A Legyek Ura

2. rész

A gonosz belül van

Ez a könyv egyik legfontosabb tétele. A sarkított véleményhez minden kétséget kizáróan hozzájárult R. M. Ballantyne 1858-as (tkp. 1857, csak előredatált) ifjúsági klasszikusa, A korallsziget (The Coral Island). Pontosabban Goldingnak az a szándéka, hogy Ballantyne optimista történetének erkölcsi képletét szinte teljesen visszájára fordítsa, miközben még a szereplők nevét is megőrzi, legalábbis néhányat közülük. Nincs pontos információnk arról, hogy miért éppen ezt a népszerű romantikus írást választotta regényének ellentpontjául, de minden jel szerint nem azért, mert véletlenül ez került a tintatartója mellé.

Elménk folyamatosan modelleket épít és kreatív jóslatokat készít a környezetében zajló események kimeneteléről, de ennek nyomán nem várható egy „nyugvó”, objektív kép kialakulása, ami következetesen őrzi karakterét minden deformáló hatás ellenére, viszont mindenképpen létrejön egy szerkezet, amiben komfortosnak érzi magát, és lényegtelen, hogy az egész valós vagy álságos elemekből áll. Egy kialakult világképhez pedig mintákat és analógiákat gyárt, ha pedig nem talál helyes összefüggéseket, akkor igen hatékonyan elképzeli azokat, csakhogy érzékelését és döntéseit korrektnek, körülményeit biztonságosnak élhesse meg, teljesen lényegtelen, hogy enyhe illuzórikus rásegítéssel. Golding számára, mindazok után, amiket megélt, (katonai szolgálat, háború, fiúiskola), egyre disszonánsabbnak tűnhetett az a hamis, ráadásul pimasz és indokolatlanul optimista vélemény, amely az említett regény alaphangját adja, amit nemcsak 1858-ban, de szinte egyévszázaddal később is csak nagyon kevesen mertek, tudtak megkérdőjelezni.

Ballantyne-nál három brit fiú hajótörést szenved a Csendes-óceánon, kreatívan berendezkednek, mintha mindig is azt gyakorolták volna, majd inkább furfangjukkal, mint testi erejükkel, legyőzik a kalózokat, illetve a korabeli nyelven „vadaknak” nevezett bennszülötteket, sőt közreműködnek a szigetlakók keresztény hitre térítésében. Ami nyilván azt jelentette a szerző számára, hogy elindultak a civilizáció útján, amely sima, és a jövő csak azon érhető el, az lenne a társadalmi rend és az egyéni boldogság egyetlen hardvere, az ördögi káosz ellenszere. A regény alaphangja tehát az, hogy a gonosz mindig kívülről érkezik, és hogy a brit fiúk a kereszténység, a rend és a civilizáció képviselői. Golding Ralph és Jack nevét is Ballantyne regényéből kölcsönzi, miközben Peterkin alakját, szerepét jelentősen átalakítva, Simonra vetíti (ld. a bibliai példát: Peter – Simon, egyesek szerint Peterkin = Piggy), de a mű erkölcsi képletet megfordítja: a fenyegetés nem csupán kívülről jön, a gonosz az emberben is jelen van. Ezzel pedig az elveknek arra a területére jutottunk, amik a legmélyebb meggyőződéseinkből fakadnak, jóllehet ma már ezt a fajta stílust kikérnénk magunknak, de a jelenség továbbra is meghatározza nézeteinket a világról, közéletről, de hatással van emberi kapcsolatainkra is. Ugyanis ha a gonosz javarészt kívülről jön, akkor a rendszereinket és intézményeinket kell ennek megfelelően megszerveznünk, ha kell erőnek erejével is, hogy azok hatékonyan kezeljék a felmerülő agresszivitást, hübriszt, ha pedig belülről érkezik, akkor jöhet az elméleti oktatás, az önvizsgálat, illetve a külső ellenőrzés (kényszer), karhatalom vagy ítélkezés formájában.

Ehhez járul a kor szellemi horizontja, amint arról már szóltunk, és ismeretesek a második világháború és a holokauszt megrázó tapasztalatát követő kiábrándult vélemények vezető értelmiségiek részéről. Golding később provokatívan úgy fogalmazott: az ember úgy termeli a gonoszt, ahogyan a méh a mézet. Ez persze még nem egy komplex emberkép, a metafora is különböző értelmezéseket kínál, de nem állította, hogy minden ember velejéig romlott, hanem azt, hogy a civilizáció ugyan felfüggeszti, eltakarja, visszaszorítja az emberben meglevő romboló erőket, de teljesen nem törli el.

Freud életművének késői szakaszában néhány gondolatban kitért az emberi agresszió és destruktivitás problémájára, és aggódva tekintett az emberiség jövendőjére (emlékeztetőül a pusztító ösztönről szóló szövegek a Rossz közérzet a kultúrában,1930, és az Einsteinnek írt Miért a háború? levél, 1932); elméletében a halálösztön fogalmával próbálta megragadni az önmagunk és mások ellen forduló romboló késztetéseket. Vagy az embert inkább két ellentétes erő feszültségében kell elképzelnünk: a pusztítás és az alkotás, a szétszakítás és az összekapcsolás vágyában? Talán már maga a kérdésfeltevés is leegyszerűsítő. Az ember nem tiszta ösztönök mechanikus csatatere, viselkedését örökölt személyiségi vonásai, kapcsolatai, kultúrája, a helyzet és azok a társadalmi normák alakítják, amelyek rendelkezésére állnak, amelyek hatása alá kerül.

Megfigyelhető a regényben, hogy a szigeten berendezkedő gyermekek szinte az első pillanattól kezdve keresik egymás társaságát, azaz az író állást foglal az ember alapvetően társas természete mellett. Megpróbálnak szerveződni, részben az általuk ismert felnőtt világ intézményeit és hierarchiáit utánozva. Ennek során jönnek elő azok a kérdések, amiket az intézmények, a társadalmi normák eddig elfedtek, de a rendkívüli helyzet kitakart. Golding a hatalom, az erőszak, a rend és a morális felelősség kérdéseit boncolgatja a történetek által, és arra készteti az olvasót, hogy szembenézzen az emberi természet árnyoldalával is, miközben úgy tűnik, hogy a fiúk minitársadalmában, vagy éppen az környezetünkben minden rendben: demokratikus, biztonságosnak látszó rend épül. A regény ereje nem abban áll, hogy tudományos választ ad arra az elméleti, elvont kérdésre, hogy milyen „valójában” az ember, hanem abban, hogy megkerülhetetlen formában teszi fel ezt a kérdést, személyesen, minden olvasójának. Emiatt a regény olykor felkavaró, máskor nehéz, nyugtalanító eseményekkel szembesít, és nem ezek lesznek az időtálló emlékek, miután becsukjuk a könyvet, hanem az olvasás közben feltett kérdéseink, az a belső tusakodás, amely arra késztet, hogy egyáltalán foglalkozzunk a felvetett kérdéssel, és még szorosabban öleljük azokat, akiket szeretünk.

Teológiai olvasat

A regény könnyen olvasható a bűnbeesés történetének modern változataként. Talán pontosabbak lennénk, ha inkább a bűnbeesés következményeit látnánk az elfajuló konfliktusban, a hatalomvágyban („Olyanok lesztek, mint az Isten.”), a pusztító indulatokban. A sziget kezdetben az Édenre emlékeztet, viszont észrevétlenül ott settenkedik a kísértő, és azt nem a disznófej jelképezi, mint sokan gondolják, hanem a félelem erejének és a pillanat élvezetének hatalma, amikkel manipulálni lehet életeket és döntéseket. Hogy ezt valaki képes ösztönösen felismerni, – ez az ami a legmélyebben megrendítheti az olvasót. Simon megváltói vonásokkal felruházott alak, akit végül saját közössége öl meg. Éppen akkor, amiko az irracionális alak – amitől rettegtek – „testté lesz”.

Golding – aki racionalista, egyházellenes szellemben nevelkedett, majd ettől elfordult, és eljutott egyfajta nem dogmatikus vallásosságig, – az eredendő bűn tanát világi nyelven fogalmazza újra, jóllehet egész közvetlenül használja a „bibliai forgatókönyvet” az emberi romlottság tényének és okának értelmezésében. Egyértelmű, hogy az eredendő bűn gondolata végigköveti az egész írást, esményről eseményre, döntésről döntésre, de nem keresi a teológiai magyarázatot, hanem tényként állítja, és egy figyelmeztetéssel látja el: vigyázzatok, a civilizációs máz alatt ott lappang a romlott természet, készen arra, hogy a jólneveltség, a társadalmi konvenciók burkán áttörve, uralkodóvá váljon az akarat fölött. Nem teológiai traktátust ír, és a vallási képeket és tanítást világi és antropológiai tapasztalattal elegyíti, miközben a szentencia a keresztény tanítás fő áramlatának véleményét visszhangozza, csak gyakorlatias megfogalmazásban. Nem azt mondja, hogy az Istennel való bizalom helyére a gyanakvás került, hanem azt, hogy többek között az emberi kapcsolatainak szerkezete végzetesen megsérült. A „Legyek Ura” név bibliai eredetű, és a regényben a külső démon az ember saját félelmeinek, vágyainak és erőszakának jelképévé válik.

„Én úgy hallgattam mindig, mint mesét/ a bűnről szóló tanitást…/ Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség/ barlangja szivem.”

A sziget, mint az éden jelképe: gyümölcs, meleg víz, színek (a rózsaszín meglepően gyakran szerepel) és bőség. A végére füstölgő pusztaság, az összefogásra, józanságra intő helyzet ellenére a közösség hagymázas állapotban, tisztázatlan halálos esetek, gyilkosság, rejtélyek és közömbösség. A regény ebből a szempontból a bűnbeesés történetét alternatív módon meséli el: az ember nem kiűzetik a paradicsomból, hanem maga teremt élhetetlen környezetet benne.

Politikai olvasat

A demokrácia (kagyló, gyűlés, szavazás, felszólalási jog) illetve a tekintélyuralom (törzs, rítus, félelem, vezérkultusz) — folyamatosan verseng egymással. A történet olvasható a demokratikus legitimáció lassú eróziójaként is, egyfajta demokratikus regresszió, ami a XX. század harmincas éveiben látványos erősödő nacionalista irányzatok térnyerésre is utalhat. A törvény elveszíti tekintélyét; az ellenfélből ellenség lesz; az érvelés helyét átveszi a fenyegetés; az ész képviselőjét elhallgattatják; aztán fellép Roger, aki a rendszer által felszabadított szélsőséges erőszak végrehajtójává válik.

Demokratikus logika	Tekintélyuralmi logika
A hatalom forrása a politikai közösség, és rendszeresen megmérettetik	A politikai hatalom egy vezető, szűk elit vagy intézmény kezében koncentrálódik
Valódi politikai verseny és többpártrendszer	A verseny korlátozható vagy ellenőrizhető
Szabadabb sajtó és nyilvános politikai vita	A nyilvánosság és a média szorosabb politikai ellenőrzés alá kerülhet
A kormány leválthatósága	A hatalomváltás nehezített vagy nem valós a verseny
Függetlenebb bíróságok és intézményi ellensúlyok	A végrehajtó hatalom intézményi korlátai gyengébbek
Az ellenzék legitim része a politikai rendszernek	Az ellenzéket gyakran veszélyforrásként vagy rendbontó erőként kezelik

Az International IDEA, a demokrácia állapotát világszerte vizsgáló kormányközi intézet a demokratikus berendezkedést nem pusztán a választások meglétével azonosítja. Elemzéseiben a politikai képviselet, az alapvető jogok érvényesülése, a jogállamiság és az állampolgári részvétel együttes állapotát vizsgálja. Nem elég az hogy a fiúk többsége immár Jack mellett ál, és támogatja törekvéseiben. A demokrácia nem egyszeri választási aktus, hanem intézmények, jogok és politikai gyakorlatok egymást fenntartó rendszere. Paradoxonnak, jelnek és erősségnek is lehet tekinteni, hogy teret enged saját bírálatának is. Megengedi, hogy polgárai kétségbe vonják intézményeit, vezetőit, sőt magát a demokratikus rendszert is. A tekintélyuralom egyik jellegzetes határpontja ezzel szemben éppen ott mutatkozik meg, ahol a politikai vezetés már nem pusztán ellenfelének tekinti a vele szemben megfogalmazott véleményt, hanem rendbontásnak, és erre hivatkozva kezdi üldözni. Ahogy a klán tagjai gyilkos indulattal vadásznak a hatalom utolsó ellenzékére, Ralphra.

Posztkoloniális olvasat

A könyv a brit civilizatórikus küldetéstudat kritikájaként, sőt dekonstrukciójaként is olvasható. Éppen azok a brit fiúk, akik a birodalom civilizációs felsőbbrendűségének szellemi környezetéből érkeztek, olyan magatartást tanusítanak, amit a gyarmati retorika „vademberként” írt le. A regény 1954-es megjelenése egybeesik a brit birodalmi önkép gyors eróziójának korszakával. Ebből nem következik, hogy Golding regényét közvetlenül a dekolonizáció allegóriájának szánta, de a történelmi összefüggés termékennyé teszi ezt az olvasatot.

A második világháború gazdaságilag meggyengítette Nagy-Britanniát, miközben Ázsiában és Afrikában megerősödtek a függetlenségi mozgalmak. India 1947-es elvesztése döntő fordulópontot jelentett, amelyet gyors ázsiai és afrikai dekolonizáció követett. A birodalom azonban nem hirtelen omlott össze, hanem fokozatosan, és alkotmányos átalakulással. Ami ennél lényegesebb, hogy egyre többen vonják kézségbe a hivatalos véleményt a gyarmati uralom suükségességéről, és hogy a gyarmatokon valóban az történik, ami a tankönyvekben szerepel, vagy amit a közbeszéd kritikátlanul képvisel. A Brit Birodalom emlékét, ha nem szeretnénk moralizálni, akkor azt mondhatjuk, hogy a Commonwealth és néhány tengerentúli terület őrzi.

Pszichológiai olvasat

Gyakran vetik össze a főszereplőket Freud hármas tagozódású és funkciójú személyiségi modelljével, miszerint Jack az ösztön-én (id), Ralph az én (ego), Piggy pedig a felettes én (superego) lenne. Bár abban a korban még nagyon erős volt Freund elméleti hatása, ennélfogva csábító a szépirodalmi alkalmazás, de Goldignál nem érződik, hogy szeretne haladni a fősodorral, egyébként is túlságosan mechanikusnak tűnne. Termékenyebb lehet a csoportnormák, a társas identitás, a bűnbakképzés, a félelem, a konformitás és a deindividuáció felől olvasni, illetve abból kiindulni, ami minden esemény mögött érezhető, és amit ezúttal egy szimpla kérdés formájában fogalmazunk meg: honnan az emberi érzéketlenség?

Gonding díjazott írását a szociálpszichológia nem mellőzheti. Állításai természetesen nem tényként kezelhetők, mégcsak illusztrációként sem, ez esetben ugyanis elkerülhetetlen a túlzott leegyszerűsítés, a hangsúlyból (retorikai célból) és a szövegösszefüggés sajátosságából eredő torzítás. De nem a kérdésfeltevései az igazán értékesek ebből a szempontból, hanem amire ő maga reflektál ezzel az alkotással: a nagy kataklizmák olyan hősi vonásokat is feltárnak az emberban, amikől korábban nem is tudott, ugyanokkor olyan romboló erőkre is rámutatnak, amikről soha nem szabad megfeledkezni, akármennyire is bízunk abban a társadalmi, kulturális és technikai összhatásban, amit civilizációnak nevezünk.

A Legyek Ura nem esetleírás tehát, mégis érdemes a regényhez a szociálpszichológia szótárával közelíteni — nem azért, hogy „igazoljuk” Goldingot, hanem hogy pontosabban lássuk, mit állít. Egy allegória állításainak igazságtartalma addig részben rejtve marad, amíg ne fordítjuk le ellenőrizhetőbb nyelvre, vagy nem próbáljuk meg kipróbálni a gyakorlatban. Ha ezt megtesszük, kiderülhet, hogy a regény bizonyos pontokon meglepően érzékenyen tapint rá a társas mechanizmusok gyengéire, másutt viszont erősen leegyszerűsíti azokat az erőket, amik egy társadalmat működtetnek, vagy a személyközi kapcsolatokban felmerülnek. De talán éppen a tévedései a legérdekesebbek. Ez a fejezet ezért nem azt kérdezi, hogy „igaza volt-e Goldingnak”. Inkább azt: milyen emberképet épít bele a cselekménybe, és hogy mit tudott meg erről az emberképről a kísérleti pszichológia és a társaslélektani kutatás az eltelt évtizedek során.

A kagyló: a norma születése és törékenysége

A kagylókürt a regény első társadalmi intézményének a jelképe, és nagy a kísértésünk mindezt összevetni John Rawls aktorainak tanácskozásával. Persze mindez anakronisztikus lenne az idézett mű megjelenésének idejét tekintve, ami nem jelenti azt, hogy két nagyszerű elme, szinte ugyanabból a forrásból táplálkozva (háborús élmények), ne jutottak volna nagyon hasonló következtetésre. Egyiküknek a szépirodalom, másikuknak a filozófia volt a kifejezőeszköze. A kagyló működése egyébként bizonyos értelemben emlékeztet arra is, amit Muzafer Sherif 1930-as évekbeli, autokinetikus hatással végzett vizsgálatai mutattak: bizonytalan helyzetekben az emberek közösen normákat alakítanak ki, amelyek később önálló kötelező erőre tehetnek szert. Ezt a játékelmélet fogalmazza meg, ami a matematika, közgazdaságtan és társadalomtudományok közös területe, és arra keresi a válszt, hogy mi az optimális megoldás, hogyan kellene döntsenek egymással kapcsolatban álló szereplők olyan helyzetekben, ahol egyikük eredménye a többiek döntéseitől is függ, pl. üzleti verseny, politikai alku, háborús stratégia, tárgyalás vagy egyszerű hétköznapi együttműködés. Klasszikus példa erre Anatol Rapoport fogolydilemmaként ismert játékelméleti, konfliktuskutatásban alkalmazott modellje.

Sherif sötét szobában egy mozdulatlan fénypontot mutatott a résztvevőknek. Az autokinetikus illúzió következtében a fény mozogni látszott. Azok, akik egymagukban becsülték meg a mozgás irányát, teljesen heterogén válaszokat adtak, nem rajzolódott ki egységes vélemény, viszont a csoportos résztvevők fokozatosan közös normához közelítették saját véleményüket, amely aztán könnyen egyéni normává is vált. „Valahol sokan vannak, affele gravitálunk.” 🙄

Ralph és Piggy kagylót talál a lagúnában; Ralph belefúj, a hangra összegyűlnek a szétszóródott fiúk. Szavazással Ralphot választják vezetőnek, Jack pedig a kórus irányítását — majd később a vadászok vezetését — kapja. Három cél rajzolódik ki: túlélni, valamilyen rendet teremteni, és jelzőtüzet fenntartani, hogy egy arra járó hajó megláthassa őket. A tüzet Piggy szemüvegével gyújtják meg. A gyűléseken csak az beszélhet, akinél a kagyló van. Adott körülmények között az elérhető legtöbb, mondhatni, a Sziget Alkotmánya, az átmeneti állapotra, amíg jönnek és megmentik őket.

Golding a társadalmi mechanizmusnak törékenységét is megmutatja: a kagyló önmagában semmit nem ér, hatalmát az adja, hogy a fiúk közösen úgy döntenek és úgy viselkednek, mintha tényleges hatalma volna — és ezt a közös „minthát” mindenki komolyan veszi. Amikor Jack kijelenti, hogy a kagyló törvénye a sziget bizonyos részén már nem érvényes, attól kezdve érezni lehet, hogy a szakadás, a szembeszegülés csak idő kérdése. Egyelőre a kagyló fizikai tulajdonsága nem változik meg, de a mögötte álló közmegegyezés kezdi erejét és jelentőségét veszíteni.

Érdemes egy rövid kitekintést tenni Derrida egyik eszmefutatására. Eredetileg előadásként hangzott el, később fogalmazta meg az idézet alján feltüntetett tanulmányban.

A francia force de loi és a német Gesetzeskraft hivatalos jogi fordulat: annyit jelent, hogy valami „törvényerővel bír”, az angol jogi nyelv viszont nem azt mondja, hogy „alkalmazni a törvényt”, hanem azt, hogy to enforce the law — érvényt szerezni, kikényszeríteni. A francia appliquer la loi ezt elfedi, az angol enforceability kimondja. Nem külső hozzátételről van szó: a jog fogalmában benne van, hogy érvényt lehet neki szerezni. Egy törvény, amely nem kényszeríthető ki, nem „kevésbé jó” törvény — hanem nem törvény.

Derrida tétele egyszerűen kimondja: nincs jog erő nélkül. Ez nem szociológiai megjegyzés arról, hogy a jogot rendőrség támogatja, hanem fogalmi állítás: az érvényesíthetőség nem a jog következménye, hanem a feltétele. Egy norma, amelyhez semmilyen következmény nem kötődik, lehet eszme, javaslat vagy óhajtás — jog nem.

Ebből azonban nem az következik, hogy a jog azonos az erőszakkal. Derrida gondosan különbséget tesz: az erő (force) nem önmagában rossz, és a jognak szüksége van rá ahhoz, hogy jog legyen. A kérdés nem az, hogyan lehet a jogot erőmentessé tenni — nem lehet —, hanem az, hogyan viszonyul a jogban működő erő ahhoz, amiért a jog létezik.

Itt áll a gondolatmenet magva. Amikor egy jogrend létrejön — egy alkotmány, egy állam, egy nemzetközi rend —, az alapító aktus nem hivatkozhat arra a jogra, amelyet éppen megteremt. Egy másik, magasabb jogrendre sem hivatkozhat, mert vagy nincs ilyen, vagy éppen azzal szemben alapít. Derrida ezt a pillanatot coup de force-nak nevezi: erőhatalmi aktusnak, amely egyszerre alapítás és ütés.

A döntő megfogalmazás: ez az aktus sem törvényes, sem törvénytelen. Nem törvényes, mert nincs olyan norma, amely felhatalmazná. De nem is törvénytelen, mert nincs olyan norma sem, amelyet megsértene — hiszen a normák rendszere éppen most kezdődik. Az alapítás kívül esik azon a megkülönböztetésen, amelyet létrehoz.

Két következménye van ennek, és mindkettő számít.

A tekintély önmeghatalmazása. A jog nem tudja önmagát maradéktalanul igazolni, mert az igazolás nyelve is a jogé. A törvény tekintélye részben önmagát alapozza meg — és ez nem a rossz jogrendek sántítása, hanem minden jogrend szerkezeti vonása. A demokratikus alkotmányozásnál ugyanúgy igaz, mint a puccsnál: a különbség nem az alapítás jogszerűségében áll, mert az egyik esetben sincs.

Az alapítás nem múlik el. Nem egyszeri esemény, amely után a jog stabilan működik. Minden ítélet, amely törvényt alkalmaz egy egyedi esetre, kicsiben megismétli: a szabály nem mondja meg, hogyan kell önmagát alkalmazni, tehát a bírónak döntést kell hoznia, amely több, mint a szabály levezetése. Derrida szerint minden ilyen döntés újraértelmezi — és ebben az értelemben újra megalapítja — a törvényt.

Derrida, J., Force of law: The „mystical foundation of authority”

A normát nem az anyag, a közmegyegyezés tartja életben.

Ezért a kagyló története nem azt bizonyítja, hogy a törvény „illúzó”, hanem azt, hogy minden intézménynek szüksége van arra, hogy az emberek elismerjék érvényességét, illetve ahhoz, hogy egy törvény hatályos maradjon, (akárcsak az államközi szerződések), szükség van arra, hogy rendelkezésre álljon megfelelő karhatalmi, vagy elrettentő erő. Jack emberei egyik éjjel rajtaütnek Ralphékon, és ellopják Piggy szemüvegét, ami lesz a tudás, a technika, a hatalom, valamint a túlélés jelképe, ugyanis az volt a tűzgyújtás technikai eszköze. Ezzel a hatalom tárgyi és elvi forrása hozzájuk kerül.

Piggy a kagylóval a kezében indul a Sziklavárba, hogy visszakövetelje a szemüvegét és vele a korábbi rendet, a demokráciát, ha úgy tetszik. Roger azonban egy sziklatömböt gördít rá, Piggy meghal, a kagyló pedig darabokra törik. Egyetlen jelenetben semmisül meg az ész képviselője és a legitim rend jelképe. Az első kudarc azonban már jóval korábban bekövetkezik. Az őrizetlen tűz elszabadul, leégeti a hegyoldalt, és eltűnik az a kisfiú, akinek szederjes anyajegy van az arcán, s aki elsőként beszélt a „szörnyetegről”. Senki sem jár utána hogy mi történt vele, csak nem látják többé.

A vadászok és a tűzőrzők: valós érdekkonfliktus

Ralph és Jack szembenállása a szociálpszichológia egyik legjobban dokumentált mintázatát követi: két csoport, két összeegyeztethetetlen cél (a tűz mint a megmenekülés reményének jele, a vadászat mint a jelen élvezete), korlátozott erőforrás (a munkaerő), és a versengésből kinövő kölcsönös bizalmatlanság. A csoporton belül fokozatosan két eltérő prioritás jelenik meg: a jelzőtűz és a menekülés hosszú távú célja, illetve mindaz, ami az élet pillanatnyi élvezetét támogatja: a vadászat, a hús, az izgalom és a hatalom önző presztizse. Ralph és Jack követői kezdetben nem két, egymástól független csoportként versengenek ugyanazért a szűkös erőforrásért, mondhatni jutalomért, az önbecsülés kérlelhetetlen erejű motivációjáért. A konfliktus néhány szereplő vitájával, nézeteltérésével kezdődik, és csak később vezet csoportszakadáshoz. Ez a reális konfliktus elmélete (realistic conflict theory), amelyet Sherif 1954-ben, az oklahomai Rablóbarlang Állami Parkban (Robbers Cave State Park) vizsgált huszonkét tizenegy éves, fehér, középosztálybeli fiúval. A csoportok között olyan ellenségesség alakult ki – kunyhófosztogatás, zászlóégetés, verekedés –, hogy a kutatóknak be kellett avatkozniuk. A párhuzam annyira kézenfekvő, hogy a Rablóbarlang-kísérletet azóta is rendszeresen emlegetik „A Legyek Ura tudományos igazolásaként”. Hogy ez miért hamis, arról a következő szakasz szól.

A Robbers Cave nem spontán volt

Gina Perry The Lost Boys című könyvében levéltári dokumentumok, kutatói jegyzetek és egykori résztvevőkkel készített interjúk alapján rekonstruálta Sherif tábori vizsgálatait. Rekonstrukciója két szempontból különösen fontos. Egyrészt a kutatók nem passzív megfigyelők voltak, hanem igyekeztek szítani az egymással versengő csapatok közti ellentétet. A konfliktusokat versenyhelyzetekkel, jutalmakkal, és tudatosan kialakított szituációkkal segítették elő.

Sherif már 1953-ban megpróbált hasonló vizsgálatot végezni a New York állambeli Middle Grove-ban. Ez a próbálkozás azonban nem a várakozásai szerint alakult. A fiúk közül többen kapcsolatot kerestek a másik csoport tagaival, és bizonyos helyzetekben a (táborvezetőknek álcázott) kutatókkal szemben mutattak ellenállást. A vizsgálatot végül nem vitték végig a tervezett formában. Perry értelmezése szerint ennek a kudarcnak a tanulságai befolyásolták az 1954-es Robbers Cave-vizsgálat tervezését.

Robbers Cave

Muzafer Sherif török–amerikai szociálpszichológus egész pályafutása alatt szinte megszálottként kereste arra a kérdésre a választ, hogy miként keletkezik a „mi” és az „ők”, hogyan alakul ki a csoportok között előítélet és ellenségeskedés, és miként lehet a feleket rávenni a feloldódásra és az együttműködésre. Sherif 1906-ban született Izmir közelében, tehát még az Oszmán Birodalom fennállásank idején, ráadásul egy török-görög vegyes etnikumú környezetben. Fiatalon közvetlenül megtapasztalta a görög–török konfliktusokkal terhelt korszak nyomorúságait, a szembenállás irracionális karakterét. Természetesen tapasztalatai nem feltételenül igazolják későbbi tudományos érdeklődését, de Perry szerint komoly összefüggések lehetnek közöttük. A kutató abból indult ki, hogy az előítélet nem szükségképpen személyes ellenszenvből születik. A társadalmi helyzet, a csoporthűség és az konkrét érdekellentét maga is képes ellenségességet létrehozni. Meg akarta érteni az előítéletek eredetét, mert hitt abban, hogy ha megértjük a társadalmi mechanizmusát, megszüntethetjük a konfliktusokat, legalább csillapíthatóak azok a bomlasztó erők, amik annyi szenvedést okoztak az emberiségnek. Meg volt győződve arról, hogy a versengés okozta sebeket a közös erőfeszítés öröme, a közös célok érdekében végzett tevékenység begyógyíthatja. Ennek bizonyítására olyan kísérleteket talált ki, amelyekben gyermekek viselkedését vizsgálta, elsősorban éles konkfliktushelyzetekben.

1954-ben a táborba huszonkét, nagyjából tizenegy éves fiú érkezett, akik korábban nem ismerték egymást. Két külön csoportba osztották őket. A csoportok saját neveket kaptak, és önálló szabályokat vezettek be, mndezt természetesen óvatos asszisztensi segítséggel. A következő szakaszban versenyeket szerveztek közöttük. A jutalmakért folyó rivalizálás végül nagyon elfajukt, végén már sértegetés, zászlóégetés, rajtaütések, fenyegetés és fizikai összecsapások is előfordultak.

Sherif ezt a reális konfliktuselmélet fontos bizonyítékának tekintette: ha két csoport olyan célért vagy erőforrásért verseng, amelyből csak az egyik részesülhet, a verseny előítélethez és ellenségességhez vezethet. A kísérlet harmadik szakaszában viszont olyan problémákat teremtettek, amelyeket egyik csoport sem tudott önállóan megoldani. Ilyen volt például a tábor vízellátásának mesterségesen előidézett zavara. A fiúknak össze kellet fogniuk. Ezek a fölérendelt, közös célok fokozatosan csökkentették az ellenségességet.

A Robbers Cave-kísérlet egyik tartós tanulsága tehát az, hogy a csoportok közötti viszonyokat erősen befolyásolja a helyzet szerkezete: az, hogy egymással szemben álló vagy közösen elérhető célokat kínálnak-e nekik.

Perry azonban arra figyelmeztet, hogy veszélyes a kísérletet úgy olvasni, mintha közvetlen ablak lenne valamiféle időtlen emberi természetre. A kutatók maguk is részei voltak annak a társadalmi helyzetnek, amelynek következményeit később mérni kívánták.

Ezért az eredeti kérdést érdemes megfordítani. Nem csupán azt kell kérdeznünk: Mit tesznek a gyermekek, ha magukra hagyjuk őket? Hanem ezt is: Mit tesznek a gyermekek akkor, ha felnőttek olyan világot építenek köréjük, amelyben a versengést jutalmazzák, az ellenfelet kijelölik?

A hivatalos narratíva szerint a kísérlet végül jól zárult: a csoportok közötti ellenségesség csökkent, és Sherif megmutatta, hogy az együttműködés képes felülírni a rivalizálást. Perry rekonstrukciója ezt nem teszi semmissé, de jóval kevésbé engedi naiv módon ünnepelni. Talán könyvének egyik legfontosabb tanulsága ezért így fogalmazható meg: nem elegendő azt kérdeznünk, mire képes az ember egy csoportban. Azt is meg kell kérdeznünk, ki alakította ki azt a csoportot, milyen szabályokat teremtett számára, milyen ellenséget mutatott neki, és milyen viselkedést jutalmazott.

Az arcfestés: a maszk mint felmentés?

A regény egyik legerősebb szociálpszichológiai jelenete Jack arcfestése. Jack az után, a víztükörben, már nem egyszerűen saját arcát látja. A festék maszkká válik, amely eltakarja mindazt a gyengédséget, erényt, amit magába szedett az évek során, otthon és az iskolában, megszabadulni látszik a szégyentől és az önfegyelemtől.

A klasszikus deindividuáció-elmélet számára ez szinte tankönyvi jelenet lehetne. A Le Bontól Festingeren és Zimbardón át Dienerig húzódó hagyomány szerint amikor az ember beleolvad a tömegbe, amikor kevésbé azonosítható, csökken az önmagára irányuló figyelme és gyengülhet a személyes felelősség érzése. Ebből következett az az intuitív gondolat, hogy az anonimitás és a csoportba olvadás könnyebbé teheti a normaszegést, mi több, egyenesen ilyen irányba kalauzolja az egyént.

Fontos azonban elkülöníteni ettől Milgram engedelmességi vizsgálatait, holott sokan együtt emlegetik a kettőt. Milgram kísérletei nem deindividuációs vizsgálatok voltak, és más pszichológiai mechanizmust — a tekintélynek való engedelmességet — vizsgáltak. Ami Zimbardo deindividuációs vizsgálatait illeti, Golding regénye tizenöt évvel azok előtt jelent meg, ezért a párhuzam különösen érdekes.

A deindividuáció nem egyszerű gátlásvesztés

Tom Postmes és Russell Spears 1998-as metaelemzése mintegy hatvan deindividuációval kapcsolatos vizsgálat eredményeit tekintette át. Az összkép kevéssé támogatta azt az egyszerű modellt, amely szerint az anonimitás önmagában valamiféle általános antiszociális gátlásvesztést idézne elő.

Nem az derült ki, hogy a deindividuáció „nem létezik”. Az derült ki, hogy az anonimitás hatása attól is függ, milyen csoportidentitás és milyen norma válik az adott helyzetben hangsúlyossá. Ez vezetett a SIDE-modellhez, a deindividuációs hatások társasidentitás-modelljéhez.

A lényeg röviden: az ember nem feltétlenül „elveszíti önmagát”, hanem egyéni identitása helyett erősebben valamely társas identitás alapján kezd cselekedni. Ha az adott csoport normája agresszív, az anonimitás elősegítheti az agressziót. Ha viszont a csoport normája segítő vagy önzetlen, ugyanaz a helyzet proszociális viselkedést támogat.

Ez felemás ítéletet mond Goldingról. A maszk valóban átalakíthatja Jack viselkedését. De nem feltétlenül úgy, hogy „kiengedi belőle az állatot”. Jack arcfestése inkább egy új szerep felöltése. Nem levetkőzés, hanem felöltözés. A vadászok nem térnek vissza valamilyen kultúra előtti őskáoszba. Új társadalmi világot építenek saját öltözettel, ritmussal, szertartással, hierarchiával, jelszavakkal és büntetésekkel. Ami a szigeten történik, az nem egyszerűen a kultúra hiánya. Egy másik kultúra születése. Legalábbis az első lépések affele.

Robert I. Watson és a harci maszk

Robert I. Watson Jr. 1973-ban kultúraközi elemzést végzett a Human Relations Area Files antropológiai anyagain. Nem kísérletet végzett harcosokkal, hanem már létező etnográfiai leírásokat kódolt.

Azt vizsgálta, van-e kapcsolat aközött, hogy egy társadalomban a harcosok a csata előtt jelentősen megváltoztatják megjelenésüket — például testfestéssel, maszkkal vagy különleges öltözettel —, illetve hogy milyen mértékű agresszióról számolnak be az adott kultúra, törzs hadviselésében. Watson eredeti tanulmányának végső elemzése 27 kultúrát említ. A későbbi népszerűsítő szakirodalomban — különösen Zimbardo előadásaiban és könyveiben — terjedt el a 23 társadalomra vonatkozó, 15+8-as felosztás.

A sokat idézett eredmény a következő: tizenöt társadalomban a harcosok a harc előtt jelentősen megváltoztatták a külsejüket; ezek közül tizenkettőben, vagyis 80%-ban az ellenséggel szembeni szélsőséges brutalitás volt jellemző. Nyolc társadalomban nem volt ilyen külső átalakulás; ezek közül mindössze egyben, vagyis 12,5%-ban találtak hasonló mértékű brutalitást. A szélsőséges erőszakot mutató esetek túlnyomó részében tehát olyan harcosokról számoltak be, akik előzetesen valamilyen módon megváltoztatták vagy eltakarták a megszokott megjelenésüket. Ez igen nagy különbség: 80% szemben 12,5%-kal. Innen származik Zimbardo később sokszor idézett érvelése, hogy a maszk, a testfestés vagy az egyformaságot hangsúlyozó viselet hozzájárulhat az egyéni identitás és a személyes felelősség háttérbe szorulásához.

Van azonban egy fontos részlet a „huszonhárom társadalom” számával kapcsolatban. Watson eredeti tanulmányának összefoglalója azt írja, hogy az egymáshoz túlságosan hasonló kultúrák kiszűrése után huszonhét kultúrára alkalmazta a deindividuációs kódot. A későbbi, főként Zimbardo által népszerűsített összefoglalások huszonhárom olyan társadalomról beszélnek, amelyeknél mindkét szükséges információ rendelkezésre állt – innen származik a 15 + 8-as felosztás. Ezért a szakirodalomban mind a huszonhetes, mind a huszonhármas szám előfordul. Érdemes tehát Watson eredményét óvatosabban értelmezni, mint ahogyan Zimbardo későbbi népszerű ismertetéseiben (például a TED-előadásban) megjelenik.

Watson vizsgálata korrelációs és történeti-antropológiai elemzés volt, ezért nem bizonyítja, hogy a testfestés vagy a maszk okozta a brutalitást. Elképzelhető az is, hogy azokban a kultúrákban, amelyekben a háború különösen ritualizált és kegyetlen volt, mind a harci öltözet, mind a kegyetlen bánásmód ugyanannak a harci kultúrának a része volt. Ez utóbbi különösen fontos Watson eredményének megértéséhez. Nem biztos, hogy a harcos azért válik agresszívebbé, mert „névtelenné”, felismerhetetlenné teszi a festék. Lehet, hogy azért is, mert egy másik identitásba lép át: már nem elsősorban X vagy Y nevű emberként cselekszik, hanem „harcosként”, „a törzs tagjaként”, „az ősök képviselőjeként”, adott esetben megtorlóként. A személyes normák helyére ekkor részben a csoport normái kerülhetnek.

Watson statisztikailag szignifikáns kapcsolatot talált a külső megváltoztatása és az agresszív hadviselési gyakorlatok között. Ebből azonban nem következik, hogy a festék vagy a maszk okozta az erőszakot. A fordított okság ugyanilyen elképzelhető: a különösen erősen ritualizált harci kultúrák egyszerre alakíthatnak ki látványos harci öltözetet és kegyetlenebb hadviselési szokásokat. Harmadik változó is állhat a háttérben: vallási rítusok, férfibeavatás, harcosstátus, klánidentitás, trófeaszerzés vagy egyéb kulturális rendszerek.

Az etnográfiai minták értelmezésénél a Galton-probléma is felmerül: az egyes társadalmak nem feltétlenül független megfigyelési egységek, mert rokon vagy szomszédos kultúrák kölcsönösen átvehetik egymás szokásait. Emellett beszámolási torzítás is lehetséges: az etnográfusok részletesebben írhattak éppen azokról a kultúrákról, amelyeknek látványos harci rítusai voltak.

A legfontosabb azonban az, hogy a külső megváltoztatása nem feltétlenül az anonimitás megfelelője. A harci festés sok kultúrában nem elrejt, hanem megjelöl: klánt, rangot, beavatási státust, vallási szerepet vagy csoporthoz tartozást. Nem feltétlenül az identitás eltörlése történik.

Lehet, hogy identitáscsere történik. Az egyéni „én” helyére a „harcos”, a „törzs tagja”, az „ősök képviselője” kerül. Watson eredményei ezért a későbbi SIDE-felfogással is összeegyeztethetők: a festék nem feltétlenül feloldja az ént, hanem kiemel egy bizonyos társas identitást és az ahhoz kapcsolódó normákat.

Elméleti újraértelmezés. A mai szakirodalom a SIDE-modell (Social Identity Model of Deindividuation Effects – Reicher, Spears, Postmes) felől olvassa újra az ilyen adatokat: a deindividuáló helyzetek nem általában véve tesznek gátlástalanná, hanem a helyzetben éppen kiugró csoportnormához való igazodást erősítik. A harci festés eszerint nem az én elvesztése, hanem identitásváltás: „mostantól harcos vagyok, és a harcosnormák érvényesek” – a normák tartalmától függ, mi következik belőle. Watson adatai ezzel az olvasattal is maradéktalanul összeférnek. Az anonimitás tehát nem tesz automatikusan agresszívvá, hangsúlyozzuk ismét, inkább felerősítheti annak a csoportidentitásnak és azoknak a normáknak a hatását, amelyek az adott helyzetben éppen uralkodóvá válnak. Ha a csoport normája erőszakos, az anonimitás elősegítheti a durva viselkedést.

Watson tanulmánya tehát nem azt bizonyította, hogy „a harci festék agresszívvá teszi az embert”. Ennél érdekesebb összefüggésre mutatott rá: a hétköznapi személyes identitás rituális levetése és a kollektív harcos-identitás felöltése összefügghet azoknak a morális gátaknak a fellazulásával, amelyek békeidőben az erőszakot korlátozzák.

Mit állított a klasszikus deindividuációs elmélet?

A Le Bontól Festingeren és Zimbardón át Dienerig húzódó hagyomány szerint amikor az ember beleolvad a tömegbe, kevésbé azonosítható, kevésbé figyel önmagára, és gyengül a személyes felelősség érzése. Az egyéni önkontroll visszaszorulása miatt könnyebbé válhat az agresszió, a lopás, a csalás vagy más normaszegő viselkedés. Ebből született az a nagyon intuitív, szinte közmondásszerű elképzelés: ha senki sem tudja, ki vagyok, könnyebben megteszem azt, amit egyébként nem tennék meg.

Nem az derült ki, hogy „a deindividuáció nem létezik”

Ez fontos különbség. Postmes és Spears nem azt mondták, hogy az anonimitás, a tömeg vagy a személyes azonosíthatóság lényegtelen. Azt állították, hogy ezeknek a tényezőknek a hatása nem következetesen antiszociális. Vagyis az anonimitás nem úgy működik, mint egy kapcsoló: az arc eltűnik → az erkölcs kikapcsol. A kutatási eredményeket sokkal jobban meg lehetett érteni, ha azt vizsgálták, milyen norma érvényes az adott helyzetben. Az eredeti metaelemzés összefoglalása szerint a helyzetspecifikus normák jobban magyarázták a viselkedést, mint az általános társadalmi normák.

Johnson és Downing

Ennek egyik korai kísérleti előzménye Johnson és Downing 1979-es vizsgálata. A résztvevők egy részét a Ku-Klux-Klan öltözetére emlékeztető ruhába, másokat ápolónői egyenruhába öltöztették. Bizonyos feltételekben anonimak voltak, máskor azonosíthatók. Ha az anonimitás önmagában egyszerűen „felszabadítaná az agressziót”, akkor minden anonim csoportban ugyanabba az irányba kellett volna változnia a viselkedésnek.

Nem ez történt. Az öltözék által előhívott társas jelentés befolyásolta a viselkedést. Az ápolói szerephez kapcsolódó normák proszociálisabb irányba terelték a résztvevőket, különösen anonimitás mellett.

„A maszk önálló dolog volt, amely mögé Jack elbújt, megszabadulva a szégyentől és az önmagával szembeni tudatosságtól” – Golding ötvenes évekbeli, a civilizációt vékony máznak látó antropológiája szerint a festék felszabadít valamit, méghozzá valami negatívat. A regény saját szövege viszont ellene dolgozik ennek: Jack törzse nem káoszba süllyedő anarchia, hanem szigorúan rendezett alakzat – rituáléval, tánccal, tabuval, hierarchiával, Roger pedig úgy szolgál benne, mint hivatalos hóhér. Vagyis amit Golding megír, az nem a norma megszűnése, hanem egy másik norma uralomra jutása. Pontosan ez a fő tételünk: a regény irodalmi igazsága erős, csak épp mást bizonyít, mint amit a hozzá tapadó szociálpszichológiai legenda állít.

Halloween: anonimitás és normaszegés

Diener, Fraser, Beaman és Kelem 1976-os Halloween-vizsgálata a deindividuáció klasszikus terepkísérlete. A kutatók azt vizsgálták, hogyan változik a gyermekek szabálykövetése, ha névtelennek érzik magukat, csoportban vannak, illetve személyes felelősségük elmosódik.

Halloween estéjén Seattle 27 házánál összesen 1352 gyermeket figyeltek meg. Egy tál édességet és egy tál aprópénzt helyeztek el, majd azt mondták a gyerekeknek, hogy mindenki egyetlen cukorkát vehet el. A kísérletvezető ezután magukra hagyta őket, miközben egy rejtett megfigyelő rögzítette viselkedésüket.

A kutatók több tényezőt manipuláltak: a személyes azonosíthatóságot, az egyéni vagy csoportos érkezést, valamint bizonyos esetekben azt, hogy egyetlen gyermeket kijelöltek-e a csoport viselkedéséért felelős személyként.

Az eredmények szerint az anonimitás és a csoporthelyzet együttesen jelentősen növelte a szabályszegést. Az azonosított, egyedül érkező gyermekek 7,5%-a szegte meg a szabályt; az anonim, egyedül érkezőknél ez 21,4% volt. Csoporthelyzetben az azonosítható gyermekek 20,8%-a, az anonim csoporttagok 57,2%-a követett el valamilyen szabályszegést.

Különösen érdekes volt a felelősség kijelölésének hatása. Ha a csoport anonim maradt, miközben egyetlen gyermeket neveztek meg felelősként, a többiek számára ez inkább felelősségátruházásként működhetett, mint fékként. Az egyik ilyen feltételben a szabályszegés 80%-os arányt ért el.

A vizsgálat azt is mutatta, hogy a viselkedés csoporton belül „fertőző” lehetett: ha az első gyermek megszegte a szabályt, a többiek nagyobb eséllyel követték.

Az eredeti szerzők mindezt még alapvetően a klasszikus deindividuáció keretében értelmezték. A csoportnormák hangsúlyozása és a SIDE-féle újraértelmezés később jelent meg.

A Halloween-kísérlettel kapcsolatban ugyanakkor jogos módszertani kérdés, hogy maga az ünnep is speciális normatív keretet teremt: „most Halloween van; jelmezben vagyunk; ilyenkor szabad egy kicsit rosszalkodni”.

Ez nem teszi értéktelenné a vizsgálatot, de óvatossá teszi az általánosítást, de egyetlen tanulság mindenképpen levonható: a felelősség kijelölése azonosíthatóság nélkül nem fék, hanem éppenséggel felmentés a többi szereplő számára. Amikor a kijelölt „vezető” azonosított volt, a gyerekek 10,5%-a csent el valamennyit a cukorkából és az aprópénzből; amikor volt ugyan „vezető”, de ő is – a csoport valamennyi tagjával együtt – anonim maradt, ez az arány 80%-ra emelkedett.

Fekete mez, agresszió és észlelés

Érdekesebb Frank és Gilovich kétfázisú vizsgálata (The Dark Side of Self- and Social Perception: Black Uniforms and Aggression in Professional Sports), amely az öltözet jelentőségét – konkrétan a mezszín és a megítélés kapcsolatát – kutatta. Az archív adatok szerint a fekete mezes NFL- és NHL-csapatok a vártnál több büntetést kaptak; két jégkorongcsapat (Vancouver és Pittsburgh) büntetőperceinek száma épp akkor nőtt meg, amikor a hetvenes évek végén fekete mezre váltottak. Ez azonban önmagában nem dönti el, hogy a fekete mez keményebb játékot vált-e ki, vagy szigorúbb megítélést. A nagyszabású vizsgálatnak volt egy második szakasza is, ami az egész értelmezést helyre tette: ezúttal tapasztalt amerikaifutball-játékvezetőknek vetítettek megrendezett játékjeleneteket, méghozzá ugyanazt az akciót egyszer fekete, egyszer világos mezes csapattal. A bírók a fekete mezes csapat játékát agresszívebbnek értékelték, holott ugyanazt a mozdulatsort látták. A hatás tehát, legalább részben, a megfigyelőben van, nem a viselőben. A kísérletet több ízben megismételték; az eredmények ellentmondásosak.

Érdemes viszont hangsúlyozni, hogy mindezek nem cáfolják Goldingot, hanem átrendezik az értelmezését: a jelmez, a festék, a mez nem énfeloldás, hanem szerepkiosztás. Jack nem „senkivé” válik a maszk mögött, hanem vadásszá – pontosan definiált szereppé, támogatókkal, ranggal, rituáléval, hierarchiával. Golding nyelve („megszabadulva a szégyentől”) a gátlásmodellt sugallja, az empirikus adatok viszont a szerepmodellt támogatják. Golding maszkja nem eltakarja az arcot, hanem besorolja, kategorizálja.

Golding nyelve — „megszabadult a szégyentől” — a klasszikus gátlásmodellt idézi. A modernebb társasidentitás-kutatás viszont arra figyelmeztet, hogy a maszk nemcsak elrejt. Be is sorol.

Roger keze: a láthatatlan korlátok

A regény legfinomabb pillanata nem a gyilkosság, hanem egy nem-találat. Roger köveket dobál a kicsik közé tartozó Henry felé – és szándékosan mellécéloz. Golding így indokolja: ott volt, láthatatlanul ugyan, de még érvényesült a régi élet tabuja; a guggoló gyereket a szülők, az iskola, a rendőrök és a törvény védelme vette körül – egy civilizációé, amely (ott és akkor) romokban hevert, és amely mit sem tudott erről. Roger már akarja az erőszakot, de még nem képes teljesen átlépni a határt.

Golding itt azt mondja, hogy a civilizáció nem kikapcsolódik, hanem lebomlik bizonyos hatások nyomán. Ez pontosan Stanley Milgram engedelmességi kísérletének fokozatossági elve: a tizenöt voltos lépcsők azért működnek, mert egyik sem képvisel erkölcsi ugrást az előzőhöz képest. Roger karja később már nem esik korlátok közé, és ugyanaz a kéz szabadítja majd el a sziklát Piggyre. A regény nem azt állítja, hogy a fiúk vadállatok voltak. Azt állítja, hogy az otthonról hozott erkölcsi korlátok hatóideje véges.

A szörnyeteg

A szörnyeteg először a vízből, majd az erdőből, később az égből érkező fenyegetésként jelenik meg. Végül kiderül, hogy az egyik konkrét „szörny” egy halott ejtőernyős — de a regény mélyebb állítása szerint az igazi fenyegetés nem az. Simon fogalmazza meg: Lehet, hogy csak mi vagyunk [ti. a Szörnyeteg].

A félelem politikai funkciója itt különösen fontos. Jack hatalmának egyik forrása, hogy ígéretet tesz a megfoghatatlan veszély kezelésére. Vadászai megvédik a többieket, ő maga pedig vezetőként áll a fenyegetéssel szemben. Nem szükséges azt állítani, hogy Jack tudatosan „kitalálja” vagy fenntartja a szörnyeteg mítoszát. Pontosabb úgy fogalmazni, hogy hatalma egyre szorosabban összekapcsolódik a félelem kezelésének ígéretével.

Szűk minta

A regényben nincsenek lányok és nincsenek velük maradó felnőttek. Szereplői egy szűk brit társadalmi és kulturális közegből érkeznek.

Ez az allegorikus redukció a regény ereje, de egyben korlátozza is azt, hogy a történteket, akárcsak közvetetten is, az „emberi természet” általános modelljeként kezeljük. Vagyis a paraméterek megválasztásával egyértelmű, hogy nem volt ilyen szándéka a szerzőnek sem.

A civilizáció mint vékony máz

Talán ez a regényhez kapcsolódó legtöbbet idézett gondolat. Fontos azonban világosan különbséget tenni. A regény nem bizonyítja, hogy a civilizáció vékony máz. Ezt a gondolatot irodalmi formában végigjátssza. Egy elképzelt helyzet következetes kibontása nem azonos egy kísérleti eredménnyel. És éppen itt válik különösen fontossá a szociálpszichológia.

Golding azt kérdezi: Mi van az emberben? A szociálpszichológia azt vizsgálja: Mi történik az ember körül?

És egyszer tényleg megtörtént

1965 júniusában hat tongai fiú — a nukuʻalofai St Andrew’s College tanulói — elkötött egy halászhajót. Vihar sodorta el őket, majd nyolc nap hányódás után elérték a lakatlan ʻAta szigetét. Több mint egy évet töltöttek ott, mire Peter Warner ausztrál hajós 1966 szeptemberében rájuk talált.

A fiúk együttműködése nem A Legyek Ura világát idézte. Megszervezték az életüket, munkamegosztást alakítottak ki, tüzet tartottak fenn, élelmet termesztettek, vitáikat szabályozták és segítették egymást. Ez azonban önmagában nem „cáfolja” Golding regényét, hiszen egy fikciót nem cáfol meg egy másik történeti eset. De fontos ellenpélda.

Azt mutatja, hogy egy izolált gyermek- vagy serdülőközösség kimenetele nem vezethető le egyszerűen valamiféle változatlan emberi természetből. A hozott kultúra, a normák, a kapcsolatok, a környezet és a rendelkezésre álló erőforrások mind számítanak.

És ha ezt végiggondoljuk, valóban szűkebbre szabja Golding legsötétebb antropológiai állítását.

A szereplők

Ralph

Ralph a regény központi alakja: magas, jóképű, nagyjából tizenkét éves fiú, egy haditengerészeti tiszt fia. Nem ő a legokosabb, és nem is a legerősebb. Tekintélye részben megjelenéséből, részben abból a helyzetből ered, amelybe a kagyló megtalálása és megszólaltatása révén kerül.

Legfontosabb tulajdonságai a józan gyakorlati érzék, a felelősségtudat, a közösségi rend iránti igény és a kitartás. Ő érti meg, hogy a jelzőtűz fontosabb lehet a pillanatnyi zsákmánynál. Ragaszkodik a gyűlésekhez, a kunyhókhoz, a szabályokhoz és felvázolja a tennivalókat arra az esetre, ha a mentés nem érkezik egyhamar. Ralph azonban korántsem hibátlan racionalista. Sodródik a többiekkel, időnként ő is kemény Piggyvel, és Simon halálához vezető őrjöngés során sem marad teljesen kívülálló. Nem mindig látja át előre a történéseket, és a közösség irracionális félelmeit sem képes kezelni.

De túlzás lenne azt állítani, hogy „hiányzik belőle az intelligencia. Valóban Piggy következetesebben analizálja a szituációkat, míg Ralph politikai és gyakorlati érzékkel próbálja szervezni és irányítani a csapat mindennapi életét. Ralph vezetésének tragikus gyengesége nem az, hogy hisz valamiféle naiv emberi jóságban. Inkább az, hogy az általa képviselt vezetési stílus nem tartalmaz olyan módszereket, amikkel kikényszeríthetőek lennének azok a normák, amelyek a közösség életét szabályozzák. Éppen ezért egyre kevesebben bíznak benne.

Jack ezzel szemben húst, izgalmat, rítust, összetartozást és a biztonságot ígér, mi több, kínál. Ralph fejlődéstörténete a játékos kisfiútól az üldözöttig vezet. A regény végén ő az, aki igazán felfogja, mi történt. Nem egyszerűen saját ártatlanságát siratja el, hanem „az ember szívének sötétségét” ismeri fel.

Jack Merridew

Jack vörös hajú, sovány fiú, a kórus vezetője. Természetesnek veszi, hogy őt illeti a vezérség, ezért Ralph megválasztását személyes vereségként éli meg. Az autoriter hatalom egyik alakja, de fontos, hogy kezdetben nem kész szörnyetegként mutatkozik.

Az első alkalommal, amikor lehetősége volna megölni egy malacot, megtorpan. A kés még nem sújt le. A korábbi társadalom gátlásai még működnek benne. Később azonban megfogadja, hogy többé nem habozik. Ez a fokozatosság lényeges.

Jack egyre inkább a vadászatra, a presztízsre, a zsákmányra és végül a hatalomra összpontosít. Nem igaz, hogy számára „csak a túlélés számít”; éppen ellenkezőleg: a jelzőtűz hosszú távú túlélési célját is hajlandó feláldozni a vadászatért, a hatalomért.

Hatalmát több eszközre építi: húsra, félelemre, rítusra, közös ellenségre és büntetésre. Ezzel sokkal hatékonyabban szólítja meg követői érzelmi szükségleteit, mint Ralph procedurális rendje. Jack politikai ereje nem pusztán az agresszióból származik. Közösségi élményt kínál. Ezért veszélyes.

A történetet azonban nem pontos katonai puccsként leírni. Jack először megpróbálja leváltani Ralphot, de nem kap elegendő támogatást. Ezután kiválik a közösségből, saját csoportot alapít, majd fokozatosan magához vonzza Ralph híveit.

A hatalomátvétel tehát inkább szakadás, átpártolás és kényszer fokozatos együttese. Jack nem egyszerűen Ralph ellentéte. Inkább két különböző hatalomfelfogás találkozik bennük. Ralph azt mondja: a szabály azért érvényes, mert együtt elfogadtuk. Jack azt mondja: a szabály addig érvényes, amíg én képes vagyok érvényt szerezni neki.

Ralph és Jack: két hatalom

Kettejük konfliktusa ezért nem egyszerűen „jó” és „rossz” küzdelme. Ralph hatalmának alapja az eljárás: választás, gyűlés, beszédjog, közösen elfogadott cél. Jack hatalmának alapja a teljesítmény és az érzelem: hús, vadászat, védelem, félelem, ünnep, rítus.

Ralph legitimációja elvont. Jacké érzéki és közvetlen. Ralph jövőt ígér: egyszer majd hajó jön. Jack jelent kínál: ma este hús lesz, tánc lesz, és együtt félünk ugyanattól az ellenségtől.

A demokratikus rend egyik gyengesége éppen az, hogy a hosszú távú közjó sokszor kevésbé látványos, mint a pillanatnyi zsákmány. Ez a regény politikai felismeréseinek egyike.

Piggy – Röfi

Piggy intelligenciájával és racionalitásával tűnik ki. Ő az ész hangja egy olyan közösségben, amelyben az ész önmagában nem elegendő a hatalom megszerzéséhez.

Kövér, asztmás, rövidlátó, a nagynénjénél nevelkedett fiú. Társadalmi osztályhelyzetét a regényből nem érdemes teljes bizonyossággal „munkásszármazásként” meghatározni. Valódi nevét sohasem tudjuk meg. Ez valóban a regény egyik kegyetlen gesztusa: még az olvasó is azon a gúnynéven ismeri, amelytől szeretett volna megszabadulni.

Jellemvonásai a logikus gondolkodás, a tudományos józanság, a gyakorlatiasság és a hűség. Ugyanakkor fizikailag kiszolgáltatott, politikailag ügyetlen, és tekintélyét nem képes önállóan érvényesíteni. Számos fontos ötlet tőle származik, de gyakran Ralphon keresztül jutnak el a közösséghez. Szemüvege a tűzgyújtás eszköze lesz, amit Jackék előbb használjnak, majd kisajátítanak.

Halála ezért nem csupán egy szereplő halála. Roger megöli Piggyt, és ugyanabban a pillanatban a kagyló is összetörik. Az ész és a legitim rend egyszerre tűnik el.

Simon

Simon vékony, sápadt, ájulásra hajlamos kórustag, aki időnként visszavonul a dzsungel egyik tisztására. A regény nem nevezi meg állapotát. Ájulásai miatt egyes értelmezők epilepsziára gondolnak, de ezt diagnózisként nem lehet biztosan kijelenteni.

Simon a misztikus és intuitív tudás alakja. Szelíd, segítőkész: ő szed gyümölcsöt a kisebbeknek. Szereti a magányt, és olyan összefüggést lát meg, amelyet a többiek nem. Ő mondja ki először, hogy a szörnyeteg talán nem külső lény.

Talán csak ők maguk. Ő fedezi fel azt is, hogy a hegyen rettegett alak valójában egy halott ejtőernyős. A kritikai hagyomány gyakran Krisztus-alakként olvassa. Visszavonul, kísértésszerű látomást él át, megtudja az igazságot, visszatér vele a többiekhez, és azok megölik.

A halálát követő tengeri jelenet a regény egyik leglíraibb szakasza. Simon nem egyszerűen „spiritualitást” testesít meg. Ő annak a lehetőségét képviseli, hogy az ember önmagában is felismerje azt, amit a többiek külső szörnyetegként üldöznek.

Roger

Roger a regény legsötétebb alakja. Először akkor válik igazán láthatóvá, amikor kavicsokat dobál a kisebb Henry köré, de még szándékosan mellé. A régi élet tabuja még körülveszi. A későbbiekben ez a burok eltűnik. Roger gördíti le a sziklatömböt Piggyre; ő válik Jack rendszerének legkegyetlenebb végrehajtójává; és a végén ő készíti elő azt a botot is, amelyet mindkét végén kihegyeznek Ralph számára.

Míg Jack számára elsősorban a hatalom és a vezetés fontos, Roger alakjában az önmagáért élvezett kegyetlenség egyre hangsúlyosabb. Roger különleges funkciója az, hogy megmutassa, mi történhet akkor, amikor a társadalmi korlátok nemcsak meggyengülnek, hanem az új rendszer már jutalmazza is azt, amit a régi tiltott.

Golding archetipikus alakokkal dolgozik: vezér, lázadó, értelmiségi, látnok, végrehajtó. De egyikük sem egyszerűen egyetlen fogalom illusztrációja. És talán éppen itt válik igazán fontossá a regény.

Ha a fiúk pusztán allegorikus bábuk lennének, A Legyek Ura rég elavult volna. Azért marad eleven, mert allegorikus szerepük ellenére időnként meglepően emberiek: gyávák, hiúk, félnek, sodródnak, szégyellik magukat, engednek a többieknek, és olykor tudják, hogy rosszat tesznek.

Záró gondolat

A regény egyik lehetséges tétele valóban így foglalható össze: az erőszak civilizációs gátlásainak jelentős része kívülről érkezik — családból, iskolából, törvényből, tekintélyből, társadalmi normából. A szociálpszichológiai kutatások azonban egy fontos kiegészítést tesznek hozzá.

Az ember nem pusztán belső ösztöneinek és külső korlátainak harctere. Csoportokat alkot, normákat teremt, szerepeket vesz fel, identitást cserél, helyzetekhez alkalmazkodik, és közben maga is alakítja azt a társadalmi világot, amely később visszahat rá.

Golding kérdése tehát továbbra is érvényes: Mi történik, ha lehántjuk az emberről a civilizációt?

De talán ma már egy másik kérdést is mellé kell tennünk: Le lehet-e egyáltalán hántani az emberről a társadalmat?

Jack vadászai ugyanis nem társadalom nélkül élnek. Másik társadalmat teremtenek. És talán éppen ez A Legyek Ura legnyugtalanítóbb felismerése.

Adaptációk – a teljesség igénye nélkül.

Peter Brook fekete-fehér filmje (1963) a legismertebb korai feldolgozás; ezt követte Harry Hook amerikai változata (1990), valamint a Fülöp-szigeteki Alkitrang Dugo (1975).

Magyarul

A regény magyarul Déry Tibor fordításában jelent meg az Európa Könyvkiadónál 1963-ban; később több kiadást ért meg. 2021-ben az Európa Gy. Horváth László új fordításában is megjelentette.

E. M. Forster nagyra értékelte a regényt, és már a korai recepcióban is egyszerre olvasták kalandregényként és modern példázatként.

A könyv azóta a modern angol nyelvű irodalmi kánon egyik állandó darabjává vált:

• a Modern Library szerkesztőinek száz legjobb 20. századi angol nyelvű regényt tartalmazó listáján a 41. helyen szerepelt;
• a BBC 2003-as The Big Read közönségszavazásán a 70. lett;
• a Time beválogatta az 1923 óta megjelent száz kiemelkedő angol nyelvű regény közé.