Extroverzió, intoverzió
I. a. rész
Introverzió, introvertált
„Megnyugodtam. Eddig azt hittem, hogy introvertált vagyok, de nem, csak depressziós.” Polcz Alaine
„Az elmúlt évben elvégeztem egy személyiségtesztet. Kimerítő volt, és egy egész délutánom ráment, viszont komoly szakemberek vezették, végső soron az egész nemcsak szórakoztatónak, hanem tanulságosnak is bizonyult. Amikor megláttam az eredményt, összetörtem, mint hóember a márciustól. Az introvertáltság igen szélsőséges értékét mutattam, ahová, mint megtudtam, az összlakosság 15-20%-a tartozhat. Nem voltam tisztában azzal, hogy ez pontosan mit jelent, de nem valami ígéretes jövőre emlékeztetett, inkább olyasmire, aminek lényegét, kis túlzással, nem a derű tárja fel. Persze sejtettem azért korábban is, hogy valami nem stimmel nálam, és így legalább értelmet nyertek azok a furcsa érzések, amiket mások elől igyekeztem elrejteni, meg is voltam győződve hogy sikerrel, és hogy viszonylag normális életem van, apróbb döccenőkkel. Sokáig sétáltam a folyóparton, végül rászántam magam, ennek így úgysincs értelme. Otthon barátnőmmel is megosztottam az eredményt, és vártam a reakcióját, hisz ő többet tudott erről. Mindenre fel voltam készülve. De élénk tekintettel, mosolyogva, csak annyit mondott: „Drágám, ez eddig is világos volt, de szeretlek!” Gunsen Frithof
- Bevezető
- Emlékeztetők
- Jegyek
- Összefoglalás
- Okok
- Tulajdonságok
- Meghatározása és története
- Kapcsolatos félreértések
- Személyes bevezető
Nyelvtanárommal annak idején egy olyan poppszichológiai könyvből gyakoroltunk, ami az introvertált személyiségi vonás sajátosságairól szólt. Olvasása során végig dőltünk a nevetéstől. Közben legalább egyikünk mindig igazolta, hogy az tárgyalt jellemzők stimmelnek, hogy egy introvertált valóban akként él a tömeg szívében, mint a könyv bemutatja, pl. ha egy ideig aktív szociális életet élt, utána úgymond fel kell töltekezzen, ami legtöbb ember számára ismeretlen szükséglet. És hogy ebben az állapotban mutatott nyitottságát „kifordult énnek” nevezi, ésígytovább. Noha a könyv érdeklődő laikusoknak szólt, a szerző szakember, tehát „volt alatta lélek és ismeret”, és tematikája miatt is, maga a tanulás emlékezetesebb maradt, mint a kifejezetten szándékolt tananyag.
Igencsak kontextusfüggő, de nem minden esetben szívderítők az introverzió markerei, másrészt van akinek kacagás, van akinek ez maga az élet, méghozzá mint kihívás, vagy feladat, adott esetben gyötrelem, időnként természetesen hála. Nem csupán része életének, hanem ez az egyetlen valóság számára, abban az értelemben legalábbis, hogy nincs alternatíva, és úgy sejtjük, hogy a róla való beszéd egzotikusabb, mint magának a személyiségjegynek a megélése. Egyesek számára ugyanis az élet egyfajta szakadatlan vis maior, hogy vajon kivé/mivé kellene válnia, hogy igazán szerethető legyen, vagy hogy egyáltalán elfogadható maradjon, hiszen bizonyonyos olvasatban olyan változást sürgető személyiségjegyekről van szó, ami jellemzően kiszolgáltatottá teszi hordozóját. Aki saját döntésből semmi pénzért nem születne introvertáltnak, de semmi pénzért nem cserélne egy extrovertálttal. Aki szidja a sorsot, ami ilyen természettel verte meg, de végtelen hálás érte, amikor becsukja maga mögött szobája ajtaját.
Persze nemcsak ők, valamennyi ember veszélyben él, és ha nem vigyáz, bárki ééletében könnyen felhalmozódnak a nemszeretem érzések, ennek következtében a világ hamar kietlen hellyé válhat. Úgynevezett negatív spirálba bárki kerülhet, szeretnénk mondani, függetlenül attól, hogy éppen introvertált vagy sem. Megjegyezzük, hogy „spirálstátuszban” a legtöbb tanács amit kap az ember, szimpla curriculum vitae (én ezt úgy oldottam meg…, én ez úgy csinálnám…, én ilyenkor azt…), tehát közvetett, és egyáltalán nem személyre szabott megoldás. Kérdés marad azonban továbbra is, hogy pontosan miről is van szó, hogyan tudnánk a gondolkodás és a legközvetlenebb érzékelés révén közelebb kerülni ennek a fogalomnak (introverzió) a jelentéséhez, hogy megismerésünk empatikus legyen, ámde mégiscsak kellő távolságot tartsunk ahhoz, hogy tanácsot adhassunk.
Óvatosak vagyunk, ez azonban alacsonyabb fokú, mint megismerési vágyunk. Sem túldimenzionálni, sem ignorálni nem szeretnénk, azért jöttünk, hogy segítsünk, és ezt kellő körültekintéssel szeretnénk tenni. Mert sajnos az van, hogy bármit elronthatunk, ahogy a gyógyszerek, ha rosszul állítják be a mértéket, ártanak és nem gyógyítanak. Ez esetben viszont az az érzésünk, hogy a tagadás felől érkezhet fenyegetés, ezért szelíden megsúgjuk, de majd’ olyan lendülettel és ellenállhatatlanul, amint egy felhőszakadás előáll, hogy attól, hogy sokak számára abszurdnak tűnik, nem jelenti azt, hogy hamis.
Fogalmazzunk úgy: volt rá lehetőségünk, megismertük és valósnak fogadtuk el, bekerült figyelmünk terébe, ezt követően fogalmaink hétköznapi keretébe is, használtuk és alkalmaztuk, ezt követően megerősödött meggyőződésünk, hogy komolyan meghatározza egy érintett személy közérzetét. Olvastunk, figyeltünk, kérdeztünk. Helyesnek tartjuk a vele való foglalkozást, és felelősségget is válallunk azért, hogy egyre szélesebb körben megismerjék, elfogadják, és az emberek integrálják ismereteik közé, illetve életszemléletükbe, elsősorban azok, akiket közvetve vagy közvetlenül érint.
Ennek a személyiségi vonásnak van valami sajátos gravitációja, bevonz néhány olyan pszichés jelenséget, amik szakszerű megfogalmazás és segítség nélkül nem találnák meg helyüket, és tovább bolyonganának az emberi világban, mindenekelőtt a „furcsa”, az „ijesztő” jelzők terhét cipelve, illetve az „idegen” pecséttel a fonákjukon.
Általános bevezető
Vajon igaza van-e Eysenck-nek, aki az extroverzió-introverzió párost szó szerint szupervonásként emelte elméletébe (a „szuper” itt: „nagykategória”), akire a még mindig népszerű Myers–Briggs-típuselmélet is hivatkozik. Eszerint döntő fontosságú személyiségi vonásról van szó, ami valósággal felszólít a megismerésre, máskülönben úgy tart hatása alatt, hogy közhelyeken kívül semmi mást nem tudunk róla.
Vajon reálisan látja-e Susan Cain, aki a Csend (Quiet) c. könyvével a kétezertízes évek introvertált-forradalmát elindította az Egyesült Államokban, mondhatni szó szerint, 2015-ben ugyanis többedmagával megalapítja a Quiet Revolution nevű „missziós vállalkozást”, talán ennek is köszönhető, hogy arrafele már többször hallani azt, hogy „I’m introvert”, mint azt hogy „I’m hungry”, és nem mondanánk, hogy ez rossz irány, mert szomorú, hogy gyakoriságuk a világ sok részén még mindig fordított. Ok és mérték azért nem mindegy, de érthető. Kezdeményezésével mintegy megpróbálta az introvertált személyiséget a pincéből egy bizonyos értékskála legfelső szintjére emelni, amit mégiscsak gyanakodva figyelünk; illetve majdnem a legfelsőre, azt majd a HSP (Highly Sensitive Person – Magas érzékenységű személy) foglalja el, Elaine N. Aron (és részben Arthur Aron) úttörő kezdeményezése és munkássága nyomán (hangsúlyozzuk: ezen a skálán!). Elmélete, illetve az ebből kinőtt kutatási projekt eredményei szélesebb körben elismertek.
Szóval vannak eredmények, kutatások, következtetések, és maradtak még kérdések is, de örvendünk az emberiség nevében minden olyan szándéknak és megoldásnak, ami hozzájárul a világ finomhangolásához. Külön örvendünk annak, hogy az introveltáltakra jellemző vonások egyre ismertebbek a közvélemény számára.
Magyar nyelvben az introverzió írása egyértelmű, az extroverzióé viszont már nem. Latinból építkezve az „extra-” (kívüli, nem odaillő) előtag lenne a logikus, de a szakirodalomban nem így rögzült. Az extro-változat messze elterjedtebb, és mind a Magyar helyesírási szótárban(A magyar helyesírás szabályai, 12. kiadás), mind az Osiris-féle Helyesírásban ez szerepel egyedüli elfogadható alakként. Ezzel azonban a vita nem zárult le, vannak akik a latin eredetre hivatkozva, ragaszkodnak ahhoz, hogy a helyes alak az extravertált. Nemcsak magyar nyelvterületen maradt meg ez a kettős írásmód. Magát a fogalmat már mintegy háromszáz éve használták orvosok, tudósok, amikor Carl G. Jung átvette és bevezette a pszichológiai szakkifejezések közé. Kezdetben ő is az extra- változatot használta, de az intro- ellenpárjaként hamarosan extro-ra váltott (már 1918-ban).
- Hat emlékeztető
(Aki nem járatos a témában, annak javasolt, hogy lapozzon a Jegyek c. fejezethez)
A. Nem szabad eltúlozni
Első mindjárt az, hogy a téma, illetve a személyiségjegy jelentőségét és hatását nem szabadna eltúlozni, sem misztifikálni, netán valamiféle valóságon túli, talmi teóriát építeni köré, bár érdemes külön kezelni az extrém eseteket, de azok sem igényelnek semmilyen rendkívüli beavatkozást, csupán nagyobb figyelmet. Ilyen megjegyzésekke természetesen csak annyit érünk el, hogy az érintettek az elragadtatást, az áhítatot, a semmitmondást és a frusztrációt ugyanazokba a megismert, valamennyire kapcsolatos törzsszavakba konvertálják. A leírás során inkább a szélsőséges esetek állnak figyelmünk középpontjában, a megoldások, javaslatok során viszont már inkább egy szelídebb változatra tekintünk.
Kutatások, személyes beszámolók nyomán nem tagadható, hogy a személyiségi vonás az életnek bizonyos interakcióiban valóban kiemelt szerepet kap, a hatása olykor erőteljesnek mondható, továbbá meghatározza, enyhébb esetben befolyásolja többek között a pályaválasztási, illetve a párválasztási preferenciákat, illetve inkább magukat a kapcsolatokat. Hogy ez akkor sok vagy kevés, az bizony több más tényezőtől is függ, és hogy a befolyásolási arány konkrétan mennyit tesz ki egy érintett életében, azt nagymértékben meghatározza az illető extra (tehát a vonáson kívüli) életvitele és életkörülményei, neveltetése, rezilienciája, illetve hogy milyen szintű önismerettel rendelkezik, hogy mennyire elszánt és kitartó hiányzó készségei munkálásában, illetve miként birkózik saját karakterével, amit régen Isten által adott-nak neveztek, és minderre mi sem úgy gondolunk, mintha szociálisan légüres térben, az emlékezet évszakaitól és frontjaitól mentes környezetben lebegne.
Egyszerű kérdésekkel is lehet valamennyire lazítani szoros emberfogásán. Pl. Ki más lehetnék? Válhatnék-e más személlyé? Milyen potenciálok vannak még bennem? Hogyan tudom kezelni azt, ami kiiktathatatlan a természetemből? Mi lesz a létezéssel, hová tűnik a „lenni” az életből egy szende hajnalon? Hopsz, utóbbi nem ide való.
Hatása ugyanis nem abszolút, bölcs stratégiával befolyása és mellékhatásai mérsékelhetők, ami képernyőn könnyebb megoldásnak mutatkozik, mint amilyen a valóságban, hiszen azzal kellene javítani, amit éppen javítani kellene (ráadásul korlátozó hiedelmek, imposztor-szindróma, stb., stb.), mintegy azzal az oxigénnel kellene a tüdőnek gazdálkodni, ami most készül a falevelek finom hártyáin. Nem kell pánikba esni, de jó figyelembe venni azt, hogy hatását végképp eltüntetni, befolyását eredményesen kicselezni nem lehet, mindenestől negligálni pedig nem érdemes, illetve hiábavaló is ilyesmivel próbálkozni, csak nevetségessé válhat az ember, ahogy minden olyan vonás leértékelésekor, aminek feltűnő parancsikonja van az „én” hatáskörében.
Mindazonáltal óvatosak vagyunk, kölönösképpen amikor arra kér egy pszichés vonás, hogy adjuk meg magunkat neki, mert pl. a megalázás és a gyarmatosítás is így működik, hogy arról győzköd: az ellenállás felelőtlenség, minthogy értelmetlen és éppen ezért erkölcstelen is. Szóval nem könnyű eldönteni, hogy közvetett, vagy személyes érintettség esetén mennyire indokolt komolyan venni befolyását. Persze mindez csak egy külső megfigyelő számára dilemma, aki közvetlenül érintett, az előbb-utóbb megtanulja, hogy alkalomadtán nincs esélye vele szemben, legfeljebb enyhíteni lehet a hatását. Ez a felismerés már óriási önismereti munka eredménye, az illető már nem sodródik tanácstalanul, és legalább annyit tud, hogy bizonyos helyzetekben jobb, ha tudomásul veszi: időnként csak vendég a saját lényében.
Az alábbi elemzések, tapasztalatok, illetve a kísérletek által igazolt tudományos eredmények mondhatni visszafogottak, természetesen vannak rajongó, túlzó, követelőző megállapítások is. Említeni sem kell, hogy utóbbiak javarészt poppszichológiai, szakmaiatlan, szertelen feldolgozások, vagy utánérzések, vagy minek nevezzük. De az önelfogadás nem azt jelenti, hogy az ember igazol minden sz…got amit tesz, hanem beismeri és tudomásul veszi korlátait, igyekszik azokat kitolni, de nem erőszakosan, felelőtlenül, vagy képmutató módon. Reálisan látja tetteit, a kudarcait nem hárítja másokra, nehézségeit, amiket megél az élet egyes szituációiban, nem a körüményekre fogja. Végül bátran, de nem hivalkodva meggyászolja azt a személyt, akivé soha nem lehet, és azokat a vonásokat, amiket nem ismerhet meg, továbbá azokat a módokat, ahogy nem élhet, és ahogy nem lehet az emberek között, beleértve a legközelebbi szeretteit. Mert az introveltáltság ezt is jelenti.
B. Nem szabad alábecsülni
Hatását nem szabad alábecsülni, mert mint ismeretes, a tagadás tompa és roncsol, (elméleti) sötétben a tárgyak pereme éles. A kiváló tudós, Eysenck markáns megállapításából („szupervonás”) egyelőre csak annyit érdemes leszűrni, hogy rendkívül gazdag, eleven létező az ember. Ahogy Szophoklés híres montada szól az Antigonében: „A csodák sokfélék, és nincs csodálatosabb az embernél.” (A „deinos” [csoda, tbsz.: ta deina] azonban jelenthet ijesztőt is 🙁 , és nagyonis lehetséges, hogy az eredeti úgy értette.). Ebben a gazdagságban, és részben ennek köszönhetően, rengeteg korlát is van, márpedig nehéz szívvel mondunk le azokról, amik számunkra elérhetetlenek. Itt van mindjárt az, hogy gyógyító mondatot nehéz kimondani szociálisan felfele, ezért életünk jelentős részében inkább szeretnénk megértők, mint megértettek lenni, mégha a helyzet mást is kívánna. Mivel úgy tűnik, hogy az elfogadás iránya eléggé egyirányú, nem könnyű beletörődni egy introvertáltnak, hogy ő igazából és legfeljebb „akceptált” lehet, és ritkábban akceptáló. Hiába ontja a poppszichológia a könnyed, ellenétes tartalmakat, és hiába szeretnék a rajongók vagy az érintettek másként látni és láttatni, a hétköznapi élethelyzetekben az introvertáltakról rendszerint a következőt hallani: XY problémás, furcsa, különös eset.
Az érintett számára, attól függően, hogy a képzeletbeli introvertáltsági skála melyik részén foglal helyet, szóval számára ez nem játék, nem szórakozás. Igenis nagyon komolyan képes befolyásolni főként szociális életét, és nincs olyan, hogy „hagyd abba”, vagy hogy „szedd össze magad”, mert ez esetében nem így működik. Hangsúlyozzuk, hogy ez a mutató nem befolyásolja teljes érzelmi életét illetve akarati készségeit.
Ha egyáltalán érdekel valakit a másik ember, a psziché vonatkozó funkciójának a működése, a belső élet ültetési rendje, az emberi kapcsolatok sokszínűsége, illetve ha foglalkoztatja a társadalom finomhangolása, akkor mindenképpen érdemes figyelmet fordítania erre a témára. Más esetben viszont nem lehet az egyéni és a társasági élet zavarait elhárítani vagy kezelni. Nincs félelmetesebb látvány, mint egy elvadult angolkert, azaz egy szépen alakuló kapcsolat, amit banális félreértések miatt elhanyagolnak, és ezért tönkremegy. Amikor a kapcsolati élet, az emberi természet egy megtört, öntörvényű hellyé válik, és ugyan a káosznak mindennél nagyobb a szabadságfoka, de az eredmény mégis ijesztő és szomorú.
Egy introvertált számára a világ, a társadalom leképezése igencsak sajátos, számára emberek között lenni szigetszerű létezés, ahol állandóan ki van téve a nyílt vizek ostromának, illetve, tovább bontva a metaforát, ahol állandóan a kisodródás fenyegeti. Egyáltalán, a szociális interakciók számára érzelmileg nem feltöltő események, jóllehet igen magasra értékeltek, és ez az önmagában ellentmondásos helyzet máris nem felemelő magnificatot ígér.
Ráadásul sérelmeit és kudarcait sokáig őrli magában, ebből is következik, hogy megszólalásai gyakorta mint a szőrgyötrő simogatás. Értelenség veszi körül, hű statisztája a gyanakvás. Nehezen tud az aktuális időhöz kapcsolódni, mert ő a belső idejéhez jobban kötődik. Ütemet vesztett megszólalásai arról tanúskodnak, hogy a témát még dolgozza, miközben a társaság túllépet rajta. Vagy pl. nem elfelejti a szülinapot, hanem alkalmas belső időre vár, gyűjti az energiát a köszöntéshez, az ünnepléshez, a telefonhíváshoz, azaz egy külső, határidős eseményt saját szubjektív idejéhez rendel. Nem az eszét játsza, hanem az esze ezt játsza vele, és egyáltalán nem arról van szó, hogy tetszetős fogalmakba csomagolt gonoszkodás mindez.
Társaságban amúgy jól érzi magát, viszont éppen az ilyen helyzetekben szerzett élmények erősítik meg, hogy életének igazi forrása másutt van, és csak a boldog egyedüllétben képes abból meríteni, sérelmek kapaszkodó, élmények leszívó szálait magáról lefejteni, amit annyiszor kell megismételjen, ahányszor kimerészkedik a „szociális nyílt vizekre”. Ezen a téren maga a „hétköznapi” is inkább kötelesség, kihívás, semmint lehetőség számára. Természetesen érinti az általános fenyegetettség, amint azt ismerjük, hogy a vágyott jövő senkinek sincs megígérve.
Vannak élethelyzetek, amiket nem tud kezelni, de elkerülni sem, és ezek a legfrusztrálóbbak számára. Van úgy, hogy át kell mennie olyan viharon, ami mások számára gyerekjáték, szórakozás. Ha ilyesmibe belekeveredik, és nem lesz aki mély együttérzéssel támogassa, könnyen elveszíti biztonságérzetét, olyan érzés keríti hatalmába, hogy a vihar az ég peremén túl is folytatódik. Hogy a hatás, azaz az ítélet korlátok nélkül való, és a most illetve a jövő egy és ugyanaz. Nem vigasztaló, de érvényesül az ismert megállapítás: a hullámvasútra nem kapsz semmi utasítást, a folyamat erői a helyeden tartanak. És ha rajta vagy, azt tesz veled amit akar, ha tiltakozol, ha nem.
C. Felettébb ne egyszerűsítsük
Harmadik megjegyzés: ne egy kétdimenziós, mélység nélküli, fotós kifejezéssel élve: zoom-talan grafikát társítsunk egyetlen személyiségi vonáshoz se, hiszen az emberi psziché rendkívül összetett, ami ismert közhely, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Az „introvertált személy” egyáltalán nem azt kellene jelentse, hogy az illető személyiségi vonásai piros pont egy táblázaton, hogy felkenhetők két koordináta közé, vagy hogy egy kétdimenziós tér valamelyik pontján, mint rajzolt lepke, mozdulatlanul ott díszeleg, mindazonáltal mégiscsak meghatározná annak a módját, hogy valaki miként gondolkodik a világról, konkrétabban hogy miként éli meg annak eseményeit, miként bírkózik meg az általános és speciális kihívásokkal, sokak bosszúságára, kevesek ámulatára. Ez az elképzelés a sztereotipikus, leegyszerűsítő gondolkodás iskolapéldája. Ennyire egyetlen személyiségi vonás sem mélységnélküli, és ha valamit ezen a felületen elront, úgymond az egész élet el van rontva. A valós élet hatalmas archívumát egy szánalmas, elfuserált ábra nem helyettesítheti. Egy ilyen grafika-centrális elképzelés olyan, mint a kezelés íveit és a kézmeleget nélkülöző egykori használati tárgy a múzeumban. Az meg végképp elszomorító, hogy egyesek ezzel kapcsolatban is bináris rendszerben gondolkoznak, vagyis egy ilyen skálára kényszeríti saját vagy embertársa összes tulajdonságait.
A skálák és besorolások mindazonáltal segítségül vannak, eligazítanak a bonyolult emberi viszonyok között, és kezelhető formára egyszerűsítik a rendkívül összetett emberi pszichét, és teszik mindezt elfogadható hatékonysággal, annak ellenére, hogy értelmezési kényszerből születtek. A merev kategorizálást viszont mindenképpen el kell kerülnünk, ezért legalább néhány más tényező beiktatása, illetve több más szempont érvényesítése javasolt. Mindenképpen érdemes tisztázni az érintettség mértékét, ez esetben az úgynevezett introvertáltsági faktort, minthogy az introverzió nem egy pszichés skatulya, hanem egy folyamatskála, és hogy ezen kívül más vonások, ambíciók is vannak, nem beszélve a szociális környezet hatásairól, hogy milyen befolyások érték, miket bánt meg életében, keserédes tapasztalatai, stb. Mégha pontos adataink nincsenek is mindenikre, maga törekvés máris „leveszi a falról a lapos lélek grafikát”. Más kérdés, hogy miként lehet elkötelezett (szerető) segítség nélkül kitörni abból a gondolatból, aminek megjavításán éppen dolgozni kellene.
Másrészt az intro- illetve az extroverzió vonások határozottan ellenállálnak mindenféle minőségi vagy erkölcsi skálázásnak. Azt tapasztaljuk, hogy néha nem is olyan könnyű ilyen jellegű késztetéseknek ellenállni. Csak egy példát említünk. Introvertáltaknál gyakran előfordul, hogy életük nagy fordulói során relatíve passzívak maradnak, ami azért még egyáltalán nem sodródás, bár lehet, hogy az események mégiscsak úgy másznak rájuk, mint egy doromboló cica, és ez sokak szemében nevetséges vagy éppen szánalmas.
D. Nem mentség
Mivel nem patologikus eset, ezért nem is szolgálhat mentségül semmire, nem is ment fel egyetlen kötelesség alól, bár ezt a kijelentést mindenképpen még pontosítani kell, ideiglenes ökölszabályként fogadjuk el. Nyilvánvalóan azért többről van szó, minthogy egyesek kék szemmel születtek, mások felnőtt korukban háromliteres tüdőkapacitással rendelkeznek, megint mások introvertáltak. Mellesleg a „hétköznapi” jelző ez esetben sem elég, komolyabb az ügy, hogysem a természetes folyamatok (pl. oxigén nélkül nem élhet az ember), vagy egy esetleges testi jegy szintjén kezeljük, ahogy pl. Caesar halála sem azért különleges, mert életének delején hunyt el, az jóllehet tragédia, mégis természetes, és nem csupán az, hogy halála erőszakos volt, hanem főként halálának körülményei, hogy ahhoz Brutusnak is köze volt. Úgy közelítünk témánkhoz tehát, hogy az introvertált létezés egyszerre természetes, illetve rendkívüli, és amikor ezek között váltunk, nem az egyik ismeretlent cseréljük a másikra, hanem mint amikor éjszaka fejlápával közlekedünk: amerre éppen nézünk, az a terület lesz megvilágítva, nem pedig minden más irányba sötét települ.
Nem mentség tehát, és nem is lehet mentegetőzés témája, valamiféle nyafkaság, kényeskedés, és kizárt, hogy egy róla való beszélgetés, írás célja az ismert varánusz-mondat legyen: ilyen vagyok, és kész! Viszont segítség lehet az önismertben, illetve egy ihlető személy megismerésében, bár azt azért tudni kell, hogy valaki őszinte megismerésében csak akkor vagyunk érdekeltek, ha már valamilyen szinten elköteleződtünk mellette, tehát a „meg szeretném ismerni” mondat valójában kevesebbet jelenthet, mint amit alapesetben várunk tőle. Ehhez a művelethez amúgyis állandó társnak kell az empátia, tehát máris van egy komoly feltétele, de ha mégis úgy adódik, vagyis rendelkezésre áll, annak iránya további korlátozást, nehézséget tartalmaz. Ugyanis, mint már volt szó róla, felfele nehézkesen működik (főnök, gazdag, sikeres, befolyásos, szülő, tanár, stb. iránt), vízszintes hatékonysága (munkatárs, házastárs, testvér, szomszéd, stb.) is mérsékelt. Esély viszont van. Ezért is gondoltuk úgy, hogy belevágunk.
Szóval nem kérhet felmentést, de azért egy kicsit megcsavarodik a szívünk ettől a kemény, általánosító kijelentéstől, amihez végülis csak elvezetett empátiánk, tehát érintetlenek már nem vagyunk. Ezért a fentebb ököszabályként nevezett megállapításhoz néhány megjegyzést még hozzáfüzünk.
Igenis úgy szeretnénk nagy igazságot megélni, hogy az ne fájjon, de ez ritkán opció, a fájdalom ugyanis a felfedezés, a megismerés során általában mégiscsak rágörbül arcunkra. Mint amit első olvasatra is tartalmaz a kínos, de gyakran hallott igény: „legyen mindig őszinte, de soha ne sértsen meg.” Hagyja közvetlenségének DNS-ét, barátságának ujjlenyomatát minden érzésén, de ne befolyásoljon egyetlenegyet sem azok közül… Szóval értjük a nehézséget. Megfesteni a virágos mezőt, de nem kenhetjük össze a vásznat, hívhatjuk telefonon, de ne zavarjuk, legyen a tea ízletes, de tiszta, mint a víz, növeljük a kalibert, de csökkenjen a visszarugás mértéke. Sokáig folytathatjuk. Elvileg működik, de akárhogyis próbáljuk elkerülni, valamelyik valóság mindenképpen csorbát szenved. Mert pl. ha valakinek jól néz ki, attól még szoronghat.
Van tehát egy meghatározó személyiségi vonás, de tekintsük úgy, mintha semmilyen befolyással nem rendelkezne… Ez nem fog sikerülni. Van egy meghatározó, szenvedő vonása valakinek, és nem kérhet időnként felmentést, több figyelmet, átlagon felüli megértést… Ez még logikailag is képtelenség.
Próbáljon élni valahogy, ezzel a kényes, furcsa, kényelmetlen adottsággal, ezzel a torzó szociális készséggel, közben ne igényeljen különösebb figyelmet, de ne is járassa le magát, illetve ne is hozzon zavarba másokat. Ráadásul, mivel nem jár érzékletes patológikus tünetekkel, ezért problémája mondhatni társadalmi szinten láthatatlan. Ráadásul világunkban ha valami az elvártak, a bevett szokások szerint alakul, azt észre sem veszik, annál inkább érdeklődnek a szokatlan, a rendkívüli, a felkavaró iránt, és nem mindig jóhiszeműen. Főként nem úgy. Ezt igazolja a burjánzó pletyka és a hírműsorok tartalma is. Szóval ezért van az, hogy az introvertált kapja a „furcsa” jelzőt, aki természetesen úgy gondolja, hogy mások is olyannak látják, amilyennek ő önmagát, vagyis hogy azért vannak komoly értékei is, amik mintegy éppen személyiségi vonásából következnek… De a két látásmód között legtöbb esetben egy mély, sötét és fájdalmas szakadék van.
Gyakran társítják hozzá a nagyobb fokú sebezhetőséget, viszont, mint már említettük, ez nem egy abszolút, minden további készséget meghatározó alaptermészeti jegy, tehát csak abban az ellentétpárban értelmes ez a mondat is, hogy az introvertált kevesebb (ön)védelemmel rendelkezik a társadalmi sebződésekkel szemben, mint az extrovertált, de még ezt is érdemes óvatosan kezelni, bár a közzétett tapasztalatok, illetve a szakirodalom szerint is nyilvánvaló, hogy van igazságtartalma (ld. Catherine Caldwell-Harris és Ayse Ayçiçegi amerikai és török lakosság körében végzett kutatásainak vonatkozó következtetései). Akárhogyis, ez messze nem egy „áldozat-szerep”, vagyis nem az áfium az egyetlen lehetséges fegyvere a kihívásokkal szemben, önismerete pedig nem csupán sebbel és haraggal kezdődhet.
E. Nem minden
Mint minden emberi jellemvonást, ezt is kíséri megannyi félreértés, okuk, összetételük a teljes emocionális palettát lefedi. Vannak specifikusak, de ezzel egyáltalán nem kívánjuk azt sugallani, hogy ellenérzés, nézeteltérés csak ezzel a vonással kapcsolatban fordul elő.
Vannak tehát téves elképzelések, előítéletek, rossz leolvasások, álnok következtetések egyik oldalon, másrészt pedig vannak túlzó önértelmezések, ténytakaró álságos védekezések az érintett oldalán, és van koncentrált igyekezet, hogy önismereti vívódásait mentesítő tényezőkkel, zord körülményekkel spórolhassa meg, környezetének terhére és keserűségére. Egyáltalán nem rendkívüli, hogy mindkét oldalon találunk túlzásokat, de minket ezúttal a vele kapcsolatos félreértések foglalkoztatnak. Érdemes tehát néhány vele kapcsolatos véleményt, mítoszt, ellenérzést, félreértést megismerni, ahogy valaki az elefánttal kapcsolatban megfogalmazta: azért van olyan hosszú ormánya, hogy az az ormótlan állat ne kezdődjék olyan hirtelen. Tekintsük az introvertált világába való bevezetésnek a fenti és az alábbi sorokat, hogy barátkozzunk vele és az őt körülvevő légkörrel.
Itt van mindjárt az ismert megjegyzés: hogy a „saját fejében él”. Valóban szocializációs és önexplorációs módját igen könnyen össze lehet téveszteni az önzéssel, ill. annak testvéreivel, unokatestvéreivel. Lehetnek azok is mellette, de nem a tárgyalt személyiségjegy sajátosságaiból fakadnak, hanem más folyamatok performanszai. Erre a jelenségre még többször fogunk utalni, lesz olyan is, hogy részletesebben körüljárjuk. Mindenképpen kijelenthető, hogy létezése nem tagadható, és az is, hogy ez nem szolgálja környezetének pszichés komfortját.
Mivel az introvertáltak minden társas interakciót túlgondolnak, ezek a folyamataik eltúlzottak, ezzel együtt a társas kapcsolatoktól való visszavonulásra való hajlam is fennál, ezért ez sok embertársuk szemében bumfordi, tudatosan elzárkózó, mogorva magatartásnak tűnik, ezért lehet mindmáig az introverzió a szociális félreértések egyik közismert példája. Továbbá hogy félénk, szégyellős, magánakvaló, barátságtalan, mogorva alakok, stb., de ezekről később részletesebben szólunk. Annyit elárulhatunk, hogy ezek nem véletlenül bukkannak fel minduntalan az introvertált személyiségjegy környékén, és bár egyiket sem lehet kizárólag hozzá társítani, jelentős részük az introvertált személy bizonyos élethelyzeteiben igenis fenyeget, olyan értelemben, hogy adott körülményei között előfordulása lehet akár szignifikáns is.
Mivel magát az introvertáltságot az érintett nem tudja kinőni, kénytelen komoly önismeretre szert tenni, hogy ezeket a helyzeteket mindenekelőtt elkerülje, adott esetben kezelje, illetve hogy amennyire csak lehet, vonatkozó készségeit fejlessze. Így lehet egy adott hátrányból előny. Igazolt, de ezzel titkot nem árulunk el, hogy az introvertáltak nem bölcsebbek, nem okosabbak, nem népszerűbbek más embertársaikhoz képest, de önismeretük általában gazdagabb. Az „általában” viszont majdnem semmit nem mond, az egyénről pedig szó szerint semmit, akárcsak a „madarak röptének átlagsebessége”, és lehet számolgatni az emutól a vándorsólyomig az átlagot.
Sokan, még szakemberek is, a magas érzékenységű személlyel keverik, olyan értelemben, mintha egy utcában laknának, csak a házszám különbözik. A magas érzékenységre (HSP – Highly Sensitive Person) viszont egy másik skála vonatkozik, Elaine N. Aron (és Arthur Aron) kutatásai nyomán. Egyes tanulmányok szerint az introvertáltak mintegy 70%-a rendelkezik HSP tulajdonságokkal. Dehát mit tudunk mi összevetni és igazolni világunkban, ahol a legősibb régészeti romok például azok, amik egészen eltűntek, és ahol csak a sötétségnek nincs árnyéka.
F. Kapcsolatos szlogenekről
Sokféle érdekes, introverziót, introvertáltakat érintő megjegyzéssel, mondással, figyelmeztetéssel találkozunk alább is, de a net révén immár hasonlók bárhol felbukkanhatnak, az önsajnálat rózsaszín könnyeivel lehet öntözgetni őket, ha személyesen érintetnek érezzük magunkat, ha pedig úgymond kívülállóak vagyunk, akkor azon lehet bosszanodni, hogy ezek a mimózák megint előre akarják tolni magukat :).
Egyes szlogenek csupán a poén rangját, mások ennél komolyabb státust követelnek maguknak. Ne tévesszenek meg ezek, ne is zavarjanak össze, és kezeljük a helyükön valamennyit, mint az ismert óhajt: nem szeretném, hogy elmenj, csak nem akarom, hogy maradj. Látszólag egyensúly van a két igény között, logikailag legalábbis, de van valakiben kétség, hogy mi lenne a korrekt reakció?
A hasonló célzatú kijelentések lefele vagy felfele túlzóak, izgalmasan felépítve, néha költői képekkel, máskor szigorúbb formában, végletekig sarkítva fogalmaznak, éppen azért, hogy magát a gondolatot eljuttassák az olvasókhoz, hallgatókhoz. Tehát nem szentenciák ezek, bár sokuk szakember tollából származik, éppen ezért ne is engedjük el könnyelműen őket, annál is inkább, mert a bonyolult, elvont, idegen szavakkal tűzdelt pszichológiai okfejtéseket nehezebb megjegyezni, viszont egy jól eltalált, szellemes megjegyzés is segíthet valamelyest eligazodni a szóbanforgó témában. A cél természetesen minden esetben ugyanaz: segíteni egymást az önismeretben, a kapcsolatok ápolásában, hogy jobb legyen a közérzete az embereknek, és megértőbb legyen a világ, amiben élünk, ahol néha egymásnak fivérei, máskor cinkosai, de legtöbb esetben vívódó társai vagyunk.
A postás reggel elindul megrakott táskájával, ami a szolgálati út végére, ideális esetben, teljesen kiürül, terhe a boldogság vagy a bosszúság ráncaiba rendeződik, esetleg vágyak és álmok felhőibe száll, ő maga azonban könnyen és elégedetten zárja le a munkanapot, hogy feladatát teljesítette. Az emberi élet ennek fordítottjaként működik, mások által „feladott” küldeményeket, üzeneteket, szavakat és érzéseket gyűjtünk az életút során, mindenfélét, mondhatni válogatás nélkül, és nyilvánvalóan a „gyűjtés” fogalma nem fedi le maradéktalanul a hatások beszerzésének módját. Lényeg, hogy ezek tartalma apránként belekeveredik gondolkodásunkba, életvitelünkbe, érzéseinkbe, amin nem csodálkozunk, sőt, mondhatni ezt természetesnek is vesszük.
Ezek után jogos és természetes elvárás lenne, hogy a témát a saját személyiségünk jegyei és a ránk gyakorolt befolyások keveredésének mikéntjével, hatásuk erővonalainak tárgyalásával folytatjuk az elmélkedést, ámde itt érdekes fordulat következik. Gyanúnk ugyanis az, amit tapasztalatainkból szürtünk le, hogy meglepő módon a végső szentenciát életünk egyfajta minőségéről nem annyira a tartalmi kérdések adják, hanem valami külsődleges. Kicsit kemény, éppen ezért újra fogalmazzuk: az állítás az tehát, hogy életünk (tehát nemcsak személyiségünk) lényegét külsődlegesnek mondott tényezők határozzák meg, és nem annyira valamiféle belső minőség. Ez pedig nem más, mint az a meggyőződés, márha ilyen felismerés megadatik, hogy minden tartalom, ami bekerült batyunkba, végülis hordozható volt, terhük mintha éppen alkatunkra lett volna méretezve. Az elhordozhatóságnak, a ránkszabott mértéknek ez a tudatosulása sokkal megrázóbb minden minőségre vonatkozó felismerésnél. Hogy tehát sem az öröm, sem a fájdalom nem lóg le az életünk peremén, és hogy az eseményeket, történéseket szabadságunkban áll üzenetekként, vagy éppen büntetésekként kezelni, attól függően hogyan tanultuk meg az életet. Azért nem a minőség a nagy reveláció, mert amit megéltünk, és ahogy megéltük, azok voltunk mi, ezzel kapcsolatban semmiféle korrekcióval, ennélfogva minősítéssel sem élhetünk. Annál inkább a mértékek felimerését illetően, hogy Valaki elkészített, erőt adott, elegendőt, és végülis a külső-belső dizájn szépen stimmelt, a kettő alapvetően harmonizált, és valamennyi mérték, annak elfogadása és hordozása pont azt a személyt adta ki, akik voltunk, akit meg kellett éljünk.
Néhány introverzióhoz kapcsolódó, ismert megjegyzés
Ezek után, mintegy bevezetésképpen, bemásolunk néhány introverzióhoz kapcsolódó megjegyzést, mondhatni ömlesztve. Máris szólunk: óvatosan velük! Igyekezzünk valamennyit helyén kezelni.
Tudvalevő, hogy saját tapasztalatainkat elméletek befolyásolják, az elméleteket viszont az előítéletek nyomorgatják, amiket paradox módon értékeknek is szoktunk neveni, ezeknek pedig legerősebb funkciójuk nem más, mint a kialkudott életmódunkat vigyázni, akárhogyis másként gondoljuk. Egy elmélet elfogadottsága diktálja a valóságunk struktúráját, de talán csak annyit befolyásol, hogy miként reagálunk az elkövetett hibákra, persze ez azért eléggé meghatározó. Nem kell maradéktalanul nyomába menni, de befolyása kétségtelen, nem extra mértékű, mégis nélkülözhetetlen, mondjuk amennyit egy petróleumlámpa fénye jelent egy koromsötét alagsori helyiségben.
Érdekes és érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy vajon a megértésnek milyen szintjén léteznénk hasonló megállapítások nélkül, amikből akár több ezret is már megismertünk eddigi életünk során. Úgy vagyunk saját életünket és megértésünket tekintve, mint szeretett személlyel, kivel kapcsolatban rettenetesen furdal a kíváncsiság, hogy milyen lehetett, mielőtt szeretetünk átformálta volna, de talán erre választ sosem kapunk. Ha elolvassuk írásunkban szereplő összes vonatkozó idézetet, értelmet nyer az aggodalom és az intés, de néha a szél ezektől fúj visszafele, a tartalom irányába.
„Egy introvertáltnak azt mondani, hogy menjen el egy buliba, olyan, mintha egy szentnek azt mondanád, hogy látogasson el a pokolba.” Criss Jami
„Ne úgy gondolj az introvertáltságra, mint amit mindenképpen ki kell kezelni.” Susan Cain
„Az introvertáltak nem úgy tekintenek az életre, mint egy nagy koktélpartira. Megelégszenek néhány tartalmas kapcsolattal. Tulajdonképpen két világban élnek: az emberek világát látogatják, de az igazi otthonuk mégiscsak az egyedüllét és a saját belső világuk.” Jenn Granneman
„Aligha ír valaki valami szépet az introvertáltakról. Az extrovertáltak uralkodnak. Minden róluk szól, ők a mai társadalom ideáljai. Mindig is arra tanítottak bennünket, hogy szégyelnünk kell, ha nem vagyunk eléggé ‘kifelé fordulók’. Ezért is elég furcsa, ha belegondolunk, hogy húszból körülbelül tizenkilenc író introvertált. ” Ursula K. LeGuin
„Sok introvertált ember nem érzi azt, hogy eleget tud egy témáról, amíg nem tud szinte mindent.” Marti Olsen Laney
„Finnország híresen introvertált nemzet (óvatosan a nemzetkarakterológiával, de ez csak egy vicc!). Honnan tudod, hogy egy finn kedvel téged? Hogy a te cipődet bámulja, nem a sajátját.”
„Egy introvertált folyamatosan arra vágyik, hogy bárcsak kissé szociálisabb tudna lenni, enyhébb kapcsolódási nehézségekkel, amire viszont egyetlen introvertált sem vágyik, hogy (undok :))) extrovertált legyen. Na jó, időnként, átmenetileg, utólag könnyen gyógyítható módon.” Zumar Timy
„Melyik lenne az elfogadhatóbb: Vigyázz, mert intro vagyok! Vagy pedig: vigyázz rám, mert intro vagyok?”
„Tehát legközelebb, amikor egy társaságban valaki belép szemlélődési teredbe, és azt mondja, hogy érezd jól magad, légy vidám és felszabadult (minthogy véleménye szerint nem vagy az), mondd, hogy éppen ‘az élettapasztalat megrendítő nagyságával’ vagy elfoglalva. Fogadjunk, hogy ezután nem kis időt eltölthetsz úgy, hogy bárki is zavarna.” Laurie Helgoe
Introverzió, introvertált jegyek
- szociális aktivitás hatása
- váratlan dolgok
- szociális integráció
- környezeti zaj, szociális multitasking
- szóló utazó
- telefon vs. üzenetek
- small talk/csevegés
- kapcsolati
- nyilvános megszólalások