„Kötelességünk szeretni azokat, akiket nem látunk, de azokat is, akiket látunk.” Søren Kierkegaard

A tongai fiúk – a „valódi Legyek Ura”?

s a múltat is fenyegetőnek láttatják: minden társadalmi bűn következménye nemzedékről nemzedékre csak feleződik, hatása csökken, de későre enyészik; és ha a valóságot az emlékezetben, a tankönyvekben, a narratívában meg is változtatjuk, eredeti formájában attól még létezik, akár elismerjük, akár nem. Golding regénye ennek talán egyik legismertebb irodalmi megfogalmazása: a lakatlan szigetre vetődött, jólnevelt fiúk közössége hamar széthullik, a szabályokat felváltja az erőszak, a megfélemlítés végül kegyetlenségbe torkollik. Az emberi társadalom eszerint olyan, mint egy törékeny nyári idill: állandóan fenyeget a vihar, amely előbb-utóbb úgyis eljön.

A nyugati gondolkodás egyik visszatérő motívuma volt, hogy az emberi természet mélyén önzés, hatalomvágy és erőszak rejtőzik, a civilizáció pedig csak vékony máz rajta – egy mesterséges, sérülékeny réteg, amely ugyan takar, de nem tudja visszatartani a sötét ösztönöket. (Frans de Waal ezt nevezte – kissé irónikusan – furnér-elméletnek.) A romboló indulatokra vonatkozó gondolat óhatatlanul beszivárog szellemi életünk minden területére, vagyis regények, filmek és társadalomelméletek sokasága épített erre az emberképre, és mindegyikben ott a figyelmeztetés: a közösség és az egyén könnyen arra indul, amerre a gyűlölet viszi

Egészen más képet fest az emberi természetről a tongai hatok esete, amely szintén nem az éden leírásába kívánkozik, mégis, aki kapott már sebet embertől – és ki ne kapott volna? –, az jobb szívvel fogadja, mint Golding regényének felkavaró leírásait. Emlékeztetünk azonban arra, hogy évtizedekkel ezelőtt történt, egyedi eset, így komoly következtetést levonni belőle nem szerencsés. Ennek ellenére gyakran emlegetik A Legyek Ura állításainak valóságalapú cáfolataként.

Rutger Bregman Humankind: A Hopeful History című könyvében éppen a fenti emberképet próbálja árnyalni, és amellett érvel, hogy azért mégsincs veszve minden, és nem kellene olyan könnyen feladni a keresést az emberi jóság ügyében. Ez, mondhatni, minden bizonnyal eljutott hozzánk, nem maradt egy szupernóvában, néhány ismeretlen nehézfémmel együtt. Hogy Isten nem spórolta ki az empátiát a világból, az egészen biztos. Bregman nem vitatja Golding művének irodalmi kvalitásait, de felhívja a figyelmet arra, hogy a regény mégiscsak fikció, nem pedig bizonyíték arra, hogyan viselkednének valódi gyermekek hasonló körülmények között. Ezért utánajárt, történt-e valaha olyasmi, ami legalább távolról emlékeztetett a Golding teremtette helyzetre, de másként végződött, mint a regény. Mi pedig – gondolkodjunk és fogalmazzunk bárhogy – mégiscsak azt tapasztaljuk a mindennapi életben, hogy az odafentről jövő, az emelkedett, a szép és a jó minduntalan áttör a közömbösség és a gonoszság nyomasztó szövedékén az alant lévő világba.

Talált tehát egy esetet, amelyet elsősorban két szereplő – Peter Warner ausztrál hajóskapitány, a fiúk megmentője, valamint Mano Totau, a hat fiú egyike – visszaemlékezései alapján rekonstruáltak. Ebből kellett kihámozni a száraz tényeket. Mert minden esemény ezerszer megtörténik: valahányszor felidézik, mindig egy kicsit más – de a külső történet csak egy. A hat fiú nem véletlenszerűen összesodródott idegenekből állt: egy iskolába jártak, egy hitben és egy közösségben nőttek fel, és olyan kultúrából jöttek, amelyben a halászat, a kerti munka és a szigeti élet a mindennapok része volt. Mindez nem gyengíti a történtek jelentőségét, csak helyére teszi következtetéseinket.

Az ő történetük kevésbé ismert. Készült ugyan a főszereplőkről egy rövid dokumentumfilm is, a felvétel nagy része állítólag elveszett; a töredék is egyetlen kópiában maradt meg. Nem elfeledkezett róluk a világ, hanem egyszerűen meg sem ismerte az esetüket. Rutger Bregman holland történésznek a kétezertízes évek második felében komoly nyomozómunkába került, mire az eredeti, valós történetet felgöngyölítette. Utalásokat talált az esetre, „de hiába kutattam archívumról archívumra, semmi konkrétumot nem találtam. Néha azonban csak egy kis szerencsére van szükség. Egy nap, miközben egy újságarchívumot böngésztem, rosszul írtam be az évszámot, és az 1960-as évek mélyére kerültem. És ott volt. Kiderült, hogy a (olasz politikus) Susanna Agnelli által összeállított anyagban szereplő 1977-es évszám elírás volt. Az ausztrál The Age című újság 1966. október 6-i számában cím szinte világított a cím: »Vasárnap vetítés a tongai hajótörötteknek«. A cikk hat fiúról szólt, akiket három héttel korábban találtak meg egy csendes-óceáni sziklás szigetecskén, Tonga déli részén. A fiúkat egy ausztrál hajóskapitány mentette ki, miután több mint egy évet töltöttek az ʻAta nevű szigeten.”

A veneer theory (máz-elmélet) kifejezést Frans de Waal (1948–2024) holland–amerikai primatológus alkotta, kritikus éllel. Azt a felfogást bírálta, amely szerint az emberi erkölcs csupán vékony réteg, amely egy alapvetően önző és durva természetet takar. A magyar szakirodalomban máz-elmélet, de furnér-elméletként is előfordul.

De Waal fő célpontja Thomas Henry Huxley, Darwin lelkes követője, aki állati viselkedésből, ösztönből származtatott minden emberi magatartást. Az erkölcs kivétel, szerinte, mivel azt az értelem hozta létre, éppen az állati természettel szembefordulva. (Gondolatainak legismertebb kifejtése az 1893-as Evolution and Ethics című előadása.) De Waal szerint ez a hagyomány a 20. századi evolúciós biológiában is tovább élt:. Pl. Dawkins Az önző gén című könyvében azt javasolja, hogy nagy elánnal tanítsunk nagylelkűséget, mert önzőnek születünk. Sokat idézik, és az idézet valódi, de fontos, hogy Dawkins később maga írta: a „we are born selfish” félrevezető, és a 30. évfordulós kiadásban gyakorlatilag visszavonta ezt a mondatot.

Michael T. Ghiselin (sz. 1939) amerikai biológus sokat idézett aforizmája szerint az önzetlenség mögött mindig képmutatás lappang: „Kapard meg az »altruistát«, és a »képmutató« vérezni kezd.” (The Economy of Nature and the Evolution of Sex, 1974) Ghiselin provokatív aforizmája szerint a látszólagos altruizmus mögött végső soron önérdek húzódik meg. Ghiselin azonban nem annyira az erkölcsről, vagy a képmutatásról beszél, mint ahogy ebből az elszigetelt idézetből következtethetni lehet.

A háttérben Hobbes és Freud emberképe áll. Fontos tudni, hogy a „furnér” címke de Waal polemikus elnevezése: a bírált szerzők maguk nem így nevezték álláspontjukat, és többnyire árnyaltabban fogalmaztak, mint ahogy a címke sugallja.

De Waal Darwin Az ember származása című művére hivatkozva azt állítja, hogy az erkölcs a bonobókkal és a csimpánzokkal közös társas ösztönökből nő ki: nem felülről kerül rá a természetre, hanem alulról épül. Ez de Waal, és nem Darwin véleménye, aki nem hivatkozhatott ilyen kapcsolatra. Szerinte az ember erkölcsi érzékének alapjai az állatvilágban is megfigyelhető társas ösztönökből, mindenekelőtt a szeretetből és együttérzésből fejlődtek ki.

Építőkövei:
Empátia. De Waal „matrjoska baba” modellje szerint a mag az érzelmi ráhangolódás, erre épül az együttérző törődés, majd a másik nézőpontjának átvétele.
Kölcsönösség. Megfigyelései szerint a csimpánzok szívesebben osztják meg az élelmüket azzal, aki korábban szolgálatot tett nekik, például kurkászta őket.
Vigasztalás. A csimpánzok vigasztalják a konfliktusban alulmaradt társukat.
Méltányosság-érzék. A híres kapucinusmajom-kísérletben (Brosnan és de Waal, 2003) a majmok visszautasították az uborkát, ha a társuk ugyanazért a feladatért szőlőt kapott. (A kísérlet valóban azt mutatta, hogy a majmok gyakrabban utasították visszaaz uborkát, amikor társuk ugyanazért szőlőt kapott. A „méltányosságérzék” azonban már értelmezés, és ezt rögtön vitatták is.)

De Waal Primates and Philosophers (2006) című kötetének kommentátorai elsősorban az ember és az állat közötti különbséget feszegették. Korsgaard szerint az erkölcs nem attól erkölcs, hogy jó késztetéseink vannak, hanem attól, hogy reflektáltan ítélkezünk róluk – ez minőségi ugrás, nem fokozati különbség. Singer arra figyelmeztet, hogy az örökölt késztetések a rokonokra és a saját csoportra szűkülnek, az erkölcs pedig éppen ezek meghaladásában áll. Általánosabb ellenvetés, hogy a naturalista magyarázat nehezen tudja megmutatni, hogyan fakadhat normatív érvény biológiai eredetből.

De Waal ellenérve szerint Ghiselin összemossa a két magyarázati szintet: Végső (evolúciós) ok: miért terjedt el egy viselkedés – például mert hordozója génjeinek hasznára vált.

Közvetlen (pszichológiai) ok: mi mozgatja az egyént – például az együttérzés.

Abból, hogy egy hajlam az evolúció során „önző” okból rögzült, nem következik, hogy aki segít, az titokban számítgat. De Waal hasonlatával: az evolúció nem teszi képmutatóvá az együttérzést, ahogy a szexualitás evolúciós „célja” sem teszi a szerelmet szaporodási stratégiává az átélő számára.

A „vékony máz” képe éppen ott csúszik el, ahol a biológiai eredetet a lelki indítékkal azonosítja.

A szökés

1965 júniusában hat tongai tizenéves fiú megszökött a nukuʻalofai St Andrew’s anglikán bentlakásos iskolából (Bregmannál „katolikus” iskolaként szerepel). Tizenhárom és tizenhat év közöttiek voltak (ektérő adatok vannak), név szerint Sione, Stephen, Kolo, David, Luke és Mano. Megelégelték a szigorú fegyelmet, unták az egyhangú menzai kosztot, ezért elhatározták, hogy elhajóznak Fidzsire – de még Új-Zéland is felmerült lehetséges úti célként. Engedély nélkül elvitték egy halász, Taniela Uhila hajóját, akit egyikük sem kedvelt.

Az útra meglehetősen gyengén készültek fel. Két zsák banán, néhány kókuszdió és egy kis gázfőző volt a készletük; megfelelő navigációs eszközeik nem voltak, még térképük sem. A vállalkozás inkább kamaszos kalandnak indult, mint átgondolt tengeri utazásnak. Az első éjszakán viharba kerültek, a vitorla elszakadt, a kormány eltörött. „Amikor hazaérünk – viccelődött Sione, a legidősebb –, el kell mondanunk Tanielának, hogy a hajója pont olyan, mint ő maga: öreg és nyafogó.” Nyolc napig sodródtak. Vizük és élelmük elfogyott, halat hiába próbáltak fogni; esővizet gyűjtöttek kókuszhéjba, és azt a keveset, amit sikerült felfogniuk, szigorúan elosztották egymás között. A nyolcadik napon végül szárazföldet pillantottak meg. ʻAta volt az, Tonga legdélibb, lakatlan szigete, gyakorlatilag egy meredek sziklatömb.

A lakatlan sziget

ʻAta apró, mintegy két négyzetkilométeres (az adatok 1,5 és 2,3 km² között mozognak), vulkanikus eredetű sziget a Tonga-szigetcsoport déli részén. Az első ismert európai, aki megpillantotta, Abel Tasman holland hajós volt, 1643. január 19-én. A sziget azonban jóval izgalmasabb és súlyosabb történelmi örökséget hordoz annál, mint amit a „lakatlan sziget” kifejezés sugall. Erről alább részletesen szólunk.

A fiúk annyira legyengültek, hogy a széteső csónakból a part elérése emberfeletti erőfeszítést követelt. Mano – Sione Filipe Totau – későbbi visszaemlékezése szerint alig tudott megállni a lábán, mégis vállalta, hogy elsőként úszik ki a szigetre, és ha biztonságosan megérkezik, szól a többieknek. Mielőtt a vízbe vetette volna magát, együtt imádkoztak. Amint Mano kimászott a vízből, odakiáltott társainak, hogy életben van, és követhetik. Miután valamennyien kijutottak, első dolguk a hálaadás volt.

Ez a mozzanat később is visszatért a mindennapjaikban. Reggelente imával és énekkel kezdték a napot, és ugyanígy zárták az estét. A vallási rítus nemcsak hitük kifejezése lehetett: rendet vitt egy olyan világba, amelyből egyik napról a másikra eltűntek a megszokott keretek.

Az első időszak különösen nehéz volt. Nem volt erejük bejárni a szigetet, ezért hetekig a parton, egy biztonságos helyen maradtak. Tengeri madarakat fogtak, tojásokat kerestek, esővizet gyűjtöttek. Később, amikor már be tudták járni a szigetet, egy hajdani település nyomaira bukkantak, banánfákra és elvadult házityúkokra találtak. Lassan kialakult egy működőképes életforma, egy minitársadalom. Történetük ezen a ponton válik igazán figyelemre méltóvá.

Nem törzsekre szakadtak

Golding regényében a fiúk közössége fokozatosan két ellenséges táborra szakad, és nem is annyira a pártoskodás, hanem az erőszak megjelenése és egyre növekvő szerepe a félelmetes. A szabályok elveszítik erejüket, a konfliktusok egyre erőszakosabbá válnak, végül eljutnak az emberi élet kioltásáig. ʻAtán a hajótöröttek egészen más utat választottak.

A hat fiú munkamegosztást alakított ki. Bregman rekonstrukciója szerint kettes csoportokban dolgoztak, és beosztották egymás között a kert gondozásával, az ételkészítéssel és az őrséggel járó feladatokat. Helyzetük hasonlított A Legyek Ura szereplőiéhez, történetük mégis egészen másként alakult. Nem sodródtak az eseményekkel: megszervezték az életüket.

Tüzet gyújtottak, majd több mint egy éven át vigyáztak rá, hogy ki ne aludjon (esőben, viharban ez különösen nehéz volt). Bregman leírása szerint: „Stephen (Tevita Fatai Latu) – aki később mérnök lett – volt az, aki számtalan sikertelen kísérlet után két bottal tüzet csiholt. Míg A Legyek Ura című regényben a fiúk a tűz miatt összeverekedtek, a valóságos történet szereplői több mint egy éven át gondoskodtak a tűzről, hogy soha ne aludjon ki.”

A részlet szinte kínálja az összehasonlítást Golding történetével. Golding regényében éppen a jelzőtűz válik súlyos konfliktus forrásává: a fiúk elmulasztják gondozni, miközben egy hajó halad el a közelben. ʻAtán ezzel szemben a tűz fenntartása közös feladat volt, amelynek jelentőségét mindannyian értették, és komolyan vették.

Természetesen a tongai fiúk sem éltek édeni harmóniában. Közöttük is voltak viták, veszekedések; aligha volna hiteles az a beszámoló, amely szerint hat serdülő felnőttek felügyelete nélkül, konfliktusok nélkül töltött volna el több mint egy évet. Bregman beszámolója szerint kialakítottak egyfajta „time-out” gyakorlatot is: ha ketten összevesztek, ideiglenesen elkülönültek egymástól, majd lehiggadva visszatértek a közösségbe. A konfliktusokból nem lett a csoport felbomlásának kiindulópontja. Ahogyan Pál tanácsolja: „a nap ne menjen le a ti haragotokon” (Ef 4,26). Talán ez a történet egyik legfontosabb mozzanata. Nem az történt, hogy megszűntek közöttük az indulatok, hanem az, hogy valamiképpen képesek voltak szabályozni őket. Nem váltak angyalokká. Közösséggé váltak.

Zene, ima és rend

A túlélés nem csupán elegendő kalóriát és ivóvizet jelent: az embernek valamiképpen a reményt is életben kell tartania. Bregman beszámolója szerint Kolo Fekitoa rögtönzött hangszert készített uszadékfából, kókuszhéjból és a hajó maradványain talált drótból. Esténként énekeltek, imádkoztak, és ezzel nemcsak keretet adtak napjaiknak, hanem tartalmat is az időnek, amelyet kényszerűen a szigeten rekedve kellett tölteniük.

A történetnek ez a részlete azért különösen beszédes, mert első pillantásra semmi köze a puszta túléléshez. Egy hangszer nem ad ivóvizet, nem gyógyít sebet, és nem véd meg a vihartól. Mégis lehet, hogy éppen az ilyen „fölösleges” dolgok teszik lehetővé az emberi túlélést. Az ének, az ima, a közösen kialakított napirend és a munkamegosztás mind ugyanazt szolgálta: megőrizni valamiféle rendet ott, ahol a külvilág rendje megszűnt.

A fiúk nem egyszerűen életben maradtak; valamilyen értelemben társadalmat teremtettek maguk körül. Megpróbáltak elhajózni is: tutajt építettek, ám az a hullámzásban hamar szétesett, így vissza kellett térniük a szigetre. Egy vihar fát döntött a kunyhójukra. A kudarcok azonban nem törték le őket: minden nap felkeltek, és tették a kötelességüket, rendszerint zokszó nélkül.

Amikor egyikük eltörte a lábát

A közösség ereje talán akkor mutatkozott meg a legvilágosabban, amikor egyikük, Tevita Fatai Latu, akit Stephen néven is említenek, súlyosan megsérült: eltörte a lábát. Egy lakatlan szigeten ez könnyen végzetes lehetett volna. A fiú hosszú időre munkaképtelenné vált, a többiekre háruló teher tehát megnőtt. A csoport azonban nem hagyta magára. Lementek érte, kiemelték onnan, ahová becsúszott, visszasegítették a táborba, és gondoskodtak róla. A rendelkezésükre álló eszközökkel rögzítették a sérült lábat. „Ne aggódj! – viccelődött Sione. – Mi elvégezzük a munkádat, amíg te fekszel, mint maga Tāufaʻāhau Tupou király.”

Bregman beszámolója szerint a későbbi orvosi vizsgálat megállapította, hogy a láb meglepően jól gyógyult. A történetnek ez a részlete különösen élesen áll szemben azzal a gondolattal, hogy szélsőséges körülmények között a legerősebbek szükségképpen kihasználják a többieket, és uralkodnak fölöttük.

David Mitchell Felhőatlasz (Cloud Atlas, 2004) című regényében egy gátlástalan figura, Alberto Grimaldi így gondolkodik erről: „Hatalom. Mit értünk ezen? Az a képesség, hogy mások sorsát meghatározzuk.” A tongai fiúk kezében is ott volt ez a hatalom – sérült társuk sorsa rajtuk múlt –, de nem a „Grimaldi-elv” szerint éltek vele.

A sérült társ nem vált teherré, akitől meg kell szabadulni: társuk maradt, akiről gondoskodni kell. Ez persze önmagában nem bizonyít semmiféle egyetemes tételt az emberi természetről; egy hatfős csoport történetéből nem lehet az emberiség egészére következtetni. De ugyanilyen fontos a fordított állítás is: Golding regényéből sem következik, hogy civilizáció (fegyelmező erők) nélkül szükségképpen erőszakba süllyednénk. ʻAta legalább azt mutatja, hogy másféle kimenet is lehetséges.

Hogy mit jelent egy társ puszta jelenléte a nehézségek elviselésében, arra egy sokat idézett szociálpszichológiai kísérlet is rávilágít. Simone Schnall és munkatársai két, egymásra épülő kísérletet végeztek, eredményeiket 2008-ban a Journal of Experimental Social Psychology című szakfolyóiratban publikálták. A tanulmány azt vizsgálta, hogyan befolyásolja a társas támogatás a fizikai kihívások megítélését.

Az első vizsgálatban 34, átlagosan húszéves egyetemista vett részt a University of Virginia hallgatói közül. Egy 26 fokos valódi domb lábánál kellett megbecsülniük annak meredekségét. A feladatot szándékosan nehezítették: minden résztvevő olyan hátizsákot viselt, amelynek súlya saját testsúlyának körülbelül 20 százaléka volt. Az egyik csoport tagjai egyedül álltak a domb előtt, a másik csoport tagjai mellett ott állt egy barátjuk. A barát nem segíthetett, nem beszélhetett, sőt a becslés alatt elfordult – pusztán jelen volt.

A meredekséget háromféleképpen mérték: a résztvevők számszerűen megadták a becsült szöget, egy vizuális eszközön beállították a szerintük megfelelő dőlésszöget, valamint egy kézzel állítható, általuk nem látott dönthető lap segítségével is megbecsülték.

Az eredmény figyelemre méltó volt. A ténylegesen 26°-os dombot az egyedül állók szóban átlagosan 55,1°-osnak, a barátjuk mellett állók 47,9°-osnak becsülték. A vizuális becslésekben ugyanez az irány jelent meg: körülbelül 49,2°, illetve 44,1°. A vizuális különbség statisztikailag szignifikáns volt. A kézzel végzett becslésben viszont nem találtak hasonló különbséget.

Ennél is meglepőbb, hogy a barátság minősége is számított: minél régebb óta ismerték egymást a résztvevők, annál kevésbé meredeknek becsülték a dombot. A különbséget nem magyarázta egyszerűen az, hogy a barát jelenlétében jobb lett volna a hangulatuk.

A második kísérletben a kutatók továbbmentek. Itt már 36 plymouthi egyetemista nézett fel egy 29°-os dombra. Mellettük nem állt barát; ehelyett arra kérték őket, hogy gondoljanak vagy egy támogató, hozzájuk közel álló személyre, vagy egy semleges ismerősre, vagy egy olyan emberre, akit nem kedvelnek.

Az eredmény megismételte az első vizsgálat mintázatát. A támogató személyre gondolók a 29°-os dombot szóban átlagosan 40°-osnak becsülték, a semleges személyre gondolók 47,6°-osnak, a negatív személyre gondolók pedig 50°-osnak. A vizuális becslésben a különbség még tisztább volt: 34,5° a támogató kapcsolat esetében, szemben a másik két csoport nagyjából 41,7–42,3°-ával.

A legfontosabb azonban az értelmezés. A kísérletből nem következik egyszerűen, hogy „a barátaink megváltoztatják a látásunkat”. A kutatás azt mutatta ki, hogy a társas támogatás jelenléte vagy felidézése összefüggött azzal, milyen nagynak ítélték meg a résztvevők az előttük álló fizikai akadályt. A szerzők értelmezése ennél is tovább ment: szerintük a környezet észlelése részben azokat az erőforrásokat is figyelembe veszi, amelyekkel az ember rendelkezik.

Schnall és munkatársai különös kísérlete arra utal, hogy az ember nemcsak a szemével méri föl az előtte emelkedő hegyet: valamiképpen azt is számításba veszi, hogy egyedül kell-e megmásznia. Egy barát jelenléte nem teszi laposabbá a dombot – mégis kisebbnek mutathatja az előttünk álló emelkedőt.

A kísérlet azért vált széles körben ismertté, mert népszerű pszichológiai szerzők gyakran hivatkoznak rá: szerepel például Adam Grant szervezetpszichológus munkáiban, és Shawn Achor is felhasználja The Happiness Advantage című könyvének a társas kapcsolatok erejéről szóló fejezetében.

Ez a kutatási vonal (a dombmeredekség-becsléses és hátizsákos kísérletek) módszertanilag vitatott. Frank Durgin és munkatársai szerint az eredmények részben a kísérleti helyzet sugalmazó hatásával (demand characteristics) magyarázhatók. Chaz Firestone és Brian Scholl 2016-ban átfogóan bírálták azt a tételt, hogy a társas vagy motivációs tényezők valóban az észlelést módosítanák, és nem csupán a becslést. Replikációs kísérlet is készült, amely az eredeti első vizsgálat megbízhatóságát tesztelte, és azt is vizsgálta, nyújthat-e hasonló támogatást a szöveges üzenetváltás. Metaforaként tehát jól használható, tudományos tényként viszont érdemes fenntartással kezelni.

Források: Schnall, S., Harber, K. D., Stefanucci, J. K. és Proffitt, D. R. (2008): Social Support and the Perception of Geographical Slant. Journal of Experimental Social Psychology, 44(5), 1246–1255. https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC3291107/

https://www.echoroukonline.com/a-friend-by-your-side-really-can-turn-mountains-into-molehills

https://meghaanlurtz.substack.com/p/self-help-is-for-suckers?open=false

A megmenekülés

A fiúk több mint egy évet töltöttek a szigeten. 1966. szeptember 11-én Peter Warner ausztrál hajóskapitány és halász hajója közelítette meg ʻAtát. Warner a szigetet lakatlannak tudta, ezért feltűntek neki az emberi jelenlétre utaló nyomok. Hamarosan fiúkat látott a parton.

A találkozás első pillanatai korántsem voltak magától értetődőek. Warner és legénysége nem tudhatta, kik ezek a hosszú hajú, alig öltözött fiatalok, a fiúk pedig több mint egy éve nem találkoztak idegennel. Amikor sikerült szót érteniük, elmondták, kik ők. Warner rádión ellenőrizte a történetüket. A válasz megdöbbentő volt: a fiúkat régóta halottnak hitték, családjuk egyes beszámolók szerint már búcsúszertartást is tartott értük.

Peter Warner kapitány

A történethez hozzátartozik annak az embernek az élete is, aki 1966-ban rátalált a hat tongai fiúra. Rutger Bregman könyvében Peter Warner alakja szinte önálló regényszereplővé növekszik: olyan emberré, akit már jóval ʻAta előtt is a tenger, a kaland és valamiféle nehezen megmagyarázható szabadságvágy hajtott.

Édesapja, Sir Arthur Warner Ausztrália egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb üzletembere volt. Az Electronic Industries Ltd élén állt, amely az Astor márkával az ausztrál rádió-, majd később a televízióipar egyik meghatározó vállalatává vált. A családi elképzelés szerint Peternek egyszer apja örökébe kellett volna lépnie. Előtte állt a biztos pálya: vagyon, tekintély, üzleti karrier. Ő azonban tizenhét éves korában éppen az ellenkező irányba indult el: megszökött otthonról, és tengerre szállt. „Inkább a természet erőivel küzdök, mint az emberekkel” – magyarázta később a döntését.

Talán ebben az egy mondatban több van egyszerű kamaszos lázadásnál. Peter nem annyira valami elől menekült, mint inkább valami felé: egy olyan világba, ahol az ember nem tárgyalóasztalok mellett hadakozik más emberekkel és nézetekkel, hanem az elemekkel – a széllel, a hullámokkal, a távolsággal –, és nem ritkán a saját korlátaival küzd meg. A következő években bejárta a fél világot, Hongkongtól Stockholmig, Sanghajtól Leningrádig. Mire öt év múltán hazatért, már nem az a fiú volt, aki egykor megszökött. Büszkén tette apja elé svéd kapitányi bizonyítványát.

Arthur Warner nem sokra becsülte a papírt, de talán mégis megenyhült egy kicsit: rávette a fiát, hogy tanuljon ki egy hasznos szakmát. „Mi a legkönnyebb?” – kérdezte Peter. „A könyvelés” – hazudta az apja. Peter öt évig járt esti iskolába, mire megszerezte a diplomáját. Ezután apja cégénél kezdett dolgozni, de a tenger nem eresztette: amikor csak tehette, Tasmániába utazott, ahol kisebb halászflottát tartott fenn.

Ez a második élet vezette el 1966-ban Tongára. Warner homárhalászati lehetőséget látott a tongai vizekben, ezért audienciát kért IV. Tāufaʻāhau Tupou királytól, hogy engedélyt szerezzen a halászatra. A király azonban elutasította a kérelmét, és Peternek nem maradt más választása, mint csalódottan hazaindulni. Útközben azonban tett egy kisebb kitérőt a tongai felségvizeken kívülre. Ekkor pillantotta meg ʻAtát.

A sziget parányi zöld foltként emelkedett ki a Csendes-óceán kékségéből. Lakatlannak tudták, Warner mégis valami szokatlant vett észre a távcsövével: égett foltokat a zöld sziklafalon. „A trópusokon szokatlan, hogy magától tűz keletkezzen – mesélte fél évszázaddal később. – Így hát úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.”

Amikor a hajó a sziget nyugati csúcsához közeledett, az egyik matróz felkiáltott a hajóorrban: „Valaki kiabál!” „Butaság – legyintett Peter –, csak a tengeri madarak vijjognak.” Ám ekkor a távcsőben megpillantott egy fiút. Meztelen volt, a haja vállig ért. A vad teremtmény leugrott a szikláról, és a vízbe vetette magát. Aztán sorra követték a többiek, torkuk szakadtából üvöltve. Peter megparancsolta embereinek, hogy töltsék be a fegyvereket: tudta, hogy Polinéziában szokás a veszélyes bűnözőket távoli szigetekre száműzni.

A Just David fedélzetén senki sem tudta, mire számítson. A különös, hosszú hajú alakok látványa első pillantásra aligha nyugtathatta meg a legénységet. Az egyik fiú azonban erős tempóban közeledett a hajó felé, és amikor hallótávolságba ért, tökéletes angolsággal így kiáltott: „Stephen vagyok! Hatan vagyunk. Úgy számoljuk, körülbelül tizenöt hónapja élünk itt.”

Peter gyanakodott. A fedélzetre felmászó fiúk elmondták, hogy Nukuʻalofában, a tongai fővárosban járnak bentlakásos iskolába. Elegük lett az iskolai kosztból, ezért egy nap kifutottak egy halászcsónakkal a tengerre, de viharba kerültek. „Na persze” – gondolta Peter. Rádión hívta Nukuʻalofát. „Hat gyerek van a hajómon – mondta a rádiósnak. – Ha bemondom a nevüket, felhívná az iskolát, hogy valóban oda járnak-e?” „Várjon egy kicsit” – jött a válasz. Húsz perc telt el.

Peter Warner több mint fél évszázaddal később is elérzékenyült, amikor Bregmannak erről a néhány percről beszélt. Végül megszólalt a rádió. Az operátor hangja megváltozott, alig tudott beszélni a meghatottságtól. Sírással küszködve szólt: „Megtalálta őket! Ezeket a fiúkat már halottnak hitték, el is búcsúztatták őket. Ha valóban ők azok, ez csoda!”

Mano később úgy emlékezett vissza a mentőhajó megpillantására, mint valami földöntúli élményre: sírtak örömükben, és úgy érezték, mintha a mennyország kapuja nyílt volna meg előttük. Közel tizenöt hónap után hazatérhettek.

Bregman megkérdezte Warnertől, hallott-e valaha A Legyek Ura című regényről. „Igen, olvastam – nevetett. – De az egészen más történet!”

A hazatérés különös fordulata

A történet azonban még ekkor sem ért véget. Miután visszaértek Tongára, a fiúkat őrizetbe vették. A hajót ugyanis, amellyel annak idején elindultak, lopták, és tulajdonosa feljelentést tett. Így történt, hogy a szigeti megpróbáltatásokat túlélték ugyan, a több mint egy év után hazatérő kamaszok mégis kisvártatva a rendőrség fogdájában találták magukat.

Peter Warner közreműködött a fiúk szabadon bocsátásában. Bregman beszámolója szerint 150 font kártérítést fizetett a hajó tulajdonosának, Taniela Uhilának, aki ezek után visszavonta a feljelentést. Warner megállapodott az ausztrál Channel 7 televíziós társasággal a történet megfilmesítéséről is.

Később is kapcsolatban maradt a fiúkkal, és közülük többeket bevont saját halászati vállalkozásába. A történet egyik megható szála éppen az a hosszú barátság, amely a megmentő és a megmentettek között kialakult. Mano később úgy beszélt Warnerről, mint aki szinte az apjává vált.

Peter Warner később megkapta a halászati engedélyt a tongai vizekre. Kilépett apja cégéből, új hajót rendelt, a hat fiút pedig felvette a legénységébe. Ezzel megadta nekik azt, amire az egész kaland elején vágytak: a lehetőséget, hogy megismerjék a Tongán túli világot. A hajó neve: ATA.

Aligha lehetett volna találóbb nevet választani. Éppen az a sziget, amely egykor elzárta őket a világtól, adta a nevét annak a hajónak, amely később kivitte őket a világba. A szó immár nem pusztán annak az elhagyott, sziklás szigetnek a nevét jelentette, amely tizenöt hónapon át fogva tartotta őket. Annak a helynek a neve lett, ahol ők maguk sok mindent megtanultak – és amelynek példájából az egész emberiség tanulhat valamit: hogy az ember nemcsak önmagáért és önmagából él. Szükség van a rendre, de ugyanúgy a barátságra, az egymás iránti felelősségre, az énekre, az imádságra is, és arra a makacs reményre, amely minden reggel újrakezdi az életet.

Kik voltak a fiúk?

A hat fiú neve leggyakrabban a következő formában szerepel:

• Sione Fataua
• Tevita Fatai Latu („Stephen”)
• Tevita Siolaʻa („David”)
• Kolo Fekitoa
• Sione Filipe Totau („Mano”)
• Luke Veikoso

ʻAta

ʻAta a Tonga-szigetvilág déli végpontján, a Tongatapu-csoporttól mintegy 160 kilométerre dél-délnyugatra emelkedik ki az óceánból. Mintegy két négyzetkilométeres, lakatlan vulkáni sziget; nehezen megközelíthető, meredek sziklafalai alig teszik lehetővé a biztonságos kikötést. A nemzetközi köztudatba nem természetrajza révén került be, hanem két emberi történet nyomán. Az első szomorú, sötét: lakói egy részének 1863-as elrablása. A második napfényesebb, és nem más, mint amelyről ez az írás szól: a hat tongai fiú hajótörése, berendezkedése a szigeten és szerencsés hazatérése.

Természettudományos szempontból a sziget önmagában is figyelmet érdemel. ʻAta déli Tonga-vulkáni ív erősen lepusztult vulkáni maradványa, minden jel szerint legidősebb tagja; egyben az ország egyik legjelentősebb tengerimadár-fészkelőhelye, több tízezer költőmadárral; és – éppen az 1863 utáni elnéptelenedés következtében – egy akaratlan, több mint másfél évszázada tartó ökológiai kísérlet terepe, ahol nyomon követhető, mi marad meg egy elhagyott kultúrtájból, és hogyan alakul egy terület, ha hosszú időre bolygatás nélkül marad.

ʻAta természeti képe jóval zordabb annál, mint amit a „trópusi lakatlan sziget” kifejezés sugall. Nem alacsony, pálmákkal szegélyezett korallsziget, hanem magas, meredek falú vulkáni sziget, sűrű erdővel borított fennsíkkal és rendkívül gazdag tengeri madárvilággal. Biológiai feltártsága ugyanakkor meglepően hiányos: elszigeteltsége miatt mindmáig kevés részletes terepvizsgálat készült róla.

Legmagasabb pontja mintegy 355 méterre emelkedik az óceán fölé (az adatok eltérnek). A partvonal nagy részét 60–100 méteres, helyenként csaknem függőleges sziklafalak alkotják. A nyugati kiemelkedések magasabbak, a keletiek alacsonyabbak.

Legközelebbi szomszédja a mintegy 160 kilométerre északkeletre fekvő Tongatapu. A sziget körül nincs zátonyplatform: a viszonylag magas földrajzi szélesség miatt hűvösebb a víz, a part meredek, az aljzat viszonylag fiatal, így a zátonyépítő korallok nem találnak elegendő sekély felületet. A hullámverés ezért közvetlenül éri a vulkáni törmelékből és lávapadokból álló falakat; a folyamatos partfalhátrálás a sziget mai formájának legfontosabb alakító tényezője. Horgonyzóhely a nyugati oldalon van, a partraszállás a sziget egyetlen alkalmas pontján lehetséges.

A ma látható sziget egy jóval nagyobb, összetett rétegvulkán (composite volcano) lepusztult maradványa. A kőzettani feldolgozás legalább négy önálló kitörési központot azonosított a szigeten, ami többfázisú, hosszú vulkáni működésre utal. Uralkodó kőzetei az andezit és a bazalt.

A tongai napi hőmérséklet jellemzően 24–30 °C között mozog, az évi csapadék meghaladja a 2000 millimétert, amelynek zöme a december–április közötti nedves félévben hull. ʻAta a szigetország legdélibb pontjaként ennél valamivel hűvösebb és lényegesen szelesebb: a délkeleti passzát és a téli félév hidegfrontjai akadálytalanul érik, az óceán erős hullámzása pedig gyakran hosszú időre lehetetlenné teszi a partraszállást.

A szigetnek egyetlen emlősfaja van, a polinéz patkány (Rattus exulans) – és ez sem őshonos: a polinéz megtelepedés hozta magával. Repülőkutya (Pteropus) vagy más denevér jelenlétéről nincs adat. A patkány ökológiai szerepe meghatározó: fészekaljakat és tojásokat pusztít, magvakat és csíranövényeket fogyaszt, és feltehetően hozzájárul a szárazföldi madárfauna szegénységéhez, valamint aahhoz, hogy a talajon fészkelő fajok állományai a lehetségesnél kisebbek. A sziget patkánymentesítését tervbe vették.

Ökológiai értelemben az erőszakos elnéptelenedés paradox módon a sziget élővilágának kedvezett: több mint másfél évszázada nincs rendszeres emberi hasznosítás, vadászat, erdőirtás vagy égetés, és éppen ez tette lehetővé a nagy tengerimadár-telep fennmaradását. Az emberi múlt ugyanakkor máig kitörölhetetlen: a fennsík nagy részén felismerhetők a művelés nyomai, a flóra több feltűnő eleme (kókusz, ʻifi, papaya, taró, banán) elvadult kultúrnövény, a tyúk és a patkány pedig behurcolt állat. A sziget így nem „érintetlen természet”, hanem egy hosszú regenerációs kísérlet félúton lévő állapota. 2025 májusában a tongai kormány bejelentette, hogy megtiltja a sziget engedély nélküli megközelítését, és jogi lépéseket helyezett kilátásba az engedély nélküli látogatókkal szemben.

Az elfelejtett háttér

ʻAta ugyanis nem egyszerűen „üres” sziget volt. Lakóinak története szorosan összefügg a 19. századi csendes-óceáni emberkereskedelemmel és kényszermunkával. Ez azért fontos, mert a „lakatlan sziget” kifejezés a sziget mai állapotát természeti adottságnak tünteti fel, holott kiürülése valójában történelmi erőszak következménye volt.

ʻAtán egykor virágzó polinéz közösség élt. 1863-ban a Grecian nevű bálnavadászhajó kapitánya, Thomas James McGrath a fedélközbe csalta a kereskedni szándékozó szigetlakókat, majd rájuk zárta a fedélköz nyílásait: mintegy 144 ember esett csapdába. Peruban akarták eladni őket, a „blackbirding” néven ismert emberkereskedelem részeként.

A „blackbirding” az őslakosok kényszerrel vagy megtévesztéssel történő toborzását és elrablását jelenti. Főként az 1860-as évektől a 20. század elejéig volt jellemző, a Brit Birodalomban a rabszolgaság eltörlését követően. Több tízezer embert hurcoltak el a csendes-óceáni szigetekről – például Vanuaturól, a Salamon-szigetekről, Pápua Új-Guineából és a Fidzsi-szigetekről – Ausztráliába, Peruba és más országokba.

Az elrabolt szigetlakókat a nyílt tengeren, a Tuamotu-szigetek közelében átrakták a General Prim nevű rabszállító hajóra, amely Peru felé vitte őket. Mire megérkeztek, a perui kormány már törvényben tiltotta az ilyen módon elhurcolt emberek partra szállását. A szigetlakók hetekig a General Prim fedélzetén rekedtek, miközben a hatóságok megpróbálták megszervezni hazaszállításukat. Sokan meghaltak betegségben, illetve a hajón uralkodó embertelen körülmények következtében. Végül egy másik hajóra helyezték át őket, amelynek a hazaszállítás lett volna a feladata. Ám ahelyett, hogy visszavitte volna őket ʻAtára, a hazaszállításra kijelölt Adelante kapitánya azzal az ürüggyel, hogy himlősek, kitette őket a Costa Rica közelében fekvő Kókusz-szigeten (Isla del Coco). Körülbelül egy hónap elteltével a Tumbes nevű perui hadihajó rátalált a túlélőkre, akiknek száma ekkorra mindössze 38 főre fogyatkozott. A perui Paita kikötővárosba szállították őket, ahol végül beolvadtak a helyi közösségbe. A McGrath által elhurcolt mintegy 144 ember közül senki sem tért vissza ʻAtára. Az emberrablás híre eljutott Tongára, és I. Tāufaʻāhau Tupou király – tartva attól, hogy további támadások érik az ʻAtán maradt mintegy kétszáz lakost – három szkúnert küldött a kimenekítésükre. A lakosokat ʻEua szigetére telepítették át; ez a sziget nagyobb és népesebb volt, ráadásul közelebb feküdt Tongatapuhoz, Tonga főszigetéhez. Leszármazottaik ma is az ottani Haʻatuʻa faluban élnek. ʻAta mind a mai napig lakatlan.

Bregman és a „valódi Legyek Ura”

Bregman a történettel Golding regényének állításait kívánta megcáfolni. Könyvének egyik fejezetcíme – „The Real Lord of the Flies” – azonban már maga is értelmezés. A valóságban ʻAta esete nem valamiféle természetes kísérlet volt, amely eldönthetné az emberi természet évezredes kérdését. Hat fiú története nem bizonyítja, hogy minden ember eredendően jó – ahogy Golding regénye sem bizonyítja, hogy az ember eredendően gonosz.

A történet modern feldolgozása vitákat is kiváltott. Bregman beszámolóját (2020) egyes csendes-óceáni szerzők és olvasók azért bírálták, mert szerintük túlságosan Peter Warnernek, a fehér ausztrál megmentőnek a nézőpontjára épült, miközben kevés figyelmet szentelt a tongai fiúk saját hangjának és ʻAta történelmi hátterének. Egy 2020-as ABC-cikk szerint a vitát főként maga a Legyek Ura-párhuzam váltotta ki. Ezt a kritikát nem lehet félvállról venni.

Bregman később hangsúlyozta, hogy beszámolójához magukat a túlélőket is meginterjúvolta: Manóval és Sionéval személyesen beszélt, Peter Warnert is felkereste, felhasználta Warner visszaemlékezéseit, valamint korábbi, nem publikált interjúkat is. Emellett más korabeli forrásokra is támaszkodott.

Bregman kutatása során eljutott az ausztrál The Age 1966. október 6-án megjelent tudósításához, amely már közvetlenül az esemény után beszámolt a fiúk történetéről. Fennmaradt néhány interjú Peter Warnerrel, illetve a túlélők egyikével. A történet tehát nem évtizedekkel később megszületett modern legenda: az esemény magja jól dokumentált, a részletek egy része viszont visszaemlékezésekből származik.

A tongai fiúknak ráadásul sajátos kulturális hátterük volt. Ismerték egymást, közös nyelvet beszéltek, közös vallási és közösségi mintákat hoztak magukkal. Az ima, az éneklés, az egymás támogatása iránti elkötelezettség, a közösen kialakított rend – nem valamiféle kulturális vákuumban született meg. Éppen ezért túlzás volna azt mondani, hogy ʻAta „megcáfolja” Goldingot: Golding nem tudományos hipotézist fogalmazott meg, hanem regényt írt. És ugyanezért túlzás volna ʻAtából azt a következtetést levonni, hogy megpróbáltatás, fenyegetettség idején az emberek szükségképpen támogatják egymást.

Az eset üzenete jóval finomabb ennél. Azt mutatja meg, hogy a civilizáció formális intézményeinek eltűnése nem feltétlenül vezet a közösség erkölcsi leromlásához. Lehetséges más út is.

Mit bizonyít mindez?

Könnyű volna a történetet egyszerű erkölcsi példázattá tenni. Golding azt mondja: úgy tűnik, az ember gonosz ifjúságától fogva. Bregman azt mondja: az ember jó, eleve megvan benne a hajlam a nagylelkűségre, az áldozatvállalásra. Csakhogy egyik mondat sem ad méltó összefoglalást sem Golding regényéről, sem ʻAta valóságáról. Az élet valósága összetettebb. A tongai fiúk nem azért maradtak életben, mert nem voltak közöttük konfliktusok. Voltak. Nem azért, mert nem féltek. Féltek. Nem is azért, mert rendkívüli, minden emberi gyengeségtől mentes személyiségek lettek volna. Tizenéves fiúk voltak, akik még egy hajót is elkötöttek, hogy megszökjenek otthonról és az iskolából. A döntő különbség talán abban állt, mit kezdtek a félelmükkel és a konfliktusaikkal.

A munkát és a feladatokat felosztották egymás között. Szabályokat alkottak. Gondoskodtak sérült társukról. Vigyáztak a tűzre. Rendszeresen imádkoztak. Közösen énekeltek. Veszekedtek, majd kibékültek, és újra együtt dolgoztak. Újra és újra visszatértek ahhoz az elemi felismeréshez, hogy egymás nélkül nincs sok esélyük. Golding képzeletbeli szigetén a félelem lassan felbomlasztja a közösséget. ʻAtán a veszély inkább arra kényszerítette a fiúkat, hogy közösséget teremtsenek, és támogassák egymást. Talán éppen ezért érdemes a két történetet egymás mellett olvasni. Nem azért, hogy eldöntsük, melyik mutatja meg az ember „igazi” természetét, hanem mert együtt sokkal izgalmasabb kérdéseket tesznek fel nekünk – és mi is nekik.

Mi történik az emberrel, amikor eltűnnek körülötte a civilizáció megszokott intézményei? Felszínre tör-e benne valamiféle ősi brutalitás? Vagy éppen ellenkezőleg: a kiszolgáltatottság tapasztalata arra készteti, hogy még erősebben kapaszkodjon a másik emberbe?

ʻAta története legalább arra figyelmeztet, hogy az első válasz nem szükségszerű. A civilizáció talán nem csupán az a külső rend, amely féken tartja bennünk az erőszakot. Bizonyos körülmények között maga a közösségteremtés képessége is velünk maradhat: a hajlam arra, hogy szabályt alkossunk, megosszuk a munkát, segítsünk a gyengébbeken, őrizzük a tüzet, este pedig leüljünk egymás mellé, és énekeljünk, imádkozzunk.

És talán éppen itt válik igazán termékennyé a párhuzam Goldinggal. Nem azért, mert ʻAta bebizonyította, hogy Golding tévedett, hanem mert megmutatja: az emberi természetből nem egyetlen történet következik. A körülmények, a korábbi kapcsolatok, a kultúra, a normák, a hit, a vezetés, az együttműködés és a véletlen egyaránt számítanak.

Peter Warner emlékiratának egyik mondata szépen összefoglalja azt a tapasztalatot, amelyet ő maga vitt tovább az eseményből: az élet arra tanította, hogy az emberekben a jót és a pozitívat keresse. A tongai fiúk történetének talán nem az a legfontosabb tanulsága, hogy az ember eredendően jó.

Hanem az, hogy a rossz nem az egyetlen lehetőség.

Az imádság szerepe a tongai hatok megmenekülésében

A hat tongai fiú történetében az imádság nem mellékes, és nem utólag hozzáadott romantikus vagy kegyességi elem. Mano Totau visszaemlékezéseiből úgy tűnik, hogy kezdettől életük része volt, majd a szigeten kialakított mindennapi rend egyik állandó elemévé vált. Totau évtizedekkel később az ABC-nek úgy fogalmazott: reggel és este imádkoztak azért, hogy megmeneküljenek. A tongai–Torres-szorosbeli mesélő, Meleika Gesa-Fatafehi pedig azt hangsúlyozta, hogy a fiúk összetartása a tongai értékrendből fakad, amely egészen más, mint a regényben szereplő gyermekek neveltetése.

Ima a biztonságban és a bizonytalanságban

Az imádság szerepe már ʻAta elérése előtt megmutatkozott. Nyolc nap sodródás után a fiúk kimerültek, éhesek és szomjasak voltak. Amikor sötétedés után végre megközelítették a szigetet, Mano vállalta, hogy megpróbál kiúszni a partra, és szól, ha biztonságosnak találja. Későbbi elbeszélése szerint indulás előtt azt mondta társainak, hogy előbb imádkozzanak, majd nekiindult a bizonytalanságnak. Amikor pedig mindannyian biztonságba jutottak, hálát adtak Istennek, hogy elérhették a szigetet, és megmenekültek. Ez a vallási gyakorlat később sem tűnt el az életükből. Amikor évtizedek múltán a történet megfilmesítésének jogairól tárgyaltak, a túlélők számára hangsúlyos szempont volt tongai kultúrájuk és spiritualitásuk hiteles bemutatása; a közös döntést követő találkozót pedig Sione – aki később lelkész lett – imádsággal zárta.

Az ima mint közösségi cselekedet

Nem hat különálló ember imádkozott egymás mellett, hanem egy közösség imádkozott együtt. Ebben az összefüggésben az ima nem csupán Istenhez fordulás volt, hanem ismételt odafordulás egymás felé is. Ennek különös jelentősége van, ha Golding művével vetjük össze a történetet. Golding szigetén nem egyszerűen az intézmények szűnnek meg, hanem fokozatosan eltűnik az a közös erkölcsi horizont is, amelyen belül érvényes a rend: amelyben tudják, mi a jó és mi a rossz, mit szabad tenni a másikkal, és mit nem. Nemcsak a „szeresd felebarátodat, mint magadat” érvényességi köre szűkül be, hanem az a talaj is elvész, amelyből egyáltalán kisarjadhatna. A félelem, a törzsi hovatartozás és a hatalom lassanként felülírja az eredeti, isteni szabályokat.

A tongai fiúk ezzel szemben nem erkölcsi vákuumba érkeztek. Magukkal vitték mindazt, amit családjuk, közösségük, tongai kultúrájuk és keresztény neveltetésük beléjük írt. Totau évtizedekkel később is a tiszteletet, a szeretetet és a közösség összetartását hangsúlyozta, amikor túlélésüket magyarázta.

A tűz mellett az ima is őrzött valamit

A tongai hatok történetében ezért kétféle tüzet láthatunk. Az egyiket valóban meggyújtották a szigeten, és több mint egy éven át vigyáztak rá, hogy ki ne aludjon. Valahogy úgy, ahogyan Mózes harmadik könyve rendeli a papoknak: „Szüntelen égjen a tűz az oltáron, ne hagyjátok kialudni.” (3Móz 6,13) Ezt a tüzet a hűség tartja életben, nem a hasznosság.

A másik tűznek nem volt lángja: ez volt a remény. Fenntartásában szerepet játszott az ima, az ének és az egymásért vállalt felelősség. Minden este úgy feküdtek le, hogy ismét nem érkezett hajó, és másnap újrakezdték. Minden reggel azzal a reménnyel keltek fel, hogy ez lesz megmenekülésük napja. „Az én lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.” (Zsolt 130,6) Az ember akkor is hűséges maradhat Istenhez, ha nem érkezik tőle azonnal válasz.

* * *

Az ember életében bizonyos helyek csak később tárják fel jelentésüket, és bizonyos történetek csak utólag válnak elfogadottá. Ami egykor veszteségnek tűnt, az talán szép és tanulságos emlékké válhat. A sziget nem lett kevésbé könyörtelen attól, hogy a fiúk túlélték: a viharok nem csillapodtak, a hullámok megtartották hatalmukat, a múlt egyes eseményei továbbra is sötétek maradtak, az éhség sem lett kevésbé nyomasztó, a magány sem kedvesebb. De mindaz, ami ott történt, új értelmezési lehetőséget nyitott mindezek számára.

És talán éppen ezért olyan zavarba ejtőek Golding leírásai az ʻAtán történtek mellett. Nem, utóbbiak egyáltalán nem cáfolják Golding regényét – egy regényt nem lehet egy másik történettel „megcáfolni”. De amit ez a hat fiú véghezvitt, eszünkbe juttatja, mennyire hajlunk arra, hogy pesszimista ítéletet hozzunk, és emlékeztet félelmeinkre – és közben mintha szurkolna nekünk, hogy sikerüljön túllépnünk rajtuk. Könnyen összetévesztjük ugyanis az emberről szóló elgondolkodtató történeteket magával az emberrel, a rendkívüli negatív eseteket a valósággal, az időszakos problémákat az emberi természettel, és hajlamosak vagyunk a társadalmi anomáliákat a kiábrándító szintig sötétre festeni. Golding megmutatta, mi történhet, ha a félelem, a hatalomvágy és a csoportindulat fölülkerekedik. ʻAta pedig valami másra emlékeztet: arra, hogy az emberben a félelem és az önérdek mellett ott van a felelősség, a barátság, az együttműködés képessége is, illetve a remény, hogy a dolgok végül jóra fordulhatnak.

A valóság nem ismételte meg a regényt. Írt helyette egy másik történetet.