a nehézségek elviselésében, arra egy sokat idézett szociálpszichológiai kísérlet is rávilágít. Simone Schnall és munkatársai két, egymásra épülő kísérletet végeztek, eredményeiket 2008-ban a Journal of Experimental Social Psychology című szakfolyóiratban publikálták. A tanulmány azt vizsgálta, hogyan befolyásolja a társas támogatás a fizikai kihívások megítélését.

Az első vizsgálatban 34, átlagos testalkatú húszéves egyetemista vett részt a University of Virginia hallgatói közül. Egy 26 fokos valódi domb lábánál kellett megbecsülniük annak meredekségét. A feladatot szándékosan nehezítették: minden résztvevő olyan hátizsákot viselt, amelynek súlya saját testsúlyának körülbelül 20 százaléka volt. Az egyik csoport tagjai egyedül álltak a domb előtt, a másik csoport tagjai mellett ott állt egy barátjuk. A barát nem segíthetett, nem beszélhetett, sőt a becslés alatt elfordult – szóval pusztán jelen volt.

A meredekséget háromféleképpen mérték: a résztvevők számszerűen megadták a becsült szöget, aztán egy vizuális eszközön beállították a szerintük megfelelő dőlésszöget, valamint egy kézzel állítható, általuk nem látott dönthető lap segítségével is megbecsülték.

Az eredmény figyelemre méltó volt. A ténylegesen 26°-os dombot egymagukban becslők szóban átlagosan 55,1°-osnak, a barátjuk mellett állók 47,9°-osnak becsülték. A vizuális becslésekben ugyanez az irány jelent meg: körülbelül 49,2°, illetve 44,1°. A vizuális különbség statisztikailag szignifikáns volt. A kézzel végzett becslésben viszont nem találtak hasonló különbséget.

Ennél is meglepőbb, hogy a barátság minősége is számított: minél régebb óta ismerték egymást a résztvevők, annál kevésbé meredeknek becsülték a dombot. A különbséget nem magyarázta az, hogy a barát jelenlétében jobb lett volna a hangulatuk.

A második kísérletben a kutatók továbbmentek. Itt már 36 plymouthi egyetemista nézett fel egy 29°-os dombra. Mellettük nem állt barát; ehelyett arra kérték őket, hogy gondoljanak vagy egy támogató, hozzájuk közel álló személyre, vagy egy semleges ismerősre, vagy egy olyan emberre, akit nem kedvelnek.

Az eredmény megismételte az első vizsgálat mintázatát. A támogató személyre gondolók a 29°-os dombot szóban átlagosan 40°-osnak becsülték, a semleges személyre gondolók 47,6°-osnak, a negatív személyre gondolók pedig 50°-osnak. A vizuális becslésben a különbség még tisztább volt: 34,5° a támogató kapcsolat esetében, szemben a másik két csoport nagyjából 41,7–42,3°-ával.

A legfontosabb azonban az értelmezés. A kísérletből nem következik egyszerűen, hogy „a barátaink megváltoztatják a látásunkat”. A kutatás azt mutatta ki, hogy a társas támogatás jelenléte vagy felidézése összefüggött azzal, milyen nagynak ítélték meg a résztvevők az előttük álló fizikai akadályt. A szerzők értelmezése ennél továbbment: szerintük a környezet észlelése részben azokat az erőforrásokat is aktivizálja, amelyekkel az ember rendelkezik.

Schnall és munkatársai különös kísérlete arra utal, hogy az ember nemcsak a szemével méri föl az előtte emelkedő hegyet: valamiképpen azt is számításba veszi, hogy egyedül kell-e megmásznia, miközben belső erőforrásai szedelőzködnek. Egy barát jelenléte nem teszi laposabbá a dombot – mégis kisebbnek látják az előttünk álló emelkedőt.

A kísérlet azért vált széles körben ismertté, mert népszerű pszichológiai szerzők gyakran hivatkoznak rá: szerepel például Adam Grant szervezetpszichológus előadásaiban, és Shawn Achor is felhasználja a The Happiness Advantage című könyvének a társas kapcsolatok erejéről szóló fejezetében.

Ez a kutatási vonal (a dombmeredekség-becsléses és hátizsákos kísérletek) módszertanilag vitatott. Frank Durgin és munkatársai szerint az eredmények részben a kísérleti helyzet sugalmazó hatásával (demand characteristics) magyarázhatók. Chaz Firestone és Brian Scholl 2016-ban átfogóan bírálták azt a tételt, hogy a társas vagy motivációs tényezők valóban az észlelést módosítanák, és nem csupán a becslést. Replikációs kísérlettel ellenőrizték, az eredeti első vizsgálat megbízhatóságát, ami azt is vizsgálta, nyújthat-e hasonló támogatást a szöveges üzenetváltás. Ők nem találtak szignifikáns eltérést a különböző változatok között. Metaforaként tehát jól használható, tudományos tényként viszont érdemes fenntartással kezelni.

Források: Schnall, S., Harber, K. D., Stefanucci, J. K. és Proffitt, D. R. (2008): Social Support and the Perception of Geographical Slant. Journal of Experimental Social Psychology, 44(5), 1246–1255. https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC3291107/

https://www.echoroukonline.com/a-friend-by-your-side-really-can-turn-mountains-into-molehills

https://meghaanlurtz.substack.com/p/self-help-is-for-suckers?open=false

A megmenekülés

A fiúk több mint egy évet töltöttek a szigeten. 1966. szeptember 11-én Peter Warner ausztrál hajóskapitány arra utazott halászhajójával, és a szigeten emberi jelenlétre utaló nyomokat vett észre. A szigetet lakatlannak tudta, ezért közelebb navigált a parthoz. Kisvártatva távcsövével megpillantotta a csöppet sem bizalomgerjesztő kinézetű fiúkat. Azonban a kapitány és a matrózok nem tudhatták, hogy kik ezek a hosszú hajú, teljesen meztelen fiatalok, úgyhogy kezdetben kételkedve hallgatták töténetük. Warner a tongai főváros kikötőjének rádióját hívta, és ellenőrizte személyazonosságukat. Húsz percet vártak a válaszra. Ezt követően a nukuʻalofai diszpécser elcsukló hangon közölte: a fiúkat régóta halottnak hitték, családjuk egyes beszámolók szerint már búcsúszertartást is tartott értük. „Ha ők azok, akkor ez egy csoda!”

Peter Warner kapitány

A történethez hozzátartozik annak az embernek az élete is, aki 1966-ban rátalált a hat tongai fiúra. Rutger Bregman könyvében Peter Warner alakja önálló szereplővé válik: olyan emberré, akit már jóval ʻAta előtt is a tenger, a kaland és valamiféle nehezen megmagyarázható szabadságvágy hajtott.

Édesapja, Sir Arthur Warner Ausztrália egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb üzletembere volt. Az Electronic Industries Ltd élén állt, amely az országban, elsősorban az Astor márkával az ausztrál rádió-, majd később a televízióipar egyik meghatározó vállalatává vált. A családi elképzelés az volt, hogy egyszer Peternek lép majd apja helyére a válalltvezetésben. Előtte állt a biztos pálya: vagyon, tekintély, üzleti karrier. Ő azonban tizenhét éves korában éppen másként gondolta: megszökött otthonról, és tengerre szállt. „Inkább a természet erőivel küzdök, mint az emberekkel” – magyarázta döntését később.

Talán ebben a mondatban több van egyszerű kamaszos lázadásnál. Peter nem annyira valami elől menekült, mint inkább valami felé: egy olyan világba, ahol az nem kell más emberekkel és nézetekkel hadakozni. Az általa választott éledmódban is meg kell küzdeni az elemekkel, a széllel, a hullámokkal, a távolsággal, és nem ritkán a saját korlátaival, de mindeközben a természet közvetlen közelében élhet. A következő években bejárta a fél világot, Hongkongtól Stockholmig, Sanghajtól Leningrádig. Mire öt év múltán hazatért, már nem az a fiú volt, aki egykor megszökött. Büszkén mutatta apjának svéd kapitányi bizonyítványát.

Arthur Warner nem sokra becsülte a papírt, de talán mégis megenyhült egy kicsit: rávette a fiát, hogy tanuljon ki egy hasznos szakmát. „Mi a legkönnyebb?” – kérdezte Peter. „A könyvelés” – hazudta az apja. Peter öt évig járt egy esti iskolába, mire megszerezte a diplomáját. Ezután apja cégénél kezdett dolgozni, de a tenger nem eresztette: amikor csak tehette, Tasmániába utazott, ahol kisebb halászflottát tartott fenn.

Ez a második élet vezette el 1966-ban Tongára. Warner homárhalászati lehetőséget látott a tongai vizekben, ezért audienciát kért IV. Tāufaʻāhau Tupou királytól, hogy engedélyt szerezzen a halászatra. A király azonban elutasította a kérelmét, és Peternek nem maradt más választása, mint csalódottan hazaindulni. A beszámolók részben eltérnek, hogy miért közelítette meg Warner és hajója a szigetet. „1966-ban egy ausztrál halászhajó, a Just David, új rákhalászati területeket keresett. ʻAtaa-szigete közelében is kihelyeztek néhány csapdát, de nem jártak sikerrel.” Warner: „Néhány halászfelszereléssel próbálkoztunk 5–6 tengeri mérföldre az ʻAta-szigettől.”

A sziget parányi zöld foltként emelkedett ki a Csendes-óceán kékségéből. Lakatlannak tudták, Warner mégis valami szokatlant vett észre a távcsövével: tűz nyomára utaló fekete foltokat a zöld sziklafalon. „A trópusokon szokatlan, hogy magától tűz keletkezzen – mesélte fél évszázaddal később. – Így hát úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.”

Amikor a hajó a sziget nyugati csúcsához közeledett, az egyik matróz felkiáltott a hajóorrban: „Valaki kiabál!” „Butaság – legyintett Peter –, csak a tengeri madarak vijjognak.” Ám ekkor a távcsőben megpillantott egy fiút. Meztelen volt, a haja vállig ért. A vad teremtmény leugrott a szikláról, és a vízbe vetette magát. Aztán sorra követték a többiek, torkuk szakadtából üvöltve. Peter megparancsolta embereinek, hogy töltsék meg a fegyvereket: tudta, hogy Polinéziában a veszélyes bűnözőket távoli, lakatlan szigetekre szokták száműzni.

A Just David fedélzetén senki sem tudta, mire számítson. Az egyik fiú erős tempóban közeledett a hajó felé, és amikor hallótávolságba ért, tökéletes angolsággal így kiáltott: „Stephen vagyok! Hatan vagyunk. Úgy számoljuk, körülbelül tizenöt hónapja élünk itt.”A különös, hosszú hajú alakok látványa aligha nyugtatta meg a legénységet.

Peter is gyanakodott. Leengedték a beszállólétrát, és a 18 éves meztelen fiú felkapaszkodott a fedélzetre, majd utána érkeztek a többiek egymás után. Elmondták, hogy Nukuʻalofában, a tongai fővárosban járnak bentlakásos iskolába. Elegük lett az iskolai kosztból, ezért egy nap elindultak egy halászcsónakkal, neki az óceánnak, de viharba kerültek. „Na persze” – gondolta Peter. Rádión hívta Nukuʻalofát. „Hat gyerek van a hajómon – mondta a rádiósnak. – Ha bemondom a nevüket, felhívná az iskolát, hogy valóban oda járnak-e?” „Várjon egy kicsit” – jött a válasz. Húsz perc telt el.

Peter Warner több mint fél évszázaddal később is elérzékenyült, amikor Bregmannak erről a néhány percről beszélt. Végül megszólalt a rádió. Az operátor hangja megváltozott, alig tudott beszélni a meghatottságtól. Sírással küszködve mondta: „Megtalálta őket! Ezeket a fiúkat már halottnak hitték, el is búcsúztatták őket. Ha valóban ők azok, akkor ez egy csoda!” Másnap még kiszálltak a szigetre, ahol a fiúk bemutatták, hogyan éltek 15 hónapon keresztül.

Mano később úgy emlékezett vissza a mentőhajó megpillantására, mint valami földöntúli élményre: sírtak örömükben, és úgy érezték, mintha a mennyország kapuja nyílt volna meg előttük. Közel tizenöt hónap után hazatérhettek.

Kolo Fekitoa, a 6 hajótörött fiú közül az egyetlen, aki Tongán maradt. 2015-ben, a súlyos beteg férfi még egyszer visszatérhetett a szigetre. Ez volt utolsó kívánsága. Egy spanyol felfedező, író, bizonyos Alvaro Cerezo kísérte, és egyött töltöttek a szigeten 10 napot. Ugyanúgy éltek, ahogyan Kolo és iskolatársai, öt évtizeddel korábban. Az egykori eseményt, ami jelenidejében elég félelmetes volt, úgy őrizte emlékezetében, mint élete legszebb kalandját. Jellemző rá, és történetükre az, amit egyik Nuku’alofa-i vallási közösség tagja mondott: „Kolo Fekitoát és családját jól ismerem a helyi gyülekezetünkből, a Halaleva-i Siasi ‘o Tonga-ból. Csendes és nagyon szerény ember. Igazi hősnek számít, öt barátjával együtt 15 hónapot töltött ʻAta-szigeten töltött időt. Kár, hogy nem tudtam arról, hogy Kolo is közöttük volt, pedig nagyon érdekelt volna minden részlet, hiszen apám ősei onnan származtak…”

Bregman megkérdezte Warnertől, hallott-e valaha A Legyek Ura című regényről. „Igen, olvastam – nevetett. – De az egészen más történet!”

Peter Warner 90 évet élt. Halálának oka? Hajóbaleset. A Richmond-folyó torkolatánál található, veszélyesnek tartott Ballina Bar-nál (Ballina homokzátony a folyó torkolatánál) hajója felborult…

A hazatérés különös fordulata

A történet azonban még ekkor sem ért véget. Miután visszaértek Tongára, a fiúkat őrizetbe vették. A hajót ugyanis, amellyel annak idején elindultak, akárhogy szépítjük, egyszerűen ellopták, és tulajdonosa feljelentést tett. Így történt, hogy a szigeti megpróbáltatásokat túlélték ugyan, de a több mint egy év után hazatérő kamaszok rögvest a rendőrség fogdájába kerülte. Holott a lakosság nagyrésze már tudott érkezésükről, és a kikötőben várta őket. Nem volt könnyű feladatuk azoknak a rendőröknek sem, akik a tömeg között a fogdába kísérték őket.

Peter Warner azonban közbenjárt a szabadonbocsátásuk érdekében. 150 font kártérítést fizetett a hajó tulajdonosának, Taniela Uhilának, aki ezt követően visszavonta a feljelentést. Warner hamarosan megállapodott az ausztrál Channel 7 televíziós társasággal a történet megfilmesítéséről is. A csatorna valóban készített egy dokumentumfimet, szenzációhajhász címmel The Castaways (A hajótöröttek), ami meglehetősen félrevezető, de Bregman szerint nem is sikerült a legjobban, úgyhogy hamarosan archívumba került, majd az idézett szerző szerint, a 16 mm-es film egyrésze elkallódott. Egy részlet a Youtube-on látható belőle: https://www.youtube.com/watch?v=qHO_RlJxnVI Láthatóan a dokumentumfilm a túlélés fortélyaira összpontosít, holott, véleményünk szerint, nem ez a legfontosabb üzenete a történteknek, amivel nyilván nem tagadjuk a technikai leleményesség szerepét.

Később is kapcsolatban maradt a fiúkkal, és többüket bevonta saját halászati vállalkozásába. A történet egyik megható szála éppen az a hosszú barátság, amely a megmentő és a megmentettek között kialakult. Mano évtizedekkel később úgy beszélt Warnerről, mint aki szinte az apjává vált. Egy rövid interjú Warnerrel, https://www.youtube.com/watch?v=tT1C4BSRzak

Peter Warner később megkapta a halászati engedélyt a tongai vizekre. Kilépett apja cégéből, új hajót rendelt, a hat fiút pedig felvette a legénységébe. Ezzel megadta nekik azt, amire az egész kaland elején vágytak: a lehetőséget, hogy megismerjék a Tongán túli világot. Az új hajó neve mi más lehetett volna, mint: ATA.

Aligha lehetett volna találóbb nevet választani. Éppen az a sziget, amely egykor elzárta őket a világtól, adta a nevét annak a hajónak, amely később kivitte őket a nagyvilágba. Az a név immár nem pusztán annak a néptelen sziklás szigetnek a nevét jelentette, amely tizenöt hónapon át fogva tartotta őket. Továbbra is mindennap olvashatták a feliratot, de ez a név már egészen mást jelentett számukra, mint kiszolgáltatottság, elszigeteltség. Arra a helyre és időszakra emlékeztette, ahol és amikor olyan sok mindent megtanultak, többek között, hogy az ember nemcsak önmagáért és önmagából él. És hogy szükség van a rendre, de ugyanúgy a barátságra, az egymás iránti felelősségre, az énekre, az imádságra is, és arra a makacs reményre, amely minden reggel újra lendületet ad az élethez.

A hat fiú neve

Sione Fataua
Tevita Fatai Latu („Stephen”)
Tevita Siolaʻa („David”)
Kolo Fekitoa
Sione Filipe Totau („Mano”)
Luke Veikoso

ʻAta

ʻAta a Tonga-szigetvilág déli végpontján, a Tongatapu-csoporttól mintegy 160 kilométerre dél-délnyugatra emelkedik ki az óceánból. Mintegy két négyzetkilométeres, lakatlan vulkáni sziget; nehezen megközelíthető, meredek sziklafalai alig teszik lehetővé a biztonságos kikötést. A nemzetközi köztudatba nem természetrajza révén került be, hanem két emberi történet nyomán. Az első szomorú, sötét: lakói egy részének 1863-as elrablása. A második napfényesebb, és nem más, mint amelyről ez az írás szól: a hat tongai fiú hajótörése, berendezkedése a szigeten és szerencsés hazatérése.

Természettudományos szempontból a sziget önmagában is figyelmet érdemel. ʻAta déli Tonga-vulkáni ív erősen lepusztult vulkáni maradványa, minden jel szerint legidősebb tagja; egyben az ország egyik legjelentősebb tengerimadár-fészkelőhelye, több tízezer költőmadárral; és – éppen az 1863 utáni elnéptelenedés következtében – egy akaratlan, több mint másfél évszázada tartó ökológiai kísérlet terepe, ahol nyomon követhető, mi marad meg egy elhagyott kultúrtájból, és hogyan alakul egy terület, ha hosszú időre bolygatás nélkül marad.

ʻAta természeti képe jóval zordabb annál, mint amit a „trópusi lakatlan sziget” kifejezés sugall. Nem alacsony, pálmákkal szegélyezett korallsziget, hanem magas, meredek falú vulkáni sziget, sűrű erdővel borított fennsíkkal és rendkívül gazdag tengeri madárvilággal. Biológiai feltártsága ugyanakkor meglepően hiányos: elszigeteltsége miatt mindmáig kevés részletes terepvizsgálat készült róla.

Legmagasabb pontja mintegy 355 méterre emelkedik az óceán fölé (az adatok eltérnek). A partvonal nagy részét 60–100 méteres, helyenként csaknem függőleges sziklafalak alkotják. A nyugati kiemelkedések magasabbak, a keletiek alacsonyabbak.

Legközelebbi szomszédja a mintegy 160 kilométerre északkeletre fekvő Tongatapu. A sziget körül nincs zátonyplatform: a viszonylag magas földrajzi szélesség miatt hűvösebb a víz, a part meredek, az aljzat viszonylag fiatal, így a korallok nem találnak megfelelő sekély felületet a megtelepedéshez. A hullámverés ezért közvetlenül éri a vulkáni törmelékből és lávapadokból álló falakat; a folyamatos partfalhátrálás a sziget mai formájának legfontosabb alakító tényezője. Megközelítési lehetőség, horgonyzóhely a nyugati oldalon van.

A ma látható sziget egy jóval nagyobb, összetett rétegvulkán (composite volcano) lepusztult maradványa. A kőzettani feldolgozás legalább négy önálló kitörési központot azonosított a szigeten, ami többfázisú, hosszú vulkáni működésre utal. Uralkodó kőzetei az andezit és a bazalt.

A tongai napi hőmérséklet jellemzően 24–30 °C között mozog, az évi csapadék meghaladja a 2000 millimétert, amelynek zöme a december–április közötti nedves félévben hull. ʻAta a szigetország legdélibb pontjaként ennél valamivel hűvösebb és lényegesen szelesebb: a délkeleti passzát és a téli félév hidegfrontjai akadálytalanul érik, az óceán erős hullámzása pedig gyakran hosszú időre lehetetlenné teszi a partraszállást.

A szigetnek egyetlen emlősfaja van, a polinéz patkány (Rattus exulans) – és ez sem őshonos: a polinéz megtelepedés hozta magával. Repülőkutya (Pteropus) vagy más denevér jelenlétéről nincs adat. A patkány ökológiai szerepe meghatározó: fészekaljakat és tojásokat pusztít, magvakat és csíranövényeket fogyaszt, és feltehetően hozzájárul a szárazföldi madárfauna szegénységéhez, valamint ahhoz, hogy a talajon fészkelő fajok állományai a lehetségesnél kisebbek. A sziget patkánymentesítését tervbe vették.

Ökológiai értelemben az erőszakos elnéptelenedés paradox módon a sziget élővilágának kedvezett: több mint másfél évszázada nincs rendszeres emberi hasznosítás, vadászat, erdőirtás vagy égetés, és éppen ez tette lehetővé a nagy tengerimadár-telep fennmaradását. Az emberi múlt ugyanakkor máig kitörölhetetlen: a fennsík nagy részén felismerhetők a művelés nyomai, a flóra több feltűnő eleme (kókusz, ʻifi, papaya, taró, banán) elvadult kultúrnövény, a tyúk és a patkány pedig behurcolt állat. A sziget így nem „érintetlen természet”, hanem egy hosszú regenerációs kísérlet félúton lévő állapota. 2025 májusában a tongai kormány bejelentette, hogy megtiltja a sziget engedély nélküli megközelítését, és jogi lépéseket helyezett kilátásba az engedély nélküli látogatókkal szemben.

Az elfelejtett háttér

ʻAta ugyanis nem egyszerűen „üres” sziget volt a fiúk érkezésekor. Lakóinak története szorosan összefügg a 19. századi csendes-óceáni emberkereskedelemmel és kényszermunkával. Ez azért fontos, mert a szimpla „lakatlan sziget” kifejezés a sziget mai állapotát természeti adottságnak tünteti fel, holott kiürülése valójában történelmi erőszak következménye volt.

ʻAtán egykor virágzó polinéz közösség élt. 1863-ban a Grecian nevű bálnavadászhajó kapitánya, Thomas James McGrath a fedélközbe csalta a kereskedni szándékozó szigetlakókat, majd rájuk zárta a fedélköz nyílásait: mintegy 144 ember esett csapdába. Peruban akarták eladni őket.

Az őslakosokat kényszerrel vagy megtévesztéssel toborzták és elraboltak, majd eladták valamelyik távoli országba. Ezt nevezték „blackbirding„-nek. Főként az 1860-as évektől a 20. század elejéig volt jellemző, a Brit Birodalomban a rabszolgaság eltörlését követően. Több tízezer embert hurcoltak el a csendes-óceáni szigetekről – például Vanuaturól, a Salamon-szigetekről, Pápua Új-Guineából és a Fidzsi-szigetekről – Ausztráliába, Peruba és más országokba.

Az elrabolt ʻAta-i polinézokat a nyílt tengeren, a Tuamotu-szigetek közelében átrakták a General Prim nevű rabszállító hajóra, amely Peru felé vitte őket. Mire megérkeztek, a perui kormány már törvényben tiltotta az ilyen módon elhurcolt emberek partra szállását. A szigetlakók hetekig a General Prim fedélzetén rekedtek, miközben a hatóságok megpróbálták megszervezni hazaszállításukat. Sokan meghaltak betegségben, illetve a hajón uralkodó embertelen körülmények következtében. Végül egy másik hajóra tetté át őket, ám ahelyett, hogy visszavitte volna őket ʻAtára, a hazaszállításukra rendelt Adelante kapitánya azzal az ürüggyel, hogy himlősek, kitette őket a Costa Rica közelében fekvő Kókusz-szigeten (Isla del Coco). Körülbelül egy hónap elteltével a Tumbes nevű perui hadihajó rátalált a túlélőkre, akiknek száma ekkorra mindössze 38 főre fogyatkozott. A perui Paita kikötővárosba szállították őket, ahol végül beolvadtak a helyi közösségbe. A McGrath által elhurcolt mintegy 144 ember közül senki sem tért vissza ʻAtára. Az emberrablás híre eljutott Tongára, és I. Tāufaʻāhau Tupou király – tartva attól, hogy további támadások érik az ʻAtán maradt mintegy kétszáz lakost – három szkúnert küldött a kimenekítésükre. A lakosokat ʻEua szigetére telepítették át; ez a sziget nagyobb és népesebb volt, ráadásul közelebb feküdt Tongatapuhoz, Tonga főszigetéhez. Leszármazottaik ma is az ottani Haʻatuʻa faluban élnek. ʻAta mind a mai napig lakatlan.

Bregman és a „valódi Legyek Ura”

Bregman a történettel Golding regényének állításait kívánta megcáfolni. Ebből az elgondolásból következett, hogy könyvének egyik fejezete párhuzamot von a neves regény szerplőinek történetével, egyben egy viszonyt is felállít közöttük: „The Real Lord of the Flies”. Ez azonban már értelmezés. A valóságban ʻAta esete nem valamiféle természetes kísérlet volt, amely eldönthetné az emberi természet évezredes kérdését, vagyis hogy mi van valójában a civilizáció „furnérja” alatt. Hat fiú története nem bizonyítja, hogy minden ember eredendően jó – ahogy Golding regénye sem bizonyítja, hogy az ember eredendően gonosz.

Heider (1958) nézete a „naiv pszichológiáról”

Heider megkísérelte megfogalmazni a józan ész elveit, vagyis azt az általa naiv pszichológiának nevezett hétköznapi jelenséget, amelynek segítségével az emberek megpróbáljám értelmezni saját maguk vagy mások cselekedeteit. Szerinte az ember a társas világban folyamatosan értelmez: megfejt, összekapcsol eseményeket, szándékot, okot, célt tulajdonít, motivációt és érzéseket feltételez… A cselekedetek mögött szándékot, képességet, erőfeszítést és külső akadályozó tényezőket, azaz okokat és magyarázatot keres. Nemcsak „tulajdonít”, vagy „összeköt” tehát, hanem képes a tettek finom árnyalatának magyarázatára. Ezt a hétköznapi, többnyire öntudatlan értelmezési rendszert nevezte „naiv pszichológiának”. Más értelmezésben ez a „józan paraszti ész”, vagy általános emberi bölcsesség. Jelentőségét nem az adja, hogy ítéleteink mindig helyesek, hanem az, hogy ezek alapján értjük meg és jósoljuk meg mások viselkedését, s ezekhez igazítjuk saját válaszainkat is. Heider úgy vélte, a tudományos pszichológia is tanulhat e mindennapi tudás fogalmaiból, miközben állításait vizsgálatnak kell alávetnie.
Heider két érvet hozott:
– Ez irányítja a viselkedésünket. A másik tettére nem aszerint reagálunk, hogy mi annak valódi oka, hanem minek gondoljuk mi.
– Sok igazságot tartalmaz. A hétköznapi emberismeret, bár nincs kidolgozva, elég jól eligazít a társas életben. Még a tudományos pszichológia is tanulhat belőle.

Kulcsgondolatok:
– A változó mögött az állandót keressük. Heider a tárgyészlelésből indult ki: a változó érzéki ingerekből állandó tárgyi tulajdonságokat építünk fel. Ugyanígy a másik ember változó viselkedéséből is tartós tulajdonságokra következtetünk, például szándékra, képességre, jellemre vagy pillanatnyi érzelemre. Heider ezeket diszpozicionális tulajdonságoknak nevezte. Ezek elég következetesen fordulnak elő, ráadásul nagyon „egy rugóra jár” az emberi elme, ezért a társas világ eléggé kiszámítható és kezelhető.
– Személyes és személytelen okság. Személyes oksága a szándékos cselekvésnek van. A szándékosságra vonatkozó következtetés – amely elengedhetetlen a személyes ok-okozati összefüggéshez – mind a képességre, mind pedig egy bizonyos cél elérése érdekében tett erőfeszítésre utaló bizonyítékoktól függ. Heider ezért részletesen leírta azokat a körülményeket, amelyek alátámasztják az erőfeszítésre (pl. látható erőfeszítés, akadályok leküzdése, ekvifinalitás) és a képességre (pl. megfigyelt tehetségek vagy készségek) vonatkozó fenomenális ítéleteket. Adott esetben a cél változatlan, de az eszközök változnak, vagyis ha egy út bezárul, az ember másikat keres, de célt megtartja. Ez lehet valaki személyes tulajdonsága, de lehet egyetemes emberi vonás is (éhség), de többé-kevésbé kiszámítható valamennyi, és a rá vonatkozó törekvés megjósolható. Személytelen okságról a fizikai eseményeknél és a nem szándékolt történéseknél beszélünk („esik az eső” – nincs erkölcsi vonatkozása).

A cselekvés naiv elemzése.

Egy cselekvés kimenetele két dolog eredője: a személyből, illetve a környezetből fakadó erőké.
– Személyes erő = képesség × próbálkozás. A próbálkozás a szándékból és a kifejezett erőfeszítésből áll.
– „Tud” (képes): azt jelenti, hogy az illető a rendelkezésére álló képesség elég a feladat nehézségéhez.
– Környezeti tényezők: a feladat nehézsége és a „környezeti lottó”, azaz a szerencsés körülmények.
A kapcsolat szorzatszerű: próbálkozás nélkül a képesség önmagában nem vezet eredményre. Erre a négyesre (képesség, erőfeszítés, nehézség, szerencse) épült később Weiner teljesítmény-attribúciós elmélete.

Konkrétan Heider (1958) azzal érvelt, hogy a cselekvést és/vagy annak kimenetelét akár szándékosnak, és így személyesen okozottnak, akár nem szándékosnak, és így személytelenül okozottnak lehet észlelni. Ezzel szemben a személytelen ok-okozati összefüggés nem szándékosságot feltételez, amelyet a cselekvés vagy annak kimenetele tekintetében a képesség, illetve a kezdeményezés és az erőfeszítés hiányából következtetnek. Így ha valaki úgy véli, hogy egy kimenetel személytelen okból következett be, az azt jelenti, hogy szerinte az illetőnek nem állt hatalmában azt előidézni (vagy megakadályozni).

„A viselkedés elnyeli a mezőt.” A cselekvő személy észlelésben kiemelkedik a helyzetből, ezért hajlamosak vagyunk rá visszavezetni az eseményeket, a körülményeket pedig alábecsüljük. Ez az alapvető attribúciós hiba előzménye (Jones és Harris 1967, Ross 1977).

A történet modern feldolgozása vitákat is kiváltott. Bregman beszámolóját (2020) egyes csendes-óceáni szerzők és olvasók azért bírálták, merthogy az, véleményük szerint, túlságosan kiemeli Peter Warnernek, a fehér ausztrál megmentőnek a szerepét, és kevesebb figyelmet fordít a tongai fiúk kulturális hátterének, illetve nem elég részletes ʻAta történelmi múltját illetően. Egy 2020-as ABC-cikk szerint a vitát főként maga a Legyek Ura-párhuzam váltotta ki. És a helyiek által megfogalmazott kritikát nem lehet félvállról venni.

Bregman később hangsúlyozta, hogy beszámolójához magukat a túlélőket is meginterjúvolta: Manóval és Sionéval személyesen beszélt, Peter Warnert is felkereste, felhasználta Warner visszaemlékezéseit, valamint korábbi, nem publikált interjúkat. Emellett más korabeli forrásokra is támaszkodott.

Bregman, kutatásai során, eljutott az ausztrál The Age 1966. október 6-án megjelent tudósításához, amely közvetlenül az esemény után számolt be a fiúk történetéről. Fennmaradt néhány korabeli interjú Peter Warnerrel, illetve a túlélők egyikével. A történet tehát nem évtizedekkel később megszületett modern legenda: az esemény magja jól dokumentált, a részletek egy része viszont visszaemlékezésekből származik.

A tongai fiúk kulturális háttere valóban sajátos volt, és ezen a vonalon szívesen mennénk tovább, ha lennének pontosabb adatok. Ismerték egymást, közös nyelvet beszéltek (öten a tongai Haapai-szigetcsoportból származtak), közös vallási és közösségi mintákat hoztak magukkal. Az ima, az éneklés, az egymás támogatása iránti elkötelezettség, a közösen kialakított napirend – nem valamiféle kulturális vákuumban jelent meg. De azt túlzás volna állítani, hogy az ʻAta-i kultúra „megcáfolja” Goldingot. Ő ugyanis nem tudományos hipotézist fogalmazott meg, hanem regényt írt, amit nem lehet tényekkel igazolni, vagy cáfolni. Ugyanezért túlzás volna ʻAtából azt a következtetést levonni, hogy megpróbáltatás, fenyegetettség idején az emberek szükségképpen keresni kezdik egymás társaságát, észreveszik és igyekeznek orvosolni mások szükségleteit. Természetesen érdekelne, hogy milyen szerept játszott az a vallási és kulturális háttér, amelyből a fiúk érkeztek, abban, hogy meglehetősen nagy bizalamat ébresztő életformát alakítottak ki, összehangoltan dolgoztak, reménységben és békességben maradtak egész idő alatt. Nehéz pontosan megmondani, spekulálni pedig nem szeretnénk. De nem is kell. Ez a történet úgy is szép, ahogy lelki szemünk előtt megjelenik a hiteles beszámolók, leírások alapján.

Nem lehet tehát egyetemes tanulságot levonni, az eset üzenete jóval finomabb ennél. Azt mutatja meg, hogy a civilizáció formális intézményeinek eltűnése nem feltétlenül vezet a közösség erkölcsi leromlásához. Lehetséges más út is.

Mit bizonyít mindez?

Könnyű volna a történetet egyszerű erkölcsi példázattá konvertálni. Golding azt mondja: úgy tűnik, az ember gonosz ifjúságától fogva. Bregman azt mondja: az emberben eleve megvan a hajlam a nagylelkűségre, az áldozatvállalásra. Csakhogy egyik mondat sem ad méltó összefoglalást sem Golding regényéről, sem ʻAta valóságáról. Az élet összetettebb annál, hogy egy regény történeteibe, egy lakatlan szigeten eltöltött egyetlen évbe bele lehessen erőltetni. A tongai fiúk nem azért maradtak életben, mert nem voltak közöttük konfliktusok. Tudjuk hogy voltak. Nem azért, mert nem féltek. Minden bizonnyal időnként ők is féltek. És nem is azért, mert rendkívüli, minden emberi gyengeségtől mentes személyiségű fiatalok lettek volna. Általgosnak mondható tizenéves fiúk voltak, akik még egy hajót is elkötöttek, és nem érdekelte őket, hogy könnyelmű tettükkel milyen bizonytalanságban hagyják szeretteiket. Az egyikük apa például hónapokig kereste őket a környékbeli lakatlan szigeteken, de végül beletörődött ő is. Nem voltak különlegesek, de mégis sikerült a helyzetet kezelni: mert tudtak mit kezdeni félelmeikkel és konfliktusaikkal.

A munkát és a feladatokat felosztották egymás között. Szabályokat alkottak. Gondoskodtak sérült társukról. Vigyáztak a tűzre. Rendszeresen imádkoztak. Közösen énekeltek. Veszekedtek, majd kibékültek, és újra együtt dolgoztak. Újra és újra visszatértek ahhoz az elemi felismeréshez, hogy egymás nélkül nincs sok esélyük. Golding képzeletbeli szigetén a félelem lassan felbomlasztja a közösséget. ʻAtán a veszély arra ösztönözte a fiúkat, hogy közösséget teremtsenek, és támogassák egymást. Talán éppen ezért érdemes a két történetet egymás mellett olvasni. Nem azért, hogy eldöntsük, melyik mutatja meg az ember „igazi” természetét, hanem mert együtt sokkal izgalmasabb kérdéseket tesznek fel nekünk – és mi is értelmesebb, mélyebb kérdéseket tehetünk fel nekik.

Mi történik az emberrel, amikor eltűnnek a civilizáció megszokott intézményei és teljesen magára marad, egyedül, kisebb vagy nagyobb csoportban, szűk erőforrásokkal, állandó fenyegetettségben? Felszínre tör-e benne valamiféle ősi brutalitás? Vagy éppen ellenkezőleg: a kiszolgáltatottság tapasztalata arra készteti, hogy még erősebben kapaszkodjon a másik emberbe?

ʻAta története legalább arra figyelmeztet, hogy az első válasz nem szükségszerű. A civilizáció talán nem csupán az a külső rend, amely féken tartja bennünk az erőszakot. Bizonyos körülmények között maga a közösségteremtés képessége is velünk maradhat: a hajlam arra, hogy szabályt alkossunk, megosszuk a munkát, segítsünk a gyengébbeken, őrizzük a tüzet, este pedig leüljünk egymás mellé, és énekeljünk, imádkozzunk.

És talán éppen itt válik igazán termékennyé a párhuzam Goldinggal. Nem azért, mert ʻAta bebizonyította, hogy Golding tévedett, hanem mert megmutatja: az emberi természetből nem egyetlen történet következik. A körülmények, a korábbi kapcsolatok, a kultúra, a normák, a hit, a vezetés, az együttműködés és a véletlen egyaránt számítanak.

Peter Warner emlékiratának egyik mondata szépen összefoglalja azt a tapasztalatot, amelyet ő maga vitt tovább az eseményből: az élet arra tanította, hogy az emberekben a jót és a pozitívat keresse. A tongai fiúk történetének talán nem az a legfontosabb tanulsága, hogy az ember eredendően jó.

Hanem az, hogy a rossz nem az egyetlen lehetőség.

Az imádság szerepe a tongai hatok megmenekülésében

A hat tongai fiú történetében az imádság nem mellékes, és nem utólag hozzáadott romantikus vagy kegyességi elem. Mano Totau visszaemlékezéseiből úgy tűnik, hogy kezdettől életük része volt, majd a szigeten kialakított mindennapi rend egyik állandó elemévé vált. Totau évtizedekkel később az ABC-nek úgy fogalmazott: reggel és este imádkoztak azért, hogy megmeneküljenek. A tongai–Torres-szorosbeli mesélő, Meleika Gesa-Fatafehi pedig azt hangsúlyozta, hogy a fiúk összetartása a tongai értékrendből fakad, amely egészen más, mint a regényben szereplő gyermekek neveltetése.

Ima a biztonságban és a bizonytalanságban

Az imádság szerepe már ʻAta elérése előtt megmutatkozott. Nyolc nap sodródás után a fiúk kimerültek, éhesek és szomjasak voltak. Amikor sötétedés után végre megközelítették a szigetet, Mano vállalta, hogy megpróbál kiúszni a partra, és szól, ha biztonságosnak találja. Későbbi elbeszélése szerint indulás előtt azt mondta társainak, hogy előbb imádkozzanak, majd nekiindult a bizonytalanságnak. Amikor pedig mindannyian biztonságba jutottak, hálát adtak Istennek, hogy elérhették a szigetet, és megmenekültek. Ez a vallási gyakorlat később sem tűnt el az életükből. Amikor évtizedek múltán a történet megfilmesítésének jogairól tárgyaltak, a túlélők számára hangsúlyos szempont volt tongai kultúrájuk és spiritualitásuk hiteles bemutatása; a közös döntést követő találkozót pedig Sione – aki később lelkész lett – imádsággal zárta.

Az ima mint közösségi cselekedet

Nem hat különálló ember imádkozott egymás mellett, hanem egy közösség imádkozott együtt. Ebben az összefüggésben az ima nem csupán Istenhez fordulás volt, hanem ismételt odafordulás egymás felé is. Ennek különös jelentősége van, ha Golding művével vetjük össze a történetet. Golding szigetén nem egyszerűen az intézmények szűnnek meg, hanem fokozatosan eltűnik az a közös erkölcsi horizont is, amelyen belül érvényes a rend: amelyben tudják, mi a jó és mi a rossz, mit szabad tenni a másikkal, és mit nem. Nemcsak a „szeresd felebarátodat, mint magadat” érvényességi köre szűkül be, hanem az a talaj is elvész, amelyből egyáltalán kisarjadhatna. A félelem, a törzsi hovatartozás és a hatalom lassanként felülírja az eredeti, isteni szabályokat.

A tongai fiúk ezzel szemben nem erkölcsi vákuumba érkeztek. Magukkal vitték mindazt, amit családjuk, közösségük, tongai kultúrájuk és keresztény neveltetésük beléjük írt. Totau évtizedekkel később is a tiszteletet, a szeretetet és a közösség összetartását hangsúlyozta, amikor túlélésüket magyarázta.

A tűz mellett az ima is őrzött valamit

A tongai hatok történetében ezért kétféle tüzet láthatunk. Az egyiket valóban meggyújtották a szigeten, és több mint egy éven át vigyáztak rá, hogy ki ne aludjon. Valahogy úgy, ahogyan Mózes harmadik könyve rendeli a papoknak: „Szüntelen égjen a tűz az oltáron, ne hagyjátok kialudni.” (3Móz 6,13) Ezt a tüzet a hűség tartja életben, nem a hasznosság.

A másik tűznek nem volt lángja: ez volt a remény. Fenntartásában szerepet játszott az ima, az ének és az egymásért vállalt felelősség. Minden este úgy feküdtek le, hogy ismét nem érkezett hajó, és másnap újrakezdték. Minden reggel azzal a reménnyel keltek fel, hogy ez lesz megmenekülésük napja. A remény persze nem az amivel, hanem amiért tették. „Az én lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.” (Zsolt 130,6) Az ember akkor is hűséges maradhat Istenhez, ha nem érkezik tőle azonnal válasz.

* * *

Az ember életében bizonyos helyek csak később tárják fel jelentésüket, és bizonyos történetek csak utólag válnak értelmessé, vagy legalább elfogadottá. Ami egykor veszteségnek tűnt, az szép és tanulságos emlékké válhat. A sziget nem lett kevésbé könyörtelen attól, hogy a fiúk túlélték: a viharok nem csillapodtak, a hullámok megtartották hatalmukat, a múlt egyes eseményei továbbra is sötétek maradtak, az éhség sem lett kevésbé nyomasztó, a magány sem kedvesebb. De mindaz, ami ott történt, új értelmezési lehetőséget nyitott mindezek számára.

És talán éppen ezért olyan zavarba ejtőek Golding leírásai az ʻAtán történtek mellett. Nem, utóbbiak egyáltalán nem cáfolják Golding regényét – egy regényt nem lehet egy másik történettel „megcáfolni”. De amit ez a hat fiú véghezvitt, eszünkbe juttatja, mennyire hajlunk arra, hogy pesszimista ítéletet hozzunk, és emlékeztet félelmeinkre – és közben mintha szurkolna nekünk, hogy sikerüljön túllépnünk rajtuk. Könnyen összetévesztjük ugyanis az emberről szóló elgondolkodtató történeteket magával az emberrel, a rendkívüli negatív eseteket a valósággal, az időszakos problémákat az emberi természettel, és hajlamosak vagyunk a társadalmi anomáliákból hosszútávú kiábrándító következtetéseket levonni. Golding megmutatta, mi történhet, ha a félelem, a hatalomvágy és a csoportindulat fölülkerekedik. ʻAta pedig valami másra emlékeztet: hogy az emberben a félelem és az önérdek mellett ott van a felelősség, a barátság, az együttműködés képessége is, illetve a remény, hogy a dolgok végül jóra fordulnak.

A valóság nem ismételte meg a regényt. Írt helyette egy másik történetet.

ʻAta is everywhere.