Posttraumatic Growth (PTG)
1. rész A téma felvezetése
Bevezető gondolatok
Igaz, hogy egy megrendítő életeseménnyel való megküzdés során, miközben fölismer néhány belső erőforrást, megtapasztal bizonyos fokú törődést, az érintett bátrabb és gazdagabb élethez jut, strapabíróbb lesz a mindennapi kihívásokkal szemben, végül tartós „pszichés többlettel” zár?Kérdezhetünk följebb is: minden egyes próbatétel természetes következménye az építő személyiségi vonások megerősödése? Hogy egy rendkívüli kihívást jelentő élethelyzet tudatos elhordozása nyomán értékelhető növekedést tapasztalhat személyisége legértékesebb vonásaiban? Egy traumatikus élethelyzet ugyan megrendíti világképét, de új lehetőségeket is feltár, és a megismert belső dinamika és külső segítség felszabadító tapasztalata érzelmi-spirituális növekedést készít elő, megnyílik embertársai fele, és új fényben látja az életet?
Megtörténhet; a feltételes mód azonban indokolt. A kérdés – adott helyzetben – sürgető lehet, mert „a szekér szalad”, de lebecsülnénk a téma jelentőségét egy tetszetős, de üres válasszal, nemkülönben tiszteletlenség lenne azokkal szemben, akik éppen lerogyott készségeik ellenében próbálnak értelmet és utat találni életükben. Merthogy a válasz kézenfekvő, a megoldás ott hever, te pedig…, – ennél tapintatosabban kellene azok fele forduljunk, akik éppen völgyet járnak, és nem úgy érzik, hogy a megoldás egyetlen könnyű mondattal elérhető lenne.
Mire számíthatunk, illetve mire és miként biztassunk, mert a trauma is az ajtó előtt áll…
Az elmélet egyik kidolgozója, Tedeschi, a PTG-t úgy határozta meg, mint „rendkívül kihívást jelentő helyzetekkel való küzdelem során átélt pozitív pszichés változások”. Biztató a jeles szakember tömör véleménye: „A ’túlélők’ ellenállóbbá válnak, és kevésbé traumatizálódnak a későbbi kihívások során.” (Ronnie Janoff-Bulman). Lavírozunk elfogult rajongók és tamáskodó kritikusok véleménye között, igyekszünk elkerülni a túlzó álláspontokat, valamint a hízelgő, de haszontalan megjegyzéseket.
Emlékeztetünk egy – legalábbis ez esetben – biztató adottságra, miszerint elménk képes reményeink, vágyaink, hitünk mediációjával építő érzéseket létrehozni, amik kreatívan formálhatják a valóságot. Paradoxonban megfogalmazva: ami nem kézzelfogható, az még lehet tény, sőt, adott feltételekkel a legszilárdabb valóság. A nem látott dolgokról való meggyőződés… Ezt azért említjük már az elején, mert véleményünk szerint „tudat-lét” transzformációnak, ha nem is kizárólagos, de fontos szerepe van a tárgyalt elméletben, konkrétan a leírt sorrendben. Mindenképpen indokolt az óvatosság, a pozitív tulajdonságváltozás is gyakran csak meghatározott módon mutatkozik, és alkalmanként a szokásostól eltérő absztrakciós szinten észlelhető. Mint a rózsa lázadása… elkápráztat.
A PTG a témával foglalkozó kutatók halászleve. Mindenkinek megvan a csalhatatlan véleménye, ahogy más oldalon a hamisítatlan recept. A kutatási eredmények sajátos értelmezése, az ízlelőbimbók egyedi érzékelése… Így működik ez minden szinten, così fan tutte 🙂
További kérdések sorát tehetnénk fel a változás, a növekedés mivoltát illetően, hogy pontosan mit is takarnak ezek a fogalmak, és az érdeklődésünk irányultsága, a keresett tartalmak egyéni érintettséget vagy várakozást jelezhet, ami a világ legtermészetesebb dolga: pozitív életszemlélet, jó közérzet, önbecsülés erősödése, kapcsolatok javulása, világosabb életértelem, stb., vagy pusztán a demoralizáció csökkenő befolyása (privatio mali)? A témával foglalkozók számára ismerősebb lehet, ugyanis a legtöbbször ezek szerepelnek a szakirodalomban: megnövekedett hálaérzet, megerősödött proszociális viselkedés, azaz „szenvedésből született altruizmus”, spirituális érdeklődés fokozódása, vágy, hogy gazdagítsák önmagunkról és a környezetünkről alkotott tapasztalatainkat, vagy egy összefoglaló jellegű: olyan képesség, ami támogatja az egyént a változó életkörülmények elfogadásában és a felmerülő anomáliák elhordozásában, azaz az élet ajándéka iránti kontextusfüggetlen hálaérzet. A „növekedés” egy többdimenziós eredményre utal, érzelmi, spirituális és életviteli változásokat egyaránt magában foglal, külön említjük meg a kognitív átalakulást. Továbbá a toleránsabb gondolkodást, magasabb érzékenységet, illetve általában az élet napjainak a megbecsülését, a tartalom keresését a találkozásokban.
PTG – Posttraumatic Growth – Poszttraumás növekedés (PTN)
PTGI – Posttraumatic Growth Inventory – Poszttraumás Növekedés(érzés) Kérdőív
PTSD – Posttraumatic Stress Disorder – Poszttraumás stressz zavar
„Eljött a nap, amikor a rügyben maradás fájdalmasabb volt, mint a kinyílás kockázata.” Anais Nin
Richard Tedeschi és Lawrence Calhoun úttörő munkájukban (Tedeschi, R.G., & Calhoun, L.G.: Trauma and Transformation. Growing in the Aftermath of Suffering, 1995) úgy találták, hogy öt területen várható növekedés (erre szolgál a PTGI-skála), és amikről később részletesebben szólunk: az élet fokozott megbecsülése, az elköteleződés erősödése a társas kapcsolatokban, személyes erő növekedése („Sérülékenyebb vagyok, mint gondoltam, de sokkal erősebb, mint valaha is elképzeltem.”), a vallási/spirituális kérdésekkel való elmélyültebb foglalkozás, valamint új élettartalmak felismerése. – Továbbra is ezekre tekint a legtöbb kutatásban, és ez nem véletlen, ezek állhatnak a legtöbb ember érdeklődésének középpontjában, illetve ezekben szeretne a legtöbbünk fejlődni. Az említett Poszttraumás Növekedés Kérdőívet (PTGI) Tedeschi és Calhoun (végl. 1996) állította össze, 21 tételből áll, és a traumatikus események után tapasztalt pozitív változást hivatott mérni. Van bővített (PTGI-X, 25 tétel), gyermekenek készült (PTGI-C), illetve ennek revideált változata is (PTGI-CR). PTGI az egyetlen validált skála a PTG mérésére, konzisztenciáját számos, különböző kultúrákat felölelő tanulmány alátámasztotta.
Akut helyzeten kívül érdekelhetnek, és természetesen még szó lesz róluk, olyan kérdések, mint a pozitív kimenet statisztikai gyakorisága, illetve a hatás mértéke és tartóssága a változó körülmények között, de mindenekelőtt a növekedés személyiségi feltételei, azaz a történetbe gyanútlanul belekerülő, abból szerencsésen kilábaló emberek előélete, pszichológiai karaktere, egyéni és társas habitusa. Pl. hogy milyen szerepet játszottak a pozitív megküzdésben a személyiségi vonások, az életvitelbeli sajátosságok, továbbá olyan külső változók, mint a kedvező vagy kedvezőtlen egészségügyi állapot, vagy anyagi helyzet, stb. Várakozásunk természetesen az, hogy a megrendítő, változásra késztető életesemények kimeneti változóiban megfigyelhető egyéni különbségek valami módon a növekedés feltételeit is feltárhatják. Mindeközben számtalan nehézség adódik, elég emlékeznünk arra, hogy az ember képzelőereje mindig színesebb és gazdagabb, mint a kifejezőképessége, ami az önfeltárás (exploráció) valóságtartalmának értékelésében jár kihívásokkal.
Azt is érdekelhet, hogy a változás vagy növekedés „magától” ment végbe, vagy segítséggel, és ha így történt, akkor az milyen szerepet játszott, milyen tanulságokkal szolgált, és egyáltalán, mit is jelentett. Illetve hogy maga a trauma a külső segítség nélkül is ugyanezt a pozitív változást eredményezte volna? Fontos megérteni, hogy a kísérők lehetnek mentálhigiénés szakemberek, de igazából bárki emberfia, aki empátiával tud az érintett felé fordulni. Talán a leghatékonyabb egy traumát korábban átélt személy, akinek együttérző jelenléte minden különösebb szakértelem vagy tudatos igyekezet nélkül is komoly védelem (puffer), mert ismeri azokat a körülményeket, amelyekkel az egyén aktuálisan szembesül, és utasítások nélkül, közvetlenül, nondirektív biztatással, imádsággal, figyelmességgel támogatni tudja, méghozzá igen eredményesen. Nagyon szerény jelenlét, de sok múlik azon, hogy lesz-e olyan, aki úgymond igazolja traumáját, vagyis azt az utat, amin oda érkezett, nemkülönben azt az állapotot, amit a latin desastrum-nak, csillagtalanságnak nevez.
Tedeschi és Calhoun úgy vélekednek (egy későbbi közös munkájukban: The Foundations of Posttraumatic Growth), hogy az értő figyelem a növekedés leghatékonyabb támogatója. Arra is emlékeztetnek, hogy a rendkívüli kihívásokat átélt személy igényli az önfeltárást, az emocionális támogatást, visszajelzést a változásairól, nemkülönben tükörképet arról, hogy saját jövőjéről szóló narratívája mennyire tér el a fősodor bevett normáitól, illetve vágyik arra, hogy validálják a korábbi, valamint az új sémáit, ha a helyzet fennáll. Legtöbb eset nem igényel különösebb tanácsadást, talán egy szakember a gyógyulás egyes fázisaiban, illetve enyhébb fokozatú probléma esetén csak nehezíti a megoldást, azzal, hogy a tünetekre, a diagnózisra, illetve a kezelés technikáira koncentrál. A válságban levők általában előnyben részesítik azt, aki nem sürgeti, és nem kívánja mindenáron és főként időnapelőtt elvezetni egy emelkedettebb állapotba. A szupportív-expresszív terápiás módszereknek megvan az idejük és szerepük, de alapesetben, különféle korlátok miatt, nem számolhatunk velük.
Nyilvánvaló, hogy a növekedés, amennyiben valóban bekövetkezik, egyrészt a kihívás és az azt átélő személy jellemzői közötti interakció eredménye. Van egy másik szintje is az interakcióknak, ami külső ingerként jelentkezik, ez pedig ami közte és érzelmi/elméleti (képzelet, elmélkedés, ima, olvasmányok, stb.) vagy valós támogatói között zajlik. A preferenciát alkati adottságok határozzák meg, egy extrovertált a kapcsolatépítéssel, a barátkozó, kedveskedő viselkedéssel „gyűjt támogatókat”, azaz kapcsolatközpontú növekedést vizionál, mások személytelenebb építő környezetet keresnek, pl. a munkájukra összpontosítanak (lelkiismeretesség), vagyis hivatásközpontú növekedésre vágynak, vannak akik tapasztalataik bővítését szeretnék (nyitottság), mások kognitív funkciókra koncentrálnak (ok-okozati összefüggés keresése, elmélkedés), vagy világnézetük konzisztenciáját tatarozzák, de olyanok is vannak, akik személyiségük erősségeit ápolják.
Bár nyilvánvaló, de nem árt emlékeztetni, hogy a szóbanforgó jelenséget nem feltétlenül egyetlen esemény váltja ki, lehet enyhébb, bár zavaró és váratlan esetekből álló sorozat, ismétlődő pszichés diszkomforttal járó bosszúság, de lehetnek visszatérő nehézségek, vagy rendkívüli kihívásokkal teli életkörülmények, továbbá identitást fenyegető, az életvitel átalakítására kényszerítő problémák, azaz potenciálisan minden változás, ami nem értelmezhető korábbi minták alapján, vagy nem kezelhető a megszokott rutinnal. Mégcsak kifejezetten stressz-érzéssel sem kell társuljon, egy válság előállásának lehetnek más okai és jellemzői. Egyébként több kérdőív, amelyek a ’megviseltség’ szintjét ellenőrzik, méghozzá úgy, hogy életesemények stresszhatásának általánosan megállapított pontszámait összegzik. Ez azonban nem számol az egyéni jellemzőkkel, amik részben örököltek, részben az alább részletezett változóknak megfelelően védik vagy kitakarják az érintettet, de ami ennél fontosabb, hogy az „összpontszám” szinte semmit sem árul el a traumatizáltság szintjéről. Olyan mint egy térkép, ami mutatja a szurdok kontúrját, de a mélységéről és az alján ülő árnyékról nagyon keveset tud mondani. A stressz észlelt súlyosságának mértéke, továbbá különböző típusú szubjektív tényezők (szándékosság, mások reakciója a beszámolókra) milyensége és hatása nem választható el a PTG eredményeitől.
Ahhoz azonban, hogy egyáltalán „változásról”, vagy „növekedésről” beszélhessünk, longitudinális felmérésre van szükség, nem elég egy keresztmetszeti vizsgálat. A történteket, a változásokat egy időskálán láthatjuk mintegy kiterítve, és így lesz valóságos életfolyamattá, ahol az esemény előtti tulajdonságok, viszonyok, illetve az azt követő jellemzők világosan elkülönülnek, és kitetszik a tényleges változás. Mindez egy prospektív mintavétel ábrája, amit, jó esetben, kontrollcsoport, de legalább az informátorok (közeliek, ismerősök) hitelesítettek. De ez elég nehézkes, ennélfogva ritka, pedig az adatok sokmindent világosabbá tennének.
Előzetesen és röviden annyit jegyzünk meg, hogy egy felmérés módszertani és terjedelmi okok miatt is korlátozott, a szükségképpen behatárolt kérdésektől kezdve, továbbá az emlékezetnek ismeretesen pontatlan a karaktere, tehát elkerülhetetlen, hogy pl. az érzékelt változás kifejtésekor több-kevesebb torzító hatás meg ne jelenjen. Világos az is, hogy egy szimpla beszámoló nem ér fel egy átfogó önértékeléssel, egy traumatizált visszaemlékezése pedig olykor ijesztően fragmentált. Bizonyos fázisban nem mi döntjük le, mit kezdünk a borzalmakkal.
További nehézség, hogy az ember pszichés közérzete alapesetben is állandó változásban van, elég csak életkori sajátosságokra gondolni. Egy kontrollcsoport bevonásával az átlagszintű változásból eredő pontatlanságok kiszűrhetők, csakhogy ez a módszer más okból nehézkes. Többfázisú változások vizsgálatához rugalmas, komplex elméleti modellek szükségesek. Kiszűrni a tényleges változást a társadalmi elvárások, életkori változók közül, megtalálni a lényeget örökölt fogalmi rendszerek útvesztőiben, uralkodó narratívák rétegei alatt, illetve hogy a változások valóban a kedvezőtlen esemény(ek) közvetett hatására, az(ok) után, a megküzdésből következően mutatkoznak. Szóval, akarjuk mondani, ne várjunk pontos válaszokat, sőt, minden kategorikus véleményt érdemes körültekintéssel kezelni. Hétköznapi dolgainkban is előfordulnak nehézségek, már pusztán fogalmi szinten is. Bár ez nem egy hétköznapi eset, de szándékosan választottunk egy távoli helyszínt, hogy tényleg csak példa legyen, és ne zavarja az elemzésünk, szóval Oroszországban az „ahajt” akár 100 km távolságot is jelenthet 🙂 Vagy nem, de értjük…
A traumatizáló hatás változói is érdekesek, vagyis hogyan írhatók le a traumát kiváltó körülmények: egészen új vagy ismétlődő esetről van szó, sokak számára ismert („tömeggel lefedett”), vagy rendkívüli, központi jelentőségű, vagy olyan negatív esemény, ami csak úgymond marginális személyiségi vonásokkal konfrontálódott, továbbá hogy tartós, vagy rövid lefolyású, vagy hogy közvetett vagy közvetlen emberi beavatkozás eredménye, esetleg természeti (földrengés, árvíz,) v. valamennyire természetes (betegség, nyugdíjazás), illetve „becsábított” (ld. meghívott), vagy spontán, továbbá megelőzhető volt-e, előre látható volt-e vagy sem, emberi vagy természeti ok állt háttérben, stb. Mindezeket figyelembe kell vegye az érintett, ha szeretne utat készíteni a PTG-nek. Mert fontos a helyzet pontos kiértékelése, ugyanis a változás negatív irányba fordulhat, ha diszfunkcionális megküzdési stratégiákhoz kapcsolódik, mint például a tagadás, a vágyálom vagy a kognitív elkerülés. Érdekes módon, akár a növekedés korai tapasztalata is gyakorolhat negatív hatást a hosszútávú alkalmazkodásra, azzal, hogy a látszólagos eredmény kioltja az okok és célok kutatásának vágyát, így a trauma teljes kognitív-érzelmi feldolgozása elmarad (Joseph és Linley). Mivel ez a művelet gyakran „radar alatt” marad, ezért fontosnak tartjuk, hogy foglalkozzunk vele, ezért a későbbiek során többször szóba hozzuk.
A fentebb említett kérdésekkel (értelmezésének nehézségei) azért kell foglalkozni, mert azok nemcsak mérési hókuszpókuszokról szólnak, az anomáliák nem csupán az elmélet esztétikai hiátusait tárják fel, ennél többről van szó. Gyakran nyilvánvaló, hogy amiről egyesek beszámolnak, mi több, amit határozottan bizonygatnak, és láthatóan el is hisznek, az nem poszttraumás növekedés, csupán „motivált pozitív illúzió”, aminek rövid és hosszú távon is negatív következményei lehetnek. Aki úgy gondolja, hogy rendben van, hogy már nincs szüksége segítségre, önelemzésre, igencsak veszélyben van, ráadásul környezetét is megterhelheti. Legolcsóbban azzal ússza meg, hogy önismerete nem fejlődik, nem jár a dolgok végére, a szunnyadó erőforrásait nem fedezi fel, ennélfogva nem aknázza ki a bennük rejlő potenciált, magyarán e komplex jelenség mélyreható és árnyalt feltárását elmulasztja. Lehetnek ennél komolyabb következményei is, amikre később még kitérünk.
Közismert az is, hogy egy esemény traumatizáló hatása nem önmagában van, hanem egy egyéni, szubjektív átélés során alakul, a hasonló életeseményt mindenki másként éli meg, ami nemcsak a megértését, hanem az együttérzést is megnehezíti, és misztifikálja az egyén privát fájdalmát, egyben védi is minden illetéktelen (az intimitást nem tisztelő), könnyelmű értelmezéstől. (Ezért van az, hogy a „tudom mit érzel”- az egyik legfájdalmasabb megjegyzés, amit egy érintett hallhat a kezdeti, eleven szakaszban.) Alapvetően önmagában egyetlen esemény sem traumatizáló, még az erőszakos vagy az életveszélyes események sem, ilyen jelleget az érintettől kap valamely hatás. Az események önmagukban csak „potenciálisan traumatikusak”.
Ezzel kapcsolatban megemlítjük a rendkívüli kihívásra vonatkozó stressz szintjének pozitív aspektusát, ami ugyan nem derül ki azonnal, de egy kívülálló megértheti, ennélfogva megfelelő támogatást nyújthat. Arról van szó ugyanis, hogy az egyéni érzékenységtől függ az esemény hatása, majd nyoma, tkp. tartóssága. Ugyanakkor ezzel együtt jár a vonatkozó hatások igényesebb és átfogóbb feldolgozása. Minél mélyebb a sebe, annál eltökéltebb lehet az illető az okok és megoldások keresésében. Vagyis van valami harmónia a traumában is :). A történtek értelmezésének kényszere, a megértésre vonatkozó hihetetlen igény nem csupán a feloldozást szeretné munkálni, vagy a folyamat logikai rendjét igazolni, tehát nemcsak megnyugtatásul szolgál, még csak nem is a történtek értelmét firtatja, hanem folyamatosan megoldást keres, hogy a megváltozott életfeltételek között miként lehetne ismét teljes életet élni. A kihívások, amelyekkel életünk zavarai során szembesülünk, újabb utak megnyitásához, fel nem fedezett erőforrások megtalálásához segíthetnek.
Számtalan véleményt olvasni arra vonatkozóan, hogy az élettel való elégedettséget nem az események határozzák meg, hanem a hozzáállás milyensége. Ezen kell tehát változtatni, és ismét helyreáll az egyensúly, vagyis az érintett „megtalálja ismét önmagát”. Vagy ilyesmi. Ez mindenképpen figyelemreméltó, és nem is kellene tovább keresgélni, ha a pozitív hozzáállás egyetlen gondolattal, akarati döntéssel, tanácssal elérhető lenne. Ámde a trauma, karakterénél fogva, többek között a döntéshozatali képességeket is megzavarja (ld. Ronnie Janoff-Bulman: Összetört feltételezések – Shattered Asumption). Igen, egyik kimenet lehet poszttraumás értékvesztés (PTD), sőt, minden traumatikus esemény átvezet egy hasonló fázison, és néha csoda, máskor titok, hogy miként alakul egy ilyen szakasz növekedési sorozattá. Nem teljesen irányítható, de jelentős mértékben befolyásolható. Ismeretes, hogy legtöbb esetben személyes tusakodás és külső támogatás együttműködésének eredménye. Folyamatosan jelen vannak a szubjektív tényezők, pl. a külső segítség mértékét az fogja meghatározni, hogy a támogató szerint milyen szintű érzelmi fájdalmat kellene az érintettnek éreznie.
Szó sincs róla, nagyon fontos emlékeztetni, hogy az ember nem teljesen kiszolgáltatott a folyamatoknak, hatásoknak, és hogy a vég nélküli nyavalygás sehova nem vezet, és ahogy fogalmazott valaki, „Jerikó falai le kell dőljenek.” A szóbanforgó lelkiállapot megoldása ez esetben is az adagolásban kereshető. Más hangsúllyal mondjuk egy válságba jutott harmincas topmenedzsernek mint egy munkanélkülivé vált ötvenesnek, hogy: van némi felelősséged a következő időszakot illetően is. Ahogy Mark Nepo írja: „A fájdalom szükséges ahhoz, hogy megismerjük az igazságot. De nem kell a fájdalmat ápolni csak azért, hogy életben tartsuk az igazságot.” Amúgy alkalomadtán, az „én” felbomlásának mértékétől függően, a felelősség lehet a harmadik szülő.
Janoff-Bulman társadalompszichológus professzor szerint a nyugati kultúrában három mélyen gyökerező hittel növünk fel, és azok, akik még nem éltek át megrendítő élményt (a megúszók – vallásos életben pl. a fundamentalisták, bár az nem csupán esemény, hanem lelkiállapot), bátran vallják, hogy a.) „a világ biztonságos, az emberek jószándékúak”. Hajlamosak vagyunk alábecsülni kiszolgáltatottságunkat, és túlbecsülni annak valószínűségét, hogy az emberek kezünk alá dolgoznak, céljaink eléréséhez. b.) „világnak van értelme, az események okkal történnek”. Irányítható, kiszámítható és igazságos, valamint akik megérdemlik, azok támogatásra és megbecsülésre számíthatnak. c.) „az én értékes, megérdemli a törődést”. Ítéleteinket helyesnek és méltányosnak ismerjük, pozitív szereplőként értékeljük magunkat. Feltételezzük, hogy méltók vagyunk a törődésre, és alapvetően tisztességes emberek vagyunk. Így amikor csapás ér minket, az első kérdés, amit felteszünk: Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? A pszichés közérzet romlása a belső rendszer elemeinek átmozgatását kísérő tünet.
Ezek a legtöbb ember hiedelemrendszerének alapvető feltételezései, segítenek eligazodni a világban, és biztosítják, hogy otthon érezzük magukat benne. Alapmeggyőződés, egyetemes, tehát mindenkit érint, természetesen némi statisztikai ráhagyással. Az identitás központi, szervező fogalmai, a kiszámíthatóság és az irányíthatóság érzését adják, támogatják az igazságosságba és a méltányosságba vetett hitet, valamint minden cáfoló bizonyíték ellenében, folyamatosan győzködnek a világ erkölcsi rendjének stabilitásáról. Amikor olyan események történnek, amelyek megkérdőjelezik vagy akár teljesen szétzúzzák ezeket az alapvető feltételezéseket, az az egyén számára megrendítő. Szembesül a létezés nyers valóságával. Nem véletlen, hogy a traumát hitrendszereink jégtörőjének is nevezik, ami nyilván kissé ellentmondásos megnevezés. Adott esetben, ha a lezajló esemény hatása átlép egy bizonyos határt, akkor a bizalom nem csorbul, hanem törik. Az alapvető meggyőződésekkel szembeni kihívások tartós zavart keltenek, amik szorongáshoz és kontrollálatlan rágódáshoz vezetnek, miközben az egyén igyekszik értelmezni, árnyalni a történteket, illetve újjáépíteni korábbi alapvető meggyőződését.
Az „Összetört feltételezések” azt sugallja, hogy a világnézet értelmet, struktúrát, célt ad az életnek, és a sérthetetlenség érzetét nyújtja, illetve hogy az embereknek megvan az a különleges képességük, hogy egy kulturális környezet részeként értelmezzék önmagukat. A mulandóság gondolata ellen a közösségi identitás elemeibe kapaszkodnak. Az elmélet a világnézetek elsődleges funkcióját abban látja, hogy értelmet, rendet, irányíthatóságot és személyes sérthetetlenséget sugall. Avilágnézet szorongáscsillapító hatását hangsúlyozza, ami azt szolgálja, hogy az egyéneket ne eméssze sebezhetőségük és halandóságuk. A világnézet összeomlása azt jelenti, hogy a szorongást tompító funkciói túlterhelődtek. Kérdés, persze, hogy megnyugtatóan igazolható-e, hogy az emberek „közvetlenül” hozzáférnek saját világnézetük tartalmához. De ez más témakör.
Két olyan vallomást választottunk, amik a tárgyalt „törést” a lehető legnyilvánvalóbban megmutatják. Kezeljük őket úgy, mint az erős ízeket az ételben: sokszoros hígítás után is még érezhetők. Ilyen extrém élethelyzeteket, hála Istennek, nem kell ma megélnie senkinek, de mégiscsak mintát adnak a megpróbáltatások idején fellépő érzésekhez. Enyhébb kihívásokra adott reakcióinkban is tetten érhető hasonló, bár jóval szerényebb változatban. Emlékeztetünk, hogy az alábbi felsorolás legenyhébb változata is lehet traumatikus, az ugyanis nem az esemény szintjén dől el, hanem a szubjektumban. Képzeljük el milyen megrendítő lehet egy gyermek számára, amikor találkozik egy addig ismeretlen emberi érzéssel, vagy amikor felfedez egy szabályt, megtud valami szokatlant az élet, a világ rendjéről. A „törés”-ig vezető folyamat, fordított sorrend valahogy így mutatna: megszeppen, meghatódik, megindul, megdöbben, megrendül…, összetörik.
Elie Wiesel érezhetően a leírás pillanatában is a hatása alatt van egy korábbi megrázó élménynek: „Soha nem felejtem el azokat a lángokat, amelyek örökre elpusztították a hitemet. Soha nem felejtem el azt az éjszakai csendet, amely örökre megfosztott az élniakarástól. Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat, amelyek megölték az Istenemet és a lelkemet, és porrá zúzták az álmaimat. Soha nem felejtem el ezeket a dolgokat, még akkor sem, ha arra vagyok ítélve, hogy olyan sokáig éljek, mint maga Isten. Soha.”
Primo Levi, holokauszt-túlélő író pedig így fogalmaz: „Megtanultuk, hogy személyiségünk törékeny, hogy sokkal nagyobb veszélyben van, mint az életünk, és a régi bölcsek, akik arra emlékeztettek: ’ne feledjétek, mulandó az élet’, sokkal jobban tették volna, ha emlékeztettek volna minket egy ennél jóval nagyobb veszélyre, amely közvetlenül és mindenütt fenyeget. Ha a táborból kiszivároghatott volna egy üzenet a szabad világba, az a következő lett volna: vigyázzatok, ne szenvedjétek el a saját otthonotokban azt, amit itt ránk kényszerítenek.”
Egy traumatikus esemény tehát megrendíti az egyén világképének stabilitását, összezavarja a konzisztenciáját. Ezt követően a világot – legalábbis ideiglenesen – kietlen helynek, az életet értelmetlennek, önmagát pedig érdemtelennek látja. Nem mindegy az sem, hogy milyen jellegű egy ilyen trauma eredete. Akik interperszonális probléma során élik át, azoknál detektálható a legmélyebb megrendültség, náluk a leglátványosabb a változás. Csak néhány fogalom egy ilyen esemény házatájáról: csalódás, kiábrándulás, stb.
Egyelőre rövid meghatározását adjuk az PTSD-nek, illetve a rezilienciának. A „poszttraumás stressz-zavar” azokat a javarészt ösztönös túlélési képességeket írja le, amelyek az emberben a veszélyt követően is megmaradnak. PTSD annak a késleltetett reakciónak az elnevezése, amelyik abból ered, hogy az egyén súlyos, életre kiható traumás esemény(ek)nek volt kitéve, és kénytelen volt megélni motorikus, érzelmi vagy akár intellektuális, erkölcsi képességeinek csődjét (lefagyott). A tünetek közé tartozik a traumatikus esemény alkalmankénti újraélése (erős érzelmi arousallal, ugyanis érzelmek nélküli emlékezés reménytelen), illetve ennek kontrollálatlan megjelenése az agyi folyamatokban, ami agresszív magatartásban mutatkozik, valamint fokozott éberséggel és ingerlékenységgel jár, vagy éppen érzelmi zsibbadtsággal (ezer yardos tekintet), elkerülő magatartással párosul. Mindennek nyomán megborul a szociális élet egészséges működése. Három jellemző tünetcsoportot emlegetnek: visszahúzódás, túlérzékenység és intrúzió (szándéka ellenére behatoló emlékek), de ezen kívül sok más, gyakran álcázott tünetkép is előfordul. Bár nem kizárólag háborúban lehet kapni, de az elme valóban harci módban működik, mintegy kiszámíthatatlanul kering, a szinte átmenet nélküli pszichomotoros pálya valamelyikén: fuss, harcolj, add fel. Gyakran a túlélői triád (Niederland), az álmatlanság, a rémálmok és a pszichoszomatikus panaszok kíséretében. Sokan harci eseményekkel társítják, bárhol és bárkivel megtörténhet, elég egy baleset szemtanújának lenni, vagy egy érzelmileg elérhetetlen házastárssal élni. Különösen érzékeny időszak a gyermekkor, mielőtt az érzések fogalmi azonosításának és kognitív értékelésének képessége kialakul. A trauma csak akkor oldódik meg, amikor a túlélő új mentális sémát alakít ki a történtek megértéséhez.
Míg a reziliencia a stabilitásra és a próbatétellel való megbirkózásra összpontosít, a poszttraumás növekedés átalakulást, és új erősségek, perspektívák vagy célok felfedezését írja le. A reziliencia a kiindulási állapotba való visszatérést jelenti, a növekedés pedig a korábbi pszichés készségek szintjének túllépését ígéri. Előfordulhat, hogy valaki egyszerre átéli a rezilienciát és a növekedést is, sőt, bizonyos fázisban a reziliencia maga a PTG. A stresszel kapcsolatos növekedés, amelyik a megküzdési képességekre, illetve az érzelmi szabályozásra tekint, (pl. Megtanultam, hogy ne hagyjam, hogy a gondok megzavarjanak, mint régen; őszintébben kommunikálok másokkal; komolyabban veszem az életet; megtanultam, hogy ne essek pánikba, ha valami rossz történik, vagy kevésbé legyek dühös, ha valami kelletlen történik), nem véletlenül nem tartoznak a PTGI elemei közé. Legtöbb szakember különbséget lát PTG és a hatékonyabb stresszkezelés, a reziliencia, a rugalmasság és az optimizmus megélése között. A PTG nem csupán a sérülés elkerülésének vagy kezelésének képességében elért fejlődést írja le, hanem arról szól, hogy az érintett az eseményt megelőző képességei fölé emelkedhet. Mások szerint mindkettő a pozitív alkalmazkodás mechanizmusait használja, miközben a változást egyaránt a megküzdés során megtapasztalt pozitív élmények vezetik fel, illetve támogatják.
„A reziliencia az a személyes tulajdonság vagy képesség, amelynek segítségével az ember képes felülkerekedni a nehézségeken, vagy ellenállni azok hatásának, anélkül, hogy tartós negatív hatások eluralkodnának rajta.” (Tedeschi) Akik sikeresen alkalmazkodnak, anélkül, hogy különösebben megviselné őket a kihívást jelentő esemény. Az látszik kirajzolódni, hogy ezek ez emberek, mivel kevesebb kognitív küzdelmet folytatnak, ezért kevésbé valószínű, hogy mélyreható átalakuláson mennek át, mint amilyent a PTG esetén feltételezünk. Egyes eredmények azt mutatják, hogy a reziliens emberek kevesebb empátiát mutatnak, illetve nem teljesítenek jól az érzelmek felismerésében, talán azért, mert olyan önállóságot fejlesztettek ki, amely korlátozta a másokkal való ilyen jellegű interakcióikat. Növekedés ott várható, amikor valaki ráébred arra, hogy elveszíti hitelességét önmaga előtt, ha továbbra is a bezártság, az önsajnálat állapotában marad, vagy túlságosan sokat időzik a szenvedésében. Megérzi, hogy képes szembeszállni azzal a késztetéssel, ami folyton azt sugallta, hogy fogadja el teljes tehetetlenségét a változásra.
Változás vagy növekedés?
Spoiler: A növekedés nyertes stratégiája a pozitív újraértelmezésen alapuló sikeres megküzdés következetes végigvitele, – ez azonban csak egy modell felvázolása, aminek számtalan eleme és technikai feltétele, nem különben nehézsége és buktatója van, rendkívül összetett. Ismét emlékeztetünk, hogy a vonatkozó beszámolókat, érzéseket nehéz monitorizálni, lévén, hogy értékelésének egyik standard módszere az önbevallásos skálák, például a PTGI. A növekedéshez vezető út tulajdonképpen több készséget igényel, illetve mozgósít, valamint pozitív megküzdési, érzelemszabályozási feladatot feltételez (szakmai és közösségi támogatáshoz való hozzáférés, imádság, kognitív igyekezet, önszabályozás). Jó szolgálatot tesznek a támogató-feltáró csoportok, családi, baráti közösség, vagy a készségalapú terápiák. Ezek még akkor is segíthetik a növekedést, ha nem kifejezetten ez a követett céljuk. Nem közömbös, hogy az adott személy introvertált vagy extrovertált, hogy a nehézség szándékosan okozott-e vagy sem, hogyan értelmezi (próba, kísértés, gonoszság), hogy be tudott-e számolni másoknak, és hogy ők miként reagáltak, és milyen szinten aktiválódott a kognitív feldolgozás.
Calhoun és Tedeschi hangsúlyozzák, hogy a PTG egyszerre folyamat és eredmény. Ez azt jelenti, hogy kiindulás maga a traumatikus esemény, ami összetöri (ők a „szeizmikus” kifejezést használják) a korábbi világképet, megzavarja az életvitelt, felborítja az érzelmi életet, egzisztenciálisan fenyeget, stb., és az érintett megpróbál megbirkózni mindezzel. Anélkül, hogy bármilyen növekedési céljai lennének, hiszen az akut időszakban legfeljebb a túlélésre képes koncentrálni, esetleg a következő lépésre, érintettségének függvényében. Bizonyos idő után azonban kezdenek letisztulni dolgai, formálódik élete a fennálló viszonyok között, idegpályái és sémái átrendeződnek, és a személyes növekedés és átalakulás egyre nyilvánvalóbbá válik. „Ritkán fordul elő, hogy az emberek kezdetben a növekedés vagy a haszonkeresés motivációjával reagálnak a traumatikus eseményekre, de ezek az eredmények később azonosíthatók,” írják.
Ki kell hangsúlyozzuk, hogy a készségei mobilizálását, az együttműködési hajlamot, illetve a fenti felsorolásból a pszichodinamikai képességeket – az érintett személyiségi markerei befolyásolják, adott szinten meg is határozzák. Ezért van az, hogy sokan felteszik a kérdést, hogy egyáltalán érdemes-e PTG-ről beszélni, hiszen az nem más, állítják, mint az érintett meglevő adottságainak mozgósítása, miután egy trauma „helyzetbe hozta” azokat. Longitudinális vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy a kiindulási spirituális érdeklődés (a változások iránti nyitottság, és nem a vallásos életben való részvétel mértéke) előre jelezte a PTG növekedését, a meglevő pozitív érzelmek szintén a siker mutatói lehetnek (a diszkomfort idején is reflexióra indítanak, és lehetővé tehetik az adaptív megküzdési stratégiák alkalmazását).
Mindenképpen a megküzdést hatékonyan és pozitívan befolyásoló tényezők: fiatal kor, magas iskolai végzettség, továbbá a traumás események alacsonyabb időtartama és/vagy enyhe lefolyása, a traumás események száma (egy nagyobb, vagy enyhébbek csokra). Külön említjük a legfontosabbakat, az extroverziót, a kedvességet, a lelkiismeretességet. Markáns különbséget, pozitív, ill. negatív értelemben, két személyiségprofilhoz lehet kötni, ez pedig az egyén extroverziója/introverziója. Bár nem világos az ok-okozati összefüggés, vagyis hogy személyiségbeli habitusból következő eltérő élettapasztalat áll a háttérben, vagy a több vagy kevesebb szociális kontaktus, esetleg a különböző módon működő agyi idegpályák határozzák meg. Nyilvánvaló, és ezt minden adat alá is támasztja, hogy ilyen helyzetben az előbbi a nyerő, bár az introvertáltak által favorizált reflektív rumináció (kontempláció), ha utat talál benne, hihetetlen érzelmi és spirituális gyarapodással járhat. Magáról a rágódásról többször lesz szó. Nem merengést, meddő visszajátszást jelent, hanem reflexív felkészülést.
Vázlatszerűen összefoglalva a traumát megelőző személyiségjegyeket, meglévő adottságokat és jellemzőket, amik hatással lehetnek a PTG lefolyására:
(1) a demográfiai jellemzők, mint például az életkor, a nem és a vallásosság. Bizonyos kor szükséges ahhoz, hogy az események belső dinamikáját valaki érzékelni tudja, ami a PTG bevezető szakaszában elengedhetetlen. Vagyis hogy ugyanazon eseményről vagy következményről ellentmondó gondolatokat tudjon megfogalmazni, mivel a PTG alapvető paradoxona, hogy a veszteségből nyereség származhat. A nők nagyobb valószínűséggel jelentenek PTG-t, de ezt befolyásolhatja a magasabb önfeltárási hajlandóság és a vallásosság mértéke.
(2) egyéni különbségek, személyiségjegyek vagy kognitív tendenciák, beleértve a reményt, az extroverziót és a tapasztalatok iránti nyitottságot. Az „öt nagy” (Big Five) személyiségjegy közül az extroverzió jelez előre értékelhető növekedést, mert lehetővé teszi a stresszes életesemények okozta szorongás nyílt kezelését, miközben a célokat közösen felülvizsgálják. Minden különösebb magyarázat nélkül is nyilvánvaló, de kutatások meg is erősítették, hogy a biztonságos kötődés összefüggésbe hozható a PTG-vel.
(3) a traumát megelőző mentális egészségi állapot. A bemeneti időben fennálló egzisztenciális fenyegetettség a legnehezebb helyzetbe hozza az érintettet. Mentálisan egyéb irányba elkötelezett, és az aktuális helyzetének kognitív feldolgozása erőtelen lesz, vagy egészen el is maradhat. Könnyen megreked a tolakodó rumináció fázisában. Egyértelmű, hogy azok, akik a traumát megelőzően jobb mentális egészségi állapotban vannak, nagyobb valószínűséggel képesek kezelni a kiváltó esemény által generált új élethelyzetet. Ami mindenkinek reményt adhat, hogy ennek az igyekeztenek tekintélyes része kognitív szinten zajlik, amihez szinte bárkinek, bármikor van némi hozzáférése.
(4) az esemény bekövetkezte előtt meglevő világnézet stabilitása. „Tipikus körülmények között széles körű hiedelmek halmaza segít az egyént fenntartani azt az érzést, hogy mi módon képes befolyásolni az eseményeket, miként tudja irányítani a vele történteket, személyes motivációit, kapcsolatait, képességeit és a jövővel kapcsolatos elvárásait.” (Calhoun és Tedeschi)
A növekedés, amennyiben ilyesmi bekövetkezik, a veszteségek lajstrombavételével kezdődik, aminek során az egyén elfogadja, hogy egyrészük pótolhatatlan, és óvatosan, de eltökélten, abba a rubrikába helyezi, amihez nem tartozik kompenzáció. Ezeket nem letiltja, nem megtagadja vagy ignorálja, hanem semlegesíti. Köznapi nyelven ezt jelenti a „feldolgozás”, ami érthető, plasztikus, de nem túl szerencsés. Lényeg, hogy pl. az interperszonális ügyeket, azaz sérelmeket, egyetlen lehetséges módon rendezi, aminek ugyan vannak árnyalatai, de a lényeg az ismert fogalmakkal pontosan megragadható: feloldozás, megbocsátás.
A „feldolgozás” tulajdonképpen egy asszimilálatlan traumás élmény elcsitítása (tkp. elcsitulása), ami zavaró impulzusokkal élősködik az aktív memóriában, és a számára érdekes tartalmak ábrázolásának ismétlésére ösztönöz. Hogy mi az elsődleges hajtóanyaga, azaz érzelmi, kognitív élmény, vagy a neurobiológiai folyamatok – abban eltérnek a vélemények. De a lényeg az ismétlési kényszer hajtóereje. Az elme természetesen szeretné ezt az energiapazarló helyzetet megoldani, és új információkat gyűjt, hogy az énről és a világról alkotott belső sémákat megnyugtató módon helyreállítsa. A növekedés egyébként, definíció szerint, a trauma negatív hatásának asszimilációval ellentétes irányú elmozdulást jelent.
Vannak megoldhatatlan, vagy nehezen megoldható esetek. Pauline Boss, a Minnesotai Egyetem kutatója: Loss, Trauma and Resilience (Veszteség, trauma és reziliencia) című művében ilyen eseteket dolgoz fel. Vannak olyan veszteségek, „amelyek megoldás nélkül maradnak”, amikor a vég rendezetlen, de ez nem teszi lehetetlenné a gyógyulást.
PTG – történet, modellek, feltételek
Tedeschi és Calhoun 1995-ben alkották meg a „poszttraumás növekedés” kifejezést, ezt követte a Poszttraumás Növekedés Kérdőív (Posttraumatic Growth Inventory), amely egy önértékelésen alapuló mérőeszköz, ami egy „belsőképpen érzékelt változást” hivatott felmérni, ami részben „rálát” az egyéni önértékelésekkel járó torzításokra, és igyekszik egy beszámolónál átfogóbb képet adni a folyamatról. Úttörő munkájuk nyomán ma már jelentős szakirodalom dokumentálja a stresszes és traumás események széles skáláját felölelő, lehetséges pozitív változásokat, virágzik a mérési irodalom, és jelentős elméleti előrelépés is tapasztalható (Linley és Joseph).
A poszttraumás növekedés elméletének megjelenése előtt is kutatták a pozitív változások mibenlétét, és voltak már eredmények is. Ismertebb korábbi felismerések: stressz hatására keletkező pozitív változások (Park, Cohen, Murch), észlelt előnyök (McMillen és Fisher), virágzás (Abraido-Lanza, Guier, Colon), pozitív pszichológiai változások (Yalom, Lieberman), erő merítése a nehézségekből (McCrae), nehézségek utáni növekedés (Linley és Joseph).
A terminológia megválasztása nem triviális. A „növekedés” fogalom egy világos metaforára mutat, amely egy természetes fejlődési folyamaton alapuló emberi tapasztalat jellegét hordozza, míg más kifejezések, mint például az „észlelt előnyök”, nem ígérnek olyan mértékű integrációt az emberi élet normális rendjébe, nem kaphatnak ilyen szintű metaforikus státuszt, és egyszerűen csak azt állapítják meg: az érintettek úgy érzik, hogy megpróbáltatás valamilyen módon előnyös volt számukra. Éppen ezért fontos megérteni, hogy a PTG igyekszik ellenőrizni a növekedést, amit pl. egy beszámoló jelez, illetve a felmérések során kiszűrni a vallomásokból azokat a tartalmakat, amik valóban előfordulhatnak, és amik a növekedés kijelölt, meghatározott céljai lehetnek. Ezek lennének azok a stabil tartalmak, amik meghatározhatnák egy szellemi környezet főbb narratíváját, és amiket felelősen ajánlani lehetne a traumatizált embereknek. De amint Kim Stanley Robinson kérdezi: „Hát nem poszttraumás mindenki végső soron?”
A poszttraumás növekedés egy széles körű, még mindig fejlődő koncepció. A klinikai gyakorlatban a meglévő traumakezelési modellekkel való együttműködés volt a cél, nem pedig egy új típusú terápia bevezetése. Azt a kérdést, hogy élménymintavételi módszerekkel maradéktalanul igazolható-e, vagy sem, egyelőre hagyjuk függőben. Az alábbiakban azonban néhány megjegyzést fűzünk ahhoz a jelenséghez, amit a nyugati világban, az un. pozitív pszichológia térnyerésével megjelent. A pozitív pszichológia csak 2000-ben kapott kifejezett definíciót (Seligman), de megjelenésének szellemi környezete a kilencvenes évek, vagyis a PTG elméletének megjelenési ideje. Ebben az időben kérte (1998) az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) a kutatókat, hogy az emberi viselkedés pozitív aspektusaira összpontosítsanak, amint arra már volt példa, többek között Abraham Maslow és Carl Rogers munkássága.
A traumák nyomán keletkező „többletbölcsesség” gondolata a nyugati kultúrában komoly múltra tekint vissza, és mondhatni egyre inkább a vezető narratívát képviseli. Eszerint kultúránkban a nehézségekből való kilábalás adaptív és társadalmilag elfogadott módja magában foglalja a szenvedésből való tanulást és növekedést (McAdams). Minden egyetemes kihívás esetén, a nehézségekkel való megküzdés narratív rekonstrukciós és interpretációs folyamatának tárgyalása is, mint látható, társadalmi kontextusban zajlik. Ezekből az élményekből a jelentés keresése kulturális forgatókönyvek, úgynevezett mesternarrációk által alakul, amelyek implicit módon alakítják a hiedelmeket, értékeket és viselkedéseket, olyan közös, másodlagos történetek révén, amelyek felvázolják, hogyan lehet jó és értelmes életet élni (McLean), illetve, nem mellesleg az életről vallott felfogás szellemi hátterét biztosítják. Önmagában az, hogy valaki a nehézségekről szóló történetét ebbe a sodorba helyezi, a támogatott narratívának megfelelően meséli el, máris magasabb szintű biztonságot és közérzetet élhet meg, mint azok, akik figyelmen kívül hagyják a kulturális környezet elvárásait. Ezek az elvárások, illetve a kapcsolatos eredmények magyarázatot adnak arra is, hogy miért olyan gyakoriak a traumát követő pozitív változásokról szóló beszámolók. Menten kiesik a hallgatóság kegyeiből az, aki más nyelvezetet használ, vagy pesszimista-realista hangot üt meg. (Posttraumatic Growth – Richard G. Tedeschi, 2026.)
A PTG, Tedeschi és Calhoun szerint, mint korábban röviden megemlítettük, jellemzően öt kulcsfontosságú területen nyilvánul meg.
a.) Az élet jobb megbecsülése. Az egyének friss hálát érezhetnek azért hogy megszülettek és szerencsésnek érzik magukat, hogy élhetik ezt az életet. Mélyebben értékelhetik saját maguk és mások életét, és jobban értékelhetik az apró örömöket és élvezeteket. Egyszersmind vágynak arra, hogy többet kihozzanak az életből. b.) Javulnak emberi kapcsolataik. A traumát túlélők gyakran számolnak be arról, hogy nagyobb együttérzést és empátiát éreznek a szenvedők iránt. Kapcsolataikban önzetlenebbé és gondoskodóbbá váltak. c.) Új lehetőségek felismerése. A trauma után az egyének újraértékelhetik prioritásaikat és céljaikat, új örömforrásokat találnak, olyan utakat járnak be, amelyek korábban elérhetetlenek tűntek. Megváltozik viselkedésük, új tevékenységeket találnak. d.) Személyes erő (A „Túléltem!” – hálája). A túlélők gyakran olyan belső erőt és rugalmasságot fedeznek fel, amelyről korábban nem tudtak. Ez erőteljes önbizalommal jutalmazza, bölcsebbnek és erősebbnek érzik magukat, és hogy képesnek lesznek kezelni a felmerülő nehézségeket e.) Spirituális változás. Egyesek spiritualitása elmélyül, bensőségesebbé válik Isten-kapcsolata. A PTGI 25 kérdésből álló kibővített változata olyan kérdéseket tartalmaz, amelyek másokkal való kapcsolatokra, a harmóniára és a halandóságra vonatkoznak.
Érdekességként említjük meg, hogy a PTGI kidolgozása előtt is kutatták a témát, és három növekedési területet azonosítottak. A traumát átélők arról számoltak be, hogy növekedést észlelnek emberi kapcsolataik terén. Azok, akik átmentek egy megrázó eseményen (betegség, természeti csapás, erőszak, stb.), elmondták, hogy azóta jobban értékelik barátaikkal és családtagjaikkal való együttlétet, javult mások iránti bizalmuk, erősödött együttérzésük. Másodszor, az emberek valamilyen módon megváltoztatták önmagukról alkotott véleményüket, például nagyobb önbizalommal, bölcsességgel és erővel rendelkeznek, ami talán együtt járt azzal, hogy elfogadták sebezhetőségüket és korlátaikat. Harmadszor, az emberek beszámoltak életfilozófiájuk változásáról, jobban értékelik az életet, annak mindennapi örömeit.
Elméleti megfontolásaikat, Tedeschi és Calhoun, különböző tanulságokból („szentenciákból”) vezetik le, nem meglepő módon, korábbi tudományos eredményekre hivatkozva. Nem kívánunk részletekbe menni, ezért csak egy rövid összefoglalását adjuk mindazon elméleteknek, amikre a PTG kidolgozásakor támaszkodtak.
A sémaváltásról szóló korábbi munkákra támaszkodva azt állítják, hogy nem a traumák önmagukban, hanem azok átértékelése, illetve a kimenet pozitív újraértelmezése képezi a növekedés alapját. Felhasználják Antonovsky salutogenezis elméletét, amely az értelmezhetőségre, a megérthetőségre és a kezelhetőségre vonatkozóan tesz megfontolandó megállapításokat. Leírja, hogy a társadalmi és egyéni erőforrások hogyan segíthetik az embereket a stressz kezelésében és a boldogulásban. A salutogenezis hangsúlyozza és támogatja a koherenciaérzet fontosságát, azt az érzést hogy az ember harmóniában legyen önmagával, hogy az élet érthető, kezelhető és értelmes. Azokra az erőforrásokra és erősségekre összpontosít, amelyek segítenek az embereknek megbirkózni a nehéz élethelyzetekkel, valamint elősegítik a jóllétet és a boldogulást. Konkrétan hogyan kezeljük azokat az elképzeléseket, amelyek a pozitív értékelések hatását taglalják egy traumát átélt személy esetén. Milyen hatással lehet rá a gondolat, hogy mindennek pozitív kimenete lehet, illetve hogy miként leehet a növekedés érzékelhető és megvalósítható életében.
Kidolgozzák azt az elvet, ami szerint a különböző típusú traumák különböző növekedési eredményeket hozhatnak, továbbá, és talán ez rendelkezik a legnagyobb stabilitással, legalábbis emögött áll a legtöbb kutatási eredmény, hogy a növekedés a személyiségjegyektől függ. Eszerint az önhatékonyság, az önkontroll, a szívósság, az optimizmus, a kreativitás és a kognitív rugalmasság lehetnek azok a jellemzők, amelyek befolyásolják az egyéneket, akik így képesek lesznek olyan módon reagálni a traumákra, hogy egy növekedési pályára kerülnek. Végül pedig megállapítják, hogy a növekedés akkor következik be, amikor a trauma központi helyet foglal el az életfolyamatban, azaz szembeötlő jelenlétét, illetve lehetséges következményeit nem bagatellizálják el.
Ha közelebb lépünk, de még mindig csak a jelenség felvázolását tartjuk szem előtt, akkor azt mondhatjuk, hogy a PTG egy háromlépcsős kognitív folyamatra bontható: a.) a helyzet megértése, b.) az automatikus és tolongó rumináció kezelése és c.) az új célok felismerése.
A „helyzet megértése” az eredeti munkában a „kezdeti növekedés” néven szerepelt, és mások támogatásának érzékelését, illetve a domináns személyiségjegyek aktivizálását, valamint a helyzet megváltoztathatatlan aspektusainak elfogadását szabályozó sémák revízióit jelenti. Érdemes idézni az eredeti megállapítást: „Az érintettet belső békességet él meg, hálás az életért, és örömöt érez, hogy bár sebezhető, mégis talpon maradt. A kognitív változásokra jellemző az élet eseményeinek áttekintése és felülvizsgálata, valamint a dialektikus gondolkodás keresése… Ez új kreativitáshoz vezet a viselkedésben, ami megmutatkozik a személyes kapcsolatok javulásában, amelyek elmélyülnek az empátia tanulságai, a támogatás és a törődés megtapasztalása nyomán… Az élet értelme nyilvánvalóbbá válik, a veszteségek emlékeztetik a megmaradt dolgok megbecsülésére.”
Calhoun és Tedeschi egyik későbbi közös művükben (2013) közzétették a PTG lefolyásának részletesebb modelljét, ami a következő kilenc komponensből áll. Mondhatnák kilenc lépésnek is, és az sem lenne félrevezető. A zárójelek rendszerint a pozitív kimenet feltételeit tartalmazzák:
a. A személy a traumát megelőzően (mérsékelt jólét; kialakulóban lévő sémák a trauma utáni fejlődéshez; komplex, aktív, nyitott, reményteljes típus)
b. Megrázó traumatikus esemény (a traumás esemény hatása az egyéni jellemzőktől függően változó)
c. Kihívások (magasabb rendű célok, az érzelmi distressz kezelésének képessége, mindez befolyásolja, hogy mi számít „súlyosnak” az egyén számára)
d. Kezdeti rumináció (inkább automatikus és tolakodó, mint szándékos)
e. Sikeres megbirkózás (elérhetetlen céloktól és tarthatatlan meggyőződésektől való elszakadás; hatékony érzelemszabályozó stratégiák révén csökkentett érzelmi distressz)
f. Második rumináció (inkább szándékos, mint automatikus és tolakodó)
g. Társadalmi támogatás (vigasz forrásai, új sémák, adaptív megküzdési viselkedés, aktív támogatói jelenlét)
h. Poszttraumás növekedés (kapcsolatok másokkal, új lehetőségek, személyes erő megélése, spirituális vagy egzisztenciális változás, az élet megbecsülése), narratív fejlődés és bölcsesség
i. A traumából eredő tartós distressz (ennek ellenére a változásra és a növekedésre összpontosíthat).
Kritikák
Valamennyi kapcsolatos kérdésre a „Mérési nehézségek” c. fejezetben visszatérünk. Nyilvánvaló, hogy az sem csupán „mérési problémákról” szól, hanem elsősorban a PTG eredményeinek validitásáról. Tehát magának az elméletnek konzisztenciájáról, hogy óvatosan fogalmazzunk. Röviden áttekintünk néhány nehézségét, amiket a későbbi kutatások felvetettek az eredeti munkával és az abból kinőtt irányzat megbízhatóságával kapcsolatban. Egyik kritikus vélemény (Frazier-féle megközelítés) szerint a PTG-profilok megértése több nehézség miatt is korlátozott, kérdéses továbbá az elért eredmények hosszú távú fennmaradása, valamint az sem világos, hogy miként változnak az idő múlásával, hiszen erre vonatkozóan alig állnak rendelkezésre konkrét ismeretek. A következő definíciókat is használják a különböző, felmérésekkel azonosítható problémák csoportosítására: „küzdő”, „konstruktív”, „rezisztens” vagy „szorongásos” PTG.
A PTG valódi természetét és eredményeit tehát sokan, és főként sokféle okból vitatják. Először is, a PTG definíciója alapján nem egyértelmű a változás mibenléte, ugyanis mindaz, amit „növekedésként” értelmez, különböző okokkal magyarázható, és más módon is értelmezhető. Pl. a PTG, legalábbis bizonyos aspektusból, leírható perspektívaváltásként, de személyiség-, identitás- vagy viselkedésváltozásként is. Ismételjük a korábban már megfogalmazott kritikát: ha a meglevő személyiségi tulajdonságokra épül, akkor van-e értelme annak, hogy külön beszéljük róla? De a szerzők figyelmeztetnek, hogy ezt a jelenséget nem más elméletek alternatívájaként kell tekinteni, és nem jelenti azt, hogy a negatív pszichológiai következmények egyáltalán nem érvényesülnek a növekedéssel párhuzamosan.
Azonban, folytatják a kritikusok, a PTG definíciójában nem mindig veszik figyelembe a változás időbeli sorrendjét: a résztvevők a traumás esemény vagy a kedvezőtlen élettapasztalat után röviddel bekövetkezett (a traumatikus állapothoz képest) pozitív változásokat nevezik növekedésnek, nem pedig a negatív élményt megelőző időszakkal összevetve. Erre a kritikára reagálva a szerzők azt állítják, hogy csak hosszú idő elteltével lehet megkülönböztetni a traumás élmények hatását, amelyet számos más tényező is befolyásol, így ha a kognitív azonosításuk elmarad, a pozitív változások nem feltétlenül élhetők meg automatikusan PTG-ként.
A Poszttraumás növekedés kérdőív (PTGI) alkalmazásával végzett retrospektív önértékelés hajlamos számos kognitív torzításra, amint azokról külön lesz szó: pozitív figyelemtorzítás, lefelé irányuló összehasonlítási torzítás (ld. farizeus-vámszedő), esemény utáni növekedéssel kapcsolatos meggyőződés, a társadalmi kívánatosság torzítása és/vagy a memóriatorzítás (az önéletrajzi emlékek túlzott általánosítása, a kronológia pontatlansága vagy a korábbi működés fragmentált felidézése). Profilelemzési eljárás alkalmazásával a kutatók igyekeznek kiszűrni a téves azonosításokat. Többek között az informátorok (ismerősök) véleményét is beépítve az elemzésbe. Tedeschi és Calhoun a pozitív újraértelmezést a fáradságos és szándékos elmélkedés egyik aspektusának tekinti, és ezért a PTG folyamatot tükröz, ami azt is jelenti, hogy egy keresztmetszeti mintavétel nem biztos hogy képes feltárni a változás legfontosabb aspektusait.
A szorongás, a maladaptív megküzdés és a PTG közötti összefüggések arra késztettek egyes szakembereket, hogy felvessék: a növekedés olyan megküzdési stratégia lehet, amelynek célja a korábbi sémák fenntartása, valamint az élet értelmének helyreállítása, az irányítás érzésének visszanyerése és az önbecsülés helyreállítása (Taylor). Ráadásul a megküzdés, az „újracsomagolás” számtalan technikája ismert volt már akkor, amikor a PTG úgymond kanyarban sem volt. Az alább részletezett un. „képzeletbeli” PTG-megélés (PTG-típus) ellentétben áll azzal, amelyet Tedeschi és Calhoun írnak le, akik a PTG-t olyan pozitív megküzdési és szorongáscsökkentő folyamatokkal társítják, amelyek az alapvető sémák módosulásához és a működés javulásához vezetnek. Más szavakkal: Tedeschi és Calhoun szerint a PTG jellemzője és hitelesítője – ellentétben az illuzórikus PTG-vel – a korábbi sémákban végbement valós változások. A polémia viszont folytatódik azzal, hogy ezeket a változásokat nem igazán sikerül igazolni, pontosabban ami történik, az nem más, mint az érintett rendelkezésre álló készségei, ill. a szociális támogatás hatása – tehát nincs itt különösebb látnivaló.
Tulajdonképpen figyelmeztetésnek is beillik a leggyakrabban megfogalmazott elméleti fenntartás, miszerint a gyakran mutatkozó, és a tesztekkel, a beszámolókban megjelenő, minden jel szerint illuzórikus növekedés igazolása egy nagyon veszélyes szituációba sodorja az érintetteket, nevezetesen egy folyamatos maladaptív megküzdési pályára, amit hosszú távú és fokozódó distressz jellemez (liftezés: föl, majd le, ami kiégéshez vezet). Tedeschi és Calhoun által elméletileg megfogalmazott konstruktív növekedés funkcionális jellegű, legalábbis az elmélet kifejezett megfogalmazása szerint, az illuzórikus növekedés ezzel szemben csupán a szorongást ellensúlyozó pozitív viselkedési minták erőltetése, ez pedig erősíti a kognitív elkerülést és fokozza a hosszú távú szorongást. Hogy miért jelennek meg a növekedésről szóló beszámolókban ilyen pozitív torzítások, miért mutatnak illuzórikus növekedést, azt több okkal magyarázzák. Egyrészt a negatív esemény asszimilációja során az elme különböző nemtudatos fogást alkalmaz a keletkezett érzelmi és kognitív disszonancia feloldására. Tehát nem arról van szó, amit az elmélet állít, hogy az alapvető meggyőződésekhez való igazodás történik, valamint a traumás hatást blokkoló és a széttöredezett világnézet (hiedelemrendszer) disszociatív, védekező mechanizmusainak felszámolódása.
Egyes elméletek, köztük a kognitív adaptáció elmélete, a növekedést egyfajta megküzdési stratégiának tekintik. Ez világosan számol az illúzió jelenlétével, sőt, a megküzdés háromféle pozitív illúzió formájában nyilvánul meg: irreális önértékelés, kontrollillúzió és irreális optimizmus. Számos érvet hoznak arra vonatkozóan, hogy a PTG is tulajdonképpen illuzórikus növekedést takar, aminek természetesen lehetnek másodlagos, mobilizáló hatásai. Felvetődött tehát, hogy valójában háromféle PTG létezik. Ezeket, érthető okokból, éppcsak változatosan ismertetjük:
Észlelt PTG: Az, amit az emberek saját fejlődésükről gondolnak.
Valódi PTG: A nehézségek után bekövetkező tényleges, mérhető fejlődés.
Illuzórikus PTG: A fejlődésre vonatkozó alaptalan, elképzelt állítások.
Nem minden önbevallásos növekedés „valódi”, állítják azok, akik meg vannak győződve a PTG illuzórikus voltáról, mégha nem is vetik el a teljes elméletet, de emlékeztetnek, hogy mindaz ami történik, nem különleges, és értelmetlen a nyerő készségek funkcionális életrevalóságát egy független elméletbe erőltetni. Sor kísérlet igazolta, hogy sok esetben a „növekedés” az önértékelés javítására vonatkozó igyekezet, úgynevezett felfele torzított önkép, narratíva és viselkedés, irreális optimista meggyőződés vállalása. Mindennek előfordulása gyakori a rendkívül stresszel járó vagy fenyegető helyzetekben, főként ha ez a kulturális elvárás.
Érzékelt növekedés, fogalmazza meg határozottan az elmélet egyik legismertebb kritikusa, Patricia Frazier. Sokkal óvatosabb Andreas Maercker és Tanja Zoellner, amikor azt állítják, hogy az illuzórikus PTG egy önámító, önmagunk által érzékelt PTG, amelyet a fájdalmas valóság elkerülésére használunk, így az ember átmenetileg jól érzi magát, de hosszú távon ez maladaptív, mert az illető elkerüli az új valósággal való szembenézést. Nem tagadják, hogy a PTG-ben van konstruktív rész is, ami a trauma következményeinek sikeres feldolgozását hozhatja, és így a korábbi önmagához képest, egy magasabb pszichés szintre emeli az egyént. Ha az emberek valós növekedést tapasztalnak, az azt tükrözheti, hogy sikeresen megbirkóztak negatív életeseményeikkel, és ez mindenképpen arra utal, hogy függetlenül az októl, illetve attól, hogy ezt közvetlenül minek tulajdonítjuk, örvendetes, és meghaladja korábbi állapotukat, mielőtt egy kellemetlen esemény megrendítette alapvető életfelfogásukat. Idézett szerzők szerint a PTG-vel kapcsolatos észlelések gyakoriak, de ezek az észlelések nem feltétlenül valósak és nem is tartósak, gyakran önámító vagy illuzórikus kísérletek arra, hogy elkerüljék a rendkívül kihívások nyomán megjelenő, traumatikus élményekből származó szorongást. Az ilyen észlelések rövid távon funkcionálisak lehetnek, de valószínűleg nem jelentenek tartós, korábbi sémákat átrajzoló változást.
Ez a fajta vita, foglalja össze Tedeschi, azaz az önmagunkról alkotott kép hitelessége, a pozitív–negatív dimenzió megjelölése, felidézi a pszichológia történetének egy korábbi időszakát, amikor például a proszociális viselkedés és a tiszta altruizmus kritériumai okán dúlt a csatározás, vagy az engedelmesség és az együttműködés, illetve az autentikus és az illuzórikus boldogság meghatározásai körül. Végülis egyszerűen lehetetlen egy személy vonásait egy egyértelműen elszigetelt és elkülönített kategóriába erőltetni, ahogy nem lehet elméleti leírását adni egy olyan kényes és komplex folyamatnak, mint a PTG, hogy a kapcsolatos beszámolók, a talált nyomok minden tekintetben valósak vagy illuzórikusak, és így az egész elmélet, minden ízében igaz vagy teljességgel hamis. Ne felejtsük, hogy a pszichológia eredményeinek értelmezésben mindig is komoly szerepet játszottak a humán tudományok, és nemcsak verbális eredményeket kölcsönöztek. Segítettek összefűzni egységes elbeszéléssé, narratívává az egyénben zajló folyamatokat, illetve különböző interakcióit, amiket folytatott a külvilággal. Ha egy elbeszélést keresünk, akkor a PTG-t a gyógyulás szinonimájaként kellene kezelni, ami azt jelenti, hogy miközben valaki „hiteles” PTG-t tapasztal, aközben lehetnek negatív tünetei is. Ez lehet, hogy nem elégíti ki egyik tábor igényét sem, dehát erről beszéltünk a bevezetőben: così fan tutte!