1. rész – civilizáció vs. megváltás

Jegyzetek William Golding regényéhez

Szépirodalmi mű, nem esetleírás

Kategóriájának korai említése, ráadásul alcímként, sokak számára indokolatlannak tűnhet, azonban a regénnyel kapcsolatos legtöbb félreértés éppen téves besorolásából származik. Máig sokan szociálpszichológiai alapműként olvassák — „valóban hasonló pszichés mozgatóerői lehetnek az emberi társadalomnak!” —, és ez okozhat némi zavart. A regény természetesen bőségesen kínál pszichológiai és szociálpszichológiai értelmezési lehetőségeket, de nem pszichológiai szaktudományos munka, és nem tekinthető empirikus bizonyítéknak az emberi természet működéséről. Vannak benne elgondolkodtató, olykor meglepően pontos meglátások, amelyek szakmai kérdésekkel is érintkeznek; módszere azonban nem a mérés és az ellenőrzött megfigyelés, hanem az irodalmi képzelet, a sűrítés és az allegória. Nincs benne mintavétel, nincs kontrollcsoport, nincs mérés, és — ami a legfontosabb — az eredményt előre tudta az, aki a „kísérletet” kitalálta. Golding nem megfigyelte, hogy mi történik huszonöt fiúval egy lakatlan szigeten, hanem megírta, hogy mi történjen. A kettő között nem árnyalatnyi a különbség, hanem egész műfajnyi. Más kérdés, ami az írás védjegyének is mondható, a szereplők jellemében és az események menetében mutatkozó jellegzetes „túlzás”, amit akkor nevezünk így, ha a könyv tartalmát mégiscsak összevetjük mérsékeltebb tapasztalatainkkal, vagyis aszerint járunk el, amitől fentebb óvtunk. A „túlzás” azonban nemcsak szóváltásaink jelzője, hanem a szépirodalmi alkotások stílusjegye is lehet.

Golding, aki átélt két világháborút, a másodikban aktívan részt is vett, tanított egy fiúgimnáziumban, szóval volt tapasztalata az élet törékenységéről, de arról is, hogy azt egy nagyobb történet részeként élheti. Egy izgalmas regénnyel rávesz arra, hogy nézzünk szembe az emberi természet legsötétebb indulataival, mégha ezek csupán lehetőségszerűek, méghozzá olyan módon, hogy jusson a szívnek és az értelemnek is, amelyek gyakran ellentétes történeteket írnak és olvasnak. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy helyesen olvassuk, és korrekt kérdéseket tegyünk fel: és ne csak az írónak, hanem elsősorban önmagunknak és társadalmunknak, ha nem csak az az érdeklődés tart itt, hogy lássuk, mi lesz a vége.

A regényt végigkíséri a kereszténység sokat foglalkoztatott tanítása az eredendő bűnről. Minden jelentősebb cselekményben, a fiúk valamennyi közösségi megnyilvánulásának hátterében felsejlik, ami egyértelmű és világos írói szándékra utal (szerkesztője pl. arra kérte, hogy az egyik fiú, Simon alakját dolgozza át, hogy ne legyen olyan „látványosan Jézus-szerű”), más keresztény analógiákkal együtt, amelyek a bűnbeeséshez, ördöghöz (Belzebub – Legyek Ura), az önfeláldozáshoz és a megváltáshoz kapcsolódnak. Nem nyers kérdéseket tesz fel, hanem szituációkat teremt, és a gyermekek reakciójával próbál válaszolni a nagy feladványra, ami bizonyára az emberiség örök kihívása marad. Bevon egy történetbe, amiben egyszerre rettegünk, gyönyörködünk, aggódunk, háborgunk és hitetlenkedve fejünket ingatjuk. Olyan hívő lehetne a narrátora, aki bízik a gondviselésben, és amikor a templomba indul esőért imádkozni, visz magával esőernyőt, de elindulás előtt a virágokat meglocsolja a ház előtti ágyásban.

Fejlődéslélektani és szociálpszichológiai szempontból erősen vitatható, hogy a serdülők egy ilyen helyzetben pontosan úgy viselkednének, ahogyan Golding bemutatja őket. Ilyen szélsőséges és tartós helyzetet természetesen nem lehet kísérletileg létrehozni, ezért biztos ellenpéldánk sincs; vannak azonban olyan valós esetek és kutatások, amelyek árnyaltabb képet rajzolnak a gyermek- és serdülőcsoportok együttműködéséről, konfliktusairól és normaképzéséről. (Egy hasonló eset később még szóba kerül.) A tinédzserek életét feltárni nem is olyan egyszerű, úgy működnek, mint egy szárnyasoltár. Először a behajtott táblák rideg, megmunkálatlan hátuja, pattogzó festék, tagadás, aztán lassan mutatkoznak a részletek, hol a bal kéz, hol a jobb kéz felől függő elítélt; a Megváltó arca csak a végső fázisban látható, holott végig jelen van.

Gyakorló tanárként ismerte a serdülők gondolkodását és viselkedését, és éppen abban van a regény legerőteljesebb üzenete, amiben ez eltér a gyermekek, serdülők természetes viselkedésének normáitól, tudniillik éppen az által szeretne valamit hangsúlyozni. Anekdotikus megjegyzés: feleségének tette fel a kérdést, ne írjon-e „gyerekekről, akik magukra maradnak egy szigeten, és úgy viselkednek, ahogy a gyerekek valójában viselkednének”. Tanárként is állítólag előszeretettel osztotta két csoportra a diákjait, és hagyta, hogy megküzdjenek egymással, — az így szerzett tapasztalatai is beépülhettek a regénybe.

Azonban a tinédzserek feltáruló lelkivilágát, főként megnyilvánulásaikat mindenképpen transzponálni kell a felnőttek által kidolgozott és uralt társadalmi rendszer erkölcsi szerkezetébe, mert minden jel szerint ez volt az író eredeti szándéka, és ekkor nemcsak szép, hanem tanulságos történetet kapunk. Legalábbis az írói elképzelés szerint. A sziget, és minden, ami azon történik, saját társadalmának allegóriája, lírai megfogalmazásban, egyetemes emberi vonásokba ágyazva. Az embert egy cselekvőképes, de még viszonylag romlatlan állapotában ragadja meg, abban a korban, „amiben még felismerhető az eredendő, örök emberi.” A fiúk magatartása részhalmaza az emberi természetnek, vagyis még nem teljesen kidolgozott, nem végleges, mégis már képes feltárni az emberi természet szerkezetét, és jó eséllyel elárulja, hogy mi van a „motorháztető” alatt. Méghozzá azt, hogy az emberi természet…, vagy inkább: a nagy társadalmi kataklizmák által megérintett, érzékeny, ráadásul tehetséges író milyen kérdésekre keresi a választ, illetve milyen szembesülésre, önvizsgálatra hívja olvasóit, és milyen kérdések továbbgondolására ösztönzi őket… Volt azonban már példa arra, hogy a saját társadalom bírálatának szánt irodalmi fikcióból az olvasók ítélete alapján gyermekregény lett: Swift Gulliverje.

Amit egy jól megírt regény tesz velünk

Egy dokumentum-hangulatú regény, főként ha jól van megírva, nagy hatással tud lenni az olvasókra, nem véletlen, hogy katasztrófát túlélők, poklot jártak „forgatókönyvét” igyekeznek megszerezni a filmesek, mert egy valós történetekre épülő alkotás jóval vonzóbb a nézőknek, mégha a feldolgozás messzire el is kalandozik a valóságtól. Viszont ha egy írás azt a véleményt támogatja, hogy lám, ilyen az ember, „egyhamar elveszíti civilizált karakterét”, könnyen megzavarhatja az érzékeny olvasót. Természetesen nem feltétlenül következik ebből tragédia, a társadalomba vetett bizalma talán egyáltalán nem is deformálódik, hiszen az egyén nemcsak könyvekből építi fel világnézetét, ezen kívül más hatások is érik, de egyetlen felelős tanár vagy szülő sem fogadná örömmel, ha tanítványa vagy gyermeke olyan megjegyzést tenne a regény elolvasása után, hogy „egyértek, valóban ilyen az ember”.

Nem dönthetjük el, mit élünk meg olvasásakor, ha már elolvassuk, azt sem, hogy engedjük-e hatni. Eléggé kiszolgáltatottak vagyunk egy jól megírt regénynek, és ezt egyáltalán nem fenyegetésnek szánjuk, hiszen éppen ez a feladata. Ha egy regény elvarázsol, felemel, megkavar, az nem hibája, hanem funkciója, nem kárhozatos ópium, hanem áldás. Mondatról mondatra vezet, közben szélesíti érzelmi palettánkat és gazdagítja világlátásunkat, ráadásul párbeszédben a szereplőkkel, az eseményekkel, a leírásokkal — ennek akkor is pozitív a hatása, ha ez a kollokvium virtuális, illetve nem kizárólag bájos érzésekkel szembesít.

Egy regény ezért is hatékonyabb, mint egy tudományos pszichológiai leírás: utóbbinál az ismeretszerzés módja szociálisan elszigetel, míg a regény beszélgetésben, társas interakciók révén tárja fel az emberi élet rejtelmeit — és ebből az ismeretből lesz bölcsesség, hatékony pszichés növekedés. Egy jó regény igazából beszélgetőtárs, vagyis maga az írója az, ha személyesebben akarunk fogalmazni, aki közvetett kapcsolatba lép a távoli, ismeretlen olvasóval. Sztoriról sztorira formálja a szemléletünket. Ennek a műveletnek legalacsonyabb szintje a pletyka — az is több, mint a semmi —, de a meghitt beszélgetések nagyságrendekkel magasabb szinten hatnak ránk: közösséget formálnak, olyat, amiben valós együttérzés születik, és amiből egész környezetünk profitálhat.

A kor, a környezet

Az író ismerte a tinédzserek viselkedési szokásait, a regényben mégis teljesen elengedi a fantáziáját — és az ötvenes évek elején egy elengedett fantázia sajnos volt miből táplálkozzon. „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.” Sajnos ismeretes, – amiben a negatív minősítés a kornak, nem pedig a versnek szó, de ez nyilvánvaló. Egy borzalmas háború után, amikor a modern szociálpszichológia éppen bontogatja szárnyait, a maga eszközeivel választ keres arra kérdésre, hogy miként volt lehetséges mindaz, ami történt, és miért úgy, amint megtörtént. Igazából ez utóbbi a megrázóbb, hogy miért úgy történt, ahogy, és erre a kérdésre próbál válaszolni a regény, de talán nem a legjobb nézőpontot választ, minthogy végső soron semmiféle reális bizonyíték nincs arra nézve, hogy ilyen lenne a valós emberi természet. Ezt természetesen nem is állítja a regény, mert elgondolkoztatni szeretne, amiért mindenképpen hálás lehet az emberiség, mármint annak az a része, aki olvasta, vagy legalább találkozott olyannal, aki olvasta.

Mintha egy lehetséges forgatókönyvről lenne szó: mi történhet, ha az emberek nehéz helyzetbe kerülnek. Cormac McCarthy emlékezetes regénye, Az út, részben ennél is sötétebb víziót tár elénk. A két alkotást nehéz lenne összevetni, mégis vannak közös motívumaik. Golding szerint ez történik, ha egy társadalomban valamiképpen megszakad a természetesség és a folyamatosság. Merthogy nem is vagyunk olyan messze ősi természetünktől, gyilkos ösztöneinktől — a regény éppen azt igyekszik leleplezni, mi van a civilizáció vékony máza alatt, mennyi kegyetlenség lappang a felszín közelében, és hogy csupán alkalmatlan idő kell, és máris uralkodóvá válik. Ámde éppen az ilyen értelmezések miatt kell újra és újra elmondani: ez fikció, ez egy regény. Szép, izgalmas, érdekes — de nem igazol semmit. Semmit az ég világon, akkor sem, ha történetesen valóban ilyen volna a társadalom. Mert nem esetleírást tartunk a kezünkben: nincsenek mögötte elméletek és kutatások, csak egy kiváló írói fantázia, mérföldes tehetség, és sok munka.

A regény pesszimizmusában nyakig benne lehet az ötvenes évek szellemisége, a világháború borzalmainak tapasztalata és Auschwitz nyomasztó emléke, és a feltételes mód az talán 🙂 felesleges. Diktátorok, autokráciák, halál, szenvedés, füstölgő romok. Mindez ahhoz a kérdéshez vezet, hogy hasonló indulatok és szándékok bármikor előtörhetnek az emberből, illetve bármikor történhet ehhez fogható szörnyűség, a társadalom pedig nem tud megvédeni, részben mert maga is romlott, a józan erők pedig gyengének bizonyulnak. Ha egyéni szintre bontjuk ezt le, egyetlen kérdés erejéig: vajon minden emberben, legalábbis a többségben, ott rejtőzik egy agresszív, gátlástalan diktátor? Erre kereste a választ Zimbardo is, illetve sok ezer szakember, érdeklődő.

Golding maga is tisztként szolgált a második világháborúban a brit haditengerészetnél, és részt vett a legerősebb német csatahajó, a Bismarck elsüllyesztésében. Voltak tehát saját, minden jel szerint nyomasztó emlékei, nem kellett fiktív írásokban vagy dokumentarista beszámolókban másodlagos élményekért merülnie. A második világháború erkölcsi rendje világos volt, a szembenálló blokkok besorolását semmiképpen nem lehetett egyszintre hozni. Ne felejtsük el, hogy tulajdonképpen két erő harcol a szigeten, és ezek nem mindig egy-egy személyben testesülnek meg. Két „törzs”, két csoport, két hatalom küzd az uralomért. Vajon a gonoszok vagy a szelídek öröklik a földet? És hogy a gonoszak tényleg annyira elvetemültek és javíthatatlanok, mint időnként megmutatkozik a történelemben, illetve kisebb léptékben akár egészen közel is, vagy az egész csak külső hatások és körülmények szerencsétlen következménye, és az aljasság lehetőséget kapott, betöltötte egyesek elméjét, ahogy egy repedésen át betör a víz a lemerült korsóba, amibe tiszta, hegyi levegőt palackoztak?

A birodalom önarcképe

1954-ben, amikor a könyv megjelent, Nagy-Britannia birodalmi és nagyhatalmi pozíciója már látványosan gyengült, miközben az ország politikai és kulturális önképében továbbra is erősen jelen volt a nagyhatalmi örökség. Egyre nehezebb volt fenntartani azt a régi képet, amely szerint a Brit Birodalom egyszerűen a rend, a szabadság és a civilizáció kiterjesztése lett volna; mind nyilvánvalóbbá vált a gyarmati uralom erőszaka, kizsákmányolása és emberi ára. Korábban a brit gyarmatosítást küldetésként fogták fel és propagálták a gyarmatokon és odahaza, önelégülten, hiú becsvággyal: ugyan már, nem kizsákmányolás történik, csak a „vademberek” civilizálása, és ennek érdekében hajlandóak vagyunk áldozatot hozni. Történelmi kontextusba helyezve a könyv ennek az elképzelésnek — közelebbről a fehér, nyugati ember felsőbbrendűségének — érdekes dekonstrukciójaként is olvasható. Nemcsak olvasható így: a regény egyik jelentős társadalomkritikai rétege éppen a brit civilizáció önmagáról alkotott képének kifordítása, dekonstrukciója, ha úgy tetszik. Ezt azonban nem érdemes Golding egyetlen vagy bizonyosan elsődleges céljaként rögzíteni, mert a műben a háború, az emberi agresszió, a rossz, a hatalom és a civilizáció törékenységének kérdése egyszerre van jelen. Csakhogy az már nem az ő hatásköre, hogy egyesek miként értelmezik. Ez esetben is talán az történik, hogy az olvasók többségének értelmezése jelentősen eltér az író eredeti szándékától. Ami nem probléma, hanem egyszerűen ez a szépirodalom, így működik az olvasási és értelmezési szabadság.

Golding megkérdőjelezi azt a korabeli elképzelést, amely szerint a bennszülöttek, az afrikai „vademberek” különböznének a fehér, civilizált embertől. Ideje volt, mondhatni, és egyáltalán mikor volt ez kérdés egy normálisan gondolkozó ember számára? Csakhogy a probléma újfent visszatér, újabb és újabb társadalmi és privát klaszterek bukkanak elő, amiket értelmezni kell (férfi-nő, falu-város, tanult-iskolázatlan, sikeres-sikertelen, hetero-homo, stb.) Nem is kell messzire menni: főváros és vidék, gazdag és szegény — jóval kevésbé brutális szembeállítások, de mind hordoz némi hübriszt. A könyvben mintegy megmutatja, hogy ezek a rendezett brit iskolai és társadalmi világból érkező fiúk — akik között ugyanakkor társadalmi különbségek is vannak, gondoljunk csak Piggy kívülálló helyzetére — ugyanúgy képesek a hatalom, kirekesztés és erőszak logikájába kerülni, mint azok, akiket a birodalmi szemlélet egykor „civilizálandó” népekként ábrázolt. A társadalomkritika éppen ettől fordul vissza a civilizálónak nevezett kultúrára.

A kísérlet elrendezése

Golding egy olyan háborús világot képzel el, amelyben nukleáris pusztítás fenyegeti a civilizációt. A végleges regény ezt csak utalásszerűen közli; a korai kézirat atomtámadással számolt. A fiúk egy evakuációs repülőgépen utaznak, amikor lezuhannak. Annál többet azonban, hogy a háború elől menekítik őket, nem érdemes biztos tényként a történetbe beleolvasni. A repülőgép lezuhan egy lakatlan szigeten, a felnőttek mind meghalnak, csak néhány tizenkét éves és annál fiatalabb gyermek éli túl a tragédiát.

Adott tehát egy olyan kiindulási helyzet, amely viszonylag romlatlan, és javarészt mentes a társadalom torzító, zavaró hatásaitól. A fiúk olyan életkorban vannak, amikor már képesek önállóan cselekedni, de még nem lehet azt állítani, hogy a társadalom megrontotta, vagy hogy a sok egyéni tapasztalat és keserűség felszántotta volna a szívüket. Hogyan birkóznak meg a helyzettel? A regény alapvetően allegorikus történet arról, milyen az emberi természet: körüljárja a jó és a rossz konfliktusát, azt, hogy az eredendő emberi természet miként maradhat romlatlan és mi ronthatja meg, továbbá az erkölcs és a társadalom szerepét az emberi viselkedés ellenőrzésében.

Minden jel szerint a szerző amellett érvel, hogy az emberi természet kezdettől fogva romlott, de nem reménytelen. Vagyis hajlandó elromlani — éppen ezért a nevelés nem vehető félvállról. A jelek kezdettől mutatkoznak: a gyermekek az első naptól önzésről, kegyetlenségről és hatalomvágyról tesznek tanúbizonyságot, de egy ideig mindez kezelhető mértékű. Végül oda jutnak, hogy ha nem érkeznek időben a megmentőik (önéletrajzból magyarázható, de mégiscsak ironikus módon: katonák), az erőszak drámai méreteket ölt; elképzelhetetlen, mi történt volna. Mintha az író egy olyan fázisban állítaná meg a folyamatot, amely azt a mélységet mutatja, ahová az emberiség eddig valaha eljutott. A fiúk története tökéletes példa arra, milyen elképzelhetetlen dolgokra képesek az emberek, ha romlási spirálba kerülnek, és nincs, aki vagy ami megakadályozza a folytatást. Érdekes módon hasonló alapélményei voltak John Rawlsnak is, aki nagyjából a regény megjelenésének idején kezdi kidolgozni Az igazságosság elmélete gondolatkörét.

Eleinte mintha a paradicsomba csöppentek volna: megszűnt fölöttük a felnőttek ellenőrzése, szabadok, függetlenek, élelem is van bőséggel. „Elfogadták a reggel örömeit, a ragyogó napsütést, a szikrázó tengert és az édes levegőt, mint olyan időszakot, amikor a játék jó, az élet pedig annyira tele van, hogy a reményre nincs szükség, és ezért elfelejtődik.” Felfedezik a szigetet, szabályokat állítanak fel, sőt demokratikus gyűléseket tartanak, ahol bárki felszólalhat. Ralphot választják vezetőjüknek. A választásban nem pusztán józansága számít: megjelenése, nyugalma és különösen a kagylóhoz kapcsolódó tekintély is erősíti helyzetét. Később ő szervezi a menedéképítést, feladatokat oszt ki, és ragaszkodik ahhoz, hogy állandóan égjen a jelzőtűz, arra az esetre, ha hajót látnak felbukkanni és füstjelzéssel kellene életjelt adni.

A gyerekek a kezdetektől fogva összejönnek — kiemelve az ember társadalmi természetét —, és megpróbálnak szerveződni, utánozva az általuk ismert világ hierarchiáit. Demokratikusan kijelölnek egy vezetőt, és meghatározzák az első szerepeket, amelyeknek meg kell tartaniuk a bizonytalanság, a tehetetlenség és a káosz közepette kialakult, ingatag társadalmat. Azonban ami a bajtársiasság és a szolidaritás próbája lehetett volna — azoknak a pozitív tulajdonságoknak a próbája, amelyek az embert saját és mások túlélésének biztosítására ösztönzik —, gyorsan eltorzul, amikor a megmenekülésbe vetett remény halványulni kezd, és a hatalomvágy kerül előtérbe. „Egyetértek Ralphfal. Több szabályra van szükségünk, és be kell tartanunk azokat. Végül is nem vagyunk vadak. Angolok vagyunk, és az angolok mindig mindenben a legjobbak. Tehát azt kell tennünk, ami helyes.” De a dolgok gyorsan széthullanak. Egy gondatlan tűz leégeti a hegy felét, egy kisgyerek — aki elsőként említette a „szörnyeteget” — rejtélyes módon eltűnik, Jack pedig, a kórus egykori vezetője, a vadászat megszállottjává válik.

Az arcfestés mint ősbűn?

Itt van mindjárt az „ősbűnnek” is felfogható arcfestés. Jack nem azért festi ki magát, mert elfogyott volna az élelem, hanem mert vadászni akar, és az arcára kent agyaggal, faszénnel, növényi festékkel egyszerre keres álcát és talál egy új szerepet. A jelenet pszichológiai jelentősége valóban nagy: amikor a fiú a víztükörben meglátja a festett arcot, a maszk felszabadító élményt jelent számára. Golding itt nagyon erősen sugallja, hogy a személyes arc eltakarása együtt járhat a szégyen és az önellenőrzés gyengülésével.

Ezt azonban ma már nem célszerű egyszerűen úgy megfogalmazni, hogy a maszk „felszabadítja az agresszív impulzusokat”. A klasszikus deindividuációs elméletek valóban gyakran feltételezték, hogy az anonimitás, a személyes azonosíthatóság csökkenése és a tömegbe olvadás gyengíti az önkontrollt, és ezáltal növeli az antiszociális viselkedés valószínűségét. A későbbi kutatások azonban jóval árnyaltabb képet adtak.

Tom Postmes és Russell Spears 1998-as (a 2. részben lesz még szó errről), hatvan független vizsgálatot összegző metaelemzése kevés támogatást talált annak a klasszikus elképzelésnek, hogy a deindividuáció önmagában egy sajátos, normátlan állapotot hoz létre, amelyből szükségszerűen agresszió vagy más normaszegés következik. Eredményeik inkább azt mutatták, hogy az anonimabb, „deindividuáltabb” helyzetekben az emberek fokozottabban igazodhatnak az adott helyzetben hangsúlyossá váló csoportnormákhoz. Vagyis nem feltétlenül az történik, hogy az egyén elveszíti minden normáját; sokszor inkább az, hogy a személyes identitás háttérbe szorul, és erősebbé válik a társas identitás: nem azt kérdezi többé, hogy „én mit tennék?”, hanem azt, hogy „mi, vadászok mit teszünk?”.

Ez Golding jelenetét nem teszi kevésbé érdekessé, ellenkezőleg. Jack festett arca nem egyszerűen eltakarja Jacket: megteremti a „vadászt”. A külső megváltoztatása összekapcsolódik egy új csoportidentitás kialakulásával, amelyben a vadászat, a vér, az erő és később az engedelmesség mind fontosabb normává válik. A maszk tehát nem önmagában termeli ki az agressziót; inkább segíthet abban, hogy az egyén kevésbé önálló személyként, inkább egy egyre radikálisabb csoport tagjaként élje meg önmagát.

Jack és vadászai később valóban megölnek egy kocát, majd a vadászat és a közös rítus mind erősebben szervezi közösségüket. A regényben két fiú, Simon és Piggy hal meg közvetlenül a csoport erőszakos cselekedeteinek következtében; Ralph pedig végül maga is hajtóvadászat célpontjává válik.

A Legyek Ura

A Legyek Ura egy karóra tűzött kocafej, amelyet Jack és vadászai a „szörnyetegnek” szánt ajándékként hagynak hátra egy erdei tisztáson. Ez a félreeső erdei hely korábban Simon menedéke volt. A fiú tanúja a koca megölésének és a fej felajánlásának, majd később egyedül marad a legyekkel ellepett fej közelében. A jelenet fokozatosan hallucinációs, látomásos tapasztalattá alakul: Simon úgy éli meg, mintha a Legyek Ura beszélne hozzá, és azt közölné vele, hogy a „szörnyeteg” nem valami kívülről érkező lény, hanem az ember része. A jelenet végén Simon rohamszerű állapotba kerül és elveszti az eszméletét.

Amikor magához tér, felmegy a hegyre, és felismeri az igazságot: a rettegett szörny valójában egy halott ejtőernyős. Megszabadítja a testet az azt fogva tartó kötelektől, majd a viharban visszaindul a többiekhez, hogy elmondja nekik, mit talált. Ekkor azonban Jack csoportja már egy vadásztánc ritmusában, erős kollektív izgalmi állapotban van. A sötétből előbukkanó Simont a „szörnnyel” azonosítják, körülveszik, és a rituális erőszak során megölik.

Ez a jelenet éppen azért szociálpszichológiailag érdekes, mert nem egyetlen tényezővel magyarázható. Nem pusztán az anonimitásról van szó, hanem a félelemről, a csoportnormáról, a ritmikus közös cselekvésről, a vezető tekintélyéről, az ellenségkép kialakulásáról és a személyes felelősség elmosódásáról. A csoport tagjai másnap nem egyformán reagálnak. Ralphot megrendíti Simon halála, és gyilkosságként nevezi meg a történteket; Piggy inkább racionalizálni próbálja, hogy mi történt, és csökkenteni saját felelősségük súlyát. Simon halálára tehát nem mindenki reagál közömbösen.

Piggy halála később már más jellegű. Roger egy sziklát gördít le, amely elsodorja Piggyt és összetöri a kagylót is. A jelenet egyszerre fizikai gyilkosság és a korábbi rend jelképének megsemmisítése. Sam és Eric foglyul esnek, Ralph pedig magára marad. Jack törzse ezután hajtóvadászatot indít ellene, és hogy kifüstölje a bozótból, felgyújtja a szigetet. A paradoxon teljes: éppen a pusztító tűz füstje vezeti oda azt a hadihajót, amelynek tisztje végül megmenti Ralphot.

„Az ember által okozott gonosz gyökere nem az ember állati természete, nem a területi agresszió vagy a velünk született önzés, hanem az önbecsülés iránti vágyunk, a halandóságunk tagadása és a hősi önkép erőltetése. A legjobb iránti vágyunk éppenséggel a legrombolóbb mind között.” (Sam Keen)

A tiszt partra száll

Épp amikor Ralphot már-már elkapják, belép a történetbe egy tengerésztiszt, akit a lángba borult sziget füstje vonz oda. Mire partra száll, az egész sziget üszök és pusztaság, három gyermek pedig halott. „Azt hittem — jegyzi meg elgondolkozva —, hogy egy csapat brit fiú ennél jobb teljesítményre képes.” Erre Ralph sírva fakad. „Ralph az ártatlanság végét siratja, szívének sötétségét.” A fogalmazás egyetemes érvényessége nyilvánvaló: Ralph nyugodtan behelyettesíthető azzal, hogy „az ember”. Ironikus módon a megmentő tengerésztiszt maga is egy háborúban álló felnőtt világ katonája. A parton pillanatnyilag a civilizált rend és számonkérhetőség képviselőjeként jelenik meg, miközben mögötte ugyanannak a civilizációnak a háborúja zajlik.

A fiúk a végén könnyekben törnek ki. Ralph és Piggy korábban is különböző módon küzdött Simon halálának erkölcsi súlyával. Ez mégis reményre ad okot, Golding véleménye szerint is. „Mindent megtettünk, amit a felnőttek tennének. Mégis, miért romlott el?”

Két „mítosz” a gyermekkorról

A mítosz idézőjelben, mert nem feltétlenül azt jelenti, hogy teljesen hamis elképzelésekről van szó, hanem inkább olyan sarkított kulturális képekről, amelyek hosszú időn át meghatározták, hogyan gondolkodjanak a gyermekekről, a gyermekkorról, illetve a nevelésről. Természetesen mindenkor léteztek alternatív elgondolások a tekintélyelvű nevelési mód mellett, de az alábbiak lettek a leghíresebbek, a legtöbbet kommentáltak.

Szóval két gyökeresen eltérő ember- és neveléskép élt sokáig, mondhatni a „gyermekek évszázadáig”:

Szempont	Locke	Rousseau
a gyermek lelke	üres lap, formálható viasz	természetes fejlődési rendet hordoz
a nevelés képe	írás — benyomást hagyni	kertészet — védeni, akadályt elhárítani
a romlás forrása	rossz benyomások, rossz szoktatás	a társadalom, az összehasonlítás, a rossz nevelés
a nevelő szerepe	formáló, alakító	őrző, késleltető, a fejlődést segítő
a fő veszély	hogy rosszat írnak rá	hogy túl korán írnak rá bármit

A „tiszta lap elmélete” Locke gondolkodásához kapcsolódik, aki azonban nem gyermeklélektant művel, hanem ismeretelméleti és politikai harcot vív: ha nincsenek velünk született eszmék, akkor nincsenek velünk született tekintélyek sem — nem létezik olyan hogy fejedelmi jog, vagy dogmatikus, kötelező hitigazság sem, amik úgymond „eleve belénk lennének írva”. A tiszta lap képe nála először fegyver, és csak másodszor pedagógia, ha ugyanis nincsenek olyan igazságok, amelyek eleve, születésünktől fogva bele lennének írva az emberi értelembe, akkor sokkal nehezebb arra hivatkozni, hogy bizonyos tekintélyeknek, társadalmi rendeknek vagy hittételeknek eleve engedelmességgel tartozunk. Másrészt a gondolat mögött ott visszhangzik az arisztotelészi hagyomány, amelyet a skolasztika később híres mondatban sűrített össze: nihil est in intellectu quod non prius fuerit in sensu — semmi sincs az értelemben, ami valamiképpen előbb ne lett volna az érzékekben.

Ha a gyermek nem hoz magával kész eszméket, s ha személyiségét döntően tapasztalatai alakítják, akkor rendkívüli súly kerül a nevelésre. A környezet, a szoktatás, a példa, a jutalmazás, a büntetés, a tekintély — mindaz, amivel egy felnőtt a gyermek világát berendezi — szinte sorsalakító erővé válik. Locke híres meggyőződése, hogy az emberek túlnyomórészt nevelésük által válnak azzá, akik, ennek a gondolatnak tömör megfogalmazása. Csakhogy ebben a gondolatban már ott rejtőzik a nevelés egyik legősibb kísértése: ha ennyire formálható, miért ne formálnánk olyanná, amilyennek helyesnek tartjuk?

Ennek szélsőséges értelmezése szerint a gyermekből megfelelő neveléssel szinte bármi kialakítható. Locke aztán úgy fogalmaz, hogy a gyermeki lélek olyan, mint a viasz, amelyet formálni lehet. Leghíresebb becslése szerint tíz emberből kilenc azzá lett, amivé a nevelése tette.

Persze nem létezhet olyan, hogy romlatlan társadalom — hogy tudniillik a felnőttek megszervezik a maguk tökéletesnek egyáltalán nem mondható társadalmát, miközben a mellettük felnövő gyermekek megőrzik romlatlanságukat. Ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen, éppen ezért minden erre vonatkozó elmélet utópia. Ezek a gyerekek is feltehetően és nagyobbrészt azt tennék és úgy viselkednének, mint a felnőttek, csak kevésbé érett és tapasztalt módon, illetve a vice versa, ha megszűnne minden karhatalom. Ez azt jelenti, hogy csalnának, hazudnának és lopnának, erőszakot alkalmaznának céljaik elérése érdekében, hiúság és irigység, egymás bántása napirenden lenne, örömüket lelnék abban, ha mások felett uralkodhatnak, és érdekeltek lennének egymás manipulálásában. Természetesen megjelenne a gondoskodás és a leleményesség is, és hajlandóak lennének tenni is azért a közösségért, amelynek tagjai.

A második nézetet gyakran Rousseau-hoz kötjük. Eszerint a gyermek eredendően tiszta, természetes és erkölcsileg romlatlan, aztán a társadalom, a civilizáció és a rosszul működő nevelés eltorzítja. Rousseau tényleges gondolkodása ennél összetettebb, de a későbbi neveléselmélet ebben a leegyszerűsített formában őrizte meg tanítását. Talán Rousseau gondolatának legszebb összefoglalása ez lehet: a nevelés feladata elsősorban nem az, hogy kiformálja a gyermekben levő adottságokat, hanem hogy lehetővé tegye számára, hogy azzá váljon, akivé saját természetének rendje szerint válhat.

Innen érthető híres mondata is: „Minden jó, amidőn kikerül a dolgok alkotójának kezéből; minden elfajul az ember kezében.”

Rousseau-nál a gyermek lelke nem üres, de nem is kész erkölcsi személyiség. Inkább olyan természetes hajlamokkal és fejlődési lehetőségekkel érkezik a világra, amelyek kibontakozásának saját ritmusa és belső rendje van. Számára a gyermek nem kész személyiség, nem előre meghatározott sors, hanem belső irány. Rousseau pedagógiájának legmélyebb gondolata talán nem is az, hogy a gyermek „jó”. Inkább az, hogy a gyermek nem a felnőtt tökéletlen változata. A gyermekkor nem puszta váróterem a felnőttség előtt. Nem olyan állapot, amelynek értéke kizárólag abban áll, hogy egyszer majd megszűnik. Saját törvényei, saját ritmusa, saját érzékelési és gondolkodási módja van. A bibliai „magától növő vetés” példázata különösen közel áll ehhez a gondolathoz. A magban történik valami, amit a földműves nem lát és nem irányít. Lefekszik este, felkel reggel, és közben a mag csírázik. A növekedésnek van egy titkos belső munkája, amelyhez az ember hozzájárulhat, de amelynek nem ura.

A nevelés ezért nem írás, hanem kertészet: védeni, akadályt elhárítani, várni, szükség szerint támogatni. „A nevelés, a legkoraibb szakaszban negatívnak kell lennie. Nem abban áll, hogy erényt vagy igazságot tanítsunk, hanem hogy megóvjuk a szívet a bűntől és az elmét a tévedéstől.” „Locke emlékezetes alapelve az volt, hogy érvelni kell a gyermekekkel” — Rousseau szerint ezzel a nevelés utolsó fázisa felelőtlenül előre kerül, minthogy a logikus gondolkodás alakul ki a legkésőbb. Az Émile, avagy a nevelésről (1762) első mondata tulajdonképpen tétel, és nem egy felütés: „Minden jó, amidőn kikerül a dolgok alkotójának kezéből; minden elfajul az ember kezében.” Az ún. három mester tana; nemcsak ismeretünk és tapasztalatunk bővül általuk, hanem egyszersmind nevelésünk forrását is jelentik: a természet, az emberek, illetve a tárgyak. A romlást Rousseau nem valamiféle kész, velünk született erkölcsi romlottságként írja le; hangsúlyosan a társas viszonyokhoz, az összehasonlításhoz, a függéshez és a rosszul rendezett társadalmi élethez kapcsolja. Ezt azonban nem érdemes úgy leegyszerűsíteni, mintha nála a gyermek eleve kész erkölcsi jósággal születne.

A két mítosz tehát így állítható egymás mellé:

a gyermek mint üres lap – még nincs „készen” benne semmi lényeges; a tapasztalat, a nevelés során kap minden értéket;
a gyermek mint eredendően tiszta természet – már hordoz egy belső, természetes jóságot, amelyet inkább megőrizni kell és hagyni kibontakozni.

Érdekes módon a kettő majdnem ellentétes, de nem teljesen. Tény, hogy a hangsúlyt máshová teszik: az első a nevelés formáló erejére, a második a gyermek belső (jó) természetének elsődlegességére. Locke oldalán a formálhatóság áll; Rousseau oldalán a kibontakozás. Az egyik azt kérdezi: mit tesz a világ a gyermekkel? A másik: mit tehetnénk azért, hogy a világ ne tegye tönkre azt, ami benne eredendően fejlődésre képes? A modern fejlődéslélektan maradéktalanul egyik véleményt sem fogadja el: a gyermek nem üres lap, de nem is eleve „kész” természet. A fejlődést az öröklött adottságok, a biológiai érés, a kapcsolatok befolyása végzi, illetve a környezet és a saját aktivitás folyamatos kölcsönhatása. Locke és Rousseau neve mindenképpen a két ’szélsőséges’ gyermekkép szimbolikus pólusává vált, jóllehet mindkét gondolkodó eredeti álláspontja jóval árnyaltabb annál, mint amit az utókor e leegyszerűsítő képletekben megőrzött.

Rousseau, aki az első négy könyvben azt hangsúlyozza, hogy a gyermek természeténél fogva nem romlott, fejlődésének saját rendje van, és ezt a rosszul időzített nevelés, a függés és a társadalmi kényszer eltorzíthatja, az ötödik könyvben (Sophie) váratlan fordulattal ezt írja: „A nők nevelése a férfiakra való tekintettel kell történnie. Vagyis hogy tetszenek nekik, hasznukra lehessenek, nevelni gyermekként, amíg rászorulnak, gondoskodni róluk, amikor felnőttek, tanácsot adni nekik, vigasztalni őket, kellemessé és édessé tenni számukra az életet: ezek a nők kötelességei minden időben, és erre kell őket gyermekkoruktól fogva tanítani.”

Ehhez társul néhány tétel, amely aztán Mary Wollstonecraft célpontja lesz: hogy a kislány születésétől kezdve babázik, szereti a cicomát; hogy a nőnek korán hozzá kell szoknia a kényszerhez, mert egész életében engedelmeskednie kell; hogy a nő esze gyakorlati, nem elvont, tehát a vallást is tekintély nyomán — előbb az anyjáé, aztán a férjéé — kell elfogadnia; és hogy a nő erénye a véleményen áll, míg a férfié a lelkiismereten. Rousseau maga élesen fogalmazott: a vélemény a férfiak közt az erény sírja, a nők közt a trónja. Mary Wollstonecraft: „A nőknek, elismerem, más kötelességeik lehetnek, de ezek is emberi kötelességek, és az elvek, amelyek teljesítésüket szabályozzák, makacsul állítom, ugyanazok kell hogy legyenek, mint a férfiak esetén.” „Ha az erkölcs az észből és Istenből ered, akkor nem lehet két külön rend az emberiségen belül. Már csecsemőkorunktól arra tanítanak, hogy a szépség a nő jogara, az elme a testhez idomul, és aranyozott kalitkánkban járkálva csak arra törekedjünk, hogy feldíszítsük börtönünk.”

Itt válik nyilvánvalóvá, mit vet Rousseau szemére valójában: hogy a negatív nevelés védelmét („inkább várj a neveléssel, mint ronts”) — a belső szép rend, a természet és Isten eredeti tervének megóvását a társadalom rontásától — Émile-nek megadta, Sophie-nak nem. Sophie-t nem védi a véleménytől: azaz a társadalom igényeinek meghallgatására, sőt, azok teljesítésére biztatja.

Mit állít, és mit nem állít a regény

A fejlődéslélektani ismeretek és a gyermekcsoportokról szóló kutatások alapján erősen kérdéses, hogy a fiúk a valóságban ilyen gyorsan és ilyen következetesen válnának érzéketlenné egymás sorsa iránt. Valószínűbb, hogy a konfliktus, a félelem, az együttműködés, a gondoskodás és a csoportképződés jóval vegyesebb mintázatot mutatna. Golding radikalizálja a folyamatot, mert nem esetleírást, hanem allegorikus regényt ír. A fő probléma — legalábbis a regény szerint — nem az, hogy a gyermekekben eleve benne van az agresszivitás, és hogy folyamatos támogatás, valamint a felnőttek segítsége nélkül a felszínre is tör, hanem éppenséggel az, hogy szélsőséges helyzetekben könnyen az lehet a minta, amit a felnőttektől tanultak — méghozzá mindannak a legszélsőségesebb változata.

Viszont bárhogy próbáljuk is megközelíteni a kérdést, a regény végső üzenete mégiscsak az, hogy a pálya az agresszivitás felé lejt: megtörténhet, hogy kedvező genetikai adottságok és a legjobb neveltetés ellenére, kitett helyzetekben, emberpróbáló időkben, valaki mégis embertelen megoldásokhoz folyamodik. Ha sokan kerülnének egyszerre azonos szituációba, vagy élnének meg valamilyen frusztráló eseményt, talán tömeges elvadulást lehetne látni. Lehetett látni.

Bizonyos helyzetekben — és ez is elgondolkodtató — a bölcsebben, szelídebben eljárók érezhetik magukat szélhámosnak, mintha éppen ők nem értenék a lényeget, ami ez esetben az erőszak és a hatalom tüneteiben mutatkozik. Elbátortalanodnának a saját orientációjukat illetően, ha nem kapnának visszajelzést arról, hogy nem velük van a probléma. Nem merev és főként nem változhatatlan határokkal rendelkező lények vagyunk: az ember se nem jó, se nem rossz — a képlet ennél jóval bonyolultabb.

Vajon alapvetően jóra hajló lények vagyunk, akiket az élet sorscsapásai, kitett, emberpróbáló helyzetek kitermelnek eladdig nem is létező érzéseket? Vagy netán teljes romlottsággal születünk, amit a civilizáció hatásai, rétegei, erői elnyomnak, de alkalomadtán előtör a szunnyadó, lappangó agresszivitás? Vagy megvan ugyan némi készségünk a rosszra, de a jó túlsúlya hatékonyan elnyomja, mindaddig, míg a körülmények hatalmas nyomással át nem alakítanak, és hajlamossá tesznek a gonoszságra? Persze ennél jóval összetettebbek a kérdések is, a válaszokról ne is beszéljünk. Golding arra készteti az olvasót, hogy szembenézzen az emberiség árnyoldalaival, miközben magával ragadó és emlékezetes irodalmi élményt nyújt.

Végső soron A Legyek Ura nemcsak a vadságról szól, hanem az ész és az ösztön, a rend és a káosz közötti kényes egyensúlyról, illetve az ember folyamatos küzdelméről, és akárhogy is, de csak győzött a józan ész, még ha későre is, és annak ellenére, hogy a gonosz tombolásának voltak áldozatai. Ha figyelmen kívül hagyjuk a jóságba vetett hitünket, elbizonytalanodunk, ha viszont szemet hunyunk a gyarlóságra való nagyfokú hajlandóság fölött, és feladjuk az ellene való küzdelmet, akkor a civilizációnk szétesik. A szeretet sem arról szól, hogy erőnek erejével ráveszünk valakit arra, hogy tiszteljen és szeressen, hanem fegyelemmel, önmagunk formálásával vonzzuk a figyelmet, majd igyekszünk mindig a jót megtalálni abban, aki mellett már elköteleztük magunkat, szabad elhatározásunkból.

Egy utolsó kötelező kör

A Legyek Ura természetesen nem megtörtént eseményeket dolgoz fel. A történetek, jelenetek, az emberi jellemvonások, a fiúk viselkedése – mind Golding képzeletének szülötte, ebben az értelemben fikció; mégsem légüres térben született. Erőteljes önéletrajzi és történelmi tapasztalat húzódik mögötte. Golding 1940-ben belépett a brit haditengerészetbe, részt vett a második világháború hadműveleteiben, többek között a normandiai partraszállás idején tisztként szolgált. A háborúban szerzett tapasztalatai későbbi műveiben is visszatértek, és aligha függetleníthetők attól a sötétebb emberképtől, amely A Legyek Urát is áthatja.

Ehhez járult egy másik, kevésbé drámai, de a regény szempontjából talán ugyanilyen fontos tapasztalat: Golding tanárként hosszú éveken át fiúk között dolgozott. A háború után visszatért a tanításhoz, és közvetlen közelről figyelhette a gyermekközösségek működését, a barátságok és rivalizálások kialakulását, a tekintélyhez való viszonyt, a csoportosulás, a vezérkövetés és a kirekesztés finomabb vagy éppen nyersebb formáit. Életrajzi forrásai szerint tanári pályája kifejezetten fontos tapasztalati hátteret jelentett későbbi regényeihez. Így A Legyek Ura mögött mintha kétféle emberismeret találkozna: a felnőttek háborújának megrázó tapasztalata és a gyermekközösségek mindennapi megfigyelése.

A regény korai változata 1952–1953 körül készült el, több kiadó visszautasította, mígnem a Faber and Faber vállalta megjelentetését. A könyv 1954 szeptemberében látott napvilágot. Későbbi pályafutása már az irodalomtörténet része: világszerte olvasott művé vált, iskolai tananyagokba került, számos színpadi és filmes feldolgozást ért meg. A Faber adatai szerint több mint negyven nyelvre fordították le; Golding pedig 1983-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.

Golding azonban nem pszichológiai vagy szociológiai értekezést ír. Nem kísérleti helyzetet hoz létre a szó tudományos értelmében, nincsenek kontrollcsoportjai, mérőeszközei, statisztikai próbái vagy ellenőrizhető hipotézisei. Írói módszerekkel dolgozik: képzelettel, sűrítéssel, jelképekkel, drámai helyzetekkel és nyelvi teremtőerővel. Amit létrehoz, az nem tudományos bizonyítás, hanem irodalmi gondolatkísérlet. Mintha egyetlen kérdést végletekig kiélezve tenne fel: mi történik az emberrel, ha fokozatosan eltűnnek körülötte azok az intézmények, szabályok, tekintélyek és kulturális korlátok, amelyek hétköznapi életében kordában tartják?

Ebben az értelemben a sziget nem egyszerűen kalandos helyszín, hanem laboratórium — természetesen nem a természettudomány, hanem az irodalom laboratóriuma. Golding mintegy lefejti szereplőiről a civilizáció védőrétegeit. Először még ott van az iskola emléke, a választás, a gyűlés, a kagyló tekintélye, azaz a szabályokba vetett bizalom. Aztán mindez fokozatosan veszít erejéből. A kérdés pedig mind nyugtalanítóbbá válik: vajon a civilizáció alakítja-e át alapvetően az embert, vagy csupán vékony kéregként fedi el azokat az ösztönöket, félelmeket és uralmi vágyakat, amelyek kedvező körülmények között ismét felszínre törhetnek?

Golding ráadásul történelmileg különösen érdekes pillanatban teszi fel ezt a kérdést. Olyan korszakban ír, amely valóban a „már” és a „még” határán áll. Már mögötte van a 20. század első felének hatalmas pszichológiai és pedagógiai átalakulása. „A gyermek évszázadának” eszméje nyomán a gyermekkor egyre inkább önálló, saját törvényekkel rendelkező életszakaszként kerül a figyelem középpontjába. Freud, majd Jung gondolkodása messze túllépett a pszichológia szűkebb határain: az elfojtás, a tudattalan, az ösztönvilág, az árnyék, az archaikus lelki rétegek gondolata az irodalom, a művészet és általában az európai önértelmezés részévé vált. Az ember egyre kevésbé tűnt teljesen átláthatónak önmaga számára.

Ugyanakkor ez már a tömegoktatás, az intézményes nevelés, a szociális reformok és a modern társadalmi integráció korszaka is. Erős még a hagyományos vallás és erkölcs kulturális befolyása, miközben egyre nagyobb teret nyernek a szekuláris embermagyarázatok. Egyre többet tudunk a társadalmi környezet formáló hatásáról, a család, az iskola, az osztályhelyzet és a kulturális közeg jelentőségéről; közben a biológiai öröklődés és a genetika kérdései is mind hangsúlyosabbá válnak. Vagyis mind sürgetőbb lesz az a régi vita, amely más nyelven ugyan, de évszázadok óta kíséri az emberről való gondolkodást: mit hozunk magunkkal, és mivé tesz bennünket a világ, amelybe beleszületünk?

Milyen mértékben határozza meg az embert születésének véletlene, öröklött alkata, családja, társadalmi környezete és neveltetése? A Legyek Ura ennek a vitának különös, provokatív változatát adja. Golding nem egyszerűen azt kérdezi, hogy természet vagy nevelés alakítja-e erősebben az embert. Ennél kellemetlenebb kérdést tesz fel: mi van akkor, ha a civilizáció által létrehozott ember és a civilizáció előtti ember nem két különböző lény? Mi van akkor, ha ugyanabban az emberben vannak jelen?

A szigetre kerülő fiúk ugyanis nem „vademberek”. Éppen ellenkezőleg: a brit társadalom jólnevelt, iskolázott gyermekei. Ismerik a szabályokat, a választást, a vitát, a vezetés és az együttműködés formáit. Magukkal viszik a civilizáció nyelvét és szokásait. Golding számára ezért válik igazán érdekessé, hogy mindez meddig tart ki akkor, amikor megszűnik mögötte az intézményi háttér. Nem azt mutatja meg, milyen az ember kultúra nélkül, hiszen szereplői magukkal hozzák kultúrájukat; sokkal inkább azt vizsgálja, milyen gyorsan és milyen feltételek között kezdhet szétmállani a kultúra az emberben.

Ezért a regény ereje nem abban rejlik, hogy igazolja: „ilyen az ember”. Ezt irodalmi mű nem is igazolhatja. Golding fikciója nem antropológiai bizonyíték, és nem is volna szerencsés annak tekinteni. Sokkal inkább olyan szélsőségesen kiélezett történetet alkot, amelyben bizonyos emberi lehetőségek láthatóvá válnak. A félelem, az agresszió, a hatalomvágy, a csoporthoz tartozás igénye, az ellenségképzés, a tekintély követése és az erkölcsi felelősség kérdése egyetlen szűk térben sűrűsödik össze.

A regény tehát végső soron nem választ ad, hanem nyugtalanít. Nem azt mondja meg, milyen az ember, hanem megfoszt bennünket attól a kényelmes bizonyosságtól, hogy ezt eleve tudjuk. A sziget ezért nem pusztán Ralph, Jack, Piggy (Röfi) és Simon történetének helyszíne. Bizonyos értelemben tükör: olyan tér, amelyben az olvasó önkéntelenül is saját emberképét kezdi vizsgálni.

Talán éppen ez Golding legfontosabb írói teljesítménye. Nem bizonyítja, hogy a civilizáció vékony máz, és azt sem, hogy az ember természeténél fogva erőszakos. Ennél többet tesz: olyan világot alkot, amelyben ezeket a kérdéseket már nem lehet közömbösen feltenni. Két gyakori félreértés kíséri a könyvet. Az egyik, hogy szociálpszichológiai bizonyítéknak tekintik, a másik, hogy gyerekekről szóló könyvként olvassák. A regény a felnőtt társadalomról szól. Hogy ez a társadalom korabeli vagy mindenkori, az nem eldöntendő kérdés, hiszen mégiscsak egy regényről van szó. A legkorrektebb olvasat talán az, ha a fikciót annak tekintjük, ami: a képzelet érdekes és szabad alkotásának. Ugyanakkor azt is érdemes szem előtt tartanunk, hogy a regény feladata nem az, hogy végérvényes választ adjon arra, milyen az ember, hanem inkább az, hogy újra és újra feltegye ezt a kérdést, és arra ösztönözze az olvasót, hogy maga is elidőzzön fölötte. A könyv nem esetleírás, nem kísérlet és nem terepmunka. Sokmindent állít, de semmit nem igazol az emberi természetről. Ha ez a kérdés egyáltalán felmerült.