„Efézus, /pars pro toto/, kiváló lehetőség arra, hogy megfigyeljük a páli misszió eredeti környezetét és hatását, egy görög hagyományokkal rendelkező római nagyvárosban, a sokistenhit és gladiátor-viadalok légkörében. Ezen kívül izgalmas történelmi és kultúrtörténeti utazás is.„
Korabeli társadalmi, vallási helyzet
Efézus egy élénk, többnyelvű, multikulturális város volt, vagy ahogy Senaca megjegyzi: „sűrűn lakott, és a lakások nagy területen voltak elszórva”, azaz kiterjedt területe ellenére magas volt a népsűrűség. Nem kell feltétlenül Filippi, vagy Korinthus abszolút átjárhatóságára gondolni, de a betelepülőknek megengedték, hogy saját törvényeik, szokásaik szerint éljenek, azt követően még inkább, hogy a római adminisztráció berendezkedett. Természetesen a Birodalom törvényei érvényesültek, egy átmeneti időszak után, ami kifejezetten tapintatosnak mondható, és azt is ismert, hogy ilyen szintű előzékenységet a rómaiak kizárólag a görögök iránt mutattak. Ennek az időszaknak súlyontja a Kr. e. első század második felére tehető, befejezését pedig Augustus uralkodásához lehet kötni. Ezzel Efézust Róma ténylegesen is bekebelezte, Artemisz-templomával és kultuszával egyetemben, úgy, hogy a város lakói alig vették észre a változást, mert azzal együtt mozdultak a díszletek is. Nyilvánvalóan ez is volt a cél. Ha óvatosan is, de a Pax Romana végül elstartolt. A görög származású, de mondhatjuk azt is, kissé anakronisztikus kifejezéssel, hogy a pánhellén identitású városlakók megértették, ha folyton a múltjukkal kérkednek, vagy a régi dicsőségüket hajszolják, azzal a jövőjüket kockztatják, ezért olyan formákhoz folyamodtak, amit az új hatalom megengedett számukra, ennek pedig messze a legfontosabb eleme az Artemisz-kultusz volt. Legyőzöttként, kisebbségben élve sokkal érzékenyebb az ember, és idejekorán belátja, hogy mi az, ami érdekét szolgálja, és mi az ami a vesztét okozná. Voltak akik tudomásul vették ugyan, hogy a történelem egy fejezete véget ért, azt azonban nem fogadták el, hogy teljességgel lezárult. Bizonyos jelek szerint sokáig élhetett a görög világ visszatérésének reménye, de elég volt pár évtizedes konszolidált római uralom, hogy bölcsen belássák: erre egyelőre semmi esély sincs. Végszavuk tehát egy sejtelmes igen volt a római uralomra. Az élet menetének korábbi rituális rendjét emlékezetükben őrizték, mivel a rituálék konnektív jellegének átírása a személyes életvitelre olyan egyedi nyelven történik, amit az érintetten kívül senki más nem ért, azon minden (újra) elmondható. Minden véget ért, minden folytatódik.
Talán már a makkabeusi kortól érkeztek folyamatosan a zsidók, Cézáreából két-három átszállással, egy hét alatt itt lehetett az ember, ha szerencsés volt. Az első század közepére már beilleszkedtek, integrálódtak a kisázsiai városok gazdasági, szociális rendszerébe, de mint időnként kiderült, a feszültségek a felszín alatt azért tovább éltek, különösen ott, illetve akkor, ahol és amikor a zsidó csoportok bizonyos létszámot és gazdagsági befolyást elértek. Tudni kell a zsidókról, hogy magányosan sosem költöztek, ha áttelepültek egy másik városba, ment a nagycsalád, nem ritkán az egész rokonság, családcentrikus életük is egyedi volt a görög világban, a rómaiak családi érzelmi ökonómiáját tekintve egyenesen annak másik pólusán helyezkedett el. Amint arról korábban részletesen szóltunk.
Mindezek nyomán úgy fogalmazhatunk, hogy jóllehet a zsidók már régóta jelen voltak a városban, mondhatni részei voltak a város multikulturális jellegének, ennek ellenére időnként előjöttek a mélyben lappangó feszültségek a többséget adó görög lakossággal. Ha éltek volna ekkor, ez a téma inkább Jung, semmint Freud asztalára kerül. A feszültségek vallási jellegűek voltak, pontosabban a görögöket az bosszantotta, amit a zsidó vallásban irracionálisnak láttak, a zsidók pedig csak megpróbálták a saját életüket élni. (Jan Assmann döbbenetes dolgokat tár fel az emlékezés mélyrétegeiből felbukkanó agresszivitással kapcsolatban A kulturális emlékezet c. művében.) Volt prozelitizmus, de nem lehetett nagyméretű, bár Tacitus panaszkodott a zsidó térítésre, és arra figyelmeztetett, hogy azok, akik elfogadják a zsidó hitet, „megvetik az országot”. Ez pedig a másik oldal bizalmatlanságát és ellenállását illusztrálja. Van köztünk egy nép, amelyik nem tiszteli isteneinket, akik minden bizonnyal előbb vagy utóbb megbüntetnek minket, miattuk, velük együtt.
A Talmud szerint az egyetlen nyelv, amelyre a Tórát hitelesen le lehet fordítani, az a görög. Volt is arra próbálkozás, de semmi más nem lett belőle, csak kuriózum (Septuaginta), legalábbis a vallási életre gyakorolt hatást illetően, bár legalább görögösített néhány héber kifejezést, pontosabban a görög fogalom már létezett, csak félhivatalosan összekapcsolaták azokat egymással, a göröghöz hozzárendelték a héber jelentést is, és lám, a görög szó ettől semmit nem változott 🙂 Külsőképpen. De mi jut eszünkbe a zsinagógáról? Görög tanácsülés? Na ugye! Pedig tőről metszett görög szó. Maimonidész azt írta, hogy Arisztotelész félig (zsidó) próféta volt, a Szeder Hadorot, egyfajta klasszikus zsidó történelemkönyv pedig egyenesen azt állítja, hogy Arisztotelész valójában zsidó volt! Ami azért is érdekes megjegyzés, mert a görög filozófia és kultúra az anyagi világ megfejtésére kötelezte el magát, tisztelet a szép számú kivételeknek, a zsidók hitrendszere viszont isteni kinyilatkoztatással kezdődik, közvetlenül nem alkalmas a dolgok működésének megfejtésére, annál inkább a mindennapi élet irányításra. Másrészt nagy tévedés minden ókori görögben Arisztotelészt keresni (to ti èn einai…, na persze!). „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,/ Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;/ Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,/ Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.” (= D.g meleg van! – Ja!)
A görögök és a rómaiak egyaránt ellenszenvesnek tartották a zsidókat, elsősorban elkülönültségük miatt, hiszen nem ették ugyanazt, mint ők (ráadásul ők üzletet is asztalnál kötöttek, ahol fogyott étel és ital; de talán éppen emiatt lehettek sikeresebbek a zsidók :)), ami első ránézésre finnyáskodás, elkülönülés, elzárkózás a többiektől. Ráadásul a mózesi törvények nemcsak az eseti fizikai közösséget, hanem a kapcsolatokat is szinte lehetetlenné tették, aminek megaprojektje a népek keveredése, és ami abban az időben egyáltalán nem volt rendkívüli. De egy nemzsidó férfinak nem volt egyszerű betérni a zsidóságba, nyilván nem is tehette ezt anélkül, hogy legalább részben felrúgta volna rokoni, baráti kapcsolatait.
Mindezek azt a képzetet kelthették a többi népben, hogy igencsak lenézik őket, és nem akarnak beilleszkedni a birodalomba, ahogy kellene tegye egy legyőzött nép, és folyton azt sugározták, hogy „a mi Istenünk az egyetlen igaz Isten.” Ugyan több zsidó lázadás is volt, de azok, mondhatni nem voltak rendkívüliek, csak a mi számunkra, akik a Birodalom történetének egy szűk, de annál lényegesebb szegmensét ismerjük. Gallok, britek, germánok, párthusok, luzitánok, stb… állandóan probléma volt velük is. Amúgy pedig nem a zsidók ellen indultak a római hadak, hanem a „lázadó zsidók” ellen („kiűzni belőle a rebellis Ádámot” :)). Az úgynevezett pogányok szemében a zsidók, kissé bombasztikusan fogalmazva, „engedéllyel rendelkező ateisták” (de Croix) voltak, akik azonban nem törekedtek a római istenek megsértésére, sem azok híveinek ingerlésére, ezzel szemben a keresztények már nem akartak semlegesek maradni, és nemcsak hogy nem voltak hajlandók részt venni a pogány vallási szertartásokban, hanem mindent megtettek azért, hogy másokat megakadályozzanak ebben. A legtöbb görög nem érezte szükségét, hogy civakodjon a zsidókkal, mert ez utóbbi felettébb nem misszionált, a kereszténység viszont határozottan misszionáló vallás, és megjelenésével a hangulat is megváltozott.
A Szeleukida Birodalomnak a zsidókkal szembeni érzéketlen bánásmódjából eredő hosszú és elkeseredett konfliktusok maradandó nyomot, rossz emléket hagytak a két nép kapcsolatában. Gondoljunk IV. Antiókhosz ténykedéseire és korára, illetve a makkabeus felkelésre, a kölcsönös mészárlásokra, és amint gúnyt űztek egymás vallásából. Nem véletlenül hogy a Makkabeusok végül Róma bartáságát kérik, akit biztonságosabbnak láttak a hellenizált görögökkel szemben, akikkel a későbbiekben is, főként Alexandriában és környékén, többrendben is súlyos konfliktusaik lesznek, és ha nincs a római hadsereg, sokminden másként alakul.
Korábban a görögöknek pozitív véleményük volt a zsidókról, már ha egyáltalán megemlékeztek róluk, de még pl. Homérosz, Hésziodosz, Pindárosz, Xenophón, vagy Hérodotosz meg sem említi a zsidókat, bár Palesztináról szólnak, az intertestamentális korban azonban van egy rövid pozitív periódus, de a makkabeusi felkelés után a pozitív sztereotípiák eltűntek a görög írásokból. Sőt, terjedt az a Tacitus által is megismételt szeleukida kori rágalom, miszerint a zsidók a belső szetélyükben titokban egy szamárfejet imádtak (a görögök egyértelműen gúnyként használták; egyesek szerint, hogy a Lelkek Kútjának [Bir el-Arwah] nevezett barlang, ami fölött lehetett maga a Szentek Szentje, szóval hogy az üres, amint gyakorlatilag ma is). Ezért is mondjuk mindig, hogy attól, hogy római történetíró, és hogy le van írva, még nem biztos, hogy megfelel a valóságnak. A legnehezebb a helyzet a ferdítések esetén, a jelentés értelmét, vagy inkább csak súlyát, hangulatát megváltoztató szinonimák használatakor, vagy mondjuk azok szándékos alkalmazása esetén.
Alexandriában egyértelműen évszázadokig a rómaiak álltak a hierarchia csúcsán, őket követte a görög eredetű/nyelvű lakosság, és csak utánuk következtek az őslakos egyiptomiak, akiket széles körben „meghódított népnek” tekintettek. A zsidók valahol az őslakosok közelében helyezkedtek el. Josephusban megvolt egy környező, főként uralkodó kultúrához való törleszkedés teljes eszköztára, bár az alárendeltség kompenzálásának és a hízelgés árulkodó jegyeit könnyen felismerhetjük műveiben, de igazából személyiségét közelebbről egy viszonylag jelentéktelenebb művében fedi fel, az Apion (és Manethon) ellen írottban, amelyben végre úgyszólván szabadjára engedte saját őszinte zsidó érzéseit. Apion az alexandriai könyvtár tisztviselője volt, és írt egy megsemmisítőnek aposztrofált polémiát a zsidók ellen, ami abban a légkörben nem is számított olyan veszélytelennek, bár sosem volt az. Úgy értve alkalmanként csak a szikra kell, vagy a gyújtós, hogy legyünk körültekintőbbek. Ő is terjesztette a rágalmat, hogy a zsidók egy szamárfejet imádnak a jeruzsálemi templomban. Manethón pedig a Kr. e. harmadik század elején élt görög nyelvű egyiptomi pap, az első zsidóellenesek egyike a térségben. Aztán jött Tacitus, aki úgy vélte, hogy a zsidók gyűlölnek mindent, amit Róma szentnek tart. Szóval meg volt ágyazva a gyűlöletnek rendesen.
A görög írásos emlékek negatív zsidóképe egészen Porfirisz ( ̴ 232-300, Plótinosz, a neoplatonizmus megalapítójának legfontosabb és legbefolyásosabb tanítványa) munkásságáig megmarad, habár a zsidók szent iratainak tartalmát ő is kritizálja, de érezhetően másként kezeli őket, mint hittársai a megelőző évszázadok során. Következett, egy igen zajos és zűrös átmenet után a Bizánci Birodalom, amiben, ahogy a rosszmájúak megjegyzik, keveredtek a kis-ázsiai szolgalelkűség és a görög nagyhatalmi emlékek/igények.
A vallások helyzete általában
Nem lehet egységesnek, még kevésbé statikusnak tekinteni a pogányságot sem, nevezzük ezen az összefoglaló néven a politeista társadalmakat, és amibe semmiféle pejoratív jelentést nem szeretnénk belevinni (azon túl, ami benne van, a paganus ellentéte ugyanis a miles/itis, vallási értelemben pedig a miles Christi). Már a Kr. e. 3 századtól a pogány világszemlélet kezdett átalakulni, egyre fontosabbnak érezték a személyes isten-tapasztalatot, gondoljunk csak a misztériumvallások egyre növekvő népszerűségére, illetve a templomépítésekben kifejeződő görög reneszánsz, ami ezúttal igen szerény formában mutatkozik meg, a szépérzékben. Ezek lesznek azok a vonások, amik végül ki is kezdik a politeista vallás általános jelentését és érvényességét.
Egyrészt voltak a misztériumokba beavatottak, akik kizárólag csak „a jó helyre születettek” közül kerültek ki, akik a maguk korábban is a személyes tapasztalatok, élmények révén elkülönültek mindenki mástól, és nem is volt átjárásuk más társadalmi rétegekhez. Kulturális stílusuk, amelyet a közös iskoláztatás és a közös modor szűk arisztokratikus rendszere táplált, még a felső polgársággal sem volt megosztható. Ezért az ebből fakadó „nyomasztó” társadalmi távolságérzet arra kényszerítette a rendszer által kirekesztetteket, hogy megtalálják a módját egy „demokratikusabb” társadalom létrehozásának, írja Peter Brown (History of Private Life from Pagan Rome to Byzantium c. könyvében). Pál (és mások) bizonyságtételeiből azt érezték, hogy a kereszténység minden irányban a társadalmi különbségtétel eltörlésére törekszik: zsidó és görög, rabszolga és szabad ember, sőt még a férfiak és nők között is. Úgy érthették, hogy ennek az üzenetnek a címzettjei nem a palesztinai szegények, nem a zsidó nők, hanem ők, akiknek anyagi lehetőségeik meglennének más társadalmi életet élni, de a mainstream vallási irányzattal megtámogatott korszellem ebben megakadályozza. Akik már utaztak, láttak, olvastak, ismerik a világot, mégis senkik, és nem a polgári jog, hanem a vallási miliő szerint. Ők azok, akik a korabeli pogány vallási hübriszt olyan erényekkel gondolták felváltani, amiket a keresztényektől lehetett hallani: tiszta szív, házastársi hűség, becsületesség az üzleti életben, alamizsnálkodás. Ahogy egy teológus fogalmazott: a szegények arisztokratizmusa volt ez, a „boldogok a lelki szegények” ugyan nehezen, de mégis megközelíthető paradoxona. Ez az új erkölcsiségre való áttérés, Brown szerint, „a klasszikus világból a keresztény világba való átmenet egyik legfontosabb aspektusa” volt. Idővel ez egy jellegzetes szigorúságot öltött, amely a kívülállók számára könnyen azonosítható keresztény jellemvonássá vált.
Természetesen a folyamat nem volt ennyire egyoldalú. Az anyagi jólét világába születtek sem maradtak teljesen érintetlenek, ők is új szemléletre vágytak, a gondolkodási kánonok kezdtek elavulni. Sokat emlegetik e vonatkozásban Marcus Aureliust, de nehéz eldönteni, hogy milyen légkör volt körülötte, viszont érezhetően növekedett a szkepticizmus és az irracionalitás hangulata a Pax Romana utolsó uralkodójának tartott császár idején a birodalmi elit köreiben. Ne felejtsük, hogy ezekben az években van az első olyan pestisjárvány, ami a birodalom egészére kiterjedt, ami megrázta lelki-érzelmi megrázkódtatással, és rengeteg adminisztrációval járt. Ekkor alkot Celsus, az első pogány író, akinél a görög-római értelmiségiek között zajló zsidó- és keresztényellenes vita minden fontosabb érvét megtaláljuk, de már a Bibliáról (zsidók Bibliája, úgy értve) folytatott vitának is minden elemét, amik már meglepően modern elemeket is tartalmaznak. Külső-belső felfordulás zajlik, mintha valami nyugtalanság… – de ez csak az utókor ideológizáló megjegyzése, ne hallgassunk rá!
A rómaiakat elérő szépérzék olyan lehetett mint öv alatti ütés férfi ökölvívóknál, természetesen a társadalmi szintű jelenség hatása elhúzódó és közvetett volt. Érzelemmentes és éles volt a római kultúra, mint kőzetek törésfelülete, ha tömören akarunk fogalmazni, a görögség felől érkező hatásokat sokáig negligálta, legalábbis jól kezelte a győzelmi fölénnyel. De mint a nylonharisnya, ha elkezd lebomlani egy szál, nehéz azt már a helyszínen megállítani, így indult el olyan egy folyamat, amit csak nagyon szűk látókörrel és sajátos nézőpontból nevezhetünk „bomlásinak”. Egyre több volt a felszabadított rabszolga, illetve a kiábrándult katona, a görögség szépérzéke kezd teret hódítani, kiszorítva a római puritánság szellemiségét, egyre több a keresztyén, akik mást gondolnak az emberiség jövőjéről, az aktuális világról, a családról, illetve továbbra is jelentős a zsidók befolyása a görög kultúrkörben, sőt, már a fővárosban és Ibériában is… Presto ma non troppo.
Másként gondolnánk, de a város történelmét illetően ebből az időből, tehát a Kr. u. I. évszázadból, meglehetősen kevés adat maradt fent. Keresztyénekről szinte semmi. Mármint tárgyi bizonyíték. Ráadásul a városról fennmaradt írott források szinte mindegyike idegen, tehát nem efézusi történész írása, így ezek, akárcsak mai párhuzamaik, gyakran a szkepticizmus és a kulturális elfogultság jegyeit mutatják. Éppen ezért a város korabeli életét tekintve történelmileg is rendkívül fontosak azok az elszórt, közvetett utalások, amik az Apostolok Cselekedeteiben, az Efézusi levélben, illetve a Jelenések könyvében találhatók.
Az Újszövetséggel foglalkozó tudósok keveset foglalkoztak azoknak a pogány vallásoknak szociológiai és kulturális jelentőségével, amikkel az első századok keresztényei missziójuk során találkoztak. Márpedig a folyamat ezeknek a vallási erőtereknek a feltárásával lesz érthetővé. Félelmetes érzés kellő empátiával, természetesen annak nem együttérző, hanem beleérző jelentésére gondolva, megállni valamelyik nevesebb múzeumban kiállított életnagyságú császár-szobor előtt, belegondolva hogy ennek a 3D-ben készült képnek modellje egykor micsoda félelmetes szereplő volt, élet és halál ura, aki felemelt és lealázott, akinek szavára légiók mozdultak, aki a törvények értelmét megszabta… Konok, büszke tekintetek, javarészt ráncok nélkül, de ez nemcsak a korabeli Photoshop, vagyis az alkotó életmentő korrekciói, lehet, hogy nem is kellett sokat korrigálni a vonásokon, mert a kép mögött álló személy nem ismerte a vezetés lelkiismereti problémáit, nem voltak nehéz éjszakái, vagy rossz döntések miatt belső harcai, ergo mély ráncai sem. Mellettük a „Vadászlány” olyan ártalmatlannak tűnik mind a mai napig.
Mellékesen megjegyezzük, hogy Efézust gyakran sújtották természeti katasztrófák, mindenekelőtt földrengések, amik nyomot hagytak a város lelkivilágán, és itt bizonyos frusztrációkra gondolunk, amiknek a hatását mindenképpen figyelembe kell venni, ha meg akarjuk érteni, hogy mi és miért történt. Kis-Ázsia földrengésveszélyes terület, és természetesen így volt ez az ókorban is. Efézus Kr. u. 17-ben szenvedett el egy súlyos katasztrófát, mint arról szóltunk, Kr. u. 44 körül pedig tűzvész pusztított el sok házat a városban, és ekkor komoly veszteség érte az Artemisz-templom ellátását biztosító javadalmakat. Demeterék lázadása jelezheti a beszűkülő anyagi lehetőségekből eredő frusztráltságot, amit elsősorban nem a keresztyének okoztak, nem az ő hatásuk következménye, de természetesen ők voltak kéznél, a természet erőit, a történelmi folyamatokat, a római adminisztrációt nem lehetett bíróság elé citálni.
A keresztyénség és Artemisz
Az Artemisz-kultusz a korban vonzó és kielégítő vallási forma volt: egy olyan istennővel, akinek a hitelessége kiállta az idők próbáját, és akinek a híre jóval túlmutatott Efézus városán, sőt, egészen távoli helyekre is eljutott (elhíresült a franciaországi Autun-i). A környék szülötte, a híres földrajztudós és utazó, Pausanias (115-180), írja a második század végén: „Minden város imádja az efézusi Artemiszt, és az emberek minden istennél nagyobb tiszteletet tanúsítanak iránta. Ennek oka véleményem szerint az amazonok hírneve, akik hagyomány szerint felszentelték a [Artemisz csodálatos] képét, valamint e szentély rendkívüli régisége. [Majd hozzáteszi:] Három szempont miatt lett Efézus ennyire híressé: a templom mérete, amely minden emberi épületet felülmúl, a város kiemelkedő fekvése, és az istennő hírneve, aki itt lakik.”
Nem volt még egy olyan görög-római metropolisz a birodalomban, amelynek „teste, lelke és szelleme” annyira egy adott istenséghez tartozott volna, mint Efézus a védőistennőjéhez, Artemiszhez. A virágzó időszak egybeesett Róma növekvő efézusi jelenlétével, és egyesek elismerték Róma áldásos közreműködését, míg mások továbbra is Artemisznek tulajdonították a jó körülményeket. Artemisznek, a görög istenek között ritkaságszámba menő módon, személyes habitusa is fontos szerepet játszott isteni szerepében, és kulturálisan (népeket) integráló, morálisan moderáló erőként szolgált. Maguk az efézusiak ehhez még bizonyára hozzátették volna: régisége miatt is tiszteljük, de fontos védelmező szerepe, megmentő és áldó ereje. Főként a nők, jóváhagyásával adták át magukat az első testi szerelemnek, mentek férjhez, és vele szálltak a sírba, ha eljött annak az ideje. Úgy beszélhettek istennőjükről, ahogy érintett nápolyit hallhatunk San Gennaro-ról beszélni… Vagy ahogy oldalági leszármazottai (?) ünnepének egyik esetéjén, mondjuk szeptember 12-én énekelnek a katedrálisban, az első sorban. (San Gennare… mio prottetore…) Őszinte tisztelettel szólunk róluk!
Igen erős volt Artemisz igénye Efézusra, és fordítva. A bizonyítékok egybehangzóak abban, hogy a Kr. u. 50-150 közötti időszakban a kultusz jól működött, komolyabb hanyatlási időszakok nélkül, ennek ellenére természetesen voltak ínségesebb periódusok, amiket templomi korrupció (a kultusz céljaira szánt adományokat a tartós vagy ideiglenes szolgálatban álló papok/papnők elorozták) vagy természeti csapások okoztak. Állítható, a rendelkezésre álló adatok szerint, hogy az első század második felében a városban élt és virult a pogány szellemiség. És ebben a kereszténység a harmadik század második feléig nem is hozott radikális változást, sőt, úgy tűnik, hogy a pogány istentisztelet a negyedik század végéig változatlanul fennmaradt.
A gótok harmadik századi támadása, illetve a szinte azzal egybeeső pusztító földrengés, az Efézusban ezt követően eluralkodó rossz közérzet, valamint a keresztényeknek egyfajta revans-gesztusai, amiről azt is mondhatni, hogy olyan volt mint egy fegyver (késői) visszarúgása, – ezek voltak, amik minden bizonnyal az Artemisz-kultusz befolyásának csökkenését eredményezték.
A negyedik vagy ötödik századi iratok arra utalnak, hogy Artemiszt még akkor is rivális kultusznak tekintették, amikor már a keresztények igazából hatalmi erővel elfoglalhatták a kultusz korábbi állásait. Julianus pogánysághoz való visszatérése a negyedik század közepén részben az efézusi Maximiliánusz befolyásának volt köszönhető, ami arra utal, hogy Efézus még mindig aktívan pogány volt, még akkor is, ha Julianus kísérletei a régi vallások visszaállítására, kudarcot vallottak. Kr. u. 348-ban Prudentius azt állítja, hogy „a vadászleány lemondott Efézusról és átadta neked [Krisztusnak]”. Az ötödik század nagyon korai szakaszában Krizosztomosz azt állítja, hogy eltávolította Diana hatalmát a városból. De később, még ugyanebben a században a nolai Paulinus a keresztények győzelmét állítja Artemisz felett: „Diana is elmenekült Efézusból, mert János kiszorította őt”. De Peluszi Izidor ( ̴ 370-440) a század végén írt Hieraxnak bizonyos ereklyékről, amelyeket a pogányok az efézusi Artemisz templomában exhumáltak és imádtak. Aztán még a hatodik században is azt állítja Efézusi János, hogy ezreket térített meg és legyőzte a bálványok hatalmát. János, több mint három évszázaddal Konstantin után, meglepően erőteljes pogány kultuszról és népes táboráról tett tanúbizonyságot. Tehát állítható, hogy a keresztény hatalomátvétel után is, még legalább három évszázadon át, Artemisz és kultusza meghatározó elemei maradtak az efézusi életnek.
A császárkultusz legfeljebb Artemisz kultusza mellett állt, de semmiképpen sem helyettesítette őt, és ezt a római császárok is jól kezelték, legalábbis a maguk szempontjából. Sztrabón elbeszéli, hogy egy efézusi volt az, aki tapintatosan közölte Nagy Sándorral, hogy nem illik, hogy egy isten önmagának állítson emléket, amikor a hadvezér egy saját szobrot akart készíttetni. Kr. u. 40-ben Caligula császár egy temenoszt (ez a latin templum – kultikus célra elkerített terület – görög megfelelője) akart létesíteni Kis-Ázsiában a saját imádatára, és Milétosz mellett döntött. Dio szerint azért választotta ezt a várost, mert Pergamonban már Augustust tisztelték, Szmirnában Tiberiust, Efézus pedig azért nem jöhetett szóba, mert az Artemisznek volt fenntartva. Majd a harmadik század elején Caracalla Efézusnak a harmadik neokoroszcímet adományozta, de nem a saját, hanem Artemisz nevében.
Van viszont történész, aki bizonyos jelekből ítélve azt állítja, hogy Kr. e. 200-tól Kr. u. 100-ig a szentély vagyona egyre csökkent, a szentély a várossal szembeni függetlenségét is fokozatosan elveszítette. Csökkent az azilum mérete és jelentősége, ami a szentély híres kiváltsága volt, az más kérdés, hogy súlyosabb esetben korábban is mennyire vették komolyan. Gondolunk itt az Artemisionban menedéket kereső talán legismertebb személynek, IV. Arszinoénak, (VII.) Kleopátra húgának sorsára, aki Kr. e. 41-ben erőszakos halált halt, a menedékjog nyújtotta védelem ellenére.
Nem lehet úgy beszélni az „ókori világról” vagy a „görög-római világról” sem, mintha az egy monolitikus struktúrára lett volna, amelyet pontosan meg lehetett volna figyelni, vagy amit elszórt emlékei alapján le lehetne írni, különösen a mai olvasók számára. Ezen belül az ókori vallások, kultuszok sem voltak elméletben vagy gyakorlatban statikusak, nem beszélve az értelmezési nehézségekről, amikor megpróbáljuk megérteni őket. Az ókori vallások lényege amúgy sem egy összefüggő hitrendszer…, hanem a rituálék. Előbbit még valahogy megértenénk, a gyakorlatok élményanyaga viszont csak a helyszínen lett volna értelmezhető, és akkor is csak belülről. Ha figyelmen kívül hagyjuk a konkrét helyi rituálékat, azzal teljesen kizsigereljük az ősi vallási tapasztalatot, és megközelíthetetlenné, értelmezhetetlenné tesszük őket. Ráadásul a helyi kultuszok is állandó átalakulásban, változásban voltak, legalábbis történelmi perspektívában. Az efézusi Artemisz-kultusz sem volt statikus, hanem a hanyatlás és az erősödés időszakain ment keresztül, amire vonatkozóan egy érdekes történelmi feljegyzés is utal (egyik papnő helyreállította az összes szertartást – amiket korábban elhanyagoltak). Pál idején például nem voltak hanyatlásban, bár az említett lázadás mégis mintha valamiféle frusztráltságról tanúskodna, egy „régi dicsőség” utáni nosztalgiáról, és az a két nemzedék ami eltelt Augusztus reformja óta, éppen elég a múlt ellenőrizhetetlen megszépítéséhez és a kapcsolódó sóvárgáshoz.
Efézus, mint a Római Birodalom nagy része, legalábbis Kr. u. 31-68 között „valódi augustusi békében” élt, és Pál egy olyan Ázsiában mozgott, amelyet a vallási nyugalom és a múlt elfogadása, mi több: egyfajta ajnározása jellemzett. Pál kora nem a nagy vallási ébredésekről, hanem a régi szokások határozott újjáéledéséről szólt. Egykor a színház falát borító, ma a British Múzeumban lévő, Kr. u. 104-ben keletkezett felirat sem árulkodik Artemisz tiszteletének hanyatlásáról, hanem inkább arra utal, hogy kultusza ösztönzést kapott C. Vibius Salutaris nagylelkűsége által.
Ebből az időből valók az osztrákok által kiásott Artemisz (másolat) szobrok. A „Nagy Artemisz” („kolosszális Artemisz”) feltehetően Traianus (Kr. u. 98-117) uralkodásának idejéből származik, a Prytaneon egyik helyiségéből került elő, és nyilvánvalóan tudatos elrejtés következtében őrződött meg. A „Szép Artemisz” Hadrianus (Kr. u. 117-138) idejéből, vagy Antoninus Pius (Kr. u. 138-161) uralkodásának elejéről származik. Azt is gondosan eltemetve találták meg a városházához tartozó egyik mellékhelyiségben. A „Kis Artemisz” pedig az antoninusi korból származik, tehát a második század közepéről. Eredetije a sztoa előcsarnokában állhatott, és egy másolatát a Prytaneon udvarán elásva találták meg. Miltner szerint Artemisz kultusza még akkor is jelentős maradt, amikor a kereszténység már szilárdan berendezkedett.
Ezek az ábrázolásai eltérnek Artemisz megszokott ábrázolásaitól, és nem világos, hogy milyen elemekről mintázódtak. Artemisz nehogy nem volt kicsapongó, de szűz maradt rendületlenül, tehát személyéhez nem lehet semmilyen szexuális vonást társítani. A testéről lecsüngő formák lehetnek mellek is, vagy stilizált placenták, esetleg, és ez a legutóbbi ötlet, a neki áldozott bikák preparált heréi. Artemisz a vizes területek, mocsarak lakója is volt, a görög mitológia szerint, szentélyeit ezért általában vízközelbe építették. A méh és a szarvas is nagyon gyakori és ősi jelképei voltak Artemisznek, lehet hogy velük vannak az adott jelképek is összefüggésben. Nincs konszenzus a kérdésben. Egyesek szerint a szentélyben levő eredeti szobrára (vsz. ébenfa) aggattak hasonló elemeket, ideiglenesen, amik így mintegy spirituális nemzőerőt adtak, hogy segítse szent állatainak, a méheknek a születését, amelyeket a beavatottak lelkével hoztak összefüggésbe. Azaz a bikák feláldozásából eredő erő átszállt a méhek születési potenciáljába, amiből az Artemisz-kultusz hívei azt szűrhették le, hogy a halálban élet van. Atremisz ereje átsegít a fájdalmakon és a halálon.
Artemisz-templom jelentős pénzügyi vagyont kezelt. Szőlőültetvények, földbirtokok, halászati adó, és természetesen az adományok. Egy Kr. u. 44-ben kelt rendelet – amely nagyon közel esik Pál efézusi tartózkodásának idejéhez – a templom bevételkiesésével foglalkozik, amely a sok házat kiégető tűzvész és a templom egyes tisztviselőinek gátlástalan gyakorlata miatt következett be. Teljesen megtévesztő lenne úgy olvasni a szentély történetét, mint ami mentes mindenféle emberi gyarlóságtól, és benne makulátlan életű papok és papnők szolgálnak. Jelentős földbirtokaik voltak, a látogatók áldozatot mutattak be, a fiatalok házasságkötésükkor adományokat adtak a szentélynek. A papok java része ideiglenesen tevékenykedett a szentélyben, szolgálatukért fizetést kaptak, az áldozatot bemutató hívektől meg adományt. Az ideiglenes szolgálatot végzők minden bizonnyal a más részen kimaradó javadalmazásaik bőséges kompenzációját várták, az állandó szolgálattevők meg biztonságos életet. Néha olvasni, hogy spóroltak az áldozati állatokkal, máskor visszaélések történtek. Mivel egy ökör akár öt hónapnyi munkába is kerülhetett, amúgy sem meglepő, hogy ínségesebb időben a kultikus áldozatok csökkenése volt tapasztalható.
A szarvasmarha- és növénytermesztés mellett az Artemision saját hal-, ló- és szarvasgazdaságokat is fenntartott, amelyeket részben bérlők üzemeltettek. Úgy tűnik, hogy a Kaystros folyó deltájában lévő sótelepek is a templom tulajdonában voltak, csakúgy, mint a kiváló minőségű márványbányák egyrésze. A gazdag szentély időnként emellett költséges önkormányzati hivatalokat is finanszírozott, például Domitianus császár uralkodása idején a kikötői gimnázium folyamatos működtetését és fenntartását fizette, hogy enyhítse Efézus költségvetési terheit. A szentély hosszú távú védelmet is biztosított az értékes tárgyak számára. A templomi archívumban számtalan szerződést, egyéb írásos dokumentumot is elhelyeztek, és egyfajta trezorként is szolgált bizonyos időkben, vagyis értékesebb tárgyaikat megőrzésre itt helyezték el azok, akik pl. hosszabb időre elutaztak.
Nincs bizonyíték arra, hogy bármelyik efézusi gonosznak, démonikusnak, félelmetesnek ábrázolta volna Artemiszt. A sírok, amikben Artemiszre utaló jelképet, tárgyat találtak, úgy tűnik, hogy nemcsak végső nyughelyek voltak, hanem egyfajta otthonként is szolgáltak, ahol az elhunyt békességet lelt, sőt, jelek szerint a sír Artemisz jelenlétével, maga az élet forrása. Ugyanis a sírokban teherbeesésre, terhességre és születésre emlékeztető attribútumok voltak. A feliratos és irodalmi bizonyítékok nem utalnak arra, hogy a nem keresztény Artemisz-hívők rettegnének Artemisztől, ellenkezőleg, ő megmentő, segítő, védelmező és az imák meghallgatója. Ezek az állítások látszólag tapasztalatból és a belé vetett bizalomból származtak.
A nők számára Artemisz elsősorban az életük sajátos átmenetei idején volt segítségül. Mindenekelőtt a fiatal nők védelmezőjének számított, különösen a szüzeket vette pártfogásába. Ő maga ugyan nem menstruált, de a folyamatot mégis ő irányította, segítette a lányokat a gyermekkorból a női létbe való átmenetet idején. Születését követően azt kérte Zeusztól, hogy örök szűz maradhasson, a hegyekben kóborolhasson, és csak akkor kelljen a városokba mennie, ha a szülő nőknek segítségére van szükségük. Úgy látszik, hogy ennél több feladatot kapott. Gyakran nevezik „az övek megoldójának” is. Több ilyen rituális övük is volt a korabeli nőknek, akik magukat Artemisz hatalma alá tartozónak gondolták. Az első övet még serdülőkorban vették fel, és az első nemi közösülés után Artemisznek ajánlották, amit áldozatukkal együtt égettek el alkalomadtán. Volt egy különleges, rituális csomózással megkötött öv, (amit Nagy Sándor sem tudott kioldani, ha az magától le nem hullott:)), amelyet az esküvő napján viseltek, és amit a házastárs oldott fel, és volt egy olyan öv is, amelyet egy nő a szüléskor oldott ki. Artemisz volt tehát az örök parthenosz (szűz), aki a női mivolt formálódását, a női minőség új megjelenéseit felügyelte, és kultusza a gyermekekkel kapcsolatos családi gondok megoldását, a gyermektelenek vigasztalását biztosította, valamint a nőknek a férjükhöz, illetve azok rokonságához való viszonyukat egyengette.
Artemisz segítségével és az ő tiszteletére sok nő meg is őrizte szüzességét, ami abban az időben, jólismert szociális okok miatt, nem volt nagyon népszerű. Artemisz szüzessége azonban nem erkölcsi kérdés volt, sem középkori, sem mai értelemben. Szűznek lenni természetesen azt is jelentette, hogy nem kellett férfitárssal együtt élni, ennek minden kockázatával: erőszak, háború, özvegység, kiszolgáltatottság, de voltak akik egészségügyi okból tartották előnyösnek a szűzességet. Az efézusi orvos, Soranus szerint a szexuális szüzesség egészséges, mivel megakadályozza a nedvek és magok kiválasztását, az emberi szervezet leamortizálódását. A szűzies nők egészségét az ivartalanított állatok állapotával állította párhuzamba: gyorsabbak, kövérebbek és nagyobbak. Soranus úgy vélte, hogy a terhesség és a szülés pazarolja a test energiáit, bár elismerte, hogy ez vitatott kérdés az orvosok között.
Mindezek a mai racionális gondolkodás számára íródnak, de hogy miként gondolkoztak abban a korban, nehéz annak utánajárni. Mindenképpen számtalan amulett, varázsige is származott Artemisztől, amikre legfeljebb utalások vannak. Pl. az efézusi grammaták, varázsszavak, amik Plutarkhosz szerint elűzik a démonokat. Pauszaniasz feljegyzi, hogy ezeket a betűket Artemisz kultikus szobrának lábára, övére és koronájára írták fel, amiket friss házasok, bajbajutottak ismételgettek.
Az ókori Rómában a gyermekszülést tekintették a házasság fő céljának. A római lányok már tizenkevés korukban férjhez mentek, akár még a serdülőkor előtt már megházasodtak. A törvényes házassági korhatár 12 év volt a lányok esetében, és a 15. életévet már teljesen elfogadhatónak tartották a szülésre. A korabeli gyermekágyban meghaltak aránya ismeretlen, csak feltételezések vannak. Nagyjából ugyanannyi lehetett, mint a középkorban, bárhol a világon. Angliai adatok szerint a 17. század közepén az anyai halálozás 170 volt 10 000 nőre vetítve (vagyis a nők 1,7 százaléka). Az iparosodás előtti fő időszakban az átlagos anyai halálozás 120 volt 10 000 nőre vetítve, vagyis 1,2 százalék. A 19. században és a 20. század elején ez az arány 10 000 főre vetítve 50 körül volt, ami 0,5 százalékot jelent.
Összefoglalva, Artemisz fő funkciója és szerepe a védelmező és megmentő, aki biztonságot nyújt a városnak és mindazoknak, akik hozzá folyamodnak védelemért. Különösen nők, ezen belül a fiatal nők védelmezője volt, de a fiatal férfiak is figyelmébe tartoztak. Artemisz volt Efézus szimbóluma, az ősi istenség, akit nemcsak a városban, hanem szerte az ismert világban tiszteltek, és ez ismertséget és méltóságot kölcsönzött a városnak, közvetve pedig a lakóinak is.
Ami személyét illeti, Artemisz kellemetlen és bosszúálló lány, aki képes ellenállni a szexualitás minden, még a legártalmatlanabbnak tűnő formájának is, aki erőfeszítés nélkül tagadja meg magától a legcsekélyebb érzelgősséget is, és ugyanezt várja el mindazoktól, akik valamilyen kapcsolatba kerülnek vele. Az udvarlási próbálkozást is megtorolja, és bár erre vonatkozóan nincs fennmaradt történet, de nem légbőlkapott a sejtés, hogy nem tűrt kétértelmű utalásokat, szóbeli zaklatást, de még bókot sem. Mindezeket nőiségére értve, ugyanis vadászkészégére rendkívül büszke és féltékeny volt, és aki azt kétségbe vonta, az hamarosan célkeresztben találta magát. Az első példa az állatok és a természeti világ unurbanizált istennőjére, és ezt az elsőbbséget és egyediséget felsőbbrendűséggel és páratlan vadászkészségével erősítette meg. Titokzatosságát (tremendum), megközelíthetetlenségét szüzességével fejezi ki, ami egyszerre vonzó és ijesztő, hideg és elbűvölő, mint a gleccser illata. Talán ma úgy mondanánk, hogy inkább él egyedül, mint kockázatos viszonyban, bár éppen az árnyékokkal való küzdelmek fűszerezik a kapcsolatokat és adják a mély intimitást, de ez nem biztos menetrend. Az érzelmek világában terhes lehet a túlzott létezés, hol minden út a szíven vezet keresztül, és mély nyomot hagy minden érzelmi levonulás, mint laza talajon a gyors vizek.
Szüzessége megközelíthetetlenné és függetlenné tette, és olyan tendenciákkal ruházta fel, amelyek bár a szenvedélybe és a szerelembe gyökereznek, mégis azok nemszexuális vonatkozású eseményeit istennői attributumába integrálhatta. Így például az a kiváltság, amellyel a terhes és gyermekágyas nők védelmezőjeként rendelkezik, kiegészülve a saját érintetlenségével, olyan jellemvonást eredményez, amely lehetővé teszi, hogy egyszemélyben a szűzet és az anyaistennőt megtestesítse. Ugyanakkor megvetette a korban női tulajdonságként aposztrofált hajlamokat, a felesleges beszédet és a pletykát, tehát támogatója, illetve saját érvényesülésük érdekében, kritikusa is volt a nőknek, ami – modern fogalommal élve – feminista vonásokkal ruházza fel.
A mindig fiatal, a másik nemtől örökké elkülönült Artemisz istennőre mindenekelőtt az erős vitalitás volt jellemző, és szemben a bölcs, jóindulatú őrző-szűz Athénével, nem volt sem városvédő, de még úgynevezett templomvédő sem, mint ikertestvére, Apollón, annál nyughatatlanabb volt, hogy ilyen helyhezkötött szerepet töltsön be. Viszont vitathatatlan fölényt élvezett az állat- és növényvilágban, a vadvilág kegyeltje volt, az ősi, szelídítetlen természethez tartozott, trónja és szobra is fából készült. A vadon élő állatok becserkészésének, éberségük kijátszásának, fürgeségük fölötti leleményességének, illetve a független természet vadságának asszimilálásával lett azzá aki, és úgy tűnik, hogy az egyetlen dolog, ami örömet szerzett neki, a vadászat volt.
Mivel Leto-nak nem voltak fájdalmai, amikor őt szülte, az asszonyok szülés közben Artemisz nevét emlegették, és megelőzően is hozzá fohászkodtak. Emellett az volt a hiedelem, hogy fájdalommentes halált biztosít a szülés közben életüket vesztő nőknek. Befelé forduló, vadóc, természet közelségét kedvelő, a szerelem törvényeit nem ismerő istennő tehát nem egyetlen vonással rendelkezett, sőt, ezek két elkülöníthető és egymástól is markánsan eltérő csoportba rendezhetők. Mondhatni azt, hogy ezzel istennői palettája, szolgálata és szolgáltatásai a duplájára emelkedtek.
Artemisz azonban a fiatal férfiak védelmezője és istennője is volt, akik Sztrabón szerint, az említett kuréták kollégiumába tömörültek, és felelősséget vállaltak, hogy az Artemisz születésére emlékező szertartást, a városon kívüli hegyek alatt található Ortygia-ligetben, minden évben megtartják. Leírása szerint Artemisz és Apolló a város közelében, egy Ortygia nevű ciprusligetben született. A ligetet egy folyó szelte át (Kenkhrios, Cenchrius), amiben állítólag Leto megfürdött vajúdása után. Közelében pedig egy olajfa állt, ahol az istennő megpihent, miután túl volt a szülés fáradalmain. Sztrabón beszámol az efézusiak éves ünnepéről (panegyris), amelyet az Ortygiában lévő ligetben tartottak, ahol Leto a kuréták zajongása közben szülte meg ikreit, mintegy évről-évre, újra és újra. Beszámolójában az efézusi kuréták fegyvereik által keltett zajjal eltérítették Héra figyelmét, amikor az féltékenyen kémkedett Leto után, így segítettek neki titokban világra hozni az ikreket. Erről már beszámoltunk.
Sokáig úgy tartották, hogy az Artemisz-tisztelethez tartozott egy beavatási rítus, amelyet a klasszikus kortól a Kr. u. harmadik századig gyakoroltak, és amelyet a kuréták végeztek Artemisz templomában, amíg ezt a szertartást is császárkorban át nem helyezték a Prytaneonba, ezzel pedig a beavatási szertartás tartalmát és az ünneplés során bejárt útvonalat is módosították. Ezzel kapcsolatban ma már nincs egyetértés, sőt, a legtöbb történész szerint az Artemisz-kultusz ellenállt az ókori görögök körében igen népszerű misztériumvallások csábításának. Bár a kuréta-intézmény eredete és pontos szerepe nem világos, az Artemisz-kultuszt valószínű sosem jellemezte a misztériumvallások szigorú titokfegyelemmel védett kultikus gyakorlata, mindazonáltal valamiféle szerényebb szertartás sejthető, ami a beszámolók alapján nem annyira beavatás, inkább bevezetés, vagy megerősítés lehetett. Egyszerűség kedvéért „beavatásnak” nevezzük, ami tehát az új érdeklődők számára, a régebbi tagok számára volt fenntartva, vagy egyszerűen azoknak kellett végigmenniük rajta, akik az istennő szolgálatába álltak. Tény, hogy mint látványosságban, mind létszámban korlátozott volt, ezért talán az a feltételezés a legelfogadhatóbb, hogy csak a kurétákra vonatkozott, akik az istennő kultuszának gondnokai lettek, önkéntes alapon. Ők elnököltek Artemisz misztériumai felett, és hivataluk meglehetősen nagy tekintélyű és önálló volt, amíg Augustus döntésével át nem került a Prytaneonba, egyfajta városi, de még inkább római felügyelet alá. Még ekkor is időnként összejöttek, együtt vacsoráztak, de már inkább a római papi kollégiumokhoz hasonlóan működtek, már nem ajánlhattak efézusi állampolgárságot külföldieknek, mint tették korábban, nem találunk kurétákat követségbe küldve állami érdekben, nem szerepelnek tanúként bérleti szerződések szövegein. Az Artemisz-kultusz egyediségének és tekintélyének megnyírbálását tehát nem a keresztények, hanem Augustus kezdeményezte.
Korábban a kuréták a város vezető tisztségviselői voltak, és már a Kr. e. 4. századtól olvasni arról, hogy a város diplomáciai szolgálatában álltak, részben a városnak tartoznak elszámolással, de érezhető egyfajta függetlenség és autoritás is, ami a kultusz autonómiájából származott. Ők döntöttek a menedékjog megadásáról, ami földrajzilag az Artemision körül helyezkedett el, ők határozták meg a szentély költségvetését, bérbe adták a szentély birtokába jutott földeket, kezelték vagyonát, de a városi (letelepedési és) polgárjog odaítélése is joghatóságukba tartozott. Az ünnepségek során jelentős szakértelmet igénylő rituális feladatokat végeztek, és ezt a gyakorlatot korlátozza Augustus, mint korábban szó volt róla. A második század közepére a kuréták túlnyomó többsége már római polgár volt, akik egyben a helyi városi tanács tagjai is voltak, közhasznú adományozók… Szóval a kultusz egyre inkább kikerült a helyi ellenőrzés alól, és birodalmi irányítás alá került. A város vezetősége római ellenőrzés alatt állt, a kultusz ellenőrzése meg a város kezébe került.
Artemisz ünnepei alkalmával végzett áldozatok leírására használt görög szó a városalapító Lüszimakhosz korától az Kr. u. harmadik század közepéig ugyanaz volt: thusia, ami többször is szerepel az Újszövetségben, ennek fele a Zsidókhoz írott levélben. Artemisz esetén az, hogy miként hajtották végre ezeket az áldozatokat, mit jelentettek ezek az áldozatok, és milyen céllal, egészen pontosan nem tudni, de minden bizonnyal többször változott aszerint, hogy ki engedélyezte és ki végezte őket. Minden bizonnyal voltak elkötelezett és kevésbé lelkiiseretes papok, sőt, maradt is fent ilyesmire utaló feljegyzés, továbbá a városvezetés, a szentély irányító testülete mind hatással voltak arra, hogy adott időben éppen miként zajlottak a szertartások. Ezekből a hullámzásokból egy átutazó, egy ünnepre érkező zarándok természetesen semmit sem érzékelt.
Mindenesetre Augustus elrendelte, hogy az Artemisz-templomot kerítsék körbe egy jól látható fallal, méghozzá jóval a korábbi határokon belül. A fal költségeit az istennő szent jövedelméből kellett fedezni. Ez a fal pedig a templom menedék-területének új határait jelölte, és a szentélyt egyértelműen elválasztotta a várostól, jelentős mértékben csökkentve az előbbi befolyását, ráadásul úgy, hogy mindezt a szentély saját erőforrásaiból kellett megoldja, amivel Augustus a szentély pénzügyeibe is közvetlenül beavatkozott. Lüszimakhosz politikájának logikáját követve (aki elköltöztette várost, kijelölte a templomi azilum határait, és bizonyos jelek szerint, a kultusz tematikáját is meghatározta), Augustus szó szerint újrarajzolta az Artemision és a polisz közötti határt, és nemcsak földrajzi értelemben. Úgymond a polisz érdekében Augustus megnyirbálta „Artemisz jogi szoknyáját”, és ez még akkor is különös volt, ha egyes időszakokban, és egyes szerzők szerint, az azilum a bűnözők menedékévé vált.
Sztrabón, ha nem is közelebbről, de meg is nevezi ezeket a „bűnözőket”, akik nem mások voltak (minő meglepetés!), mint Augustus ellenfelei, akik az Antonius által kijelölt védelmi területen húzták meg magukat a polgárháború után. Politikai menedékjogot kaphattak, hiszen a kultusz ezt biztosította, és az azilum magába foglalta a lakott terület egy részét is, tehát egyszerre jelentős tömeg tartózkodhatott a területén. Nem lenne meglepő, ha a semmisségre vonatkozó kérés magából a poliszból indult volna ki, amelyik immár érezte, sőt, pontosan tudta, hogy honnan fúj a szél. Legvalószínűbb tehát, hogy Augustus egyértelművé akarta tenni, hogy ki az úr a háznál, azaz a Artemisz-kultusz is a Birodalom része, és be kell illeszkedjen annak szellemiségébe, azt kell támogassa, nem járhat sem jogi sem spirituális értelemben külön utakon. Amint arról korábban is szóltunk.
Ezután a város vezetését ellátó Prytaneon részben arra is felhatalmazást kapott, hogy ne csak azt határozza meg, hogyan ünnepeljék Artemisz misztériumát, hanem azt is, hogy milyen Artemiszt imádjanak a templomban, illetve a híres ünnepen. Az egyesület lényegében jómódú római polgárok családjainak klubjává vált. A Rómának elkötelezett tagok, akik közül sokan a polisz kormányának élethossziglan tagjai voltak, ezután kötelességtudóan vállalták Artemisz iránti tiszteletüket, de még annál is inkább a római császárok iránti odaadásukat, legalábbis ez olvasható azokban a feliratokon, amelyek fennmaradtak a kultusznak tett szolgálataikról. Az első század második felében a kultuszkísérők túlnyomó többsége a polisz kormányzó elitjének tagja volt tehát, az istennő tiszteletéhez való hozzájárulásukkal, az áldozatok és ünnepek során nyújtott támogatásukkal tulajdonképpen legitimálták és szakralizálták azt a hatalmat és tekintélyt, amelyet az efézusi civil társadalom hierarchiájában betöltöttek.
Efézus – Állami Agora (kis rész belőle, balra), Odeon, római templom oszlopmaradványai; az Odeontól balra a Prytaneon maradványai …………………………………………………………………………. © The Mysteries of Artemis of Ephesos GUY MACLEAN ROGERS 2012 by Yale University
Sok kutató azon a véleményen van, hogy az Artemisz-kultusz eredete nem annyira a gyengédség, a szerelem vagy a halálba való kegyes átmenet, netán a halál utáni élet biztosítása volt, sokkal kézenfekvőbb, hogy egyfajta harci szellemből, győzelmi mámorból született. Az Artemisz misztériumának elemei, amik formailag valóban egyfajta megváltáskultuszra utalnak, lényegében Nagy Sándor hódításait követő időszak találmányai, és nem a halál utáni élet és megnyugvás kereséséből eredeztethetők, hanem részben motivációs céllal, részben egy földi birodalomért való közdelem szakralizációjaként születtek. Az említett szolgálattevők, akik úgymond Héra figyelmét terelték el évről-évre, tulajdonképpen harci eseményt imitáltak. Nyilvánvaló ellentmondás van ugyanis abban, hogy fegyvert ragadnak és megvédik Zeuszt, Apollónt és Artemiszt. Elég furcsa kísérőjelensége lenne olyan isteni szereplőknek, akik éppen a halálból való megváltást ígérik. Akkor valami másról van itt szó, és ők csak egy közönséges evilági esemény, egy hatalmi törekvés szublimált mitologikus szereplői? Évről évre, az istennő szolgálatában álló kuréták, a beavatottak, a tisztelői, Efézus város lakói csak sejtették, de ebben a vonatkozásban bátran mondhatjuk: rituálisan ünnepelték hitük egyik fontos elemét, hogy Zeusz becsületének, Artemisz és Apollón életének megmentéséből származik a saját megváltásuk.
Az átrendezés valószínű már Lüszimakhosz idejében, talán éppen az ő kezdeményezésére következett be, és sem előtte, sem közvetlenül utána nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy a misztériumkultusz eszkatológiai kérdésekre összpontosított volna. Artemiszt a konfliktusok, a verseny és a háborúk konkrét, korabeli élményeiből faragták ki, aki katonai győzelem formájában képes megváltást nyújtani. A kuréták lényegében fegyveres őrök voltak, és ezt a vonásukat végig megőrizték, az utolsó ünnepi felvonulásukig, ami talán 262 nyarán történhetett. Ugyanis nincs bizonyíték arra, hogy az efézusi Artemisz misztériumainak ünneplésére Kr. u. 262 után valaha is sor került volna.
Ez lehetett a magyarázata e kultusz és más hasonló kultuszok, például az eleusziszi misztériumok sikerének is, amelyek az emberi és isteni kölcsönhatás erőteljes és tartós modelljeit dramatizálták. A halandók el kellett ismerjék, bele kellet nyugodjanak hogy az Olümposz nem pontosan azt akarja, amit az emberek. Sőt, funkcionális szempontból a görög-római politeizmus egyik versenyelőnye a rivális hitrendszerekkel szemben bizonyára az volt, hogy alapvetően elfogadta azt a kipróbálható és igen jól alátámasztott elképzelést, hogy az istenek nem szeretnek mindannyiunkat egyformán, ezért egyéni megpróbáltatásaink semmiképpen sem jelentenek kihívást a politeizmus episztemikus rendszerének logikája számára. Inkább megerősítik azt.
Azonban ez lett talán Artemisz veszte. A gót invázióval a templom elpusztult, Artemisz tehát nem az istenektől elvárt viselkedési szabályok szerint járt el, amelyek szerint az őt szerető, neki szolgáló testületet jutalmaznia és nem büntetni kellett volna, akkor is, ha egyénenként más sorsot szán a tagoknak. Mint említettük ebben a korban már egyfajta érzékenységgel élt a lakosság jelentős része, a szépség és a kultúra érzékenyítő hatása lecsorgott a társadalom nagyobb létszámú csoportjai életébe, amiben lehet hogy már a keresztyének közösség- és családcentrikus hatása is benne van. A közösségi büntetés azt jelentette, hogy nem éri meg többé őt szolgálni. Megelőző időszakban is egymást érték a csapások, amik e korabeli nemzedék emlékezetében még mindig éltek, pestisjárvány, éhínség, tűzvész, földrengés, és végül, ami a kultusz számára a kegyelemdöfést jelentette, a gót invázió, és magának az Artemisionnak a pusztulása.
A gót invázió véget vetett a kultusz anyagi biztonságának, de történt egyéb is. Dio szerint a templomban elhelyezett értékek nemcsak az efézusiaké, hanem az „idegeneké, a világ minden részéből származó embereké” volt. A templom és a benne felhalmozott vagyon Efézus, sőt Kis-Ázsia kultikus trezorjaként szolgált. A templom körüli helyiségek kincsraktárként szolgáltak, és a kultuszhely szakralitása, a még működő önállósága garantálta azok épségét és őrzését. Amikor a gótok feldúlták a várost, és kifosztották a szentély kincstárát, a templomot pedig lerombolták, nem lehetett a korábbi pompát és ünnepi hangulatot megismételni, ami jelentős frusztrációval járt, de az elhelyezett kincsek miatt egy másik nyomás is nehezedett a szentélyre. Nem fizikai képességeit kérték számon, hanem a spirituális erejét, ami nem bizonyult elegendőnek a rablás megakadályozására. A kultuszt irányító testület erre a minden bizonnyal igen hangos igényre és számonkérésre nem tudott másként reagálni, mint önfelszámolással. Nyilvánvalóan voltak ennek a folyamatnak már belső szurkolói is. A katasztrófa után évtizedekre megszűnik a városban a márványszobrocskák gyártása, megszűnnek az epigráfiák, az építési tevékenység, bár mintegy ötven évvel később mindenik újraindul, de már jelentősen lecsökkent mértékben.
Az látszik, hogy az efézusiak nem sokkal a csapások után megkezdték az újjáépítést a városban, de már egyértelműen nem nagy lelkesedéssel. A következő nagy építkezési hullám már a keresztényeké lesz, és azok az épületek már főként templomok voltak. A tudósok mára több mint tíz keresztény templomot azonosítottak, amelyek Efézus „polgári területén” épültek, és amelyek mindegyike a negyedik és a hatodik század közötti időszakra datálható, többségüket már meglévő szakrális építményekre emelték. Azokat átalakítva, vagy újjáépítve. Ekkor már karhatalmai támogatást élveztek, és talán már akkor jelentkezett az, ami a keresztyén évszázadokat végigkísérte: az evangéliumi tanítás és a hivatalos egyházi szervezet működésének és megoldásainak éles kontrasztja.
Az Artemisz-kultusz ezennel még nem szűnt meg teljesen, de a harmadik század második felére az istennő számára a votív felajánlások száma minimális, különösen a császárság első két évszázadában tett felajánlásokhoz képest. A Prytaneon a 358 és a 368-as földrengések után romhalmaz lett, Artemisz szobrait a törmelék maga alá temette, magának a fő épületnek bizonyos elemeit pedig elszállították a jámbor keresztény jótevőről, Skolasztikáról elnevezett fürdő építéséhez. A Kr. u. 4. században a Bouleuteriont már nem használták, az ötödik század közepén pedig már a szomszéd település (Efézus néven!) kerül a figyelem középpontjába, ahol János apostol feltételezett sírja fölé egy bazilika épült, és a jámbor zarándokok özönlöttek az apostol leheletétől felkavart gyógyító port gyűjteni.
Azonban Artemisz kultuszát is még sokan aktívan támogatták, legalábbis egészen kb. 401-ig, amikor is az Artemisiont állítólag János Krizosztomosz ismét kifosztotta (legalábbis Alexandriai Cirill szerint). Bár a politeisták még az ötödik század elején is összegyűltek az Artemision helyén, hogy az istennő ősi faszobrát imádják, ezt azonban akkor már titokban kellett tenniük, és Kr.u. 428-ra Kis-Ázsia nyugati részén sok nagy politeista hely elvesztette szentélyét, az ősi képeiket, szobraikat, templomaikat megsemmisítették, egyiket-másikat, vagy mindent egyszerre. 354-ben II. Constantius elrendelte az összes pogány istenség szobrának eltávolítását a városokból. Efézusban egy Demeas nevű keresztény ledöntötte a „görögök képét, a daimónt”, és helyére Krisztus keresztjét állította. A kísérő felirat így szólt: „Demeas, lerombolva Artemisz daimón csalárd képét, felállította az igazságnak ezt a jelét. Tisztelte Istent, aki elűzi a bálványokat, és a keresztet, Krisztus győzedelmes, halhatatlan jelképét.”
Az események felpörögtek, de mondanunk sem kell, hogy ezek nem vallási, hanem mindenekelőtt politikai természetű intézkedések, és főként deklarációk, amiknek hatása alig volt, ugyanakkor egy tendenciát mutatnak. 416-ban Hypatius inkvizítor, más néven „Isten kardja”, „eltörli Bithyniában a pogányságot”. Ez időben Konstantinápolyban leszerelik az összes nem keresztény katonatisztet, elbocsátják a pogány közalkalmazottakat és bírókat. 423-ban II. Theodosius császár kijelenti, hogy a pogányok vallása nem más, mint „démonok imádata”. 429-ben kifosztják a Parthenont. 435-ben II. Theodosius súlyos büntetéseket rendel el a birodalom minden „eretnekére” és pogányára. Csak a judaizmus számít legális nem keresztény vallásnak. Szintén ebben a korszakban történt, hogy valaki keresztet vésett Augustus és Livia portrészobrainak homlokára, amelyeket a Kr. e. I. század végén a bazilika stoa keleti végében helyeztek el.
Artemisz temploma
Az efézusi Artemisz-templom központi helye a naosz (szentély) volt, ahol Artemisz szobra állt, a hírek szerint ébenfából faragva, és ez lehetett az „égből hullott képmása”, amit azon a helyen találhattak, ahová később a temploma épült (egy másik legenda szerint az amazonok hagyhatták hátra). A szobor előterében egy oszlopos folyosókkal körülvett, nyitott, téglalap alakú udvar (perisztilium) volt, tehát az épület mintegy beengedte a természetet, a védett helyen levő istennő elé bocsátva annak aktuális formáját, amint az illett is egy természetkedvelő lényhez. A körülötte levő rész viszont tetővel fedett volt, ami úgyszintén hatalmas oszlopokon nyugodott.
Plinius szerint az efézusi Artemisz-templom 55 méter széles és 115 méter hosszú volt (így, méterben megadva:)), 127 oszloppal (ebből 36 domborműves), az oszlopmagasság pedig 18,40 méter volt. Amint írtuk, a második templom egy körülbelül három méter magas emelvényre épült, az építéséhez felhasznált márvány kizárólag helyi eredetű, a kitermelés mintegy 8-10 km-re volt a templomtól. A terület alluviális feltöltődése állandóan terhelte az Artemisz-templom költségvetését. Számtalan elképzelés van arról, hogyan nézhetett ki a templom, bár ha pontos kinézete és méretei meg is lennének, a szépsége, a hatása akkor is hiányozna.
Az Artemisz-templomban bármelyik efézusi családfő elvégezhette az áldozati szertartást. Mindig volt azonban egy pap vagy papnő, aki a vallási szertartásokat rendezte, aki segítette azokat, akik áldozatot mutattak be. Ezért természetesen adományt kapott. Az efézusi templomi papok vagy apácák egy darab áldozati húst, néha még egy kis pénzt is kaptak a feladatukért. Az áldozati hús nagyobb részét a szegényeknek és a koldusoknak adták. Ugyan az a korinthusi levélben kerül elő, de nem lenne rendkívüli, ha ugyanazzal a kérdéssel Efézusban is találkoztak/viaskodtak volna a keresztények: szabad-e elfogyasztani a bálványáldozati húst, amit a (nagyobb ünnepek után) a mészárszékekben dömpingáron meg lehetett vásárolni?
Az efézusi templomi papokat vagy szűzeket általában a népgyűlés választotta meg egy évre vagy egy egész életre, főként az utóbbiakról kevés adat maradt meg. A papok és az apácák egymás mellett szolgáltak, az apácáknál azonban a becsület és a szüzesség állt az első helyen a követelmények között, tehát nem teológiai képzettség, ami itt mindenekelőtt a rítusok ismeretét jelentette. Az efézusi papok és apácák egyaránt földig érő ruhát viseltek, hosszúra növesztették a hajukat, és jogart tartottak a kezükben, templomi szolgálatuk során. Az éjfélig tartó szertartásokon koszorúval vagy szalaggal a fejükön jelentek meg, a fáklyákkal viszonylag gyéren megvilágított térben mozgásuk sejtelmesnek, ténykedésük misztikusnak mutatkozhatott. Az ókori feliratok szerint az elit családokból származó fiatal lányok, egyéves időtartamra, papnőként szolgáltak valamelyik szentélyben. Az egyik ilyen nő beszámolója szerint: „Amikor tizennégy évesek lettünk, a törvény szerint, amely a magunkfajtákat papságra hívja, Artemisz papnője lettem… Mivel ez a megtiszteltetés csak egy évig tart, és időnk lejárt, arra készültünk, hogy szent öltözékünkkel Déloszra menjünk, és ott bizonyos zenei és gimnasztikai játékokat végezzünk, és átadjuk papságunkat.”
Ma is megmaradt egy 14 m magas oszlop (eredeti magassága 18,40 m volt), tulajdonképpen az egyetlen elem, ami a templom egykori méretére és ékességére utal. Sztrabón szerint a templomot azilum vette körül, ami Kr. e. az első században már csak egy 150-250 m sugarú területet lehetett, és annak szerepéről fentebb szóltunk. Az efézusi Artemisz-templom Kr. e. 356-ban leégett, csak az épület, a környékén nem pusztított a tűz, az újjáépített templomot pedig a gótok rombolták le végleg, Kr. e. 263-ban. Ezután épülhetett egy harmadik is, ha egyáltalán, de arról nem maradt fent sem leírás, sem régészeti emlék, akárhogyis, 407-ben már biztosan nem állt.
Artemisz igazi versenytársa az első és a második évszázadban nem a keresztyénség volt, hanem a Mithrász-kultusz, de ebben az időben a Római Birodalomban a legszélesebb körben imádott istenség továbbra is Artemisz maradt. Mutatkoznak már jelei a Napisten kultuszának is, da az csak később kap erőre, a tragikus sorsú Elagabal (Heliogabalus) (+222) császár emlékezetes (és eszement) ténykedései nyomán.
Egyik efézusi szobrán Artemisz fején stilizált várost visel, amely azt a képességét szimbolizálta, hogy megvédi, sőt megmenti a várost a bajok idején, de nem ez volt a legfőbb isteni erénye, ez csupán egyik, talán a harmadik rétege lehetett annak. Artemisz minden tavasszal megrendezett születésnapi ünnepe alkalmat adott az efézusiaknak, hogy egyszerre fejezzék ki hazaszeretetüket és vallásosságukat, az előbbit jól elrejtve az ünnep rétegei közé. Efézusban május hatodika, az istennő születésnapja, egyszerre volt július negyedike (március 15., júl. 14.) illetve a karácsony egy általános ünnepbe (panegyris) sűrítve. Az egykori anatóliai termékenységistennő Efézusban rideg és érinthetetlen szűzzé, illetve szerelmesek és nők védelmezőjévé változott.