A test mindent számontart – Gondolatok a traumáról

Bessel A. van der Kolk

A test mindent számontart – Gondolatok a traumáról

1.rész

A lenyugvó nap rózsaszínűre és narancssárgára égette az ég alját a nyugati horizont fölött, ugyanolyan élénk árnyalatokban ragyogott, mint a szörfösök fürdőruhája. Gyönyörű szemfényvesztés, gondolta Bosch, miközben észak felé hajtott az autópályán, és a naplementék ezt teszik. Elfeledtetik az emberrel, hogy a szmog teszi olyan ragyogóvá a hanyatló nap színeit, és éppen úgy igaz lehet az is, hogy minden szép jelenség mögött egy ijesztő történet állhat. Michael Connelly

Szó sincs itt kedvenc könyvről, vagy témáról, utóbbit a szomszédunkban dúló fegyveres konfliktus valamelyest előtérbe hozta, de teljes tévedés csupán a háborús áldozatokra gondolni a traumával (jelesül a PTSD – poszttraumás stressz szindróma) kapcsolatban. Akár az élet természetes menete során bekövetkező valamely esemény is kiválthatja, legyen az betegség, vagy akár egy rendkívül kellemetlen hír. Ilyen lelki traumán átesettek általánosságban 20-25%-a mutat később is patológiás tüneteket, bár kisebb-nagyobb mértékben valamennyi érintett pszichés közérzetét negatívan befolyásolja. Aztán ott vannak a passzív vagy aktív bántalmazás pusztító hatásai is, vagy műtétek, invazív orvosi beavatkozások, baleset, szexuális visszaélés és agresszió, mind potenciálisan traumatizáló hatásúak. Egy vizsgálat szerint például az ortopédiai betegeknél 52%-ban diagnosztizáltak teljes PTSD-t a műtétet követően, míg pl. gyász esetén ez a szám jóval alacsonyabb. Folyamatos agyszkennelések megmutatták, hogy például az érzelmi elhanyagolás, a passzív agresszió ugyanolyan káros lehet, mint a fizikai bántalmazás vagy a szexuális zaklatás.

Érintettek vagyunk valamennyien, és azok, akik életük során átéltek valamilyen eredetű lelki traumát, megérthetik, hogy vannak lehetőségek a következmények leküzdésére, azok pedig, akiknek a környezetében vannak olyan emberek, akik traumatikus eseményeket éltek át, megérthetik, hogyan éreznek ezek az emberek, és képesek lesznek támogatni őket. Vannak, akik maguktól felépülnek egy komolyabb traumából is, mások azonban segítségre szorulnak. A segítség mikéntje szakemberről, szakemberre változik, egyén és történetfüggő, néha azonban házi készletből is megoldható. Talán a régiek ezt jobban tudták. Bevezetésképpen egy ilyen light esetet tárgyalunk alább.

Az alábbi példával élettani, biológiai szempontból nem érdemes vitázni, mert ez csak illusztráció, és lehet benne sok valós és megkérdőjelezhető rész is, a lényege mégiscsak az, hogy híd szeretne lenni az elvont gondolatok és a valós életesemények, a „mások dolga” és a „rólam van szó”, a „pontosan így történik” és a „jelentésére figyelj” között.

Az alapgondolat a traumakutató Levine írásából származik. Egy nagyvárosi esetből indul, jelesül amikor egy madár nekirepül egy felhőkarcoló ablaküvegének, és tegyük fel hogy egy közeli terasz virágföldjén landol, eszméletlenül. Sérülése lehet az élettel összeegyeztethetetlen, de az már nem a mi esetünk. Hanem azt nézzük meg, amikor van ugyan szomatikus sérülése, de annál is nagyobb lehet a dezorientáltság, hogy emberi nyelven fogalmazzuk meg, hiszen hogyan másként tudnánk: „akkor most mi van?” „Nincs értelme felkelni, az ég befagyott, körbevesz teljesen, ezentúl ez lesz, akár merre is indulok.”

Egy gyermeknek, aki ezt látta, nehezére esik magára hagyni a sérült állatot, és segítő szándékkal tenyerébe takarja. Érdekes módon a gyermek kezének melege elősegítheti, hogy a madár visszatérjen a normális működéshez, merthogy sok esetben nem kell sok, csak egy kis kezdeti segítség. „Ahogy remegni kezd, láthatólag újraigazodik a környezethez. Tétován megpróbálja visszanyerni az egyensúlyát, tántorog, esetleg körülnéz. Ha nem sérült meg, és hagyják, hogy zavartalanul keresztülmenjen a remegéssel kísért reorientációs folyamaton, akkor túljuthat a mozgásképtelen állapoton, és traumatizálódás nélkül elrepülhet. Ha a remegési fázist félbeszakítják, a madár súlyos következményeket szenvedhet el. Ha a gyermek simogatni próbálja az állatot, amikor az elkezd életjeleket mutatni, a reorientáció folyamata félbeszakadhat és a madár ismét sokkos állapotba kerülhet. Minden egyes megzavart energiafelszabadulási folyamattal egyre tovább tart a sokkos állapot. Ennek következtében a madár meghalhat a rémülettől – saját tehetetlenségének áldozataként.” (45. o., Peter A. Levine – Ann Frederick, Ursus Libris, Budapest, 2017.)

Tehát ez lenne a házi megoldás. Semmi más, csak egy kis extra törődés, „kézbetakarás”, hatások felfüggesztése, a szeretet és a törődés keresztezése, „na, mesélj magadról” nyitottsága. A trauma eszerint nem az, ami velünk történik, összegzi Levine, hanem amit empatikus tanú hiányában magunkban tartunk, ami lelkünkbe zárva meggyötri az idegrendszert, arra kényszerítve azt, hogy a normális működéséből kizökkenjen. A trauma az, ami környezetünk, barátaink, családtagjaink rátapasztott tenyérén túlfolyik. Kissé összetettebb a valóság, de kiindulásnak egyelőre ennyi is megteszi.

Nyilvánvaló, hogy a fenti eset és leírás csak egy ártatlan bevezetés abba a „kapcsolási” anomáliába, amit az agy megél egy trauma esetén, de két dolog már az elején nyilvánvaló. Az egyik a probléma megragadásának nehézsége. Elsősorban a megzavart nyelvi viszonyok, az öntudat akadályoztatása, az önismeret hiátusai és alapvető kezdeti és általános nehézségei. Másik nem más, mint a kapcsolati háló, amelyik ez esetben is pozitív tényezőként kap szerepet a folyamatban. Szociális, kapcsolati rendszer, mint veszélyben levő, illetve mint megoldás.

Elsőhöz idézhetjük Jerome Kagan, a Harvard Egyetem gyermekpszichológiai tanszéke kiváló professzorának ismert mondását: „A legbensőbb élményeink leírásának feladata olyan, mint alámerülni egy mély kútba, és az aljáról egy vastag, egyujjas bőrkesztyűben összeszedegetni néhány törékeny kristályfigurát.” Hozzátette: az, hogy képesek vagyunk biztonságban érezni magunkat más emberekkel, valószínűleg a mentális egészség legfontosabb aspektusa, a biztonságos kapcsolatok alapvető fontosságúak az értelmes és kielégítő élethez, általánosságban is, de a tarumatikus események során ez a szerep méginkább felerősödik.

A katasztrófákra adott válaszokkal kapcsolatos számos tanulmány kimutatta világszerte, hogy a szociális támogatás a leghatékonyabb védelem a stressz és a trauma általi túlterheltség ellen. Ugyanakkor éppen ez a rendszer, ami a leginkább ki van téve a traumatikus sérülések következményeinek, magyarán a csónak, aminek anyaga megmentett a fagyhaláltól egy hajótörés során, kellene ahhoz, hogy elvigyen a reménytelenség szigetéről.

A mentális egészség kapcsán kifejezetten ajánlott az óvatosság, és az „elég jó” talán a legjobb, mi elérhető ebben a vonatkozásban. „Az ’elég jót’ más fogalmakra is szeretem alkalmazni, mint például az elég jó munka, az elég jó próbálkozás, az elég jó kirándulás, az elég jó nap vagy az elég jó élet. Ezt a fogalmat bőkezűen alkalmazom, hogy ellentmondjak a kritikusok fekete-fehér, mindent vagy semmit gondolkodásának, amely reflex-szerűen hibásnak ítéli az embereket és a dolgokat, hacsak nem tökéletesek.” (Pete Walker)

A trauma nem betegség, hanem egyszerűen a jó közérzet hiánya, pszichés és szomatikus túlfutás, maradandó voltában azonban maga a földi pokol. A trauma megoldása pedig isteni ajándék. Nem kell gyógyszer, sem más csodaszer, nem kellenek tudományos módszerek, legalábbis nagyon sok esetben, sokszor elég csak felfüggeszteni például az ítélkezést a traumatizált ember körül, és máris élethez jut. Ha megszűnik az erkölcsi ítélkezés, az egyén szabadon elfogadhatja és megtapasztalhatja saját gyógyító életenergiáit. Nagyobb a valószínűsége, hogy így egészséges döntéseket fog hozni, mélyebbeket és szabadabban tud lélegezik…, ha nem kényszerítik tagadásra és elfojtásra. A kimondhatatlan kimondhatóvá válik, a megélhetetlen megélhetővé, a távoli közelivé. A világ ismét szerethetővé.

Az erkölcsi ítélkezés egyébként nagyon alacsony küszöbbel rendelkezik, és igen szerény képességeket használ, miközben az „igazság” birtokában levőnek érzi magát. A negatívitás, az ítélkezés sorompóinak felemelése felszabadítják az embert arra, hogy szabadon azonosuljon érzéseivel, és ne kelljen azokat valaki ítélete alá helyezni, mielőtt maga megvizsgálhatná. Ha arra kényszerítik, hogy csak a „pozitív” érzésekkel azonosuljon, hamarosan egy érzelmi „senkiföldjén” találja magát, fásultan, tompán és elszigetelten. Az ítélkezés megszüntetésével készségesen átadhatja magát egy normális emberi tapasztalatnak, és így egyre nagyobb mértékben képes lesz megújulni, egyfajta érzelmi rugalmasságot átélni.

Van egy másik érzelmi gátoltság is, az pedig saját korunk szociális szerkezetéből fakad. Valójában a modern ipari társadalmakat sújtó rengeteg magány, elidegenedés, virtuális kapcsolati és valósági megjelenítése, a függőségi figyelemelterelés nagy része annak az eredménye, hogy az embereket arra tanítják és kényszerítik, hogy saját és mások normális érzésállapotai közül oly sokat elutasítsanak, patologizáljanak vagy büntessenek, vagy legalább mellőzzenek, írja Pete Walker. Talán még soha nem volt az emberiség ennyire elidegenedve ilyen sok normális emberi érzéstől, mint a XXI. században. Ilyen mértékben még soha nem volt az emberiség érzelmileg lemerülve és elszegényedve. A harag, a depresszió, az irigység, a szomorúság, a félelem, a bizalmatlanság stb. mind-mind olyan normális részei az életnek, mint a kenyér, a virágok és az utcák. Mégis, elkerült és szégyenletes emberi élményekké váltak.

Milyen tragikus ez, hiszen mindezen érzelmeknek rendkívül fontos és egészséges funkciói vannak egy teljesen integrált pszichében. Az egyik dimenzió, ahol ez leginkább igaz, az egészséges önvédelem színtere. Ugyanis a kellemetlen vagy fájdalmas érzéseinkhez való hozzáférés nélkül megfosztjuk magunkat azon képességünk legalapvetőbb részétől, hogy észrevegyük, ha valami igazságtalan, bántalmazó vagy elhanyagoló a környezetünkben. Aktiváljuk azon készségeinket, amelyek ezek hiányában elcsenevészesednek, és ilyen hatások nem mellesleg hatékonyan hozzájárulnak önismeretünkhöz, hiszen ezek nélkül e tekintetben sincs fejlődés. Az egészségre gyakorolt hatásait gyakran nagyvonalúan és általánosan stressznek nevezik, és a negatív érzelmekhez hasonlóan a stresszt is gyakran kezelik úgy, mint valami nemkívánatos hulladékot, holott integráns része van a személyiség egészséges fejlődésében, fogalmaz szintén Pete Walker.

A mérték választja el az egészségest a károstól. Így van ez minden területen, többek között a pszichénk házatáján is. Ehhez egy Arthur Janov idézetet választottam: „Az érzés a fájdalom ellentéte…, minél több fájdalmat érez valaki, annál kevesebb fájdalmat kell elszenvednie. A fájdalom, amit akkor érzünk, amikor úgy érezzük, hogy nem szeretnek minket, ugyanolyan valóságos, mint a testi fájdalom. Amikor az érzelmi szükségletek kielégítetlenek maradnak, ezek mély testi kellemetlenségek, szorongás, depresszió, fejfájás, gyomorfájás, egyszóval fókuszálatlan félelem valós érzéseivé válnak. A szükségletek kielégítetlensége a rendszer integritását fenyegető veszélyt jelent, azért válik fájdalommá, mert a fájdalom figyelmeztet bennünket azokra a veszélyekre, amelyeket a nélkülözés okoz nekünk.”

Előzetes

Nem könyvismertetés, de Besser A. van der Kolk lesz a kalauzunk, hogy egy kicsit belekóstoljunk a témába, de röviden kitekintünk más szerzőkre is. Nem szakmám, tehát semmiféle „gyógymódot” nem ajánlok, ilyesmi legfeljebb futólag lesz megemlítve, valamely szakember terápiájaként, az is inkább általánosságban. Továbbá minden mondatban szerepelhetne a „jelentsen ez bármit is” kitétel, ugyanis olyan szakmai kifejezések pörögnek, amikhez – túl egy lexikális ismereten – nincs kompetenciám, de megbízok a valami módon mégiscsak lektorált kiadványokban, és nem először teszem.

Méltatlan lenne ha Judith Lewis Herman úttörő munkásságát legalább egy mondatban ne említenénk, akkor is, ha vele és munkásságával ezúttal nem foglalkozhatunk.

Kolk művének magyar kiadásból vett idézetek oldalszámai lesznek a zárójelekben. Lesz még említve és idézve: Pete Walker, Peter A. Levine, illetve egy kiváló összefoglaló a Forte Labs weboldalán.

Neurotrinitas – így nevezném az idegtudományban felbukkanó, éppen Levine által részletezett elméletet, miszerint az emberi agyban jól érzékelhetően és igazolhatóan három szint különböztethető meg: az un. hüllőagy (tudatos választás nem jöhet szóba, az ösztönös reakciókra képes); a limbikus agy (emlősök agya, a szociális és csordaösztön forrása); és a legmagasabb szintű racionalitás székhelye, a neokortex, amit a legtöbb embernek nem kell bemutatni. Ez a hármas felosztás aztán nagyot ment a motivációs, önsegítő irodalomban, praktikákban, és ezek alapján elég jól össze is lehetet rakni egy emberképet, anélkül, hogy háromnál tovább kelljen számolni. Nem szakmám, de pl. Jill Bolte Taylor értelmesen, kreatívan kiigazítja ezt az „agytérképet”, bár, ha jól értettem, nem a funkciókat tagadja, hanem azt, hogy ez ennyire mechanisztikusan működne legfőbb irányító szervünk.

Például a traumával kapcsolatban Levine azt írja, hogy a bár a neokortex nem elég erős ahhoz, hogy veszély esetén felülírja a menekülés, a harc vagy a megfagyás primitív ösztöneit, ahhoz viszont elég erős, hogy ezeket a reakciókat egy (napokig, hetekig, évekig tartó) fagyott állapotba zárja, amit leginkább a veteránok PTSD-jeként ismerünk, de bármilyen trauma okozhatja. Az is nyilvánvaló, jegyezzük meg, hogy megállapításai alapján Levine valószínűleg szívesen elhagyná a PTSD-ből a D – betűt, ami rendellenességként (Disorder) definiálja a traumát.

Kolk művében már ennél sokkal részletesebb térképet kapunk agyunkhoz, ahhoz a traumatizálthoz, ami éppen témája. Lesz insula, amygdala, prefrontális, de Besser A. van der Kolk is alapvetően szintén hármas felosztás javasol és alkalmaz, bár ez egészen más mint a fenti: agy, elme, teljes emberi test. Ismert fogalmakkal: hardver, szoftver és a body. Könyvének címe éppen arra utal, hogy ezeket nem lehet elválasztani egymástól, és ha az agy képes és készséges is arra, hogy elhallgasson, elfojtson kellemetlen érzéseket, emlékeket, hogy azokat átköltse, újraírja – a test viszont őrzi a sebhelyeket, és adott esetben emlékezetet is. A test ugyanis mindent számontart, az idegrendszert be lehet csapni, meg lehet tréfálni, de a testet nem. Előbb vagy utóbb emlékezetet és benyújtja a számlát.

Paul Donald MacLean idegtudós volt az első (ismereteim szerint, és hogy Lurija vonatkozó kutatásai nélkül nem jutott volna olyan messzire), aki kidolgozta a háromrészes leírást az agyról, egy viszonylag talpraesett lovashoz és ösztönös, makrancos lovához hasonlította a racionális és az érzelmi agy közti kapcsolatot. Úgy tűnik, hogy a lovas irányít, és zavarmentes, sima úton a lovas abszolút magabiztosnak is érezheti magát a nyeregben. „Ám váratlan zajok vagy a más állatok miatti fenyegetettség megriaszthatja a lovat, s ilyenkor a lovasnak bizony keményen kell kapaszkodnia, hogy mentse az életét. Hasonlóképpen, amikor úgy érezzük, hogy veszélyben forog az életünk vagy elragad bennünket a düh, a vágyódás, a félelem vagy a szexuális vágy, nem hallgatunk a józan ész hangjára, ezért ilyenkor nem sok értelme van vitatkozni velünk. Valahányszor, amikor a limbikus rendszer úgy dönt, hogy valami élet-halál kérdése, a homloklebeny és a limbikus rendszer közti pályák rendkívüli módon meggyengülnek.” (72-73. o.)

Csak zárójelben jegyzem meg, ugyanis nem témánk ez esetben, Jonathan Haidt szintén hármas osztatú elméletét elefánt, lovas (elefántos) és az út. Eszerint agyunknak két független, „mindig bekapcsolt” oldala van, az egyik affektív, a másik rész a racionális. Haidt szerint: az érzelmi oldal az elefánt (ez már egyértelmű jelzés, hogyha megbokrosodik, mennyire lesz könnyű uralni), a racionális oldal pedig maga a lovas, akit közelebbről is ismerhetünk, legalábbis úgy gondoljuk. Az elefánt irányítójáról az a benyomásunk, hogy ő a főnök, kezében az irányítás, ő ismeri az utat, neki van térképe, stb. Ámde amikor nézeteltérés van az elefánt és a lovas között, nem kétséges, hogy ki nyer. A lovas a racionális agy: felelős a tervezésért és az irányításért, de megbénulhat a dolgok túlgondolásában, az elefánt pedig az érzelmi agy: a gyors kielégülést részesíti előnyben a hosszú távúval szemben, de végére jár a dolgoknak, lepörgeti a megkezdett eseményeket. Számos kísérlet azt mutatja, hogy a lovas kimerülhet abban, hogy megpróbálja motiválni az elefántot, és időre van szüksége a regenerálódáshoz. „Akaratfáradás”, így is ismerhetjük. A fáradt agy könnyen rávehető arra, hogy irracionálisan viselkedjen, oldjon meg helyzeteket. Minél stresszesebbek és kimerültebbek vagyunk, a racionális agyunk annál inkább átadja az irányítást az érzelmeinknek.

Daniel Kahneman Gyors és lassú gondolkodás című könyvében ez lenne az egyes és kettes rendszer, de a témához Steve Peters A csimpánz paradoxon c. könyvét is említhetnénk, ám ezek bármily rövid elemzése sem férne a mostani keretbe. Haidt szerint a psziché harmadik része természetesen maga az út lenne, és minthogy ebben az összefüggésben nincs olyan, hogy helyes, vagy helytelen, arról lehet beszélni, hogy ez vezet-e a célba, avagy sem. Zárójel bezárva.

Visszatérve Kolkhoz, gyakorló pszichiáter, hatalmas tapasztalattal, könyvében elmagyarázza a trauma természetét, kezdve azzal, hogy a tudomány hogyan fejlődött a trauma tanulmányozásában, kezelési praktikákban. Ő még látott és alkalmazott is régi elmegyógyintézeti terápiákat, hideg vizes és elektrosokkos kezeléseket. Mára többnyire szermentes megoldásokat és technikákat javasol traumatikus események kezeléséhez, amiket az ismertetőben természetesen mellőzünk, legfeljebb megemlítünk. Könyvében számos esetet találunk személyes gyakorlatából, és éppen ezek a legnehezebb szakaszok. Ugyanis néhány történet, amit Kolk elmesél, nagyon hátborzongató, és tényleg nem gyengébb idegzetűeknek való.

Azt, hogy az orvostudomány hogyan közelíti meg az emberi szenvedést, mindig is a rendelkezésre álló technológia határozta meg. A trauma megértésével kapcsolatban a XIX. században új paradigma bontakozott ki, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában is. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem „bolondokról”, „őrültekről” és egyéb szélsőséges jelzővel illethető személyekről van szó, hanem különféle megrázó élményeken átesett személyekről. Ámde csak a XX. század tudta produkálni a technológiát is: az összes pszichés probléma, amelyekkel az emberek mindig is küzdöttek nemcsak megszűntek immár „rendellenességek” lenni, hanem immár rendelkezésre álló vegyi anyagok adagolásával konkrétan orvosolni is lehetett azokat. Az elmélet, miszerint a mentális betegségeket elsősorban az agy kémiai egyensúlyhiánya okozza, amely bizonyos gyógyszerekkel korrigálható, széles körben elfogadottá vált, a média és a közvélemény, valamint az orvosi szakma által egyaránt. Azonban a drogforradalom, amely oly sok ígérettel indult, végül éppen annyi kárt okozott, mint hasznot. A század végére vált ez nyilvánvalóvá. (Témához ajánlom Elizabeth Lee Wurtzel könyvét, az 1994-ben megjelent híres Prozac-ország-ot.). Végül hosszú utat tett meg a pszichiátria az agyi folyamatok pontosabb feltérképezétől a gyógyszerhasználat általánossá tevéséig, de még hosszabbnak tűnik az út míg ezek használatát a szükséges mértékre veszi vissza. Országonként változó mértékű a fejlődés. Krónikus fejfájásaimra én is valami pszichiátriai gyógyszert kaptam, amiből néhány szem elfogyasztása világossá tette, hogy a mellékhatása fejfájás. Pluszba. Egyébként elég volt egy étrendváltoztatás, és a gyakoriság kétharmadát az meg is szüntette.

Alapvetően: „Képzeld el, hogy egy láthatatlan terhet cipelsz, amely minden egyes nap nyomja a testedet és az elmédet, egy olyan súlyt, amelyet az orvostudomány sem tud felemelni. Ez a valóság a traumát túlélők millióinak valósága”, és ez áll Dr. Bessel A. van der Kolk úttörő könyvének a középpontjában.

A traumáról

A PTSD-t csak 1980-ban ismerték el diagnózisként (vietnámi veteránokra fokuszáltak kezdetben), ami több, egyszerre jelentkező tünet kombinációja. Ez vezetett először összehangolt erőfeszítésekhez a kutatására és kezelési kísérletekhez, és amiatt, hogy háborút megjárt katonák mutattak olyan szembeötlő tüneteket, amiket nem lehetett nem észrevenni, ezért a PTSD sokáig háborús traumának számított. Ez alkalommal nem témánk a CPTSD, terjedelmi okok miatt.

Aztán kiderült, hogy itt egészen másról van szó. A könyv ennek az eszmélésnek is emléket állít, és hálássá tesz, hogy olyan korban élhetünk, amikorra elképesztő mértékben fejlődött ez a szakterület, úgyhogy ha magunk környezetében előfordul ilyesmi, legalább halvány fogalmunk van róla hogy miről lehet szó, nem szégyenkezünk és szégyenítünk, nem közösítünk ki, nem undorkodunk, nem vetjük meg, hanem tudomásul vesszük, segítséget kérünk, vagy éppen nyújtunk.

Traumatizáltnak lenni azt jelenti, hogy továbbra is úgy szervezzük az életünket, mintha a trauma még mindig tartana. Minden új találkozást és eseményt folyamatosan szennyez a múlt egyfajta végtelenített ciklusban. A trauma túlélője teljes energiáját a belső káosz elfojtására fordítja, ami az élettől való elvonuláshoz és egy sor olyan állapothoz vezet, aminek egyik tünete például a krónikus fáradtság.

A visszatérő „rohamok”, az un. flashbackek teljesen kiszámíthatatlanok, bármikor, bárhol támadhatnak, és nem lehet tudni, mikor érnek véget. A traumatikus eseménynek volt eleje, közepe és vége, de a flashbackek még rosszabbak lehetnek: soha nem tudhatod, mikor csapnak le, vagy meddig tartanak. A traumatizált emberek gyakran „kivetítik” traumájukat környezetükre, a mindennapi élethelyzetekre, és kockázatokat és veszélyeket látnak ott, ahol nincsenek is. A pánikrohamot nem a kezdeti kiváltó ok, hanem a pánikrohamot kísérő testi érzésektől való fokozódó félelem okozza.

Emlékeztetünk, hogy a „pánikroham” az nem kizárólag és feltétlenül valami látványos, sztromboliánus :), eruptív jelenségre, magatartásra utal, lehet az nagyon is csendes, belső, mégcsak nem is érzékelhető folyamat. És éppen ez az egyik legnagyobb kockázat, amellyel maga az érintett szembe kell nézze. Első esetben ugyanis környezete sérül nagyobb mértékben (márha maradt még olyan, néven nevezhető), utóbbi esetben viszont önmaga lesz a csendes elszenvedő, és erre, mivel nincs tünet, nincs gyógymód sem.

Egy példa: PTSD-ben szenvedő embereken végzett vizsgálat során a kutatók azt találták, hogy a frontális lebenyben nem volt aktiváció, amikor idegenekkel találkoztak (a frontális lebeny kulcsszerepet játszik az emlékezeti folyamatokban,

figyelemfokuszálás az új ingerre, valamint a memóriafolyamatok összehangolása, az eltárolt emlékek közti célirányos, tudatos keresés). Ahelyett, hogy kíváncsiságot tapasztaltak volna, intenzív aktiváció volt egy primitív területen, a periaqueductalis szürkeállományban (a középagy periaqueductalis szürke állománya: a fájdalom gátlásában, megszüntetésében, a fájdalom előli kitérés indukálásában játszik szerepet, ismereteim szerint), amely ijedtséget, hipervigilanciát, meghúzódást és más önvédelmi viselkedéseket generál. Magyarán arra válaszul, hogy találkoztak, egyszerűen túlélési üzemmódba kapcsoltak. (Forte Labs)

A hétköznapi emlékezet szociális és adaptív – az adott pillanat igényeitől függően átszervezhető, a gyorsabb újraszervezés érdekében összezsugorítható, vagy teljes részletességében kibővíthető. A traumatikus emlékezet töredezett és kaotikus, ami rugalmatlanná teszi a szociális emlékezetet – az újrajátszás megdermed az időben, a felidézett kép merev és elidegenítő. Ez olyan emlékezetet eredményez, amely nem összefüggő és logikus narratívába szervezett, hanem képek, hangok és kaotikus fizikai érzések kusza „töredékeiként” tárolódik. Nincs „énkontinuum”, a traumatikus emlék miatt a megismerés nem integrálódik abba a kombinált, folyamatosan frissülő érzésbe, hogy kiként ismerjük magunkat, aminek a mélyén harmónia, szilárd bizonyosság van, ami mint cellulóz, hordozza a fényérzékeny, változó réteget.

Az idegtudományi kutatások kimutatták, hogy az öntudatnak két különböző formája van: egy, amelyik az időben követi az ént, és egy másik, amelyik a jelen pillanatban regisztrálja az ént. Az első, az önéletrajzi énünk kapcsolatot teremt a tapasztalatok között, és koherens történetté állítja össze őket. Ez a rendszer a nyelvben gyökerezik. Elbeszéléseink az elbeszélés során változnak, ahogy a perspektívánk változik, és ahogy új inputokat építünk be. A másik rendszer, a pillanatról pillanatra történő önismeret, elsősorban a fizikai érzéseken alapul, de ha biztonságban érezzük magunkat, nem vagyunk elsietve, akkor szavakat is találhatunk arra, hogy ezt a tapasztalatot közöljük. A megismerés e két módja az agy különböző részeiben lokalizálódik, amelyek nagyrészt nincsenek összekapcsolva egymással. (Kolk)

Ez a koherens rendszer sérül trauma esetén, ami, ismét hangsúlyozzuk, nem feltétlenül egyetlen megrázó esemény formájában jelentkezik, lehet „megszerezni” úgynevezett csöpögő módszerrel is. A kád is megtelik csöpögő csapból, a hajó is elsüllyedhet apró szivárgással, amint azt ismerjük Benjamin Franklintól. 

Normális körülmények között a talamusz szűrőként vagy „kapuőrként” szolgál a beérkező információk számára. A PTSD-ben szenvedő embereknél az érzékszervi zsilipek szélesre tárulnak. Szűrő hiányában állandó érzékszervi túlterhelésben vannak. Hogy megbirkózzanak vele, megpróbálják magukat bezárni, és alagútlátást és hiperfókuszt alakítanak ki. Ha erre természetes úton nem képesek, akkor a drogokhoz vagy az alkoholhoz fordulhatnak, hogy kizárják a világot. A tragédia az, hogy a bezárkózással az örömöt, és sok más pozitív érzést is kizárnak. (Forte Labs)

A trauma újraélése kikapcsolja az emberek azon képességét, hogy szavakkal fejezzék ki az átélteket, akárcsak egy stroke esetében. Ugyanakkor az agy egy másik régiója, a Brodmann-mezők (motoros beszédközpont (Broca – erről lesz még szó), somatomotoros primer mező, primer hallómező, sensoros beszédközpont (Wernicke), szenzoros asszociációs központ – tehát sokrétű, de elsődlegesen primer funkciót töltenek be) is világítottak agyi szkennelés során. Ha csak a látásra figyelünk ez esetben, a primer látómező (Brodmann-mezők részeként) egy olyan régió a látókéregben, amely a képeket regisztrálja, amikor azok először jutnak az agyba. A traumák visszaemlékezései kikapcsolják a bal féltekét – amely a szavakért, a logikáért és a tényekért felelős – és aktiválják a jobb féltekét, amely a hangok, az érintés, a szaglás és az általuk kiváltott érzelmek emlékeiért felelős. Ezek az emlékek megkerülik az agy végrehajtó funkcióit, így intuitív igazságnak – a dolgok jelenlegi állásának – érzik őket.

A trauma természeténél fogva a felfogóképesség határára sodorja az embereket. Elvág minket a közös tapasztalaton vagy egy elképzelhető múlton alapuló nyelvtől, és ez belülről történik. Mást látnánk, mint amit elmondanánk róla, ha egyáltalán be tudnánk számolni. Van itt a verbalizációval is egy probléma, és visszaadjuk a szót Dr. Kolknak: „Kutatásaink nem támasztották alá azt az elképzelést, hogy a nyelv helyettesítheti a cselekvést.” A legtöbb alany el tudott mondani egy összefüggő történetet, és át tudta élni a velük történtekkel kapcsolatos fájdalmat. Mégis továbbra is elviselhetetlen képek és testi érzések kísértették őket. Bármennyi éleslátást vagy megértést fejlesszenek is ki az emberek, a racionális agy alapvetően tehetetlen arra, hogy az érzelmi agyat lebeszélje a saját valóságáról.

Alapesetben is, és ez enyhe és átmeneti formája a tarumatizáltságnak, amikor az érzelmi és a racionális agyunk konfliktusba kerül (például amikor feldühít valaki, akit szeretünk, megijedünk valakitől, akitől függünk, vagy vágyakozunk valaki után, akire nem szabad), kötélhúzás következik. Ez a csata is nagyrészt a zsigeri színtéren játszódik le, nem az eszmék világában.

A velünk történtek leírására szavakat találni átalakító hatású lehet, de ez nem mindig szünteti meg a flashbackeket vagy javítja a koncentrációt, nem serkenti az életünkben való létfontosságú részvételt, és nem csökkenti a csalódásokkal és a vélt sérelmekkel szembeni túlérzékenységet.

A PTSD-ben szenvedő emberek azonban gyakran úgy kerülik el a lehetséges túlterheltséget, ezzel együtt a múltat, a konfliktusokat, hogy lezárják a látóterüket, és egy szűk alagúton keresztül nézik végig az életet. Képesek arra összpontosítani, amire kell, de azon az áron, hogy minden mást kizárnak: az élet örömét és élvezetét. Mondanunk sem kell ez a „lezárják” egészen passzív folyamat, pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy számukra, mentve, ami még menthető személyiségükből, a világ beszűkül és elszíntelenedik.

Valami beszűrődik gondolkodásukba a valóságból, főként mások, környezetük visszajelzései révén, hogy valami nincs rendben körülöttük, de ezt képtelenek helyesen regisztrálni. „Nem velem, a világgal van baj.” A kiszűrt logikátlanságot a környezetükre hárítják. Egyébként ez történik minden olyan vita esetén, amikor a felek érzelmileg alapvetően kötődtek vagy kötődnek egymáshoz, amikor érzelmi összekapcsolódás a jelenben vagy a múltban fennállt. Képtelenek megérteni, hogy a másik fél miért nem tud ebben a kérdésben úgy ráhangolódni, mintha egy szoftveren futnának, hiszen ez más esetekben zavartalanul megtörtént.

A traumára válaszul, valamint hogy az azt követő, tartósan fennálló rettegéssel megbirkózhassanak, az érinettek megtanulják kikapcsolni azon agyterületeiket, amelyek a félelmet kísérő és meghatározó zsigeri érzések és érzelmek továbbításáért felelősek. Ám ugyanezek az agyterületek felelnek azon érzelmek és érzetek teljes skálájának regisztrálásáért is, amelyekkel a mindennapi életünk során találkozhatunk, és amelyek az éntudatunk alapját képezve meghatározzák, hogyan érzünk önmagunk iránt. A vizsgálat kapcsán tragikus alkalmazkodásra derült fény: abbeli erőfeszítésükben, hogy kiiktassák a rémisztő érzeteiket, ezek a betegek a teljes életteliség érzésére való képességüket is eltompították. (102. o.)

Amikor az érzelmi agy vészcsengője folyamatosan azt jelzi, hogy veszélyben vagyunk, nincs az az értő belátás, amely képes lenne elhallgattatni azt. (73. o.) (Amikor a dorzolaterális prefrontális kéreg kikapcsol) az emberek elveszítik az időérzéküket és megrekednek a pillanatban úgy, hogy sem a múltat, sem a jelent, sem a jövőt nem érzékelik. (78. o.)

Idegtudományi szemmel nézve a traumás betegek agyi képalkotó vizsgálatai általában az insula abnormális aktivációját találják. Az insula integrálja és értelmezi az érzékszervekből származó információkat, és szükség esetén harc vagy menekülés jelzéseket továbbít az amygdala (ld. limbikus rendszer) felé. A traumában szenvedő embereknél ezek a jelek állandóan tüzelnek. Ehhez nincs szükség tudatos befolyásolásra – egyszerűen csak állandóan feszültnek érzi magát, minden látható ok nélkül. Lehet olyan érzése, hogy valami rosszul sült el, vagy hogy közeleg a végzet. Ezek az erőteljes érzések mélyen az agyban keletkeznek, és nem lehet őket észérvekkel vagy megértéssel megszüntetni.

Amikor valami a traumatizált embereket a múltra emlékezteti, a jobb agyfélteke úgy reagál, mintha a traumatikus esemény a jelenben történne. De mivel a bal agyféltekéjük nem működik túl jól, előfordulhat, hogy nem is tudatosul bennük, hogy újra átélik és újrajátsszák a múltat – egyszerűen csak dühösek, rémültek, dühösek, szégyenkeznek vagy megdermednek. Miután az érzelmi vihar elmúlik, előfordulhat, hogy keresnek valamit vagy valakit, akit vagy akit hibáztathatnak érte. Azért viselkedtek úgy, ahogyan viselkedtek, mert tíz percet késtél, vagy mert elégetted a krumplit, vagy mert „soha nem hallgatsz rám”. Természetesen a legtöbben csináltunk már ilyet időről időre, de amikor lehiggadunk, remélhetőleg be tudjuk ismerni a hibánkat.

Ma már tudjuk, hogy az agy két fele valóban különböző nyelveket beszél. A jobb intuitív, érzelmi, vizuális, térbeli és tapintási, a bal pedig nyelvi, szekvenciális és analitikus. Míg a bal agyfélteke beszél, addig a jobb agyfélteke hordozza a tapasztalatok zenéjét. Az arckifejezések és a testbeszéd révén, valamint a szerelem és a bánat hangjaival kommunikál: énekel, káromkodik, sír, táncol vagy mimikázik.

Az agy bal és jobb fele a múlt lenyomatait is drámaian eltérő módon dolgozza fel. A bal agyfélteke emlékszik a tényekre, a statisztikákra és az események szókincsére. Ezt hívjuk segítségül, hogy megmagyarázzuk és rendbe tegyük a tapasztalatainkat. A jobb agyfélteke a hangok, az érintés, a szaglás és az általuk kiváltott érzelmek emlékeit tárolja. Automatikusan reagál a hangokra, az arcvonásokra, a gesztusokra és a múltban tapasztalt helyekre. Amit felidéz, azt intuitív igazságnak érzi – ahogy a dolgok vannak. Még akkor is, ha egy barátunknak felsoroljuk egy szeretett személy erényeit, az érzéseinket mélyebben felkavarhatja az, ahogy az arca felidézi azt a nagynénit, akit négyéves korunkban szerettünk.

„A bal félteke deaktiválódása közvetlen hatással van arra a képességünkre, hogy a tapasztalatokat logikai sorozatokba rendezzük, és változó érzéseinket és észleléseinket szavakba öntsük. (A Broca-terület, amely a flashbackek során elsötétül, a bal oldalon található.) A szekvenciák felállítása nélkül nem tudjuk azonosítani az okot és az okozatot, nem tudjuk felfogni cselekedeteink hosszú távú hatásait, és nem tudunk koherens terveket készíteni a jövőre nézve.” (a. k. 56. o.)

A trauma tehát nem csupán egy esemény, amelyik a múltban megtörtént, ami véget ért, amin változtatni már semmiképpen nem lehet, hanem az élmény által az elmében, az agyban és a testben hagyott lenyomat is. „Ez a lenyomat folyamatos következményekkel jár arra nézve, hogy az emberi szervezet hogyan boldogul a jelenben a túléléssel. A trauma az elme és az agy észleléseinek és azok kezelésének alapvető átrendeződését eredményezi. Nemcsak azt változtatja meg, hogyan és miről gondolkodunk, hanem magát a gondolkodási képességünket, az elme működését is.”

A trauma mély hatással van arra, hogy mire vagyunk képesek emlékezni. Elég gyakori, hogy az emberek mindent elfelejtenek, de később töredékesen újra hozzáférnek a dolgokhoz. Az emlékek intenzívebbé válnak, amikor adrenalint választunk ki, de csak egy bizonyos pontig. A nyomasztó horrorral szembesülve az agy lekapcsol. Mint arra még visszatérünk, amikor valamilyen borzalommal szembesülünk, különösen az „elkerülhetetlen sokk” borzalmával, a rendszer túlterheltté válik és összeomlik. (194. o.)

Az embereknek narratív memóriájuk van. Így szőjük össze életünk történetét azáltal, hogy emlékeinket integráljuk egy nagyobb történetbe, amelyet magunkról mesélünk. A traumatikus emlékezet azonban széttagolt és elkülönül a narratív emlékezetünktől. „Ha a PTSD problémája a disszociáció, akkor a kezelés célja az asszociáció lenne: a trauma levágott elemeinek integrálása az élet folyamatos narratívájába, hogy az agy felismerje, hogy ‘az akkor volt, és ez most van’.” (217. o.)

A traumatizált emberek gyakran elveszítik céltudatosságukat és irányultságukat, mert nem tudnak kapcsolatba lépni önmagukkal, hogy mit akarnak igazán, ahogyan azt a testükben lévő legalapvetőbb érzések határozzák meg, amelyek az olyan érzelmek alapját képezik, mint a vágy és a szenvedély. Egyes esetekben az önismeret elvesztése olyan mélyreható, hogy az érintettek még a tükörben sem ismerik fel magukat. Ez nyilván szélsőséges jelenség, és éppen ezért nem lehet része a trauma általános leírásának, sőt, mindenkit óvunk is attól, hogy a szenzációs eseteket tekintse a diagnózis mintájának, ezzel ugyanis nagyban gátolja a probléma hétköznapi megjelenésének felismerését.

Az alapvető érzések elfojtása óriási energiát emészt fel. Így kevesebb energia marad az értelmes célok követésére, ami unalmassá és bezárkózóvá teszi az embert. Ugyanakkor azonban a stresszhormonok elárasztják a szervezetét, ami fejfájáshoz, izomfájdalmakhoz, bélproblémákhoz, szexuális zavarokhoz vagy agresszív viselkedéshez vezet a környezetében lévő emberekkel szemben.

A trauma újbóli átélésére különféle fizikai válaszok adódnak. Mivel ezek irracionálisak, vagy úgy érezzük, hogy kívül esnek az irányításunkon, vagy pedig a szégyen érzéséhez vezetnek, amely domináns érzelemmé válik.

Míg a traumára adott egyik lehetséges válasz a trauma ismételt átélése (azonnal erről is szólunk), a másik a deperszonalizáció. Ilyenkor nem tudjuk kezelni a velünk történteket, és teljesen bezárkózunk. (a. k. 75. o.) A deperszonalizáció az én-érzés teljes elvesztését jelenti, beleértve a testtel való kapcsolatot is. A megoldás az, hogy az embereket lassan, terápiában újra összekapcsolják a testi érzéseikkel.

‘Mit csinál az agyad, amikor semmi különös nincs a fejedben? Kiderül, hogy magára figyel: Az alapállapot aktiválja azokat az agyi területeket, amelyek együttműködve hozzák létre az „én” érzését. (106. o.) Alapértelmezett állapot hálózat: ez vagyunk mi. A kikapcsolás mindent leállít, beleértve ezt is, ami azt jelenti, hogy bármilyen trauma után elveszítjük az én-érzetünket. Az életünkért való felelősségvállalást, konkrétabban: Tudni, hogy hol tartasz, miben vagy, és hogy abba beleszólásod van. A deperszonalizáció az én-érzés teljes elvesztését jelenti, beleértve a testtel való kapcsolatot is. A megoldás az, hogy az embereket lassan, terápiában újra összekapcsolják a testi érzéseikkel.

A traumatizált emberek egyszerre emlékeznek túl kevésre és túl sokra, fogalmazza meg tömören a problémát, és ezzel egyszerre beránt a téma sűrűjébe. Zárójelben, de érdemes megemlíteni azonban azokat a megállapításokat, amelyek látszólag oly kedvesek számára, csakhogy tudjuk hol vagyunk. Egyik mesterétől Elvin Semradtól származik két ismert gondolat, amiket tehát előszeretettel idéz is: „Szenvedésünk legnagyobb forrásai azok a hazugságok, amelyeket magunknak mondunk, és hogy az emberek soha nem gyógyulhatnak meg anélkül, hogy ne tudnák, amit tudnak, és ne éreznék, amit éreznek.” Illetve: „A hibáztatás egyetemes emberi tulajdonság, amely segít az embereknek jól érezni magukat, miközben rosszul érzik magukat: A gyűlölet mozgatja a világot. A gyűlölet a világot mozgatja.” Mi itt csak leírjuk, úgy, amint elhangzott, de lehet ezen háborogni, hogy a világ vezető pszichiáterei ekként nyilatkoznak, ugyanis más nagyhatású személyek mintha mást mondtak volna, és a magunk tapasztalatai is elvinnének ettől a véleménytől. De ez nem a hitvita helye, úgyhogy Dr. Semrad véleménye úgy marad, mint egy a sok közül, és ha valakinek keserű a szíve, kapaszkodjon belé egy időre, és majd ha lenyugszik, engedje el, találjon vissza ahhoz a gondolathoz, ami számára kedvesebb, ami talán jobban leírja az emberiség általános állapotát.

A legtöbb emberi szenvedést a szakemberek a szerelemhez és a veszteséghez kötik, ami így elég egyszerűnek, mi több szerénynek, esetleg könnyű sorsnak tűnik, de a „szerelem” komplex jelentésben, a „veszteség” pedig a maga sokrétűségében értendő. Ráadásul a legegyszerűbb habitus is nehezen kiiktatható, mármint ha ezt szeretnénk, mert károsnak, valamilyen tekintetben rombolónak tartjuk. Az agy neuroplasztikus tulajdonságából következik, hogy az ismétlődő válaszaink a viselkedés és a gondolkodás jövőbeli alapértelmezettjeivé válnak. Ami valamilyen hatásra kialakul majd rögzül, az lesz a normális működéssé, amiből nehéz kizökkenteni, látjuk a mániás problémák és a függőségek kezelésénél. A neuroplaszticitás viszont azt is jelenti, hogy az agy egész életünk során növekedhet és változhat. A régi önpusztító idegpályák leépülhetnek, és új, egészségesebbek léphetnek a helyükre.

Hasonlóképpen működik a procedurális vagy „testemlékezet” az összehangolt „motoros cselekedetek” megtanult sorozatai, amelyek értelmes cselekvéssé láncolódnak össze, amik a trauma szermentes kezelésében is komoly szerepet kapnak. Lehet, hogy nem emlékszünk kifejezetten arra, hogyan és mikor tanultuk meg őket, de a megfelelő pillanatban (implicit módon) „felidéződnek” és egyszerre mozgósítjuk (végrehajtjuk) őket. Amikor egy személy nyomasztó stressznek, fenyegetésnek vagy sérülésnek van kitéve, kialakul egy procedurális emlékezet is. Rendszerint az apróbb adagokban érkező traumatizáló hatások következtében (rasszizmus, érzelmi elhanyagolás, passzív agresszió), vagy pedig egy rendkívüli esemény nyomán maradó emléképekkel való újbóli megküzdések során. A trauma motorikus ártalmai akkor következnek be, amikor ezeket az implicit eljárási emlékeket nem semlegesítik. A homeosztázis helyreállítási kudarcai éppen a trauma maladaptív és az öntudatot gyengítő hatása.

„Válaszul a fenyegetésre és sérülésre az állatok, beleértve az embert is, biológiai alapú, nem tudatos cselekvési mintákat hajtanak végre, amelyek felkészítik őket a fenyegetéssel való szembenézésre és a védekezésre. Maga a trauma struktúrája, beleértve az aktiválást, a disszociációt és a lefagyasztást, a túlélési viselkedések evolúcióján alapul. Fenyegetés vagy sérülés esetén minden állat a lehetséges válaszok ’könyvtárából’ merít. Orientálódunk, kitérünk, lebukunk, visszahúzódunk, harcolunk, menekülünk, megfagyunk, összeesünk, stb. Mindezek az összehangolt válaszok szomatikus alapúak – olyan dolgok, amelyeket a test azért tesz, hogy megvédje magát. Amikor ezek a tájékozódási és védekező reakciók túlterhelődnek és rögzülnek, akkor beszélünk traumatizált állapotról.”

Agyunk folyamatosan próbál megvédeni a veszélyektől, ennek egyik módja, hogy túlpörög, ahogy a köznyelv fogalmaz, átesik a ló túlsó oldalára, a hiper-éberségbe. Általános emberi jellemvonás, stresszes helyzetben a nyugodt felszín alatt is sűrű folyamatok zajlanak, akkor is, ha ezek nem látszanak. Az más kérdés, hogy ezek a folyamatok, amennyiben lépésenként, egyenként települtek, ismertek, és egészen kezelhetők. Pl. izgul – nem izgul kérdése, olyan esetben, amikor valaki kezdő a nyilvános megszólalásban, illetve egy rutinosabb személy esetén, de ez nem tökéletes példa. Számtalan más tényező is szerepet játszik, de illusztrációnak talán elmegy.

Levine említi az ősi félelmet és a rá adott válaszok életmentő emlékezetét. „Ha zizegést hallasz a bokrok között, a legjobb, ha azt feltételezed, hogy oroszlánról van szó, nem pedig nyúlról. Mert mi van, ha mégis nyúl? Nem árt, ha elfutsz egy zaj elől, ha azt csak egy kis nyuszi okozta. De ha az ellenkező hibát követnéd el, és azt feltételeznéd, hogy a zörgés valami ártalmatlan dolog, és valójában egy éhes ragadozó, nos, akkor lehet, hogy éppen téged távolítanak el a génállományból. Tehát mindannyian így vagyunk felkészülve. De mi van akkor, ha életünk egy pontján minden oroszlánnak bizonyul? És mindegy, mit tudsz tenni a veszély elkerülése érdekében, semmi sem működik, hogy megvédjen téged vagy valakit melletted?”

Néhány ember egyszerűen tagadásra vált: a testük regisztrálja a veszélyt, ám a tudatos elméjük úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Noha az elme megtanulhatja figyelmen kívül hagyni az érzelmi agyból érkező üzeneteket, ám ettől a vészjelzések még nem szűnnek meg. Az érzelmi agy továbbra is aktívan működik, és a stresszhormonok folyamatosan küldik a jeleket az izmok felé, hogy küzdelemre készen megfeszüljenek, vagy összeomlás esetén mozgásképtelenné váljanak. A szervekre gyakorolt fizikai hatások változatlanul folytatódnak, míg végül figyelmet követelnek és betegségek formájában fejeződnek ki. A gyógyszerek, a drogok és az alkohol átmenetileg szintén tompíthatják vagy kiolthatják az elviselhetetlen érzeteket vagy érzéseket. A test azonban továbbra is mindent számontart. (54. o.)

Bár mindannyian szeretnénk túllépni a traumán, agyunknak az a része, amely a túlélésünk biztosításának szenteli magát (mélyen a racionális agyunk alatt), nem túl jó a tagadásban. Jóval a traumatikus élmény elmúltával, a veszély legkisebb jelére is újra aktiválódhat, és mozgósíthatja a megzavart agyi áramköröket, és hatalmas mennyiségű stresszhormont választ ki. Ez kellemetlen érzelmeket intenzív testi érzéseket, valamint impulzív és agresszív cselekedeteket vált ki. Ezek a poszttraumás reakciók érthetetlennek és nyomasztónak tűnnek. A traumát túlélők is, akik valamilyen visszajelzést képesek érzékelni és helyén kezelni, talán még nagyobb veszélyben vannak, hiszen az eredeti tünetekhez egy újabb is társul, az tudniillik, hogy úgy érzik: elveszítették az irányítást. Ez tovább terheli az idegrendszert, nem egy esetben a szerényebb kezdeti tünetek ekkor váltanak patologikusba, attól a félelemtől, hogy pszichéjük legmélyéig sérült és ők maguk megváltozhatatlanok, soha nem fogják az életet a maga színességében látni, nem fognak tudni teljes életet élni.

„A tisztán testetlen emberi érzelem egy nemlétező lény” – fogalmazta meg William James 1884-ben leírt forradalmi gondolatában, ami egyben egy teljes elmélet része is, és ebben a formában nagyban befolyásolta, mi több: meghatározta az Újvilág pszichiáteri és pszichológiai irányzatait. Testünk tehát befolyásolja érzelmeinket, észleléseinket, asszociációinkat, már amennyire én ezt Lurija vonatkozó kísérleteiből és néhány modernebb kutatásból ismerem.

Mielőtt továbblépnénk leírom William James néhány gondolatát hiszen ő kevésbé ismert nálunkfele. „Minden nemzedék legnagyobb felfedezése, hogy az ember megváltoztathatja az életét azáltal, hogy megváltoztatja a hozzáállását.” „Amikor két ember találkozik, valójában hat ember van jelen. Mindegyik ember úgy van, ahogyan ő látja magát, mindegyik ember úgy, ahogyan a másik ember látja, és mindegyik ember úgy, ahogyan valójában van.” „Olyanok vagyunk, mint a szigetek a tengerben, a felszínen különállóak, de a mélyben összekapcsolódunk.” „A cselekvés nem mindig hoz boldogságot, de cselekvés nélkül nincs boldogság.” Legelső és az utolsó, ami témánkhoz kapcsolódik. A gyógyulás gyökere, mondja Kolk, és Levine is egyébként, kinetikai alapú kell legyen. Mielőtt erről pár mondatot írnánk, előtte pár gondolat erejéig visszanyúlunk a jelenség első tudományos leíráshoz.

Emlékezetes kísérletei voltak Martin Seligman-nak, amik alapján kidolgozta a „tanult tehetetlenséggel” kapcsolatos elméletét, ami már átment a köztudatba, sőt, a köznyelvbe is, mondhatni általánosan ismert. A kísérletek során úgy találták, hogy a traumatizált kutyákat csak úgy lehetett megtanítani arra, hogy az elektromos rácsokról lekerüljenek (ismerjük a kísérleteket, nem részletezném), amikor az ajtók nyitva voltak, ha többször is kirángatták őket a ketrecükből, hogy fizikailag is megtapasztalhassák, hogyan szabadulhatnak ki. Valahogy így kezdődött van der Kolk azon kutatása is, hogy ezeket az eredményeket emberekre alkalmazza.

Azt találta, hogy a mozgásképtelenség, a trauma által összezavart koordináció ellentéte a hatékony és koordinált cselekvés. A mozgásképtelenség a testet a kikerülhetetlen sokk és a tanult tehetetlenség állapotában tartja. Ha valakit lefognak, csapdába ejtenek, vagy más módon megakadályozzák abban, hogy hatékony lépéseket tegyen – például háborús övezetben, autóbalesetben, családon belüli erőszak vagy nemi erőszak esetén -, az agy folyamatosan stressz-kémiai anyagokat választ ki, és az agy elektromos áramkörei hiába tüzelnek tovább, de nem tudnak cselekvésben feloldódni. Ha azonban hatékonyan tudnak harcolni vagy menekülni, a fenyegetés megszűnik, és a szervezet visszatér a normális kerékvágásba. Érthető?

A Katrina hurrikán túlélői például, akiket lekötöztek és légi úton szállítottak ki a veszélyes területekről (nem voltak hajlandók másként, önként elhagyni otthonukat), súlyosabb traumát szenvedtek, mint azok, akik ott maradtak és egészen közelről átélték a természeti katasztrófát, adott esetben rettegtek, nélkülöztek vagy meg is betegedtek. A legjobb módja annak, hogy legyőzzük a beivódott alávetettségi mintákat, az, hogy helyreállítjuk a fizikai képességet a részvételre és a védekezésre. Ha az esemény jelenidejében ezt már nem is lehet megtenni, az emlékezeti késztetések számára azonban mégis hatékony lehet a terápia. A vészjelzés esetén adott motorikus válaszok, reakciók értő koordinációjával. Van der Kolk leírja, hogy munkájukkal segítenek a pácienseknek „biztonsági szigeteket” létrehozni a testben. Ezek olyan testrészek, testtartások vagy mozdulatok, amelyeket arra használhatnak, hogy „földeljék” magukat, amikor elakadást, félelmet vagy dühöt éreznek. (Forte Labs)

Ennek egyik kezdeményezője és legismertebb szakembere Peter Levine testalapú terapeuta, aki ezt a folyamatot „pendulációnak” nevezi – a belső érzésekhez és a traumatikus emlékekhez való hozzáférést, és az azokhoz való gyengéd be- és kimozdulást. Amint az érintetteknek sikerül tudatosítani a traumán alapuló testi élményeiket, felfedezhetik azokat az erőteljes testi impulzusokat – mint például az ütés, lökdösődés vagy futás -, amelyekre agyuk az eredeti helyzetben, a veszélyben is parancsot adott, de a túlélés érdekében, vagy önként, vagy valamilyen külső kényszerből elfojtottak.

El kell ismerni, és tudomásul kell venni, hogy óriási energiát igényel, hogy működőképesek maradjanak, miközben egy trauma komplex emlékét, a teljes gyengeség és a kiszolgáltatottság szégyenét hordozzák magukban. A traumát túlélők csak akkor érzik magukat teljesen élőnek, amikor lehetővé válik számukra, hogy elmeneküljenek az aktuális valóságuk elől, de ez az életük többi részében az elevenség, a motiváció, az izgalom és a céltudatosság rovására megy.

Kolk megjegyzi, mint arról már említést tettünk, csakhogy egyetlen bekezdésben nem kívántuk a témát lezárni, hogy a traumát túlélőknél az agy azon részei, amelyek a veszély figyelésére fejlődtek ki, túlműködve maradnak, és a veszély legkisebb jele is, legyen az valós vagy tévesen észlelt, akut stresszválaszt válthat ki, amelyet intenzív kellemetlen érzelmek és nyomasztó érzések kísérnek. Az ilyen poszttraumás reakciók megnehezítik a túlélők számára más emberekkel való kapcsolatot, mivel a közelség gyakran kiváltja a veszélyérzetet. Pedig éppen az a dolog, amitől a trauma átélése után a leginkább retteg, vagyis más emberekkel való szoros kapcsolat, lenne az, amire a legnagyobb szüksége van ahhoz, hogy visszanyerje a pszichoemocionális szilárdságot és megkezdje a gyógyulást.

Van der Kolk szerint a biztonságos kapcsolatok alapvető fontosságúak az értelmes és kielégítő élethez. Rámutat, hogy éppen ezért alakult ki bennünk egy kifinomult mechanizmus a veszély észlelésére, mert hihetetlenül rá vagyunk hangolódva a körülöttünk élők legfinomabb érzelmi változásaira is, és még ha nem is mindig figyelünk ezekre az intuitív olvasatokra, olyan észrevétlen jelek alapján, mint a szemöldök feszültsége, az ajkak görbülete és a test szöge, le tudjuk olvasni egy másik ember barátságosságát vagy ellenségességét. A trauma egyik legártalmasabb hatása azonban az, hogy megzavarja ezt a képességet, hogy pontosan olvassunk másokról, és a trauma túlélője így vagy kevésbé képes felismerni a veszélyt, vagy nagyobb valószínűséggel érzékeli tévesen a veszélyt ott, ahol nincs is.

Az emlősök természetes állapota az, hogy kissé résen vannak. Ahhoz azonban, hogy érzelmileg közel érezzük magunkat egy másik emberhez, védekező rendszerünknek átmenetileg le kell kapcsolnia. Ahhoz, hogy játszhassunk, párosodhassunk és nevelhessük a kicsinyeinket, az agynak ki kell kapcsolnia természetes éberségét. Sok traumatizált egyén túlságosan éber ahhoz, hogy élvezze az élet nyújtotta hétköznapi örömöket, vagy hogy egyáltalán hatékonyan megbirkózzon a kihívásokkal, míg mások túlságosan zsibbadtak ahhoz, hogy befogadják az új tapasztalatokat – vagy hogy éberen figyeljenek a valódi veszély jeleire.

A trauma és az elhagyatottság elszakítja az embereket a testüktől, mint az öröm és a kényelem forrásától, vagy akár mint önmaguk olyan részétől, amely gondoskodásra és ápolásra szorul. Amikor nem tudunk a testünkre támaszkodni, hogy biztonságot vagy figyelmeztetést jelezzen, és ehelyett krónikusan túlterheltnek érezzük magunkat a fizikai ingerektől, elveszítjük a képességünket, hogy otthon érezzük magunkat a saját bőrünkben, és ezáltal a világban is. Amíg a világról alkotott térképük traumán, bántalmazáson és elhanyagoláson alapul, az emberek valószínűleg a feledésbe merülő rövidebb utakat keresik. Elutasításra, nevetségessé válásra, mellőzöttségre számítva, nem szívesen próbálnak ki új lehetőségeket, mert meg vannak győződve, hogy azok kétségkívül kudarchoz vezetnek. A kísérletezés hiánya a félelem, az elszigeteltség és a hiány mátrixában tartja az embereket, ahol lehetetlen befogadni azokat a tapasztalatokat, amelyek megváltoztathatják alapvető világképüket és ezáltal életüket.

Sok traumatizált ember krónikusan nem érzi magát szinkronban a körülötte lévő többi emberrel. Gyakran keresnek olyanokat, akiknek hasonló élményeik vannak, akik „megértik”. Ez enyhíti elszigeteltségük érzését, de néha azon az áron, hogy meg kell tagadniuk egyéni vonásaikat, be kell illeszkedjenek a „traumát átélő” arctalan tömegébe. A szűken meghatározott áldozati csoportba való beilleszkedés egyfajta elszigetelődéssal is jár, ami elősegíti, hogy a többieket a legjobb esetben is irrelevánsnak, legrosszabb esetben pedig veszélyesnek tekintsék, ami további elidegenedéshez vezet. A bandák, a szélsőséges politikai pártok és a vallási szekták nyújthatnak vigaszt, de általában nem adják azt a mentális rugalmasságot, amely ahhoz szükséges, hogy teljes mértékben nyitottak legyenek arra, amit az élet kínál.

A lelke mélyén sok traumatizált embert kísért a szégyen amiatt, amit az élményeik során tettek vagy nem tettek. Megvetik magukat azért, hogy mennyire megrémültek, függőnek, izgatottnak vagy dühösnek érezték magukat.

A trauma megfosztja az embereket az önvezetéstől, attól az érzéstől, hogy önmaga ura önmagának. A felépülés egyik kihívása a test és az elme feletti tulajdonjog helyreállítása.

A legtöbb ember számára ez magában foglalja:

1. Meg kell találni a módját annak, hogy megnyugodjon és összpontosítson;

2. Meg kell tanulja fenntartani ezt a nyugalmat a múltra emlékeztető képekre, gondolatokra, hangokra vagy fizikai élményekre adott válaszreakciók során is;

3. Meg kell találnia annak a módját, hogy teljes mértékben a jelenben éljen és a körülötte lévő emberekkel foglalkozzon;

4. Nem kell titkolóznia sem saját maga sem mások előtt, beleértve a túlélési módjaival kapcsolatos eljárásokat is.

Amíg az emberek vagy hiperaktívak, vagy bezárkóznak, addig nem tudnak tanulni a tapasztalatokból. Még ha sikerül is megőrizniük az irányítást, hajlíthatatlanok, makacsok és depressziósak maradhatnak. A traumából való felépülés magában foglalja a végrehajtó funkciók helyreállítását, és ezzel együtt az önbizalmat, valamint a játékosság és a kreativitás képességét.

Összefoglalva tehát: sokszor azért szenvedünk el traumát, mert olyan helyzetben találjuk magunkat, amelyből nem tudtunk elmenekülni, mert meghiúsult a természetes menekülési válaszunk. Az agy parancsot ad a helyváltoztatásra, a homeosztázis helyreállítására, de a test nem tud reagálni, mert valamilyen módon akadályoztatva van. Lehet ez külső, de lehet belső erő. Előbbire példa a szégyen, az érzelmi gátoltság, a megbélyegzés, erkölcsi ítélettől való félelem, stb. Külső tényező szintén ezernyi lehet, és bár a konkrét fizikai akadályoztatás szerencsére ritka, de számtalan más módja is lehet a kimozdulás elkerülésének (anyagi ok, fizikai képesség hiánya, stb.). Ha a hiperarousal (a felfokozott izgalmi állapot) az idegrendszer gázpedálja, akkor a bénító tehetetlenség érzése a satufék, azaz a tehetetlenség, a mozdulásra való képtelenség érzése és a lefagyás. Az ilyenkor érzett cselekvőképtelenség nem ugyanaz a tehetetlenség, amelyet mindenki érez időnként. Ez a teljes összeomlás, a mozgásra való teljes képtelenség, a végtelen kiszolgáltatottság. Ez nem pusztán egy elképzelés vagy hiedelem, esetleg a képzeletünk játéka. Ez maga a valóság. Ennek következményeként fél, és úgy éli meg, hogy végleg elakadt – a traumatizált ember aztán az élet számos területére átelmeli ezt az élményt, és folyamatosan ettől az érzéstől szenved.

A traumatizált emberek teste „pillanatképeket” rögzít a fenyegetéssel és sérüléssel szembeni védekezésre tett sikertelen kísérleteikről. A trauma egy erősen aktivált, időben megdermedt, hiányos biológiai válasz a fenyegetésre. Amikor például harcra vagy menekülésre készülünk, az izmok az egész testünkben megfeszülnek a magas energiájú készenlét meghatározott mintáiban. Amikor nem tudjuk végrehajtani a megfelelő cselekvéseket, nem tudjuk levezetni a túlélési előkészületek során keletkezett hatalmas energiát. Ez az energia a neuromuszkuláris készenlét meghatározott mintázataiban rögzül. A személy ekkor a központi idegrendszer akut, majd krónikus izgalmi állapotban és diszfunkcióban marad. A traumatizált emberek nem szenvednek a szó normális értelmében vett betegségben – megrekedtek egy arousált állapotban. Ilyen körülmények között nehéz, ha nem lehetetlen normálisan működni, írja Levine.

Amikor traumát él át az ember, az agya pillanatnyilag megvédi azáltal, hogy szó szerint új személyiséget hoz létre. Akár az is történhet, hogy ideiglenesen megnöveli az érzékelést, intelligensebbé teszi, megváltoztatja az agy kémiáját, amiből aztán később problémák származnak. Az agy a menekülés, harc és lefagyást létrehozó funkciói most túlhajtásra vannak kapcsolva, a hipotalamusz ebbe a túlpörgetésbe ragadt, és mivel folyamatosan stresszhormonokat fecskendez a véráramba, a prefrontális kéreg elhanyagolt állapotba kerül, nem lesz bekötve a folyamatba, és mivel eredeti funkciója (intelligensebbé tesz) most kevésbé érvényesül, elképzelhető a következmény. Ezt a köznyelvben úgy ismerjük, hogy amikor az ember vitába keveredik, megszégyenülés fenyegeti, az agyi kapacitása, az értelmi funkciói beszűkülnek.

Nos, ez az a funkció, amit megtanul és alkalmaz továbbra is az agy egy-egy vélt vagy valós fenyegető helyzet, egy illat, egy kép felidézésekor, és az agy lényegében rövidre zárja a traumatikus emlékek kezelésének módját. Ahogy fogalmaznak a szakemberek: az agy megkönyörül. Irgalmaz. Mert azért is felelős, hogy ne sérüljön meg az ember újra. Ha az ember megégeti a kezét egy forró tűzhelyen, jogosan érez szorongást a forró tűzhely közelében, és az agya igyekszik újabb sérüléstől megóvni, szimpla, vagy sorozatos, traumatizáló sérülés esetén komplexebb, rafináltabb módszerekkel. Ez a védekező funkciója. De a poszttraumás stressz szindrómával most olyan helyzet áll elő, amikor a szorongás nem feltétlenül párosul valós veszéllyel, tudatos helyzetfelismeréssel, nincs a láthatáron valós fenyegetés, tehát a reakció semmiképp sincs összhangban valós veszéllyel. A félelem, a pánik, a védekezés, az agresszió, úgy tűnik, hogy a semmiből jön.

Ha viszont megváltozik az agy kémiája, hiszen lényegében, mondjuk úgy, hogy molekulárisan erről van szó, akkor az érintett személy nem tud majd élni, viselkedni a normális hétköznapi helyzetekben, mert a trauma megváltoztatta az érzelmeit, elméjét és testi reakcióit mondhatni sejtszinten. Trauma következtében az illetőn motorikus, koordinációs változások figyelhetők meg. James McGaugh és kollégái kimutatták, hogy minél több adrenalint termelt az eredeti esemény, annál pontosabb lesz az eseményhez fűződő emlékünk. Ám ez csak bizonyos fokig igaz. Amikor valamilyen borzalommal szembesülünk, különösen az „elkerülhetetlen sokk” borzalmával, a rendszer a túlzott adrenalintermelés miatt túlterheltté válik és összeomlik. (194. o.) Tegyük hozzá, hogy ennek megfelelő következményekkel, emléknyomokkal.

Lehet a traumát csöpögő módon is beszerezni. Az elhanyagolás torz mentális térképeket hoz létre, megzavarják azt a normalitást, amit a gyermekek és felnőttek a túléléshez használtak. Magyarán ezek a térképek eltorzítják az önmagukról és a világról alkotott képüket. A vonatkozó könyv is felkavaró történetekről: háborús atrocitásokat elkövető vietnami veteránokról, szexuális abúzust túlélőkről, megtört felnőttekről, terrorizált gyerekekről szól. Beszél olyan esetekről, amikor az embereknek komplex traumájuk van, amiben nincs „előtte” vagy „utána”, pl. rasszizmus + transzfóbia. Ebből nem lehet kilépni egykönnyen, mármint az érintettnek. Ha egy hagyományos, régivágású keresztyén közösségbe születik valaki, aki saját neméhez vonzódik, az a tagok szemében nem egy „bűn”, amit el lehet hagyni, hanem az egy örök bűnös állapot. Elképzelhető az illető tarumatizáltsága.

Vannak a fentiek között egyszeri, felkavaró, megrázó, és vannak csöpögő traumatizáló jelenségek. Ezek közöl most csak egyet tekintünk át röviden, a gyermekeket fenyegető eseteket.

„Ha a szüleid arca sosem ragyogott fel, amikor rád néztek, nehéz tudni, milyen érzés, hogy szeretnek és becsülnek. Ha egy érthetetlen, titkolózással és félelemmel teli világból származol, szinte lehetetlen szavakat találni arra, hogy kifejezd, amit átéltél. Ha érzelmi mellőzöttségben nőttél fel, nagy kihívást jelent, hogy zsigeri értelemben kifejlődjön benned a cselekvőképesség és az önértékelés érzése.”

Az írják a biológusok, hogy a sebzett, vagy ijedt állatok hazatérnek, függetlenül attól, hogy az otthon biztonságos vagy félelmetes. A gyerekeknek nincs más választásuk, mint rávenni magukat, hogy hazatérjenek, hogy túléljenek a családjukban. Sokszor az történik, hogy szégyellik a velük történteket, és magukat hibáztatják – valamilyen szinten szilárdan hiszik, hogy azért történtek velük ezek a szörnyű dolgok, mert ők provokálták azt ki, illetve ami ebből következik, hogy ők elviselhetetlen lények. Ez olyan, mintha gyűlölnék az otthonukat, a konyhájukat és az edényeiket, az ágyukat, a székeiket, az asztalukat, a szőnyegeiket, ahogy megfogalmazta valaki. Semmit sem érzel biztonságban, legkevésbé a saját testedet. Sok bántalmazott gyermek pedig a felnőttségbe menekül bántalmazó környezetből, „ragaszkodik ahhoz a reményhez, hogy a felnőtté válás menekülést és szabadságot hoz.”

A gyermek-szülő kapcsolat minősége sokkal fontosabb, mint a legtöbb más tényező (például IQ, idegi rendellenességek, viselkedés), és azt, hogy később, serdülőkorban lesznek-e fejlődési problémáik, nagymértékben ez befolyásolja. Az élet csalódásainak kezelésére való képességünket az határozza meg, hogy milyen biztonságot élünk meg az élet első két évében, írja Kolk.

Idézi a Harvardon dolgozó kollégája, Karlen Lyons-Ruth gyermekkori kötődéssel kapcsolatos kutatásait, aki az 1980-as években nagy hatású kutatást végzett, amelyben a gyermekeket születésüktől 20 éves korukig követte. Hipotézisük az volt, hogy az anyák ellenséges vagy tolakodó viselkedése a legerősebb mutatója gyermekeik felnőttkori mentális instabilitásának. Ehelyett azt találták, hogy az anya érzelmi visszahúzódása volt a legmélyebb és legtartósabb hatással arra. Ha a gondozóik rendszeresen figyelmen kívül hagyják a szükségleteiket, megtanulják, hogy máskor is, avagy mindig számíthatnak elutasításra és az igényeik elől való elzárkózásra. Úgy birkóznak meg ezekkel, hogy blokkolják az ellenérzésüket és elhanyagolásukat, és úgy tesznek, mintha nem számítana. A test azonban mindent számon tart: továbbra is magas készültségi állapotban van, felkészülve az ütések, a nélkülözés vagy az elhagyatottság kivédésére. Ennek pedig meglesz a következménye, a test előbb-utóbb benyújtja a számlát az egész életnek.

Van der Kolk szerint ennek egyik legpusztítóbb hatása, hogy „nem érezzük magunkat belül valódinak.” Az a gyermek, akit mellőztek vagy krónikusan megaláztak, valószínűleg nem rendelkezik önbecsüléssel.

A gyerekeknek nincs választási lehetőségük, hogy kik a szüleik, és azt sem érthetik meg, hogy a szülők egyszerűen túlságosan depressziósak, dühösek vagy szétszórtak ahhoz, hogy mellettük legyenek és figyeljenek rájuk. Nem értik, hogy a szüleik viselkedésének nem sok köze van hozzájuk, a korai életkori szakaszban ők összekapcsolják szüleik viselkedését saját érdemeikkel. A gyerekeknek nincs más választásuk, mint megszervezni életüket önállóan, hogy túléljenek érzelmileg, miközben testükben ott maradnak családjukban. A felnőttekkel ellentétben nekik nincs más hatóság, akihez segítségért fordulhatnának – a szüleik a hatóságok. Nem tudnak lakást bérelni vagy máshoz költözni: puszta túlélésük a gondozóiktól függ.

„A kérlelhetetlen kritika, különösen, ha szülői dühvel és megvetéssel párosul, annyira káros, hogy megváltoztatja a gyermek agyának szerkezetét. A megvetés ismétlődő üzeneteit a gyermek internalizálja és magáévá teszi, és végül újra és újra megismétli azokat önmagának. A szüntelen ismétlések az önutálat és az önundor vastag idegpályáinak kiépítését eredményezik. Idővel az önutálat egyre több és több gondolatához, érzéséhez és viselkedéséhez kötődik a gyermek.

Végül a hiteles vagy sebezhető önkifejezésre való bármilyen hajlam az önutálat belső neurális hálózatait aktiválja. A gyermek kénytelen az önvád bénító állapotában létezni, ami végül a teljes önfeladással válik egyenértékűvé. Megtizedelődik az a képessége, hogy bármilyen módon támogassa önmagát vagy álljon a saját oldalára.

A folyamatos szülői megerősítéssel ezek az idegpályák egy nagy, összetett hálózattá bővülnek, amely a mentális tevékenységet uraló Belső Kritika lesz. A belső kritikus negatív perspektívája az önmagát elutasító perfekcionizmus számos programját hozza létre. Ezzel egyidejűleg megszállottan a veszélyre koncentrál és szüntelenül „katasztrófázik”, írja Kolk.

„Mindannyiunknak, de különösen a gyerekeknek szükségük van a bizalomra, hogy mások megismerjenek, megerősítsenek és megbecsüljenek minket. Enélkül nem tudunk olyan öntudatot kifejleszteni, amely lehetővé teszi számunkra, hogy érvényesítsük: ’Ez az, amiben hiszek, ez az, amiért kiállok, ennek fogom magam szentelni’. Amíg biztonságban érezzük magunkat a minket szerető emberek szívében és elméjében, addig hegyeket fogunk megmászni, sivatagokat fogunk átszelni, és egész éjjel fennmaradunk, hogy befejezzük a projekteket. A gyerekek és a felnőttek bármit megtesznek azokért az emberekért, akikben megbíznak, és akiknek a véleményét értékelik”.

Van der Kolk és munkatársai gyakran észlelték alanyaiknál a fizikai koordináció kifejezett hiányát: nehezen tudtak sportolni, sátrat verni, csónakot igazítani, és még az alkalmi beszélgetésekben is akadozónak tűntek.

A traumán, bántalmazáson és elhanyagoláson alapuló világtérképpel élőknél megfigyelték a képzelőerő kifejezett hiányát. Amikor kényszeresen és folyamatosan a múltba húzódnak, nem tudnak elképzelni egy másfajta jövőt. Pedig a képzelet nélkülözhetetlen életünk minőségéhez. Beindítja kreativitásunkat, feloldja unalmunkat, enyhíti fájdalmunkat, fokozza örömünket, és gazdagítja legbensőségesebb kapcsolatainkat. Nélküle nincs remény, nincs esélyünk egy jobb jövő elképzelésére, nincs hová menni, nincs cél, amit elérhetnénk. Ezek a mélységes testetlenség tünetei. A testüket folyamatosan zsigeri figyelmeztető jelekkel bombázták, ezért szakértőkké válnak abban, hogy figyelmen kívül hagyják a zsigeri érzéseiket, és elzsibbasztják a tudatosságot arról, hogy mi zajlik bennük.

Van der Kolk egy másik jelenséget is megfigyelt páciensei körében, amelyet „traumafüggőségnek” nevez. Úgy tűnik, sok traumatizált ember olyan élményeket keres, amelyek a legtöbbünket taszítanának, másrészt pedig éppen olyan élményt keres, ami traumatizálta őket. Az üresség és az unalom homályos érzéséről számolnak be, amikor nem dühösek, nincsenek kényszer alatt, vagy nem vesznek részt valamilyen veszélyes tevékenységben. Ez magyarázatot adhat arra, hogy a traumás emberek paradox módon miért keresik a sérüléseket, vagy miért vonzódnak csak olyan emberekhez, akik bántják őket. Ha nincs belső biztonságérzetünk, nehéz különbséget tenni a biztonság és a veszély között. Ha krónikusan elzsibbadtnak érzi magát, a potenciálisan veszélyes helyzetekben is érezheti magát. (Forte Labs)

„Sokan nem gyógyulnak meg, és ez sokféleképpen nyilvánul meg az életük során, mert amikor a trauma nem tudja feldolgozni magát a rendszereden keresztül, a rendszered egy felfokozott állapotban tétlenkedik, sok ember, aki túlélte a traumát, végül nagyon nyugodt lesz a válságban, és kiborul a mindennapi életben. A poszttraumás stressz-zavarban szenvedők gyakran ingadoznak a tünetek fázisai között, az intrúziótól – a sírástól és üvöltő rémálmoktól és más, elmegyógyintézethez méltó viselkedésektől – a beszűkülésig és vissza, minden látható ok nélkül.” (Mac McClelland)

Említsük meg Freud álláspontját is, miszerint a traumatizált személy igyekszik vissza az élmény „helyszínére”, hogy ismét átélve azt, ezúttal egy magasabb tudatossági szinttel, reziliensebb szervezettel új megoldást tanúsítva az eredeti rossz kódot kijavíthassa.

Mint megjegyzik, „a trauma elsősorban élettani jelenség. Elsődlegesen a testünkre és az ösztöneinkre hat, csak később terjednek ki hatásai az elménkre, az érzelmeinkre és a lelkünkre. Következménye, hogy „elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, a testünkkel, a családunkkal, másokkal és a minket körülvevő világgal.” A trauma után a világ élesen kettéválik – azok között, akik tudják, és azok között, akik nem. Azokban az emberekben, szól sok traumatizált véleménye, akik nem osztoztak a traumatikus élményben, nem lehet megbízni, mert nem tudják megérteni azt. Sajnos ez gyakran a házastársra, a gyermekekre és a közeli barátokra is vonatkozik.

Mindegy hogy egy kutyától ijedt meg valaki, vagy halálos diagnózist kapott, az sem számít, hogy harctéri drill okozta: a trauma az trauma, akármi is az eredete. Tehát bármilyen esemény kiválthat traumát, amelyet valaki szubjektíve, életére nézve fenyegetőnek él meg. Aztán „a feldolgozatlan trauma hatalmas pusztítást vihet végbe az életünkben. Megváltoztathatja a szokásainkat és a világról alkotott nézeteinket, függőségekhez és katasztrofálisan rossz döntésekhez vezethet. Károkat okozhat a családi életünkben és a kapcsolatainkban. Testi fájdalmat, tüneteket és betegségeket válthat ki, önpusztító viselkedésekre késztethet” – írja Levine (A trauma gyógyítása, 14.o., Kulcslyuk, Budapest, 2021.) A trauma azonban nem feltétlenül jelent életfogytig tartó büntetést.

És hogy lássuk ennek a kérdésnek volumenét, egy anekdotát idebiggyesztek. John Briere, a pszichiátria és a viselkedéstudományok (ma már emeritus) professzora (University of Southern California) viccelődött, hogy ha a CPTSD (Complex Postraumal Syndrome Disorder – komplex poszttraumás stressz szindróma) valaha is megkapná a neki járó figyelmet, akkor az amerikai DSM (The Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders – a mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), amelyet minden mentális egészségügyi szakember használ, szótárszerű méretéből egy vékony füzet méretére zsugorodna. Ez a vaskos könyv ma már az ötödik kiadásnál tart, 1952-ben kezdték, amikor 102 mentális problémának a leírását tartalmazta. Ma, a legutóbbi, a 2013-ban megjelent 5. kiadás 20 fejezetben mintegy 300 mentális problémát ír le. Ez a kézikönyv, amibe laikusnak nem érdemes belelapozni, mert valamennyi irregulációt felismer magában, rosszabb esetben valamelyik közeli hozzátartozójában. Éppen azért, mert az agy nyelvi központja a lehető legtávolabbra helyezkedik el attól a neurális központtól, amely az énünk megtapasztalásáért felelős. A legtöbb ember könnyebben jellemez másokat, mint saját magát. Vagy egy másik kép: „Az ember nem tudja szenvedés nélkül újjáteremteni önmagát. Mert ő maga a márvány és a szobrász is.” (Alexis Canell) Ha már ide tévedtünk, említsük meg, hogy van ennek egy időrendi és logikai oka is: a csecsemő először a külvilágot fedezi fel, mások arcát, onnan veszi adott esetben saját biztonságérzetét is. Másrészt, és ez a logikai ok, a megismerés iránya kifele tart, az önreflexió a tudatosság egyik legmagasabb szintje. A „bölcs öreg” például ebbe az állapotba való megérkezést jelzi. Nagyképűen idézhetném (csak tudnám miben áll :)) Gödel megállapítását is: egyetlen rendszer sem képes teljesen megérteni önmagát.

Van Der Kolk egyébként szkeptikus a DSM tartalmával. Az abban szereplő állapotok, ha egyszer diagnosztizálják valakinél, hatással lehetnek arra, hogy az emberek hogyan azonosítják tüneteiket: gyakran egy életen át magukhoz láncolnak bizonyos szokásokat, amik úgy mond diagnózisuk tünetei, annak ellenére, hogy talán nem is helyes a megállapítás, mert ez aligha ennyire egyértelmű, és nem is ilyen egyszerű. Van Der Kolk sok problémát azonosít a DSM közzétételének módjával, és azzal, hogy figyelmen kívül hagyták és nem vették fel olyan rendellenességeket, amelyek azonosítása megtörtént, pl. a DTD-t (fejlődési traumás rendellenesség), jelentsen ez bármit is. Egy érdekesség, amit egyébként a Brit Pszichológiai Társaság szúrt ki, hogy a DSM-5-ben a pszichológiai szenvedés forrásait „az egyéneken belül elhelyezkedőnek” azonosították, és figyelmen kívül hagyták „számos hasonló jellegű probléma tagadhatatlan társadalmi okát.” Ez azért bennünk, laikusokban is keresztbefordít néhány kérdést és érzést. Hogy csak hibás gének és egyebek lennének a mentális problémák okai, és figyelmen kívül hagyjuk az elhagyatottságot, a bántalmazást és a nélkülözést? De ez egy csepp az óceánból, csupán betekintést akart nyújtani abba a folyamatba, ami társaságok, kiadványok és diagnózis-megállapítások háromszögében zajlik.

Néhány gondolat traumáról:

„Nem tudta felfogni, hogy milyen borzalmas érzés az, amikor a tested olyasmiben játszik főszerepet, amibe az elméd nem akar beleegyezni.” Kate Elizabeth Russell

„Ezt teszi a trauma az emberekkel. Megszakítja a forgatókönyvet… Egyszerűen megtörténik, aztán az élet megy tovább. Erre senki sem készít fel.” Jessica Stern

A trauma nem csupán egy esemény, amely valamikor a múltban történt, hanem az esemény által az elmében, az agyban és az egész testben hagyott lenyomat. Ez a lenyomat hosszú időre meghatározza a további életünket. Ha a traumákat nem dolgozzuk fel, következményeik egész életünkben utolérnek minket.

Elképesztő, hogy nem is olyan régen az orvosok még elavult és működésképtelen módszereket alkalmaztak az emberek mentális zavarainak kezelésére. Milyen szerencse, hogy a tudomány az elmúlt évtizedekben ilyen sokat fejlődött. Régebben inkább a betegek megnyomorításáról szólt, mintsem a kezelésükről.

Felismertük, hogy mennyire alábecsültük a test szerepét az érzelmi állapot minőségében. Nem szabad elfelejteni, hogy a pszichológiai problémákat többek között fizikai gyakorlatokkal is lehet gyógyítani, nem csak gyógyszerekkel és pszichoterápiával.

A túlélők számára a világ két részre oszlik, azokra, akik megértik, és azokra, akik nem. ’Ha nem velünk, akkor idegen vagy.’ Vagy az ő csoportjukhoz tartozol, vagy kívülálló.

A trauma megfoszt téged attól az érzéstől, hogy te vagy a felelős önmagadért… Előbb vagy utóbb szembe kell nézned azzal, ami veled történt, de csak azután, hogy biztonságban érzed magad, és nem fogod magad újra traumatizálni. Az a képesség, hogy biztonságban érezzük magunkat mások között, a pszichológiai egészség kritikus összetevője. Ha az embernek kényelmes kapcsolata van a belső érzéseivel, ha bízik bennük, akkor úgy érzi, hogy ura a saját testének, érzéseinek és önmagának. A traumatizált emberek ezzel szemben bizonytalannak érzik a testüket. A rémült ember olyan testben él, amely állandóan résen van. Ahhoz, hogy valódi változás következzen be, a testnek meg kell tanulnia, hogy a veszély elmúlt, és a jelen valóságában kell élnie. (24. o.) A trauma nemcsak a gondolkodási folyamatot és magukat a gondolatokat változtatja meg, hanem a gondolkodás képességét is.

Az, hogy megérted, miért érzel valamilyen módon, nem változtatja meg az érzéseidet. De megakadályozhatja, hogy átadd magad az intenzív reakcióknak. Ha görnyedten és túlságosan félve nézel körül, könnyű prédája vagy mások szadizmusának, de ha úgy járkálsz, hogy azt az üzenetet vetíted ki magadból, hogy „Ne szórakozz velem”, akkor valószínűleg nem fognak zavarni.

Könyv

A ​test mindent számontart, Ursus Libris, Budapest, 2020

Eredeti címe: The Body Keeps the Score. 2014-ben jelent meg először, és rekord ideig vezette az alábbi eladási és népszerűségi listákat: The New York Times bestseller, Amazon’s bestseller. Pár év alatt 43 nyelvre fordították le.

A traumakezelés holisztikus megközelítése. Több mint 30 évnyi traumakutatás.

Megállapítása szerint a legtöbb ember élete során átél valamilyen traumát, és egyes vélemények szerint világunk egyre inkább traumatikus hellyé válik. A modern élet azonban általában nem egyszerre, hanem lassan csöpögő borzalmak révén traumatizálódik.

Akár generációról generációra öröklődhet, eltagadják, elhallgatják népek is az országos nagy szégyeneiket, veszteségeiket, de azok valahol még mindig megvannak. Cél, hogy minél szélesebb tömeget érjen el a téma, könnyebb lesz úgy szembenézni vele és kezelni, vélik a szakemberek.

Beszél háborús veteránokkal megtörtént esetekről, méghozzá elég megrázó történeteket. Igencsak megpróbálják az olvasó erkölcsi készségeit, de a közeli leírások gyomorforgatók is tudnak lenni. Itt van mindjárt „Tom” esete. Felkavaró. Vietnamban, miután barátai elestek mellette, miket követ el eszeveszett dühében. Felmentjük, elítéljük, felháborodunk, megértjük? 

Kolk a könyve alapján szimpatikus és empatikus embernek tűnik, bár van néhány keményebb megjegyzése is, és nyilván fogalmunk sincs hogy mi történhetett, de Kolkot az alkalmazó intézmény 2017-ben elbocsátotta. Népszerűségét mutatja, hogy ezt követően vele együtt tekintélyes létszámú tudományos munkatárs is önként távozott.

Nem rejti véka alá politikai véleményét sem, elégedetlen az Egyesült Államok egészségügyi rendszerével (ez maradt emlékezetében a holland egészégügyi rendszerből), olyan lenne kívánatos, amihez a lakosság minden egyes tagja hozzáfér, így megelőzhető lenne sok a börtönbüntetés, trauma, és a drogfogyasztás jelentős része. Erre még visszatérünk egy gondolatban. Besser A. van der Kolk, mint neve is mutatja, holland származású szakember, de iskoláit az Egyesült Államokban végezte, ott is paraktizált és paraktizál.

Kolkot sokan azzal is vádolják, hogy úgy van, mint a híres elefántos jelenetben, egy orvos, aki minden oldalról megérint egy elefántot, de még mindig nem érti, milyen állatról van szó. Néha pedig úgy érzi magát az olvasó mint egy kukkoló: olyan bensőséges élettörténeteket ismer meg, amiket talán nem kellene, legalábbis nem ilyen részletesen, bár akkor kevésbé lenne hiteles az esetleírás és az alkalmazott gyógymód. Leír olyan szexuális abúzust, amiről pl. Steven Pinker kimutatta, hogy hihetetlenül ritka, a köztudatban mégis erőteljesebben jelen van, éppen szenzációs volta és hasonló jellegű mediatizáltsága miatt. A könyv néhány fejezete pedig olyan leírásokat tartamaz, amelyek maguk is alkalmasak traumatizálásra. Úgy nevezi ezt a szakirodalom, hogy közvetett, vagy retraumatizáló történetek.

Máskor meg az a benyomás, mintha Dr. Kolk és munkatársai maguk sem tudnák, mi a teendő. Afféle: próbálkoztunk, és megnéztük, működik-e. Ez egy 30 évvel ezelőtti pszichiátriai esetnél nem is volt sem ritka, sem egyedi, és naiv, aki másként gondolja.

 Ugyanakkor nem beszél a PTSD okairól, arról, hogy ugyanabból a helyzetből miért kapják meg egyes gyerekek és felnőttek a szindrómát, mások pedig nem. Néhányunkat ez is rendkívül érdekelne. Harctéri katonák 20-25%-a mutat patológiás tüneteket, de egy másik leírás szerint hat heti egyvégtében zajló harci cselekmény során valamennyien pszichésen megsérülnek.

Összességében mintha egy-egy személy csak tehetetlen báb lenne, akivel a dolgok csak úgy megtörténnek, hogy a „trauma” az elszenvedett „csapások, problémák” következménye, bár ezekből más eredmények is származhatnának. Ugyanakkor alaposan tárgyalja a traumát övező társadalmi és politikai szempontokat, valamint azt, hogy a trauma nem kezelhető kulturális vákuumban. Pl. kiszámította, hogy a gyermekbántalmazás felszámolása Amerikában több mint felére csökkentené a depresszió, kétharmadára az alkoholizmus, háromnegyedére pedig az öngyilkosság, az intravénás droghasználat és a családon belüli erőszak általános arányát. Ez drámai hatással lenne a munkahelyi teljesítményre is, és nagymértékben csökkentené a bebörtönzések szükségességét. (a. k. 178. o.)

Könyvével kapcsolatban egyik vád, hogy az pop-tudományos. Mondjuk sokunk számára éppen ez az előnye, másként nem vennénk kézbe, hiszen számunkra érthetetlen lenne. Akik pop-tudományt írnak, rocksztárok diplomával, szól a szentencia. Azonban a pop-tudomány egyensúlyt teremt a szigorú tudományos követelmények és a könnyen érthető, olvasmányos szakirodalom között, hogy a széles közönségnek is érthető legyen. Ezzel persze a szigorú tudományos elvek csorbulnak. Egy önsegítő könyvre nem ugyanazok a szabványok vonatkoznak, mint egy tudományos folyóiratcikkre. Ezért Van der Kolk is kalandozhat, szenzációs részleteket mesélhet a betegekkel szerzett tapasztalatairól, és némi szabadsága is van a tapasztalatainak értelmezését illetően. Nem igazán akadémiai szöveg, és ez, bizonyos körökben, jól is jön. Van der Kolk néha maga sem tudja eldönteni, hogy a legfrissebb traumakutatással akar foglalkozni, vagy egy pop-tudományos művet akar írni.

A pop-tudomány úgy működik, mint a rockbandák, megírják első sikeres albumukat, aztán előadókörútra indulnak és az alkotás ezzel abbamarad, mondják a bírálók. Mégis az olyan embereknek, mint ő, sokat tettek azért, hogy egyáltalán van egy olyan társadalmunk, amilyen, amelyik a traumával kapcsolatos ismeretre bizonyos mértékig szert tett, valamint a szorongás és a trauma által okozott rendellenességeket képes felismerni, segítséget kérni, adott esetben nyújtani. 

Ez a könyv inspirál, csökkenti a szorongást és a megbélyegzést, demisztifikálja a trauma-jelenségeket. Amikor az emberek rájönnek, hogy a tapasztalataik nem erkölcsi hibák, és nem is annak köszönhetőek, hogy gyenge az akaratuk, vagy hogy „őrültek”, akkor az egész megszűnik varázslatnak lenni, és most már meg tudják határozni önmagukat, jobban kezükben tudják tartani életüket. Kihívások, megoldandó és megoldható problémák vannak, nem pedig stigmák, amiket el kell rejteniük mások és önmaguk elől.

A könyv tele van tudományos kutatás eredményeivel, tapasztalatokkal, emberi történetekkel, amelyek informatívak és meglehetősen intenzívek. Kolk feltárja, hogy a trauma fizikailag hogyan befolyásolja az agy és a test változásait, ami szorongást, dühöt, depressziót, koncentrációképtelenséget, emlékezési problémákat, hogy borzasztó és ijesztő flashbackeket, bizalom- és kapcsolatvesztést okoz.

Értelmezi a test és az elme kapcsolatát, hogy a testünk sérülése is a személyiség fenyegetettségét eredményezie. Feltárja, hogy miként változik a trauma gyermekkortól felnőttkorig, miként alakul át egy negatív, fenyegető élmény „teljesértékű” PTSD-vé. Láttatja, hogy létfontosságú segítséget kérni, mert a régi traumák megrekedhetnek az agyban, és gyengéd, biztonságos munkára van szükség, hogy feloldjuk őket, annak érdekében, hogy valódi örömöt tapasztaljunk a jelenben. Megmutatja, hogy a trauma hogyan jelöli meg a testünket olyan módon, hogy talán észre sem vesszük, és hogy ezek a hegek alapvetően arra szolgálnak, hogy „megvédjenek” minket, ennek ellenére gyakran meghosszabbítják és elmélyítik az eredeti trauma által okozott sebeket.

Van der Kolk azt állítja, hogy az emlékeket el lehet nyomni. Nagyjából elutasítja a hamis és beültetett emlékekkel kapcsolatos aggodalmakat. A visszanyert emlékek során felmerülő kérdések viszont reálisak, bár főként az igazságszolgáltatást érintik. Miszerint megbízhat-e a társadalom és/vagy a bíróság az áldozatok emlékeiben, ha az illető sok évvel később, felnőttként, azaz 10-20 évvel később emlékszik vissza a bántalmazásra? Mennyire bízhatunk az ilyen vallomásokban? És nem mesterségesek-e az ilyen emlékek? Maga a szerző csak egyetlen példát hoz fel arra, hogy az ember valóban képes elfelejteni egy traumatikus eseményt (Freud szavaival élve, kiszorítani a traumatikus eseményt a tudatából), amit később fel tud idézni.

Gyógyulásról általánosságban

Traumatizáltnak lenni azt jelenti, hogy továbbra is úgy szervezzük az életünket, mintha a trauma még mindig tartana – változatlanul és megváltoztathatatlanul -, mivel minden új találkozás vagy esemény a múlt által szennyezett. (62. o.)
Az agyat a túlélés foglalkoztatja. Ennek tünetei:
– Pánikrohamok, szorongás és fóbiák.
– Mentális „üresség” vagy távolságtartó érzések
– Elkerülő viselkedés (helyek, tevékenységek, mozgások, emlékek vagy emberek kerülése)
– Vonzódás a veszélyes helyzetekhez
– Függőséget okozó viselkedés (túlevés, ivás, dohányzás stb.)
– Túlzott vagy csökkent szexuális aktivitás
– Amnézia és feledékenység
– Képtelenség szeretni, táplálni vagy kötődni más személyekhez
– Félelem a haláltól vagy a megrövidült élettől
– Öncsonkítás (súlyos bántalmazás, saját magának okozott vágások stb.)
– Fenntartó hitek elvesztése (spirituális, vallási, interperszonális)

Fizikai tünet lehet többek között: Hipervigilancia, sekélyes és hiányos légzés, krónikus izomfeszülés, képtelenség arra, hogy teljesen jelen ellazuljunk, alvászavarok, a túlzott alkohollal, étellel vagy drogokkal történő öngyógyítás. Mentális folyamatként is jelentkezhetnek fokozottan ismétlődő gondolatok, száguldó elme és aggodalom formájában.

A szerotonin visszavétel gátlók, mint a Prozac, jó hatásúak, de az ilyen kezelés gyakran élethosszig tartó kapcsolattá válik – ha abbahagyjuk a szedését, a problémák visszatérnek. Ezért Kolk, és hozzá hasonló szakemberek olyan kezeléseket vizsgálnak, amelyek hatékonyabbak, és elősegítik a teljes gyógyulást. Van der Kolk a hagyományos beszédterápián túl számos más terápiás módszert is javasol, beleértve a jógát, az EMDR-t (Eye Movement Desensitization and Reprocessing) és a neurofeedbacket. A gyógyulásnak ez az átfogó szemlélete elismeri a traumát túlélők eltérő igényeit, és hangsúlyozza a személyre szabott kezelési tervek fontosságát. Ezekről nem lesz szó.

Először is leszögezhető, hogy senki sem tud „kikezelni” egy háborús traumát, vagy bántalmazást, nemi erőszakot, molesztálást vagy bármilyen más borzalmas eseményt, mert ami már megtörtént, azt nem lehet semmissé tenni. Ám lehet foglalkozni a trauma testre, elmére és lélekre gyakorolt hatásaival. (221. o.)

„Sokan még trauma idején is megpróbálják fenntartani a normalitás érzését. Ezt, barátaim, túlélésnek hívják, nem pedig gyógyulásnak. Soha nem válunk újra egésszé… túlélők vagyunk. De mi, akik átvészeltük a poklot és még mindig talpon vagyunk? Mi más nevet viselünk: harcosok.” (Lori Goodwin)

Több mint száz éve minden pszichológiai és pszichoterápiás szakkönyv azt tanácsolja, hogy a nyomasztó érzések feloldhatók valamilyen beszélgetésen alapuló terápiás módszerrel. Ám ahogy láttuk, épp a traumatikus tapasztalatok állják útját e lehetőségnek. Bármennyi ismeretre és megértésre teszünk is szert, a racionális agy alapvetően képtelen lebeszélni az érzelmi agyat a saját valóságáról. Folyton elképedek attól, hogy azok az emberek, akik keresztülmentek valamilyen kimondhatatlan szörnyűségen, milyen nehezen fogalmazzák meg a belső tapasztalatuk lényegét. Sokkal könnyebb arról beszélniük, hogy mi történt velük – elmesélni az áldozattá válás és a bosszú történetét –, mint megfigyelni, érezni és szavakba önteni a belső élményeik valóságát. (55. o.)

A mentális egészség legfontosabb összetevője valószínűleg az, hogy biztonságban érezhetjük magunkat mások társaságában. A biztonságos kapcsolatok nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy értelmes és kielégítő életet élhessünk. Világszerte számos kutatást végeztek a katasztrófákra adott reakciókról, és mindegyik azt mutatta, hogy a társas támogatás jelenti a legerőteljesebb védelmet a stressz és a trauma megsemmisítő hatásával szemben.

Ami azonban máris az első gondot jelenti, hogy éppen a traumatikus behatások rombolják le a meglevő kapcsolatokat, vagy azért mert valaki ijesztően viselkedik, vagy azért mert a környezete nem tudja mire vélni, vagy együtt a kettő. Amikor ilyen javaslatokat olvasunk, ugyanaz jut eszünkbe, mint pattanásig feszült ember számára az „értő” tanács: dehát ne légy az! Ugyanis, mint a mondás tartja, nem a legjobbak maradnak, ha úgy viselkedsz, nem a legszívósabbak, leghűségesebbek, nem azok, akik legjobban szeretnek, hanem akik maguk is sérültek, a kétségbeesettek. Egy megtört lélek amúgy sem fektet már sem kapcsolatokba, nem állít fel korlátokat sem, ugyanis az a tapasztalata, hogy a világ úgyis kíméletlenül átlépi azokat. Hogy ez így van, vagy csak így képzeli, az a viszonyra nézve mellékes. Hiába állít fel határokat a maga számára is, van az úgynevezett viselkedési szivárgás nevű jelenség, amely során valódi énünk a tudattalan testbeszédünkön keresztül úgyis kiszivárog.

„A hovatartozás az, hogy valahol ott vagy, ahol lenni akarsz, és ahol akarnak téged. A beilleszkedés az, hogy valahol ott vagy, ahol lenni akarsz, de őket nem érdekli egyik vagy másik. – A hovatartozás azt jelenti, hogy elfogadnak téged önmagadért. A beilleszkedés azt jelenti, hogy elfogadnak azért, mert olyan vagy, mint mindenki más. – Ha önmagam lehetek, akkor tartozom. Ha olyan vagyok, mint te, akkor beilleszkedem.” (Brené Brown)

A társas támogatás nem azonos azzal, hogy egyszerűen mások jelenlétében vagyunk. A lényeg a kölcsönösség, az, hogy a körülöttünk lévő emberek valóban hallanak, látnak és értenek minket, ezért úgy érezzük, vannak, akik tudatukban és a szívükben hordoznak bennünket. Ahhoz, hogy fiziológiai értelemben lenyugodjunk, meggyógyuljunk és növekedjünk, szükségünk van a biztonság zsigeri érzésére. A barátságot és a szeretetet nem lehet receptre megkapni, ezek igen összetett és kemény erőfeszítések révén kiérdemelt minőségek, amire éppen a legkevésbé van lehetőség a jelzett körülmények között. Ezt azonban akkor is meg kell említeni, és világossá kell tenni, mert a gyógyulás legfontosabb kritériuma.

Nem feltétlenül kell egy múltbeli trauma ahhoz, hogy feszélyezve érezzük magunkat vagy akár pánikba essünk egy olyan partin, ahol ismeretlen emberek vesznek körül bennünket – ám a trauma az egész világot képes idegenek gyülekezetévé változtatni. Sok traumatizált ember úgy érzi, hogy egyáltalán nem találja az összhangot a körülötte lévőkkel. Néhányan olyan csoportokban keresnek vigaszt, ahol hasonló háttérrel és élményanyaggal rendelkező emberek vannak, akik újra és újra emlékeznek és emlékeztetnek megélt gyötrelmükre. A trauma és az áldozatiság közös eseményére való fókuszálás enyhíti ugyan az elszigeteltség égető érzését, ám ennek rendszerint az az ára, hogy meg kell tagadniuk az egyéni különbözőségeiket: csak akkor lehet valaki tag, ha igazodik a közös szabályrendszerhez.

Az, hogy egy szűken értelmezett áldozatcsoport tagjaként elszigetelődik, olyan látásmód kialakulását segíti elő, amely szerint legjobb esetben jelentéktelennek, legrosszabb esetben veszélyesnek tekintenek másokat, ami végül további elidegenedéshez vezet. A bandák, a szélsőséges politikai pártok és a vallási szekták nyújthatnak ugyan vigaszt, ám aligha táplálják azt a mentális rugalmasságot, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljesen nyitottan fogadják, amit az élet eléjük hoz, ezért nem is tudják megszabadítani tagjaikat a traumáiktól. Az egészségesen működő emberek képesek elfogadni az egyéni különbözőségeket és elismerni mások emberi természetét.

Az elmúlt húsz év során széles körben elfogadottá vált, hogy amikor a felnőttek vagy a gyermekek túl ijedősek vagy bezárultak ahhoz, hogy képesek legyenek emberi támogatást elfogadni, sokat segíthet, ha más emlősállatokkal kerülnek kapcsolatba. A kutyák, a lovak vagy akár a delfinek is kevésbé bonyolult társaságot jelentenek, miközben kellő biztonságérzetet nyújtanak. Napjainkban különösképpen a kutyákat és a lovakat használják széles körben traumás betegek kezelésére. (88-89. o.)

Miközben a trauma dermedtségben akar tartani, a belőle kivezető út gondosan, darabról darabra összerakott szavakkal van kikövezve, amelyekből végül összeállítható a teljes gyógyulási menetrend. (253. o.) Ámde a trauma természeténél fogva a felfogóképesség határára sodorja az embereket. Elvág a közös tapasztalaton vagy egy elképzelhető múlton alapuló nyelvtől, ami alapszinten teszi nehézzé a kezelést, a megoldást. A kognitív viselkedésterápiát, (CBT) sikeresen alkalmazzák irracionális félelmek, például pókok esetében, de sokkal kevésbé sikeres a traumák kezelésében, különösen azoknál, akiket gyermekkorukban bántalmaztak. Mindazonáltal ez a módszer, illetve ennek bizonyos mértékű alkalmazása soha nem évül el, nem kerül ki a pszichológiai eszköztárból, amennyiben az ember mégiscsak, betegség esetén is bizonyos mértékig racionális lény.

A traumatikus történtek leírására szavakat találni átalakító hatású lehet, de ez nem mindig szünteti meg a flashbackeket vagy javítja a koncentrációt, nem serkenti a saját életben való létfontosságú részvételt, és nem csökkenti a csalódásokkal és a vélt sérelmekkel szembeni túlérzékenységet.

Idegrendszerileg úgy néz ki, hogy a bal agyfélteke emlékszik a tényekre, a statisztikákra és az események szókincsére. Ezt hívjuk segítségül, hogy megmagyarázzuk és rendbe tegyük a tapasztalatainkat. A jobb agyfélteke a hangok, az érintés, a szaglás és az általuk kiváltott érzelmek emlékeit tárolja. Automatikusan reagál a hangokra, az arcvonásokra, a gesztusokra és a múltban megjárt helyekre, visszaemlékezésben letapogatja a domborzatot, érinti a horizontot. A terapeuta feladata, hogy valamimódok kapcsolatot hozzon létre a kettő között, oly módon, hogy ne traumatizáljon ismételten, és ezáltam még elérhetetlenebbé tegye a megoldást. Hogy segítsen páciensének ezt az érthetetlen zagyvaságot különálló egységekre bontani, megkülönböztetni és azonosítani részenként, illetve funkciónként, hogy az ki tudja mondani: ’Ez a részem úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, ez a részem pedig érettebb, de még mindig áldozatnak érzi magát.’ Hogy végül mégiscsak legyen mihez kapcsolódnia alaklomadtán, amikor félelmei, gyerekes oldala megerősödni látszik.

Ezért az erősen strukturált pszichomotoros terápiás foglalkozások rendkívül hasznosak. A résztvevők biztonságosan kivetíthetik belső valóságukat egy valódi emberekkel teli térbe, ahol értelmet adhatnak a múlt kakofóniájának és zűrzavarának. Ez vezet el a megvilágosodáshoz: „Igen, valóban ez történt, ezzel kellett megküzdenem.” Illetve: „Így alakultak volna a dolgok, ha akkoriban gondoskodtak volna rólam és szerettek volna.” A pszichomotoros foglalkozások először a testet mozdítják meg valamilyen módon, hogy azáltal érjenek el pszichés elmozdulást, érzelmi eltolódást, amit Seligman kísérleteinél láttuk.

Nem tudsz teljesen meggyógyulni, ha nem érzed magad biztonságban a saját bőrödben. Ha az embernek kényelmes kapcsolata van a belső érzéseivel, ha bízik bennük, akkor úgy érzi, hogy ura a saját testének, érzéseinek és önmagának. A traumatizált emberek ezzel szemben bizonytalannak érzik a testüket. A rémült ember olyan testben él, amely állandóan résen van. „Ahhoz, hogy egészségesek maradjunk, idegrendszerünknek és pszichénknek szembe kell néznie a kihívásokkal, és sikeresen kell megfelelnie ezeknek a kihívásoknak. Ha ez a szükségletünk nem teljesül, vagy ha kihívások elé kerülünk, és nem tudunk diadalmaskodni, akkor a végén életerőhiányban szenvedünk, és képtelenek vagyunk teljes mértékben részt venni az életben.”

Az emberek soha nem tudnak jobban lenni anélkül, hogy ne tudnák, amit tudnak, és ne éreznék, amit éreznek. Csak akkor lehetsz teljes mértékben ura az életednek, ha képes vagy elismerni a tested valóságát, annak minden zsigeri dimenziójában. (284. o.)

A trauma megfoszt minket attól, amit Van der Kolk „önvezetésnek” nevez – annak az érzésnek az érzésétől, hogy hatalmunk van önmagunk felett, és hogy mi vagyunk a felelősek a saját tapasztalatainkért. A felépüléshez vezető út ezért ennek az érzésnek az aktív újjáépítésével van kikövezve.

Van der Kolk hangsúlyozza, hogy a trauma egyik legártalmasabb hatása az, hogy megzavarja azt a képességünket, hogy tudjuk, mit érzünk – vagyis, hogy bízzunk a megérzéseinkben -, és ez a bizalmatlanság arra késztet, hogy tévesen veszélyt érzékeljünk ott, ahol nincs is. Ez viszont antagonisztikus viszonyt teremt a saját testünkkel. A traumatizált emberek krónikusan nem érzik magukat biztonságban a testükben. Testüket folyamatosan zsigeri figyelmeztető jelek bombázzák, és e folyamatok irányítására tett kísérletükben gyakran szakértővé válnak abban, hogy figyelmen kívül hagyják zsigeri érzéseiket, és elzsibbasztják annak tudatosítását, hogy mi játszódik le bennük. Megtanulnak elbújni önmaguk elől.

Minél inkább megpróbálják az emberek eltaszítani és figyelmen kívül hagyni a belső figyelmeztető jeleket, annál valószínűbb, hogy azok átveszik az irányítást, és zavart, zavarodottá és szégyenkezővé teszik őket. Azok az emberek, akik nem tudják kényelmesen észrevenni, hogy mi zajlik belül, sebezhetővé válnak, és minden érzékszervi változásra vagy bezárkózással, vagy pánikba eséssel reagálnak – félelmet alakítanak ki magától a félelemtől.

Ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk – azaz legyen önazonosságunk –, tudnunk kell (vagy legalább úgy kell éreznünk, tudjuk), hogy a jelenben és a múltban mi az, ami valós. Meg kell figyelnünk és helyesen azonosítanunk azt, amit magunk körül látunk. Meg kell tudnunk bízni az emlékeinkben is, és még kell tudnunk különböztetni őket a képzeletünktől. E megkülönböztetési képesség elveszítése az egyik jele annak, amit William Niederland pszichoanalitikus „lélekgyilkosságnak” nevezett. A túléléshez gyakran elengedhetetlen a tudatból való kitörlés és a tagadás kifejlesztése, ám ennek az az ára, hogy elveszítjük szem elől, hogy kik vagyunk, mit érzünk, valamint kiben és miben bízhatunk. (148-149. o.)

Ugyanakkor leszögezi: ha annak az emlékét hordozzuk, hogy régen biztonságban éreztük magunkat valakivel, akkor ennek a korai szeretetélménynek a nyomait újraaktiválhatjuk a felnőttkori kapcsolatainkban, akár a mindennapjainkban, akár terápián belül. Ha azonban nincs mély emlékünk a szeretettség és a biztonság érzéséről, lehet, hogy egyszerűen ki sem fejlődnek az agyunkban azok a receptorok, amelyek az emberi kedvességre reagálnak. (157. o.)

Arra a következtetésre jutottam, fogalmaz Levine, és ezzel már egy egészen más dimenzióba kerül a gyógyulás folyamata, hogy az emberek veleszületett képességgel rendelkeznek, hogy úrrá legyenek a traumatikus élményeken. Nemcsak arról van szó, hogy a trauma gyógyítható, hanem arról is, hogy a gyógyulási folyamat katalizátora lehet egy mélyreható ébredésnek, tulajdonképpen egyfajta kapu, amely a traumát megjárt emberek előtt megnyílik egy valódi spirituális átalakulás felé. Nem sok kétségem van afelől, hogy egyénekként, családokként, közösségekként, sőt nemzetekként is képesek vagyunk megtanulni, hogyan előzzük meg, illetve hogyan gyógyítsuk meg a trauma által okozott károk nagy részét. Ezáltal jelentősen növelni fogjuk a képességünket, hogy megvalósítsuk mind az egyéni, mind a kollektív álmainkat. A feldolgozott trauma hatalmas ajándék, amely visszavezet minket az apály és a dagály, a harmónia, a szeretet, és az együttérzés természetes világába. (31. o., Peter A. Levine – Ann Frederick)

Végül egy rövid összefoglaló a terápia általános menetrendjéről, anélkül, hogy részleteznénk.

A felépülés kihívása az, hogy helyreállítsuk a testünk és elménk – önmagunk – feletti tulajdonjogot. Ez azt jelenti, hogy szabadnak kell éreznie az embernek magát arra, hogy tudja amit tud, és érezze, amit érez, anélkül, hogy szégyenkezne, összeomlana vagy félszegnek érezné magát. A legtöbb ember számára ez azt jelenti, hogy (1) meg kell találnia a módját annak, hogy nyugodt és koncentrált legyen, (2) meg kell tanulnia fenntartani ezt a nyugalmat a múltra emlékeztető képekre, gondolatokra, hangokra vagy fizikai érzésekre adott válaszként is, (3) meg kell találnia a módját, hogy teljes mértékben éljen a jelenben és részt vegyen a körülötte lévő emberekkel, (4) nem kell titkokat tartania önmaga előtt, beleértve azokat a titkokat, amelyekkel sikerült túlélnie mindez idáig.

(1) az egymás elpusztítására való képességünkkel párhuzamosan képesek vagyunk gyógyítani és segíteni is egymást. A kapcsolatok helyreállítása, közösségbe való illeszkedés központi szerepet játszik a jó közérzet helyreállításában;

(2) a nyelv hatalmat ad nekünk, hogy megváltoztassuk magunkat és másokat azáltal, hogy közöljük tapasztalatainkat, segít meghatározni, amit tudunk, és közös értelmet találni;

(3) képesek vagyunk szabályozni saját fiziológiánkat, beleértve a test és az agy néhány úgynevezett önkéntelen funkcióját is, olyan alapvető tevékenységeken keresztül, mint a légzés, a mozgás és az érintés; 

(4) megváltoztathatjuk a társadalmi körülményeket, hogy olyan környezetet teremtsünk, amelyben a gyermekek és felnőttek biztonságban érezhetik magukat, és ahol gyarapodhatnak.

A kezelésnek három fő területe van:

1) felülről lefelé irányuló, beszélgetés, kapcsolatteremtés és annak tudatosítása, hogy mi történik vele, és ezzel együtt a traumával kapcsolatos emlékeinek átformálása;

2) olyan gyógyszerek szedése, amelyek blokkolják a nem kívánt szorongásos reakciókat, vagy más technológiák alkalmazása, amelyek megváltoztatják azt, ahogyan az agyunk szervezi a kapott információkat; és

3) annak lehetővé tétele, hogy a test a traumából eredő tehetetlenség, düh vagy apátia ellentétét érezze.

Bessel korszakalkotó könyvét olvasva megismerhetjük a trauma természetét, annak hatásait, meg is barátkozhatunk a tünetekkel, hogy alkalomadtán alkalmazzuk is az ismereteket, empátiával, amivel, hogy segíthessünk az embereknek a poszttraumás reakcióik kezelésében.