Extroverzió, intoverzió – I. a. rész

Extroverzió, intoverzió

I. a. rész

Introverzió, introvertált

„Megnyugodtam. Eddig azt hittem, hogy introvertált vagyok, de nem, csak depressziós.” Polcz Alaine

„Az elmúlt évben elvégeztem egy személyiségtesztet. Kimerítő volt, és egy egész délutánom ráment, viszont komoly szakemberek vezették, végső soron az egész nemcsak szórakoztatónak, hanem tanulságosnak is bizonyult. Amikor megláttam az eredményt, összetörtem, mint hóember a márciustól. Az introvertáltság igen szélsőséges értékét mutattam, ahová, mint megtudtam, az összlakosság 15-20%-a tartozhat. Nem voltam tisztában azzal, hogy ez pontosan mit jelent, de nem valami ígéretes jövőre emlékeztetett, inkább olyasmire, aminek lényegét, kis túlzással, nem a derű tárja fel. Persze sejtettem azért korábban is, hogy valami nem stimmel nálam, és így legalább értelmet nyertek azok a furcsa érzések, amiket mások elől igyekeztem elrejteni, meg is voltam győződve hogy sikerrel, és hogy viszonylag normális életem van, apróbb döccenőkkel. Sokáig sétáltam a folyóparton, végül rászántam magam, ennek így úgysincs értelme. Otthon barátnőmmel is megosztottam az eredményt, és vártam a reakcióját, hisz ő többet tudott erről. Mindenre fel voltam készülve. De élénk tekintettel, mosolyogva, csak annyit mondott: „Drágám, ez eddig is világos volt, de szeretlek!”
Gunsen Frithof

Bevezető
Emlékeztetők
Jegyek
Összefoglalás
Okok
Tulajdonságok
Meghatározása és története
Kapcsolatos félreértések

Általános bevezető

Vajon igaza van-e Eysenck-nek, aki az extroverzió-introverzió párost szó szerint szupervonásként emelte elméletébe (a „szuper” itt: „nagykategória”), akire a még mindig népszerű Myers–Briggs-típuselmélet is hivatkozik. Eszerint egy döntő fontosságú személyiségi vonásról van szó, aminek van egy sürgető jellege is, ami megismerését illeti, máskülönben úgy tart hatása alatt, hogy közhelyeken kívül semmi mást nem tudunk meg róla.

Továbbá hogy reálisan látja-e Susan Cain, aki a Csend (Quiet) c. könyvével a kétezertízes évek introvertált-forradalmát elindította az Egyesült Államokban, mondhatni szó szerint, 2015-ben ugyanis többedmagával megalapítja a Quiet Revolution nevű „missziós vállalkozást”, és talán ennek is köszönhető, hogy arrafele már többször hallani azt, hogy „I’m introvert”, mint azt hogy „I’m hungry”, és nem mondanánk, hogy ez rossz irány, mert szomorú, hogy gyakoriságuk a világ sok részén még mindig fordított. Ok és mérték azért nem mindegy, de érthető. Az említett kezdeményezés az introvertált személyiséget a pincéből a vonatkozó skála legfelső szintjére emelte, amivel természetesen vastagon minősíti is, amit azért mégiscsak gyanakodva figyelünk; illetve majdnem a legfelsőre, azt majd Elaine N. Aron (és férje) elméletének HSP-t illető megállapításai népesítik be, (hangsúlyozzuk: ezen a skálán!), és elméletük valamint megoldásuk mondhatni már szélesebb körben elfogadott.

Szóval vannak eredmények, kutatások, következtetések, és maradtak még kérdések is, de örvendünk az emberiség nevében minden olyan szándéknak és megoldásnak, ami hozzájárul a világ finomhangolásához (igen, arra az időre is), amikor már tudnak kellő óvatosággal közeledni egymás fele az emberek, történjen ez családban vagy munkahelyen, és többek között az introveltáltakra jellemző vonásokra is tekintettel vannak.

Magyar nyelvben az introverzió írása egységes, az extroverzióé viszont már nem. Latinból építkezve az extra – kívüli, további jelentésében pedig nem odaillő – lenne a helyes, de a szakirodalomban nem egységes a használata, bár az extro-változat az elterjedtebb, és mind a Magyar helyesírási szótár (A magyar helyesírás szabályai, 12. kiadás), mind az Osiris-féle Helyesírásban az extrovertált szerepel egyedüli elfogadható alakként. Ezzel azonban a vita nem zárult le. Régebbi kifejezések, már mintegy háromszáz éve használták orvosok, tudósok, amikor Carl G. Jung átvette és bevezette a pszichológiai szakkifejezések közé. Kezdetben még az extra- változat volt használatban, de az intro- hatására ennél is o-ra, tehát extro-ra váltott (1918.) Használata nemcsak magyar nyelvterületen, más nyelvekben sem egységes.

Hat emlékeztető

(Aki nem járatos a témában, annak javasolt, hogy lapozzon a Jegyek c. fejezethez)

Első mindjárt az, hogy a téma, illetve a személyiségjegy jelentőségét és hatását nem szabadna eltúlozni, misztifikálni, valamiféle konszenzuális valóságon túli, talmi rendszert építeni rá, bár érdemes külön kezelni az extrém eseteket, de azok sem igényelnek semmilyen rendkívüli beavatkozást, csupán nagyobb volumenű megértést/elfogadást. Ilyen buzdításokkal persze, mint tudjuk, csak annyit érünk el, hogy az érintettek az elragadtatást, az áhítatot, a semmitmondást és a frusztrációt ezekbe a törzsszavakba konvertálják. Megjegyezzük máris, hogy a leírás során inkább a szélsőséges esetek állnak figyelmünk középpontjában, a megoldások, javaslatok során viszont már inkább egy szelídebb változatra tekintünk, ahogy az iskolai tananyag összeállításakor nem a legtompábbak, de nem is a zsenik képességeit veszik alapul.

Kutatások, személyes beszámolók nyomán nem tagadható, hogy az életnek bizonyos (csekély arányú) interakcióiban valóban kiemelt szerepet kap, és olykor a hatása erőteljesnek mondható, továbbá részben meghatározza a pályaválasztási, illetve befolyásolja a párválasztási preferenciákat, illetve inkább magukat a kapcsolatokat, de erről majd később. Hogy ez akkor sok vagy kevés, az bizony több más tényezőtől is függ, és hogy a befolyásolási arány mennyit tesz ki egy érintett életében, azt nagymértékben meghatározza az illető extra (tehát kívüli) életvitele és életkörülményei, neveltetése, rezilienciája, illetve hogy milyen szintű önismerettel rendelkezik, hogy mennyire elszánt és kitartó hiányzó készségei munkálásában, illetve miként birkózik saját karakterével, amit régen Isten által adott-nak neveztek, és minderre mi sem úgy gondolunk, mintha szociálisan légüres térben, az emlékezet évszakaitól és frontjaitól mentes környezetben létezne.

Egyszerű kérdésekkel is lehet valamennyire lazítani szoros emberfogásán: Ki más lehetnék? Válhatnék-e más személlyé? Milyen potenciálok vannak bennem? Hogyan tudom kezelni azt, ami kiiktathatatlan a természetemből? Mi lesz a létezéssel, hová tűnik a „lenni” az életből egy szende hajnalon? Hopsz, utóbbi nem ide való.

Hatása ugyanis nem abszolút, bölcs stratégiával mellékhatásai mérsékelhetők, ami képernyőn könnyebbnek tűnik, mint a valóságban, hiszen azzal kellene javítani, amit éppen javítani kellene (ráadásul korlátozó hiedelmek, imposztor-szindróma, stb., stb.), mintegy azzal az oxigénnel kellene futni tovább, ami most készül a falevelek áttetsző ujjai között. Nyomát végképp eltüntetni, befolyását eredményesen kicselezni nem lehet, mindenestől negligálni pedig nem érdemes, illetve hiábavaló is ilyesmivel próbálkozni, csak az egészség látja kárát, úgy értve mindenik, amin rajta van az „én” parancsikonja.

Mindazonáltal óvatosak vagyunk, kölönösképpen amikor arra kér egy pszichés vonás, hogy adjuk meg magunkat neki, mert pl. a megalázás és a gyarmatosítás is így működik, hogy arról győzköd: az ellenállás felelőtlenség, minthogy értelmetlen és éppen ezért erkölcstelen is. Szóval nem könnyű eldönteni, hogy közvetett, vagy személyes érintettség esetén mennyire indokolt komolyan venni befolyását. Persze mindez csak egy külső megfigyelő számára dilemma, aki közvetlenül érintett, az előbb-utóbb megtanulja, hogy alkalomadtán nincs esélye vele szemben, legfeljebb enyhíteni lehet a hatását. Ez a felismerés már óriási önismereti munka eredménye, az illető már nem sodródik tanácstalanul, és legalább annyit tud, hogy bizonyos helyzetekben jobb, ha tudomásul veszi: időnként csak vendég a saját lényében.

Az alábbi elemzések, tapasztalatok, illetve a kísérletek által igazolt tudományos eredmények javarészt óvatosak, de vannak rajongók, túlzók, követelőzők is, még a szakemberek között is. De az önelfogadás nem azt jelenti, hogy igazolsz minden sz…got amit teszel, hanem beismered és tudomásul veszed korlátaidat, igyekszel azokon hitelesen dolgozni, és látod reálisan tetteidet és nem tagadod le őket, ahogy tested sem teszi sebeddel, hanem összehozza a heg peremeit. Mert ilyen az az élet, ami bölcsen elfogadta önnön korlátait, olyan, amiben szabadon, bátran meggyászolhatod azt is, akivé soha nem lehetsz, és azt is, amit soha nem ismerhetsz meg, továbbá azokat a módokat is, ahogy soha nem élhetsz, és ahogy nem is lehetsz az emberek között, beleértve a legközelebbieket is. Mert az introveltáltság ezt is jelenti.

Másik megjegyzés: hatását nem szabad alábecsülni, mert mint ismeretes, a tagadás tompa és roncsol, (elméleti) sötétben a tárgyak pedig megélesednek. A kiváló tudós, Eysenck markáns megállapításából (ahogy említettük: szerinte a „szupervonás” egyik párja) egyelőre csak annyit érdemes leszűrni, hogy gazdag, törékeny és eleven létező az ember. Ebben a gazdagságban viszont rengeteg korlát van, és nehéz őket mind tudomásul venni. Itt van mindjárt az, hogy gyógyító mondatot nehéz kimondani szociálisan felfele, ezért életünk jelentős részében inkább szeretnénk megértők, mint megértettek lenni, mégha a helyzet mást is kívánna. Mivel úgy tűnik, hogy az elfogadás iránya eléggé egyirányú, nem könnyű beletörődni egy introvertáltnak sem, hogy ő igazából és legfeljebb „akceptált” lehet, és ritkábban, vagy kevésbé akceptáló. Hiába szeretnék a rajongók másként látni és láttatni, hétköznapi élethelyzetek sorozata után a fenti megállapítás a következőképpen fog hangzani: XY problémás, furcsa, különös eset.

Az érintett számára, attól függően, hogy a képzeletbeli introvertáltsági skála melyik részén foglal helyet, szóval számára ez nem vicc, nem játék, nem szórakozás. Igenis nagyon komolyan képes befolyásolni főként szociális életét, és nins olyan, hogy „hagyd abba”, vagy hogy „szedd össze magad”, mert ez esetében nem így működik. Hangsúlyozzuk, hogy ez a mutató nem teljes érzelmi és akarati életére van hatással, azoknak csak egy kisebb szeletét befolyásolja, azaz pontosabban határozza meg.

Ha egyáltalán érdekel valakit a másik ember, a psziché vonatkozó funkciójának a működése, a belső élet ültetési rendje, az emberi kapcsolatok sokszínűsége, illetve ha foglalkoztatja a társadalom finomhangolása, akkor mindenképpen érdemes figyelmet fordítania erre a témára is. Ha könnyelműen ignoráljuk, mikor érzékelhetően megjelenik, jelentős zavar kerül az egyéni és a társasági életbe. Nincs félelmetesebb látvány, mint egy elvadult angolkert, azaz egy szépen alakuló kapcsolat, amit banális félreértések miatt elhanyagolnak, és ezért tönkremegy. Amikor a kapcsolati élet, az emberi természet egy megtört, öntörvényű hellyé válik, és ugyan a káosznak mindennél nagyobb a szabadságfoka, de az eredmény mégis ijesztő és szomorú.

Ugyanis valóban az van, hogy egy introvertált számára a világ, a társadalom leképezése igencsak sajátos, számára emberek között lenni szigetszerű létezés, ahol állandóan a nyílt vízre való kisodródás fenyeget, emellett a szociális interakciók, bár magasra értékeltek, de érzelmileg mégsem feltöltő események, és ez a helyzet így máris nem litániát ígér.

Ráadásul sérelmeit és kudarcait sokáig őrli magában, továbbá hű statisztája az értetlenség, megszólalásai gyakorta pedig olyanok, mint a szőrgyötrő simogatás. Nehezen tud az aktuális időhöz kapcsolódni, de pl. nem elfelejti a szülinapot, hanem alkalmas belső időre vár, gyűjti az energiát a köszöntéshez, az ünnepléshez, a telefonhíváshoz, azaz egy szubjektív időhöz van kötve. Nem az eszét játsza, hanem az esze ezt játsza vele, és egyáltalán nem arról van szó, hogy féltve őrzött, de tetszetős fogalmakba csomagolt gonoszkodása mindez.

Társaságban amúgy jól érzi magát, viszont éppen az ilyen helyzetekben szerzett élmények erősítik meg, hogy életének igazi forrása másutt van, és csak a boldog egyedüllétben képes abból meríteni, sérelmek kapaszkodó, élmények leszívó szálait magáról lefejteni, amit annyiszor kell megismételjen, ahányszor kimerészkedik a szociális nyílt vizekre. Ezen a téren maga a „hétköznapi” is inkább kötelesség, kihívás, semmint lehetőség számára. Ezen kívül pedig ott van az általános fenyegetettség, amint azt ismerjük, hogy alapesetben a jövő neki sincs megígérve.

Lesznek élethelyzetek, amiket nem fog tudni kezelni, elkerülni, lesz olyan, amikor át kell menni a viharon, mert nincs más megoldás. Ha belekeveredik, és nem lesz aki mély együttérzéssel támogassa, könnyen elveszíti biztonságérzetét, olyan érzés keríti hatalmába, hogy a vihar az ég peremén túl is folytatódik. Hogy a hatás, azaz az ítélet korlátok nélkül való, és a most illetve a jövő egy és ugyanaz.

Nem vigasztaló, de érvényesül az ismert mondás megállapítása: a hullámvasútra nem kapsz semmi utasítást, a folyamat erői a helyeden tartanak. Ha rajta vagy, végigvisz, ha akarod, ha nem.

Harmadik megjegyzés: ne egy kétdimenziós, mélység nélküli, fotós kifejezéssel élve: zoom-talan grafikát társítsunk ehhez a személyiségi vonáshoz se, hiszen az emberi psziché rendkívül összetett, ami ismert közhely, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Az „introvertált személy” egyáltalán nem azt kellene jelentse, hogy az illető személyiségi vonásai piros pontként felkenődnek egy táblázatra, és ez egy kétdimenziós tér valamelyik pontján, mint rajzolt lepke, mozdulatlanul ott díszeleg, mindazonáltal mégis meghatározná annak a módját, hogy valaki miként gondolkodik a világról, konkrétabban hogy miként éli meg annak eseményeit, miként bírkózik meg az általános és speciális kihívásokkal, sokak bosszúságára, kevesek ámulatára. Ez az elképzelés a sztereotipikus, leegyszerűsítő gondolkodás iskolapéldája, a személyiségnek így nincs mélysége, és ha valamit ezen a felületen elront, úgymond az egész élet el van rontva. A valós élet hatalmas archívumát egy szánalmas, elfuserált ábra nem helyettesítheti. Egy ilyen grafika-centrális elképzelés olyan, mint a kezelés íveit és a kézmeleget nélkülöző egykori használati tárgy a múzeumban. Az meg végképp elszomorító, hogy egyesek ezzel kapcsolatban is bináris rendszerben gondolkoznak, vagyis egy ilyen skálán akarja elhelyezni saját vagy embertársának személyiségét. Erre még visszatérünk.

A skálák és besorolások mindazonáltal segítségül vannak, eligazítanak a bonyolult emberi viszonyok között, és kezelhető formára egyszerűsítik az emberi gondolkodás, értelmezés menetét, és teszik mindezt elfogadható hatékonysággal, annak ellenére, hogy értelmezési kényszerből születtek. A merev kategorizálást viszont mindenképpen el kell kerülnünk, ezért legalább néhány kérdés beiktatása javasolt. Mindenképpen érdemes először is tisztázni az érintettség mértékét, az introvertáltsági faktort, az ugyanis nem egy pszichés skatulya, hanem egy folyamatskála, és hogy ezen kívül még milyen vonásai, milyen ambíciói vannak, milyen befolyások érték, miket bánt meg életében, keserédes tapasztalatai, stb. Ha pontos válaszaink ezekre nincsenek is, maga törekvés máris „leveszi a falról a lapos lélek grafikát”. Más kérdés, hogy miként lehet elkötelezett (szerető) segítség nélkül kitörni abból a gondolatból, aminek megjavításán éppen dolgozni kellene.

Másrészt, jegyezzük meg ezúttal, hogy az intro- illetve az extroverzió fogalmai határozottan ellenállálnak mindenféle minőségi vagy erkölcsi skálázásnak. Viszont nem könnyű ilyen jellegű késztetéseknek ellenállni. Csak egy példát említünk. Introvertáltaknál gyakran előfordul, hogy életük nagy fordulói során relatíve passzívak maradnak, ami azért még egyáltalán nem sodródás, bár lehet, hogy az események mégiscsak úgy másznak rájuk, mint egy doromboló cica, és ez sokak szemében nevetséges vagy éppen szánalmas.

Negyedik megjegyzés: mivel nem patologikus eset, ezért nem is szolgálhat mentségül semmire, nem is ment fel semmi alól, bár ezt a kijelentést mindenképpen még pontosítani kell, ökölszabályként ideiglenesen fogadjuk el. Nyilvánvalóan azért többről van szó, minthogy egyesek kék szemmel születtek, mások felnőtt korukban háromliteres tüdőkapacitással rendelkeznek, megint mások introvertáltak (ez eset hozott/szerzett arányának kérdéseit később tárgyaljuk). Mellesleg a „hétköznapi” jelző ez esetben sem elég, komolyabb az ügy, hogysem a természetes folyamatok (pl. oxigén nélkül nem élhet az ember), vagy egy esetleges testi jegy szintjén kezeljük, ahogy pl. Caesar halála sem azért különleges, mert életének delején elhunyt, az ugyanis akár természetes is lehetne, hanem hogy halála erőszakos volt, és hogy ahhoz (többek között) Brutusnak is köze volt. Úgy közelítünk témánkhoz tehát, hogy az introvertált létezés egyszerre természetes, illetve rendkívüli, és amikor ezek között váltunk, nem az egyik ismeretlent cseréljük a másikra, hanem mint amikor éjszaka fejlápával közlekedünk: amerre éppen nézünk, az a terület lesz megvilágítva, nem pedig minden más irányba sötét települ.

Nem mentség tehát, és nem is lehet mentegetőzés témája, valamiféle nyafkaság, kényeskedés, és kizárt, hogy egy róla való beszélgetés, írás célja az ismert varánusz-mondat legyen: ilyen vagyok, és kész! Viszont segítség lehet az önismertben, illetve egy ihlető személy megismerésében, bár azt azért tudni kell, hogy ebben, mármint valaki őszinte megismerésében, csak akkor vagyunk érdekeltek, ha már valamilyen szinten elköteleződtünk mellette, tehát a „meg szeretném ismerni” mondat valójában kevesebbet jelenthet, mint amit alapesetben várunk tőle. Ehhez a művelethez amúgyis állandó társnak kell az empátia, tehát máris van egy komoly feltétele, de ha mégis úgy adódik, vagyis rendelkezésre áll, annak iránya további korlátozást, nehézséget tartalmaz. Ugyanis, mint már volt szó róla, felfele nehézkesen működik (főnök, gazdag, sikeres, befolyásos, szülő, tanár, stb. iránt), vízszintes hatékonysága (munkatárs, házastárs, testvér, szomszéd, stb.) is mérsékelt. Esély viszont van. Ezért is gondoltuk úgy, hogy belevágunk.

Szóval nem kérhet felmentést, de azért egy kicsit megcsavarodik a szívünk ettől a kemény, általánosító kijelentéstől, amihez végülis csak elvezetett empátiánk, tehát érintetlenek már nem vagyunk. Ezért néhány megjegyzést még hozzáfüzünk, mármint a fentebb említett ökölszabályhoz.

Igenis úgy szeretnénk nagy igazságot megélni, hogy az ne fájjon, de ez ritkán opció, a fájdalom ugyanis a felfedezés, a megismerés során általában mégiscsak rágörbül arcunkra. Mint amit első olvasatra is tartalmaz a kínosan gyakran hallott igény: „legyen mindig őszinte, de soha ne sértsen meg.” Hagyja közvetlenségének DNS-ét, barátságának ujjlenyomatát minden érzésén, de ne befolyásoljon egyetlenegyet sem azok közül… Szóval értjük a nehézséget. Megfesteni a virágos mezőt, de nem kenhetjük össze a vásznat, hívhatjuk telefonon, de ne zavarjuk, legyen a tea ízletes, de tiszta, mint a víz, növeljük a kalibert, de csökkenjen a visszarugás mértéke. Sokáig folytathatjuk. Elvileg működik, de akárhogyis próbáljuk elkerülni, valamelyik valóság mindenképpen csorbát szenved. Mert pl. ha valakinek jól fest, attól még szoronghat.

Van tehát egy meghatározó személyiségi vonás, de tekintsük úgy, mintha semmilyen befolyással nem rendelkezne… Szóvel ez az, amit nem tehetünk. Van egy meghatározó, szenvedő vonása valakinek, és nem kérhet időnként felmentést, több figyelmet, átlagon felüli megértést… Ez még logikailag is képtelenség.

Próbáljon élni valahogy, ezzel a kényes, furcsa, kényelmetlen gyarlósággal, ezzel a torzó szociális készséggel, közben ne igényeljen különösebb figyelmet, de ne is járassa le magát, illetve ne is hozzon zavarba másokat. Ráadásul, mivel nem jár érzékletes patológikus tünetekkel, ezért problémája mondhatni társadalmi szinten láthatatlan. Ráadásul világunkban ha valami az elvártak, a bevett szokások szerint alakul, azt észre sem veszik, annál inkább érdeklődnek a szokatlan, a rendkívüli, a felkavaró iránt, és nem mindig jóhiszeműen. Főként nem úgy. Ezt igazolja a burjánzó pletyka és a hírműsorok tartalma is. Szóval ezért van az, hogy az introvertált kapja a „furcsa” jelzőt, aki természetesen úgy gondolja, hogy mások is olyannak látják, amilyennek ő önmagát, vagyis hogy azért vannak komoly értékei is, amik mintegy éppen személyiségi vonásából következnek… De a két látásmód között legtöbb esetben egy mély, sötét és fájdalmas szakadék van.

Gyakran társítják hozzá a nagyobb fokú sebezhetőséget, viszont, mint már említettük, ez nem egy abszolút, minden további készséget meghatározó alaptermészeti jegy, tehát csak abban az ellentétpárban értelmes ez a mondat is, hogy az introvertált kevesebb (ön)védelemmel rendelkezik a társadalmi sebződésekkel szemben, mint az extrovertált, de még ezt is érdemes óvatosan kezelni, bár a közzétett tapasztalatok, illetve a szakirodalom szerint is nyilvánvaló, hogy van igazságtartalma (ld. Catherine Caldwell-Harris és Ayse Ayçiçegi amerikai és török lakosság körében végzett kutatásainak vonatkozó következtetései). Akárhogyis, ez messze nem egy „áldozat-szerep”, vagyis nem az áfium az egyetlen lehetséges fegyvere a kihívásokkal szemben, önismerete pedig nem csupán sebbel és haraggal kezdődhet.

Mint minden emberi jellemvonást, ezt is kíséri megannyi félreértés, okuk, összetételük a teljes emocionális palettát lefedi. Vannak specifikusak, de ezzel egyáltalán nem kívánjuk azt sugallani, hogy ellenérzés, nézeteltérés csak ezzel a vonással kapcsolatban fordul elő.

Vannak tehát téves elképzelések, előítéletek, rossz leolvasások, álnok következtetések egyik oldalon, másrészt pedig vannak túlzó önértelmezések, ténytakaró álságos védekezések az érintett oldalán, és van koncentrált igyekezet, hogy önismereti vívódásait mentesítő tényezőkkel, zord körülményekkel spórolhassa meg, környezetének terhére és keserűségére. Egyáltalán nem rendkívüli, hogy mindkét oldalon találunk túlzásokat, de minket ezúttal a vele kapcsolatos félreértések foglalkoztatnak. Érdemes tehát néhány vele kapcsolatos véleményt, mítoszt, ellenérzést, félreértést megismerni, ahogy valaki az elefánttal kapcsolatban megfogalmazta: azért van olyan hosszú ormánya, hogy az az ormótlan állat ne kezdődjék olyan hirtelen. Tekintsük az introvertált világába való bevezetésnek a fenti és az alábbi sorokat, hogy barátkozzunk vele és az őt körülvevő légkörrel.

Itt van mindjárt az ismert megjegyzés: hogy a „saját fejében él”. Valóban szocializációs és önexplorációs módját igen könnyen össze lehet téveszteni az önzéssel, ill. annak testvéreivel, unokatestvéreivel. Lehetnek azok is mellette, de nem a tárgyalt személyiségjegy sajátosságaiból fakadnak, hanem más folyamatok performanszai. Erre a jelenségre még többször fogunk utalni, lesz olyan is, hogy részletesebben körüljárjuk. Mindenképpen kijelenthető, hogy létezése nem tagadható, és az is, hogy ez nem szolgálja környezetének pszichés komfortját.

Mivel az introvertáltak minden társas interakciót túlgondolnak, ezek a folyamataik eltúlzottak, ezzel együtt a társas kapcsolatoktól való visszavonulásra való hajlam is fennál, ezért ez sok embertársuk szemében bumfordi, tudatosan elzárkózó, mogorva magatartásnak tűnik, ezért lehet mindmáig az introverzió a szociális félreértések egyik közismert példája. Továbbá hogy félénk, szégyellős, magánakvaló, barátságtalan, mogorva alakok, stb., de ezekről később részletesebben szólunk. Annyit elárulhatunk, hogy ezek nem véletlenül bukkannak fel minduntalan az introvertált személyiségjegy környékén, és bár egyiket sem lehet kizárólag hozzá társítani, jelentős részük az introvertált személy bizonyos élethelyzeteiben igenis fenyeget, olyan értelemben, hogy adott körülményei között előfordulása lehet akár szignifikáns is.

Mivel magát az introvertáltságot az érintett nem tudja kinőni, kénytelen komoly önismeretre szert tenni, hogy ezeket a helyzeteket mindenekelőtt elkerülje, adott esetben kezelje, illetve hogy amennyire csak lehet, vonatkozó készségeit fejlessze. Így lehet egy adott hátrányból előny. Igazolt, de ezzel titkot nem árulunk el, hogy az introvertáltak nem bölcsebbek, nem okosabbak, nem népszerűbbek más embertársaikhoz képest, de önismeretük általában gazdagabb. Az „általában” viszont majdnem semmit nem mond, az egyénről pedig szó szerint semmit, akárcsak a „madarak röptének átlagsebessége”, és lehet számolgatni az emutól a vándorsólyomig az átlagot.

Sokan, még szakemberek is, a magas érzékenységű személlyel keverik, olyan értelemben, mintha egy utcában laknának, csak a házszám különbözik. A magas érzékenységre (HSP – Highly Sensitive Person) viszont egy másik skála vonatkozik, Elaine N. Aron (és Arthur Aron) kutatásai nyomán. Egyes tanulmányok szerint az introvertáltak mintegy 70%-a rendelkezik HSP tulajdonságokkal. Dehát mit tudunk mi összevetni és igazolni világunkban, ahol a legősibb régészeti romok például azok, amik egészen eltűntek, és ahol csak a sötétségnek nincs árnyéka.

Sokféle érdekes, introverziót, introvertáltakat érintő megjegyzéssel, mondással, figyelmeztetéssel találkozunk alább is, de a net révén immár hasonlók bárhol felbukkanhatnak, az önsajnálat rózsaszín könnyeivel lehet öntözgetni őket, ha személyesen érintetnek érezzük magunkat, ha pedig úgymond kívülállóak vagyunk, akkor azon lehet bosszanodni, hogy ezek a mimózák megint előre akarják tolni magukat :).

Egyes szlogenek csupán a poén rangját, mások ennél komolyabb státust követelnek maguknak. Ne tévesszenek meg ezek, ne is zavarjanak össze, és kezeljük a helyükön valamennyit, mint az ismert óhajt: nem szeretném, hogy elmenj, csak nem akarom, hogy maradj. Látszólag egyensúly van a két igény között, logikailag legalábbis, de van valakiben kétség, hogy mi lenne a korrekt reakció?

A hasonló célzatú kijelentések lefele vagy felfele túlzóak, izgalmasan felépítve, néha költői képekkel, máskor szigorúbb formában, végletekig sarkítva fogalmaznak, éppen azért, hogy magát a gondolatot eljuttassák az olvasókhoz, hallgatókhoz. Tehát nem szentenciák ezek, bár sokuk szakember tollából származik, éppen ezért ne is engedjük el könnyelműen őket, annál is inkább, mert a bonyolult, elvont, idegen szavakkal tűzdelt pszichológiai okfejtéseket nehezebb megjegyezni, viszont egy jól eltalált, szellemes megjegyzés is segíthet valamelyest eligazodni a szóbanforgó témában. A cél természetesen minden esetben ugyanaz: segíteni egymást az önismeretben, a kapcsolatok ápolásában, hogy jobb legyen a közérzete az embereknek, és megértőbb legyen a világ, amiben élünk, ahol néha egymásnak fivérei, máskor cinkosai, de legtöbb esetben vívódó társai vagyunk.

A postás reggel elindul megrakott táskájával, ami a szolgálati út végére, ideális esetben, teljesen kiürül, terhe a boldogság vagy a bosszúság ráncaiba rendeződik, esetleg vágyak és álmok felhőibe száll, ő maga azonban könnyen és elégedetten zárja le a munkanapot, hogy feladatát teljesítette. Az emberi élet ennek fordítottjaként működik, mások által „feladott” küldeményeket, üzeneteket, szavakat és érzéseket gyűjtünk az életút során, mindenfélét, mondhatni válogatás nélkül, és nyilvánvalóan a „gyűjtés” fogalma nem fedi le maradéktalanul a hatások beszerzésének módját. Lényeg, hogy ezek tartalma apránként belekeveredik gondolkodásunkba, életvitelünkbe, érzéseinkbe, amin nem csodálkozunk, sőt, mondhatni ezt természetesnek is vesszük.

Ezek után jogos és természetes elvárás lenne, hogy a témát a saját személyiségünk jegyei és a ránk gyakorolt befolyások keveredésének mikéntjével, hatásuk erővonalainak tárgyalásával folytatjuk az elmélkedést, ámde itt érdekes fordulat következik. Gyanúnk ugyanis az, amit tapasztalatainkból szürtünk le, hogy meglepő módon a végső szentenciát életünk egyfajta minőségéről nem annyira a tartalmi kérdések adják, hanem valami külsődleges. Kicsit kemény, éppen ezért újra fogalmazzuk: az állítás az tehát, hogy életünk (tehát nemcsak személyiségünk) lényegét külsődlegesnek mondott tényezők határozzák meg, és nem annyira valamiféle belső minőség. Ez pedig nem más, mint az a meggyőződés, márha ilyen felismerés megadatik, hogy minden tartalom, ami bekerült batyunkba, végülis hordozható volt, terhük mintha éppen alkatunkra lett volna méretezve. Az elhordozhatóságnak, a ránkszabott mértéknek ez a tudatosulása sokkal megrázóbb minden minőségre vonatkozó felismerésnél. Hogy tehát sem az öröm, sem a fájdalom nem lóg le az életünk peremén, és hogy az eseményeket, történéseket szabadságunkban áll üzenetekként, vagy éppen büntetésekként kezelni, attól függően hogyan tanultuk meg az életet. Azért nem a minőség a nagy reveláció, mert amit megéltünk, és ahogy megéltük, azok voltunk mi, ezzel kapcsolatban semmiféle korrekcióval, ennélfogva minősítéssel sem élhetünk. Annál inkább a mértékek felimerését illetően, hogy Valaki elkészített, erőt adott, elegendőt, és végülis a külső-belső dizájn szépen stimmelt, a kettő alapvetően harmonizált, és valamennyi mérték, annak elfogadása és hordozása pont azt a személyt adta ki, akik voltunk, akit meg kellett éljünk.

Ezek után, mintegy bevezetésképpen, bemásolunk néhány introverzióhoz kapcsolódó megjegyzést, mondhatni ömlesztve. Máris szólunk: óvatosan velük! Igyekezzünk valamennyit helyén kezelni.

Tudvalevő, hogy saját tapasztalatainkat elméletek befolyásolják, az elméleteket viszont az előítéletek nyomorgatják, amiket paradox módon értékeknek is szoktunk neveni, ezeknek pedig legerősebb funkciójuk nem más, mint a kialkudott életmódunkat vigyázni, akárhogyis másként gondoljuk. Egy elmélet elfogadottsága diktálja a valóságunk struktúráját, de talán csak annyit befolyásol, hogy miként reagálunk az elkövetett hibákra, persze ez azért eléggé meghatározó. Nem kell maradéktalanul nyomába menni, de befolyása kétségtelen, nem extra mértékű, mégis nélkülözhetetlen, mondjuk amennyit egy petróleumlámpa fénye jelent egy koromsötét alagsori helyiségben.

Érdekes és érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy vajon a megértésnek milyen szintjén léteznénk hasonló megállapítások nélkül, amikből akár több ezret is már megismertünk eddigi életünk során. Úgy vagyunk saját életünket és megértésünket tekintve, mint szeretett személlyel, kivel kapcsolatban rettenetesen furdal a kíváncsiság, hogy milyen lehetett, mielőtt szeretetünk átformálta volna, de talán erre választ sosem kapunk. Ha elolvassuk írásunkban szereplő összes vonatkozó idézetet, értelmet nyer az aggodalom és az intés, de néha a szél ezektől fúj visszafele, a tartalom irányába.

„Egy introvertáltnak azt mondani, hogy menjen el egy buliba, olyan, mintha egy szentnek azt mondanád, hogy látogasson el a pokolba.” Criss Jami

„Ne úgy gondolj az introvertáltságra, mint olyasmire, amit mindenképpen ki kell kezelni.” Susan Cain

„Az introvertáltak nem úgy tekintenek az életre, mint egy nagy koktélpartira. Megelégszenek néhány tartalmas kapcsolattal. Tulajdonképpen két világban élnek: az emberek világát látogatják, de az igazi otthonuk mégiscsak az egyedüllét és a saját belső világuk.” Jenn Granneman

„Aligha ír valaki valami szépet az introvertáltakról. Az extrovertáltak uralkodnak. Minden róluk szól, ők a mai társadalom ideáljai. Mindig is arra tanítottak bennünket, hogy szégyelnünk kell, ha nem vagyunk eléggé ‘kifelé fordulók’. Ezért is elég furcsa, ha belegondolunk, hogy húszból körülbelül tizenkilenc író introvertált. ” Ursula K. LeGuin

„Sok introvertált ember nem érzi azt, hogy eleget tud egy témáról, amíg nem tud szinte mindent.” Marti Olsen Laney

„Finnország híresen introvertált nemzet (óvatosan a nemzetkarakterológiával, de ez csak egy vicc!). Honnan tudod, hogy egy finn kedvel téged? Hogy a te cipődet bámulja, nem a sajátját.”

„Amit mondhatni folyamatosan óhajt egy introvertált, hogy bárcsak kissé szociálisabb tudna lenni, enyhébb kapcsolódási nehézségekkel, de amire igazoltan egyetlen introvertált sem vágyik, az, hogy (undok:))) extrovertált legyen. Na jó, időnként, átmenetileg, utólag letagadható módon.” Zumar Timy

„Hogy is van? Vigyázz, mert intro vagyok! Vagy pedig: vigyázz rám, mert intro vagyok?”

„Tehát legközelebb, amikor egy társaságban valaki belép szemlélődési teredbe, és azt mondja, hogy érezd jól magad, légy vidám és felszabadult (minthogy véleménye szerint nem vagy az), mondd, hogy éppen „az élettapasztalat megrendítő nagyságával” vagy elfoglalva. Fogadjunk, hogy ezután eltölthetsz nem kis időt úgy, hogy bárki is zavarna.” Laurie Helgoe

Jegyek

„A rendkívül érzékeny emberek például általában éles szemű megfigyelők, akik előbb figyelnek, mielőtt intézkednek. Úgy rendezik be az életüket, hogy korlátozzák a meglepetéseket. Gyakran érzékenyek a látványra, a hangokra, a szagokra, a fájdalomra, vagy a kávéra. Nehezen viselik, ha a figyelem középpontjában, vagy túl nyitott helyen vannak (mondjuk a munkahelyen, vagy egy zenei előadáson), vagy ha mások betekintenek személyes dolgaikba, élettörténeteikbe, szóba kerül alkalmasságuk (randevúk, állásinterjúk). A magas érzékenységűek inkább filozófiai vagy spirituális irányultságúak, mint materialista vagy hedonista. Nem szeretnek csevegni. Gyakran kreatívnak vagy intuitívnak mondják magukat. Élénken álmodnak, és gyakran másnap is fel tudják idézni álmaikat. Szeretik a zenét, a természetet, a művészetet, a fizikai szépséget. Rendkívül erős érzelmeket éreznek – néha heves örömrohamok, de bánat, melankólia és félelem is adódik. A magas érzékenységű emberek a környezetükkel kapcsolatos fizikai és érzelmi információkat is szokatlanul mélyen feldolgozzák. Hajlamosak észrevenni olyan finomságokat, amelyeket mások nem vesznek észre – mondjuk egy másik ember hangulatváltozását, vagy egy túl fényesen égő villanykörtét.” – Olvasható Susan Cain Csend c. könyvében. Megállapításival nem, de kapcsolódó értelmezésekkel vitatkoznánk, amennyiben írása nyomán azok túlzók és elragadtatottak lennének. A „rendkívül érzékeny ember” Cain fenti írásában, ahogy ő maga fogalmaz: az introvertált testvérkéje (a komolyság és a bátortalanság mellett). Bár a két csoport nagyfokú átfedést mutat, alapvetően a szuperérzékeny (HSP) ≠ introvertált, és vice versa, bár ezt az idézett írás nem is állítja. Popszichológiai művek viszont gyakran keverik.

Továbbiakban mi is így használjuk, de azért ne tévesszen meg senkit. Nincs olyan elszigetelt, abszolút kategória, hogy „introvertált”, csak olyan, hogy „introvertált személyiségi jegyekkel rendelkező személy”. Viszont így körülményes lenne fogalmazni, de reméljük érthető okokból használjuk a szokásos rövidebb formulát.

Lehet úgy is olvasni a fenti sorokat, illetve más kapcsolódó írást, mintha az introverzió adott esetben egyetlen és egyfajta mindenható pszichés tényező lenne, amelyik a Homo sapiens sapiens nevezetű alfajt átfogóan meghatározza. Holott közelsincs így. De ez triviális megjegyzés. Viszont értelmezhetjük úgy is Cain fenti sorait, vagy egész eddigi életművét, illetve valamennyi, a témával foglalkozó elfogult írást, hogy az introvertált személy olyan bájos, mondhatni egyenesen szent vonásokat hordoz, leírásai tkp. angyalhatározók, holott ilyen tiszta létezővel hétköznapi viszonyok között sosem találkozunk. Viszont félszeg, irigy, gyanakvó, magánakvaló érintettel igen, hogy az emelkedett véleményt csupa negatív példával kompenzáljuk, és vonásai elég nagy korrelációt mutatnak pl. a rejtett nárcisztikuséval (pl. gardróbnárcizmus), ami nem jelenti azt, hogy bármi köze lenne hozzá. Mert az emberi élet, viselkedésének eredete sokrétű, értelmezése komplikált, mintha pl. Mona Lisa-t azóta is minden művész megfestette volna, és valamennyiük alkotása összevonva megjelenne egyetlen képben. Természetesen nem tökéletes a példa, az ember ugyanis ennél sokkal, sokkal összetettebb.

Az emberi agy a legkomplexebb struktúra az ismert világegyetemben. 100 milliárd neuronnal, a közöttük létrehozható szinte kifejezhetetlen számú kapcsolattal, a folyamatosan változó neurokémiai szintekkel, valamint a viselkedés öröklött és tanult összetevőivel, nem is beszélve az életünk során érkező dinamikus ingerekről, kötött mintákról – jellemzőink sokkal összetettebbek, mint azt a gyakran binárisan kezelt intro/extro/ambivert kifejezné. És hangsúlyozzuk: az extroverzió-introverzió csak egyik tényezőpár a sok befolyásolni képes belső erők közül, bár alkalmanként keményen beleszól az élet dolgaiba, folyamataiba, megtréfálja a viselkedést, de számtalan más hatás is létezik, amúgy pedig mindenik külön-külön is egy folyamatos dimenzióban értelmezhető, minthogy a pszichológiában nincsenek tiszta típusok. Illetve hogy ezek sosem abszolút skálák, értelmezési keretük a következőképpen fogalmazható meg: „a többi emberhez képest”. Végül pedig a szavak sem képesek maradéktalanul egy személyiségjegy pixelmentes folyamatábráját képezni, még a szakkifejezések sem, ahogy egy teljesen átfogó szótár sem tartalmazza a gondolatok és érzések összességét.

Ezek a törekvések valamimódon szeretnék kiemelni ezt a könnyen félreérthető és gyakran félre is értett személyiségi vonást az erkölcsi ítélet nyomorgató hatalma alól. Ilyenek lebegnek a körülötte levő űrben: magánakvaló, önző, emberkerülő, zárkózott, barátságtalan, mogorva, stb. Nem beszélve az elszenvedett iskolai megbélyegzésekről, zaklatásokról, amik sok érintettben maradandó nyomokat hagynak. Ezekre adott válasz a már említett könyv is Susan Caintól, Quiet: The Power of Introverts in a World That Can’t Stop Talking. 2012-ben jelent meg először, és azóta is óriási a népszerűsége főként az Egyesült Államokban, de másutt is, szerte az egész világon. Magyarországon is szinte azonnal megjelent, Ehmann Bea fordításában, Csend – A hallgatás ereje egy harsány világban címmel. 2016-ban már a 3. kiadását nyomtatták. Cain első, 2012-es TED-es előadását eddig több mint 34 millióan látták, vagy tekintettek bele a TED elektronikus felületén, illetve több mint 16 millióan a YT-én.

Nem biztos, hogy ez a legjobb írás a témában, de úttörő és kihagyhatatlan. Fontos azonban, hogy könyvét helyesen értelmezzük, kijelentéseit korrekten kezeljük, vagyis mindenki úgy, ahogy neki jólesik. Viszont érezni kell, hogy az inga kilendült a középpontból, ami egy demisztifikációs törekvésnél nem rendkívüli, tehát azok számára íródott, akik legnagyobb büntetésnek eddig azt tekintették, hogy introvertáltként mellőzöttek vagy kiszolgáltatottak voltak, esetleg mindkettő, és végre valaki pozitív vonásaikat is felismerte. Akik úgy érezték, hogyha filmet forgatnának életükről, egy néző sem maradna a moziban, viszont érzéseiket, belső folyamataikat ennél jóval színesebbnek, érdekesebbnek gondolják, arra viszont eddig nem igazán voltak kíváncsiak az emberek.

Mindazonáltal az introvertáltak nem angyalok, vagy ahogy az angol mondja nem special snowflakes, és nem fordítanak meg minden hátán vergődő bogarat, meg hogy báj és béke kísérné minden léptüket, más részről pedig az extrovertáltak nem mind énkerülő, felszínes, ostoba fajankók, és nem kegyetlen irodalomkritikus valamennyi, akiknek tekintete sötét és vastag, mint az éjszaka. Természetesen a fenti megjegyzések a mi túlzó fogalmazásunk, és nem szépirodalmi vagy szakirodalmi megállapítások.

Amiről a következőkben szó lesz, az introverziónak, az introvertált személyiségjegynek önmagában való leírása, tekintet nélkül egyéb tényezőkre. Illetve csupán a szükséges mértékű kitekintéssel, de minden másra ezúttal afféle stiff upper lip – el tekintünk. És nem is úgy szeretnénk közeledni hozzá, amint a tavasz érkezik a hosszú tél után, átgázolva fagytömbök romjain, és jön széllel, loccsal, jégsikollyal. Csak csendesen, ahogy illik aktuális témánkhoz. Hátha beosonhatunk otthonunkba, ami egyébként soha nem volt a mienk, de ahová mindig is tartozni akartunk, mert szerettük a benne lakókat, és otthon akartunk lenni végül.

Hívjuk tehát egy hosszú, izgalmas szellemi kalandra az introvertáltakat, családtagokat, oktatókat, vezető beosztásúakat, de még az extrovertáltakat is, illetve mindazokat, akik magukat, másokat, egyáltalán az emberi személyiség működését szeretnék jobban megismerni, akik egyfajta túlélőként azt kérdezik, hogy miért pont én, miért én kaptam, miért én vagyok érintett, éppenséggel hogyhogy én megúsztam? Személyes érintettséget feltételező kérdés nélkül hatékony válasz sem lesz. A lényeg, hogy elérjük a kitűzött célt: érintett esetek családi viszonyai, kapcsolatuk minősége, munkahelyi légkörük ezáltal is valamelyest jobb legyen. Hátha nem a harag az egyetlen fegyver a boldog életet fenyegetető erők és hatások ellen. Hogy ilyen éles felütéssel kezdjük.

Nyelvtanárommal annak idején egy olyan pop-pszichológiai könyvből gyakoroltunk, ami az introvertált személyiségi vonás sajátosságairól szólt. Olvasása során végig dőltünk a nevetéstől. Közben legalább egyikünk mindig igazolta is, hogy a kapcsolódó jellemzők stimmelnek, hogy egy introvertált valóban akként él a tömeg szívében, mint a könyv tárgyalja, és hogy ha szociális életet élt, akkor utána úgymond fel kell újra töltekezzen, ami legtöbb ember számára ismeretlen szükséglet. Ésígytovább. Noha a könyv érdeklődő laikusoknak szólt, szakember írta, tehát „volt alatta lélek és ismeret”, és tematikája miatt is, maga a tanulás emlékezetesebb maradt, mint a kifejezetten szándékolt tananyag.

Igencsak kontextusfüggő, de nem minden esetben szívderítők az introverzió markerei, másrészt van akinek kacagás, van akinek viszont ez maga az élet, mégpedig mind kihívás, mint feladat, mint gyötrelem, időnként természetesen mint hála. Nem csupán része valóságának, hanem ez az egyetlen valóság számára, abban az értelemben legalábbis, hogy nincs alternatíva, és úgy sejtjük, hogy a róla való beszéd egzotikusabb, mint magának a személyiségjegynek a hordozása. Egyesek számára ugyanis az élet egyfajta szakadatlan vis maior, hogy vajon kivé/mivé válhatna, hogy igazán szerethető legyen, vagy hogy egyáltalán elfogadható maradjon, és itt elsősorban olyan változást sürgető személyiségjegyekre gondolunk, amik jellemzően kiszolgáltatottá teszik hordozóját, mint pl. az introverzió. Aki nem semmi pénzért nem születne introvertáltnak, ha ez rajta múlna, de semmi pénzért nem cserélne egy extrovertálttal, aki szidja a sorsot, ami ilyen természettel verte meg, de végtelen hálás érte, amikor becsukja maga mögött szobája ajtaját.

Persze nemcsak ők, valamennyien veszélyben élünk, és ha nem vigyázunk, könnyen felhalmozódnak életünkben a nemszeretem érzések, ennek következtében ez a világ kietlen hellyé válhat bármelyikünk számára. Úgynevezett negatív spirálba bárki kerülhet, szeretnénk mondani. Aztán ilyen helyzetben a legtöbb tanács amit kap az ember, szimpla curriculum vitae (én ezt úgy oldottam meg…, én ez úgy csinálnám…, én ilyenkor azt…), tehát közvetett, és egyáltalán nem személyre szabott tanács.

Kérdés marad azonban továbbra is, hogy pontosan miről is van szó, hogyan tudnánk a gondolkodás és a legközvetlenebb érzékelés révén közelebb kerülni ennek a fogalomnak (introverzió) a jelentéséhez, hogy megismerésünk empatikus legyen, ámde a tanácshoz mégiscsak kellő távolságot tartsunk.

Mindazonáltal óvatosak vagyunk, óvatosságunk azonban alacsonyabb fokú, mint megismerési vágyunk. Eszerint sem túldimenzionálni, sem ignorálni nem szeretnénk a tárgyalt személyiségi vonást, hiszen azért jöttünk, hogy segítsünk, és ezt szeretnénk tenni, kellő körültekintéssel. Mert sajnos az van, hogy bármit elronthatunk, ahogy gyógyszerek esetén is, ha rosszul állítják be a mértéket, így viszont ártanak és nem gyógyítanak. Ez esetben viszont az az érzésünk, hogy a tagadás felől érkezhet fenyegetés, ezért szelíden megsúgjuk, de majd’ olyan lendülettel és ellenállhatatlanul, amint egy felhőszakadás előáll, hogy attól, hogy sokak számára abszurdnak tűnik a tárgyalt téma, még nem teszi kevésbé igazzá.

Fogalmazzunk úgy: volt rá lehetőségünk, megismertük és valósnak fogadtuk el, bekerült figyelmünk terébe, ezt követően fogalmaink hétköznapi keretébe is, használtuk és alkalmaztuk, ezt követően megerősödött meggyőződésünk, hogy komoly szerepe van egy érintett személy közérzetének meghatározásában. Helyesnek fogjuk immár tartani a vele való foglalkozást, és felelősségget is válallunk azért, hogy egyre szélesebb körben megismerjék, elfogadják, integrálják ismereteik közé, életszemléletükbe a közvetlenül és a közvetve érintettek egyaránt.

Ebben a személyiségi vonásban is valami sajátos gravitáció van, bevonz néhány korábban kapcsolat és gyökér, név és besorolás nélküli pszichés jelenséget, megnyilvánulást, és azoknak nyelvi, biológiai és adott esetben pszichológiai tartalmat ad, amik szakszerű megfogalmazás és segítség nélkül nem találnák meg helyüket, és tovább bolyonganának az emberi világban, mindenekelőtt a „furcsa”, az „ijesztő” jelzők terhét cipelve, illetve az „idegen” pecséttel a színükön.

Introverzió, introvertált jegyek

szociális aktivitás hatása
váratlan dolgok
szociális integráció
környezeti zaj, szociális multitasking
szóló utazó
telefon vs. üzenetek
small talk/csevegés
kapcsolati
nyilvános megszólalások

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása