Anam Ċara 1

Anam Ċara – John O’Donohue

1. rész

„Furcsa jelenlét ez, ami számunkra adatott. Az ittlét titokzatossága, meglásd, sosem hagy téged nyugodni. Folyton azt érzed, hogy lényed mélyén, szavaid rejtekén, gondolataid mögött, valamiféle ősi csendben, egy másik világ rejtőzik. Arra biztatunk, hogy egedd szóhoz jutni, rajtad kívül más nem nem teheti. Beszédünk jó esetben, annak mélyéből szüremlik fel, de a lényegre sajnos alig figyel valaki, mert környezetünkben állandó hangzavar van. Folyton szövegel valaki, kiabál, vagy duruzsol, az utcán netán ben t a szobában, a televízióban és a rádióban, újságokban és könyvekben. Tulajdonképpen ez az állandósult zsivaj jelenti azt, amit úgy hívunk, hogy modern világ. Hallhatunk nemcsak áldást, hanem fenyegetést vagy káromlást is, és ezek bizony mind hatással vannak ránk. Mindezek között semmit nem változott emberi küldetésünk, hogy magunk tehetsége szerint, adjunk a világnak valami eredetit. Művészek kellene legyünk, ha úgy tetszik. Szavakban feltárhatnánk valamit lelkünk mély csendjéből, és láthatóvá tehetnénk azt, ami természete szerint személyes, láthatatlan, és mindenekfelett egyedi.” John O’Donohue

Nem könnyű rövid ismertetőt írni, hiszen a szerző gondolatai annyira átszövik egymást, hogy szinte hallani a textúra szakadását, amikor kiemelünk egy-egy mondatot. Ráadásul a misztikus fogalmazás a próza és a költemény határán egyensúlyoz, tehát egy idézet-mértékű szöveg leválasztása nem szolgálja az érthetőséget, ami nem hátrány, hanem tulajdonság. És nyilvánvaló, hogy saját szavainkkal elmondva nem lesz szebb, sem tömörebb, sem érthetőbb. Sok lesz benne az E2, hiszen az egész könyv abban íródott, emellett természetesen a T1 és az általános alany is szerepet kap. Átültetett szövegei inkább tovább-olvasásra biztatnak, nem műfordítói minőségűek. Nem minden gondolatát bontottuk fel, esetenként mintegy a borítékon keresztül hallgattuk az irón egykori sercegését, illetve a finom természeti háttérzajt, és engedtük hogy hasson anélkül, hogy pecsétet fel kellett volna törnünk. Néha pedig az is látható volt, amint a fehér papírra támaszkodó kezet megközli az olvasólámpa fénye.

Nem az az eset, hogy válogatunk, véleményt, esetleg ítéletet mondunk, olyan sincs, hogy „ezzel egyetértek, ezzel meg nem”, hiszen a nyelv érzelmi, ez esetben spirituális rendszere nélkül, azaz annak kötelékétől elválasztva, minden állítás összefüggéstelen lenne. Az emberi esetlegesség, a bűn nem hozzáad, hanem kiradíroz az eleve gazdag jelentésből, amire a tárgyalt kelta hagyomány is felhívja a figyelmet. Másrészt szigorú pszichológiai szempontból értékelve, pl. a „lélek” terminus eleve értelmezhetetlen, bár magát a diszciplínát „lélektannak” fordítjuk anyanyelvünkre, talán csak azért, mert hiányoznak az alternatívák. Ugyanakkor egy misztikus elmélkedés enélkül a fogalom nélkül elképzelhetetlen, és elismerjük, hogy van nehezen értelmezhető, zavaró jelentése, ezért kissé olyan mint az úszás, a felszín fölötti rész megbontja a felhajtóerőt, viszont anélkül hatékonyan nem juthatnánk előre.

Ismertetés során igyekszünk a szerző nyelvét és fogalmazási stílusát használni. Meggyőződésünk az is, hogy aki kezébe vesz egy ilyen könyvet, az már eldöntötte, hogy mennyi gondolatot kíván beengedni az életébe, és mi az a szint, ami optimálisan tartaná érzelmi háztartását. Túl sok olyanná teheti, mintha nyitott sebként járná a világot. Természetesen ez is egy opció, és a döntés szabad. Általában valami rendszert alkalmazunk mindannyian az életünkben, pl. alapesetben a szeretetet (ez esetben mint a szerelem második fázisa) sem engedjük, hogy kontrollálatlanul befolyást szerezzen az életünk fölött, ahogy tintacsepp szétárad a pohár vízben, hanem gátakkal, zsilipekkel, mólókkal tudatosan szabályozzuk befolyását, térnyerését. Az már egy másik, remélhetőleg a legtöbb ember életében soha be nem következő eset, hogy a nagyvizek medre még megvan, csakhogy üres, a műtárgyak fájdalmasan és szárazon éktelenkednek. Ezt az állapotot nevezzük gyásznak. Annak egyik változata. Talán Simone Weil gondolatából kiindulva könnyebben megérthető: „A szeretet nem vigasz, hanem fény.” A gyász kihunyt fényforrás, szomjazó klorofillal, kinyitott könyvvel, aminek lapjain sötéten maradnak a betűközök.

John O’Donohue gael nyelvű családba született, a nyelvet azonban nemcsak megtanulta, hanem kutatta is, igyekezett megismerni a fogalmak eredeti jelentését, amik elveszhettek a legutóbbi idők mesterséges környezetében. A feltérképezett anyanyelvi fogalmakat állítja párhuzamba a kereszténység ismert kifejezéseivel, elsősorban azokkal, amik a latin-keresztyénség körében születtek, Európa nyugati részén. E témakörben járatosaknak ismerősek lehetnek olyanok, mint „lelki szárazság”, „a lélek sötét éjszakája”, „lelki édesség”, „prófétai fény” – viszont az anamċara már kevésbé. Érdemes ugyanúgy megközelíteni, mint az említetteket, állapítja meg O’Donohue, mint ami szintén „szignifikáns többlettel” rendelkezik, és hasonló módon, nem feltétlenül használat-függőségből táplálkozik (non practice dependent). Alapesetben sem azt mondjuk, amit mondunk, hanem ahogy a másik érti, közleményük csak megszólaltat benne egy belső akkordot, azokon a húrokon, amik valahogy hangolva vannak, talán néhány tartósan le is van fogva.

Ċ – a latin ch átirata, így tehát egy lágyabb „k”-nak ejtendő. Sokan, tévesen, „sz”-nek ejtik, mint a Celtic-kezdőbetűjét, holott az francia hatásra alakult úgy, ez esetben viszont egy jóval korábbi történelmi korszakról van szó, még nem érvényesülhetett idegen nyelvi befolyás. Itt a három gael nyelv (ír, skót gael, manx) közül az írről lesz szó, amit a hétköznapi életben már csak Írország néhány régiójában használnak (Connemara, pl.). Legutóbbi felmérésben szereplő 2 millió nyelvhasználó azért meredek túlzás, nagyobb a lelkesedés, mint a teljesítmény, de ennyien valamennyire ismerhetik a nyelvet, és gondolják, mire a statisztika nyomdába kerül, már folyékonyak lesznek. A valóságban a nyelvhasználók aránya max. az összlakosság 2%-a lehet. Sokan nacionalistának tartják azt (a fiatalt), aki ír nyelven akar kommunikálni a nyelvi tömbön kívül, és még az országon belül is megkaphatja a jelzőt, nem beszélve Észak-Írországról. Három nagyobb nyelvjárása van, ezek nagyjából azonos kiterjedésű területet fednek le, a sziget három sávját, északról dél fele haladva. A szakértők veszélyeztetett nyelvként tartják számon, annak ellenére, hogy az ír kormányok egyre nagyobb erőfeszítést tesznek a megmentésére. A helyzet az, hogy angolról kellene egy kevésbé strukturált és elterjedt nyelvre átszokni, ami a mai viszonyok között nem sok sikerrel kecsegtet.

(Anam Ċara – a mű; anam ċara – a személy; anamċara – a fogalom. Ejtés: ánám chárá, a ch mint a technikum, charta)

John O’Donohue: Anam Ċara, A Book of Celtic Wisdom

Anam Ċara

Eredetileg anam ċara-nak nevezték a korai kelta egyházban a lelki vezetőt, akit metaforikusan egyfajta kombinált és speciális lelki tükörként lehet leírni, aki, fizikai párjával ellentétben, azt mutatta meg, aminek nincs fizikai kiterjedése, ami belső, személyes. Olyasvalaki volt, akinek az illető meggyónt, esetleg kölcsönösen egymásnak, feltárták életük titkait, mindenekelőtt azokat, amikkel egymaguk nem kívántak/tudtak megküzdeni. „Aki Istenről beszél, veszélyben van,” tartja az ismert mondás, és ez elsősorban nem az életveszélyre utal, hanem annál szofisztikáltabb és alattomosabb kockázatokra, amik, mondjuk így, egy kezeletlen lelki életből származnak. Szükség volt tehát egy személyre, aki képes volt a csendnek olyan szintjére, amelyet technikus a földön nem biztosíthat, aki tisztán hallhatta a lélek tüzének pattogását, hogy milyen típusok és minőségek lángolnak odabent.

Az anam ċará-jának feltárhatta az ember a legbensőbb énjét, gondolatai és érzéseit, anélkül, hogy tartania kellett volna attól, hogy titkai illetéktelen fülekbe jutnak, megosztott gyarlóságai közprédévá válnak, árnyéka megnő, pellengérre kerül, vagy hogy hitének salakja marad az emlékezetekben utána. Egy anam ċara maga volt a „személyben érkező áldás”, aki mellett az az ember egyéni életét az „egyetlen közös élet” részének érezhette, és ez ugyan megsokszorozta a szenvedés eseteit, de egyben az együttérzés teljesítményét is, ahogy az írva van: amilyen mértékben sokasodik bűn, olyan mértékben növekszik a kegyelem hatékonysága.

Szolgálata önkéntes és szabad volt, a mentorált lelki növekedését segítette, megtisztelő felkérésnek számított, és funkciójában volt valami ekvivalencia. Azaz egy elöljárónak alárendeltje van, az anam ċara-nak pedig anam ċara-ja. Éppen ezért a lelki vezetői és a lelki vezetettségi státusz nem borította fel az emberi méltóság kényes háztartását, nem eredményezett hierarchikus viszonyt, minden irányba nagyrabecsülést jelentett, méghozzá olyan méltóságot kölcsönzött, aminél az emberi minőséget tekintve nem volt feljebb. „Két igazság közeledik egymáshoz. Az egyik belülről jön, a másik kívülről, és ahol találkoznak, ott van esélyed meglátni önmagadat.” (Thomas Tranströmer)

O’Donohue elmélkedéseinek középpontjában, amint azt a könyv címe is jelzi, az anamċara, vagyis a „lélekbarátság” fogalma áll, ami eredetileg egy konkrét személyt és szolgálatot jelentett, egyfajta spirituális közösséget két ember között, amiben nem személyük habitusa, vagy emberi természetük karaktere, esetleg attitűdjük intenzitása, hanem a kapcsolatuk minősége volt az érdekes. Igazából minden eszményi barátságnak ez a meghatározása, de az eltérő kultúrákat, sőt, azokon belül is bizonyos társadalmi csoportokat más és más erkölcsi és érzelmi mátrix jellemez. Richard A. Shweder felméréseiben pl. ugyanazt a negatív jelenséget egyesek (a társadalom kevésbé favorizált rétegei) az erkölcsi normák, míg mások (szubjektíve vagy objektíve nagyobb biztonságban élők) a társadalmi konvenciók megsértéseként értelmeznek. És ők egy korban élnek, talán egymás szomszédai is. Ezen kívül minden kultúrának az egyén és a közösség közötti ősi feszítő kérdéseket is kezelni kell, szükségletek és lehetőségek igen nagyszámú kombinációjának biztosításával. Korábban jellemzőbb volt a szociocentrikus megoldás, amelyik a csoportok és intézmények elvárásait tartotta elsődlegesnek, szemben az individualista megoldással, amelyik az egyének szükségleteit helyezi a középpontba a társadalom rendezésére vonatkozó törekvéseiben. Nyilván ez csak egy igen szerény példa, és csak arra szolgál, hogy óvatosan közelítsünk az említett fogalomhoz, mert nem biztos, hogy ugyanazt jelentette egykor, amire mi első körben asszociálunk. Illetve hogy amikor egyetlen fogalomba sűrített, évszázadokig életvitelszerűen gyakorolt, sajátos vallási környezetben élő egyházi szolgálattevőket érintő, átspiritualizált viszonyról olvasunk, jogos az igény, hogy némi magyarázatot kapjunk a fogalom jelentéséhez.

Közösen újra és újra elmesélt élettörténetek, mint valami ismétlő desztillációs eljárás, hogy a háziasított gondolatokat elválasszák a valóságtól, az öntakargató és -mentegető mantrákat az igazi belső folyamatoktól. Alapvetően panelekben gondolkozunk (erkölcsi, vallási, jogosultsági, kötelességi, sérelmi, stb.), az önismereti munka során ezek egyre finomodnak méretben és egyre pontosabban illeszkednek egymáshoz, és az életvégi mély szomorúság egyik forrása éppen az, hogy valaki úgy érzi, hogy már kirakhatatlan az élet számára, másrészt pedig amit maga barkácsolt, az tele van talmi érzés-panelekkel. Az eredeti témánkban említett viszony árnyékemésztő nemes harcában az életek az egyediség érzetét kapták, sajátos törés- és illesztési vonalakkal, és ami a legfontosabb: történt mindez védett környezetben, aminek nem kis szerepe volt az eredményességben. Két láng, ahogy egyesül közös fényükben, az idézett erkölcsi szélcsendben, vagy ahogy a Naprendszer dinamikus rendje működik, ahol minden égitestnek megvan a maga stabilizáló szerepe, ha egyik megdöccene, a többiek mozgása is megrendülne.

Egy olyan világban, mint a mienk, ahol a technológia, ez a művi, újrahasznosított csoda, illetve a láthatóság mindent leuralt (de nem kívánunk technológia-pesszimista ömlengést), amikor a fénysebesség az új gyorsasági etalon, és minden, ami korábban történt, csak előhangnak számít, amikor változóban az emberi kapcsolatok karakterisztikája, bár nem csak – úgymond – rossz irányba, az anamċara-ról elmélkedni még inkább szükséges, mert emlékeztet egy létezési minőségre, és mint látni fogjuk, ezen túl, mégis mintegy szimbiózisban vele, egy eredendő természeti és létezési viszonyra, amiben látható és láthatatlan, külső és belső, fenti és lenti nem áll szembe egymással. Ebben a misztikus hagyományban ezeknek a különbségeknek nyoma vész, feloldódnak egy teljesebb valóságban. Mintha Isten csak azért teremtette volna meg ezeket a kategóriákat, hogy az Egyet, az Ősit, a minden közös gyökerét hosszas kereséssel találja meg az ember, ha egyáltalán, hiszen a keresés maga az út, a találás már a kimenetel.

Szerencsés lehetett, illetve lehet az, akinek volt, esetleg ismeri azt a viszonyt, amelyben két lélek felfedezi és tiszteli egymás lényegét, nem azt, amit úgymond sikerült kinemesíteni az eredeti természetéből, ami belőle igény szerint „megváltozott”, hanem engedte a másik létezésének „heves és lovagias” kibontakozását, hogy az önmagát megtartva, mindent élhessen, ami eleve lényéhez tartozott, mégis, ebben a bizalmi légkörben, jobb emberré válhatott, mint amilyen valójában volt. Élete a szépségen keresztül lélegzett, árnyéka a fölemelt lámpás fényében megrövidült, és mintha nem is „élt” volna, hanem az élet játszott volna általa egy gyönyörű szimfóniát.

Egy lélekbarát jelenléte lehetővé teszi a „hazatérést”, vagyis hogy az ember teljesen „kitöltse” a számára rendelt keretet, és ebben a teljesebb létben nem „lötyög” az élet, nem érez hiátust, vagyis hogy túl nehéz és idegen lenne a megajánlott szerep, éppenséggel teljességgel elfogadottnak és szeretettnek érzi magát. Egy ilyen barátságban „a képzelet is szárnyra kaphat”, de ez nem eltörli, hanem kiegészíti, megszínesíti a valóságot. O’Donohue ezt úgy írja le, hogy az anam ċara „ráébreszt saját lelked realitására”. Ettől a lelkülettől idegen az igazságok „ráolvasása”, az ítéletek halmozása, erkölcsi vádaknak a másik „hátára való hordása”, mert nincs „külső”, nincs „más”, nincs „ott”, az ítélet saját fekete tokjában pihen. Említett tükör-metaforához visszatérve: látni az igazat, hogy igaz, és látni a bűnt, mikor a tükör hazudik…

Személye és funkciója túl volt minden szervezeti renden, konvención, erkölcsi kategórián, tehát nem egy formális, hivatali viszony volt, kirendelt feladat, hanem a felismerés szabadságából élt. Ősi és örökkévaló módon kapcsolódtak, ami egyszerre elvontat, ideálisat és valóságosat is jelentett. Egy jelenlét, ami ismerte és értette a másikat, mégsem érzett soha késztetést arra, hogy igazságaival kioktassa, vagy ítélkezzen fölötte. Ott volt mellette, körülötte, benne, mindent látott, de jelenléte nem növelte az emberi jelenlét nehézkedését, éppenséggel megbontotta annak törvényét, azaz az örök esendőséget könnyűségbe, szótlanságba és feloldozásba konvertálta, mint a nyugodt nyárvégi vasárnap délutánok, amikor minden mozdulat megfontolt, és amik egyetlen jelentést sem engednek el, mintegy: „nem bocsátalak el, amíg meg nem áldhatlak”.

A legnagyobb ajándék tehát, amit egy anam ċara adhat, hogy felébreszti a szeretetet a szívben, de talán pontosabb azt mondani, hogy rávetíti a másik lelkére a szeretet testmeleg sugarát, ami feloldja az elszigeteltséget és vigasztalja azt a szomorúságot, ami az élet egyediségének tapasztalatából származik, pontosabban annak ijesztő jelentése közvetíti. A következmény olyan intenzív érzésvilág is lehet, amire annak előtte nem is mert gondolni az érintett, mert addig a sorok között élt, levegővételi szünetekből, mintegy a napsütésben vagy más tenyerekben felmelegített kövekhez húzódott, mert sajátjában nem bízott. Ahogy ez a csoda végigáramlik a tudaton, ahogy az öröm átjárja a testet és a lelket, a szeretet belül kivirágzik és hatalmas erőket felszabadít. Kitörli annak igényét, hogy magyarázkodjunk, hogy tiszteletet követeljünk, érvényesülésért tülekedjünk, vagy hogy az egónkat simogassuk, esetleg elveszített méltóságunkat gyászoljuk.

Ennek ellentéte a szeretet eltűnése. Talán így nem pontos, nem egyértelmű. …a szeretet eltűntetése. De ez is pontatlan. Először is, a „szeretetmegmaradás törvényének” megfelelően, nincs olyan, hogy a szeretet elveszik, elfeslik, feloldódik, stb. Olyan van, hogy átalakul, nemesül, helyet cserél, illetve elrejtik, lefojtják, stb. Tehát nem az a fájdalmas, amikor magadban már nem találod úgy és olyannak, amilyen volt, amilyennek képzelted, vagy szeretnéd hogy legyen, egy régi igényre alapozva. A fájdalmas az, ha felitta környezeted. Bár, várjunk csak, még ez sem rossz, hisz ez a sorsa… Olyan, mint egy finom lakoma (szép példa az övé, igen, az, amire gondolunk), aminek lényege éppen az, hogy fizikai valójában eltűnt, molekuláris szinten nemesült át, de a lényeg, hogy eredeti formában nincs már, egy más valóságban viszont létezik és hat. Ámde ölelni azt, aki nem várja, az már fájdalmasabb lehet… A szeretet elnéptelenedése. Az egykor szerető személy könyvtára a gyász maga. Ez a szeretet metamorfózisa, de még ez sem a vég. Gondoljunk a naplementére, amelyik tűzbe mártott széles ecsettel festi a legszebb színeket a tájra, tekintetét arcodra tapasztja, mézzel tölti fel véredet, de a tudat mélyén ecettel kínál, azt raktározza libabőröd, ami ekkor elborítja egész testedet. Boldog az ember és elmosolyodik, de örömének aljára oda van tapadva az elmúlás fájdalma, a veszteség melankóliája. Mondhatjuk fordítva is, csak ahhoz nagyobb bátorság kell: az elmúlás, avagy a szeretet metamorfózisa csak a történet egyik része…

A mennyország és a pokol ajtaja, hangzik a kelta gondolat, ugyanazzal a kulccsal nyitható. Ha jól értjük, illetve ha onnan indulunk, hogy nincs olyan, hogy a bűnbocsánat elválasztható lenne a bűntől, és így közelítünk a jelentéshez, azáltal talán még inkább, ha arra a sokszor elhangzó képtelenségre gondolunk, hogy a kegyelem és az ítélet (igazságosság) hierarchikus függőségben lennének, nyilván a kegyelem tekintélyének rovására. Ez esetben a hamis polarizáció ébreszt gyanút, hiszen a kegyelemnek nem az igazság (Isten igazságossága) az ellentéte, hanem az emberi gőg, az önelégültség. Valóban, a helyzet az, hogy ugyan a bosszúvágy másik végén a megbocsátás áll, mint kiváltság és felsőbbrendű teljesítmény, de ezek ugyanannak a fattyú büszkeségnek, a hübrisznek két megnyilvánulási formája, és ezek teljesítése csak az eredeti érzésbe vezetnek vissza, de nem tovább annál. Magyarán a szentség küszöbéig legfeljebb, egy lépéssel sem tovább. „Bár képtelenek vagyunk arra, hogy úgy szeressük a másikat, mint mi önmagunkat, mégis tudjuk, hogy a gonoszság akkor ver gyökeret, amikor az egyik ember elkezdi azt hinni, hogy jobb a másiknál.” (Joseph Brodsky)

Egyáltalán nem arról van szó, szögezzük le mindenek előtt, hogy tiszta és tisztátalan ugyanolyan értékű lenne, és a közös gyökér meg hasonlók azt jelentik, hogy a tisztátalan megőrizhette kapcsolatát a szentséggel, és hogy a valamiféle tisztaság önhittsége azonos platformon van a tisztátalansággal, meg egyáltalán, az erkölcsi ítélkezés, bármiféle is legyen az, semmit nem árul el a lelkületről, semmit nem old meg és nem tesz jobbá. Az „igaz emberek”, akik mindenki fele a homlokzattal fordulnak, semmit nem tudnak segíteni, akármennyire is igazak, és nemritkán az odavezető út titkát is meg kívánják őrizni, mintha bárki is tudatosan kívánná járni azt, emellett mereven ragaszkodnak olyan bűnök elítéléshez, amiket ők történetesen nem követtek el.

Ide kapcsolódik, hogy a kelta felfogásban, állítja a szerző, a lélek jelenlétének nem voltak korlátai, és ez nemcsak azt jelentette, hogy nem volt közel és távol, fönt és lent, hanem hogy nem létezett számára olyan elkülönítés, mint tiszta és tisztátalan, szent és profán, hogy bármelyikből ki lett volna közösítve, illetve hogy bármelyik állapotnak nélkülöznie kellett volna jelenlétét. Kissé merész állítás ez is, vagyis hogy sem térbeli sem erkölcsi szabályok nem korlátozták, bárhol és bármikor fel lehetet fedezni, mert szabad volt, és nem lehetett sem valamiféle minőségbe, térbe, magatartásba vagy szent időbe erőltetni, illetve azokra korlátozni. „A lélek minden természetes mozgását a fizikai gravitációhoz hasonló törvények irányítják. A kegyelem az egyetlen kivétel. A kegyelem az üres tereket tölti meg, de csak ott jelenik meg, ahol várakozást érzékel, és maga a kegyelem az, ami a hiányt létrehozza.” (Simone Weil)

Tény, hogy ebben a lelkületben nem volt helye a csalódásnak, mert a fogalom és jelentése eleve magában hordozott mindent, mint egy arc, amelyik elbír haragot és mosolyt, tud csodát oltani de világolni is. Ahogy az élet sem pusztán elszenvedi az évek vonulását, hanem magába integrálja az eseményeket és jelenségeket, a szeleket arcára simítja, a szavakból kiszívja a nektárt, a napfényt sejtjeibe gyűjti, és az őszi idő kesernyés levegőt összevegyíti a tavasz bódító illatával. Hogy harmónia legyen. Úgy vagyunk ezekkel, minden szeretem és nemszeretem eseménnyel, mint szívünkkel, amit nemcsak akkor értékelünk amikor apránként felépíti a szervezetet, hanem akkor is, amikor már csak elvesz, és végül lassanként elhordja a test utolsó energiáit.

Mert ha a halál is néz a szemünkbe, és minden magunkban hordozott gazdaság elvesztésével fenyeget, nyilvánvaló, hogy csak meglevő értékeket rabolhat el, a napsütéses órákat, amik hajszálereken felépítették a mamutfenyőt, leporolták a homályt, megvillantották a nevetés fehér fogsorát. A nyereség, az áldás mértékével arányos a veszteség csak azt nyelheti el, ami megtörtént, ami érték volt, a holdvilágnál megcsillanó szerelmes tekintet sugárzó fehérségét, a felhők vizéből mert hűsítő kortyokat, a gyermekkori patakhangok hárfahangját, és azt a jelenetet, amint birkózik a tűzből vett vassal a kovács, akinél nagyobbat akkor nem tudtunk elképzelni, és látni amint a fakéreg fájdalmasan lefordult a tűzben törzséról, midőn testét adta a melegért. Minden azt mutatta, hogy a közismert poklos hasonlatokban és súlyos jelenetekben is ott a megváltás üzenete, valamiféle biztatás attól, aki „minden lehullást a kezében tart”. (Rilke) Mennyországszerű jelentésekkel van tele a világ, azokhoz azonban nem tanok, nem az erkölcs, hanem olyan tisztasági fokú emlékezet vezet, ami mégiscsak világon kívül készült.

A lélek nem zárható keretek közé, szólt a gondolat belőle, és a test sem annak börtöne, és ugyan a szépség, a liturgia, a csodák kiemelik, de azok nem kizárólagos megnyilvánulási formái. Szabadon áramlik, ahogy egy isteni ajándékhoz méltó, kapcsolatot létesít a múlandó életek között, méghozzá örökkévaló kapcsolatot, amelyet kettétörve oltottak az érintettek életébe. Aki szeret, az a saját maga által teremtett világ szabályait követi, amiket hatékonyan védelmez a mindennapok prózai jelenléte ellen. Mint az isteni fény, ami megvilágítja szemünk, de benne nem tarthatjuk, bár becsukva is ott marad, sőt, azután is, hogy a szemek végleg eltűnődtek, és a látás kialudt. Cassianus írja: „Ez [a barátság], amit nem törhet meg semmilyen véletlen, amit nem szakíthat el és nem törölhet el semmilyen idő vagy távolság, és amit még maga a halál sem tud elválasztani.” Mivel ma a lehetőségek megsokszorozódtak, fogalmazzuk meg óvatosan, több kapcsolatot építünk, de ezek java része nagyon felületes, „foglyai maradunk saját szigeteinknek”, holott egyetlen anam ċara kell az élethez, és a világ vele nemcsak biztonságossá, hanem gazdaggá és érthetővé válik.

Lelki barát, aki előtt nincsenek kerítéseid, még legbensőbb falaid is átjárhatók, ami egy eleve meglevő mély bizalomra épül, azaz a barátság nem létrejön, hanem a felek felismerik annak valóságát, ami pedig az összetartozás egy ősi és örökkévaló megérzéséből táplálkozik, amint arról már beszéltünk. Tulajdonképpen a szerelem is az összetartozást felismerő kapcsolatnak a kifejeződése, vagy ahogy a szerző fogalmaz, „a szerelem az a küszöb, ahol az isteni és az emberi jelenlét egymásba ömlik.” (Ha valami hasonlót keresünk a természetben, talán egy felhő-föld villámlás jelenséggel lehet óvatos párhuzamot vonni, a fentről induló előkisülési csatornával, illetve a lentről startoló ellenkisülési reakcióval.)

Egy anam ċara tükröt tart a léleknek, ami nem kegyetlen és elítélő, hanem jóságos és feloldozó, és ebben a magajánlott szabadságban szárnyakat kap a lélek. Tulajdonképpen számtalan funkciót egybefog, mint egy hegyi tavacska, amiben látszik az arc, az ég, a víz és az alján levő kavicságy. Ha támogatják, akkor a szeretet belülről kivirágzik, bár az élet akkor is meg fog törni, vagyis részben éppen emiatt, mert a szeretet kiléptet a páncélzatból, és nem marad az élet sérülések nélkül. Azoktól senki és semmi nem tud megvédeni, akkor sem, ha elzárkózol, de ennek értelme sincs, hiszen azért vagy itt, hogy az érzések zsibongjanak benned, és nem azért hogy elmenekülj a hatások elől.

O’Donohue arra emlékeztet, hogy azok, akik hajlamosak a lelki felemelkedésre, akik vágyakoznak széltében-hosszában bebarangolni a lélek univerzumát, tulajdonképpen rokonságban vannak, lélekmegosztásban. Ezért ne akárhonnan és ne találomra válassz élet-kísérőt magad mellé. Olyan személyre van szükséged, aki képes kezelni egy ilyen intim barátságot, mondja O’Donohue, mert ebben erő van, amit megfelelően kell tudni uralni és kezelni. És persze szükséged van egy ilyen jellegű barátságra önmagaddal is, igazából onnan kezdődik minden. Hiszen a dolgok, az emberek „saját, misztikus idejükben érkeznek hozzád, s nem várakozásaid szerint. Éppen akkor, amikor a lelked készen áll befogadásukra”. (Gail Godwin)

A kelta felfogás tehát nem szabott térbeli vagy időbeli korlátokat a léleknek, mert az nem zárható ketrecbe, nem szabható meg sem működésének hatóköre, sem intenzitásának mértéke. Mivel a kelták természeti nép voltak, mély barátságban voltak a körülöttük zajló, egymásnak ellentmondani látszó erőkkel, ahogy az mondhatni természeti népek esetén illik, összetartozásuk egyfajta lelki és természeti rokonság is volt, egy kicsit olyan, mint az emberi kéz által átalakított táj, ami mindkét vonást őrzi önmagában, ellentéte pedig az opera, olyan esetben, mikor a zenekar sztrájkol. Ahogy a természetet is egyben és egységesnek látták, nem szedték darabjaira, nem különítették el áldott illetve átkozott erőkre, nem választották el a lentit a fentitől, sőt, a tegnapit sem a holnapitól, és az emberi természettel is nagy egyetértésben éltek, egyfajta lelki barátságban mindazzal, amit az, tegyük fel, szélőséges helyzetekben produkál. Ez az ellentmondásos szereplő, aki mindig utólag társít okokat azokhoz az utakhoz, amikre vágyai vezetik, akinek lelkében egy vékony fólia választja el az aljasságot a szentségtől, akinél kezdetben a könnyek a szomorúság forrásai, majd némi kamaszkori szárazság után a helyzet megfordul, az ima pedig sok esetben a tervek és tényleges út kenését hivatott szolgálni, amelyik mindig a szebbet hazudó tükröt keresi, szóval ez az ember. Donohue az egész könyvben erről a különös létezésről beszél, amit ha áthat a barátság, az anamċara lelkülete, az olyan, mintha az egész, a célig vezető utat összehajtogatná előtte. „Nézd ezt a patakot. Tegyük fel, hogy az idő folyik előttünk benne. Ha itt, ahol állunk, az a jelen, akkor merre van a jövő?” (Paolo Cognetti)

Amikor igazivá válik a szeretet és a barátság, akkor az az anyag, amiből formáltattunk, mintegy felébred és elárulja származását, taglalja a szerző. Vagyis azt, hogy honnan származik, honnan emelte fel a teremtő kéz, amikor megformálta leendő testét. A személyiségi tónusokban különböző származási hely sajátos tulajdonsága érződik, sőt, még az is, hogy egyes helyek vonásai milyen arányban és egyenként milyen mennyiségben vannak jelen. Barlangmélyek hallgatag csendje, magas hegyek roppant dinamikája, meredek oldalak vakmerő álláspontja, könnyen omló kőzetek örök pergése, tavak nyomasztó mélye… Számtalan változat egyesül egy testben, hozzáadja mindenik a maga jellegzetes vonását, és ezekből lesz a darabjaira bonthatatlan, emberi természetében elkülönítetlen, szétválaszthatatlan emberi alak. „A táj immár nemcsak külső tényező, belopta magát a lélek belsejébe. Az emberi mivoltot áthatja a táj karakterisztikája.” Ismételten emlékeztetünk, hogy nem az az eset, amikor a szavak hétköznapi jelentésére hagyatkozhatunk, gondoljunk úgy az író tevékenységére, ahogy Rilke beszélt a költőkről: „a láthatatlan méhecskéi”.

A test a lélek védelme alatt áll, hozzá tartozik, attól elválaszthatatlan, mégis független és szabad, ahogy a festmény tartozik a festőhöz, a tizennyolcadik század a megelőzőhöz, színészet a színpadhoz. A lélek mintegy kezében tartja a test térképét, és végigvezeti az úton, nem direkt utasításokkal, szabályozó és korlátozó módszerekkel, inkább afféle „énekelt térképek” módján. Egy másik megfogalmazás szerint, a lélek megfakasztja a szeretet forrását, aztán engedi működni és hatni. „Körülötted mindenütt egy titkos és gyönyörű lélekfény.”

Ez a fogalom, „lélekfény”, a következőben többször is szerepel a könyvben, mondhatni egyfajta kulcsszó az anamċara-hoz. „Az, akit szeretsz, annak elhozhatod érzékszerveid teljes kapacitását, lehetőségét és örömét, abban a tudatban, hogy azokat szívesen és gyengéden fogadja. Mivel a test a lélekben van, a testet körös-körül lélekfény öleli körbe, szelíd, szent fényével védelmezi, és minden külső hatás először őt éri. Éppen ezért valakit megérinteni, illetve valakivel szeretkezni nem pusztán fizikai találkozás, az idegrendszer neurális megnyugvása.”

„A tested a lélekben van, és a lélek teljesen átjár téged, körbevesz a titkos és gyönyörű lélekfény. Ez az imádság új lehetőségét ajánlja neked: csukd be a szemed, és lazítsd el a tested. Képzeld el lelked ölelő fényét, amint körbevesz téged, aztán ezt lélegzeteddel édesgesd be a testedbe, és engedd, hogy véred elvigye a szervezeted minden részébe. A lélek fényét, a kegyes oltalmazódat, így óvatosan, fizikai testedbe, jelenléted valóságába mozgathatod. Képzeld el a fényességet, amint beárad a testedbe, majd a kilégzéseddel kifújod a maradék sötétséget, a belső nyomasztó érzéseket. Lélekfényed végül kitisztítja a tested, felszabadulsz és meggyógyulsz.” „Lelkivilágunk fényárnyékában sok a tisztátalan, idegen érzés, használnunk kell lélekfényünk tisztító erejét. Első lépésként, felismerjük belső életünk elhanyagoltságát, magányunk nyomasztó mélységét, és egy átmeneti ideig úgy tekintünk magunkra, mint idegenre, elveszettre, akinek szüksége van a mi segítségünkre.”

Az emberi szív legmélyebb álma, hogy ezen a földön szeretettnek tartsák és szeretettnek nevezzék. Az Anam Ċara egy himnusz ahhoz az álmunkhoz, hogy ezen a földön szeretettnek nevezzenek bennünket. Úgy érezzük magunkat, mint egy elkészült táj, amin végigsimít a tavaszi napsütés, hogy valóságosan is elinduljon bennünk az élet. Barátkozik velünk, ahogy emlékezetünk szokott törleszkedni az elménkhez, ahogy próbál kedvében járni, ezért kedvenc mintáihoz igazítja a történeteket, azokat is, amiket korábban már elmesélt, némiképp másként 🙂

Végső soron az anamċara tanítása mindenki számára tanulságos lehetne, de legalább egy olyan lehetőség, amit érdemes megfontolni, amin érdemes elgondolkozni. Nem fogod tudni saját erőddel elérni a szeretet magaslatait, senkit sem tudsz rávenni arra, hogy szeressen, mert az egy áramlás, olyan mint a vizek útja, a magas és megfoghatatlan felhőtől, a föld mélyének hajszálvékony erein át az óceán mélyének különös nyugalmáig. Éppúgy, ahogy ennek a folyamatnak olyan kis részét tarthatjuk ellenőrzésünk alatt, a szeretet procedúrái és útjai is teljességgel meg nem zabolázhatók, de be lehet hívni az életünkbe. Kiállsz az esőre, azaz a szeretet útjára állsz, és engeded hogy az áthasson és tápláljon. „Az igazi barátságot vagy szeretetet nem lehet akarattal vagy szándékkal előállítani vagy elérni. A barátság mindig a felismerés aktusa.”

 Az igazi barátság egyik feladata, hogy együttérzően és kreatívan figyeljen a rejtett csendekre, ahol fájdalmak, vagy éppen gátak vannak a készülő örömök előtt. Gyakran a titkok nem a szavakban tárulnak fel, hanem a szavak közötti csendben, vagy két ember közötti kimondhatatlan mélységben rejtőznek. Ez a csend nem előkészít, nem kibontakoztat csupán, hanem önmagában létezése van, olyan mint egy épület illesztékei, amik a terhet viselik, a legtöbb esetben teljesen láthatatlan módon.

„A szépség, amelynek eredete egy sebzettség, meg van töltve érzésekkel; ez különbözik egy táj szépségétől, vagy bármilyen tökéletes, de jelentésnélküli formától. Megszenvedte az elhagyatottság fájdalmát, aztán szó és melódia érkezett, és kiengesztelte a szívében lévő éhséget és kétségbeesést. Nem minden fájdalom nemesül át, sőt, a legtöbb örökre veszve marad, belesüllyedve a feneketlen csendbe. Valójában minden életben van olyan seb, amely titokban tovább könnyezik, hiába is próbálkoztak gyógyításával. Viszont ha a sebzettséget sikerül szépséggé alakítani, annak csodálatos átváltoztató ereje lesz.” John O’Donohue