Athosz, 1913. június – július 1. rész

Isten-e Jézus neve(!)?

Az имяславие-kázus

1. rész

Sokáig élhetünk abban a félelemben, hogy életünk legnagyobb tragédiája, ha kiderül, hogy nem tudunk megfelelni a kihívásoknak. Tulajdonképpen akkor kellene féljünk, amikor túl magabiztosak vagyunk, vagy túl nagy a hatalmunk. Nem az erőtelenség kellene megrémítsen, hanem a túl sok hatalom, hogy túlságosan vakít a fényünk.

Nelson Mandela beiktatási beszédéből

Athosz, 1913. június – július

1913. június 5-én az az athoszi Rosszikon kolostor látóterében megjelent az orosz haditengerészet „Donyec” nevű gőzhajója, bőséges füstjével, gépházból jövő csendesen testzajával. Tüzelőanyagát valamelyik donbaszi bánya szolgáltatta, kéményéből az enyhe szélben lobogott egy fekete…, áh…, csak füst volt. Akárhogyis, éjfél volt abban, vagy inkább egy fertályórányival előtte. Hadihajó, ami azt jelentette, hogy ami történt, az semmiképpen sem történhetett volna másképp. Célja nem harci jellegű, de határozott volt. Fedélzetén Nikon érsekkel, aki az övéihez jött, de az övéi ettől nem voltak elragadtatva, volt ugyanis már egy illusztris állandó vendégük, akit az érsek meg akart fosztani rangjától.

Erő és hatalom jelképe volt ez a kolostor, egy birodalmi gondolat klerikális támasza, bár nem tudni, hogy melyikük pompája hízelgett a másiknak, vagy hogy egyáltalán „hízelgett” vagy „hálálkodott”.

A történelem, mint az angyalok, időnként félreteszi szeretett gyermekeinek dolgait, de csak egy időre, aztán megint minden a régi lesz, de ilyen élményeket követően az egyház a megélt bánatát, frusztráltságát még több csillogással kezelte. A személyes, intim történelmet nem ismerte, csak tömeges kíséretként érzékelte, minek szabályait maga írta, de, hogy röviden bár elnagyoltan szóljunk, a történelemlátás széles útján nincs kapaszkodó, nincs szükség külső tanácsra, segítségre, mindenkinek dolga az „utánam és eszerint” cselekedni, így azonban senkinek nem volt esélye figyelmeztetni, hogy pillanatra ne hunyja be a szemét, mert amire kinyitja, lehet hogy már semmi nem lesz. A „semmit”-t jól kell érteni: semmi nem lesz olyan, mint korábban volt. Sem formájában, sem jelentésében, és a felsorolást  lehet folytatni. De hátha hübriszében sem…

Ha ismerik a jövő lehangoló forgatókönyvét, talán sohasem lapoznak benne, vagy ez nem így működik? Utalunk ezzel arra, ami ennek a közösségnek aktuálisan legnagyobb problémája, és ami érsek úr látogatásának is oka. Válaszunk az lehetne, hogy bizonyára nem, mert akinek jövetele feltartóztatható, az még nem Ő, így tehát aki valamennyire is már érintett, nem éri be kevesebbel. Nagyon sok kérdést felvet ez a történet, amibe belekezdtünk, alábbiak is hozzá tartoznak, de messze nem a legfontosabbak, viszont mondhatni, és részben sajnálatos, ezekről kell beszélnünk ebben a fejezetben. A „hinni”, bár kedves Istennek, embernek, de végtére is nem egy light ige, simulékony, vagy pedig: ha mindenki úgy gondolja mint én, akkor kitörhet a világbéke, de csak akkor? Avagy az önreflexív habitus a hitben akárcsak elefánt a porcelánbusinessben? Mikor hatalmi megoldással él a hívő ember, számára is a spirituális, társadalmi rangsorának megerősítése az elsődleges, igazi szándékát pedig elrejti verbális bűvészkedéssel, vagy ő mégsem olyan, mint az átlag, és minden vágya, hogy isteni erőkkel mások javát és üdvét szolgáló emberré lehessen?

Az a világ szétesőben volt, de még azt sem tudták hogy már javíthatatlan, egyébként is majd minden hasonló időszak éppen a bőségről szól, sajátos értelemben. A rövid idő nem azt jelenti, hogy már elkezdi apránként elvonni a lehetőségeket, felkészít a jégkorszakra, ellenkezőleg, éppenséggel mindent felajánl, hatalmi svédasztal van, ezüsteszcájggal, és jó mókának tűnik, de talán éppen ezért, mivel minden lehetőséggel élnek, mindent elvesznek, amit kínál, fel is gyorsul az idő, viszonylagos és valós értelemben egyaránt. Ezt nevezzük a jövő gyors kimerésének, túlhasználásának, ilyesmi. Az idő ez esetben nem objektív tényezőként mutatkozik…, de ezt most hagyjuk. Mindez aztán alkalmat ad az utókornak a nagyképű és álszent ítélkezésre, másrészt pedig tökéletesen árnyékolja figyelmünk, nehogy felismerjük, hogy a mi korunk is nagyon hasonlít ahhoz. A „szétesés” ez esetben nemcsak metafora, csak annyiban, hogy azontúl az elvek és a hit nem egységcsomagban érkeznek, és a „szétesés” valamint a „tragédia” között az a különbség, hogy az utóbbiban úgy sem, pontosabban nincs ilyen kérdés. Társadalmi kataklizmáknak egyetlen haszna van, és nem az hogy elűzi az életunalmat, hanem többé nem hagyja a személyes életet sem jelentés nélkül, mármint azét, akit megérintett.

1913 júliusában az athoszi Szent Pantelimonról nevezett orosz rendházban felkavaró események zajlottak (további érintett közösségek: Szent András kolostor, valamint az Új Théba és a Szent Illés remetelakok), ezeket tekintjük át, igyekezve az események tempóját és emocionális tartalmát az elbeszélhetőség szintjére mérsékelni. Eláruljuk már az elején, hogy bizonyos vélemények szerint az egész földkerekségen egy időre ez a földrajzi egység került a legtávolabb az égtől, mondhatni a spiritoid mélypontja volt, talán könnyebb volt megérinteni a mennyet mondjuk egykor (ante!) a Titanic luxusosztályáról, a tevének átsurranni a szűzkapun, vagy aminek nevezték, és amivel összefüggésben nyers, céltalan idézetek tucatjait ismerjük, olyanokét, kik megúszták, esetleg elfelejtették mit jelent a szomorúság, vagy soha nem is jártak viharban, nem álltak bezárt kapuk előtt, midőn legalább enyhén meglegyintette volna a kétségbeesés.

1913-at írunk, Henry Ford futószalagra tette autóit, és érdekes, hogy napra pontosan negyvenezer évvel azelőtt tűnt el az utolsó neandervölgyi, ez pont annyi idő, amennyire korunk van a nevezett incidenstől, csakhogy történelmi perspektívába helyezzük a tárgyalt eseményeket 🙂 És hogy senki nem utazott a pokolba mások kívánságára, biztatására, anélkül, hogy már korábban bejelölte volna azt lehetséges úticélként, csakhogy legyen meg a lelki perspektíva is. Továbbra is fennmarad az események, az emberi reakciók megértésének nehézsége, de mondják, hogy az emberiségnek vannak közös álmaik, és akik ugyanazt álmodták, reggel felébredve könnyen tudnak egymásra hangolódni. Nincs más dolgunk és eszközünk tehát, mint ezekre az álmokra figyelni, teljes komolysággal, és némi önmérséklettel, többféle elbeszélésmóddal, amiket kérünk helyesen értelmezni.

A tárgyalt időszakban az orosz kolónia létszáma történelmi csúcson van, és úgy hírlett, hogy a nagy létszám áldás, mert öröm forrása, vagy reménység szerint elvezet oda, és hogy ilyen esetben halmozott a bölcsesség, ami tisztán tartja az elmét, és közreműködik a szeretet megőrzésében, mert, ahogy könyvtárban a könyvek, korlátlan módon állnak rendelkezésre a testvérek, ki az öröm, ki a bánat idejére. Emberek voltak, elszakadva nemcsak családjuk tagjaitól, hanem otthoni környezetüktől, amitől a megismerés módja is megváltozik, mert a világ aszerint változik, amint változik az érzékelő lelkiállapota, és ez nem költői fogalmazás lenne. Beköltözésük és áttelepülésük első időszakában talán a bűnemlékek iszamló tengerén, talán a honvágy átlátszó mélyvizén kellett átvergődni, vagy egymás után mindkettőn, és a szigorú rend, a liturgia, a privát imák mégiscsak úszni segítették, vagy mentőmellényként szolgáltak, hogy ragaszkodjunk az indítóképhez. Valamennyiüknek volt egy kis privát előzmény életében, kinek szerényebb, kinek zaftosabb, és egymást bevonták ezekbe, és voltak kérdéseik, amik veszélytelenek voltak mindaddig, amíg nem próbáltak rájuk egzakt választ adni. Esetükben sem volt másként, (és pontosan tudjuk, hogy volt ilyen), hogyha a szerelem fájó emléke elől menekül valaki, a vihar is oltalom.

Minden találkozás új hangsúlyt ad nevünknek, agyunkat szociálisan szuperképzi, ahogy a szakirodalom fogalmaz, és hogy mások állítását is bevonjuk: gyönyörű fogsorom (anyagát) egyik szupernóvától kaptam. – A boldogság, az hol van? – teszik fel egyesek kerek arccal a kérdést. – Boldogság, de ne hallgass ránk, amikor még lennének könnyek, de sírás már nincs. – És a szeretet? – Talán abban a kérdésben van, hogy: kivé legyek (érted)? Illetve hogy eszünkbe nem jutna valakit ilyen kérdés felé terelni.

Haladt mindenki saját hitének tempójában, és csak úgy tudtak ők is saját hitükről beszélni, ha másokéra hivatkoztak, de ilyen zárt közösségben minden eltérés a normától kollektív összeomlással fenyeget, és a válasz is ehhez hasonló lesz, zsigeri és totális. De bensőségesség és szenvedélyek nélkül Isten csak eszme, és némi bizonytalanság, kétség nélkül Isten csupán egy elvont gondolat. Mindezekről is lesz szó.

Szóval próbálunk olyat írni, amitől nem nedvesedik meg a szem, mert az nem illik ide, de mégiscsak igaz, már amennyire a jelzők igazak tudnak lenni egy ember, egy közösség viszonylatában. Tekinthetjük egy nyitott tanteremnek, ahol évek, évtizedek alatt helyet koptatnak egymás életében, mert aki ide kerül, túl van a „friss beton” korszakán, minden apró nyom már nem látszik meg a lelkén, de nem is annyira képlékeny, hogy némi ellenállást ne tanúsítson, amit alkalmazkodásnak is nevezhetnénk, joggal. Mindezeket azok után írjuk, mégha nagyon felületesen is, de betekinthettünk mindennapi életükbe, és kezeljük úgy, mint egyedi jelenséget, tehát a megállapítások maradéktalanul nem érvényesek más hasonló építkezésű közösségekre.

A Szent Hegy árnyékában a tárgyidőben nem a hála dominál, inkább borúsnak mondható a hangulat, és ha ezt a jelzőt a természet viselné, nem is panaszkodnának, ugyanis ezekben a rekkenő nyári hónapokban az árnyék igen kedves jelenség, de nem minden formájában és jelentésében. Mikor forróság ömlik a hegyoldalon, a sziklákat egyenként tüzébe emelte a Nap, azok pedig fehér izzásban lehelik maguk köré a találkozás legkarakteresebb vonását, és a déli nap az éjszakát is feketére sülve hagyja magára. Állítólag a vadállatok még mindig megszelídülnek, ha szembefordítják őket a napsütéssel, látásuk megtörik, amiben vadságuk meglapult, persze ez még semmit nem mond közérzetükről csak kezességükről. Az ember is verőfénybe született, ez a meglátásunk, felhő, árnyék, borulat alapvetően összezavarja az élet rendeltetésszerű használatában, de már túlbonyolította az életét ahhoz, hogy a természet folyamatait békésen kezelje, a sok háborús hír és harci jellegű érzés miatt nehezen tud megállapodni abban, hogy ez „történik” és nem „teszik”, amiből nyilván más lelkület születik. Amint vágyai sem tudtak alapon maradni, még errefele sem, hiába mondták hogy az „elég” pont azt jelenti mit a „királyi lakoma”, a boldogság pedig a szirének halálos csábítása, amúgyis az ember túlélésre, nem pedig boldogságra van alkotva, ha csak a biológiai funkciókat nézzük, meg hogy: Omnia mea mecum sunt. Hasonlók. Az akaraterő fáradékony tud ám lenni, és ha kimerült, szabad a pálya minden kísértésnek.

Ráadásul a nap hevét a súlyos fekete öltözet fel is srófolja az elviselhetőség felső határáig, aminek színe adott évszázadok óta, és arra a jelenetre emlékeztet, amiben a „végülis nem volt mindegy?” kérdés jogosultságát már senki nem vitatja. Ez a viselet évszázadok óta része ennek a vidéknek, míg megtette itt is a maga útját az élet ama két part között, a csillagok kosarában, és hogy takarózott vele, hivalkodott, engedelmesen szolgált ebben a ruházatban, azt úgy általában nem lehet megválaszolni, de egy biztos, ezen a felületen lelkiségi, előítéleti megrendelésre készült válaszok nem lesznek.

Néhány éve történt, hogy a galamb olajágat hozott a közösségbe, mondjuk ez a bibliai kép jut eszébe először annak, aki meghallja a történetet és még nem ismeri a folytatást, és ha valaki sokáig nem kezeli tudatlanságát, az átalakul naivsággá, ami Isten által védett világban sem ígér jó karrierlehetőséget. Jött valaki, az ajtók a fantáziátlan embereknek valók, vallotta Romeo és gyakorolja a Szentlélek is, jött tehát, akinek léptei láthatatlanok, csak csillagváltozatukat ismerjük, nappaloknál korábban, minden sóhajt megelőzően, mikor a világ kong és passzív a szeretetre. Természetesen mindig is jelen volt, mint szomjúság a tengerben, hiszen Ő az örök jelenlét, de amikor felismerte a világ, mintegy megdermedt, mint amikor csodát érzékel, de nem tudja elkiáltani, távoliak is megismerték, volt aki úgy mint amikor megnézünk egy földrengést élőben a híradóban, a távolság szédít meg, nem a mozgás, de voltak olyanok is akiknek lelke megrendült és közel kerültek a spirituális szingularitáshoz, honnan nincs többé visszaút logikával leuralt világba. Nem azért mert jobb emberek voltak, nem is azért mert kegyelmi kiválasztás, vagy hasonló, esetleg szerencséjük volt, vagy sors, vagy jókor voltak jó helyen. Nem, hanem… Most komolyan, vár erre választ valaki? Talán valamennyien sebzettebbek és sebezhetőbbek voltak? Egyetlen nyom, amin el lehet indulni. Válaszolni próbálunk majd.

Mit mondanának a tanácsadók arra a kérdésre, hogy miként cselekedjem olyan esetben, mikor a történetben mások is szerepelnek? „Légy önmagad!”, „Kövesd az álmaidat!” Csakhogy az „önmagunk”-at már a konkrét út rendezi valamilyen egészbe, az „álmok” meg sokadik tapasztalati héj alól érkeznek, vagy a máséi. Már észlelésünk sem úgy működik, hogy leképezi a pontos valóságot, hanem alkot, korábbi elemek felhasználásával, de pont ez a szemfényvesztés, hogy észre sem veszed az apró torzításait. A világról nem lenyomatot ad, nem egy puha szappanba nyomott tízcentes, hanem egy vágott filmet forgat le, a cenzúra jogának fenntartásával. A kutatások szerint a világról és önmagunkról alkotott reális kép, illetve általános közérzetünk egyetlen tényezővel korrelál. Ez pedig a közösséghez való tartozásunk nívója. Esetünkben, most a kolostorhoz tartozó szerzetesekről szólva, a közösség megvan, de az igazoló, összetartó erő gyengült, ami közösségük jövőjét illetően értelmezési nehézségekkel fenyeget.

Mindazonáltal, és ezúttal eredeti történetükre figyelünk, érezhetően pusztán az, ha Isten kiválogatná a világból a jókat, vagy azokat, akik nevén vannak, összegyűjtené egy tökéletes világba, most nem a teszlásított változatra gondolunk – szóval ez még nem lenne elég a boldogsághoz. Elkotyogjuk tehát, hogy viszály lett a látogatásból, hit-irigység, átkozódás, még jó, hogy a hullámok őrizték a partokat, máskülönben sokan világgá mentek volna fájdalmukban, bánatukban, amiben. Az „imádkozom érted”-ből „imádkozom miattad” lett, ami nem túl ritka módja egyébként a könyörgéseknek, szélsőséges változatban „imádkozom ellened”, ha egyáltalán helyénvaló még itt a használt ige. A levegő nehézzé vált, és nem volt más lélegezhető, vagyis hová menni. Problémák előtt történik, hogy ezernyi megoldás között lehet válogatni, azt követően az egy lehetőség már kegyelem.

Ha a stílus könnyednek tűnik, elnézést kérünk, ez csak annak az igyekezetnek tulajdonítható, hogy távolságot tartsunk egy eseménysortól, ami tulajdonképpen megérintett, ami gyönyörű, szomorú és tragikus egyben, és aminek összegzését még korai lenne elvégezni, mert még mindig nem zárult le, de annyi kijelenthető, hogy az eseménysor együttes, illetve egyes érintettekre gyakorolt hatását a spirituális depressziónak nevezett tünetegyüttessel írhatnánk le, amit itt nem tárgyalhatunk, és amihez a „lélek sötét éjszakája” misztikus élmény közel áll, bár nem azonos vele. Egyetlen életutat követtünk nyomon, róla D. v. beszámolunk, mert rendkívül tanulságos volt, a többiek nevek csupán, és lapozásnesz a történelemben.

Leegyszerűsítő kép él az emberekben, hogy a szerzetes az, aki bizonyos dolgokat nem tesz, szereti a csendet és a gyertyafényt, az „éjszaká”-nak egyszerűen és kizárólag virrasztás a jelentése, vágyának célja a kevesebb, és végül belekényelmesedik a sajátos rendbe, jó esetben Isten jelenlétének varázslatába, a vétkek sansza kapituláción töri a fejét, mert bűnös ugyan, de annak túlvilági alakja, olyan értelemben, ahogy a mélységnek csak a magasság összefüggésében van jelentése, emez pedig csak a mélységgel összefüggésben értelmes. Szemben a „szabad öltözetű” emberekkel, akik újabb és újabb menüt rendelnek, hogy azt is, meg azt is kérem, de teljesen egyik sem steril, az öröm tányérján vírusok és baktériumok zsizsegnek, ő tud egy tisztább, sterilebb életet élni, mégha komoly kompromisszumok árán is. Előbbi szerint a világ, mint világ távolsága eltöri ugyan az életet, mégis ez a távolság menti meg az életre, ugyancsak e vélekedés szerint egyetlen egy halált hal, miközben a világiak aprókat gyászolnak, szépségük, csendjük elvesztésekor, ruhájuk, szerelmük foszlásakor, mert a gazdagság (az egyáltalában vett valami) előbb-utóbb önmagát rabolja ki, ha más ártó nem érkezik. De a hitélet nem önjáró, még ebben a formában sem, impulzusokra van szüksége, az élet meg néha szárnyalás, néha vonszolás, igen gyakran keresés vagy fájdalom, liftezés az emeletek között, bár könnyebb ezt is elviselni, ha az ember nem felhőkarcolókat látogat. – Dehát ilyen leegyszerűsítő gondolkodás szerint a jégkorszak annyi csupán, hogy nyáron is sapka, sál, s(k)esztyű. De nem.

Ebben a kolostorban szigorú napirend szerint zajlott az élet, és úgy tűnt, hogy ez a ritmus régebbi, mint maga az idő, és rítusaiban hitelesebb, mint bármi más a világon. Június volt, a hőség és a napsütés közös akaratából a színek skálája leapadt, a zöld leégett a térképről, a virágokról lecsúszott a pompa, az ittlakók meg kissé leszakadtak az életről, ahogy történik minden nyáron ezen a vidéken. Azt mondják a szakemberek, hogy amikor a hópehely elbúcsúzik szépségétől, és feláldozza magát úgymond a szomjúságért, amiből igazság szerint vétetett, teszi ezt kis ellenállással, daccal, vagyis több erőforrást igényel, mint ami indokolt lenne (látens hő, paff…). Hm, érdekes, de visszatérve a humán területre, még a legkegyesebb emberben is van némi zsörtölődés miközben megadja magát a Teremtő akaratának, mert saját döntésként szeretné mindezt, amint az emberi mivoltából következik, és a hit sem jelenti az akarat teljes feloldódását, csak állandó egyeztetést, de ha valaki komolyan gondolja, akkor a cél nem lehet más, mint a valósidejűség, hogy Isten magába a látásba és hallásba varrja akaratát. Az akarat meghódítása talán az angyalok esetében működik, bár valószínűsíthető, hogy ez a kijelentés nem sokakban ébresztett vágyat státuszuk iránt. Foglyai vagyunk az egónak, de még nem is értünk mindent tökéletesen, nem látszik minden nyom, folt a lelki röntgenképen. Nem kell engedni, csak hagyni megtörténni, és jobb úgy, mint állandó stresszben élni, a „rabszolgák éneke” alcímű dalt kényszerűen kornyikálva taposni az időt, hátha még valami kicsorog belőle.

Elevenségét, lendületét veszti tehát nyári kánikulában az ember, de ha majd alkalmas lesz rá az idő, mintegy visszakapaszkodik, hogy immár zavartalanul élhesse azt a valamiképp könyvbe metszett életet, amit az egyéni képesség határain túlról szabályoz a regula, a Zsinat, régi szokások, és amint az több-kevesebb hűséggel, de megélhető a napi rutinban, liturgiában, amikben a belső békének van a garanciája. A recept legalábbis le van írva, sőt, tálalva van. Ha kissé alábbhagy tehát a csata, a hőség féléves tűzszünetet kér, megint helyreáll az élet, mert mindig is így történik az emberrel, valahogy átvészeli ami kedve ellenére való, aztán már ott is a jövő, amiről mindig is az volt a vélemény, hogy a szép és nagyszerű dolgok tárháza. Aztán kezdheti elölről az ember, és egy darabig folyton rövidíteni szeretné az ösvényeket, később viszont szeretne minden követ átforgatni, minden fatörzs mögé bekukkantani, hogy kirándulós képet használjunk. Akármennyire is szabályozottan tűnt akkoriban arrafelé az élet, vágyak maradtak valamennyiükben, mint az úszóknak, hogy fejük úgymond időnként a víz fölé kerüljön, mert olyan prototípus vagy robot, hogy „szerzetes”, nem létezett soha, márha ez kérdés lett volna egyáltalán.

Különös jelenés foglalkoztatja a többségüket, és ezúttal nem Mária jelent meg, hanem egy könyv, egy gondolat, egy tanítás, vagy hogyan is közelítsünk hozzá. Mindenesetre sokuk szívébe örömöt, közösségükbe azonban viszályt hozott, ami így eléggé ellentmondásos, ilyen mondatoktól szokott a történelmi szükségszerűség is anyja kebelére menekülni. Pedig a motorost is az ellenszél bolondítja… De kezdjük újra: néhány éve történt, hogy egy Név érkezett hozzájuk a tengeren, a legismertebbike volt, kezdetben mégis furának tűnt, afféle migránsnak, mindaddig, míg egyesek barátságot nem kötöttek vele. Ismerték, ki közelebbről, kiben képe már a „szolgálat-rutin-segítskételyemben-ezvan-végülis-mármindegy” rétegei alá szorult, olyan volt mint bérházban (Maros-mentén ez a „blakk”) bármely irányú szomszédság élete, valamennyire ismerős, de érzelmileg nem involváló. Isten útja ez is, szoktuk mondani, csak van rajta néhány réteg makadám, vagy tenger rejti, olyan, aminek csillagdíszes dunyháján holdfény pihen. Megérkezett tehát a Név, és innentől kezdve elkomolyodott a történet, és bárki, aki azt hangoztatja, hogy hagyni kellett volna ha ennyire zűrös lett a helyzet utána, az nem ismeri ehhez a névhez kötődő érzések természetét.

Elmosódott neve újra olvashatóvá vált, vagy inkább ahhoz hasonló történt, ahogy a virágok visszakapják hajnalban színüket, amit elvett az éjszaka. A Név fölött különös jelenséget észleltek, valahányszor kinyitották az imakönyvet, vagy egyszerűen csak fellapoztak egy imát emlékezetükben, azt érzékelték, hogy ugyan konkrét megtestesülés nélkül, mégis valóságosan benne él átruházhatatlan Nevében annak örökös hordozója. Nevének kimondásakor mintha maguk is emelkednének valamennyit, óvatosan, mintegy az angyalok harmadik, tartalék szárnyán. Mindenütt ott lebegett ez a Név, akár akarták, akár nem, úgy történt, mint szerelem esetén, ami nem azt hozza, hogy „szeretlek így meg úgy, hogy a ’tökéletes’ csak egy pixel a képből, meg csillagok és anatómia…”, hanem azt, hogy: „az egész világ téged szeret, én pedig egyszerűen nem tehetek másként, és valamennyi ember így látja jónak”, vagy: „minden érzékelésem benned megy végbe, (úgy vélem) ha forró a levesem felszisszensz, téged dicsérnek és én könyvelek bőszen, maradandóan a látásomba keveredtél, ami egy szín a világ legszebb naplementéjéből, és a kút mélyéről is fényt merek.” Természetesen vice-versa lenne, de azt a szerelem nem ismeri. Visszatérve, a „pislogó ikon” szeme akkor is ragyogott, ha a flaska ott lapult a skapuláré alatt, feltéve, hogy az illető nem követelte magának a „világ igaza” címet. És benne volt, sok egyéb mellett, az utolsó ítélet is, ami egyáltalán nem pusztán lezárja, hanem végigköveti az egész életet, és amiről úgy tartják, hogy elrontja a hangulatot, elszedi a világ játékait, pedig megment minket, ha helyesen látjuk.

Egy többletnévelő, egy írásmód, ha nyelvtanilag akarjuk megközelíteni, mégis minden egészen más, egy örök karácsony, vagy olyasmi, míg másoknak csupán helytelen szórend, helyesírási hiba, vagy katedrális éjszaka. Mégis, mindezek után is érvényes a kérdés, hogy mi késztetett egyeseket, hogy egy értelmezésért, egy tanításért feladják maguk és mások békességét? Egy elképzelt igazság tudna ekkora szakadékot nyitni abban a közösségben, ahol az a cél, hogy holnap is úgy jöjjön el, amint a tegnap, hogy minden hajnal ugyanabban a hangulatban mossa le az éjszakát a templom falairól? Tudjuk persze, hogy limbikus rendszerünk soha és semmilyen körülmények között nem érik be („a szív nem kérgesedik”), és ennek következménye az is, hogyha érzelmi trigger alá kerülünk, márpedig jobbha kerülünk, mintha nem, szóval akkor úgy viselkedünk, mint gyermekek. Óvodások akár, és jólesik. Sértődések, nem akarnak velem játszani… Sérelmek szövődményeivel senki nem akar törődni, felnőttek esetén érthető ez, de a következmények minden valószínűség szerint kis spéttel ebben az életkori állapotban, minden társadalmi helyzetben bezörgetnek (kivétel pszichés szélsőségek, amiről senki nem akar hallani, vagy legalábbis nem úgy: szia, drágám!). Ajánlatos fellapozni Buzz Aldrin önéletrajzi könyvét (Magnificent Desolation), sok közhelyen kell átvergődni, de így is őszinte és egyedi betekintést nyújt egy belső küzdelemről, ami a díszes és irigyelt homlokzat mögött zajlik.

Néhány hónap, tulajdonképpen egy versztányi volt a hit végtelen útján, hogy stílszerűek legyünk (verszta kb. 1 km, régebbi orosz hosszmérték, inkább többszöröse volt használatban, nagyvonalúan kezelték, száz verszta ismert szinonimája az „ahajt”, amire már a zulu azt mondja: „anyám, elvesztem”, az ausztrál aboriginal pedig pánikba esik: „a 20. versszakra már nem emlékszem”), de ez elég volt ahhoz, hogy egészen felborult a közösség élete, egymásnak estek a csoportok, pedig csak rendtársaikra számíthattak, rajtuk kívül itt az idegenben senkijük sem volt, nevüket évente egyszer egy liturgikus jelenetben mennyei reménységben megfürdették, de sírjukon csak a holdfény és a szellők kotorásztak.

Mi volt az elképzelés? Mi helyesen látunk, imádunk, mindenki másnál legyen igazolvány? Isten nevét igazukra redukálni, bármilyen tetszetős is legyen az? Milyen méltóságot vagy biztonságot ad a „csak mi látjuk helyesen” ahhoz képest, amit a Név önmagában adhat, ha egy szívre rákönyököl, megtanítja a csillagok nyelvén, és nevetni a világon és az életen, úgy, hogy egész életében egyszer sem kell nyersen röhögnie? Másként látjuk, másként ítélünk és másként vétkezünk igazakként? A hit azzal a kiegészítéssel lesz teljessé vagy nyeri el végső formáját, hogy senki másnak nincs az meg ami nekünk? Vagy volt a háttérben, majd valamennyiüknél egy szörnyű lelki tapasztalat, amit úgy tudnánk megfogalmazni, hogy aki hozzászokott a viharhoz, az pánikba esik a nyugalomtól? Vagy ez esetben is úgy van, hogy hol állítasz le egy bibliai, lelki, érzelmi eseményt, úgy értve a szívedben és a hangsúlyát illetően? Mondjuk az özönvíz esetén a „nem tűröm tovább”-nál, vagy a „gondját fogom viselni a bűnös világnak is” összegzésnél.

Milyen példát hozzunk még? A dagály is csak egy nézőpontból nyereség, valahol hiány van, vagy ahogy a mesterlövész sorsában van, teszi a dolgát, úgy néz ki eredményes, de amint visszatartja lélegzetét, miután a ravaszt meghúzta, egy pillanatra ketten vannak levegő nélkül – mintha jelezné, hogy valahol mindez a történet egyetlen fájdalomba egyesül, és az még nem is dőlt el, hogy kié a nagyobb. Mert vigyáznia kell az embernek a szívére, most átvitt jelentésben, akkora „igazságokat” mondjon, tegyen, amekkorának következményeit hordozni is tudja.

„Elfelejtettük ezt a Nevet”, keseregtek a barátok, ahogy egy idő után az örökös tengerzúgás is kikerül az értelmezésből, ha a hallás folyton veszi, de „mostantól nem leszünk többé méltatlanok hozzá, sőt, általunk fogja újra megismerni a világ”. Aztán azt kérték tőlük, hogy mondjanak le a Névről a régi név kedvéért, de ez olyan, mintha arra szólítanának fel valaki, hogy ne gondoljon a szerelemmel, amikor éppen lángol, mintha zárt markában tüzet rejtegetne, amikor a remény hangja a cuppanás finom zajával megegyező. Tekintsük itt a szerelmet egyfajta spirituális rajongásnak a tökéletesedés folyamata iránt, ami akárcsak egy mécses apró fénye: „belaktatja” világosságát, vagyis azt a teret fogják használni az érintettek, amit megvilágít, és félő, ha ebből kikerülnek, attól kezdve egyáltalán nem befolyásolja mozgásukat. Mert most egészen másként hallották a gyertyák sercegését, a sirályok vijjogását, ahogy a szelet kergették, miközben hideg tekintetükkel folyton a prédát keresték, más szívvel keltek, ha a hajnal végre felitatta az éjszakát, sőt, megadatott az a lehetőség, hogy korábbi életeseményeiket újrameséljék, ami a megtérés egyik nagy ajándéka, az „ámen” pedig a szertartás vagy az ima végén nem zárt le semmit. Ezzel csak levegőt vettek, a találkozás folytatódott.

Az imáról volt elsősorban szó, és annak jó helye volt arrafelé is, mert az, akárcsak valamennyi emberi vágy, és tekintsünk most erre az egyetlen tényezőre a teljes repertoárból, szóval mindig a jövőre tekint, még a hála is, az abszolút jövőre adott esetben, nem a tavalyi tökéletes márciusra. A jövő pedig már felemelte a fejszét (1913-at írunk, Oroszország, már szó szerint minden recseg ropog, azt hiszem ez nyilvánvaló), tehát felemelt fejsze arra a múltra, aminek jelentését majd ő maga fogja eldönteni, és emlékszünk, hogy értelmezésében a történelem, a múlt az volt, ami valószínűség szerint megtörténhetett volna. A múltban pedig, jelesül az egyház múltjában mindig lehet találni olyan konkrétumot is, ami szálkának mindenképpen megteszi. Lehet ott egyéb is, bőséggel, de a gerenda csak és kizárólag a hatalmi viszonyokkal van összefüggésben, ahogy Mandela mondta beiktatási beszédében, hogy nem akkor vagyunk nagyobb veszélyben ha kiszolgáltatottak vagyunk, hanem ha hatalmunk van. Prózában elmondva. Az ima egyébként is olyan, kotyogjunk bele máris, mint egy korszakos művészi alkotás, nem kiszolgálja vágyainkat, hanem teremti azokat, nemesíti pontosabban, ha jól értjük a gyakorlatot.

De visszatérve, 1913-at írunk, a harag, mit tűzokádó sárkány, még kissé tanácstalanul keresi célpontját, azonban az egyház és a társadalom dance macabre-ja elkezdődött, amikor az idő egyetlen rokont ismert el, egyetlenegyet, akit soha nem látott, akinek vonásait idealizálta és aktuális céljai szerint variálta: a jövőt. Ha az ember szeme elveszíti a fókuszt, az történik, mint oly sokszor a történelemben, az alábbiak inkább komikus esetek, talán a tragikomikus kifejezés találóbb. XVI. Lajos 1989. július 14-én, vadászatról visszatérve, beírta a naplóba: „Rien” (semmi; vadról volt szó, de akkor is). Franz Kafka híres napló-bejegyzése: „1914. augusztus 2: Németország hadat üzent Oroszországnak. Délután úszni mentem.” Kis túlzással, de az Orosz Ortodox Egyház 1917-18-as Zsinata hasonló szinkront mutat a készülődő, majd zajló eseményekkel, mikről az is tud, aki Zsinatról sem hallott. Lesz arról is majd szó, D. v.

Athosz alig fél éve szabadult fel az Oszmán uralom alól, de ez nem hozott rendkívüli változást a Szent Hegy életében, legalábbis olyat nem, mint amire gondolnánk első hallásra. Milyen is ez a világ, a mi világunk! Néha a fájdalom, máskor a csodálat könnyei árasztják el az embert ha végigtekint rajta, azaz öldöklő háborúk során is meg-megcsillan az emberség, a harag gombafelhőjéből az irgalom szemcséi peregnek, és a pamut halotti lepel mielőtt teljesen lebomlik a földben, kifehéredik, és mert fekete színű gyapot nincs, törtfehér ruhában kel át minden halandó a túlsó partra, ami hangolt fülek számára már nem is hangzik olyan rosszul. Elkészült a Krisztus Jézus napjára, ennyire legalábbis, de még van némi tennivaló, aminek passzív elszenvedője immár, de a kegyelem éppen elemében van.

Így élhette Athosz is a maga életét a muszlim oszmánok felügyelete alatt, ellenséges országból érkezett szerzetesekkel, bár Tibhirine-re másként emlékezünk, de a világ akkor kezd megváltozni, amikor a pozitív emlékek erősebbek lesznek a negatívumoknál, ha azokra intenzívebben reagál a felkészített, megváltozott szívünk. Sajnos volt Athoszon is eszement mészárlás, kb. egy évszázaddal korábban (1821-ben). Egyáltalán csoda az, hogy a háborúk véget érnek, mert a tulajdonképpeni háború nem az, amit vérző életek, fájó és beszélő sebekként vívnak a színhelyen, ahol előbb-utóbb csend lesz, hanem amit hazavisznek a frontokról, aminek egyrésze beszorul a szavak alá, a hangsúlyba is akár, az álmokról ne is beszéljünk. A szöveget hamar elfelejtjük, de az életnek ez a falcs, rosszul megtanult dallama nehezen áll ki a népek idegrendszeréből.

Olyannyira friss a fent említett esemény, hogy mondhatni a londoni békeszerződésen még meg sem száradt a tinta, igaz, azon valójában nem is fog, már ami az érvényességet illeti, ezért újabb hadi forduló, majd másik város és szerződés következett, és további mintegy 50.000 valós vagy potenciális özvegy, néhány emlékhely, kitüntetések, és mindenekelőtt új határok. Formálódik Közép-Kelet Európa, és sajnos a folyamat máig nem ért véget, néha csupán annyi történt, hogy a tükröt jótékonyan belepte a por… Az viszont vitathatatlan, hogy a tizenkilencedik századi európai történelmet maga Európa írta, nem okolhatott senkit azért, ami történt területén, genezisek tekintetében semmiképp, és amilyen erőket hívott elő a lélek és a történelem mélyéről, azokkal kellett viaskodjon az elkövetkező időben, oda és vissza.

A két épületegyüttesnek, tehát a főépületeknek és a hozzájuk tartozó kisebb szerzetesi lakoknak mintegy 3500 lakója volt (ma mintegy 75-ön vannak, mind Pantelimonban), ami az orosz szerzetesek legmagasabb létszáma Athosz hosszas történetében. („hosszas” – [nagy sóhaj] ha az időt emberi léptékben számoljuk, másodpercekre bontva, fogfájással, folyamatos hőségriadóban, hiszen az idő úgy oson el, hogy léptei sztetoszkóppal sem hallhatók, mondhatni az idő naptáreladásokból szempillantás alatt meggazdagszik). 1913 júliusának végére mintegy 1000 fővel kevesebben lettek, az alábbi események következtében.

Rosszikon (a Pantelimon máig közismert elnevezése, eredete a „russzikó”, és nem az „ikon”, az orosz változatból az „n” hiányzik is) a tekintélyesebb, a központ, körülötte úgynevezett szkítik, remeteségek tucatjai, ahová a főapát engedélyével költözhettek a (még) nagyobb csendre, elvonultságra vágyó szerzetesek. A 19. század elején szinte újraalapítják a szóbanforgó közösségi létesítményt annyira le volt pusztulva épületileg és létszámban egyaránt. Ezt követően azonban rendkívüli fellendülés következett egészen az 1913-tól kezdődő hanyatlásig, ami a 20. század hetvenes éveinek közepéig tartott, és ezen részben nem is csodálkozunk, de van itt egészen furcsa, mesterséges „apasztás” is, innen nézve egyenesen „könnyelmű prédálása” a szerzetesi jelenlétnek. Erről is szó lesz, de csak mellékszálon.

Még annyit elöljáróban, hogy a keleti szerzetesség nem olyan sokszínű, mint a katolikus, ahol a közismert mondás szerint Isten maga sem tudja hány női rend működik a világon, itt valamennyi nemzet szerzetese a bazilita regula szerint él, természetesen női és férfi szeparációban. A concubinatio-t Gandhi gyakorolta, kiskorúval is, önmegtartóztatás céljából, érdekében, tekintettel…

A 19. sz. hetvenes éveiben létesült a mai Abházia területén az történetünkben jelentős szerepet játszó Új Athosz, ha esetleg az oszmánok kiutasítják az orosz szerzeteseket a Hegyről, legyen hová menniük, a kiutasítás pedig a krími (és azt követő háborúk) háborút követően reális forgatókönyvnek tűnt, a kifejezés pedig irreálisnak, vagy eufemizmusnak, ha úgy tetszik, ugyanis ha arra került volna a sor, a „kiutasítás” a kegyelem szinonimája lesz, tehát nem elvárás. Minden várakozás ellenére felvirágzás kezdődött, az oszmánon nem voltak annyira türelmetlenek, mint sokszor maguk a keresztyének saját hittársaikkal, 1880-ban például a nyugati parton az oroszok bővítenek, és megalapítják az Új Thébát, ami aztán 1920 és 2000 között elhagyottan állt, mint egy könyv, amiból kiradírozták a betűket, mára viszont újra benépesült, egyelőre két érdekes szerzet lakja, különös nézeteikről még az ultrakonzervatív szerzetesi közösségekben is az a vélemény, hogy valamiféle marsi program hajtja. Végül is, így kerek a világ!

Spoiler: az egész történeten, amiről ez a sorozat szól, végigvonul valami kettősség, de nem egyfajta erkölcsi szélsőségességben, mondjuk jó – rossz, igaz – hamis, hanem valami vegyes, mégis ellentéteket felmutató folyamat, de ezt nem is kell mondani, amikor emberekről, emberi viszonyokról beszélünk. De ezer árnyalatot nem tudunk felsorolni, innen a leegyszerűsítő fogalmazás mindarra, ami történt, tehát a szentség és gyarlóság egyidejű megnyilvánulása, mi paradox módon akár egyetlen gesztusban is megeshet, ahogy például köszöntés és búcsú összetartozik, és ezúttal csak az intenzitásra figyeljünk. Vagy nem is tudom, Bibliát lopni, lelki éhségből; imakönyv lapjaival oltárt egyenlíteni; vagy éppen apró könnyek, amik egyik felet gyógyítják, másik szívébe hegyes lándzsaként fúródnak, forró lándzsaként, mert nem állott könnyecskék, folyónyivá duzzadva, hajózhatóvá, hátha megérkezik rajta… Szóval ezért annyira szép, tanulságos az alábbi esemény, és az a benyomás marad, hogy ez a séma nem fog véget érni, míg élet van a földön.

A kolostort a szigorúbb cönobita regula szerint alapítják újra, ahol a testvérek közösen élnek, étkeznek, és közös a vagyon is, többkulcsos a pénzesláda, többzáras a borospince, tehát nehezített a hozzáférés, pedig nyári melegben a pince hűvös levegője milyen jól esett volna 🙂 Odalent kisebb a nap, de ereje létezik, a bor még szőlőkorában apránként összegyűjtötte fényét és melegét, hogy mindezt kibontsa abban, aki közel merészkedik hozzá, egészen közel. A nap heve és tüze szavakban és táncokban szabadul fel a szövetek útvesztőiben, és ki tudja még mikben. Végül így kapnak rá sokan az egyénileg könnyebben beszerezhető pálinkára, ami errefelé, amint egy vendég megjegyezte, van az 60 fokos is. Még így is Isten teremtése, mondhatják, de élvezeti értéke alig van, a fogyasztó hamar átlépi azt a szintet, ahol egyfajta spirituális „átlényegülés” még átélhető. Egyesek szerint azonban a megtértek szeretnek időnként egy kis erőset kortyolni, mert egy rövid ideig ugyanazt a lelki élményt kapják, mint a spirituális ébredéskor. Anélkül, hogy most ebbe belemennénk, azért fontos az addiktológusok figyelmeztetését megszívlelni: az ilyen élmények üresek, nem hagynak nyomot, élményraktárba nem adnak le, csak egy befüvesedett ösvény marad utánuk, pánikkal, elbizonytalanodással.

Történt „visszacsoda” is a borral, mikor vízzé változott, nem állagban, hanem óhajban. Azért ne felejtsük azt sem, hogy a 19. sz. végén, 20. sz. elején vagyunk, a bor ezen a vidéken javarészt az esővíz alternatívája, és aki megjárta és túlélte már mondjuk Afrikát palackos víz és pálinka nélkül, az megérheti akár a 100-at is, a jó egészséget ennyi évre konvertálva testében. Félreértés ne essék, a pálinka ez esetben a bakteriális kontaminációk dömpingjére kellőképpen fel nem készült szervezet fő energia- és tápanyag-felvételi traktusának fertőtlenítését szolgálja, és semmiképpen nem támogatja „az én mindennapi afrikai konyhám” formulát, ha érthető. Afrika és a pálinka kapcsolata egyébként egy konkrét eset miatt került ide, és az egyedi eseten túlmenő összefüggések keresése elismerten mindig kockázatokkal jár.

Szóval azt gondolnánk, hogy ilyen történelmi előzmények után mindenki örvend hogy túlélte, végre békességben, biztonságban lehet, és ez a hála elkíséri egész élete során, sőt, mint életszemlélet, beépül a nemzedéki láncba, szerzeteseknél ez a szervezeti formának különböző aspektusait ihletné, hogy sikeresen levezetik a kellemetlen történetek hatásait, intézményesített módszerekkel. Kierkegaard emlékezetes macskás példájával figyelmeztetett, hogy ez sajnos nem így működik, aztán a kísérleti pszichológia feltárta a kapcsolatos érzések és reakciók teljes palettáját, hogy az elégedetlenség az nem hiba a szisztémában, hanem maga az emberi „operációs rendszer” nehezen „hekkelhető” parancssora. Alkotunk egy ideált, azt állítjuk, hogy az a normális, tehát a cél, megtöltjük a fejünket álmokkal és hamis valósággal, aztán csodálkozunk! És szenvedünk persze. („A ’normális’ csupán egy beállítás a mosógépen” Whoopi Goldberg.) Elkészítünk egy ideált álomból és némi valóságból, aztán kezdődhet a frusztráció. Szenvedéseink egyik hatványozója, hogy példát is említsünk, a hamis gondolat: tudnál olyan lenni, amilyen nekem kell, csak nem akarsz.

Népszerű a történet egy emberről, aki tigris elől menekül, és eljut egy magas szikla peremére (egy Tolsztoj-variáns tkp.). Szorongatott helyzetében leugrik, de sikerül elkapnia a szikla oldalából kinövő fa ágát, és ott himbálózva, kétségbeesetten kiabál segítségért. Erre egy hang megszólal: „Igen?” Az illető örömmel felkiált: „Istenem, Istenem, te vagy az?” Erre megint azt hallja: „Igen.” Emberünk fogadkozni kezd: „Istenem, bármit megteszek, csak kérlek segíts!” A hang szólt ismét: „Rendben, engedd el az ágat!” Egy rövid csend után a bajbajutott megszólal: „Nincs esetleg valaki más ott?” Ha a történet itt véget ér, akkor is érdemes volt, ha az illető életében csak ez a rövid párbeszéd sikerült, akkor is megérte.

Nem kell a történetet túlértelmezni, egyébként is mindenkinek megvan a maga verziója, hogy egy érzelmi zuhanáskor, nemsokkal a „le” kezdete után azt érzi, hogy végre koppant, már kissé meg is nyugszik, aztán kisvártatva kiderül, hogy csak oldalfalnak csapódott… és így tovább. Aztán, mint valaki megjegyezte, a tigris is Isten teremtménye, neki is enni kell… Akkor mit kérjen az ember, ami nem valaki megrövidítése? Ez mindig dilemma marad az imádságban. Abban, tegyük hozzá, amelyik az „add – vedd el” témát variálja.