„…mivolta mezők szépségében lobogó láng, tündöklés a mélységek fölött, izzás a Nap tüzében, fény a Hold arcán, csillogó rés az apró égitesteken, – Isten láthatatlan gondviselő szeretete, mint tavaszi szellő a fagyott mezőket, mindent életre kelt.” Hildegard von Bingen
A regény
Umberto Eco regénye, A rózsa neve (Il nome della Rosa) olasz eredetije 1980-ban jelent meg, első magyar kiadása 1988-ban, Barna Imre fordításban. Jellemző a mű népszerűségére, hogy magyar nyelven is már a 16. nyomtatásnál tart. A regény cselekménye 1327 novemberében játszódik, valahol Északnyugat-Olaszország területén egy bencés kolostorban, ami egykor nyilván Clunyhez tartozott, de annak dicsősége már a múlté, alább idézett Cluny-i Bernát felvehetné lajtromába: „Hol van már… – elenyészett!” Viszont ez a Tauler, Ruysbroeck, Suso, Magdeburgi Mechtild és Eckhart mester kora is, és természetesen Ahhoz tartozik, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.
Az elbeszélés szerint Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és ifjú tanítványa, Melki Adso megérkeznek a közelebbről meg nem nevezett apátságba, ahol kisvártatva ádáz csatározások tanúi lesznek, ráadásul egyikük főszereplő, másik pedig az események krónikása lesz. Zajlik a küzdelem test és vér ellen, de csaták dúlnak a „magasban” is, teológiai nézetek, tanítások, irányzatok ütköznek meg, méreg és tűz fenyegetettsége alatt, miközben az apokalipszis lovasai titokzatosan, de a Jelenések könyvében megírt forgatókönyv szerint szolgálatba helyezik magukat. A regényben résnyi mennyország sincs, az áhítat, mit ráterveztek a szerzetességre, nyomokban sem bukkan fel. Mintha megállt volna az idő, és az egész világ hiába várja a hajnalt, az nem akar érkezni. A kolostori hangulat nyomasztó, az egész környezet tartja tüdejében a régi nappalok levegőjét, és amikor megkondul a hajnali harang, és a szava még a hold fényénél végigkoldulja a zord tájat, hátha talál valami életrevalót, akkor az olvasó úgy érzi, hogy ég és föld közé szorult, és érezhetően egyik sem kegyesebb a másiknál, legalábbis ahogy azokat az érintett életek prezentálják. Jó lenne felemelkedni valamiféle mennyei liturgia révén egy tisztább valóságba, ahol szívvel imádják Istent, de a regény egyáltalán nem kínál erre lehetőséget, természetesen nem is dolga. A bencésekből tehát semmi pozitívat nem kapunk, emellett nem olyan jámbor a környezet, hogy el mernénk engedni magunkat, amit tetéz még az írás ritmusa, hogy meg sem lehet benne szusszanni, de van amikor éppen erre van igényünk.
Ferences nyomozót választ Eco, aki ráadásul inkvizitori múlttal rendelkezik, holott a köztudatban úgy maradt meg, hogy dominikánusokra volt szabva az a hivatal. Viszont a regényben megidézett szegénységi mozgalom, jelesül a dolcinista irányzat, ferences gyökerekkel rendelkezett, úgyhogy a rend pápához hű, kevésbé radikális szárnya igyekezett lecsendesíteni a szélsőségesebb belső törekvéseket, így egyes rendtársak némi békítő, rendfenntartó tapasztalatra is szert tettek. Végül nem maradunk domonkos inkvizítor nélkül sem, ha már hiányoltuk. Az sem mellékes, hogy a beszámolók szerint Dolcino szóhasználata egyértelműen az Újszövetséghez kapcsolódott, ami a korban nem volt általános, viszont ez volt Assisi Ferenc stílusa is, úgyhogy az „eretnekek” tanítása összetéveszthető volt a rend hivatalos megnyilatkozásaival, ami azt eredményezte, hogy mozgalom vezetőjének elítélésével a kapcsolatos kifejezésmód is gyanússá vált, tehát a kialakult helyzet állandó éberségben tartotta a tagokat. Közben a ferences irányzat egyre népesebbé vált, némiképp radikalizálódott, és határozatot hozott, miszerint rendjük a szegénységet hittételként vallja, ezzel pedig igencsak felborzolták a pápa és az egyházi elit kedélyét, amin viszont mi értetlenkedünk, és értelmezhetetlen is marad számunkra mindaddig, míg be nem lépünk a történelembe, egészen közel a hivatkozott eseményekhez, személyekhez és gondolkodáshoz. Tényleg nagy a káosz, a történelemben is, nemcsak a regényben. Utóbbit még megértjük, bár az sem volt egyszerű, de hogy a történelem hogyan tudta átverekedni magát azon a kaotikus időszakon, ez amin azóta is töprengünk :).
Dolcino mozgalma egyébként ellentmondásos, története máig megosztja az érdeklődő (elsősorban az olasz) közvéleményt, ha nem is annyira mint nálunkfele a betyárság megítélése. Az ellentmondást máig nem sikerült feloldani, és mondani sem kell, a cezura elsősorban nem magában a történetben van, hanem az értelmező személy világnézetében. És így van ez rendjén. Amúgy a szegénység, akárcsak a boldogság, relatív, ahogy egy tehetős személy nyilatkozta, „számomra azt jelenti a szegénység, hogy a százdollárosért nem hajolok le.” A kezdeményezést egyesek egyházi megújulási mozgalomként, mások a társadalmi egyenlőtlenség elleni korai fellépésként értékelik, de ezek csak a legdohosabb megfogalmazások, tucatnyi más vélemény is létezik. Vezetőjük alakját Dante, természetesen (mérsékelt) guelfi értelmezéssel, beleszövi ismert művébe, és minden bizonnyal ezáltal maradt meg az emlékezetben, végül így került be Eco regényébe is. Közelmúltban létesült néhány emlékhely a mozgalom történelmi helyszínein. Folyamatosan próbálunk értelmet adni a múltnak, dehát ez az utókor dolga.
Nézz fel a Napra. Nézd meg a Holdat és a csillagokat. Gyönyörködj a Föld zöldellő szépségében. Most pedig légy egy kissé csendben, és gondolkodj. Ugye mindenben észrevetted a tisztaságot, és hallottad a mennyei zenét? A csend partjaitól a megértés határa nincs messze. Merd te is vállalni önmagad. Az út rázós, de nem túl hosszú. Bátran menj végig mindenen, de légy készen arra, hogy egyszer kiszállsz az egészből. Hildegard von Bingen
Nem tudni mennyire véletlen, de Emmanuelle Le Roi Ladurie híres műve is nagyjából ugyanezt az időszakot (1294-1324) tárgyalja. Ráadásul a Montaillou-beli események és az apátságban történtek között vannak tematikai átfedések, ami a teológiai kérdéseket illeti, az ítéletben a kard ugyan különbözik, de a kar ugyanaz. Mindkettő igencsak félelmetes középkor-képet ad, bár Le Roi Ladurie műve e tekintetben fajsúlyosabb, hiszen levéltári adatokból dolgozik, lapról, lapra, máglyáról, máglyára. Tulajdonképpen egyetlen gyűjteményt használ, de ez most mellékszál, csak az Annales iránti tiszteletből jegyeztük meg. Fra Dolcino peréről csak közvetett források maradtak, ami azt is jelenti, hogy esete értelmezésre nyitott.
Az mű szerkezete és nyelvezete hihetetlen dús, néha kaotikusnak tűnik, de érződik, hogy a mester nagyon otthon van a regényben nemcsak megemlített, hanem részben fel is dolgozott történelmi korszakban, és magabiztosan eligazodik a kor uralkodó szellemi áramlataiban. Bevallottan a valós történelmi eseményekkel szeretne dolgozni, és nem azzal, amit a szereplők önmagukról vallanak, vagyis ideális világban élhető elvont életek steril önvallomásával, nem akarta azt keresni, amit már ők sem keresnek. Természetesen az íróról, és nem a magánszemélyről szólunk. Aki azonban, mint a szemiotika professzora, képes volt megtalálni azt, ami megmaradt például a szerzetesi eszményből, a valóban hitet próbáló történelmi események között, és ami megmaradt, az akár Isten Országának sajátos megnyilvánulása is lehet. Hogy egy konkrét példát is említsünk, méghozzá a legkülönlegesebbet, miszerint az öreg Jorge borzalmas és ijesztő magatartásában van egy kegyelmi szál is, ugyanis félti szerzetestársait és a világot a „nevetéssel fellazított erkölcs” káoszától, végső soron a kárhozattól. Ha nem a módszerre, a magatartásra, az ideológiai tartalomra figyelünk, hanem az egész habitusból kinyerhető emberi érzésre, ami nyomokban mégiscsak törődést tartalmaz… Nyilván ez nem az egyetértés, még kevésbé a meggyőzés kísérlete, csak úgy tűnik, hogy a regénybeli nyomozások potenciáljából bennünk ragdt egy adagnyi… Eco (az író, mint egy társadalom tagja) hideg kézzel nyúl a témákhoz, azaz megpróbál kívül maradni a vitákon, de az olvasó azért megsejti, hogy melyik véleményben dobban a szíve, mégha nagyon igyekszik elrejteni világnézetét.
A regénynek különösebb szépirodalmi értéke nincs, de nem is abba a műfajba kívánja magát besorolni. Ahogy maga az író megjegyezte, háromféle módon fogják olvasni a regényt: lesznek olyanok, akik a cselekményt és az izgalmas fordulatokat értékelik; mások a megidézett korabeli eszmei áramlatokba fognak belemerülni, és megpróbálják azokat összefüggésbe hozni koruk társadalmi vitáival; végül lesznek olyanok, akik felismerik, hogy ezek a szövegek számtalan meglevő történelmi emlék szövedéke. Kissé zokon vesszük hogy nem említette a blogbejegyzések és egyéb értelmezések tömegét, amik egyrészére ugyanazt mondaná, mint az ismert anekdotában Arany János.
Véleményünk szerint a regény legnagyobb nyeresége az lehet, hogy összeköti elmúlt korok emberét a jelenkori életekkel, azáltal, hogy aktualizál olyan kérdéseket, amik az egykori embereket ugyanúgy foglalkoztatták, mint a maiakat, mert bár nem ugyanúgy élünk, keresünk és hiszünk, de több jel utal arra, hogy mégiscsak egyféle anyagból vagyunk, gyöngék, szenvedélyesek, tele érzésekkel, és az egykoriak ugyanolyan kíváncsiak voltak, mint mi magunk, akik viszont ugyanúgy védelmezzük méltóságunkat, mint tették az egykoriak. Teljes szabadságunk van immár atekintetben, hogy ezt minek nevezzük, közös emberi sorsnak, vagy Isten Országa egyik jelének, hiszen mindenikben egyaránt megjelenik a hála, és amikor azt halljuk, hogy a halál mindössze annyi, hogy Isten egyik meleg tenyeréből átkerülünk a másikba, akkor mindannyiunkon végigfut a hideg, de nem a meleg tenyér miatt. Egyáltalán nem amiatt.
Ez lenne minden humanista feladata, hogy együttérzést ébresszen elmúlt korok emberei iránt, ezzel emlékeztessen az örök és egyetemes emberi közösségre. Hogy azokban, akik itt éltek és élnek ezen a világon, minden látszólagos különbség ellenére, rengeteg közös vonás, törekvés van, sőt ezek a dominánsak, nem pedig azok, amik megkülönböztetnek és végül elválasztanak. A fegyverek más emberek elrettentését szolgálják, a közös emberi mivolt tudatosítása pedig az ordas eszmék távoltartására hivatott. Kérdés mindig az, hogy aktuálisan melyik rendelkezik nagyobb lobbierővel. Cicero is felismerte, hogy a kiszabadult szellemet már nehéz visszagyömöszölni a palackba, azaz: „Inter arma silent Musae.”
„A szem, amelyen keresztül Istent látom, ugyanaz a szem, amelyen keresztül Isten lát engem. A látásom és Isten szeme azonos, amint egy az ismeret és egy a szeretet is.” Eckhart mester
A regényben tudósok és a kereszténység kiemelkedő alakjai gyűlnek össze az apátságban, egy gondolat bántja valamennyit. Formálisan egy rendkívül sürgető probléma megoldása foglalkoztatja, amire csak látszólag lehet válaszolni annak a kérdésnek a tisztázásával, hogy vajon Krisztus rendelkezett-e vagyonnal, ugyanis általában a koldulórendek, de kifejezetten a ferencesek egyre határozottabban követelik az egyháztól, hogy mondjon le minden világi hatalomról és fényűzésről. Az úgynevezett szegénységmozgalmak olykor erőszakosan is felléptek, de az erőszak nem rájuk volt a jellemző. Azért senki ne kapjon vérszemre, a mai egyházaknál is lehet találni fennhéjázást, túlkapást, de az nem az egyházak általános magatartásából, hanem egyéni gyarlóságból származik. A kolostor ad helyet egy vitának, miszerint ha a Megváltó szegény volt, akkor miért halmoznak/unk fel annyi értéket, és dicsekszünk velük olyan emberek előtt (a 14. századról beszélünk), akiknek néha még ennivalójuk sincs? Ha Jézus szegény volt, akkor nemde az egyháznak, mint intézménynek, és hivatalos szolgáinak sem szabadna vagyont birtokolniuk? Erre a kérdésre annak lehet egyértelmű a válasz, aki az érintettek körén kívül van… A regényben a kérdést egy szentencia zárja: „Nem az a kérdés, hogy Krisztus szegény volt-e, hanem az, hogy az egyháznak szegénynek kell-e lennie. Ez pedig nem arról szól, hogy van-e palotája vagy nincs, hanem arról, hogy ragaszkodik a földi dolgok feletti ellenőrzés jogához, vagy lemond erről.” Az ideális és a reális között ott van a mi életünk, mondják, nem olyan egyszerű. Egyébként egy ilyen kemény vélemény mögött fájdalmat és esendőséget sejtünk.
„A teológusok közt viszály van az értelmezés miatt, a világ misztikusai viszont ugyanazt a nyelvet beszélik.” Eckhart mester
És ott van a regény utolsó mondata, aminek eredeti verziója: Stat Roma pristina nomine, nomina nuda tenemus. A régi Róma kenózisa beindítja a fantáziát.
Az alább részletesebben idézett szöveg eredeti fogalmazása Cluny bencés kolostorában élő szerzetestől származik, bizonyos Cluny-i Bernáttól (Bernard de Morlaix), valamikor a 12. század közepén írhatta. Eco eredetileg Villon ismert sorával (Mais où sont les neiges d’atan – de hol van már a tavalyi hó; hová tüntek a régi havak) akarta zárni ezt a különös hangulatú írást, de a kor kutatójaként felfedezte Bernát latin szövegét, benne a mondattal: Stat Roma pristina nomine, nomina nuda tenemus. Ebben a Roma-t rosa-ra cseréli. Ez a változtatás nem egészen önkényes, a szerző is megemlíti, hogy ezzel Shakespeare Rómeó és Júlia c. művében szereplő monológra utal: „What’s in a name? That which we call a rose, / By any other name would smell as sweet„ („Mi a név jussa? A rózsát édes illatától egy másik elnevezés nem fosztja meg.” Rómeó és Júlia: II. felvonás, II. jelenet, utalás az ismert viszályra, a Cappelletti és a Montecchi családok között). Shakespeare az ellenkezőjét állítja mint Cluny-i Bernát, vagyis hogy a szavak nem számítanak semmit, a rózsa bármilyen néven rózsa marad (tüskés szárú virág, alkalomadtán illatos), és ez az állítás, lássuk be, a nominalizmus nézőpontján kívül meglehetősen egyértelmű. Abelard (írásunk végén említett püspök elégedetlen tanítványa volt) is használja nemcsak a témát, hanem magát a fogalmat is, és a „Nulla rosa” kifejezés példáján demonstrálja, hogy a nyelv egyszerre tud beszélni a létezőről és arról, amit állításával igazából eltemet, vagy ami egyenesen imaginárius. Végül pedig szót kell ejtenünk Johan Huizinga, híres könyvének, A középkor alkonyának egyik kiadásáról, ami egy érdekes hibát tartalmazott. Huizinga idézi Bernát nevezetes művét, benne az említett latin mondattal, csakhogy „Róma” helyett „rózsa” került a kinyomtatott műbe, állítólag nem a szerző önkényes ötlete nyomán, talán a szedőknek érthetőbb volt a tulipán, akarjuk mondani a rózsa. De ez egy másik probléma, és bár érdekes, már sokat beszéltek róla.
„A spiritualitást nem lehet úgy elsajátítani, hogy elmenekülünk a világból, elfordulunk a dolgoktól, vagy elszigeteljük magunkat az emberiségtől. Ahhoz el kell sajátítanunk a belső látás titkát, és azt követően együtt lehetünk bárhol, bárkivel, bejárásunk lesz a lényeghez, és állandó közösségünk lesz Istennel.” Eckhart mester
Bernát műve rengeteg múltbeli hírességet felsorol latinul írt művében, és egyszerű, de hatásos technikával minduntalan megérinti a fő mondanivalót: Hol van már… – elenyészett!
Nunc ubi Marius atque Fabricius, inscius auri?
Mors ubi nobilis et memorabilis actio Pauli?
Diva Philippica vox ubi coelica nunc Ciceronis?
Pax ubi civibus atque rebellibus ira Catonis?
Nunc ubi Regulus aut ubi Romulus aut ubi Remus?
Stat Roma pristina nomine, nomina nuda tenemus.”
A műben a nyomozó segédje, a fiatal Adso (neve is árulkodó, de természetesen ezt a szerző a szakértő megfejtőkre bízza: Ad Simplicio – egyszerű, együgyű) szerelmi kalandba keveredik egy gyönyörű fiatal lánnyal, akit aztán boszorkányság miatt halálra ítélnek. Adso később így nyilatkozik: „Életem egyetlen földi szerelmének nem tudtam, és már soha nem is fogom megtudni a nevét.” A fő motívum, amire a történelmi detektívregény cselekményeit felfűzi, és ami természetesen fiktív, hogy a középkorban a nevetés az egyház által úgymond halálra volt ítélve, a regényben ezen túl máglyára ítélik ezt a fiatal lányt is, ami sajnos nem kitalált gyakorlat, és estével kapcsolatos fájdalmat tovább növeli a tény, hogy még a neve is elvész. A kolostor könyvtárát is tűz emészti el, a nevezetes jelenetben, ami annak a félelemnek a következménye, nehogy a könyv tartalma, annak az egész kereszténységre nézve ártalmas tanítása kikerüljön a világba. Maga a tűzeset az apokaliptikus események csúcspontja, egyben az újrakezdés lehetősége is. Mintha Eco ezt ajánlaná az egyházaknak… Aztán kezdeni előlről mindent, az elmúlt évezredek tapasztalatával, illetve ez idő alatt létrehozott teológiai művekből leszűrt bölcsességgel.
A kolostor könyvei is fogalmakat, neveket tartalmaztak és közvetítettek, mint kiderült puszta, éghető és égethető neveket. Feltevődik a kérdés, hogy mi maradt belőlük, illetve az élő szereplőkből, például a lányból, ha még a nevére sem emlékszik már senki? A regény végén, amikor Adso néhány oldalon elmeséli a leégett apátságba tett zarándoklatát, és leírja miként gyűjtögette az épségben maradt, megszenesedett könyvdarabokat, megemlíti a lányt, de nevét nem tudja kimondani. Vannak nevek, fájdalmak, amelyek olyan közel vannak a szívhez, hogyha a szavak, vagy akár egyetlen utalás, egy illat megmozdítaná, menten felsebeznék azt a szervet, ami a forróságot küldi az erekbe, tengerből hozott, könnyekkel hígított csomagban, aminek színét a teremtés hajnalán tűzből mentették. Nomina nuda tenemus. Az írott részhez képest a film némiképp másként záródik, ebben Adso elmondja, hogy ez a lány volt az egyetlen személy, akinek az arcára tisztán emlékszik, és a szerzetes olyan szerelmi motívumot pendít meg, amilyen a költőknek is ritkán sikerül.
Azok az emberek, akik Istent hatalmasnak érzékelik, és úgy élték meg, hogyi minden szenvedésükben hűséges volt hozzájuk, tőle magától fogják megkapni a választ. Sőt, Őt magát kapják válaszul. Johannes Tauler
Már 1986-ban elkészült a filmadaptációja. A könyv szerzője szerint a filmnek más a küldetése, mint egy regénynek, és ezzel azt a témát, hogy akkor most jó-e a filmváltozata, avagy sem, lezárhatjuk. Vannak regények, amiket egyszerűen nem lehet filmre vinni anélkül, hogy a lelkét fel ne áldoznák. Vagy csupán költségvetés kérdése, mint például a Gyűrűk Ura filmtrilógia, ami elég egyértelműen a könyv jólsikerült adaptációja? Cormac Az út c. regényéből készül film, mint film nem rossz, egy kalandfilm, ami a regény légkörét vissza tudja adni, a tartalmát nyilván nem, a regény egyedi, zseniális nyelvezete tulajdonképpen teljesen elvész, de egy ilyen jellegű műnél, ahol a külső káosz csak keret, háttér, ez borítékolható. Üveggyöngyjáték, Száz év magány, és sorolhatnánk a filmvászonra nem, vagy nagyon nehezen adaptálható könyveket. Igen, az összes verseskötet :).
A Száz év magány színházi feldolgozásában amikor a csinos színművésznő megjelent a színpadon az erényövben, ami érdekes lakatosmunka volt, általános derültség volt a reakció, és nem is lehetett komolyan venni utána az egész darabot. Eredetileg az erényöv mellékszál és dráma, nem pedig főszereplő és komédia, dramaturgiája nem volt szerencsés, de ez mellékes.
A filmet az eberbachi ciszterci kolostorban forgatták, ami nem is eberbachi, nem is ciszter, és nem is kolostor már, 1998 óta egy közjogi nonprofit alapítvány, a „Stiftung Kloster Eberbach” tulajdonában van. Clairvaux-i Bernát alapította 1136-ban, Mainz-tól nyugatra, a Rajnától északra, de igazából keletre, csak éppen odébb vesz a folyó szinte 90 fokos kanyart észak fele. Pont ott, ahol egykor Bingeni Hildegard zárdája állt, ami manapság Bingerbrück nevet viseli. A zárda utolsó maradványait a 19. sz. közepi vasútépítés során tüntették el.
„Dicsősége olyan ragyogó, hogy arcára nem is nézhetünk, talán ruháját vagy árnyékát láthatjuk. Félelmetes mint a villámcsapás, és gyengéd, mint a tavaszi napsütés, csodálkozunk, hogy félelmetessége és gyengédsége egyaránt érthetetlen az emberek számára… Mégis mindenekben és mindenkiben megjelenik, egészen titokzatosan, ezért nem ismerik fel a szeretetnek abban a melegségében, amellyel szolgálja az embereket… Az Ige azoban él, a teremtő szó létezik, sőt, mindent az Ő szelleme tart életben, a zöldellő növényzetet és a kreativitást is. Az Ige minden teremtményben munkálkodik.” Hildegard von Bingen
Eco említett regényének befejező sorai a szerző sajátos világlátását is tükrözik:
„Nincs más hátra, elhallgatok. O quam salubre, quam iucundum et suave est sedere in solitudine et tacere et loqui cum Deo! (Milyen jóleső, boldog és édes érzés egyedül lenni, és csendben ülni és beszélgetni Istennel! Az eredeti fogalmazás Morus Tamástól származik. Sorsának ismeretében még inkább elgondolkoztató.) Nemsokára egyesülök az én mennyei princípiumommal, és ma már úgy vélem, hogy ő nem a dicsőség Istene, akinek hajdan a rendem apátjai mondták, de nem is az életörömé, aminek a ferencesek hirdették, sőt, talán még csak nem is a könyörületességé… Hamarosan nekivágok a kietlen útnak, ami abba a felmérhetetlen pusztaságba vezet, ahová boldogan megy az igazán jámbor szív. Elmerülök az isteni sötétségben, abban a néma csöndben, ahol megszűnik minden egyenlőség és minden egyenlőtlenség, a szellemem odalenn a mélyben elveszíti önérzetét, és ahol mindenki idegen. A csendes és ismeretlen istenségbe hullok, oda, ahol nincs mű és nincsen kép. De be kell fejezzem, hideg van itt a szkriptóriumban [másolóműhely], a hüvelykujjam elgémberedett. Befejezem az írást, de nem tudom kire hagyom, és már azt sem, hogy miről szólt: stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus.”
„A hiányban az ember jobban ismeri önmagát, mint a bőségben, mert a világi dolgok hiányában az ember jobban felkészül az örök dolgok befogadására.” Johannes Tauler
Mindenki érti miről van itt szó, nem Rómáról és nem is rózsáról, avagy „a” rózsáról, hanem a középkor nagy kérdésibe vezet be minket az író, néha igencsak könyörtelen módszereivel. Mit takar egy név – olyan ártalmatlan kérdés, de a középkor teológusai másként érzékelték, a kérdésben a pokol jött fel ablakaikra. Felvesszük a korabeli nyelvezetet, azaz van-e olyan, hogy eretnek „lélek”, vagy csak megtévesztett emberek vannak, azaz a gonosz ontológiai valóság, vagy az csak könnyű fajsúlyú tulajdonságok elvont megnevezése, esetleg egy hiány (privatio boni), ami semmiképpen nem érinti a lényeget? Egyáltalán, lehet-e a névnek olyan szoros kapcsolata a valósággal, hogy „szó” és „tény” deklarált távolságát a megnevezés megszüntesse?
Létezhet-e úgymond személyes kijelentés, megszólítottság, vagy mindenkinek az „egyház tanításából” kell merítenie, a végtelen tenger mély vizéből, de mindig egy parton állva? Ez volt az érett középkor egyik nagy teológiai dilemmája, ami Assisi Ferenctől kezdve, a szegénymozgalmakon át, váltig kísértett, és talán a reformáció adott legnyilvánvalóbb, legkarakteresebb választ rá, pontosabban lett a megformálója egy szellemiségnek, ami kiváló szolgálatot tett, de ahol hatalomra jutott, más arcot is megmutatott (prot. ortodoxia, képrombolás – Beeldenstorm), az örök emberi elrendelés szerint.Sajnos ez a teológiai irányzat, amely Luther számára oly fontos volt, halála után néhány évvel elveszett. „A protestáns ortodoxia korszakában a hangsúly egy teljes tanrendszer felépítésén volt, ami oda vezetett, hogy a protestantizmus visszacsúszott abba a helyzetbe, amelyből Luther és a reformátorok megpróbáltak kitörni.” (The Cross of Reality, H. Gaylon Barker, 110.o.) A személyes kegyesség később került a középpontba, az egyén majd az egzisztencialista-perszonalista áramlatokban lép nagyot a mai ember-fogalmunk irányába. Akármilyen tetszetős középkori szöveget is olvasunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy „az egyént, ahogy ma gondolunk rá, ekkor még nem fedezték fel.” A személyt csak elméletek és álmok tartalmazták, az egyén ekkor még csak az ideális világ díszlete, könnyű tartozéka.
Azt is kérdezték, akiket nem ritkán ilyen ötletekért eretneknek bélyegeztek, hogy van-e olyan hogy Egyház, vagy csak közösségek vannak, örökölt gesztusok és gondolatok? És miért ne létezhetne szubjektív Isten-élmény? Miért kell mindenkinek „pontosan és kötelezően úgy gondolni” ahogy Őt hivatalosan közvetítik? Ez a szigorú korlátozás nem annyira az evangélium szellemiségéhez, inkább a platóni (lényegében származtatott) gondolathoz hasonlít, miszerint minden érzéki jelenség igazából az egy örök idea megnyilvánulása, ami olyan felhőből származik, ami egyvégtében kiárad, mintegy esőt ad, de maga soha nem fogy el. Ezzel az érveléssel el lehet aztán kalandozni sok irányba, például hogy van-e nemzet, mint „test”, mint ontológiai entitás, vagy csak egyének léteznek, akik alkalmanként az életükben felismernek valamilyen közös mintázatot, és valami egyezést feltételeznek/élnek meg, stb., stb.
Az elvont, szimbolikus dolgokhoz való abszurd ragaszkodás ma párhuzamosan létezik azzal a gondolattal, hogy az erkölcs elsődleges forrása az egyén. Úgy tűnik a fenti kérdések Eco számára csak történelmi háttér, „szellemi homokozó”, merészen és könnyedén játszik olyan teológiai, filozófiai témákkal, amiket a korban szó szerint halálos komolysággal kezeltek. És ma sem mellékesek azoknak, akik szellemileg, érzelmileg kötődnek valamelyik jelöltjükhöz, hogy stílszerűek legyünk, utalva Eco szemiotikai gyökereire.
Amikor Bernát monumentális művét írta (tehát a 12. sz. közepén), Cluny a csúcson volt, a bencés közösségek kétharmada, közel kétezer kolostor hozzá tartozott, több pápát is adott, anyagilag fényűző, könyvtára ritkaság, apátjai bejáratosak a királyok tanácstermébe. Megújítja a liturgiát, neve jólismert egész Európában. Akkor mi a baja Bernát testvérnek? Nem arra hív, hogy kárörvendjünk a régiek elpusztulása fölött, a kérdezéssel csak kerülgeti az örök aktuális témát, hogy végső soron mi az egésznek a lényege, mi maradandó érték, ami megéri a küzdelmet, ami értékként átadható, és tartós, olyannyira, hogy az elmúlás falanxai sem vehetnek rajta diadalt. Közvetve tehát azt a kérdést feszegeti, hogy mi a lényege ennek a földi életnek – csakhogy ezt a formát még a nyelv sem ismerte akkoriban. Az egyéni életörömhöz és sikerélményhez való juss, mint általános igény, tehát nem csupán mint egyeseknek járó kiváltság, majd a reneszánszban jelenik meg, aminek nemcsak pontos kezdetét, de precíz leírását sem lehet adni. Előbbi nehézséget könnyebb feloldani, mondjuk Petrarca próbálkozásaival, amik, innen nézve, Clunytől nem is olyan messzire történtek, és nagyjából a regény cselekményinek idején. Cluny története ebben a korban, jellemző módon, még az apátok, pápák, esetleg a királyok története, és nem a szerzeteseké úgy általában. Bernát kicsit kilóg ebből a logikai keretből, de az ő tematikája sem lép túl az említett korlátokon. Nem az egyszerű szerzetes, paraszt életével és sorsával foglalkozik, nem is a legközelebbi kihalt falu után maradt néhány düledéket emlegeti, hanem az egykori hatalmasságok és dicső városok nyomát keresi, illetve a múltbeli erősségek emlékezetét gyötri.
Látjuk azt, amik vagyunk, és azok leszünk, amit látunk… Az önismeret megtanít minket arra, honnan jöttünk, hol tartunk, mi a célunk. Istentől jövünk, és száműzetésben élünk. Ruysbroeck
Művében a felsorolt szereplők azonban nyom nélkül eltűntek, az egykori hatalmas városok után maradt ugyan néhány rom, de kérdés, hogy a maradványok illethetők-e a korábbi település nevével. Pontosabban nemcsak nevük maradt, és éppen ez a lényeg, mert ha megváltozva is, de ma (akkor) is léteznek, és ebben rejlik a szemfényvesztés. A régi név alatt megtaláljuk a katalógusban, ott van a térképen, mintha nem is lett volna történelem, nemcsak a helyszín létezik, hanem a név is, mi több, kivehető az egykori város főtere, láthatók a régi utcák vonalai, talán állnak még a legszívósabb boltívek is, „város szívét” mégsem találjuk meg többé, azt, amit az eredeti név igazából kifejez. A lényeg, a neves személyek esetén, maga az élet lenne, városok esetén az elevenség, a dicsőség. Mert Róma és a rózsa tegnapja már nem „ugyanaz”.
A rózsa természetesen csak példa, sorsa olyan valóságok számára is minta lehet, amik nem hervadnak el. Hol volt, hol nem volt, Hetedhétországon is túl, volt valami, amit egyszer valaki, illetődöttségében, rózsának vélt, el is nevezte, és az lett a neve. Sőt, a névben a rózsa létezett. Mára viszont csak a név maradt, mondja Bernát, és mindegy, hogy a természet rendje, felsőbb rendelés vagy a sors lesz a végső hivatkozás, a rózsa „kihervadt” a nevéből. Ámde amíg neve él, az őrzi továbbra is, legalábbis valamit belőle, de hogy pontosan mit – azon megy vita a regényben. Már csak egy puszta név, mint egy üres keret, hogy egykor ebben volt a mester híres festménye? A „nomine” a nomen ablatívusz egyes számú alakja, és ez azt fejezi ki, hogy az ókori Róma/rózsa után igenis maradt valami, mindenekelőtt a város/virág neve, méghozzá olyan módon, hogy neve különös kapcsolatot őriz azzal a tartalommal, illetve azokkal az érzésekkel, amik egykor névéhez tartoztak, és egyben kapcsolatot jelent azzal is, amit a nevéhez társuló aktuális élményeink felidéznek. A neve tartja életben az általa megjelölt dolgot, még akkor is, ha az a dolog elvesztette valóságát, vagyis azokat a vonásait, amik ami egykor lényegét adták. Valami maradt, és ez a kockázat, hogy ezt összetévesztik a lényeggel. Hogy az ősi nevek hamis tartalmakat terjesztenek. Ami értelmet ad a mondatnak a pristina, aminek a jelentése igencsak összetett: korábbi, ősi, múltbeli, elöljáró. „Egykori elnevezés” – „megtartott valóság” sajátos feszültségéhez kiváló nyelvi eszköz, tehát nem „eltűnt”, hanem „már nem ugyanaz”. Adso: „Képtelenség, de az egyetlen nőnek, akit szerettem, még a nevét sem tudom.” Dehát nem is kell, a lényeget nem a név őrzi, mondanánk, bár ez új fejezetet nyitna. Név nincs, csak az emlékezetben egy tisztán megőrzött arc. És annak a lánynak nem volt más neve, tehát vagy az a név, vagy… Mondhatnánk valamit továbbá a megmaradó szeretetről, de azzal messzire kalandoznánk a mű alaphangulatától, a szerző kikövetkeztetett szándékától.
Az „idealisták” azt állították, hogy az eszme megelőzi a nevet, amely csupán az ideájának következménye. Idealisztikus értelemben a rózsa fogalma létezik a rózsa szó előtt, függetlenül attól, hogy létezett-e valaha maga a megnevezett, de ha ez történik, neve és lényege már készen van, ő csak annak történelmi formája. Nominalizmus szerint a rózsa a fogalma előtt is létezik, és mégha a rózsa fogalma hamis is, úgy értve esetleges, semmit nem zavar, mert valójában szavakkal alkotunk, azok tehát nem tárgyfüggetlen, elvont, üres fogalmak. Ha a tárgy eltűnik, a fogalom olyanná lesz, mint párálló húsleves egy kihalt jégmezőn.
Eco által idézett vers azt kívánja hangsúlyozni, hogy a partikuláris rózsa után nem marad más, csak az univerzális (üres) név. Ez a változat szemben áll. pl. Champeaux Vilmos, a középkor befolyásos mesterének, püspökének tanításával, aki szerint az univerzáléknak a partikulárisok után is megmarad az ontológiai valósága. Jellemző, hogy a regény nyomozója is a Vilmos (Baskerville) nevet viseli, akinek utolsó regénybeli megnyilatkozásával mi is befejezzük ezt az elmélkedést: „Túl nagy itt a zűrzavar.” Attraversiamo! :))
rosa = rózsa; stat, stare = állni (E/3, j.i., bámul, jelen van, megmaradt); pristina = régi, korábbi, ősi, múltbeli, elöljáró, kezdeti; nomine = nomen ablativus egyes számú alakja időhatározó vagy módhatározó, szövegkörnyezettől függően. Eltávolodást kifejező rag vagy viszonyszó és a névszó együttese (mitől, mivel, mihez, mikor). (Ablativuszba tenni – játékosan megbüntetni :).). Pristina nomine = elmúlt, eredeti név, neve szerint; tenemus = tartjuk; nomina = nevek; nuda = meztelen. A „meztelen név”, a nomina nuda a biológiai taxonómia egyik kifejezése, és rendszertanban annak az egyednek vagy fajnak a helyét jelöli, amelyhez nem társul konkrét leírás. Kihalt, feltételezett, ismeretlen faj.
Néhány jelenet a könyvből
Természetesen nem kívánjuk részletesen elemezni, sem rövid kivonatot készíteni. Az előbbire ott van maga a mű, utóbbi más műfaj, más toll, más téma.
A témához kapcsolódó első élményeiről Eco így ír: „1968. augusztus 16-án egy könyvet adtak a kezembe, amelyet egy bizonyos Vallet apát írt. A könyv, amely valóban nagyon szegényes történelmi információkkal rendelkezett, azt állította, hogy hűen reprodukál egy 14. századi kéziratot, amelyet a 17. századi nagy tudós talált a melki kolostorban, a bencés rend történetében kiemelt szerepet játszó közösség könyvtárában. Nagy izgalommal, elbűvölve olvastam Adso da Melk szörnyű történetét, és annyira magával ragadott, hogy szinte egy szuszra lefordítottam egy Joseph Gibert [irodaszereket árusító áruház-lánc] füzetbe…”
Egy értelmező szakasz: „Úgy kezdődött [írja Adso], hogy apám kivett a melki kolostor nyugalmából, ahol novíciusi éveimet töltöttem, és elvitt magával Olaszországba, ahová ő hadakozni ment Lajos király seregében [IV. (Bajor) Lajos]. Úgy gondolta, hogy közben megismerkedem a környék csodáival, és ott leszek, amikor az uralkodót Rómában megkoronázzák. De Pisa ostroma sokáig lefoglalta. Én ezt kihasználtam, és részben unalomból, részben tanulási vágyból bejártam Toszkána városait, de szüleim úgy gondolták, hogy ez a szabad és szabályok nélküli élet nem illik egy kontemplatív életre hivatott tinédzserhez. Marsilio javaslatára úgy döntöttek, hogy egy tanult ferences szerzetes, Guglielmo da Baskerville [Baskerville-i Vilmos] mellé helyeznek, aki éppen misszióra indult, híres városokat és ősi apátságokat készült meglátogatni. Így lettem egyszerre írnoka és tanítványa, és nem bántam meg, mert vele együtt tanúja lehettem olyan eseményeknek, amelyeket érdemes megörökíteni, ahogy most is teszem, azok okulására, akik utánunk jönnek.
Akkor még nem tudtam, mit keresett Guglielmo testvér, és őszintén szólva ma sem tudom, és feltételezem, hogy ő sem tudta, mert egyetlen vágya az igazság keresése volt, és minden gyanús volt számára, ami igazságnak látszott az első pillanatban. Talán azokban az években a világi teendők elvonták figyelmét kedvenc tanulmányaitól, nem tudott annyira figyelni arra, amit igazán szeretett. Guglielmo megbízatásának célja az egész utazás alatt ismeretlen maradt számomra, legalábbis ő nem mondott róla semmit. Én magam azokból a beszélgetésekből szűrtem ki valamit, amelyeket az apátokkal folytatott a kolostorokban, ahol megálltunk, és így sejtettem meg küldetésének célját. De teljesen soha nem értettem meg, még akkor sem volt világos előttem, amikor megérkeztünk a célunkhoz.
Észak felé tartottunk, de utunk nem egyenes vonalban haladt, és több apátságban is megálltunk. Így történt, hogy nyugat felé fordultunk (miközben kelet felé kellett volna mennünk), szinte követve a Pisából induló Szent Jakab-utat, ami hegyek fel vezetett, és megálltunk egy olyan helyen, amelyet a később ott történt események miatt nem tanácsos közelebbről azonosítanom, de amelynek urai hűségesek voltak a birodalomhoz, és ahol a mi rendünk apátjai közösen utálták az eretnek és korrupt pápát. Az utazás két hétig tartott, számos esemény kíséretében, és ez idő alatt megismertem új tanítómat, bár még így sem elég pontosan.”
Adso megemlékezik még arról, hogy mestere az 1348-as szörnyű pestisjárványban meghalt, és bár sikerült megoldania az apátságban történt halálesetek rejtélyét, közvetítői küldetése (egyezség a ferencesek és a pápa követei között) mégis kudarcba fulladt a dominikánus inkvizítor, Bernardo Gui ármánykodása következtében, aki a pápai követek kíséretében érkezett, nem mellékesen azért hogy felkutassa az eretnekeket, ha még lennének. Talál is két dolcinistát az apátságban, és tudomást szerez a kolostorban történt rejtélyes halálesetekről is, amik elegendőek ahhoz, hogy az apátot hiteltelenné tegye, és meghiúsítson a ferencesek és a pápa közötti bármilyen megállapodást. Hogy maradjon minden a régiben.
A kolostorbeli gyilkosságok a János Jelenésekről írott könyvének sémáját követik, amint az apokalipszis lovasai megjelennek, és egymás után kiöntik Isten haragjának kelyhét. Sajnáljük, hogy a Bárányt már nem szerepeltette a szerző, de ő úgy döntött. Adso egyébként Dr. Watson, Guglielmo pedig maga Sherlock Holmes, (nevükben szuggesztív alliteráció, Watson – Adso, ill. Baskerville) Conan Doyle A Sátán kutyája (ered. A Baskerville-i kutya) című regényéből. Megjelenik az Énekek éneke is (a fiatal novicius buja kalandjában), illetve a Coena Cypriani (parodizáló költemény, bibliai szereplőkkel, ókori mű, de hatott a középkorra) jelenetei Adso álmában, és ebben hangzik el a következő mondat: „Sao ko kelle terre per kelle fini ke ki kontene, trenta anni li possette parte sancti Benedicti”. Az idézet a híres Placiti Cassinesi (Placito Capuano) felirat, amelyet az első történelmileg igazolt olasz nyelvű írásnak tartanak (azok egyikének, és kb. 960-ból származik), és birtokról van benne szó… Szóval ez az olasz „feheruuaru rea meneh hodu utu rea.”
É ott van a könyvtár, benne a jó és a rossz tudásának gyümölcseivel, azaz könyveivel. A könyvtár közepén a tiltott könyv, ami a könyvtáros szerint nemcsak a szerzeteseket zavarná össze, hanem felforgatná a keresztény hit tanítását. Hogy kinek a jelképe a könyváros, az öreg Jorge, az érdekes kérdés.
Csak a könyvtárosnak van joga a könyvek labirintusában mozogni, csak ő tudja, hol találja meg és hol kell elhelyezni őket, és egyedül ő felelős megőrzésükért. A többi szerzetes a scriptoriumban dolgozik, ők csak azt kaphatják kézhez, amit a könyvtáros elővesz. Ők csak a neveket ismerhetik, a könyvek címét, az viszont keveset árul el a tartalmukról. Csak a könyvtáros ismeri mindenik helyét a könyvtárban, és egyedül ő van tisztában tartalmukkal, a könyvekben őrzött titkokról és hazugságokról. Ő dönti el, hogy kinek milyen könyvet ad. „Mert nem minden igazságot lehet mindenki előtt kimondani, nem minden hazugságot lehet jámbor lelkek számára feltárni, és a szerzetesek végül is azért vannak a scriptoriumban, hogy egy meghatározott munkát elvégezzenek, amelyhez bizonyos könyveket valóban el kell olvasniuk, de ez nem jelenti azt, hogy minden értelmetlen kíváncsiságukat ki kell elégítsék, legyen az bennük elméjük gyengesége, gőg, vagy ördögi sugallat nyomán.
Guglielmo éles eszével rájön a könyvtár titkára, kiismeri és sikeresen feltárja a könyvtári labirintust, és eljut a Finis Africae néven ismert, lezárt szobáig, ahol egy nagyon veszélyes könyv található, amiről tudnak a szerzetesek, és a kíváncsiak szeretnék is elolvasni, de amelyet a könyvtár őre sokáig hatékonyan eltitkolt, illetve elrejtett előlük. Azonban minden eshetőségre számítva, méreggel is bekente a lapokat, hogyha valaki mégis hozzáfér és lapozni kezdi, miközben megnyálazza az ujjbegyeit, a méreg bejut a szervezetébe és biztos halált okoz.
„Az orvos és a szultán” című mese végződik így az Ezeregyéjszakában. Ebben a szultán kegyébe fogad egy sikeres orvost, akire viszont irigykedni kezd a nagyvezír, és addig ármánykodik, hogy az uralkodó az orvost halálra ítéli. Az kivégzése előtt megkéri a szultánt, hogy őrizze meg a könyvét, amelyben tudományának titka rejlik. Sőt, halála utáni csodaként, minden kérdésére válaszolni fog, ha pontosan követi a könyvében leírt utasításokat. Az orvos halála után a szultán előveszi a könyvet, és elkezdi lapozgatni. De úgy tűnik, hogy nincs benne semmi, ezért idegesen átlapozza az összes oldalt, ujjait megnyálazva… A végeredményt nem is kell leírni.
„Aki naponta legalább egyszer nem fordul lelke alapja felé, az nem méltó arra, hogy igazi kereszténynek nevezzék.” Johannes Tauler