Nomina nuda? – A rózsa és a neve

Nomina nuda – név, nevek csupán?

Ubi sunt?

„Nunc ubi Regulus aut ubi Romulus aut ubi Remus?
Stat Roma pristina nomine, nomina nuda tenemus.”
Hol van mára Regulus, és hol van Romulus vagy Remus?
Róma neve megvan még, de már csak üres név.
(Bernard de Morlaix, bencés szerzetes, 12. sz közepe, Cluny)

„Stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus.”
Emlékekben az a rózsa áll, amit az illat elhasznált. :))
(Umberto Eco, A rózsa neve c. regényének utolsó mondata.)

Felmerül-e az „igazság” kérdése a virág pusztulása során, minthogy körülötte korábban életvalóság volt, azaz puszta jelenlétet meghittségi szintre emelt, illata ölelést inspirált, a napokat csodává frissítette? Virulása néhány személyt közelebb vitt a gyengédséghez, színére jókedv tömörült, szirmai angyalpírt fedeztek, legalább két, csokrában rejtezőnél. Természetesen kinézte magának a bűn (képmutatás), de ugyanúgy a feloldozás is, vagyis két fegyverhordozója az intenzív életnek, és mint utaltunk rá, a törékeny és hamar-mulandó virág egyáltalán nem érintetlen létező, nemcsak bámészkodik érzelmi csatatereinken, zizegő, gyengéd páncélban, hanem bajtársunk, és finoman modulálja az emberi létezést. Talán a katalizátor lehetne egy másik analógia, ami beindít egy reakciót, és elkíséri azt egy rövid szakaszon. E tekintetben csak mellékszál, hogy szépsége múlandóságba oltott, ami azt a hamis illúziót kelti, hogy az örökkévaló ragyogás forrása véges.

Kérdésünk tehát, hogy hervadása egyszerűen biológiai folyamat, vagyis pusztán „növényi szinten” zajlik, avagy sziromhullató privát őszének humánszinten is vannak következményei? Elmúlása hatással van a szívekre, megrázza környezetét, és megrezdülnek a lét ablakszemei? Hervadása, kérdezzük ismét, kizárólag növényi természetére tartozik, és a világnak nem kell megrendülnie amikor a bánat eljegyzi és száraz gyűrűje egyre növekszik szirmain, és láthatóan az elmúlás elébe szalad? Pusztán a háncsedények fáradnak el, lemerül az elekrolit, áteresztenek a sejtfalak, vagy ebben nem kevesebb, mint maga a lét int búcsút, illő méltósággal, növényi akcentussal? Avagy a hervadás folyamata érzékletesen átüt az emberi világra, és hatással van szívekre, sorsokra, – hogy tömörek legyünk?

Hol van emlékének és illatának helye a hervadásban, pontosabban ezek hol végzik majd, ha a romlás bevégeztetett, és összesöprik szirmai utolsó repeszeit? Illat-e még az, amire már senki sem emlékszik, és hol őrződik léte, ami az egészből egyedül nem ismeri az időragozást? Nevezhető-e még a régi néven, vagy új nevet kap, mint a folyóvizek, ha megnő volumenük, vagy esetleg amint a jég keresztjét levetik, holott a gleccser ízét magukkal viszik? Továbbá egy illat, vagy egy emlék, ami felidéz egy korábban létezőt, vagy egy megélt valóságot, milyen szintű kapcsolatot ápol azzal, ami már elveszett, aminek neurális ösvényei is már befüvesedtek, a felejtés könyörtelen menetrendje szerint, miután rávett arra, hogy többet érezzünk? Az „elszáradt” ugyanaz a növény és jelentés, mint a „virágzó”, csak az idő természetes hatása látható, de lényegi változás nem történt? Vagy a két létállapot esszenciálisan különbözik egymástól, kezdetben a tavasz, végül az ősz uralkodott rajta, először az élet, aztán az elmúlás vette hatalmába?

Továbbá hogy az, ami már csak emlékezetben létezik, még mindig ugyanaz a rózsa, amit egykor megkeresett és prezentált a szív, és mielőtt átlépett volna a sárguló időbe, jó eséllyel pozitívan beavatkozott az emberi viszonyokba? Avagy a száradás abszolút esemény, ami úgy vonul át az életen, olyan hatékonyan, hogy nyomában nem marad egyetlen korábbi érzés sem, de még azok gyökere sem, és az árván maradt emlékezet hamvas keze dobálja színtelen testére a göröngyöket, anélkül, hogy konkrétan gondolna valamire? A sok veszteség után már fel sem tűnik, a felejtés a mi édenünk.

Gyakran halljuk azt, hogy a hervadás, mint élettani jelenség, a virágzás minden dolgát átértelmezi, azt is modják, hogy tulajdonképpen megszelídíti, de sok más is történhet vele. Kérdés, hogy vajon tündöklésének megszűnte után valóban tökéletesednek az amúgy is nemes érzések, amiket pompázása során közvetített? Minthogy amikor bőségben van, elárasztja az önbizalom, könnyen hibázik a virág is. Amint eső után, mikor minden olyan kimeríthetetlennek tűnik, ki gondol a száradásra? Levelek, apró ágak csillognak, csepp és szivárgásnesz, buggyan, moccan a víz, helyezkednek a füvek. Kissé levertnek tűnik a táj, de nyilvánvalóan tele van boldogsággal. A levelek gerincén apró vizek szaladnak le, eső utózaja, felszálló pára, madarak tánca, röptük íve a szivárvány. Természeti bőség. De vajon miként oldozzák fel a virágok, ezek a törékeny teremtések, önnön kudarcaikat a hervadás light és lassú apokalipszisében? Hol keresnek vigaszt arra az esetre, ha virágzásuk nem hozott eredményt, nem láttak felderülő arcokat, és úgy érzik, hogy kudarcos volt életük, álmaik szövetét kikönyökölte a makacsság, sőt, akaratuk ellenére csak a zűrzavart növelték?

Értelmes ez a kifejezés hogy „létező”, ha lepréselve, esetleg el is felejtve, mint egykori virágzás száraz memoárja, tengeti éveit láthatatlanul, vagy éppen megalázó körülmények között? Egy ki nem nyitott imakönyvben, elavult események újsághírei között? Alakjának eltűnésével valamelyest a lét is fogyatkozik, vagy az eredeti akaratban, ami létezővé tette, nüansznyi változás sem történik, ha az elkísért élet lepereg? Vagyis egy virágnak a virágzásnál és elmúlásnál is mélyebben vannak gyökerei, a létezés kiterjedt horizontján túlról, a lét mély, nyugodt és örök vizeiből táplálkozik? És mi az hogy hervadás, fel tudjuk fogni egyáltalán, ha csak a növekedését vesszük számba, hogyha csak virágzásának idejét regisztráljuk? Minden rózsa után csak az (platóni) ősfogalom marad, egy közönséges szó ünneplőben? Ahogy földi tapasztalatainkból csak nevek, képek, emlékek, aztán végül, hosszas és ádáz belső küzdelem után elfelejtjük hogy már nem emlékeznek hogy elfelejtettük, illetve elfelejtik hogy nem emlékszünk hogy elfelejtettek, és ezt nevezzük belső békességnek?

Elsődleges kérdés, hogy egyáltalán virágnak nevezhető-e, ha ugyan élet van benne, szépsége sugárzik és illatoz, de már senkinek semmit nem jelent, amint a patak is lekerül a térképről ha egy időre föld alá merül, pedig csak a felszín veszítette nyomát? És mi van az esetben, ha látható életjeleket már nem ad, az élet kihívásaira nem tud saját forrásból reagálni, viszont hatása tovább él, a szeretetmegmaradás törvénye szerint, értékelik, nevén is nevezik, illata kerek gesztusokat táplál, szépsége az üdítő érzés a mosolyokban, és fel tudják idézni formáját, színét, illatát? Ebből a csodából kérünk még, vagy az „élő rózsa nulla jelentés” negatívitását éljük, amit tovább kategorizálhatunk, vagyis él és értékelik, de csupán annyira, amennyi hasznosítható számukra, tehát nem feltétlen, csak amivel hivalkodni lehet, ami gyönyörködtető? További kérdésünk, hogyha hervadásában méltatlanul bánunk vele, milyen nyomot hagy lelkiismeretünkben, hogyan alakul korábbi elevenségének emlékezete, hogy például egykor odahajolt simogató kezünkhöz, őrizte szemünkben a szépséget, és illatot tartott maga fölé, mikor boldogságot koldult tőle arcunk?

Léte milyen összefüggésbe hozható a vízmolekulákkal, amik virágzásának termékeny évszakát táplálták? Vagyis tulajdonképpen mi az, ami cserbenhagyja, mikor kapcsolatát veszti a „lét”-tel, és van-e pontos jele annak, amikor megszűnik annak hitelezése? Tud-e valaki tanúskodni arról, hogy ismeri, netán látta is ezt a pillanatot, amikor a lét, emberi szemléletünk horizontján, egyetlen szempillantás alatt elmerül? Ha megkérnénk az illetőt, hogy meséljen erről pillanatról, beszámolója feldúlná életünk biztonsági protokollját, vagy érintetlenek maradnánk, mint barlangok mélye a napkeltére? Vajon ez milyen összefüggést tár fel a helytelen és a lehetetlen, illetve a szenvedés valamint a jogosultság szintje között? Miért van az, hogyha mérlegre tesszük örömünket és lassú fogyatkozása alatt megélt csendes bánatunkat, utóbbi akasztja ki a mutatót, és még nem szóltunk a hiányról, ami a búcsú után következik? „Az üvegtárgyak szépségét abban a pillanatban látom meg teljesen, amikor kicsúsznak a kezemből.” Andrew Solomon.

Vajon ráérzett mindannak jelentésére ami körülötte történt, és ha igen, mi lett jussa mindabból, és mit érzett mikor eljegyezte a sivatag? Esetleg épült valami marandó benne, mikor jelenlétében felcsavarták a bánatot, vagy hogy legalább egy pillanatra igazán tudtak szeretni, mégha nem is ideálisan? Akárhogyis, mégiscsak ő volt a váll, amin elsuttogtak egy intim misztériumot, a kontaktbarát személyek, akik egyérintésnyire voltak tőle. Megfáradt kezéből egyszer mindent kiejt az élet, az elmúlás pimaszul csörgeti is folyton kulcsait, hogy ideje indulni, ami növeli a létező zavarát, és ilyenkor mindent megteszünk, hogy kilépjünk a téridőből, bevárni a valóságot. Semmi sem történik feleslegesen, csak nem mindig látjuk a lényeget, ahogy nem ismerünk egyetlen arcot sem, amelyik nem éppen ránk néz. Amit mondani szeretnénk, hogy egy virág és illata nemcsak használja a létezés terét, hanem magával a léttel lép viszonyra, és ezáltal a körében létezők lét-szomját is csillapítja. Megfejteni nem tudjuk titkait, legfeljebb leírni, eszerint úgy néz ki, hogy olyan folyók vagyunk, akik nem értik a felhőket, de tengert sem, jóllehet nagyrészt ugyanaz a képlet, mindazonáltal végtelenül tisztelik az arányait, és felé igyekeznek.

Egy virág saját sorságban modellezi azt az intervallumot, ami ölelés és a könnyek között eltelik, amit annyival egészítünk ki, hogy a valóság rendszerint elhajol a szavak elől, és nem él a meghatározások, ketegóriák csábító kényelmével. Elmúlása paradox módon igazolja, hogy végső soron jól élt, mások javára, dolgát elvégezte, ezek szerint hervadása és hamva tulajdonképpen megérkezés? Mégis, egy kérdés gyötörhett minket, hogy vajon nem leettünk ennek a gyors elmúlásnak bűnrészesei, ugyanis mégiscsak az történt, hogy önző módon, átfutó örömünkért feláldoztuk életét. De legalább, kompenzálva áldozatát és mentve lelkiismeretünk, nem teremthettünk volna neki otthont a szívünkben, úgy értve olyat, amitől írtózik az éjszaka? És itt van a lényeg, hogy az emléke, abban a mértékben és formában, amint megőrződött, vajon ápol-e valamilyen kapcsolatot a léttel, ami örömben, ölelésekben manifesztálódott virágzása idején, kifejezett hatására? Mert ha igen, úgy nem történt tragédia. Elhallgat lelkiismeretünk, és csendje lepecsételi kételyeink tárházát.

Mint alvó mentőben a sietség, szunnyad a kérdés lelkünk sötét műhelyében, hol gondolatok készülnek, sok kevély cselekvés formálódik, miközben szavak lépnek egymásra, érzések tévesztik nevüket. De megtudunk-e valamit arról, hogy hogy miért csak szenvedéssel lehet szabadulni a rosszul hangolt szeretet karmai közül? Késztetést érzünk, hogy erre a kérdésre kapásból vállaszoljunk: mert harmónia van ebben a világban, így például a könnyek mértéke állandó, fogalmazhatunk úgy is, hogy a szeretet indigója alatt ott a szívfájdalom szövege, bár a kérdés ettől megmaradt, csak közhelyesre váltott fogalmazásunk, és azt feloldozásnak érezzük, minthogy tompult az eredeti nyugtalanító éle.

Rendben, zárjuk ezt le, és vegyük elő a korábbi témát, és figyeljük meg, hogy egy élet elmúlásához kapcsolódó lelkiismeretfurdalást miként próbálja kezelni a teremtett világ. Hiszen nyilvánvaló, hogy ami a rózsa valóságából megérintett, amit elevenségéből saját üdvünkre használtunk, annak elmúlását elkerülhetetlenül meggyászoljuk. Ahogy mindazét, ami múlandó, de amihez menet közben hozzáért az életünk, és beszennyezte vágyakozásunk. Akármennyire eljátsza az ártatlant, a legszendébb magatartás mögött is érezni némi sajnálatot, szomorúságot, gyászt, hiszen kapcsolatba lépett vele, használta, gyönyörködött benne, ráadásul túl is élte. Nem könnyű túltenni magunkat emlékén, hiszen elmúlásának flashback-je naponta látható, felvöröslik színe a nappalok tüzes érkezésében és forró búcsúzásában, karaktere számtalan technikai alakzatban, hervadhatatlan jelben megfordul, népdalok és költői metaforák dédelgetik, de eleme a legszürkébb hétköznapi beszédnek.

Szerette a felhőket, és történt, hogy amikor javuk utolsó cseppjeit itta gyökereivel, pontosabban amikor érzékelte, hogy lassul a folyamat, és a virágzása hamarosan hervadásban folytatódik, alázata még egyszer kiáradt a világba, búcsúja lángra gyújtotta a környezetét, szépsége egyfajta végragyogásba kezdett, miután elfogadta a hervadás keresztjét, és ezzel a múlandóság és az emlékezet kontextusába helyezte egész korábbi történetét. Ebben a fázisban talán még szebbnek látszott, mint valaha, mert virágzása már akart volt, tervezett, pazarló, ezért nem volt rovar, mi meg ne illetődött volna szépségétől, rétjelzőt tett a helyre, hol azt követően is megtorpant, hogy a virág végleg, mondhatni nyomtalanul elenyészett. Ilyen helyek emlékeztetnek a szépséggel való találkozásra, hogy milyen volt rácsodálkozni, boldogan nevetni, és immár minden öröm, mit valamely virágzás fakaszt, ennek a találkozásnak leszármazottja, az első áhítatnak a nyárutolja. Maradandó szomjunk a felejtés csődje, és nektáros idő emléke táplálja.

Hallotta valaki a sóhaját, hogy a szépség nem az enyém, ha valakit szeretni akartok, a napfényt szeressétek, a hajnali szelet, az árnyékot, a méhzümmögést, szirmokon lebomló szellőket, a felhőkben érkező takargató kezeket? A növekedés csendjét szeressétek, a hajnalok gyötrelmét, a fáradt nyugatot, mikor a sötét völgyekben menekül, a jégcsapokon megtörő fényt szeressétek. „Szedd össze magad virágszál, nem lehet, hogy feladod!” „Kedves barátom, válaszolja a megszólított, én a földhöz tartozom, mocsarakhoz, rétekhez, gondozott ágyásokhoz, sűrű városokhoz, és a hegyekhez, amik nagy hiteket mozgatnak, ha érted mire gondolok. Mindazonáltal virágzásom csak kölcsön belőle, de nem maga a végtelen, ezt is a felhők tolmácsolták, illetve más erők és akaratok, de sors szeszélyét most nem említeném, mert komolyan beszélek. Pusztulásom egy átmenet, mostantól szelek és telek számára leszek szabad, és azon vagyok, hogy megszeressem életem új feltételeit. Örökségemmel immár te kell kezdjél valamit.”

Hervadása vajon nem csupán a mi látásunkban bekövetkező változás, ami időközben elkérgesedett, hogy ne lássuk gyötrelmét, miután dolgát elvégezte és nincs már rá szükségünk? Avagy nem nála, hanem nálunk történik a változás, azaz belőlünk tűnik el minden szín, illat és minden zöld? Minden elevenség, úgy értve, hogy lejárt befolyása, érzelmi frissességünk szavatossági ideje, és a felébresztett vágyak elszáradtak, a szeretet is megfakult? Nem ő változott, hanem mi engedtünk a közömbösségnek, hogy a semmi ölbe vegyen, és üres szavaival behálózta a lelkünk? Hervadás pedig ahhoz hasonló, mint amilyen a nagy szerelmet követi, aminek semmi jele sincs, nyomot sem hagy maga után, csak egy artikulálatlan hang marad, mint tengeri kagylóban a képzeletbeli tengerzúgás? Vagy olyan, mint egy csiklandós, kényszeredett száraz kacagás, mi ijesztően beleharangoz a belső csendbe, és sokáig kong a becsődült hiátus?

Mit is kellene észrevegyünk a rózsa illatában, a jégeső ütemes zajában, a fekete lyukakban, a tengerek áramlataiban, a csillagokban, mik naponta felszögezik egünkre az éjszakát, mit kellene felismernünk a kétségbeesett, szögletes, elfagyó őszi mozdulatban, amint a fák elkéklő ágakkal kapnak lehulló lángoló levelük után? Képzeljük magunkat egy olyan elméleti magasságba, ahonnan New York, minden tudományával és valamennyi érzésével, egy miniatűr betlehemes. Szóval mit akarunk tőle, vajon megragadható a virágban valami létezésen túli tartalom? Mondunk egy példát is: egy toronyházat emberek építenek, elképzelik, megrajzolják, a tereit megtervezik, az erőket kiszámolják, tégláról téglára összehordják…, termete lenyűgöző, nemzedékek csodálják, építőit magasztalják, dicsőség és méltóság árad belőle…, de mégiscsak emberi alkotás, bámulatos, de kéznéllevőből létrehozható. Ezzel szemben egy törékeny virág teremtve van, ragyogása élet és halál közös tánca, és „bújik”, „dacol”, „hervad”, azaz nemcsak létezik, paradox módon törékenysége szolgálja követként a létet. Követként szolgálja a létet.

Az éjszaka nem ügyel a virágok színére, sötét súlyos természete mögé az éjszaka valamennyi tagja összezár. Nincs tekintettel a szépségre, és ez ami benne a pokolra emlékeztet, holott kikölteni a pirkadatot, fészket épít az éj kéznéllevő fekete moháiból, és nem az ő hibája hogy a virágzás csodája lepusztul a közölhetetlenség szintjére. Ha megrázó esemény, tragédia történik, az is így törli el a korábbi jelentéseket, mindazon dolgoknak, eseményeknek szépségét, amik egykor megtörténtek? És ott is pokolra gondolunk, holott ami fáj, legtöbbször egy másik embernek a természete, nem a bűne. Valami, ami egy másik fénytörésben ragyogó. Elmúlás és szépség közös valóságot köt le, de vajon nyom nélkül múlnak el a jelölt dolgok is, ha az érzés, mint egy virág, elszárad? Vagy csak elmerülnek idegeink mélyére, szepegve ücsörögnek a sötétben, és gondolatbuborékokat eregetnek céltalan?

A szavak, amelyek közénk egykor életet hoztak, mára hordozóivá lettek egykori érzések emlékének, bár őrzik régi mosolyok nyomát és illatát, mégiscsak jogos a kérdés, hogy végső soron ennyi marad meg szeretett világunkból? Ebből kell tankolni ismételten, ha a töredékességet szebb változatra akarjuk cserélni, amit némi kompromisszummal ugyan, de mégiscsak boldogságnak nevezhetünk? A múlt elfogadta hatékonyságának és nyilvánosságának felfüggesztését, és többé nem frissíti jelenlétét, holott érzésünk szerint még képes lenne bevonzani az élet teljességét? Nemde mégiscsak az a fájdalmasabb, hogy jelen van, de mégsem látszik, és hallgatják, de mégsem hallják? Szeretik, de nem azt, ami benne múlandó, jelenléte így tulajdonképpen fakultatív. Képzeljük el mindezt egy párkapcsolatban, üres kenyerünkre a holdfény az ég hideg ezüstjét kalapálja.

Mindenesetre a rózsa több, mint a név amiben rejtőzik, és valami megmarad belőle azután is, hogy kiszáradtak szeméből a fények. Ezért szomorú, hogy amikor kézben tartjuk, ezer minden mással el vagyunk foglalva, talán a legkevésbé vele. Az az érzésünk, hogy sosem látjuk őt igazán. „De gyönyörű vagy!” – „Igen, mert hervadok, a szépség a gyászom, alakom elbűvölő seb a természet tenyerén, a virágzás csupán búcsúintés a napsütés rámbízott hullámhosszán, viszont mosolyodban látom színeimet, felejtésed pedig a hamvaim. De te arra felej, hogy láttál-e valaha engem igazán? És tudod-e a helyes választ arra a közelségre, hogy ’rózsát hoztam neked’”? Erre talán igen, legalábbis azt reméljük: „Hadd szorítsam szívemre tüskéidet!”

Vajon a folyó, amiből kiléptél, mennyi ideig emlékszik még lábad alakjára, meddig őrzi lépéseid geometriáját, a reszketést, és mikor csomagolja újra mindezek hátrahagyott, üres terét? Vagy meddig tartja meg a szív, meddig vezekel a második jelentésben: corpora nuda tenemus? Van fény mitől, és van sötét, miben nem látunk, vannak szárnyak, mik földhöz szögeznek, és létezik nehézkedés, mi felemel? Titokzatos a teremtmények útja, amit gondolnak, az a valóság, ahová mennek az a cél, ahol megtalálják, ott rejtőzködnek.

Látását jószándékkal könnyen az ember szíve ellen fordítja, körbeveszi a paradicsom víziójával, közben egy másik frontot nyit, hogy túl sokat ne lásson, mert eltörik élete. Minden virág egy permetszem, mi az édenből kiszökött, és virágzásában való gyönyörködés, a rá való emlékezés, ami erre nincs tekintettel, csak üres, olcsó nosztalgiázás. Pedig nem kínál ismeretet, nem hozott tiszta édeni szót sem, nem lehet vele hivalkodni, hogy „van egy ismerősöm, egy virág, ki a paradicsomból érkezett”, és nem feltűnő, de mozgásának nemességében valami mégis megtetszik, amint az kivetül a szív camera obscurájának érdes tábláira. Ha azt kérded, hogy sok ez vagy kevés, azt válaszoljuk, hogy fogadd őszinte részvétünk.

Amikor a csillagok úgy szálltak le, hogy nem tábornokok vállán landoltak, hanem a levelek és szirmok színén sütkérező harmat göröngyein, és nyomukban egyetlen pixele a szépségnek megjelent, hirtelen felpörögtek a hajnali szelek, bár szemükbe lógtak még az éjszaka fürtjei. De hiányoztál! – fedezték fel ismét, bár jólismerték, de valamit mondani akartak. Az a gyanúnk, hogy azért egymás között pajzánabbak voltak, de sohasem közönségesek. Ismeretlen céljuk fele merengve egymásnak megjegyezték: de megölelném, merthogy ők nem félnek a tüskéitől. Azonban maguk sem tudták, hogy ez mennyire komoly. Végül egyik sem merte megtenni, a szépség előtt földbe gyökereztek, de talán jobb is volt úgy, állhatatosságuk is kívánnivalókat hagy, nem hiányzik a világon több bánat. Ő némi megelégedéssel, rezignáltan sugározta: úgy szeressetek, ahogy a tavasz teszi, mi gyengéden presszionálja az életet, elvárásai takarékosak, elfogadja az egyéni korreográfiát, holott testtével táplál, és hagy mindenből jövőre is. Szóval engedte a szeretetet, és fájt, ha egy csillag lecsúszott szirmain. Megfeszült, hogy az eső szálmentén érje, ha megdicsérték bibéig elpirult, és egész lényéből áradt a boldogság.

Amint az ősz kergette leveleit, amik azért születtek, hogy színt adjanak az elmúlásnak, az a száraz zizegő hang arra emlékeztette, ahogy a szenes hasábokat forgatják egymáson, piszkavassal, unatkozó emberek. Egykor az üresség hangja volt, ezúttal ezek a kis testek a szél érdes billentyűiként, az örökkévalóságnak játszottak múló dallamot, csillagok könyököltek áhítattal a horizonton, és ahogy elmerengtek, egyre halványult aurájuk, a dallamra szállt, mi most a világba települt.

Virágzása szépségének eljövendő hiátusa, gyönyörködésünk pusztulásának elővételezett lobogása, és amikor az összes színe megalvad, meg sem döccen sorsa, mint elfuserált életnél szokott, virág mivolta immár örökre megmarad, ahogy a víz sem vész el, csak időnként elbúcsúzik egyik korszakától. Egész élete a hervadás hiánya, virágzása nosztalgia a gyengédség után, ami mindig csak eljövendő. Vajon ismeri a búcsúzás törvényét, hogy minden szép elfelejtésének alsó határa a kétannyi idő, aminek első tagja nemcsak a ténylegest kezeli, hozzáteszi azt is, ami képzeletbeli?

Szirmaiban ölelés görbül, szára a szerelem kalligráfiája, a napsütés sugarak pamacsa, mi lesöpri róla az éjszakát, és nem irigyli az ibolyákat, akkor sem, mikor már csupán a fakó föld a tükre teljes szépségének. Verseket rejtett szirmai tövén, és mikor könnyű este száll reá, az éj száműzöttei körégyűlnek, mezítláb, könnyedén, hallgatják szerelmi költeményeit, kevés fény is árad, a Hold ablakán. Álomkeletkezés ideje ez, kisvártatva megrebbennek levelei, utat talál, leszáll gyökereibe, de még szétszórja maradék örömét.

Hold ezüsttálcát terít alá, és bár a tudomány még nem tart ott hogy ezt megfigyelje, virágunk megnézi magát benne. Azt pedig soha nem fogja kideríteni, és nem a felbontás, vagy hasonló szamárságok miatt, hanem a felfogásunk nem képes adaptálni, amikor megengedi, hogy megcsókolja. „We’ve had a problem here…” De ez lesz az, aminek híre rózsáról rózsára száll, óvatosan, ahogy bokrok aljára települ a délután, adják tovább az örömhírt, olyan természetesen, egyben olyan titokzatosan, ahogy az év napjai ismétlődnek.

Néha lehúzták szárnyai, a hajszolt szépségben végül kimerül a létező, de az fel sem ötlött benne, hogy önző módon elhomályosítsa ragyogását. Nem parancsolhat neki senki, ahogy a tengernek sem mondhatjuk, hogy na itt, és most ölelj meg szépen. Apropó, tengernek hullámok a szárnyai, és ha ez kérdés lett volna, rózsát hervadása emeli magasba. Pontosabban az elmúlás rögzíti ott, ahol az értékeket számontartjuk, és ezek között majd mindenik abban a rubrikában szerepel, aminek fejezetcímében benne van a múlandó. Majd mindenik, de a többség talán, mert a sötétben mindig gyerekek vagyunk, fogékonyak, elménk sűrűn jegyzetel.

Őszi naplemente, a nap arca ráncosodik, a világ áll, lélegzet függeszkedik, az ég alját felsebzik a kivonuló rózsák tüskéi, és vigyázni kell, mert ez a szín könnyen kidörzsöli a szíveket is. Amit érzel, azt ilyenkor ne gondold is, különben közrefogva kísérnek ki a valóságból. Dér (szakállas harmat) képződik, forrásai a létben vannak, nem a semmi dajkálta. Hervadásában elmondja nekünk, hogy ez számára evidencia.

Súlyos kérdés, nem tisztünk dönteni, hogy az elmúlás kívülről, vagy belülről érkezik, ragadjunk meg egyetlen szálat, amint fárad a körülötte zajló nagy igyekezettől, és egyszer kimondja, hogy már nem érdemlem meg a víz, a szél és a napsütés törődését, vagy hogy egálban vagyunk, erőfeszítése és a megélt sikerek, és képzeletbeli vizekre vágyik, hogy elhajózzon. Végülis az ember életét sem az határozza meg, hogy mit élt meg, vagy miből mennyi jutott neki, hanem az, hogy szerinte mi járt volna. Nem az, ahová végül ment vagy sodródott, hanem mit akart mindenáron elkerülni. „Többletlény”, „hiánylény”, vagy „menekülény”?

Miért érzi néha azt az ember, hogy a dolgok lényege elérhetetlen, csak a nevükhöz fér hozzá? Mintha havat kívánna átvinni a nyáron, de csak a hóember helyét rögzítheti. A rózsa Isten teremtménye, az embertől a nevét kapta. A lényeg isteni eredetű, a név a mienk. Mindenesetre a rózsa több, mint a név, amiben rejtőzik, de mi csak a puszta neveket ismerjük, vagy alig valamivel többet. Nem is lehet leírni, mivel minden pillanatban más, nem feléli, ontja magából a létet.

Egy nemes dolgot a nevén keresztül ismerünk, nem pedig a lényege szerint? Ha csak a nevét ismerjük, akkor csak használjuk, bár ez még nem gonoszság, mindössze az ártatlanság hiánya. Neve előtt is létezett, de mi uralni és birtokolni akartuk, de még nincs veszve minden, szabad megismerni és megszeretni, azok után is, hogy már csak a név van, vagy az arc, vagy még annál is kevesebb. Nem is a név érdekes, hanem az, hogy mire emlékszünk, és honnan, kitől tudunk róla. Ki az, aki őrzi illatát és egykori sugárzó szépségét. De ez már más szintre vezet, bár hallhattunk róla, de azért nem lehet közeli ismerős: vesd a víz színére a rózsádat…

Mintegy negyvenezer évvel ezelőtt az ősemberek állatok sziluettjeit festették Lascaux barlangfalaira. A használt fekete pigment mangán-dioxidból és őrölt kvarcból állt, fele pedig kalcium-foszfát volt. A kalcium-foszfátot úgy állították elő, hogy a csontot tűzben felhevítették, majd porrá törték. A festéket elejtett állatok csontjaiból készítették. Képük saját testükből készült. (Ceci n’est pas une pipe.) Képek, emlékek, szavak. Nomina nuda tenemus? A történetet bonyolítja, hogy ugyanott, ugyanabból a pigmentből festett kéznyomokat is hagytak.