„Nincs olyan, hogy egy nő nem dolgozik. Csak olyan nő van, akit nem fizetnek meg a munkájáért.” Caroline Criado-Perez
„azon az éjszakán
egy atlaszt fektettem ölembe,
ujjammal átbogarásztam az egész világot,
közben folyton azt kérdeztem:
mond csak, hol fáj?
Mindenütt,
mindenütt,
mindenütt,
ismételgette.”
Warsan Shire
„… tört kövön és porladó kereszten…” Teleki Blanka profilját kerestem. A nyomasztó cellában, amibe rácsok kockázzák a nappalt, zugait pedig az éj bútorozza, és szűk ablakából azóta is, egy szelíd tekintet fürkészi a tájat. Keressük a folyó opál tükrén, valamint a gleccserek jussából származó sodrásában, mi elkoptatja a fény palettáját, néhány színét végleg eltüntetve; keressük a közeli hegyeken, honnan a pirkadat rendeli a város hűvösét, és tudjuk, hogy sok remény felépült, illetve lebomlott behordott köveiken; csúcsokkal borotvált horizonton, hol a tér látványosan véget ér, de a sziklák megdőlt árnyéka még önnön lábuk alá terít a végtelen kékből egy intervallumot; meredek oldalaikon araszolgató, kalligrafikus párában, mi szél és hegyek közös, egyedi kézírása; a szikrában, mikor a nap mögött érkező sötét szigonya megakad a hegyek ormán, és abban, amint égitestünk, ezt érzékelve, nagyvonalúan, bár kissé kényszeredetten, elmosolyodik; a várbörtön pádimentomának archaikusan nyikorgó zajában, ami tanúja volt több átfutó, azonban azóta is érvényes és számontartott jelenlétnek; a nyomasztó ködben, mi fölött jár a szentek könnyű lénye, de ha árnyékot kap vágyuk, testüket rögvest földre viszi a súlya; leheletünket megszegő süvöltő szelekben, amik itt voltak akkor is, mikor erre gyötrődött a grófkisasszony és a többi honfitársunk.
A Teleki Blanka-profil
Az emlékeknek az a sorsa, hogy folyton visszajárnak származási helyükre. Itt is roskadozik tőlük a légkör, köztük a sajátjaink. Ahhoz, hogy egyre többet befogadhassunk, szívünkben egy kis helyet kér a csend, aztán még többet, végül elkéri az egészet. Ekkor már csak a mindenség lélegzetét halljuk, amint levegőt vesz, hogy elmesélje nekünk a lényeget, amit tudnunk kellene erről a helyről. Amúgy aki erre jár, mindenképpen beleakad Teleki Blanka tekintetébe, és nem ritka, ha ezek után, vágyik megismerni az egészet, azt, ami telement álommal, tervekkel, majd tehetetlenséggel, végül kényszeredetten vesztegelt, mint egy hajó, valahol nagyon messze a tengerparttól. Tárgyalt személy lényének utolsó látható sugarai 164 esztendeje indultak útjukra az Univerzumban, és igazából ott, e pillanat időbeli utazásának horizontján létezik az igazság, a pontos emlékezet, amit keresünk. Természetesen sokkal gazdagabb maga a jelenség, de maradjunk egy ismert képnél, vagyis hogy olyannak látnánk őt az említett fényhorizonton, mint egy valósághű, életnagyságú fényképen. Amin az lenne rajta, aki egykor valóságosan is létezett, aki felvetésünkre, hogy most, amikor már van lehetőség rá, sorolná el nekünk szép rendben szenvedéseit, üdén visszakérdezne: miféle szenvedések? Csak a legmélyebb megragadottságot átélt hívők jutnak a sérelmek határain túlra, akik számára a szenvedések értelme már körvonalazódott. Hogy nyugodjon meg mindenki, minthogy nyilvánvaló, hogy Valaki egyenként összegyűjti rólunk a fényeket, mindenkiét, és a szívdobbanásokat lajtromba veszi, illetve valamennyi érzést, és minden gondolatot, amit a menny tisztasága képes regisztrálni, valamint leméri a sóhajtásokat, lélegzetről, lélegzetre.
Tél végén, mikor a margaréták színe foltonként kerül a tájra, a folyó pedig készül a színváltásra, olyankor a természet érzi, hogy az emlékezetet tápláló készlete elavult, valami radikálisan más kellene. „Mai ou sont les neiges d’antan?” Először a szél hangjaiban jelennek meg a virágzás színei, és amikor szelíden susognak a tűlevelek, aprókat bólintanak a fák, kapnak szellők után a huncut ágak, elménk már készül az illatokra. Pontosabban a tavaszra, és arra, ami vele lesz eljövendő. De egyelőre a nappalok tavaszias frontja mögött éjszakára visszatoldul a tél komor serege, kényszerítő eszközeivel, azaz didergő szeleivel és csillagtalan, nyomasztó sötöségével. Néhány órára ismét szavát veszti a megeredt domboldal, ajkára hideg marok tapad, elnémulnak a locsogó ereszek, elfogy a csobogás a tájból, a csilingelés szimfóniáját az éj és a hideg közös dunyhája fojtja. A hidegnek ez pusztán megjelenés, a megeredt vizeknek mészárlás. Hogy még mindig ilyen korán jön az este, arra maga az éj is rácsodálkozik. Egyelőre a tél tart még hatalmában, a nyugodt Hold fénye, a csupasz ágakból, ezernyi apró keresztet rajzol a fák alá, a fehér terítékre. Megvárjuk, míg eljő a hajnal, a saját ritmusa szerint, aztán kivárjuk azt is, hogy megérkezik a tavasz, a naptári, vagy az örök, amit közönségesen reménynek szoktunk nevezni, és amikor eljő a beteljesülés ideje, akkor a táj, a maga kis keresztjeivel, egyszerre felemeltetik, vissza, ahonnan érkezett. Ezek után pedig rábízzuk a továbbiakat a gondviselésre, ahogy tette Teleki Blanka saját sorsának alakulását illetően, szabadulásakor, emlékezetes levelében.
Hogy rendben, az a hat esztendő, vetik fel egyesek, dehát az élet mégiscsak ment tovább, a nyomorúság egyszer véget ért… Nem kéne annyit nyafogni, sok hat esztendő vész el egy átlagos emberi élet során is, nincs itt olyan nagy látnivaló… Ah, véget ért! Igen, a börtön kapui hat év után valóban megnyíltak, és szabaddá vált a test, olyanná, mint volt a szellem végig. Mert néhány dolog mégiscsak elveszett, úgy, mint valamennyi összetevője az örömnek, mik túl esnek a mosoly hatósugarán, eltűnnek annak peremén. A tárgyak valóban érintetlenül túlélhetik az időt, de az emberekkel másként történik. Minden esemény nyomot hagy, az elmébe bevés egy jelet, hogy itt járt, megtörtént. Olyasmi történik, mint amikor valaki egy növekedésben levő fa kérgébe bevési monogramját. Szegény növény, meg fogja próbálni begyógyítani a sebét, igyekszik túlnőni a fájdalmán, mégis az történik, hogy a seb egyre csak növekszik, és a gyógyítási erőlködés a gyötrelem jelképévé válik. Hordozója ugyan már nem vérzik, de sebe tovább domborodik, mélyül, és a kisugárzása hovatovább egyre inkább a szomorúság. Nem jut túl az ember semmin, és ha igen, az bizony nem válik dicsőségére. Persze, új fejezet nyílhat, új emberek jöhetnek, friss érzések vehetik birtokukba a szívét, de a hegeknek az a sorsuk, hogy tovább terebélyesedjenek. Mert ha azt mondja valaki: „á, csak egy karcolás volt”, akkor kórusban fog minden egykori és újabb „státuszfogoly”, minden megharcolt életű személy felkiáltani: dehát milyen élet az!? Vagy ami még rosszabb, a saját idegrendszer is így tesz, és az ő pontos, személyes kérdését nem lehet a szempillák rácsozatával, a fül viaszozásával kizárni. Ha csak karcolást érzett valaki, netán „nem történt semmi”, az éppenséggel nem jót jelent. Merthogy nem a tűz, nem a jég, hanem a semmi fenyegeti a világunkat, és nagy eséllyel az is törli el leghamarabb. Az ember nem arra születetett, hogy érzéketlenül sétáljon át az életen, mindent rendben megússzon, semmit ne szenvedjen, és sorsát könnyelműen vehesse. Azért vagyunk emberek, hogy elfogadjuk a tényt, hogy igenis vannak és lesznek veszteségeink, pótolhatatlanok, amikből semmi jó nem származik, mégis itt vagyunk, szeretni tudunk, illetve szeretve vagyunk, és végső soron rendjén van így. A leszakadt tűz kiüresedett hamuja, a visszavett ígéretek kísértenek, és hosszas, hiábavaló várakozások, meg a remény, hogy a kegyelmet egyszer majd becsúsztatják a küszöb alatt.
Hat év üresjárat, de volt ott más is, hiszen annak a rendszernek gyűlölet volt a vére. Mert vannak úgymond kifogástalan erkölcsű emberek, akik minden döntésüket igazságnak nevezik, hatalmasságok, akik teljes magabiztossággal, de irgalom nélkül élnek, a többség pedig bólogat, a maradék meg nem is mukkan. „A szörnyek jellemzője, hogy nem érzékelik magukat szörnyként. A sárkány, aki a faluban lapult és leányokat falt fel, hallotta a falusiak kiáltását: Szörny! – és hátranézett.” (Laini Taylor)
Voltak könnyek, amik a távolság és az elvágyódás lágyító jelei, mik mellesleg hűtögették a felforrósodott szívtől lángoló orcát is. Egyetlen, és sok más elveszített személy, levert forradalom, csalódás emberekben. Vádlók, kik megpróbálták mélyről (és fentről) igazolni, hogy bűnös, tanúk, kik bizonygatták, hogy tényleg ott járt meg hogy ezt és ezt mondta és tette. Tele van apró lyukakkal az egészséges emberi szív is, hiányok és hiábavalóságok maradványai és jelei ezek, szúrások, természetes elvékonyodások, de nagy igyekezettel és csodálatos eredményességgel kezeli, gyógyítja önmagát. Mindazonáltal ha egyszer egy nagyobb lék esik rajta, könnyen elcsorog azon keresztül az életerő, vészes mennyiségben, elszivárog emberekbe vetett bizalom, sőt, könnyen maga a reménység is, mert a szenvedés okának megértése, még nem old meg semmit. De legalább a környezetükben élők tudnak jó nagy erkölcsi okosságokat mondani, és ujjal mutogatni: nézzétek az ellenpéldát, mivé lett! Ők érzékenységről, sebezhetőségről nem hallottak.
Aztán következett a megbocsátás és a megbékélés nehéz munkája. Amibe bele is lehet halni. Ezt mindenekelőtt nem szó szerint értve, aminthogy az elvesztett idő, a kimaradt lehetőségek nem szinonimái a gyásznak. Bele lehet halni az egész folyamatba, úgy értve. Az ítélet megszületett, a szív elsápadt, mert egy emberbaráti szolgálatot találtak bűnösnek. Tíz év várfogság abban a korszakban, abban az életkorban és olyan körülmények között tulajdonképpen életfogytiglannak számított, és mint kiderült, az is lett volna. A hatóság tette a dolgát, és hogy a bírák hittek-e döntésük megalapozottságában vagy sem, e tekintetben alig van szerepe. E tekintetben. De a lakosság? Az a 98%, akiről azt tartja a szakirodalom, hogy legalább valamilyen szinten tud együttérezni. Vagy mint a történetben: „Nagy szelet csaptak az angyalok, mikor segítségül megérkeztek. ’Ez a szörnyű szél!’ – reagáltak az emberek.” A nép kőarca, ami igazán fájdalmas, a nagy semminek az ábrázata, mi olyan könnyen elnyel mindenkit, aki beleszédül. És ezúttal nem említünk egyetlenegyet sem a sajnálatosan bőséggel rendelkezésünkre álló történelmi példák közül. Teleki Blanka lelki arcát igazából a közömbösség tette gyönyörűvé. „Ismételd utánam: nem tartozol senkinek megbocsátással, kivéve talán magadnak.” Amanda Lovelace. Nem kell bocsánatot kérj, ha a forróság elől elrántod kezedet, vagy amikor új utat keresel, mert a régi felszámolódott, amikor megpróbálod az emberek szeretetét, hogy tényleg megértsd a világot, nem kell bocsánatot kérj, ha időnapelőtt elveszett a harmat, mit markadban ajándékba vittél, „Hagyd, hogy minden megtörténjen veled: a szépség és a rémület. Csak menj tovább. Egyetlen érzés sem végleges.” Rainer Maria Rilke
Hosszas belső tusakodások, időnként pedig kezdeni elölről a gyászmunkát, mikor a rossz érzések visszatértek. Minden sebnek önálló saját kisugárzása van, és az itteni másfél, két évszázaddal később is érzékelhető, és seb sebet vonz, márványszobor pedig márványszívet követel, de semmi pánik, így volt ez mindig. Az is, hogy bármiből születhet érték. Például a költészet sem az érzelmek ritmikus és szabad áramlása, nem a fájdalom, inkább a menekülés hangja, amit pl. a tűz súg annak a fának, amiben közösen elvesznek, vagy az a hallhatatlan üzenet, mit átad az éjszaka, mikor a lángoló égalját fekete tenyerén átnyújtja a nappalnak
Mert a megbékélés nem úgy történik, mint egy vár békés átadása, még az első ágyúlövés előtt, hogy védők és támadók egyaránt hálásak hogy megúszták az öldöklő küzdelmet, és ha a becsület még él, akkor egyrészt tiszteletadás mellet, másrészt sűrű zokogással történik a kivonulás, és hagyja el a terepet a várvédők maroknyi serege. Legtöbb esetben az történik, hogy valaki eltörik, és vegyük a klasszikus esetet, mint egy könnyelműen leejtett váza, és várja, hogy összeszedjék. Hogy megkeressék, mint a bújócskát játszó gyermekek, és hiába az aranyozás japán meséje, a valóság nem úgy fog történni. Viszont az igaz, hogy egy vázát is akkor tud az ember igazán megszeretni, mikor megpróbálja egyenként darabokból összerakni. Ez a Teleki Blanka-profil másik vonása.
„Az én definícióm szerint a feminista az a férfi vagy nő, aki azt mondja: igen, a nemek közötti egyenlőség ma még problémát jelent, és ezt meg kell oldanunk, jobbá kell lennünk. Mindannyiunknak, férfiaknak és nőknek is jobbá kell válnunk.” Írja Chimamanda Ngozi Adichie, akit ebben a témakörben nem kell bemutatnunk. Egyben megerősíti, hogy ez a kérdés nem annyira megfoghatatlan, és értelmetlenül idegenkednek tőle egyesek.
„A feminista projekt alapvetően egy anarchista mozgalom, amely nem akarja egy (férfi) hatalmi elitet egy másik (női) hatalmi elittel felváltani, hanem egy nem hierarchikus, nem centralizált társadalmat akar felépíteni, ahol egyetlen elit sem él mások kizsákmányolásából és uralmából.” Amivel lehet maradéktalanul egyetérteni, de lehet vitázni is. Maria Mies, az előbbi gondolat szerzője, szociológusi szempontból elemzi és értelmezi a törekvést, és ő ezen a téren tett nagyon sokat. Mies egyébként sajátos megítéléssel bír, mondjuk így, a feminista mozgalomban, azonban ökológiai témában megkerülhetetlen, ugyanis a „Bennholdt-Thomsen/Mies jéghegy-modell” (Eisberg-Modell) egyik kidolgozója.
Mindazonáltal a kontextusukból kiragadva, nem biztos, hogy helyes értelmezését adjuk a fenti, illetve az alábbi idézeteknek, amik az egyébként is hullámzó tematikájú és igencsak széles palettájú mozgalom törekvéseinek adnak hangot, illetve, reménység szerint, betekintést nyújtanak néhány célkitűzésébe. Vannak állandó problémák, amik velünk maradnak, tehát nem korhoz, vagy kultúrához kötöttek. Ezek a makacsabbak, és amik kevésbé látszanak, és könnyen az történik, mint kellően be nem gyógyult, de letagadott sebeinkkel: megelőzik az élet rendes menetét, és abban a történetben bukkannak fel és szaggatnak megint, amiben egyébként semmilyen dolguk és szerepük nincs. Amúgy tény, hogy az emberi sebek lassabban gyógyulnak, mint általában az emlősöké, az ok lehet az is, hogy nem volt annyira sürgős, a szervezet nem volt ráutalva, hogy kizárólag a gyógyításra fordítsa kevés energiáját, mert segítséget kapott, biztonságban volt, de az is lehet, hogy a seb maga játszott rá a gondozásra… A szakemberek, ugyan nem egyöntetűen, de az elsőre tippelnek, a metaforáknak azonban nem kell mindig utánuk menniük 🙂
A 19. század közepén olyan nemzetközi kitekintésű nők, mint Brunszvik Teréz, illetve unokahúga Teleki Blanka környezetében nem anakronizmus feminizmusról beszélni. Például Jane Austen művei már jelen voltak a főúri kastélyokban, könyveit franciára már a huszas években lefordítják (tízes évek végén már részleteket), németül pedig 1830-ban jelenik meg, és Teleki Blanka mindkét helyszínt ezek után járta meg. Nyilván Jane Austen csak az egyik olyan szerző, aki ösztönözte ebben a korban a téma átgondolását (pl. Büszkeség és balítélet; Emma), viszont művei, az olvasás fontosságának hangsúlyozásával, mondhatni másodlagos inspirációt adnak. Ha nem is a 20. sz. eleji nyíltsággal, de lehetett már beszélgetni a női egyenjogúságról, hiszen egyelőre ott tart még a világ, ahol. Akármit is hallunk, olvasunk vagy gondolunk, a világ jogérzéke egyre finomodik, de a világ szerencsésebb régióiban már a 19. sz. közepén születtek ötletek, tervek a számunkra elképzelhetetlenül maszkulin világ lassú formálására, de ezt a folyamatot a militarista szemlélet jelentősen korlátozta. Békeidőben is, háborús hangulatban pedig hatványozottan. Ez a feminista mozgalom még messze nem hasonlítható ahhoz a negyedik-ötödik hullámhoz, amit közelebbről ismerünk. Természetesen ezúttal csak egyetlen történet révén érintjük a témát.
Nem a Vénuszról, és nem a Marsról érkeztünk, érzelmi, alkati tekintetben, ez a „férfi – nő” csont nélküli szembeállítás nyilván érdekes, és vannak is különbségek, de ezeket általános tényezőként kezelni igencsak ostobaság. Mondhatni egyetértve Mies alaptézisével: „A férfiasság és a nőiesség nem biológiai adottságok, hanem egy hosszú történelmi folyamat eredményei. Minden történelmi korszakban a férfiasság és a nőiesség másképp van definiálva. A definíció az adott korszak fő termelési módjától függ.” Ne keverjük, itt nőiesnek és férfiasnak tulajdonított vonásokról van tehát szó, és nem alkati adottságokról, genetikai mikro/makro eltérésekről. Nem menti, csak értelmezi pl. az egyes maszkulin nexusokat az evolúciós genetika. Marxista megalapozottságú kritikája azonban sok modern biológiai felismerést figyelmen kívül hagy, bár az átgondolatlan, egyoldalú, rossz értelmezésű szocializáció érvényesítése valóban tekintélyes mértékben meghatározza a társadalom bináris szemléletét, nemi értelemben.
Tudattalan hatásoknak is ki vagyunk téve, de manapság különösképpen igaz, hogy a kérdés ignorálása nem mentesít, és hogy egy ártalmatlan példát is említsünk egyik jeles feminista szerzőtől: „Sok férfi számára már az is, hogy egy nőt szexuálisan tárgyiasító pózban látnak, például bikiniben, deaktiválja az agy prefrontális kérgének azt a részét, amely az emberekről, azok szándékairól, érzéseiről és cselekedeteiről való gondolkodásért felelős. Ehelyett az agy úgy reagál, ahogy az élettelen tárgyakra, például egy tollra vagy egy labdára.” Soraya Chemaly. Hosszú tehát még az út, mondhatni végig velünk marad, de nincs még olyan frusztráló érzés, mikor tudod, hogy nem tudod. Segítenük kell egymásnak. És ne mondja senki, hogy benne egy angyal érkezett, mert az angyalszárnyak csak felszítják a tüzet. A tűzzel játszók ezt pl. zokon veszik :).
Figyelembe kell venni viszont azt, hogy egy emancipatórikus mozgalom egyfajta csendes forradalom, aminek nyelvezete is forradalmi, ahogy az idézett professzor állítja: „a ma is létező vadászó-gyűjtögető társadalmakban a nők biztosítják a napi élelmiszer-ellátás akár 80 százalékát.” Az adott kutatások ugyan ezt nem igazolják, de a túlzó fogalmazás ezúttal nem feltétlenül adatot, hanem egy üzenetet kíván átadni. Arra pedig mindenképpen érdemes odafigyelni. Ezek az esetek jellemzően végtelenek, ami azt jelenti, hogy hogy van ugyan egy cél, de nem ott van a vége, van ugyan igazság, de az azon túl újabb, tisztább, nagyobb. És így tovább.
„Szoktam a költészetet a szerelem táplálékának tekinteni – mondta Darcy. Egy szép, erős, egészséges szerelem esetében, mondhatni ez természetes. Minden azt táplálja, ami életrevaló. De ha csak egy könnyű, gyenge vonzalomról van szó, meggyőződésem, hogy egy szonett is képes teljesen felszámolni.”
„Az anyja nem válaszolt, de mivel nem tudta magát türtőztetni, szidni kezdte a lányát. – Az ég szerelmére, ne köhögj már ilyen bosszantóan Kitty! Légy egy kicsit könyörületes az idegeimhez. Tönkreteszed! – Kitty ilyen, mindig szemtelenül és meglehetősen rossz időben is köhög, jegyezte meg az apja huncutul.”
„Nem állítom, hogy az eperfáid meghaltak, csak aggódom, hogy már nem élnek.”
„Jó az, ha egy nő ért a zenéhez, tud énekelni, rajzolni, táncolni, és ismer néhány modern nyelvet, sőt, mindez szükséges, hogy női mivoltát érzékeltesse. Mindezeken felül egész lényével sugároznia kell nőiségét, azaz modora, járása, hanghordozása, beszédmódja és fogalmazása ki kell fejezze műveltségét.
– Mindezek nagyon fontosak – jegyezte meg Darcy –, de van ezeknél sokkal fontosabb is, mégpedig az, hogy olvasson, és sokoldalúan művelje elméjét.”
„– A (pisztoly)golyói, Mr. Darcy! – nyújtotta a férfi felé a markában.
– Legyenek az önéi, Miss Bennet – felelte Darcy, miközben gyengéden összezárta a nő markát.
Ebben a pillanatban mindketten elpirultak, és lángoló arcukat elfordították, nehogy illetlenül elnevessék magukat.” Jane Austen
Két nő Kufsteiben
„A remény csak azt jelenti, hogy egy másik világ lehetséges, de mindez nem ígéret, és nincs is garancia. A remény cselekvésre szólít fel, cselekvés viszont remény nélkül lehetetlen,” írja Rebecca Solnit, a feminista mozgalom egyik élharcosa, aki szépirodalmi vonalon alkotott. A remény nem egy akart valóság, hanem egy közeg, életünk természetes része, és igazából nem elveszik, hanem valamilyen fájdalom, kétségbeesés átmenetileg, vagy tartósan beborítja. Mint a zivatarfelhők vizes lepedői a tüzes égboltot. A remény olyan álom, aminek vannak atommagjai, azaz a tények nemcsak távoliak, hanem jelen vannak benne. Annyiféle módon megjelenhetnek, mint kapaszkodók, útjelzők, hangok, karok. Mutatkozhat egészen furcsa formában, mondjuk az ösztönökben is, miért ne, a kétségbeesés ellen a tudatunk mindent bevet, hogy annak eszkalálódását megakadályozza. Leghatékonyabb, ha a reménytelenség álmait valaki reménységes álmaira cseréljük. Álomváltás, így nevezik.
Kufstein várában raboskodott a nőnevelés két kiemelkedő alakja, Teleki Blanka grófnő és Leövey Klára. A forradalom és szabadságharc bukása után egészen Szegedig kísérik a kormányt, próbálták segíteni a bujdosó honvédeket, illetve azokat, akik jelentősebb forradalmi szerepet vállaltak, ezért az elnyomó hatóság figyelte vagy éppen kereste őket. Teleki jórészt a szatmárpálfalvai kastélyban tartózkodik, Leövey pedig Nagybányán, de tartják a kapcsolatot. Teleki Emma, a húg, az országból hivatalos engedéllyel eltávozott, és Drezdában talált rá súlyos beteg férjére, aki hamarosan el is hunyt a szász fővárosban. Sírja mai napig ott található. Emma végül Párizsban köt ki, volt férje családjánál. Blankával folytatott levelezését az osztrák rendőrség elolvasta, és mikor úgy gondolták, hogy elegendő terhelő bizonyítékot összegyűjtöttek nővére ellen, hogy személyével a nemzeti törekvések ügyében példát statuáljanak, 1851-ben Bécsben letartóztatják. Hamarosan Leöveyt is, aki talán mit sem sejtett az egészről. Két évre rá ítélték el őket Pesten: Teleki Blankát tíz-, Leövey Klárát pedig ötévi várfogságra. A haditörvényszék az ítéletét az Újépületben hirdette ki. Az elítélt nők kegyelmet nem kértek. Teleki Blanka Brünnben, Olmützben, Kufsteinben, végül Laibachban (Ljubjana) raboskodott.
Felségárulás (Hochverrat). A római büntetőjogból származik, végső soron szabályozta a jogi eljárásokat, illetv azok nélküli megoldásokat (lincselés). A crimen maiestatis újkori megfelelője, aminek kimenetele nem volt kétséges eredeti korában sem, amennyiben bűnösnek találták az illetőt. Márpedig a római jogban a vádemelésnek megalapozottnak kellett lennie. Nem magánvádas eljárásként kezelték, egész szakaszát allami tisztviselők, quaestorok intézték, magisztrális vizsgálat keretében, amit inquisitio-nak neveztek, mivel a büntetőeljárás tárgya közérdeknek minősült. Nem volt minősíthető, csak bűnösség vagy ártatlanság létezett, gyanú esetén különleges bizonyítási eljárást is igénybe lehetett venni, pl. istenítéletet, aminek egyik formáját jobban ismerhetjük pl. a Váradi Regestromból: tüzesvaspróba. Igen, a középkorban, és még utána nagyon sokáig, sajnálatos módon ma is sokfele, a nyomozást úgy nevezik: vallatás.
Az ítélet szerint fő bűnük az volt, hogy intézetükben a leányokat forradalmi elvek szerint nevelték. Hogy jogilag, márpedig itt erről van szó, hogyan definiálták a „forradalom” kifejezést, ahhoz sajnálatos módon elég sok történelmi párhuzam áll rendelkezésünkre. Más fogalmakkal, de logikai és hatalomtechnikai szempontból valahogy úgy, ahogy a hatalmukba belehájasodott kommunisták az „ellenforradalmat”: „a mi hatalmunk megdöntése.” Tovább kérdezni nem lehetett, hogy az mitől lenne rossz? „Könnyebb elmesélni azt, hogy miként tudják megsebezni egymást az emberek, mint azt, hogy mi köti össze őket.” Anne Carson.
A hatalom elvesztése annyit jelentett volna csupán, hogy elveszítik a monopóliumot, mert szabad lesz a pálya másoknak is. Parasztoknak is, nőknek is, vidékieknek is. Hogy nem lesz elég a kutyabőr, másrészt az illegalitás kétes renuméja, hanem ismételten rá kell állni a rajtvonalra. Egyébként az autoriter államok máig innen kapnak megfelelő támogatást: a társadalom tekintélyes része félti megszerzett pozícióját. Akármekkora is az. Ez vonatkozik a férfiuralomra is, amit szintén nehéz elengedni, ugyanabból az okból. „A nőket ugyanúgy motiválja a hatalomvágy, mint a férfiakat, csakhogy a hatalomról alkotott kulturális elképzeléseink nem társítják azt a nőiességgel.” Soraya Chemaly. „A patriarchátusban békeidőben a nők ellen háborúznak.” Maria Mies.
Az alábbi részletben szereplő nevek kicserélhetők. Félő, hogy máig érvényes, sőt, míg a világ áll, addig az is marad. „Hogyan mesélhetnék el egy történetet, amelyet már túl jól ismerünk? A nő neve Afrika volt. A férfié Franciaország. A férfi gyarmatosította, kizsákmányolta, elhallgattatta, és még évtizedekkel azután is, hogy ennek véget kellett volna vetni, továbbra is nagyhatalmú gazdaként intézte az ügyeket olyan helyeken, mint Elefántcsontpart, amelynek nevét exporttermékeiről kapta, nem pedig saját identitásáról. A nő neve Ázsia volt. A férfié Európa. A nő neve csend volt, a férfié hatalom. A nő neve szegénység volt, a férfié jólét. A nő neve a férfié volt, de mi volt a férfié? Az férfinek a sajátja volt, és azt hitte, hogy minden az övé, beleértve a nőt is, és azt hitte, hogy kérdezés és következmények nélkül elveheti őt. Ez egy nagyon régi történet volt, bár az elmúlt évtizedekben a kimenetele kissé megváltozott.” Rebecca Solnit.
Teleki Blanka 1846-ban nyitotta meg a magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet Pesten, a mai Szabadság téren bérelt épületben. Hatott rá nagynénjének, Brunszvik Teréznek pedagógiai szemlélete („Blanka szellemi gyermekem”), de milyen furcsa is a világ, a reformkor magyar politikusa, Fáy András, egyik írásában (1841-ben) érdekesen nyilatkozott a nők képzéséről, fogalmazzunk így, vagyis hogy a nőképzést nem kell túlzásba vinni, és nem kellene tovább menni a háziasszony-képzésnél (már a „nőképzés” innen hallgatva milyen furcsa). Teleki Blanka viszont lelkes, figyelmes és érzékeny nő volt, képzett, arisztokrata, aki nagyon zokon vette ezt a szemléletet. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy iskolát indít. Konkrét lépések 1843-ban történtek, édesanyja halála után. Pestre költözik, és nekilát terve megvalósításának. 1846-ra készült el az iskola oktatási programja, megfelelő helyiséget bérelnek, és ekkor meghirdették a tanintézet indítását a Honderű c. lapban.
„Nincs semmi feminista abban, ha rengeteg erőforrás áll rendelkezésedre, és mégis úgy döntesz, hogy tudatlan maradsz. Nincs semmi felemelő vagy felvilágosító abban, ha úgy döntesz, hogy a szándék fontosabb, mint a hatás. Különösen akkor, ha a következményeket nem te fogod megélni, hanem valaki egy marginalizált közösségből.” Mikki Kendall
„Azzal, hogy a nők természetét erőszakmentesnek hirdetik, elriasztják a nőket attól, hogy harcosokká váljanak a saját és a társadalom felszabadulásáért folytatott küzdelemben,” írja Anuradha Ghandy. Erre a kérdésre nagyon megragadó választ adott Soraya Chemaly magyarul is megjelent munkája (Jól áll neki a harag). Mindezt pedig Mikki Kendall, akit szintén nem kell bemutatni, így foglalja össze: „A harag petíciókat szül, tüntetéseket motivál, az embereket az urnákhoz viszi. A harag néha az egyetlen üzemanyag, ami egy hosszú, szörnyű nap, hét, hónap vagy generáció végére marad.” Soraya Chemaly szerint: „A nők kollektív haragjának fontosságát és láthatóságát nem lehet túlbecsülni. Ez a harag elszántságot, átgondoltságot és munkát igényel. Azt jelenti, hogy tiszteljük a saját haragunkat, és hajlandóak vagyunk tisztelni más nők haragját is… A harag továbbra is a lányok és nők számára a legkevésbé elfogadható érzelem, mert ez lenne az első védelmi vonal az igazságtalanság ellen. Az a meggyőződés, hogy jogod van a haragodat hatalommal használni, több, egymást átfedő társadalmi jogosultságot tükröz… A megbocsátás értékes és fontos a kapcsolatokban, de ha az ösztönöd az, hogy ne bocsáss meg, akkor valószínűleg jó ösztön.”
Érdemes megemlíteni, hogy Teleki Blanka Karacs Terézt szerette volna a nőnevelő intézetben munkatársának, de ő ezt nem vállalta, viszont annál lelkesebben fogott álmai megvalósításához a hamarosan megnyitott miskolci intézményben, ahol, először a magyar történelemben, polgári származású leányok is tanulhattak. Ezek a gyönyörű teremtések, úgy értve lelkileg, érzelmileg, soha fel nem adják. Nagy méretű hegyi kristályban, ametisztben régi vizeket találunk bezárva. Nagyon régieket, hogy úgy mondjuk. Egyes zárványaikban látható, sőt, hallható mennyiségben van jelen. Vannak ilyen emberek is. Olyan lelkületet hordoznak, amit nem szennyezett be a világ, sőt, semmiféle befolyást nem gyakorol rájuk, őrzik tisztán szívüket, törekvéseiket, mint a hegyi kristályok minden vizeknek ősét.
„Néhány nő apránként, mások egyszerre tűnnek el. Néhányan újra megjelennek. Minden nő, aki megjelenik, küzd azokkal az erőkkel, amelyek eltüntetnék őt. Küzd azokkal az erőkkel, amelyek helyette mesélnék el a történetét, vagy kihagynák őt a történetből, a genealógiából, az ember jogai közül, a jogállamiságból. Az a képesség, hogy szavakkal vagy képekkel elmeséljük a saját történetünket, máris győzelem, máris lázadás.” Rebecca Solnit
Mai szemmel olvasva saját és környezetének feljegyzéseit, azt mondhatnánk, hogy Teleki Blanka eléggé szélsőségesen introvertált személyiség volt, aminek jegyei határozottan mutatkoztak édesapjánál. Ismeretes Hosszúfalu-i kastélyának kapubejáratára feliratott mondat: Qui bene latuit bene vixit (Aki jól rejtőzködik, az jól él. Jobban él, ki elrejtőzik [az emberek elől]). Lányát viszont megragadta a reformkor szellemisége, „Mindent másokért, semmit sem magamért!”, szólt a jelmondata, ami azért nem volt rendkívüli a kor szelleme által megérintett lelkeknél, de mindez semmit sem von le Teleki Blanka személyes elkötelezettségének értékéből. Meg hogy a nevelés az, ami igazán emberré tesz, mármint ez volt motivációja. Az iskola pénzügyi szükségleteit is magára vállalta. Leövey Klára volt a segítsége, de a nevelőmunka irányítása Teleki Blanka feladata volt. A nevelés a tudomány számtalan területét érintette, emellett erkölcsi és esztétikai érzék fejlesztését, illetve hazafias érzelmek erősítését tűzte ki célul, mert úgy értékelték, hogy arra igencsak szükségük van a nemzeti identitásukat apránként elveszítő főúri származású lányoknak.
Ez az iskola számít az első olyan magyarországi leányiskolának, ahol szakszerű oktatás folyt, nevelési tervvel, szaktanári rendszerrel. Első évben egy növendéke volt, az utolsó évben már 14 lány volt beiratkozva, valamennyien arisztokrata származásúak. A tanintézetben 8-12 éves leányok tanultak, csakhogy képben legyünk azzal a fenyegetéssel, mivel a hatalomnak szembe kellett nézni. Tanított itt Vasvári Pál, Hanák János is.
1848. március 15-én maga is lelkesen szavalta növendékeinek a Nemzeti dalt, majd később az iskokája (nevében) először tett javaslatot a nők szavazati joga és teljes egyenjogúsága mellett. Leövey jelen van a nevezetes nyomda „néphatalmi lefoglalásánál”, és egyikét meg is szerzi a Nemzeti dal első kinyomtatott példányainak. Ezt viszi lelkesen Teleki Blankának, aki fel is olvasta a nyomdafriss lapról növendékeinek. Windischgrätz seregeinek közeledtére a kormány elhagyja Pestet, 1848 végén ők is vele menekülnek, igencsak viszontagságos módon, a tanintézetet pedig bezárt. A szabadságharc bukása után részt vett a volt honvédek, szabadságharcosok, forradalmárok rejtegetésében, vagyis folytatta szolgálatát, immár úgy, mint egyfajta ápoló, végezte a sebek kötözését.
Talán a húsz évvel fiatalabb Vasvári Pálhoz gyengédségi szálak fűzték. Vagy talán nem is az volt, esetleg beteljesületlen maradt, de mennyivel jobb egy olyan beteljesült, amiben állandóan azt hallja valaki: „lehet hogy szeretsz, de nem úgy, ahogy én akarom”? Legyen akkor inkább „szerelem, igen, de mindig elhalasztva”? Pedig „ha nincs szerelem, nemcsak az emberek élete válik sterillé, hanem a városoké is,” fogalmaz Elena Ferrante. Arra vár az ember, hogy a fény megszállja, aztán valóban történik valami, de utána repesszel testében él, mint frontról hazatért katona? Nélküle olyan lenne, mint tudni a paradicsomról, hallanánk „óriási fáit”, csak az odavezető utat nem ismernénk, csak gyümölcsük és árnyékuk nem lehetne a mienk? Vagy talán a nagyokosaknak van igazuk, hogy a szerelem iránytűjének másik mutatóján a vég(zet) függeszkedik? „A szerelem folyamatos alkudozás, folyamatos beszélgetés. Szeretni valakit azt jelenti, hogy kiteszed magad az elutasításnak és az elhagyásnak. A szerelem olyasmi, amit kiérdemelhetsz, de nem zsarolhatsz ki. Ez egy olyan terület, ahol nem te vagy az irányító, mert másnak is vannak jogai és döntései. Ez egy együttműködési folyamat. A szerelem legszebb formája az, amikor ezek az alkudozások örömmé és játékká válnak.” Rebecca Solnit
Ez a kiáltványok kora is, azaz ily módon lehetett akkor megfogalmazni a követeléseket, elképzeléseket. A 48-as törvények tartalmaztak ugyanis, egy mai szemmel nézve igencsak furcsa megjegyzést: „a nőket kivéve.” Értve ezalatt pl. a szavazati jogot is. Teleki Blanka, a márciusi 12 pont mintájára, megfogalmazta a maga 12 pontos kiáltványát: „Teleki Blanka növendékeinek kiáltványa a nők egyenjogúsága ügyében” címmel, és ebben a híres mondat: „Ne legyenek olyan mondatok: „mindenki bír szavazati joggal, kivévén a nőket”. De még hosszú az út addig, 1922-ben a 30 év fölötti nők megkapják a szavazati jogot, 1948-tól egészen 1990-ig teljes politikai egyenlőtlenség volt férfiak és nők számára egyaránt, mondhatni csecsemőkortól.
„A nők felszabadítását gyakran úgy ábrázolják, mint egy olyan mozgalmat, amelynek célja a férfiaktól való hatalom és kiváltságok elvétele, mintha egy szomorú nullaösszegű játékban csak egyik gender lehetne egyszerre szabad és hatalmas.” Rebecca Solnit.
Világos után, Klárával közösen gyűjtötték a forradalmi kormány kiadványait, beszédeket, leveleket, újságcikkeket, röpiratokat. Kertjét aztán mégis fegyverek után kutatva dúlják fel. Párizsba érkezett húgával levelezett, amit az osztrák rendőrség ellenőrzött, és Blanka még nem tudhatta, de már gyűjtötték ellene a bizonyítékokat. Teleki Blankát 1851-ben Bécsben tartóztatták le, nemsokára elfogják Leövey Klárát is. Ítélet két év múlva született. Kufsteinbe az elítéltek menetrendszerinti postakocsin érkeztek, vasra verve, őrök kíséretében. Több rajzot is készített Teleki Blanka raboskodása idején. A rajzokon, festményeken békésen társalognak sorstársával. Közös előtérrel rendelkező zárkákban voltak, naponta két órai sétát kaptak. Cellájukat csak egyetlen ablakon át lehetett szellőztetni. A francia műveltségű Teleki tudta mit jelent a „tristesse”, ami a magyarhoz hasonló hangzású, a fájdalom folyamatos, lágy permete: szomorúság. Sadness. Érdekes. Már a szavak hangzásában is megmutatkozik ez a suttogó, lopakodó, minden behálózó keserűség, az elcsepegő öröm nyomán beszivárgó fájdalom hangja. Oroszul például egy kicsit keményebb (грусть), de ez csak érdekesség. Ám egyik francia író (Andreï Makine), akit már emlegettünk, akinek felmenői Oroszországban ragadtak, ezért viszonylag gyakran járt oda, írói érzékenységgel veti fel a kérdést, hogy jelenthet-e bármit is az, hogy míg franciául a virág une fleure, oroszul viszont цветок… „A hegeknek különös erejük van arra, hogy emlékeztessenek minket arra, hogy a múltunk valóságos.” Cormac McCarthy
Többször közbenjártak érdekében amnesztiáért. De ahogy Szerb Antalt sem tudták kiszedni a halálmenetből, Teleki Blanka is még évekig sínylődött tovább. Amint Leövey (amnesztiával) szabadult, Teleki Blankát Laibachba (Ljubljana) szállították, ahol, paradox, de élettani okokból érthető módon, a túl sok fény gyötörte, és tette tönkre a látását. Leövey Klára 1856-ban szabadult, de kérvényezte, hogy társalkodónőként Teleki Blankával maradhasson a várbörtönben, azonban kérését elutasították. Minden beszámoló szerint Teleki Blanka nagy türelemmel viselte a sorsát, kiszabadulása után is úgy nyilatkozott: „megadatik nekem, hogy rövid időn belül szeretett hazám földjére léphessek, és drága rokonaimat megölelhessem. Beletörődtem abba, hogy alázattal viseljem és hordozzam mindazt, amit a Mindenható rám mért.” Nem volt kifejezett uticélja Párizs, csak a Riviérára menet útba adódott, de már nem volt ereje továbbmenni, a következő évben elhunyt. „A családtól való elválás mindig a szerencsétlenség jele volt. A normandiai franciában az „ambíció” a szétválás traumáját jelenti. Egy kutya például belehalhat az ambícióba.” Ernaux Annie.
Leövey Klára végül 1897-ben hunyt el, lovasfogat (tkp. omnibusz) gázolta el, mint Pierre Curie-t néhány évvel később, Párizsban, hogy egy másik esetet is említsünk. 1720-ra London városában már a „vadul száguldozó” kocsik okozták a legtöbb halálesetet, többet, mint a tűz, vagy a „mértéktelen vedelés”.
„Hirtelen kiléptem a gondolataimból, és újra észrevettem minden létezőt maga körül – a fűzfák virágait, a víz csobogását, az ösvényre hulló árnyékokban a levelek mintáit. És aztán magamat, ahogy csak több kilométer után lehet, egyenes vonalban sétálva, a karjaim laza, diagonális ritmusban lengtek szinkronban lábaimmal, a testem hosszú és kinyújtott volt, szinte olyan hajlékony, mint egy kígyóé…, amikor átadod magad a helyeknek, azok visszaadnak téged magadnak, minél jobban megismered őket, annál inkább elülteted bennük a láthatatlan emlékek és asszociációk magvait, amelyek várni fognak rád, amikor visszatérsz, míg az új helyek új gondolatokat, új lehetőségeket kínálnak. A világ felfedezése az egyik legjobb módja az elme felfedezésének, a gyaloglás mindkét területet bejárja.” Rebecca Solnit
Temetésénél jelen volt Irányi Dániel is, sőt, beszédet is mondott a pap után. Leövey szerint „mindnyájan egyetértettek a szónokkal, midőn ama reményét fejezte ki, hogy a boldogultnak földi maradványait valamikor vissza fogja követelni a haza szent földje…”. Ez többször is szóba került, de úgy tűnik, hogy ez a kérdés ma már nincs napirenden. Női szervezetek pedig megtehetnék, sírja a női emancipáció történetének emlékhelyévé válhatna. Oldalági leszármazottai Franciaországban élnek, ápolják emlékét. Párizsi tartózkodásának emlékére, a korabeli lakóházának (Emma családjáé, Rue de Vaugirard 37.) kapubejárata melletti falra francia nyelvű emléktábla került, 2006-ban, születésének 200. évfordulóján. „…dans cette maison.”
„Bárcsak létezne olyan találmány, amely palackba zárná az emlékeket, mint az illatokat. És azok soha nem fakulnának el, soha nem válnának elavulttá. És akkor, amikor valaki szeretné, kinyithatná a palackot, és olyan lenne, mintha újra tisztán átélné azt a pillanatot.” Daphne du Maurier
Húga, Emma, a francia származású Auguste de Gérando író felesége lett, aki aktívan részt vett a szabadságharcban. Mint említettük Párizsban telepedett le. Teleki Blanka végül 1857. május 11-én amnesztiával szabadult a kufsteini börtönből, de a sok vallatás, a hat év várfogság testileg-lelkileg meggyötörte. Rövid időt tölt Magyarországon, de aztán önkéntes száműzetésbe vonult, Münchenen és Brüsszelen át érkezett meg 1861-ben húgához, Párizsba. Ekkor is a menekültek ügyét támogatta, Emmával közösen. Következő évben, Párizsban érte a halál. A közel 40 évvel azelőtt létesített Montparnasse-i temetőben van a sírja. Baudelaire, Dreyfus, Porfirio Diaz, Brancusi, Cioran, Sartre, Chirac, és további 35.000 másik személy mellet. Húga, Emma és lánya, a kiegyezés után visszatértek Magyarországra. Emmát Pálfalván, Antoninat Kolozsváron temették el. Utóbbinak sírja már nincs, csak közösségi emlékhelye. Néha a valóságban nagy békességben él a „nem szabad” illetve a „nem lehet” emlékezni. Két egyéni temperamentummal rendelkező ikerpár, akik közül egyikük rendkívül vonzó, a másik viszont taszító vonásokkal rendelkezik. Igazából a legbosszantóbb a „lehetne, de lelkesedésünk már megkopott”.
„A remény abból fakad, hogy nem tudjuk mi fog történni, és hogy a bizonytalanság tágas terében van hely a cselekvésre. Amikor felismered a bizonytalanságot, felismered, hogy befolyásolhatod az eredményeket – mégiscsak egyedül vagy, hiába van körülötted néhány tucat, vagy akár több millió másik ember. A remény az ismeretlen és az ismerhető befogadása, alternatívája az optimisták lendületességének és a pesszimisták bizonyosságának. Az optimisták úgy gondolják, hogy minden rendben lesz a mi közreműködésünk nyomán, vagy akár anélkül is, a pesszimisták ellentétes álláspontot képviselnek. Mindkettő könnyen felmenti magát a cselekvés alól. Az a hit, hogy amit teszünk, az számít, még akkor is, ha előre nem tudhatjuk, hogy mikor és hogyan számít, kire és mire lesz hatással. Valójában utólag sem tudhatjuk meg, de attól még számít, és a történelem tele van olyan emberekkel, akiknek a hatása akkor érvényesült igazán, miután eltávoztak.” Rebecca Solnit
Zárjuk egy kevésbé ismert, korát messze meghaladó (20. század hatvanas évek) olasz író gondolataival. Anna Maria Ortese írása rendkívül finom, érzékeny, költői.
„Bárhol, ahol szemek békével vagy félelemmel néznek rátok, ott van valami égi, és azt tisztelni és védeni kell. Azt tudom, hogy a Föld egy mennyei test, hogy az élet, amely ősidők óta terjed rajta, megelőz minden kultúrát, sőt, magát az embert is, és azt kéri, hogy továbbra is létezhessen és szeressék, ahogyan az ember is azt kéri, hogy maradhasson és elfogadják, még ha nem is értik meg maradéktalanul. Azok oldalán állok, akik hisznek egy fa és egy állat abszolút szentségében, a fa és az állat jogában, hogy békében, tiszteletben éljenek, egész életükben. Azok oldalán állok, akik hisznek a teremtetlen hangban, amely minden lényben felszabadul, és azok oldalán állok, akik tiszteletet és szeretetet követelnek számukra.
Van egy elavult szemlélet, amely a természet kizsákmányolására tőr, az emberi vágyak állandó hajszolását propagálja, ami arra meggyőződésre támaszkodik, hogy semmi sem szent. Én erre a szemléletre válaszolom, hogy minden, ami körülvesz minket, az szent és isteni: a források, a felhők, az erdők és azok apró lakói. Az ember nem alakíthatja át ezt a csodát konzervekké és árukká, békében együtt kell élni más rendszerekkel, sőt, éppen ezeknek a mennyei erőknek a társaságában tudunk boldogulni. A puszta kapzsiság miatt elvesztett csaták után, az erdők és patakok nélküli országok, szeretett gyermekek és nyugodt öregek nélküli városok, és a kihasznált nők világa következik. Ártatlan világot kívánok. Tudom, hogy ez lehetetlen, mert egyszer, időtlen időkben, amelyeket nem tudunk történelmileg megragadni és emlékezetünkben megőrizni, az ember lelke elvesztette a háborút. Élni nem azt jelenti, hogy fogyasztani, és az emberi test nem a kiváltságok helye. Minden test, és minden testnek teljesítenie kell a neki rendelt feladatot, ha nem akar semmivé válni, és az ember azt kell meggondolja, hogy személyes lélegzete minden más élőlény lélegzetének összefüggésében és egységében nyer értelmet. És ezeket a törvényeket, amelyek az egész élő világ szolidaritását jelentik, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amikor eljön az idő, hogy a béke és az élethez való jog nem csak az élőlények egy része számára lesz, egyfajta kiváltságként fenntartva, és nem csak egy csoport boldogságát és jogait jelenti, a többiek kegyetlen kizsákmányolása mellett, és amikor a folyók és madarak békéje is biztosítva lesz, igen, akkor teljesül az álom, hogy az ember békéje és valódi biztonsága is olyan könnyű és kecses legyen, mint egy mosoly.”
