Anam Ċara 1

Anam Ċara – John O’Donohue

1. rész

„Furcsa jelenlét ez, ami számunkra adatott. Az ittlét titokzatossága, meglásd, sosem hagy téged nyugodni. Folyton azt érzed, hogy lényed mélyén, szavaid rejtekén, gondolataid mögött, valamiféle ősi csendben, egy másik világ rejtőzik. Arra biztatunk, hogy engedd szóhoz jutni azt is, ezt rajtad kívül más nem teheti meg. Beszédünk, jó esetben, a lélke mélyéből szüremlik fel, de a lényegre sajnos alig figyel valaki, mert környezetünkben állandó hangzavar van. Folyton szövegel, vagy éppen hangoskodik valaki, gépek duruzsolnak, kint az utcán, bent a szobában, árad a zaj mindenünnen, televízióból, rádióból, valamint az újságokból és a könyvekből is. Tulajdonképpen ez az állandósult zsivaj alkotja azt, amit úgy hívunk, hogy modern világ. Hallhatunk áldást, fenyegetést és káromlást, utóbbiak is hatással vannak ránk. Mindezek ellenére emberi küldetésünk változatlan, hogy magunk tehetsége szerint adjunk a világnak valami eredetit. Valamennyien arra hivattunk, hogy művészek legyünk. Szavakban feltárhatnánk valamit lelkünk mély csendjéből, és láthatóvá tehetnénk azt, ami természete szerint személyes, láthatatlan, és mindenekfelett egyedi.” John O’Donohue

Nem könnyű rövid ismertetőt írni, hiszen a szerző gondolatai annyira átszövik egymást, hogy szinte hallani a textúra szakadását, amikor kiemelünk egy-egy mondatot vagy gondolatot. Ráadásul a misztikus fogalmazás a próza és a költemény határán egyensúlyoz, tehát egy idézet-méretű szöveg leválasztása nem szolgálja az érthetőséget, ami nem hátrány, hanem tulajdonság. És nyilvánvaló, hogy saját szavainkkal elmondva nem lesz szebb, sem tömörebb, sem érthetőbb. Sok lesz benne az E2, hiszen az egész könyv abban íródott, emellett természetesen a T1 és az általános alany is szerepet kap. Az általunk átültetett szövegei inkább tovább-olvasásra biztatnak, nem műfordítói minőségűek. Esetenként mintegy a borítékon keresztül hallgattuk az irón egykori sercegését, illetve a finom természeti háttérzajt, és engedtük, hogy így hasson, minthogy méltatlanság okán, nem kívántuk feltörni a pecsétet. Olykor közel kerülhettünk az íróhoz, az alkotás eseményéhez, közelről láthattuk, amint a fehér papírra támaszkodó kezet megközli az olvasólámpa fénye…

Nem az az eset, hogy válogatunk, véleményt, esetleg ítéletet mondunk, olyan sincs, hogy „ezzel egyetértek, ezzel meg nem”, és tisztában vagyunk azzal is, hogy a nyelv érzelmi, ez esetben spirituális rendszeréből kiemelve minden gondolat erőtlenedik. Ezen felül van még a megértés egyetemes kockázata, az emberi esetlegesség, ami ez esetben kiradíroz az eredetileg gazdag jelentésből, amire a tárgyalt kelta hagyomány is felhívja a figyelmet.

A fogalmi nehézségek közül egyetlenegyet emelünk ki, azt, ami egyeseket zavarhat, pl. szigorú pszichológiai nézőpontból a „lélek” terminus értelmezhetetlen, bár magát a diszciplínát „lélektannak” fordítjuk anyanyelvünkre, talán csak azért, mert hiányoznak az alternatívák. Ugyanakkor egy misztikus elmélkedés enélkül elképzelhetetlen, és elismerjük, hogy van nehezen értelmezhető, zavaró jelentése, de elképzelhető úgy is, mint az úszás, a felszín fölötti rész csökkenti a felhajtóerőt, anélkül viszont nem juthatnánk előre.

Ismertetés során igyekszünk a szerző nyelvét és fogalmazási stílusát használni. Meggyőződésünk az is, hogy aki kezébe vesz egy ilyen könyvet, az már eldöntötte, hogy mennyi gondolatot kíván beengedni az életébe, és mi az a szint, ami optimálisan tartaná érzelmi háztartását. Túl sok olyanná teheti, mintha nyitott sebként járná a világot. Természetesen ez is egy opció, és a döntés szabad. Általában valami rendszert alkalmazunk mindannyian az életünkben, pl. alapesetben a szeretetet (ez esetben mint a szerelem második fázisa) sem engedjük, hogy kontrollálatlanul eluralkodjon az életünkönt, ahogy a tintacsepp szétárad a pohár vízben, hanem tudatosan, gátakkal, zsilipekkel, mólókkal szabályozzuk befolyását. Ami nem jelenti azt, hogy ez lenne a dicséretes megoldás. Az már egy másik, és remélhetőleg a legtöbb ember életében soha be nem következő eset, hogy a nagyvizek medre még megvan, de már üres, a műtárgyak fájdalmasan kilátszanak, az élet szintje a környéken lecsökkent. Tulajdonképpen ez a gyász leírása. Legalábbis annak egyik változata. Simone Weil gondolatából kiindulva könnyebben megérthető: „A szeretet nem vigasz, nem támasz, hanem fény.” A gyász egy olyan nyitott könyv, amiben minden le van írva rendesen, csakhogy fekete lapra, sötét betükkel.

John O’Donohue gael nyelvű családba született, a nyelvet azonban nemcsak megtanulta, hanem kutatta is, igyekezett megismerni a fogalmak eredeti jelentését, amik elveszhettek a legutóbbi idők mesterséges környezetében. A feltérképezett anyanyelvi fogalmakat állítja párhuzamba a kereszténység ismert kifejezéseivel, elsősorban azokkal, amik a latin-keresztyénség körében születtek, Európa nyugati részén. E témakörben járatosaknak ismerősek lehetnek olyanok, mint „lelki szárazság”, „a lélek sötét éjszakája”, „lelki édesség”, „prófétai fény” – viszont az anamċara már kevésbé. Érdemes ugyanúgy megközelíteni, mint az említetteket, állapítja meg O’Donohue, mint ami szintén „szignifikáns többlettel” rendelkezik, és hasonló módon, nem feltétlenül használat-függőségből táplálkozik (non practice dependent). Alapesetben sem azt mondjuk, amit mondunk, hanem ahogy a másik érti, közleményük csak megszólaltat benne egy belső akkordot, azokon a húrokon, amik valahogy hangolva vannak, néhányuk talán tartósan le is van fogva.

Ċ – a latin ch átirata, így tehát egy lágyabb „k”-nak ejtendő. Sokan, tévesen, „sz”-nek ejtik, mint a Celtic-kezdőbetűjét, holott az francia hatásra alakult úgy, ez esetben viszont egy jóval korábbi történelmi korszakról van szó, még nem érvényesülhetett idegen nyelvi befolyás. Itt a három nagy gael nyelv (ír, skót gael, plusz manx) közül az írről lesz szó, amit a hétköznapi életben már csak Írország néhány régiójában használnak (Connemara, pl.). Legutóbbi felmérésben szereplő 2 millió nyelvhasználó azért meredek túlzás, nagyobb a lelkesedés, mint a teljesítmény, de ennyien valamennyire ismerhetik a nyelvet, és gondolják, mire a statisztika nyomdába kerül, már folyékonyak lesznek. A valóságban a nyelvhasználók aránya max. az összlakosság 2%-a lehet. Sokan nacionalistának tartják azt (a fiatalt), aki ír nyelven akar kommunikálni a nyelvi tömbön kívül, és még az országon belül is megkaphatja a jelzőt, nem beszélve Észak-Írországról. Három nagyobb nyelvjárása van, ezek nagyjából azonos kiterjedésű területet fednek le, a sziget három sávját, északról dél fele haladva. A szakértők veszélyeztetett nyelvként tartják számon, annak ellenére, hogy az ír kormányok egyre nagyobb erőfeszítést tesznek a megmentésére. A helyzet az, hogy angolról kellene egy kevésbé strukturált és elterjedt nyelvre átszokni, ami a mai viszonyok között nem sok sikerrel kecsegtet.

(Anam Ċara – a mű; anam ċara – a személy; anamċara – a fogalom. Ejtés: ánám chárá, a ch mint a technikum, charta)

John O’Donohue: Anam Ċara, A Book of Celtic Wisdom

Anam Ċara

Eredetileg anam ċara-nak nevezték a korai kelta egyházban a lelki vezetőt, akit metaforikusan egyfajta kombinált és speciális lelki tükörként lehet leírni, aki, fizikai párjával ellentétben, azt mutatta meg, aminek nincs fizikai kiterjedése, ami belső, személyes. Olyasvalaki volt, akinek az illető meggyónt, esetleg kölcsönösen egymásnak, feltárták életük titkait, mindenekelőtt azokat, amikkel egymaguk nem kívántak/tudtak megküzdeni. „Aki Istenről beszél, veszélyben van,” tartja az ismert mondás, és ez elsősorban nem az életveszélyre utal, hanem annál szofisztikáltabb és alattomosabb kockázatokra, amik, mondjuk így, egy kezeletlen lelki életből származnak. Teszteletlen Isten-tapasztalatból, kontrolálatlan hitéletből, megmerítetlen elméletekből, zavaros tanításokból, és folytathatnánk. Szükség volt tehát egy személyre, aki ráadásul képes volt a csendnek olyan szintjére, amelyet technikus a földön nem biztosíthat, aki tisztán hallhatta a másik lelki életének legfinomabb jelzéseit, vagy mondjuk azt, hogy belső kandallója tüzének pattogását, vagyis hogy milyen érzések, gondolatok és minőségek lángolnak odabent.

Az anam ċará-jának feltárhatta az ember a legbensőbb énjét, gondolatait és érzéseit, anélkül, hogy tartania kellett volna attól, hogy titkai illetéktelen fülekbe jutnak, megosztott gyarlóságai közprédévá válnak, árnyéka megnő, érzelmi élete pellengérre kerül, vagy hogy hitének salakja marad az emlékezetekben utána. Egy anam ċara maga volt a „személyben érkező áldás”, aki mellett az az ember egyéni életét az „egyetlen közös élet” részének érezhette, és ez ugyan megsokszorozta a szenvedés eseteit, de egyben az együttérzés teljesítményét is, ahogy az írva van: amilyen mértékben sokasodik bűn, olyan mértékben növekszik a kegyelem hatékonysága.

Szolgálata önkéntes és szabad volt, a mentorált lelki növekedését segítette, megtisztelő felkérésnek számított, és funkciójában volt valami ekvivalencia. Azaz egy elöljárónak alárendeltje van, az anam ċara-nak pedig anam ċara-ja. Éppen ezért a lelki vezetői és a lelki vezetettségi státusz nem borította fel az emberi méltóság kényes háztartását, nem eredményezett hierarchikus viszonyt, minden irányba nagyrabecsülést jelentett, méghozzá olyan méltóságot kölcsönzött, aminél az emberi minőséget tekintve nem volt feljebb. „Két igazság közeledik egymáshoz. Az egyik belülről jön, a másik kívülről, és ahol találkoznak, ott van esélyed meglátni önmagadat.” (Thomas Tranströmer)

O’Donohue elmélkedéseinek középpontjában, amint azt a könyv címe is jelzi, az anamċara, vagyis a „lélekbarátság” fogalma áll, ami eredetileg egy konkrét személyt és szolgálatot jelentett, egyfajta spirituális közösséget két ember között, amiben nem személyük habitusa, vagy emberi természetük karaktere, esetleg attitűdjük intenzitása, hanem a kapcsolatuk minősége volt az érdekes. Igazából minden eszményi barátságnak ez a meghatározása, azzal a kiegészítéssel, hogy az eltérő kultúrákat, sőt, azokon belül is bizonyos társadalmi csoportokat más és más erkölcsi és érzelmi mátrix jellemez. Richard A. Shweder felméréseiben pl. ugyanazt a negatív jelenséget egyesek (a társadalom kevésbé favorizált rétegei) az erkölcsi normák, míg mások (szubjektíve vagy objektíve nagyobb biztonságban élők) a társadalmi konvenciók megsértéseként értelmeznek. És ők egy korban élnek, talán éppen egymás szomszédságában, mégis, legalább nüansznyi eltérés van világnézetükben, illetve emberi kapcsolataik rendszerében. Ezen kívül minden kultúrának az egyén és a közösség között feszülő kérdéseket is kezelni kell, szükségletek és lehetőségek igen nagyszámú kombinációjának biztosításával. Korábban jellemzőbb volt a szociocentrikus megoldás, amelyik a csoportok és intézmények elvárásait tartotta elsődlegesnek, szemben az individualista megoldással, amelyik az egyének szükségleteit helyezi a középpontba, amiket a társadalmi rendelkezések során előre pozicionál. Nyilván ez csak egy igen szerény példa, és csak arra szolgál, hogy óvatosan közelítsünk az említett fogalomhoz, mert nem biztos, hogy ugyanazt jelentette egykor, amire mi első körben asszociálunk. Illetve hogy amikor egyetlen fogalomba sűrített, évszázadokig életvitelszerűen gyakorolt, sajátos vallási környezetben élő egyházi szolgálattevőket érintő, átspiritualizált viszonyról olvasunk, jogos az igény, hogy némi magyarázatot kapjunk a fogalom jelentéséhez.

Közösen újra és újra elmesélt élettörténetek, mint valami ismétlő desztillációs eljárás, hogy az utángyártott gondolatokat elválasszák a valóságtól, az öntakargató és -mentegető mantrákat az igazi belső folyamatoktól. Alapvetően panelekben gondolkozunk (erkölcsi, vallási, jogosultsági, kötelességi, sérelmi, stb.), az önismereti munka során ezek finomodnak, csiszolódnak és egyre pontosabban illeszkednek egymáshoz. Panelekből csempék, majd mozaikok lesznek, és így tovább. Viszont soha nem szűnik meg a szemcsézettség. Az életvégi mély szomorúság egyik forrása éppen az a érzés, hogy az egyedi élet helyett, amit tulajdonképpen élnie kellett volna, egy mások elvárásaira figyelő, barkácsolt életet élt, tele talmi érzés-panelekkel.

Az eredeti témánkban említett viszony árnyékemésztő nemes harca nyomán az életek az egyediség érzetét kapták, természetesen a maradandóan érvényesülő sajátos törés- és illesztési vonalakkal, amik a legkitartóbb igyekezettel sem tüntethetők el teljesen. Történt mindez védett környezetben, erkölcsi szélcsendben, aminek nem kis szerepe volt az eredményességben. Més képekkel megközelítve, két láng egyesül közös fényükben, vagy ahogy a Naprendszer dinamikus rendje működik, ahol minden égitestnek megvan a maga stabilizáló szerepe, ha egyik megrendülne, a többiek mozgása is megdöccenne.

Egy olyan világban, mint a mienk, ahol a technológia, ez a művi, újrahasznosított csoda, illetve sokak azon vágya, hogy az egyéniségüket észrevegyék, mindent leuralt (de nem kívánunk technológia-pesszimista ömlengést), amikor a fénysebesség az új gyorsasági etalon, és minden, ami korábban történt, csak előhangnak számít, a tartalmak elképesztű ütemben avulnak el, amikor változóban az emberi kapcsolatok karakterisztikája, bár nem csak – úgymond – rossz irányba, az anamċara-ról elmélkedni még inkább szükséges, mert emlékeztet egy létezési minőségre, és mint látni fogjuk, ezen túl, mégis mintegy szimbiózisban vele, egy eredendő természeti és létezési viszonyra, amiben látható és láthatatlan, külső és belső, fenti és lenti nem ellentétei egymásnak, hanem különös módon megtetszik, hogy valamennyi létező, minden esemény és természeti jelenség összetartozik. Ebben a misztikus hagyományban ezeknek a különbségeknek nyoma vész, feloldódnak egy teljesebb valóságban. Mintha Isten csak azért teremtette volna meg ezeket a kategóriákat, hogy az Egyet, az Ősit, a minden közös gyökerét, ugyan kitartó kereséssel, de megtalálja az ember, bár a találás nem is cél, hiszen az út maga a keresés, a találás más eset, az már a kimenetel.

Szerencsés lehetett, akinek volt anamcara-ja, de még az is, aki ismeri azt a viszonyt, amelyben két lélek felfedezi és tiszteli egymás lényegét, nem azt, amit úgymond sikerült kinemesíteni az eredeti természetéből, ami belőle a másik, vagy a környezet elvárása szerint „megváltozott”, hanem engedte a másik létezésének „heves és lovagias” kibontakozását, hogy az önmagát megtartsa és mindent élhessen, ami eleve lényéhez tartozott. Mégis, ebben a bizalmi légkörben, a hála logikája szerint, jobb emberré válhatott, mint amilyen valójában volt. Ez pedig éppen azt az ellentmondást fejezi ki, ami ebben a kapcsolatban benne volt, illetve szól arról a rejtett potenciálról, ami minden emberben jelen van, de csak nagyfokú védettségben, különleges bizalmi légkörben képes kibontakozni. Élete az erkölcsi szorításból szabadult, a szabadságban kiteljesedett, megélhette a szépséget, amin keresztül boldogan belélegezte az univerzum áldásait, árnyéka a fölemelt lámpás fényében rövidült, és mintha nem is „élt” volna, hanem az élet játszott volna rajta egy gyönyörű dallamot.

Egy lélekbarát jelenléte lehetővé teszi a „hazatérést”, vagyis hogy az ember teljesen „kitöltse” a számára rendelt életkeretet, „otthon érezze magát mindenkori bőrében”, és ebben a teljesebb létben nem „lötyög” az élet, nem érez hiátust, vagyis hogy túl nehéz és idegen lenne a megajánlott szerep, éppenséggel teljességgel elfogadottnak és szeretettnek érzi magát, vagyis „pont otthon van”. Egy ilyen barátságban „a képzelet is szárnyra kaphat”, ez azonban nem eltörli, hanem kiegészíti, éppenséggel megszínesíti a valóságot. O’Donohue ezt úgy írja le, hogy az anam ċara „ráébreszt saját lelked realitására”. Ettől a lelkülettől idegen az igazságok „ráolvasása”, a vádak „hátára hordása”, minthogy az ítélkezés saját fekete tokjában pihen, a pince mélyén. Nincs „kívülálló”, nincs „más”, nincs „ott”, a másik életének nem külső, hideg szemlélője, hanem benne is „ő történik”. Említett tükör-metaforához visszatérve: látni az igazat, hogy igaz, a helyest, hogy helyes, és olykor látni a bűnt is, amikor a tükör hazudik…

Személye és funkciója túl volt minden szervezeti renden, konvención, erkölcsi kategórián, tehát nem egy formális, hivatali viszony volt, kirendelt feladat, hanem a felismerés szabadságából élt, az Ő kérésére mondtak igent, illetve felhatalmazása nyomán született az első lépés a másik fele, benne tehát az a meggyőződés, hogy ez „Istentől való megbízás”, hatékonyabban megjelenhetett. Ősi és örökkévaló módon kapcsolódtak, ami egyszerre elvontat, ideálisat és valóságosat is jelentett. Ahogy az aktuális tavasz elfoglalja a zöldet, belakja a rügyeket. Egy jelenlét, ami ismerte és értette a másikat, mégsem érzett soha késztetést arra, hogy igazságaival kioktassa, vagy ítélkezzen fölötte. Ott volt mellette, körülötte, benne, mindent látott, de nem növelte az emberi jelenlét nehézkedését, éppenséggel megbontotta annak törvényét, azaz az örök esendőséget könnyűségbe, szótlanságba és feloldozásba konvertálta, mint a nyugodt nyárvégi vasárnap délutánok, amikor minden mozdulat megfontolt, és amik egyetlen gondolatot és érzést sem engednek el szentségi érintés nélkül, mintegy: „nem bocsátalak el, amíg meg nem áldhatlak”.

A legnagyobb ajándék tehát, amit egy anam ċara adhat, hogy felébreszti a szeretetet a szívben, de talán pontosabb azt mondani, hogy rávetíti a másik lelkére a szeretet testmeleg sugarát, ami feloldja az elszigeteltséget és vigasztalja azt a szomorúságot, ami az élet egyediségének tapasztalatából származik, illetve feloldja a „kacér rettegést”, amit ennek az egyediségnek ijesztő következménye éleszt. Mint tüzet a parázsról a hirtelen megjelenő élénk szél. Mindennek következménye volt, hogy az illető olyan intenzíven élhette lelki és érzelmi életét, amire korábban nem is mert gondolni. Addig mások tüzében felmelegített kövekhez húzódott, mert sosem gondolta, hogy lehet saját lángja és fénye. Mert ahogy a levédett élet bizonyossága átjárja a tudatot, egyszerre lángolni kezd az élet, mint a csipkebokor Isten szeretetének jelenlététől. A szeretet belülről fűteni kezdi az életet, kitörlődik az az igény, hogy magyarázkodjon, hogy tiszteletet követeljen, vagy érvényesülésért tülekedjen, és ezzel prédálja el erőit és értékeit, nincs szükség már önigazoló, „frusztrációhajtó” megoldásokra, esetleg elveszített méltóságának gyászolására.

Ennek ellentéte a szeretet eltűnése. Először is, a „szeretetmegmaradás törvényének” megfelelően, nincs olyan, hogy a szeretet elvész, elfeslik, feloldódik, stb. Olyan van, hogy átalakul, nemesül, helyet cserél, illetve elrejtik, lefojtják, stb. Tehát nem az a legfájdalmasabb, amikor magadban már nem találod úgy és olyannak, amilyen volt, vagy szeretted volna hogy legyen, vagy amilyennek képzelted, egy régi álomra hagyatkozva. A fájdalmas az, ha nem átalakult, hanem teljesen felitta a környezete. Bár, várjunk csak, még ez sem rossz, hisz ez a sorsa… Olyan, mint egy finom lakoma (szép példa az övé, igen, az, amire gondolunk), aminek lényege éppen az, hogy állaga eltűnt, hogy eredeti formában nincs már, egy másik szinten viszont hat. Ez a szeretet átalakulása, de még ez sem a vég. Gondoljunk a naplementére, a nappal metamorfózisának látványos szakaszára, amikor tűzbe mártott széles ecset festi a legszebb színeket a tájra, az ég tekintetét arcodra tapasztja, lágy mézzel tölti fel véredet, viszont a tudat mélyén ecettel kínál, amit kijelez libabőröd, midőn elborítja egész testedet. Az ember azonban végső soron hálás és elmosolyodik, de örömének aljára oda van tapadva az elmúlás fájdalma, a veszteség melankóliája. A szeretet átalakulása maga a gyász, ami elkerülhetetlen következmén, de, ismételjük, mindez csak a történet egyik része… Ez esetben pedig a másik rész a szebb, tartalmasabb. És azzal lesz teljes az élet igazsága.

A mennyország és a pokol ajtaja, hangzik a kelta gondolat, ugyanazzal a kulccsal nyitható. Ha onnan indulunk, hogy a megbocsátás nemcsak egy konkrét esettel áll összefüggésben hanem egy bűnös egzisztenciával, talán jó irányból közelítünk a megfogalmazáshoz. Ennek ellentéte, hogy a kegyelem és az ítélet (igazságosság) hierarchikus függőségben lennének, nyilván a kegyelem tekintélyének rovására, ami nyilván felháborító állítás („Isten kegyelmes, de [mindenekfölött] igazságos.”). „Bár képtelenek vagyunk arra, hogy úgy szeressük a másikat, mint mi önmagunkat, mégis tudjuk, hogy a gonoszság akkor ver gyökeret, amikor az egyik ember elkezdi azt hinni, hogy jobb a másiknál.” (Joseph Brodsky)

Mennyország és pokol tehát ugyanarra a srófra nyílik, ez az eredeti kelta gondolat, amivel a szerző nem vitatkozik. Bibliai példa lehetne az a vallásos külsőségbe öltözött habitus, ami a házasságtörő asszonyt Jézus elé kényszeríti. Élünk valahogy, hibázunk, elfajzunk, sebződünk, haragszunk, aztán érveket gyűjtünk annak igazolására, hogy ez az élet „igazság”. Pedig amire rá tudunk bökni, amit törvény elitél, ami megnevezhető, az már ítélet alatt van. A bűn pedig éppen az, ami képes kibújni minden ítélet alól, amin nem fog törvény, amiben még gyönyörködni is lehet, ami olyan édi, ami nincs. Vagy hamis, hazug. És a legszomorúbb dolog, ami egy hívő emberrel történhet, ha rájön, hogy az lelkisége hazugság. Minthogy nem a hitetlenség a hit ellentéte, hanem a farizeizmus, a hitéletnek az a sima, kecses, kegyes módja, ami Jézust is nagyon irritálta, ha szabad így fogalmazni, mert ez azt üzeni: én tudom az utat, gyertek utánam – aztán kiviszi őket a pusztába. A bűn az „igazság”, azaz az „énigazságok”. Azok erőteljes képviselete, és a Szentlélek távoltartása. Merthogy egyedül Ő képes föllebenti a fátylat a hamis lelkületről. A bűn az, aminek nincs nyoma, ami nem látszik, amit le lehet tagadni, ami az ember tekintetét kikerüli. És hogy visszatérjünk az eredeti gondolathoz: a bűn a szép és kegyelmes forma, a tökéletes állag, a karcolatlan élet önbizalma és kívánatossága, és sok egyéb, ami nemesnek és kívánatosnak tűnik, de belül a semmit rejti.

Ide kapcsolódik, hogy a kelta felfogásban, állítja a szerző, a lélek megjelenésének nem voltak korlátai, és ez nemcsak azt jelentette, hogy nem volt közel és távol, fönt és lent, hanem hogy nem létezett számára olyan elkülönítés, mint tiszta és tisztátalan, szent és profán, hogy bármelyikből ki lett volna közösítve, illetve hogy bármelyik állapotnak nélkülöznie kellett volna jelenlétét. Kissé merész állítás ez is, vagyis hogy sem térbeli sem erkölcsi szabályok nem korlátozták, bárhol és bármikor fel lehetet fedezni, mert szabad volt, és nem lehetett sem valamiféle minőségbe, térbe, magatartásba vagy szent időbe erőltetni, illetve azokra korlátozni (ahogy pl.: „Szentlélek vagy a kocsma gőze.”). „A lélek minden természetes mozgását a fizikai gravitációhoz hasonló törvények irányítják. A kegyelem az egyetlen kivétel. A kegyelem az üres tereket tölti meg, de csak ott jelenik meg, ahol várakozást érzékel, és maga a kegyelem az, ami a hiányt létrehozza.” (Simone Weil)

Tény, hogy ebben a lelkületben nem volt helye a csalódásnak, mert a fogalom és jelentése eleve magában hordozott mindent, mint egy arc, amelyik elbír haragot és mosolyt, tud csodát oltani de világolni is. Ahogy az élet sem pusztán elszenvedi az évek vonulását, hanem magába integrálja az eseményeket és jelenségeket, a szeleket arcára simítja a kor, ráncok a sminkjük, a szavak nektárjátból építkezik, napfényben fényesedik, emlékeit sejtjeibe gyűjti. És úgy van ezekkel a szeretem és nemszeretem eseményekkel, mint szívével, amit nemcsak akkor értékel, amikor apránként felépíti a szervezetet, hanem akkor is, amikor már csak elvesz, és végül lassanként elhordja a test utolsó energiáit.

Mert ha maga a halál néz a szemünkbe, és minden magunkban hordozott gazdaság elvesztésével is fenyeget, nyilvánvaló, hogy csak meglevő értékeket rabolhat el, olyasmit, ami valóságosan is létezik, a napsütéses órákat, amik hajszálereken felépítették a mamutfenyőt, leporolták a homályt, megvillantották a nevetés fehér fogsorát. Az áldás mértékével lehet arányos a veszteség is, ami csak azt nyelheti el, ami megtörtént, ami érték volt, a holdvilágnál megcsillanó szerelmes tekintet sugárzó melegségét, a felhők kínálta hűsítő kortyokat, a gyermekkori patakhangok hárfahangját, esetleg azt látványt, amidőn a fakéreg fájdalmasan lefordul törzséról, miután a lángban testét adta a melegért, vagy azt a jelenetet, amint birkózik a tűzből vett vassal a kovács, akinél nagyobbat egy gyerek nem tud elképzelni. Minden azt mutatja, hogy a közismert poklos hasonlatokban és súlyos jelenetekben is ott a megváltás üzenete, valamiféle biztatás attól, aki „minden lehullást a kezében tart”. (Rilke) Mennyországszerű jelentésekkel van tele a világ, azokhoz azonban nem tanok, nem az erkölcs, hanem olyan tisztasági fokú emlékezet vezet, ami mégiscsak világon kívül született.

A lélek nem zárható keretek közé, szólt a gondolat belőle, és a test sem annak börtöne, és ugyan a szépség, a liturgia, a csodák kiemelik, de azok nem kizárólagos megnyilvánulási formái. Szabadon áramlik, ahogy egy isteni ajándékhoz méltó, kapcsolatot létesít a múlandó életek között, méghozzá örökkévaló kapcsolatot, amelyet kettéosztva oltattak az érintettek életébe. Aki szeret, az a saját maga által teremtett világ szabályait követi, amiket hatékonyan védelmez a mindennapok prózai befolyása ellen. Mint az isteni fény, ami megvilágítja szemünk, de benne nem tarthatjuk, bár becsukva is ott marad, sőt, azután is, hogy a szemek végleg eltűnődtek, és a látás kialudt. Cassianus írja: „Ez [a barátság], amit nem törhet meg semmilyen véletlen, amit nem szakíthat el és nem törölhet el semmilyen idő vagy távolság, és amit még maga a halál sem tud elválasztani.” Mivel ma a lehetőségek megsokszorozódtak, fogalmazzuk meg óvatosan, több kapcsolatot építünk, de ezek java része nagyon felületes, „foglyai maradunk saját szigeteinknek”, holott egyetlen anam ċara kell az élethez, és a világ vele nemcsak biztonságossá, hanem gazdaggá és érthetővé válik.

Lelki barát, aki előtt nincsenek kerítéseid, még legbensőbb falaid is átjárhatók számára, azért ne legyen kétségünk, nem feltétlenül titkos kamrákról van szó, hanem szépen elrejtett haragokról, csalódásokról, irigységről, amik ott a falak mögött élnek és virulnak. A lélekbarátság egy eleve meglevő mély bizalomra épül, tehát már az alap is rendkívüli, és nem létrejön, hanem a felek felismerik, tehát az összetartozás egy ősi és örökkévaló megérzéséből táplálkozik, amint arról már beszéltünk. „Az igazi barátságot vagy szeretetet nem lehet akarattal vagy szándékkal előállítani vagy elérni. A barátság mindig a felismerés aktusa.” Tulajdonképpen a szerelem is az összetartozást felismerő kapcsolatnak a kifejeződése, vagy ahogy a szerző fogalmaz, „a szerelem az a küszöb, ahol az isteni és az emberi jelenlét egymásba ömlik.” (Ha valami hasonlót keresünk a természetben, talán egy felhő-föld villámlás jelenséggel lehet óvatos párhuzamot vonni, a fentről induló előkisülési csatornával, illetve a lentről startoló ellenkisülési reakcióval.)

Egy anam ċara tükröt tart a léleknek, ami nem kegyetlen és elítélő, hanem jóságos és feloldozó, és ebben a magajánlott szabadságban szárnyakat kap a lélek. Tulajdonképpen számtalan funkciót egybefog, mint egy hegyi tavacska, amiben látszik az arc, az ég, a víz és az alján levő kavicságy. Ha támogatják, akkor a szeretet belülről kivirágzik, bár az élet akkor is meg fog törni, vagyis részben éppen emiatt, mert a szeretet kiléptet a páncélzatból, és ezt követően az élet nem úszhatja meg sérülések nélkül. Azoktól senki és semmi nem tud megvédeni, akkor sem, ha valaki igyekszik elzárkózni minden emberi kontakt elől, természetesen ennek semmi értelme, hiszen azért van itt, hogy az érzések zsibongjanak benne, és nem azért hogy elmeneküljön a hatások elől.

O’Donohue arra emlékeztet, hogy azok, akik hajlamosak a lelki felemelkedésre, akik vágyakoznak széltében-hosszában bebarangolni a lélek univerzumát, tulajdonképpen rokonságban vannak egymással, egyfajta lélekmegosztásban élnek. Ezért ne akárhonnan, és ne találomra válassz élet-kísérőt magad mellé, tanácsolja. Olyan személyre van szükséged, aki képes kezelni egy ilyen intim barátságot, mondja O’Donohue, mert ebben erő van, amit megfelelően kell tudni uralni és kezelni. És persze szükséged van egy ilyen jellegű barátságra önmagaddal is, igazából onnan kezdődik minden. Hiszen a dolgok, az emberek „egyéni, titokzatos rendjük szerint érkeznek hozzád, és nem várakozásaid szerint. Viszont különös módon éppen akkor, amikor a lelked készen áll befogadásukra”. (Gail Godwin)

A kelta felfogás tehát nem szabott térbeli vagy időbeli korlátokat a léleknek, mert az nem zárható ketrecbe, nem szabható meg sem működésének hatóköre, sem intenzitásának mértéke. Mivel a kelták természeti nép voltak, mély barátságban éltek a körülöttük zajló, látszólag egymásnak ellentmondó erőkkel, ahogy az természeti népek esetén illik. Összetartozásuk egyfajta lelki és természeti rokonság volt, egy kicsit olyan, mint az emberi kéz formálta táj, ami az átalakítás bizonyos mértékéig mindkét vonást őrzi önmagában, ellentéte pedig az operai előadás, az esetben, mikor a zenekar sztrájkol. Egyik fele elvész, az előadás zavaróan megbillen. A keták, állítja a szerző, a természetet is egyben és egységesnek látták, nem szedték darabjaira, nem különítették el áldott illetve átkozott erőkre, nem választották el a lentit a fentitől, sőt, a tegnapit sem a holnapitól, és az emberi természettel is nagy egyetértésben éltek, egyfajta lelki barátságban mindazzal, amit az, tegyük fel, szélőséges helyzetekben produkál. Ez az ellentmondásos szereplő, aki mindig utólag társít okokat azokhoz az utakhoz, amikre vágyai vezetik, akinek lelkében egy vékony fólia választja el az aljasságot a szentségtől, akinél kezdetben a könnyek a szomorúság forrásai, majd némi kamaszkori szárazság után a helyzet megfordul, az ima pedig sok esetben a tervek és tényleges út kenését hivatott szolgálni, amelyik mindig a szebbet hazudó tükröt keresi, szóval ez maga az ember. O’Donohue az egész könyvben erről a különös létezésről beszél, amit ha áthat a barátság, az anamċara lelkülete, az olyan, mintha az egész, a célig vezető utat összehajtogatná előtte. „Nézd ezt a patakot. Tegyük fel, hogy az idő folyik előttünk benne. Ha itt, ahol állunk, az a jelen, akkor merre van a jövő?” (Paolo Cognetti)

Amikor igazivá válik a szeretet és a barátság, akkor az az anyag, amiből formáltattunk, mintegy felébred és elárulja származását, taglalja a szerző. Vagyis azt, hogy honnan vétetett, honnan emelte fel a teremtő kéz, amikor megformálta az eltervezett testet. A személyiségi tónusokban különböző származási hely sajátos tulajdonsága érződik, sőt, még az is, hogy egyes helyek vonásai milyen arányban, ezen belül egyes részei milyen mennyiségben vannak jelen. Barlangmélyek hallgatag csendje, magas hegyek roppant dinamikája, meredek oldalak vakmerő álláspontja, könnyen omló kőzetek örök pergése, tavak mélyének fojtott csendje… Számtalan változat egyesül egy testben, hozzáadja mindenik a maga jellegzetes vonását, és ezekből lesz az az emberi alak, aki egységes és bonthatatlan, akinek természeti tulajdonságai elkülönítetlenek egymástól, vonásai pedig szétválaszthatatlanok. „A táj immár nemcsak külső tényező, belopta magát a lélek belsejébe. Az emberi mivoltot áthatja a táj karakterisztikája.” Ismételten emlékeztetünk, hogy nem az az eset, amikor a szavak hétköznapi jelentésére hagyatkozhatunk, gondoljunk úgy az író tevékenységére, ahogy Rilke beszélt a költőkről: „a láthatatlan méhecskéi”.

A test a lélek védelme alatt áll, hozzá tartozik, attól elválaszthatatlan, mégis független és szabad, ahogy a festmény tartozik a festőhöz, a tizennyolcadik század a megelőzőhöz, színművészet a színpadhoz. A lélek mintegy kezében tartja a test térképét, és végigvezeti az úton, nem direkt utasításokkal, szabályozó és korlátozó módszerekkel, inkább afféle „énekelt térképek” módján. Egy másik megfogalmazás szerint, a lélek megfakasztja a szeretet forrását, aztán engedi működni és hatni. „Körülötted mindenütt egy titkos és gyönyörű lélekfény.”

Ez a fogalom, „lélekfény”, a következőben többször is szerepel a könyvben, mondhatni egyfajta kulcsszó az anamċara-hoz. „Az, akit szeretsz, annak elhozhatod érzékszerveid teljes kapacitását, lehetőségét és örömét, abban a tudatban, hogy azokat szívesen és gyengéden fogadja. Mivel a test a lélekben van, a testet körös-körül lélekfény öleli körbe, szelíd, szent fényével védelmezi, és minden külső hatás először őt éri. Éppen ezért valakit megérinteni, illetve valakivel szeretkezni nem pusztán fizikai találkozás, közel sem csupán az idegrendszer neurális megnyugtatása.”

„A tested a lélekben van, és a lélek teljesen átjár téged, körbevesz a titkos és gyönyörű lélekfény. Ez az imádság új lehetőségét ajánlja neked: csukd be a szemed, és lazítsd el a tested. Képzeld el lelked ölelő fényét, amint körbevesz téged, aztán ezt lélegzeteddel édesgesd be a testedbe, és engedd, hogy véred elvigye a szervezeted minden részébe. A lélek fényét, a kegyes oltalmazódat, így óvatosan, fizikai testedbe, jelenléted valóságába mozgathatod. Képzeld el a fényességet, amint beárad a testedbe, majd a kilégzéseddel kifújod a maradék sötétséget, a belső nyomasztó érzéseket. Lélekfényed végül kitisztítja a tested, felszabadulsz és meggyógyulsz.” „Lelkivilágunk fényárnyékában sok a tisztátalan, idegen érzés, használnunk kell lélekfényünk tisztító erejét. Első lépésként, felismerjük belső életünk elhanyagoltságát, magányunk nyomasztó mélységét, és egy átmeneti ideig úgy tekintünk magunkra, mint idegenre, elveszettre, akinek szüksége van a mi segítségünkre.”

Az emberi szív legmélyebb álma, hogy ezen a földön szeretet forrása és tárgy legyen. Legyen képes szeretni, saját forrásból, és mindemellett átélje azt is, hogy őt magát jótékony gyengédség veszi körbe. Az Anam Ċara egy himnusz ahhoz az álmunkhoz, hogy ezen a földön szeretett lénynek nevezzenek minket. Úgy érezzük magunkat, mint egy elkészült táj, amin végigsimít a tavaszi napsütés, hogy valóságosan is elinduljon bennünk az élet. Barátkozik velünk, ahogy emlékezetünk szokott törleszkedni az elménkhez, ahogy próbál kedvében járni, ezért kedvenc mintáihoz igazítja a történeteket, azokat is, amiket korábban már elmesélt, némiképp másként 🙂

Végső soron az anamċara tanítása mindenki számára tanulságos lehetne, de legalább egy olyan lehetőség, amit érdemes megfontolni, amin érdemes elgondolkozni. Nem fogod tudni saját erőddel elérni a szeretet magaslatait, senkit sem tudsz rávenni arra, hogy szeressen, mert az egy áramlás, olyan mint a vizek útja, a magas és megfoghatatlan felhőtől, a föld mélyének hajszálvékony erein át az óceán mélyének ismeretlen nyugalmáig. Éppúgy, ahogy ennek a folyamatnak olyan kis részét tarthatjuk ellenőrzésünk alatt, a szeretet procedúrái és útjai teljességgel meg nem zabolázhatók, de be lehet hívni az életünkbe. Kiállsz az esőre, ahogy a virágok teszik, amikor szomjaznak, azaz a szeretet útjára állsz, és engeded hogy az áthasson és tápláljon.

 Az igazi barátság egyik feladata, hogy együttérzően és kreatívan figyeljen a rejtett csendekre, ahol fájdalmak, vagy éppen gátak vannak várakozó örömök, készülő hála előtt. Gyakran a titkok nem a szavakban tárulnak fel, hanem a szavak közötti csendben, egyszerű és természetes módon léteznek két ember közötti kimondhatatlan erőtérben, vagy törődésük mélységeiben rejtőznek. Ennek csendnek nem csupán előkészítő szerepe van, nem csak a kibontakozást szolgálja, önálló léte és jelentősége van, valahogy úgy szolgál mint egy épület illesztékei, amik a terhet viselik, de a legtöbb esetben teljesen láthatatlanok.

„A szépség, amelynek eredete egy sebzettség, meg van töltve érzésekkel. Ebben különbözik egy táj szépségétől, vagy bármilyen tökéletes, de jelentésnélküli formától. Megszenvedte az elhagyatottság fájdalmát, aztán szó és melódia érkezett, és kiengesztelte és feltöltötte a szívében lévő éhséget és kétségbeesést. Nem minden fájdalom nemesül át, sőt, a legtöbb örökre vesztes marad, belesüllyedve a feneketlen csendbe. Valójában minden életben van olyan seb, amely titokban tovább könnyezik, hiába is próbálkoztak gyógyításával. Viszont ha a sebzettséget sikerül szépséggé alakítani, annak csodálatos átváltoztató ereje lesz az egész életre.” John O’Donohue