Egy elpusztult madarakat ábrázoló fotó ihletésére.
„Az Egyesült Államokban évente többszázezer, talán egymilliárd madár is elpusztul épülettel való ütközés következtében.” (BBC)
Az alábbi példa élettani, biológiai hitelességével és korrektségével nem érdemes vitába szállni, ugyanis az csak illusztrációként szolgál, és lehet benne igazolt, de lehet megkérdőjelezhető állítás is, lényege szerint csupán összekötő híd szeretne lenni elvont gondolatok és valós életesemények között, pontosabban olyan partokat kapcsolna össze, mint a „megtörténhetne” és a „rólam van szó”, illetve a „talán így történik” valamint a „jelentésére figyelj!” Egy jó sztori nemcsak képes nélkülözni, hanem egyenesen elutasítja a valóság közeledését :).
Az alaptörténet az ismert traumakutató, Peter A. Levine írásából származik. Egy nagyvárosi szituációból indul ki, jelesül abból a gyakori esetből, mikor egy kistestű vándormadár nagy elánnal nekirepül egy felhőkarcoló ablaküvegének, és tegyük fel, hogy ezek után eszméletlenül egy közeli terasz virágágyásán landol. Sérülése lehet az élettel összeegyeztethetetlen, de az már nem a mi esetünk. Hanem azt nézzük meg, amikor szomatikus károsodása elenyésző a dezorientáltsága mellett, és hogy emberi nyelven fogalmazzuk meg, – hiszen hogyan másként tudnánk, – hasonló kérdéseket forgathat elméjében: „Mi történik? Befagyott az ég, a világ megkövült? Akkor nincs értelme felkelni, életterem megszűnt, ezentúl biztos ez lesz, akármerre is indulok.” A lényeg, hogy van egy kis pszichés zavarodottság, spontán, reaktív reflexió, nagyrészt korábbi tapasztalatokon alapuló helyzet-értékelés, és ezek együtt oda hatnak, hogy megmaradjon a megzavart állapotban, azaz a tragikus lejtőn.
Egy gyermek, aki ezt látta, úgy érzi, hogy segítenie kell a sérült állaton, és támogató szándékkal tenyerébe takarja. Érdekes módon, a gyermek kezének melege elősegítheti, hogy a madár életfunkciói fokozatosan helyreálljanak, és a kis szárnyas visszatérjen a normális működéshez, merthogy sok esetben nem kell sok, csak egy kis kezdeti támogatás. Levine ezt érzékletesen írja le. Az égivándor kis teste elkezd sűrű, de finom remegésekben életjeleket adni, kezdetben hipnikus rándulásokkal aktiválódnak a korábbi stimulációk. Ezzel a maroknyi meleggel némi támogatást és biztatást kapott, a valóság negatív értelmezésének nyomasztó fölénye kezd csökkenni, a dermedt ég ernyed, a belső görcs enyhül, a vesszőfutás kisvártatva véget érhet. Rögves meg is próbálja feléleszteni hajlamait, minthogy visszatért reménye, úgy érzi van értelme próbálkozásainak, ezért meg-megrebbenti repülési képességeit.
Ha teste ép, minden szerve elkezd apró mozdulatokkal kísérletezni, amint felszállás előtt ellenőrzik a gépszárny alapvető funkcióit a pilóták. Ha ez a kedvező, biztonságos, az életfunkcióit támogató környezet egy ideig változatlanul fennmarad, a madár apránként reorientálódik az életbe és a környezetébe. Halk csipogások közepette tér vissza belé az életerő. Hacsak… Hacsak nem érzi valaki szükségét annak, hogy simogatásokkal ösztönözze, netán italt próbáljon erőltetni belé, vagy valami okosságot mondjon, és ezzel már az emberi világ fele is sandítunk.
Ezek a jószándékú műveletek ismételten sokkolják életfunkcióit, aminek következtében a reorientáció folyamata végzetesen félbeszakadhat. Ismét emberi nyelven fogalmazva, úgy érzi, hogy tényleg nem sikerülhet, nincs értelme küzdeni. Egy újabb, mégoly jószándékú kedveskedés is lekötheti értelmezési és működési energiáit, elvonhatja attól, hogy a visszatérésre koncentráljon, és így a pusztulás fele sodródhat, méghozzá drasztikus sebességgel.
Van tehát a kezdeti törődés, extra „kézbetakarás”, hatások felfüggesztése, a „na, mesélj magadról” nyitottsága. Ki akar lábalni állapotából az érinett is, de fokozatosan, abban az ütemben, amint tisztul benne is az adott történet, illetve annak belső recepciója. Traumákból még az akart és munkált gyógyulás is, technikai kifejezéssel élve, rendszerint radar alatt, azaz észrevétlenül, csendben történik. Ennek a folyamatnak igazából sosem lesz vége, de kedves lesz az a nap, amikor „átfújnak egén a szelek”, és bátran mert hírt adni saját állapotáról.
Mindaz, ami durván beleavatkozik ebbe a szabad, spontán és bensőséges átalakulásba, akár felelőtlenségből, akár tapintatlanságból, hogy egyéb okokat ne is említsünk, az adott esetben a traumatizált személy számára már többletteher, de az is megeshet, hogy valósággal az őrületbe kergeti. Kioktatás, erkölcsi ítélet a leggyakoribb, és ha ilyesmik megjelennek, mégha csupán elenyésző mennyiségben is, adott esetben elképzelhetetlen teherként nehezednek az érintettre. Például „igazságok” sorolása, – egyébként sajnos nem ritka az ilyesmi, és tényleg megáll az ész!
A trauma, eszerint, nem egészen az, ami igazából az emberrel megtörténik, tehát nem annak filmje, jegyzőkönyve, hanem egy olyan megrázó élmény, amit empatikus tanú hiányában magában tart, ami így bezárva, folyamatosan ingerli, gyötri az idegrendszert. Első, egyben legszelídebb hatása, hogy kizökkenti észlelési rutinjából, és arra kényszeríti, hogy feladja korábbi értelmezéseit. Így például egyszerű, hétköznapi eseményekre is rendhagyó magyarázatot ad, amit a kívülállók nehezen tolerálnak. A rendhagyó értelmezés eluralkodhat a fantázián, és behálózhatja a teljes idegrendszert. Alapesetben is ismert a nehézség, minthogy könnyen megtörténhet, hogy a másik ember igazi értéke abban van, amit még nem fedeztünk fel.
Lényeg, hogy nem könnyű elkerülni a retraumatizálást. Az eredeti trauma az empatikus tenyér hiányában történik, a másodlagos pedig éppen annak biztonságában, amikor a zord inger beömlik a védettség peremén. Pontosabban egy védelmi réteg ismételten felfeslik.
Még mindig részben az általánosságoknál maradva, az értelmezési nehézségek közül csak egyetlenegyet említünk meg: a tudatosulás illetve az elengedés sebességének különbsége. Az egyik villámgyorsan eléri az elmét, és ez a jelenség annyira közismert, hogy kár egyetlen mondatot is vesztegetni rá, egyébként a sértődés mit olyan, kiváló példa. A másik viszont a vigaszhoz hasonlóan, gleccser-lassúsággal mozog, például egy gyászfolyamat, ami pedig annak összefoglaló neve, hogy az ember megpróbálja (újra)megszeretni az életet, immár azt, amennyi abból maradt. Kissé összetettebb a valóság, de kiindulásnak egyelőre ennyi is megteszi. Említettük, hogy megváltozik az érzékelt valóságok értelmezése, a sebzett személy ráadásul sokkal fogékonyabb lesz minden külső jelre, egy disszonáns hang vagy esemény képes kibillenti érzelmi homeosztázisából. De ez közismert.
Nyilvánvaló, hogy a fenti eset és leírás csak egy szerény bevezetés abba a „kapcsolási” anomáliába, amit az agy megél egy trauma esetén, de két dolog már az elején nyilvánvaló. Az egyik oldalon maga a probléma van, sötét karakterével, nyomasztó jelenlétével. Megzavart nyelvi viszonyok, az öntudat normál működésének akadályoztatása, valamint az önismeret sokszoros hatékonysággal feltáruló hiátusainak terhe. Utóbbira szoktuk mondani: lyukas a völgyön átvezető sodronyhíd padozata. Másik oldal viszont többnyire napsütötte, például az a kapcsolati háló, amelyiknek ez esetben is pozitív szerepe van. Pontosabban a közösségi és a kapcsolati rendszer adott esetben maga a válasz, a megoldás, de mint fentebb láttuk, értetlenség esetén éppenséggel kockázati forrássá válhat. Spirituális nézőpontból viszont nincs semmi újdonság, a javaslat, hogy ne emberi tényező legyen a végső instanciád, ebben az esetben is nyilvánvaló, de ez természetesen más téma.
Összefoglalva, megemlítjük a többször idézett traumakutató, A. Levine véleményét, hogy a másodlagos trauma adott esetben sokkal mélyebb nyomot hagy, mint az eredeti. Rendszerint másodlagos sebződésekhez kötődnek a tragikus megoldások is. Egyetlen tanulságot fogalmazunk meg, ha nem lenne egyértelmű a fentiek alapján, hogy akármilyen szinten vagyunk érintettek, azaz barátként, családtagként vagy éppen hivatásosként, az a jólismert javaslat, hogy a traumatizált, sokkolt, gyászoló, megtört emberrel legyünk tapintatosak. Ne oktassuk ki, akármennyire is viszket a szánk elmondani az „igazat”, ne terheljünk rá újabb elvégzendő feladatokat, ne szégyenítsük meg esetleges tehetetlensége miatt, ne tegyünk zavart viselkedésére erkölcsi jellegű megjegyzéseket. Elkerülve Ady ismert sorának negatív kimenetelét: „Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem…”, váratlanul és érzéketlenül taszított még egyet (valaki).
„A madarak általában éjszaka vonulnak, és a csillagok segítségével tájékozódnak, nappal a Nap állása alapján. Az éjszakai vonulás során gyakran látni őket kivilágított építmények köré gyülekezni.” (BBC) Hajnalban madármentők járják körbe a madarak számára kockázatosabb épületek környékét. Néhányukat sikerül megmenteni. Ezúttal azonban nem csak róluk volt szó.