„Mikor érik már meg ez a kultúra arra, hogy azt tegye, amit kell? Ha gyászol, akkor gyászoljon. Ha fáj, akkor fájjon. Ha örül, akkor örüljön. Ne műmosollyal. Szóval legyen helye és tisztelete a valós, szükségszerű emberi érzéseknek.” Tisza Kata
Lindsay C. Gibson Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei, illetve a Szülősebek c. könyve nyomán. Számtalan más írást is használtunk, könyvészet a végén.
Lindsay C. Gibson úgy írja le az érzelmileg éretlen felnőttek és az általuk neveltek személyiségét, mint akik villámgyorsan reagálnak az őket ért sérelmekre, azonnal felismerik a kialkudott érzelmi életüket fenyegető mintázatokat, még mielőtt azok ténylegesen is kifejlődnének. Már ott is veszélyt sejtenek önmagunk felszínes érzelmi életére, ahol nincs is arra vonatkozó törekvés, de az érzelmi szituáció provokatív, kész arra, hogy kihívást intézzen, ami olyan érzésssel fenyeget, mint a fizikai lemeztelenítés. Félnek a leghitelesebb érzésektől, azokat valamilyen elhárító manőverrel kizárják magukból és környezetükből, tudatosan és ösztönösen arra törekszenek, hogy ne keveredjenek olyan szituációba, ahol számot kellene adjanak érzéseikről, amiknek helyén bennük javarészt csak tettetés, engedelmesség, megfelelési igyekezet, üres kedvesség, szelídségnek mutatott alkalmazkodás van. Rendkívül fenyegetőnek találják a mélyebb érzelmekkel teli környezetet. Ilyenkor faggatózással, azaz színlelt érdeklődéssel mentik magukat a számukra teljességgel ismeretlen terepen, azaz úgy maradnak aktívak, hogy nem lepleződnek le, nem derül ki, hogy érzelmi életük helyett egy szerep van. Ugyanis az érzelmileg éretlen szülő(k) gyeremekei szerepek alapján viszonyulnak a világhoz, nem pedig az egyéniségük igényei szerint, minthogy az nincs nekik. Egyszerű, bináris rendszerben élnek, engedelmesség és sértődés van. Környezetük, társuk érzéseit ellenük használják, főként akkor vannak nyeregben, ha a másik fogalmilag impulzívabb, ezért probléma esetén alig várják, hogy az valami sértőt mondjon, merthogy az máris megszabadítja attól a kihívástól, hogy valamit kellene tenniük, és teljességgel felmenti őket saját érzelmi hiányosságaik átélése alól. Egyben okuk lesz a duzzogásra, anélkül, hogy bármit tenniük kellene, vagy ennek elmaradása miatt lelkiismeretfurdalással kellene megküzdjenek. Mások, másik ellen használják annak szavait, érzelmileg fejlettebb életét, hogy az felelősnek érezze magát érzelmi biztonságuk, stabilitásuk és önbecsülésük támogatásáért, illetve érezze magát rosszul, he ezeket elmulasztja megtenni. Ugyanis ők csak fogyasztók, és ha nem kapják meg azt, ami véleményük szerint nekik jár, akkor a másikat okolják, szób sem kerül az, hogy valami bennük is hibádzik. Makacs hallgatással és duzzogással kezelik azt, ami számukra ismeretlen. Márpedig ilyen emberrel élni bántalmazó kapcsolatot jelent. Méghozzá a legsúlyosabbat, hiszen a környezetét is megtéveszti, mintha mindenben ártalmatlan lenne. Nem a szándék minősül súlyos eseménynek, hanem az okozott sebződés, amiből további nehézségek származnak.
Az érzelmileg éretlen emberek gyakran olyan családi környezetben nőttek fel, amely korlátozta érzelmi és értelmi fejlődésüket. Ennek következtében túlságosan leegyszerűsített életszemlélettel rendelkeznek, és a helyzeteket úgy szűkítik le, hogy azok megfeleljenek merev megküzdési készségeiknek. Passzív-agresszív módon fejezik ki a haragjukat, mert csak úgy tudják, nyíltan nem vállalják, csak duzzogással állnak bosszút. Mivel nincs hozzá készségük, elképzelhetetlen, hogy valamit is felfogjanak mindabból, amit tesznek. Magukat és érzelmileg éretlen szülőjüket tökéletesnek látják. Minthogy mindenekelőtt a beszédüket vette egykor valaki uralma alá, ezért nagyon jól tudnak uralkodni a szavaikon. Nem mondják, hanem teszik azt, amit kigondoltak. Alattomosan, ahogy ők tudják.
Önbecsülésük gyakorlatilag nincs, hiszen azt már gyermekkorukban elvették tőlük, mielőtt eszmélhettek volna. Finom módszerrel, rendszerint gondoskodással, hogy fel sem tűnt, és soha nem is hiányzott. Mindig is „engedelmes, szófogadó, fegyelmezett, csendes gyerekek” voltak. Önképük éppen ezért sértetlen, mondhatni tökéletes. Képtelenség, hogy önmagukról bármiféle visszajelzést, információt befogadjanak. Készen vannak, tökéletesek. Ugyancsak ebből származik, hogy nehezen, vagy egyáltalán nem ismerik be hibáikat, hiszen egy bevallással nem tudnának megküzdeni, ugyanis nem rendelkeznek a hibák kezeléséhez szükséges érzelmi készlettel. Ehelyett inkább figyelmen kívül hagyják a tényeket, és másokat hibáztatnak. Amúgy kedvesek, aranyosak, minthogy megtanultak úgy élni, és jól teljesítenek minden olyan kapcsolatban, ahol nincs komolyabb érzelmi kihívás. Éretlen szülőjét kritika nélkül elfogadja, mert erre van idomítva, egyfajta csodálója, annak figyelmes társ iránti igényét elégíti ki. Sok érzelmileg éretlent korán „túlnyírtak”, az elfogadhatóság egy nagyon korlátozott tartományában nőttek fel, ezért a legapróbb kritika megsebzi őket.
Semmiféle erkölcsi ítéletet
Önbecsüléssel kapcsolatos témákkal ismerkedünk, a szatelit-esetekre tulajdonképpen menet közben bukkanunk. Mint amikor összeszereljük házi távcsövünket egy januári éjszakán, egy kis csillag-kémlelésre készülve, és felfedezzük, hogy… fázunk 🙂 Alább az „érzelmileg éretlen szülő”-nek titulált önbecsülési nehézség vonatkozó szimptómáit írjuk le, természetesen szakmai támogatással, de akkor sem könnyű a Allen-Zubary effektus (ne keressük a lexikonokban!) kottájának lenni, ezt elismerjük. Ha valaki érintve érzi magát, netán háborog, annak érdemes azt is megfontolni, hogy van ennél rosszabb is. Már ha valaki ettől megnyugszik, vagyis hogy rangsoroljuk azt, amit egyébként nem lehet, talán nem is illendő.
Ismételten hangsúlyozzuk, hogy semmiféle erkölcsi ítéletet, de még annak árnyékét sem szeretnénk megfogalmazni, még kevésbé továbbadni ezek által, sőt, ha lehet ilyet kérni, senki ne vetemedjen ilyesmire az alábbiak olvasása során. Mindazonáltal lesznek akként értelmezhető megfogalmazások, de azok nem annyira az alanyra, inkább magára a jelenség leolvasására vonatkoznak. Tehát ha netán előfordul a „mérgező” kifejezés, az a következményekre szeretne utalni, és e tekintetben viszont nem lehet pardon. Ha pedig néha felmegy a pulzusunk, minden értelemben, azt lehet mondani, hogy természetes folyamat, része egy utazásnak, amiben nemcsak alanyok, hanem a tárgy is vagyunk, bár az „utazás” ebben a szövegösszefüggésben nem túl szerencsés. Szervezetünk „kémiája” sem csak szerelmi reakciókat kiváltó vegyületeket képes kotyvasztani, mondhatni az a ritka, vagy talán így jobban hangzik: mértéktartó gyakoriságú. És rendjén van így. Amúgy, ha már itt tartunk, az említett vegyület az „ismerős – minden jel szerint megismerhető – kalandos” egyedi és az adott „szívbe” éppen betaláló mixe, ami csak egyszer vehető be olyan hatékonysággal, hogy a teljes érzelmi, önvédelmi rendszert taccsra vágja, utána némi immunitás kialakul. Elmondások szerint 🙂
Leírjuk, hogy olvassák, tanuljanak belőle, és adott esetben, ha valaki úgy érzi, hogy vannak elrendezetlen dolgai, elvarratlan szálak szüleivel, gyermekükkel, vagy bárki mással kapcsolatban, tegye meg amit meg kell tennie, hogy helyreálljon a harmónia saját lelkében, és egy kicsit a világban is. Kifejezett cél az is, hogy jobban megértsük azokat, akik a korai években támaszaink voltak, tették, amire a szívük indította, felkészültségük, tehetségük szerint, és immár azt is tudjuk: saját pszichés képességeik keretében. Segítség lehet érintetteknek is, hogy felismerjék saját történetüket, amit immár ölbe vehetnek, meg is simogathatják, és békével elbocsáthatnak. Végigvinni nem lesz ez ilyen egyszerű mint leírva, de csak így következhet az, hogy ne másokra terheljék azokat a nehézségeket, amik az ő rendszerükhöz tartoznak. Mert csak így lesz békesség. Magunk sem a „nulladiknál” szálltunk be az életbe, vannak előzményeink, és lesznek következményeink. Az éretlen szülőt leszámítva mindenki tisztában van azzal, hogy nem kizárólag pozitív nyomokat hagyunk magunk után, de a legtöbben azt reméljük, hogy döntő többségében mégiscsak olyanokat. Ezért „gyakorlatozunk” ilyen és ehhez hasonló témákkal. Önkritikusan, ahogy Jo Nesbø megfogalmazta: „Abban a pillanatban leszel felnőtt, amikor megpillantod a gyerekedet, és rájössz, hogy baromi nagy bajban van.”
Szakirodalom egységesen „érzelmileg éretlen szülőnek” (ÉÉSZ, EIP) nevezi, aki úgy nevel gyermeket, hogy közben maga is érzelmi hiányosságban szenved, tehát támogatásra szorul, ennek ellenére a gyermeknevelésben meghatározó szerepe van. Akik a maguk érzelmi éretlenségét úgy kezelik, a nevelési kihívásokat úgy oldják meg, hogy gyermekük érzelmi életét, már csecsemő korától saját készségeikhez igazítják. Teszik mindezt nem tudatosan, szűk önbecsülésük nyomán kialakuló zavarodottságból, minthogy annak nyomán nevelési pálya nagyon korlátozott. Az biztos, hogy nekik nem lesznek nevelési és egyéb gondjaik, de a problémát áttolják gyermekük felnőtt korába, minden jel szerint maradandóan. A szűklátókörű, hiányosságból származó megoldásokkal ellentétben a hosszú távú önérdek gyakran vezet olyan viselkedéshez, amely megkülönböztethetetlen a kölcsönösen előnyös együttműködéstől, legalábbis erre a felismerésre jutott Robert Trivers evolúcióbiológus. A mondat felvezetése így hangzana, és azért írjuk külön le, hogy kihangsúlyozzuk: Jóllehet…
Nincs két egyformán érintett, mégis vannak közös jellemzőik, amik alapján meg lehet különböztetni más esetektől, és be lehet sorolni egy meghatározott diszfunkcionális magatartásba. Tisztában vagyunk, hogy a szeretetnek nincs és nem is lehet egységes megfogalmazása, éppen azért, mert nem egy formalizálható érzés, tehát nem is szeretnénk annak egy maghatározását adni, hogy aztán a tőle való eltérésre úgy hivatkozzunk, mint kóros állapotra. A szeretettel kapcsolatban néhány ige viszont hasznosan eligazíthat: „ébred”, „árad”, „akarni”, „munkálni, „megfontolni”, és inkább főnevek a gátoltság esetén, mint „meder”, „gátak”. Ezzel csupán egyetlen elképzelt metaforikus környezetet írtuk le, hogy nagyvonalakban miként közelíthető meg az érzelmi élet működése. Viszont amikor pusztán a szavakra hagyatkozunk, mégha azok egyfajta kiterjesztései a nyelvi valóságnak, például metaforák, mindig bajba kerülünk.
Egészen összetett rendszer vagyunk, de a belső béke nem annyira elérhetetlen, mint gondolnánk, bár azokban a dolgokban, amikre nézve az ember egymaga felelős, teljesen magára marad. De bármennyire is változik a világ körülöttünk, jó esetben van bennünk egy tápláló bizonyosság az egyediség és az értékesség tekintetében, néha félelmetesnek ígérkezik ha csak csepegve adja magát ez a belső forrás, és úgy tűnik, hogy nagyon szerencsések azok, akiknél bőséggel árad. De az élet felépítése ennél komplexebb, és úgy van megoldva, hogy alapvetően a kevés önmagában nem szabályozza le az életet, a sok pedig nem teszi simává az utat. Olyan mint egy klasszikus zenemű, amelyik 200 éve készen van, de olyan módon, hogy minden előadás azóta is hozzáad valamit.
Érzelmileg éretlen szülőnek nem egyféleképpen lehet lenni, és legtöbb eset észrevétlen marad, nem lesz patológikus következménye. Egy kritikus szülői magatartás is okozhat sérüléseket, de az önbecsülés attól még lehet gazdag, bár egyenetlen, karcos, és egyéb problémák merülhetnek fel, az érzelmileg éretlennél az álcázott, észrevétlen korlátozó magatartás, az érzelmi önállóságtól való megfosztó törekvés jelenti a kockázatot, és végsősoron eredményezi a negatív hatást. A korlátozó szülő olyan szinten képes szabályozni gyermeke érzelmi életét, hogy az segítség vagy rendkívüli önreflexió nélkül nem lesz képes felismerni, hogy a vonatkozó paletta sokkal gazdagabb, mint azt ő képes érzékelni. Minden, ami a határain kívül esik, az ismeretlen és frusztráló marad. A másik embert is csupán a saját határain belül tudja felfedezni és elkísérni. Bár ha belegondolunk, a kávéhiány is éppen ilyen tünetekkel jár 🙂 Valami miatt (természetesen van eléggé pontos oka) a rendkívüli, a szokottól eltérő, a tragédia, a kellemetlen vélemény jobban megmarad emlékezetünkben, pontosabban és részleteseben feldolgozza ezeket agyunk, mint a pozítív eseményeket. Hasonlóképpen történik a rossz tanácsokkal, és az is igaz, hogy a rossz szülők nagyobb hatást gyakorolnak, mint a jók, Daniel Kahneman megállapítása szerint.
Az is nyilvánvaló, hogy egy szülővel kapcsolatban akkor is érdemes szeretetről beszélni, ha a magatartási minta illetve az eredmény messze áll egy elvárható szinttől. Nem szerencsés a szeretet mellé negatív jelzőket sem tenni, mint önző, félreértett, stb., legalábbi morális éllel nem, hiszen a felnőtt is csak abból a készletből gazdálkodhat, amit maga is kapott, genetikai és nevelési értelemben, tehát hozzáállása, magatartása „megtörténik”, „lezajlik”, és lehet szándékosságot feltételezni minden gesztus mögött, de ezeket is abból a kútból meríti, amit számára ástak egykor. Adott helyzetben az ember saját korábbi éveinek és tapasztalatainak legújabb kiadása. Másrészt valóban létezik olyan eset, hogy egy szülő, érzelmileg elhanyagolja, vagy éppenséggel bekebelezi gyermekét, azaz már csecsemőkorától megfosztja minden érzelmi önállóságától, amint történik az az ÉÉSZ (EIP) esetén, és ezekből a helyzetekből azok nem tudnak olyan könnyedén és kecses mozdulatokkal kijönni, ahogy egy balerina beforogja a színpadot. Előbbi esetet szokták erkölcsi felhanggal emlegetni, van benne egy látható érzelmi anomália, elhanyagolás, ridegség, utóbbi eset viszont pozitív megerősítéseket kap, szinte észrevétlen a negatív hatás, ugyanis a gondoskodás másik fele a mérgező, mint a mesebeli alma, és a következmény ez esetben sem felemelő.
A szülőkkel kapcsolatos esetleges negatív, vagy bármilyen más jellegű élmények feldolgozása mindig egy önismereti munka, egy érzelmi nagytakarítás végén kell megtörténjen, és nem az elején. Ennek több oka is van, ezeket felesleges is felsorolni, talán nem is menne könnyen, hiszen világuk még bennünk van. Tekintve, hogy rendszerint még a pusztító düh is képes lassacskán szomorúsággá alakulni, az előbbi minden porcikájában romboló erő, a logikus gondolkodás is ki van kötve, utóbbi viszont már nemes érzés, amiben már a kötszer is benne van. Ha sikerül kivárni ezt az átlényegülést, kiderülhet a kezdeti sebző történetről, hogy végső kifejlete tanulságos, netán építő, horribile dictu, áldásos. Közben folyton érdemes azzal a kérdéssel babrálni, hogy vajon mi a legnagyvonalúbb értelmezése mindannak, ami történt.
A gyermek egészséges fejlődéséhez hozzátartozik a szabadság is, a saját szabadsága, és ez másik olvasatban némi feltételességet, megfontolást, magyarán kreatív elhanyagolást jelent. Mérsékelt félrenézést. Amire egy érzelmileg értelen szülő nem képes. Aki egyetlen percre sem engedheti el gyermekét, hiszen érzelmileg „belőle tartja fenn magát.” Nincs távolságtartás, és nincs tanulás sem, minthogy éppen azért ÉÉSZ, mert lezárt, nem tudja elgondolni, hogy gyermekének az ő érzelmi képességein kívül bármi másra is szüksége lenne, hiszen ezzel éppen azt kockáztatná, hogy megszakad szimbiózisuk. Az érzelmileg lekorlátozó szülő ártalmas magatartását a törődés teljességgel álcázza. Hangsúlyozzuk, hogy ezt a foglalatosságot a belső hiányérzete és nem valamiféle gonoszság motiválja, egyáltalán nem is tudatos folyamat, természetesen lehetnek egyedi, tehát személyi vagy műveleti kivételek.
Számtalan oka lehet az alacsony intenzitású önbecsülésnek, ezek közül most egyet részletezünk, az érzelmileg éretlen szülő hatását. „Alacsony intenzitás”, valami olyasmit jelent, hogy az illető saját belső önbecsülési forrásaiból alig kap tartalmat, mintha egy ember szívószálon keresztül lélegezne. Nem kell gonosztevőként tekinteni arra, aki maga is olyan környezetben nőtt fel, ahol az érzelmi élet rendkívül korlátozott volt (mint említettük gyakran szenvedélybetegség, vallási szál, pszichés rendellenesség, valamiféle trauma, vagy traumatikus állapot áll a háttérben), ennek ellenére meglátásaiban, véleményeiben a legcsekélyebb kétely sem jelenik meg, ami saját kalibrációjának következménye. Nemcsak a szenvedély hevében vagyunk hajlamosak szabadon kezelni a tényeket, hanem az emlékezet is igencsak furcsa játékot űz velünk, és a részletesen elmondott, magabiztosan felépített történet nem feltétlenül fedi a tényeket, csupán azt demonstrálja, hogy az illető koherens elméletet épített fel az agyában (Kahneman). Szóval egy érzelmileg éretlen magabiztossága hihetetlen torz valóságképet képes igencsak nagy elánnal igazolni, és a mondanivalót gondoskodó és öntudatos fellépésével hitelesíti. Miközben saját érzelmi életére korlátozza azt, vagy azokat, akik csecsemőként közvetlen befolyása alá kerülnek.
Amiből kiindul az egész sorozat, hogy az ÉÉSZ mindent saját érzelmi életére vonatkoztat, a gyermekének minden magatartását személyes érzésekként validálja. Saját erkölcsi látása a primér szempont, amire minden épül, és amihez minden vonatkoztat. Ezért a neve az ami, mert kitekintése nagyon szerény, mondhatni gyakran primitív, de szájhagyományba szeretne kerülni. Nem az a kérdése, hogy mit érezhet a gyerek, mit él meg és mi szolgálná érzelmi fejlődését, hanem mindezeket azon keresztül közelíti meg, hogy mit érez ő, milyen érzelmi szükségletei vannak. Így pedig hamar át lehet venni a kontrolt egy gyermek fölött. Az élet legkorábbi szakasza preverbális, ezért a visszatükrözés adja az első impulzusokat, ez esetben direktívákat, hogy miként és hogyan kellene viselkedni, hogy az ÉÉSZ megnyugodjon. „Ha megfelelően viselkedem, a. talán mosolyog.”
Nem történik elhanyagolás, sőt, legtöbb esetben kifejezetten gondoskodik a gyerekről, de a maga hiányosságait, elnyomott ambícióit a gyermektől szeretnék megkapni. Azonban azt lehet mondani, hogy láthatóan pozitív eredményt ért el, engedelmességre, egyetértésre, kötődésre nevelte gyermekét, és az, hogy alaposan megmetszette gyermekének érzelmi életét, nem is látható mindaddig, amig az önálló életet nem próbál élni. Lényeg, hogy önbecsülési repertoárja meglehetősen és végzetesen korlátozott marad.
Érzelmileg egészen a kezdettől rátelepszik, és a gyermeknek alkalmazkodnia kell a szülő érzelmi életéhez. Úgy manipulálja, sértődéseivel, jutalmazásaival, törődésével, hogy a gyermek érzelmileg tökéletesen ráhangolódik felnőtt családtagjára, tulajdonképpen egyfajta érzelmi szimbiózisba kerülnek. Attól kezdve nincs többé konfliktus, hanem maradéktalan egyetértés, a gyermek megkapja a szülő figyelmét, akinek a gyermek érzelmi támogatására igencsak szüksége van, hiszen azért éretlen, mert anomáliákat, egyenetlenségeket egyedül nem bírja hordozni. Társas kapcsolata érzelemmentes engedelmességen alapul, rutinból, szokásokból áll. A nagy érzelmi csend, ez az ideál. „Ha egy gyerek azt az üzenetet kapja, akár finoman vagy közvetve is, hogy az érzelmei nem számítanak, akkor úgy fog felnőni, hogy valahol mélyen legbelül azt fogja érezni, hogy ő maga sem számít… Az érzelmileg elhanyagolt emberek általában jó hallgatók. De nem jók a beszédben, különösen nem önmagukról.” Jonice Webb
Mivel általában szellemileg is igénytelen, ezért teljes szabadidejében rendelkezésre tud állni, semmi másra nem kívánja használni idejét, nincs érdeklődési köre, nem kíváncsi a világra, nyilván ezért korlátolt érzelmileg, hiszen a kettő szoros kapcsolatban van egymással. Nem érez küszöböt saját ismerete és a világ állapota között. Meglepő módon azonnal tud mindenre válaszolni, igencsak magabiztosan. És ez nemcsak azt jelenti, hogy érzésekben, hanem az azokat közvetítő ismeretekben is szegényes, illetve nem kíván semmit befogadni, mert készen van.
Ebben a nevelésben semmi nincs világosan megfogalmazva, egyértelműen kimondva, felvállalva, hanem alattomosan bujtatott módon érvényesülnek az elvek és a szándékok. A szülő gondoskodó, és soká derül ki, hogy az igazi törekvése saját érzelmi szükségleteinek betöltése, ami önmagában nem gond, de közben egy gyerek érzelmi életének kifejlődését korlátozza. Az elismerésre vágyik, és nem arra, hogy egy gazdag érzelemvilágú gyermeket neveljen, aki képes rácsodálkozni a világ számtalan szépségére, értékére, hanem az csak addig távolodhat el, ahol nevelőjének érzelmi és szellemi határai is vannak. Nem is igazán képes az érzelmi határokon túlmenni, hiszen leszabályozott belső készségei nyomán, végképp meg van fosztva attól a kíváncsiságtól, ami túl van azon a mezőn, amire szocializálták.
Rögtön nyilvánvaló is ez, amint kiderül, hogy a gyermek soha semmilyen kritikát, még a legártalmatlanabbat sem fogalmazhatja meg értelen szülőjének magatartásával szemben, és így békesség van, az más kérdés, hogy milyen értéke van egy ilyen kapcsolatnak, aminek a mottója „csak semmi eleven esemény!” Két testben, de egy elmével élnek, nincs konfliktus, mert annyira össze vannak érzelmileg épülve, hogy nagy biztonsággal el tudnak igazodni a másik igényeit és érzékenységét illetően. Az „érzelmi megszállás” negatív hatásai rendszerint sosem fognak kiderülni, hiszen nincs elhanyagolás, nincs felróható hiányosság, éppenséggel erkölcsileg igencsak elégedett mindenki, az érinett pedig megtanulta, hogy engedelmessége biztonságot és törődést ér. A szülő tehát agyafúrt módon, de egyszerű eszközökkel, saját érzelmi készségei szintjére szorítja le a gyereket, amit nevelésnek nevez, és amit törődéssel álcáz, miközben saját pszichológiai szükségleteire használja a gyereket.
Célunk nemcsak a leírás, hanem a megértés és a lehetséges megoldások megfogalmazása is, bár éppen a szavak teszik a legtöbbet azért, hogy az igazságok néha egészen apró darabokra törjenek. Mint látni fogjuk, ha nincsenek mögöttük valós és igaz érzések, a szavak csak büntetési módszerek, betükre satírozott valóság-töredék. Amit nem kapott meg az ember gyermekkorában, és nyilván nem anyagi létezőkre gondolunk,azt ne próbálja beszerezni később, mert tönkreteheti maga és más életét. Azt a fajta hiányt, amiről itt szó van, ami ez „énszerkezetet” alkotja, ami a tudattalanban fejti ki hatását, nehezen és csak részben lehet pótolni. Azzal kapcsolatban egyetlen helyes magatartás van, és ezzel a feszítő hiány is javarészt oldódik: elfogadás. Sebek, hiányosságok is olyanok, mint azok az emberek, akik azokat hordozzák, ez azt is jelenti, hogy egyféleképpen gyógyulnak: öleléssel. Elfogadni, de nem nála maradni. A múltba látogatni érdemes menni, nem jóvátenni, tisztázni ügyeket. Nem erőltetünk ősi szükségleteket, mert az irreális elvárás. Mindannyian így jövünk a gyermekkorból, sebekkel, feldolgozatlan ügyekkel, és ezek könnyen frusztráló drámákká válhatnak, ha megpróbáljuk később, másokon behajtani, minden áron megszerezni. Mint a horizont pereme, hiába hajszoljuk, nem tudjuk elérni, mert velünk együtt halad. Amit korábban nem kaptunk meg, azt később hiába erőltetjük, ráadásul mintegy kamatostól szeretnék, a felnőtt világképükhöz igazítva. A helyes magatartás a múlt traumáival, hiányosságaival kapcsolatban, a gyász és az elengedés. Mert annyi minden más rendelkezésre áll, és ha azt erőlteti az ember, amit már nem kaphat meg, aközben a világ ezernyi szépségét veszíti el. „Az élet üzemanyaga az érzés. Ha gyermekkorunkban nem töltődtünk fel, akkor felnőttként kell feltöltenünk magunkat. Különben azon kapjuk magunkat, hogy üresen futunk,” emlékezet Jonice Webb. Feltölteni más tartalommal. Nem anyatejjel, ha már azzal nem lehet.
Célunk, hogy az esetleges sebek gyógyuljanak, bár nem olyan egyszerű ez, minden gyógyulás maga is tele megy sebekkel. Hiszen ez esetben olyan sebzőkről van szó, akik maguk is sérültek, látványos, vagy csendes, de elemésztő traumán mentek keresztül, ennélfogva is éretlenek és érzelmileg instabilak voltak, ami nem menti fel dolgaikat, de segíti az események megértését. A gyógyulás támogatásának második eredménye, hogy alanyt ad a fájdalom, a szégyen, a bizonytalanság érzése mellé. A „honnan?” kérdésre személyesebb, élesebb és célzottabb választ kapunk, de fontos hogy ez esetben valamilyen érzelmi támogatás legyen mellettünk, hogy ne rekedjünk meg a menetrendszerint jelentkező haragban. Ha érintettnek érezzük magunkat, vagyis áldozatként tudjuk magunkat azonosítani, sokat segít a továbblépésben ha belegondolunk: nem angyalt (mármint minket) neveltek, gondoztak ők sem, illetve nem a megtestesült tökéletesség (mármint mi) volt valakinek a társa. A gyógyulás támogatásának első lépése pedig nem más: itt vagyok, kész vagyok befogadni, elhordozni az önismerettel járó gyötrelmet, képes vagyok már szembenézni azzal, ami jön. Emberek vagyunk, homályos és töredékes ismeretünk és látásunk, ebből is fakad, hogy a hibáztatás is része életünknek, de nem a csúcsa emberi mivoltunknak.
Nem érzelmi életének szélességével, hanem annak csúcspontjaival vannak gondok. Szeretet, harag, stb. mind létezik, csak lefojtott formában, lemetszett élekkel, olyan novocainos, ami nevelkedésének körülményeivel és korai érzelmi életére gyakorolt hatásokkal, vagy éppen elmaradt hatásokkal áll összefüggésben. Lehet emögött valamelyik traumatizált közvetlen felmenője, lehet szenvedélybetegség (akár munkaalkoholizmus), de nemritkán egy vallási szál is egyértelműen felismerhető (pl. valamelyik szülőjénél), rendszerint a keretező nyitottság és alázat nélküli hívő mindentudás. Mondhatni ilyen hatások mellett kötelező volt tudatának elkülönülni és leválni. Előbbiekből is következően kiváló önképpel, sajátos karakterű, törzskönyvezett igazságokkal rendelkezik. Nem véletlenül „érzelmileg éretlen”, a „csendes, lomha, jellegtelen élet” az ideál, amiben nincs kockázat, mivel frontális harcot nem mer felvállani, az ítélkezés kellemetessége, illetve a korán elvesztett irányítás visszaszerzésének alattomos küzdelme a drogja, utóbbi lehet egy beragadt érzelmi billentyűzet is nála. Szitáló, csendes, őszi eső, a halál szagával, talán így lehetne megfogalmazni azt a hangulatot, ami ebben a lelkiségben van, és ehhez járul a remény, hogy ez mindig így is marad.
Soha nem fog kiderülni az érzelmileg éretlen szülő korlátozó magatartása, minthogy mindvégig megmarad a támogató szerepkörben, hiszen immár szimbiotikus létezők, kölcsönös és tartós függésben. Csakhogy a gyermek érzelmi életének rovására megy mindez, minthogy annak érzelmi élete sehogysem fog tudni a maga természetes bőségében kialakulni. A szülő akaratlanul ugyan, mégis igencsak hatékonyan, ámde kártékonyan lefojtja a gyermek érzelmi életét. Saját érzelmi szegénységének mértékére szabályozza a gyerekét is. Ez a kiszolgáltatottság azzal is jár, hogy a gyerek a későbbiekben is más érzéseire lesz utalva, passzív és tehetetlen lesz kapcsolataiban, „semmit sem tehetek” reakciói lesznek, és ez csak a kezdeti stádium, a későbbiek során saját tehetetlenségét áthárítja. Eddig ugyanis az élete arról szólt, hogy engedelmeskedjen és alkalmazkodjon, ami egészen tökéletesre sikerült, másként nem lenne az, aki. Azt kellett éreznie és úgy kellett látnia, ahogy a szülője érzett, látott, nem lehetett egyéni véleménye, mert azza a rendszer borult volna. Ez kezdetben nehezebben ment, de serdülőkorra már szépen kialakult. Akár már az akkor készült fényképeken is látszik, ki az idomított gyerek, aki a szülőjének lelkivilágát, értettségét éli, és ki az, aki szabad elme, és emocionálisan is független. Utóbbiak lesznek a negatív példák az előbbiek családjában, de ettől kezdve, az érzelmileg éretlen csalási körből érkező számára életcéllá vált saját szegény érzelmi életének elrejtése.
Az ilyen megszállt érzelmi életű gyerek igazából nem fogja tudni mit jelent a szeretet, vagy pontosan milyen érzésekből, milyen viselkedésekből áll. Otthon a szeretet a nagy csendet, a „semmit történet”-et jelentette, lefojtott érzések, az ÉÉSZ-re való abszolút ráhangolódás, akiben feloldódott minden vágyuk és gondolatuk. Szeretni azt jelentette, hogy van gondoskodás, és cserébe engedelmesség, bezúzott egyéni vágyak, elfojtott érzelmi hullámzás. Holott a szeretet nem a proszektúra csendje, hanem éppenséggel felzaklató, sodró történetek árjába kellene belépni, azzal a meggyőződéssel, hogy mindezekkel szembe lehet nézni, és bátran lehet fogadni az érzelmek áradását, az újdonságokat, miközben a biztonsági garanciák továbbra is érvényesek. A komoly hozamú önbecsülés táplálná azt a bizalmat, hogy az illető helyt tud állni, bármilyen érzelmi zuhatag következik.
Az érzelmileg éretlen szülő nem próbálja megérteni más emberek érzelmi tapasztalatait, a saját gyermekéét is a saját szűk repertoárjához igazítja, történetekkel, sértődésekkel, erkölcsi érveléssel, a szégyen lebegtetésével. Ha önállóan fejlődne, veszélyesen eltávolodna tőle, ezért mindent el kell kövessen, hogy ott tartsa maga mellett, a maga oldalán, illetve a maga szintjén. A gyermek valódi érzelmei és gondolatai veszélyesnek tűnnek, és azzal fenyegetnek, hogy eltávolodik attól, aki felnőttként az ő érzéseiből kívánja magát fentartani. Rendszerint erkölcsi érvelésekkel is manipulál, ami a kárt tetézi. A mások erkölcsi botlásairól szóló történetekkel teremt közösséget, mintegy azt sugallva, hogy mindazok, akik azokat elítélik, összetartoznak. Az egészséges ember nem kész, hanem hajlandó a formálódásra, az ÉÉSZ viszont befejezett, a maga szemszögéből tökéletes, és annyira futja: „biztos, hogy bennem is van hiba, mert ember hiba nélkül nincs.” Nyilván egyetlen egy konkrét hibát sem tudna felvállalni.
Amúgy a növekedés kölcsönös lenne, legalábbis egy egészséges környezetben, a gyermek érzelmi bővülése a szülő fejlődését is segítené, ha ezt a folyamatot nem korlátozná mesterségesen, szűklátókörű érdekből. Az érzelmileg korlátozott szülő nem mer élénk, eleven érzésekről beszélni gyermekével, és nem prűdségből, hanem érzelmi intelligenciájának korlátoltsága miatt. Márpedig az érzelmi élet a párbeszédben fejlődik csupán, az egyoldalú viszony letompítja a feleket, ez esetben főként a gyereket. Az alávetettség azonban aláássa az érzelmi autonómiát és a szellemi szabadságodat, ezért nem egészséges dolog érzelmileg éretlen személy mellett élni. Félnek mély érzésektől, és mindennel szemben, ami számukra elérhetetlen, azaz érthetetlen, óvatos szégyenérzetet próbálnak generálni. A gyerek számára akkor jön el a megoldás, vagy mondjuk úgy, hogy gyógyulás, amikor felismerik azt az érzelmi szűkösséget, amibe kényszerítették, és bátran megnyílnak friss, szédítő és kezdetben felkavaró érzések fele, amit sokkal könnyebb elmondani, mint megcselekedni. Hogy nemcsak az van, hogy nem beszélünk semmi személyes érzésről nehogy félreértés és sérelem legyen belőle, hogy tabusítunk mindent, amit az ÉÉSZ nem ismert, nem támogatott, ami számára idegen, kezelhetetlen. És hogy megszabadulunk a szégyennel és a féltéssel való, alapvetően nem gonosz szándékú, de korlátozó üzérkedésétől.
„A legalapvetőbb szinten tehát a biztonságos kötődések mind gyermekkorban, mind felnőttkorban úgy jönnek létre, hogy két egyén osztozik a mentális élet nonverbális energiaáramlásra (érzelmi állapotok) és verbális információfeldolgozási aspektusaira (az emlékezet és a narratíva reprezentációs folyamatai) való közös összpontosításban. Az elme a biztonságos kötődés szempontjából fontos.” Daniel J. Siegel
Törődő, igaz embernek ismerik magukat, akik gyenge érzelmi készségeiket és általános bizonytalanságukból fakadó komplexusaikat erkölcsi mindentudással kompenzálják. Rendszerint az ultrakrepidarianizmus tipikus esetei. Állandóan történeteket mesélnek elrontott életekről, amik megítélésének képessége azért van meg nekik, mert ők természetesen másként gondolkoznak. Erkölcsös élettel és látással bírnak tehát, és ezzel tovább bővült eszköztáruk gyermeküknek teljes érzelmi bekebelezésére. A gyermek szegény, ha talál egy választ, viselkedést, amely illik a szülő elvárásaihoz, érzelmi igényéhez, mint kulcs a zárba, gyorsan azonosult vele, eközben a valódi énje elhanyagolódott, tulajdonképpen átalakult olyanná, amilyenre felnőtt családtagjának szüksége volt.
Ennek hátterében fut egy program, él egy örökéber magatartás, fogalmazhatunk Lindsay C. Gibson nyomán. Ez pedig az érzelmi kontroll, ahogy az éretlen személy gyakorolni tudja, tehát nem frontálisan érvényesíti szándékát. „Azok az emberek, akik a szeretet megvonásával mutatják ki a haragjukat, különösen ártalmasak. Az ilyen viselkedés eredménye az, hogy semmi sem oldódik meg, de a másik ember büntetve érzi magát. Ezzel szemben az érzelmileg érett emberek általában elmondják, mi a baj, és megkérik, hogy másképp tegyen dolgokat. Nem duzzognak vagy hallgatnak makacsul hosszú ideig, és nem kényszerítenek arra, hogy tojáshéjon járj. Végső soron hajlandóak kezdeményezni, hogy lezárják a konfliktust, ahelyett, hogy csendbe pácolnának téged.”
Az érzelmileg éretlen emberek nem érzékelik saját viselkedésük hatásait, hogy adott esetben a saját alattomosan képviselt, de szilárd igazságnak tartott véleményük zavart visz a rendszerbe, tehát nem várhatnak el makulátlan reakciót, márpedig ha nem az következik gyakran (mindig) vérig sértődnek. „Mond és fuss!” alapon odavágják valakihez igazságukat, de a válaszra, a másik nézőpontjára egyáltalán nem kíváncsiak, illetve saját bizonytalanságuk okán nem is kívánnak azzal szembesülni. Önmaguk viselkedését soha nem számítják be, ezért soha nem kérnek bocsánatot, mérgező magatartásukat csak reakcióként látják, egy válasz valaki viselkedésére, akkor is, ha az időzítés nem stimmel. Lényeg, hogy nem jár a bocsánatkérés, mert nem is gondolják, nem is érzékelik, hogy valami rosszat tettek. Olyan mentesítő arzenál áll rendelkezésükre e tekintetben, hogy bámulatos. Az érzelmileg éretlen embereknek egyébként is teljesen irreális elképzelésük van arról, hogy mit jelent a megbocsátás. Számukra a megbocsátásnak úgy kell tennie, mintha a probléma, a békesség megszakítása meg sem történt volna. Ez az egyetlen mód, ahogy kezelni tudják a nehézségeket. Nincs készségük, sőt, képességük sem arra, hogy egy problémát érzelmileg feldolgozzanak, nem is szánnak erre idő, de ez nem ok, hanem következmény. „Tegyünk úgy, mintha semmi nem történt volna!” Nincs megbeszélése a problémának, csak folytatása az életnek, természetesen egy alacsonyabb érzelmi szinten. Mert számukra az érzelmi élet nem létezik, csak annyit akarnak, hogy a dolgok újra a régi mederben menjenek. Miközben sérelmeik az utolsó szálig megmaradnak. Ebben a rendszerben a harag az érzelmi élet jelének tűnik, ha előfordul, ha megengedik. „Néha azt hiszem, annyira haragudtam rád, hogy az már szerelemnek tűnt.” Trista Mateer
Gyermekétől feltétel nélküli engedelmességet vár, és már egész kicsi korától idomítja szolgálatával, érzelmi jeleneteivel, manipulatív megjegyzéseivel. A másik ok, amiért negatív hatás keletkezik, az, hogy az érzelmileg éretlen szülő tudat alatt a család különböző szereplőit, adott esetben saját gyermekeit használhatja fel saját szükségleteire és gyógyító fantáziáiknak kifejezésére. A gyermekek rendkívüli mértékben ki vannak téve szüleik figyelmének és szeretetének. Ezért tudja egy ÉÉSZ teljesen a saját befolyása alá vonni őket. Egész érzelmi arzenálját erre tudja összpontosítani, sértődéseivel, törődésével, teljes hatalomhoz jut a gyermek érzelmi élete felett. A szülői hiányosság kíméletlenül dominálja a gyermek életét, igazából az a közös nevező. Érzelmek kimutatása ebben a környezetben képtelenségnek számított, éppen ezért sem azok intenzív megélését, sem azok kezelését nem tudta elsajátítani a gyerek, és ezért kialakult a képzet, hogy a „jó család” az, ahol csend van, ahol nem történnek rendkívüli dolgok, ahol a semmi lakik.
A szülő hozzáférhető, a gyerekkel való kapcsolatát saját érzelmi élete mintázza, ami az ő speciális esetében igen korlátozott. Szereti, ha elismerik, tulajdonképpen nincs belső forrása, kívülről kell azt megszerezze, ezért is az, aki. A gyermek meg mint a kaméleon, alkalmazkodik hangulatához, elvárásaihoz, olyannyira, hogy lassan egy hullámhosszra kerül vele. A gyermeket tulajdonképpen nem a számára kedvező gyermeki ritmusban, hanem saját szegényes érzelmi életének pótlására, igazolására használja. A gyermek megfelelő viselkedése a végső mérce és cél, és nem annak szükségletei. Azt szeretné tőle megkapni, azt a figyelmet és engedelmességet, amit ő maga sem kapott gyermekkorában, és valószínű, hogy felnőttkorában sem. A gyermek nem jólnevelt, hanem idomított lesz. Mindenki elismeri mennyire szófogadó és engedelmes. Ha adott esetben testvér születik, az méginkább megnehezíti a problémát. Semmit nem szabad éreznie, nehogy véletlenül olyasmi történjen, vagy olyasmit mondjon, ami a szülő rosszallását váltja ki. Betört a kis lelke.
David Richo pszichológus az egészséges kapcsolatokról, és életbentartásuk szükséges feltételeit a híres 5A-ban foglalta össze: figyelem, elfogadás, megbecsülés, szeretet és megengedés (attention, acceptance, appreciation, affection, and allowing) Figyelem – őszinte érdeklődés irántad, hogy mit szeretsz és mit nem szeretsz, mi inspirál és motivál téged anélkül, hogy tolakodó vagy tolakodó lennél. Megtapasztalod, hogy meghallgatnak és észrevesznek. – Elfogadás – az érdeklődési köröd, vágyaid, tevékenységeid és preferenciáid őszinte elfogadása úgy, ahogy vannak, anélkül, hogy megpróbálnád megváltoztatni vagy megváltoztatni őket bármilyen módon. – Szeretet – fizikai vigasztalás, valamint együttérzés. – Megbecsülés – bátorítás és hála azért, aki vagy, úgy, ahogy vagy. – Engedélyezés – biztonságban vagy, ha önmagad lehetsz, és kifejezheted mindazt, amit érzel, még akkor is, ha ez nem teljesen udvarias vagy társadalmilag elfogadható.
„A létezés minden egyes adottsága vagy feltétele a sorsunkkal kapcsolatos kérdést idéz fel. Azért vagyunk itt, hogy elérjük az utunkat, vagy azért, hogy az élet áramlásával táncoljunk? Azért vagyunk itt, hogy minden a terveink szerint menjen, vagy azért, hogy bízzunk a meglepetésekben és szinkronicitásokban, amelyek új távlatok felé vezetnek minket? Azért vagyunk itt, hogy biztosak legyünk abban, hogy tisztességes üzletet kötünk, vagy azért, hogy egyenesek és szeretetteljesek legyünk? Azért vagyunk itt, hogy elkerüljük a fájdalmat, vagy azért, hogy megbirkózzunk vele, hogy fejlődjünk belőle, és megtanuljunk együttérzőek lenni általa? Azért vagyunk itt, hogy mindenki hűségesen szeressen minket, vagy azért, hogy teljes erőnkből szeressünk?” David Richo
Érzelmileg éretlen szülő mellett („alatt”) felnővő
gyermek sokféleképpen károsodhat, ezek közül egyetlen esetet emelünk ki: érzelmileg drasztikusan „lefoglalt” gyermekét. Ez esetben a hatás valóban végérvényes, de a helyzet egyáltalán nem reménytelen, mint ahogy általában más személyiségi anomáliák esetén sem, lehet finomítani is, de a felimerés képes teljességgel kivenni a probléma méregfogát. Másrészt, nem győzzük hangsúlyozni, hogy a tökéletes genetika és nevelés fogalma pszichológiailag értelmezhetetlen. A jó szülő is holtig tanul, és ahogy valaki megfogalmazta: „még a sírköve is egy sírig tartó lecke.”
Viszonylag könnyen azonosítható, legalábbis ha instant kritérium szerint akarjuk értékelni. Idegen tőle a saját humor és a saját költészet, úgy értve minden költői nyelvezet. Ez nem tudott kifejlődni lefojtott érzelmi élete miatt. Mások viccén természetesen nevet, de saját nem létezik. Személyiségének frontján megállítja az érdeklődést, mert attól tart, hogy ha bentebb mennek, nem találnak ott semmit. Rendszerint nincs semmi önálló, egyéni, amit bátran felválallna és élne, ami van az alkalmazkodás, érdeklődésnek látszó faggatózás, és állandó státuszféltés.
Önbecsülésről beszélünk, és olyan szituációkat, markáns és tartós vonásokat, viszonyokat elmezünk, amik valami módon ezzel kapcsolatosak. Említettük, ezúttal is megerősítjük, hogy az önbecsülés a személyiségnek a legeredetibb része, az első élesetszakaszban kikristályosodik, és viszonylag stabil szerkezetet alkot. Vele kapcsolatos patológiás tünetek azt erősítik meg, hogy nagyon nehéz módosítani az eredeti beállítódáson, de a helyzet ezzel nem zárul le, ugyanis rengeteg dolgot tehetünk, hogy másokra nézve ne legyen zavaró, káros. Ha hatóköre ne haladja meg saját életünket, ha éppen érintettek vagyunk, gyarlóságainkat ne vetítsük ki másokra, stb. Sok figyelem, adott esetben komoly külső segítség is kellhet mindehhez. Egy személyiségi tükör, ami azt mutatja, ami ott él bennünk. Nemcsak tényekben, hanem vágyakban, reménységben, sebekben, és mindabban, amiről nem tudunk, vagy nem is kell tudjunk.
Az önbecsülés nem erős vagy gyenge, hanem szűk, vagy bőséges, és ezekkel a meghatározásokkal nem annyira készletre, inkább az érvényesülési pályák forgalmára utalunk, mondhatni arra a volumenre, ami az emberi nem számára érzésként elérhető, illetve hogy ebből az adott személy mennyit képes integrálni. Minél szűkebb a repertoár, annál valószínűbb, hogy frusztrálódik, ha olyan érzelmileg sodró környezetbe kerül, illetve állandó bizonytalanság gyötri, amit természetesen a pszichéje megfelelő módon igyekszik kompenzálni. Gyermekkori hatások nyomán, például egy érzelmileg éretlen szülő hatására csupán szűk érzelmi készletből kapott. Magának az önbecsülésnek keretét igencsak nehéz immár kibővíteni, ezért a psziché az önkép felületére ír pozitív mintákat, amikkel a hiányosságok részben fedezhetők. Ha mindezt az érinett felismeri, a negatív hatások szinte teljesen elfordíthatók életéről, ha viszont nem, akkor az történhet, amit alább részletesebben leírunk. Mivel az önkép rendben, minden erőfeszítés nélkül képes bármikor mosolyogni, kedvesnek lenni, de nem lát érzelmi színeket, és nem is érdekli senki más élete, csak a saját kivetített képére figyel, és tud is arra, hiszen nincs mélyen gyökerező érzés, vagyis nem onnan táplálkozik.
Ezek a kezdeti beállítódások érzelmi sémákat alakítanak ki, és ha ezek maladaptívak, az olyan, mint egy hibás szoftver, nem lehet helyes műveletet várni tőle, hiába tépjük a hajunkat. Ha az önbecsülés és önkép összefüggéseire egy életvezetési program íródott, az fenn is akar maradni, fenn kell maradjon, hiszen arra az „ént” működtető sémák települtek, rutinok és tapasztalatok segítik, érzelmi medrek alakultak. Mindenáron fenn akarja tartani magát és az általa irányított rendszereket, mert az integritását így tudhatja szavatolni. Érzelmi kiteljesedésében korlátozott személy esetén legnagyobb hatással az önképre vannak, hiszen tulajdonképpen az működik nála, az menedzseli az életét, az hajtja, motiválja.
Szóval a folyamatok internalizálódnak, közkeletű kifejezéssel élve a tudattalan részévé válnak, minden változás az érintett legbenső énjét érintené, ha egyáltalán sor kerülne ilyesmire, vagy valaki ezzel próbálkozna. Nem is lesz vele baj mindaddig, amíg egy belsőséges kapcsolat igénye föl nem merül. Akkor derül ki a meglevő érzelmi élet összetétele, gazdagsága vagy sekélyessége. Itt dől el a dolog, vagyis hogy a hibákért másokat, esetleg a másikat fogja okolni, vagy pedig felismeri saját korlátait, amikkel együtt is elfogadnák, sőt szerethető is maradhatna, ha nem esik pánikba, nem jön elő a szégyen séma, ami arra ösztönzi, hogy elrejtse, letagadja hiányosságait, illetve a kapcsolatos problémákat át kell terhelje valaki másra, pontosabban arra, aki kéznél van, aki emlékezteti, mintegy felfedi készségei szintjét és azok állapotát.
Eredeti családjában azt tanulhatta, hogy ne szólj semmit, ne legyenek igényeid, fogadd el, amint van, ne tedd szóvá, maradj csendben, légy szófogadó, és mindehhez kapott egy nagyon szerény érzelmi ösvényt is. Félünk a haragtól, pedig nem az a legártalmasabb, hanem a „semmi”, az a mély, de azt is mondhatnánk, hogy feneketlen kút, ami vizet nem ad, de betömni sem lehet, hogy ne veszélyeztesse az arra járók épségét. Ha az emberi élet múlandóságára gondolunk, a „feneketlen” már nem is tűnik olyan nagy túlzásnak. Félünk a vitától, holott a bosszúálló hallgatás nagyságrendekkel jobban pusztít. Elméletileg csend, de gyakorlatilag lepusztítja a célszemély elméjét, örömét. A legkreatívabb elmét és érvet is ki lehet kapcsolni a tőle való elzárkózással. Az ártalom eredete nem feltétlenül gonoszság, de nyilván az is van benne, de a lényeg az, hogy „alany nélküli történet”, és ettől lesz igazán lidércessé az egész, hogy nincs megfogható esemény, nincs kiváltó ok, megnevezhető ártalomforrás. Nincs méreg, igazából önmagában a belélegzett levegő sem az, ám egyes elemei nem az életet táplálják, ahogy fogalmaz egyik szakember, és lassú tudatvesztéshez, zavarodottsághoz vezet. Említett eset természetesen nem érzi, hogy akárcsak egy lépést is kell tegyen a megoldás fele, hiszen minden nehézség, zavar, ami adódott, a másik hozománya. Ilyenkor a „semmi” esete áll fenn, és ennek patológiai besorolása tulajdonképpen mellékes is.
Egy ilyen szülőtől érkező, ha később intim kapcsolatba kerül, partnerétől öntudatlanul mindannak kompenzálását várja, amit nem kapott meg. Anélkül hogy tudná milyen hiányosságok munkálnak benne, és ezért kifejezni sem képes őket, de mindent ezeken keresztül értékel. Minden intenzívebb érzelmi jelenet megbénítja, kiszolgáltatottnak érzi magát, frusztrálódik, partnerét hibáztatja, aki mindezeket terítékre tette, és hogy a hegyi patak, vagy egyáltalán a mozgásban levő víz nem úgy mutatja arcát, mint a korábban megszokott állóvíz. Nem tud mély és kielégítő kapcsolatot kialakítani, és nemcsak akcentusa lesz abban, mert eleve egy szerepből és nem önálló létezésből érkezett. Korábban teljességgel el kellett rejtenie valódi érzéseit, és egy lefoglalt személyiséggé vált, aki nagy vékony én-tudattal rendelkezik. Ahhoz, hogy valaki adni tudjon, rendelkeznie kellene belső forrásokkal, ki kellene tudnia fejezni valódi énjét, ami ez esetben nem is létezik.
Partnere mintegy ráborított olyan érzelmeket, azaz olyan kihívások elé állította (kényszerítette az érintett nézőpontjából), amik eddig számára nem léteztek. Irtózatos liftezésként éli meg, és nem pozitívan. A nagy csendet, az eddig élet nagy semmit hirtelen kihívások váltották fel. A semmihez közeli állapotot szeretné újra élni, mint régen, ahol nem voltak játszmák, tusák, tőle sem vártak, ő sem igényelt ilyet. Nem fogékony az érzésekre, ezért partnere azt fogja megélni, hogy rendszerint magára marad amikor kettejük között bármilyen nézeteltérés van. A szívét zártnak érzi, nincs kihez együttérzésért vagy vigasztalásért menni. Az érzelmileg éretlen emberek mellett frusztráltnak és érvénytelennek érzi magát az ember. Amint valaki elkezd érzelmi megértést keresni az ilyen emberektől, maga is összezavarodik. Ilyen személy egyszerűen képtelen megérteni az érzelmi gazdaságot, azokat fenyegetőnek, éppenséggel személyiségi zavarnak tekintik. Az érzelmileg éretlen szülő gyermeke sosem próbálja a másik többletét megérteni, hiszen nincs kellő érzelmi stabilitása és gazdagsága. Érzelmileg mélységesen korlátozott. Barátságos az első akadályig, de a megoldásban tehetetlen. Frusztráló érzéseit nyilvánvalóan a másikra hárítja. Önző, énvédő igyekezetben él, mert fejlődését már kigyermekkorában a fegyelmezés, a szégyen, a szorongás megakasztotta.
A valóság nem akar befejeződni, ezért ő csak a kiszállásra tud állandóan gondolni. Felerősödik a saját érzelmi körére szűkített világlátásának a hatása, egyre intenzívebben forog saját maga körül. Feljavítja külvilági mutatóit, készíti a világot az érkezésére. Például végtelen faggatásokkal játsza az érdeklődőt, a törődőt, holott egy tisztább gondolkodású számára nyilvánvaló a színjáték. Ugyanakkor maradandóan fenyegetve érzi magát, nehogy valaki belelásson szegényes életébe, ezért igyekszik elrejtőzni, attól való félelmében, hogy leszerepel, hiszen érzi a hiátust magában, ezért megelőlegező lépéseket tesz, tolja maga előtt a kérdéseit, a színlelt érdeklődését. Meghallgatja ugyan a visszajelzéseket, de azokat nem fogadja be, mintha egy külső héjról lecsúsznának a kérdések, a kérések és az intések.
Az érzelmileg éretlen emberek erősen önreferenciálisak, ami azt jelenti, hogy bármilyen interakcióban minden út visszavezet hozzájuk. Azonban nem önreflexívek. Az önmagukra való összpontosításuk nem a belátás vagy az önmegértés megszerzéséről szól, hanem arról, hogy a figyelem középpontjában legyenek. Kedvességük farfekvéses kedveskedés, álca, védekezés. Szülőként uralják az otthont, a családi életnek az ő kívánságaik szerint kell alakulnia. Nehezen ismerik be a hibákat, ehelyett inkább törlik a tényeket, és másokat hibáztatnak. Az érzelmek szabályozása nehéz számukra, és gyakran túlreagálják a dolgokat.
Soha nem fogja őszintén elmondani, mi a gondja, hanem alattomosan és a háttérben neheztelnek, a maguk fejletlen eszközeivel. Az érzelmileg éretlenek úgy próbálják megváltoztatni a valóságot, hogy tagadják, elutasítják vagy eltorzítják a nekik nem tetsző tényeket. Bosszantják mások eltérő gondolatai és véleménye, hiszen nagyon szűk sávban képesek feldolgozni az eseményeket. Az ember pedig rendszerint tart attól, amit nem ért, és itt nem intellektuális képességekre utalunk, és ami ismeretlen, attól nemcssak irtózik, hanem azt szívből tudja gyűlölni is, úgy a maga módján, hangtalanul. Ugyanis ha büntetni akar, azt csak a csöndjével teheti, más erénye nincs, a csönd pedig az emberiség legtartalmasabb és legbrutálisabb adománya. Lehet a világűr finom hangja is, és lehet a tűzvész utáni csend, amikor a szelek kotorásznak a finom hamuban.
Ahogy Louis Cozolino megfigyelte, a felnőtt pszichoterápiás kliensek egyik állandó témája, hogy szüleik nem voltak kíváncsiak arra, hogy kik is ők, hanem inkább megmondták nekik, hogy kiknek kell lenniük. Amit úgy magyaráz, hogy a gyermek „személyiséget” teremt a szülei számára, de nem tanulja meg önmagát megismerni. Az történik, hogy „az autentikus én” – az érzésekre, tapasztalatokra és intimitásra nyitott részünk – fejletlen marad.” Különösen az ÉÉSZ esetén a gyerekek már korán elsajátítják a magatartást, hogy a béke megőrzése érdekében ne fejezzék ki érzéseiket.
Mindenképpen fontos éreznie azt, hogy ő kontrollálja az életét, tehát nem alacsonyabbrendű mint bárki más, jóllehet érzelmi bizonytalansága állandóan ott fenyeget, de nem tudatosul annak pontos oka és hatása. Aki közel van hozzá, olyannyira, hogy kinyilvánította érzelmi igényét, tehát elvárásai vannak, az rettenetesen tudja zavarni. Igyekszik is elbizonytalanítani, összezavarni, csendben, tehát megfoghatatlanul, és ott támad, ahol a másik éppen a legértékesebb, hogy elbizonytalanítsa. Kapcsolat esetén állandón az abból való kilépéssel fenyegetőzik, hogy nehogy őt hagyják el, hanem mindig lebegteti annak lehetőségét, hogy ő lelép, és ezzel fölényét demonstrálja. Szegényes érzelmi életén nem kíván változtatni, de ha ő lép ki a viszonyból, akkor máris hivatkozhat arra, hogy a másik nem felelt meg. Borzasztó élménnyel járna, ha be kellene ismerje, hogy érzelmileg nagyon hiányos, ezért igyekszik ezt megelőzni. Partnere az állandó fenyegetőzés mellett elbizonytalanodik, nem egyszer érzelmileg instabillá válik, vagy depresszív hajlami lesznek, az állandó érzelmi fluktuációban szétesik, céltudatossága elvész. Minden történik alattomosan, a lehető legkisebb kockázattal, hiszen kiváló önképe van, eredeti családjában engedelmességre idomították, faggatózásival érdeklődést színlel, amit az aranyosság és a kedvesség felületével vonja be, állandóan ő kezdeményezi és irányítja a beszélgetést, nehogy neki kelljen bevallani a benne ólálkodó, a létét fenyegető semmit.
A felettes-én a narcisztikus fejletlen lelkében nem tud érett lelkiismeretté válni. Soha nem lesz semmiben hibás, nem képes saját hiányosságait, tévedéseit belátni és elismerni. Amint megérzi, hogy mivel tudja kikapcsolni a másikat, felfedezi, hogy a kettejük közötti érzelmi színvonal is teljességgel elmosható így. Miközben a másik vágyik a gyengédségre, neki ebben jóval alacsonyabb igényei vannak. A másik talán szomorú lesz, talán tombolni fog, vagy butaságot csinál, de mindezek az ő malmára hajtják a vizet, hiszen szerény érzelmi készletével is uralkodni tud a másik érzései és sorsa felett.
Az érzelmileg éretlen másokat aszerint értékel, hogy meg tudják-e adni neki azt, amire szüksége van. Ha erre nem hajlandók, akkor érzelmi zsarolással él, majd „nem működik!” felkiáltással megszakítja a teljes érzelmi kapcsolatot a kiszemelttel. Előtte láthatatlan és kimondatlan szabályokat állít fel, amiket a másik nyilván megszeg, és ezzel igazolódik neheztelése, felmenti magát minden következmény alól. Közben meg érkezik a büntetés, rendszerint olyan módon, hogy annak nyoma ne maradjon, hiszen egy bosszúálló hallgatást nemcsak a bíróságok, hanem a szomszédok és a gyermekek sem érzékelnek pusztítónak. Elliot Aronson szerint ez nagyobb nyomás, mint valamilyen látványos hibát elkövetni. Dehát minden paradicsom arról szól, hogy valahol kúszik benne egy kígyó is.
Végtelenül simulékony tud lenni, alkalmazkodó, engedelmes, ahogy leírják a kutatók, mert nincs önálló önbecsülési forrása, másoktól kell azt beszerezze, ezért semmiféle konfliktust nem vállal, sőt, magáról a problémákról sem hajlandó beszélni, mert kiderülhet, hogy valami nem stimmel. Abban biztos lehet minden partnere, hogy ha el is ismeri valamely hibáját, azt csak szóban teszi, de belsőképpen soha nem fogja felvállalni. Ha valaki olyan viszonyba kerül vele, hogy másnap kifaggatja, akkor ingerültsége során könnyen kiszakad belőle az igazság, hogy makulátlannak érzi magát, annak ellenére, hogy korábban másként nyilatkozott.
Ez azt is jelenti, hogy másként kell megközelíteni, esete nem egy laza séta cseresznyevirágzás idején. Vannak nagyon elhibázott megoldások vele kapcsolatban, amik javarészt hasonlóan zajlanak általában is az emberi világban, de nála hatványozott a reakció. Szembesíteni hiányosságaival, azt jelenti, hogy tudattalanjában aktiválódik az a szégyen-séma, amit egészen korai gyermekkorban érzett, amikor idomították a megfelelő viselkedésre. Semmiképpen nem fogja elismerni sem azt, hogy valami hiányzik, sem azt, hogy esetleg valamiben hibázott. Hihetetlen leleményeséggel, hatalmas rutinnal képes az eseményeket úgy értelmezni, átszínezni, olyan fénytörésbe helyezni, hogy az ő esetleges negatív érintettsége szóba se kerüljön, de a letagadhatatlan alól is képes magát felmenteni azzal, hogy arra a másik magatartása kényszerítette. Másik fél számára mintha a világ kettévált volna, és olyan logikai rendszerbe keveredett, ami teljesen felborítja a korábban alkalmazottat, hogy nem ritkán maga is összezavarodik, logikája „jégre kerül”. Legtöbb esetben természetesen ösztönzést kap arra, hogy az események menetét lépésről-lépésre rekonstruálja, hátha a társa is felismeri a valós hozzájárulását, hiszen azzal, hogy valaki mindig elviszi a balhét, vagyis vállalja a teljes felelősséget, a dolgok hosszú távon nem oldódnak meg. Mondanunk sem kell, hogy érzelmileg korlátolt személy sosem lesz képes saját szerepét elismerni, erre vonatkozóan minden erőfeszítés hasztalan. Az önálló fények a tekintetéből már gyermekkorban kihunytak, a belső áramforrás már akkor lekapcsolt.
Pedig ebben a sérülékenységben igazán szerethető lenne, és itt van az a csapda, amibe a mellette kitartók belesétálnak. Úgy érzik, hogy: „csak egy lépés választ el a paradicsomtól”. Csakhogy az a lépés soha nem fog bekövetkezni. Igen, magyarázkodik, végtelenségig, hihetetlen leleményességgel értelmezi át az eseményeket, színezi át a tényeket, és egyre inkább elveszíti szerethetőségét. Mintha egy géppel találkozna az ember, amint írják, aki a legegyszerűbb hibáit sem képes belátni, és minden újrakever, míg végül számára elfogadható képsor, azaz narratíva kialakul. Mintha egyáltalán nem lenne kíváncsi másra, csak azzal van elfoglalva, hogy semmiféle érzelmi bevonódottsága ne legyen, ne kelljen egyetlen intenzív élményt megélnie, mintha attól összedőlne a világa, az önképe. Mikor végre csak a saját nézőpontja maradt, akkor képes megnyugodni. Ez a nézőpont rendszerint csak az érzelmileg korlátozott képességű szülőjével osztható meg, teljesen egyedi konstellációban. Mikor onnan az igazolást megkapta, helyreállt a személyes önigazolása, és nincs több teendője. A trauma nem jár mindig külsérelmi nyomokkal, sőt rendszerint semmiféle külső jeggyel nem jár. Ez hatványozottan érvényes a bosszúálló hallgatásra. Nem beszélni rossz, nem akarni beszélni még rosszabb.
Mintha teljesen egyoldalú lenne a kommunikáció vele, érezhető egy olyan erőfeszítés, hogy semmit be ne fogadjon. Mert az megzavarná a maga szerénységében is tökéletes önképét. Nem gonoszságból, hanem önféltésből, talán azt is mondhatnánk, hogy jogos önféltésből. Olyan, mintha valakit állandóan a mélyvíz fele rángatnának, holott nem tud úszni. Valami ilyesmit él meg, és a szörnyű az, hogy erről igazából nem is tud beszélni. A beszélgetések rendszeresen olyan témákról szólhatnak, amik nem váltják ki félelmét és ezzel összefüggésben a védekezését. Ha sikerül ott maradni abban a sávban, ami számára ismert, tehát nem fenyegető, akkor elég kellemesen el lehet vele csevegni. Másokról, idegen történetekről beszélgetni, csak érzelmileg ne legyen megszólító.
Minden kritika viszont fenyegető. Ez esetben a „minden” nem retorikai túlzás. Mélyen benne levő fájdalmat aktivizál, de annak oka és forrása a tudattalan szigorú védelme alatt áll, ezért csak arra képes megsértődni, aki frissiben konkrétan megfogalmazta. És egy kritikára rendszerint nincs bocsánat, ugyanis az a rendelkezésre álló készlettel feldolgozhatatlan. Ott marad, mint egy emésztetlen étel, mint egy lenyelt őszi-barackmag. Retteg a szavaktól, éppen ezért igencsak szegényes a szókincse és a verbális tehetsége. Messziről megismerni, hogy nagyon átlagos szavakat használ, és ha olyan helyzetbe kerül, nagyon megkínlódik a beszéddel. Merthogy azok nem voltak biztonságosak, fenyegetőnek nevezte szülője is, illetve azok hatalmától ő maga is rettegett, amit így örökített gyermekére. Úgyhogy nem jó hír azoknak, akik kapcsolatba kerülnek vele, és a szürke szavakon és érzéseken kívül másra is vágynak. Érzelmi megtörtség nem látszik rajta, részben nincs is olyan, nem képes mélyebben megélni azokat, vagy csak nagyon ritkán, extrém, traumatizáló helyzetekben. Viszont ha egy családi vita közben vendég érkezik, ő azonnal készen van, mosolyog, kedves, és nekilát érdeklődni, mielőtt őt kérdeznék.
Borzasztóan zavarja, ha a társa többet tud, nagyobb érzelmi intenzitásra képes. „Miért mindig úgy lenne jó, ahogy te mondod?” Ami így nyilván semmiképpen sem lenne jó, de ez a vélemény, és az ő látása rendkívül torzító, csak azt veszi észre, ami nem úgy alakul, ahogy szeretné, és annak maradt frusztrációs lenyomata benne, amit frontálisan nem képes felvállalni. Amikor a megoldás terhét rátestálják, akkor rendszerint semmi nem történik. Mint ismeretes a megbékélési kezdeményezés teljesen ismeretlen fogalom számára, hiszen ő csak áldozat lehet, sértett, nem azért mert ez a valós helyzet, hanem érzelmileg ezeket a helyzeteket egyszerűen kikapcsolja, hiszen nem tud velük mit kezdeni. Ha probléma adódik, azt a másiknak kell megoldani, de még a passzív helyzetben sem aktív, írja Taum Javel.
Általában az énképük rendben van, sőt azt lehet mondani, hogy az átlag fölé kompenzált. Engedékenynek, szelídnek mutatkoznak, ezzel rejtik a belső bizonytalanságot, tanácstalanságot és ürességet, hogy gyermekkorukban vezérelt elmék voltak, önálló, eleven érzelmi életre nem sikerült szert tenni. Mivel mély empátiára nem képesek, ezért könnyedén tudnak kapcsolódni bárkihez, érzelmileg senkit nem mentenek igazán mélyre. Felületes kommunikációjukban nincs meg a sérülésnek a kockázata. Rendszerint kezdeményezők, úgynevezett „faggatók”, hiszen így ők irányíthatják a beszélgetést, és nem kell attól tartsanak, hogy rákérdeznek saját álláspontjukra. Ami ha megtörténik, akkor is sikeresen elhárítható életlen, karakter nélküli véleménnyel: köszönjük szépen jól! Úgyhogy egy kívülálló aranyos, jópofa, kedves, barátságos személynek ismerheti, aki nyilvánvalóan csak áldozat lehet. Azt az érzelmi terhet így nem érzékelheti, hogy mit jelent egy sekélyes érzelmi életű emberre l együtt élni, ahol mindig a másik a hibás, ahol a problémákat mindig a másik okozza, és soha nem érzi felelősségét bennük, s ennélfogva azt sem, hogy valamit tegyen a megoldásukért. Egy másik nehézség ebben, hogy a partner sem maga a földreszállt angyal, neki is vannak gyengéi, ő is sebezhető, stb., tehát e helyzet nem egy ideális körülmények között zajlik., Nagyon sok esetben a helyzet konkrét megértése azért sem lehetséges, mert a másik reakciói is bezavarnak. És el szeretnénk oszlatni minden kétséget, hogy amikor egy nyilvánvalóan maladaptív sémában élő személy viselkedését elemezzük önmagában illetve kapcsolataiban, akkor a másik oldalon nem ártatlan és tökéletes szereplőket feltételezünk. Ez magától értetődik, de azért érdemes megemlíteni. Viszont most egyirányba tekintünk, máskülönben követhetetlenül összetett lenne az elemzés
Két meghatározó magatartás, ami sekélyes érzelmi élettel rendelkező esetén meg kell élnie annak, aki mellészegődik: a hibákat mindig rá fogja terhelni. „Te vagy a hibás!, illetve: Igen, de miattad!”, a másik pedig, hogyha probléma van, az mindig csak a másik problémája. A partner pedig valóban azt éli meg, hogy bármikor rosszat tehet, és a legkisebb hibázását is hosszas duzzogással, csendbe burkolt hidegháborúval, nyom nélküli bosszúhadjárattal torolja meg. Mintegy jelezve: úgy kell tenned, szólnod, élned, olyannak kell lenned, ami nekem jó, máskülönben ez lesz. És a bűntető fél egyetlen jottányi feladatot nem vállal a helyreállításban, az mindig a másik feladata, amit el is vár, de nem adja be könnyen a derekát. Már a tévedés lehetséges helyzeteit is szikrát lövellő pillantásokkal, apró gesztusokkal jelzi, hogy vigyázzon mit mond, hogyan nyilvánul meg.
Érzelmi élete monokromatikus. Értve ezt a befogadásra és az érvelésre egyaránt. Mondhatni érzelmei, a fentiekből is következően, nagyon komolyan polarizáltak, azaz rendkívül sűrű szövésű az érzelmi szűrője. Azt engedi be, ami az önbecsülését támogatja, esetleg sérti. Erre van érzékenyítve befogadó készsége. Érvelésében is ez jelenik meg, gyakran hallani tőle: „azt mondtad…”, és a sokezer mondatból azt emeli ki, ami sérelmét igazolja. Erre megy ki minden törekvése. Ami nem támogatja önbecsülését, az értelmezésében rontására tőr, és azt mindenáron meg akarja cáfolni, haragudni akar, de úgy, hogy mindenképpen legyen hozzá jogosultsága. A szavak, mondatok, hangsúlyok, gesztusok szelektív válogatásával ezt mindenképpen megszerzi. Hiszen saját hibát nem ismerhet el, az tönkretenné az életét, azzal ugyanis nem tudna megbírkózni, nincs hozzá megfelelő érzelmi készlete.
„A szégyen-alapú párok az intimitás hiányát a rossz kommunikáció, a nem produktív körkörös veszekedés, a játszmák, a manipuláció, az irányításért való versengés, a visszahúzódás, a hibáztatás és az összefolyás révén tartják fenn. Az összefolyás az a megállapodás, hogy soha nem vitatkozunk. Az összefolyás álintimitást teremt.” „Amikor az ösztönös életünket megszégyenítik, az életünk természetes magját kötik le. Olyan ez, mint amikor egy makk gyötrelmes kínokat él át azért, mert tölgy lesz belőle, vagy egy virág szégyelli magát azért, mert kivirágzik.” John Bradshaw
Általában azok kerülnek csapdájába, akik az önképébe szeretnek bele, és az olyan engedelmes, bájos, minthogy igencsak kimunkált. Könnyen benne ragadnak az akaratgyenge, társfüggőségben szenvedők, talán maguk is csökkentértékűség bizonyos szintjét szenvedik. Ők például úgy gondolják, hogy érdeklődésük, rajongásuk, szeretetük tárgya ad életüknek egy olyan keretet, ami nélkül szétesnének, és még akkor jól van ez így, ha beteljesülést még csak reménységben éltek meg. Mint tudók számra egy molekula, amivel az emberiséget egy bizonyos nyavalyától kívánja megszabadítani, a társfüggő számára is a kötődés, így ebben a felemás formában is, életének értelmét adja, igazából oly módon stimulálja, mintha általa és csakis általa fedezhetné fel a világot.
Mint már szó volt róla, a kiváló önkép, amit egyéb hiányosságok nyomán a psziché és a környezet közösen kreált, igencsak vonzó lehet sokak számára. Aki mellette van, az pedig minduntalan azt várja, hogy végre azt az önképet szeretné látni, élni, ölelgetni, csakhogy a kiváló külső mögött egy bizonytalan belső van, ami folyton összetörik, megsértődik, hosszú hallgatási periódusokkal próbálja társától kizsarolni azt, hogy csak annyit, csak azt tegye, ami neki érthető, ennélfogva jó. A jellemzavaros ember minden hiányosságot és egyenetlenséget a világban, másokban található rosszként értelmez, és ha mondjuk vallásos, akkor a repertoár az utóbbira szűkül.
Büntetési módszerei nem annyira változatosak, hiszen vitát, nyílt szembenállást nem vállal, de elzárkózni, hallgatva büntetni képes bármeddig, hiszen érzelmi igényei jelentősen visszafogottak, nincs szükséglete, tehát bírja a szeretetnélküli periódusokat minden feszültség nélkül. Rendszeres az érzelemmegvonás, az anyagi és testi kizsákmányolás. Nem ad visszajelzést, de azért haragszik, és ez a haragot idővel önértelmezés egyik sémájává válik. Ez lesz a sérelmi identitás. A vélt vagy valós okból fakadó sérelem számára az igazság lakmuszpapírja.
Sokáig reménység van körülötte éppen a kellemes önképe miatt, és az van a társában, hogy akkor még egy kevés, már csak egy lépés kell, és minden rendeződik, és övé lesz az a személy, akinek magát mások számára mutatta. Csakhogy ez rendszerint sosem következik be. Az érzelmileg megcsapolt szereplő nem érzi a másik fájdalmát, csak a sajátjára összpontosít, vagyis elkerülni a szégyent, mint egykor otthon. Ebből a másik frusztrációja következik, és azok a sajátos reakciók, amiket ez a szituáció annak sajátos gyengeségei, sebzettsége miatt kivált. Az érzelmileg sérült tulajdonképpen csak erre várt. Lássa a másik viselkedését eltorzulni, kapjon egy negatív jelzést, egy kirohanást, ettől kezdve igazolódik, és meg is nyugszik, hogy ő valóban rendben van, semmit nem kell tennie, hiszen „né, a másik mint mondott”.
Amit hiányosságként érez, azért bosszút áll azon, aki erre emlékezeti, és lehetősége nyílik. Nem szakítja meg a házassági kapcsolatát sem, hiszen így a másik továbbra is le van kötve, de társát minden érzelmi és gyengédségi igénytől elzárja. Így tudja elbizonytalanítani, hiszen szeretni nem tudja, és ősi emlékei között ott van, hogy ez egy gyengeség lenne, tehát ennek nyomát is el kell tüntetni. Ezért addig zsigereli, amíg az hülyeségen nem csinál. Érzelmileg és intellektuálisan nem tud fölé kerülni, de lassan aláássa önérzetét. Ha a másik nem tudja önképét táplálni, semmi jóra ne számítson, mindenért ő lesz a hibás, mivel az érzelmileg sebesült önbecsülése alacsony, ezért nem fog nyíltan véleményt mondani, csak erodál, áztat.
Ha esetleg kevesebbnek érzi magát mint a házastársa, és nem sikerül fölé kerekednie, akkor előveszi a teljes érzelmi fegyelmezés eszköztárát, vagyis a duzzogás fedőnevű agresszív magatartást, aminek semmi nyoma nincs a környezetben, és a másik negatív reakciói tovább növelik sérelmeinek elismertségét a családtagokban. Ő a mártír, akit számon kérnek. Egyfajta alattomos bosszú ez is, saját ürességét, sérelmeit, tehetetlenségét így tudja megtorolni. Nem a vágy vagy a remény tartja ott a másik mellett, hanem a bosszúszomj, hogy visszaadja, amit igazából nem a társától kapott, de ő emlékeztette, figyelmeztette, adott esetben ő kérte számon rajta. Vagy csak úgy hozta az élet, hogy igényelte volna érzelmi tartalmait, amik nyilván nem léteztek. Hihetetlen önkontrollja van mindemelett, hiszen érzelmi életének sekélyessége azzal is jár, hogy nincsenek heves érzelmei, nem tud szomorú lenni, de nagyon tud haragudni vélt jogosultságainak nem teljesítése esetén. Nem fog nyílt támadással reagálni, hiszen abban eleve esélytelen, nem fogja szóvá tenni sérelmeit, nem is fogja emlékeztetni a társát a hibáira, mert ezzel azt kockáztatná, hogy a másik belátja, korrigálja, és ő muníció nélkül marad. Jól van így, mert így sekélyes érzelmei miatti megaláztatásai miatt bosszút tud állni. Visszavonul, elhallgat, elkerüli a másikat, érzelmi mélykút következik, és nincs vége, csak ha a másik megőrül és radikális döntést hoz, ami egyfajta cél is, ha ez a közvélemény előtt eladható, mint önigazoló esemény. A ki nem mondott, a folyton újratermelődő sérelmekkel nem lehet mit kezdeni a legnagyobb együttérzéssel sem.
Pozitív közérzetünket, ennélfogva cselekvőképességünket egy enyhén fölfele torzító önértelmezés támogatja. Ennek vannak külső és belső forrásai, és van egy egyetemes, korok és kultúrák fölötti konszenzus az emberi élet értékéről. Szerencsés esetben a külső és a belső források egymást kiegészítik, és egyensúlyban vannak. Patológiás esetben rendkívüli mérték felborul ez a rendszer. Az élet kapcsolata az „egyetemes” érvényeséggel valami módon megszakad, és az illető arra kényszerül, hogy rendszeresen megerősítse, vagy környezetével megerősíttesse értékességét. Eső nincs, szinte soha, csak rendszeres locsolás. Ugyanez a helyzet, ha a belső forrás valami módon nem táplálja, és elképzelhető, mi következik mindebből. Valami módok rá akarja kényszeríteni azt, akitől szeretet vár, hogy úgy szeresse, amint az számára felfogható, és ahogy egykor ő alávetette magát a szülő érzelmi akaratának, ezt szeretné megélni ismételten, igazából ez jelentené a szeretetet.
Egykori elnyomottságát nem csupán kompenzálni akarja, ez is benne lehet egyébként, de valószínűbb, hogy csak azt a módszert ismeri. „Küldöm a férjem/felségem!”- típusút, és ha az új viszonyban ez nem működik nyilvánvaló más szituáció miatt, akkor frusztrálódik, és anélkül, hogy további sérelmek esnének, ez önmagában elég ahhoz, hogy a másikat érzelmileg büntesse. Bármennyi érzelmet is invesztálnak belé, az sosem lesz elegendő, mert ami elég lenne az az ő eredeti helyzetének reciproka lenne, tehát a másik teljes érzelmi alávetettsége. Az ő fejében, csupán a saját leírásai érvényesek, minden más idegen, ismeretlen, félelmetes. Mindenáron azt akarja élni és mástól is hallani, mert az így megélt séma ismerős, abban jól eligazodik, minden más ijesztő lenne. Amit ő maga helyesnek ismer, az egy nagyon szűk és önző értelmezése azoknak az érzéseknek, amikre hivatott az ember ebben a világban. Csakhogy minden más kényelmetlen lenne számára.
Mikor eredeti családjába visszakerül, a régi sémák érvényesülnek, ismét nincs semmi kihívás, ismeretlen érzés. Olyan tökéletesen ismerik mindannyian a mechanizmusokat, hogy nincs súrlódás. A nagy csend, a nagy semmi van, bizonyos nézőpontból. Korábban minden ismeretlen érzésre ingerülten reagált, frusztráltsággal, haraggal majd bosszúval, most pedig minden kihívás eltűnt. Arra úgysem lehet vele kapcsolatban számítani, hogy megenged, megbocsát, hiszen ezek az érzések javarészt ismeretlenek számára. Elkerülte eddig is a kihívásokat, kibújt a szituációkból, amikor valami kihívás érhette, mert nyilvánvaló volt, hogyha olyan szituációba kerül, abból nem fog tudni sérülésmentesen kikerülni. El akarja kerülni azt a szégyent, amit szülője szabályainak megszegésekor érzett. Olyan ösztönös az alkalmazkodása, tulajdonképpen a védekezése, hogy ez nemcsak neki, hanem a környezetének sem tűnik fel. Eredeti családjába visszakerülve teljesen belesimul abba a szituációba, amiben kisgyermekként élt. Talán maga után egy önbizalmát elvesztett szereplőt hagyott.
Nyilvánvalóan nincs párbeszéd, mert abban netán gyengének bizonyulnak. Alattomos döntések vannak. Szülőjének érzelmi korlátozó hatása alatt azt élte meg, hogyha helyesen viselkedik, akkor szeretni fogják. Egy kapcsolatban viszont ez a séma már valószínűleg nem működik, ha társa nem egy érzelmileg korlátozott személy. Innen kezdődik a frusztráltsága, majd a kísérlete arra nézve, hogy partnerét arra a szűk repertoárra kényszerítse, amit ő élt, amit ismer, ami számára az érzelmi biztonságot jelentené. Ritka eset, hogy ez az igénye teljesül. A nehézség ott kezdődik, hogy mindebből a nehézégből semmit nem vállal, hanem társára terheli, következetesen. Próbálja érzelmileg jobb belátásra bírni, aztán tartósan haragszik, majd ha a helyzet idáig fajul, időben több ideig tart, akkor bosszút forral, olyan, milyet ő tud, nem nyílt, hanem alattomos küzdelmet. Leleményes abban, hogy a saját érzelmi bizonytalansága ki ne derüljön, és éppen az kerül majd ítélet alá, aki ezt szóvá teszi, aki hiányolja, hogy a másik legyen a hunyó. De ez mondhatni természetes védekezési mechanizmus, vagy ha nem is természetes, de igen gyakori.
„Az érzelmi bántalmazók arra kondicionálják áldozataikat, hogy szégyennek, elégtelennek és instabilnak érezzék magukat. Ez azért van, mert gyávák, képtelenek az erős és önmagukat tisztelő emberekkel való egészséges kapcsolatokra.” – Jackson MacKenzie
„Az érzelmileg elhanyagolt emberek kétségbeesetten próbálják védeni a szüleiket a hibáztatástól. Mivel nem emlékeznek arra, amit a szüleik nem tettek meg, hajlamosak a szüleiket némiképpen ideálisnak tekinteni, és természetes módon önmagukat kezdik hibáztatni a küszködéseikért. Az érzelmileg elhanyagolt emberek hajlamosak úgy érezni, el kell rejteniük valódi énjüket mások elől, mert ha hagyják, hogy az emberek túl közel kerüljenek hozzájuk, a hibájuk napvilágra kerül.” Jonice Webb
Virginia Satir fogalmazta meg a teljes funkcionalitás leírására az öt alapvető személyi szabadságot: az érzékelés, a gondolkodás és értelmezés, az érzés, az akarás és a választás, valamint a képzelet erejéhez. Az ÉÉSZ a maga érzelmi korlátoltságában letiltja, vagy inkább azt mondhatjuk, hogy lekorlátozza ezeknek az érzéseknek teljes kifejeződését. Ezzel kapcsolatban John Bradshaw a következőket írja: „A belsővé tett szégyenben szenvedő ember azt hiszi, hogy eredendően hibás, alsóbbrendű és hibás. Az ilyen érzés annyira fájdalmas, hogy védekező szkriptek (vagy stratégiák) alakulnak ki, hogy elfedjék… Az a gyermek, akitől megtagadták a saját érzelmeihez való kapcsolódás élményét, először tudatosan, majd öntudatlanul (a szülővel való belső azonosulás révén) függ a szüleitől. Alice Miller írja: Nem tud támaszkodni a saját érzelmeire, nem jutott el azok megtapasztalásához próbálgatás útján, nincs érzéke a saját valódi szükségleteihez, és a legmagasabb fokon elidegenedett önmagától. Az ilyen ember nem tud elszakadni a szüleitől… Valójában össze van olvadva és behálózva. Ez inkább csapdahelyzet, mint kapcsolat… A fantáziaköteles személynek soha nincs valódi kapcsolata vagy valódi kapcsolata senkivel. Nincs ott valódi, hiteles énje, akihez a másik kapcsolódhatna.” Egész élete a rejtőzködésről szól, nehogy meglássák, hogy belül mennyire üres, ezért különféle külső programokat futtat, nehogy lelepleződjön. Folyton kérdez, nehogy neki kelljen beszélnie, és ez a magatartása még akár érdeklődésként is eladható. Az élet, mint készség, nem alakulhatott ki benne, a korlátozó magatartások miatt. Családjában rendszeresített érzések és gesztusok, sőt, szavak vannak minden eseményre. Ezek olyan keretek, amiket nem érdemes átlépni, máskülönben haragot vált ki. Csak pozitív dolgokat lehet mondani, másokról rendszerint csak negatívakat, máskülönben minden borul, és értelmezhetetlen érzések jelennek meg a színen. Csend, hamis béke, nagy semmi, azt kell élni. „A düh gyakran elzárkózik a tudatos tudatosság elől, és átváltozik elviselhetőbb vagy a család által engedélyezett érzésekké, például megbántottsággá vagy bűntudattá. A haragot érző személy már nem érzi azt; az elfogadható érzést érzi.”
„A diszfunkcionális családokból származó gyerekek nem tudják lezárni az identitásukat, mert a serdülőkor kezdetén nincs meg bennük az ‘én vagyok’ érzés.” John Bradshaw
Nem gonoszságból – mindenekelőtt, hanem idegen, értelmezhetetlen, ennélfogva félelmetes mindaz, amit az érzelmileg értelen szülejétől nem kapott. Úgy próbálja értékességének látszatát fenntartani, hogy igyekszik mindannak az erkölcsi érvényességét kétségbe vonni, ami esetleg emlékeztetné fogyatkozására, és saját erkölcsi kiválóságát azzal a módszerre igazolni, amit eredeti családjában, gyermekként megismert. Saját szülejének is az erkölcsi önérvényesítés volt az önfényezési módszere. Kissé prózaibban fogalmazva a pletyka, vagyis ellenőrizetlen összetételű, felületesen értelmezett esetek erkölcsi mondanivalójának a hangoztatása, mintegy igazolva azt a tézist, hogy „én mondom, felismerem a hibát, tehát másként élek.” Aztán vagy úgy volt vagy nem, bár az ítélkezésben minden bizonnyal semmivel nem volt jobb, mint egyoldalúan idézett és félig megértett történeteinek főszereplői.
„Nem kell megrémülni, azt hiszem, mindannyian tudjuk, […] optimális kezdeti feltételek között szinte egyikünk sem futott neki az életnek. De sok mindent később is helyre tehetünk. Van, ami eleinte negatív hatással van ugyan a sorsunkra, a választásainkra, a meggyőződéseinkre, de ha megértjük a természetét, jelentős és pozitív szerepet is játszhat a hivatásunk megválasztásában, a kapcsolataink gondozásában vagy az emberi fejlődésünkben. Előnyünkre fordíthatjuk a hajdani hátrányt. Szerezhetünk önismeretet. Megérthetjük a problémát. Alkothatunk.” Bánki György