Egy osztrák gazda, aki ujjat húzott a Harmadik Birodalommal
Photo: Martin Wippel
Sankt Radegund
Mire Sankt Radegund alá ér, a Salzach egészen lenyugszik, valahogy elveszti értelmét az a sietség, ami föntebb jellemezte. Partjai szelíden követik, nem kell attól tartaniuk, hogy heves ostroma alatt mosódnak és sodródnak, pedig ügyelniük kell, a Salzach ugyanis határfolyó, a térképnek és nem a természetnek kell engedelmeskedjen. Azt viszont készségesen elviseli, hogy tekintetünk és a fények a hátára szálljanak, hallgatja a történeteinket, de mindenek között helyet hagy egy darabka égboltnak is. Széles, lassú, gondolkodó víz lett belőle, mintha azt üzenné a felpörgött halandónak: „Légy türelmes, partjaid védelmében vagy biztonságban, tedd mindenkor a legjobbat, amit az adott helyzetben tehetsz, és ha úgy érzed, hogy már többet tudsz, akkor igazítsd a pályád látomásaidhoz.” Bátran és fáradhatatlanul tartják a medrét, sima kavicsok buktatják a vizet, alacsony partok terelik, fűzek hallgatása olajozza futását, és mindeközben hordozza azt a többletterhet is, amit az országhatár rárakott, amióta emberek és fegyverek úgy döntöttek, hogy az így és itt legyen. Túlpartja már Bajorország, de erről manapság szinte csak a térkép tud, illetve a történelem; a fűzfák, a kavicspadok, a partra kifutó fény semmit, de még a partjain élők beszélt nyelve sem. A táj eredendő szépségét azonban semmi nem kezdi ki, mert az tavasszal a fény, télen a hó alatt, de folyamatosan ragyog, mint muskátli a gazdaságok lakóépületeinek ablakaiban, és nemcsak májustól októberig.
Karsztos terület, a víz fönt a hegyekben elszivárog, és kilométerekkel lentebb bukkan fel újra, ugyanaz a víz, csak hidegebben és emlékezet nélkül. Nyár derekán a folyó színt vált, nem egyszerre, de van egy hajnal, amikor már azt mondhatják: ez türkiz. Ilyenkor a magasból érkező olvadékvíz finom kőlisztet hoz magával, szabad szemmel nem látható méretű mészkőszemcséket, amelyeket a gleccserek csiszoltak ki a medrükből lassú, de következetes és tekintélyes vonulásuk során. Apró részecskék, amelyek nem is tudnak lesüllyedni, hanem lebegnek a vízben. A látásunk számára meleg színek — a narancs, a vörös —, pontosabban a hozzájuk tartozó elektromágneses hullámhosszak elnyelődnek e parányi testeken; ami pedig visszaverődik a szemünkhöz, az olyan kombináció, amit türkiznek érzékelünk. Nem az üledék színe, nem alga: egyszerű fizika. Itt írtunk róla: https://www.azarandok.hu/a-turkiz-inn/ Porból lett ez a szín is, a természet rendje szerint, és senki nem kényszerít arra, hogy az értelmezéssel itt megálljunk. „Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.”
Ősszel a folyó lassan szürkül be, mint az emberek, a színek szó szerint kifagynak belőle, és tavasszal az olvadék egészen színt váltva, sárszürkén siet az Inn-be, lerontva annak legendás koloratúráját. Télen alacsony a vízállás, és jég takarásában fut, az ég szürke, nyirkos szemhéja alatt, miközben az erdő hallgat, a napfény magasra költözött, a dombokat szelek lakják, a sötét tartósan beszállásolt. Megvan az évi menetrendje folyónak, tájnak, emberi életnek, tulajdonképpen mindennek errefelé, és rendszerint úgy is történik, ahogyan az várható. Hosszú havas hónapok teszik próbára az életet és a reménységet; a gazdák aggódva nézik a készletet, és számolják a napokat.
A falut mintegy hatszázan lakják. Aki fentről keresi, nehezen találja meg: határának közel háromnegyede erdő, több mint egyötöde szántó és rét. Ami e kettőn kívül marad, alig néhány százalék, az maga a település, az emberi, épített rész. Néhány utca, egy templomtorony, szátszórt házak, amikben kívülálló számára csak annyi a közös, hogy mindenik udvarról derült időben látható a Tennen-hegység (Tennengebirge) vonulata, amelybe belenyúl a távolság kék színe, hogy alázatra intse minden korok emberét. Mert volt idő errefelé is, amikor nagyon sokat gondolt magáról, Isten hosszan és némán nézte az emberek hiábavaló életét, hallgatta az ötleteiket, hogyan ártsanak egymásnak, márpedig kreatívak voltak abban, hogy ehhez okot találjanak. A múlt század nagy, sötét eseményei ott zajlottak a látóhatár mögött: München és Berchtesgaden mondhatni karnyújtásnyira, utóbbi egészen közel a falu csöndjéhez. Akárcsak a „Csendes éj” születési helye, ami mégiscsak más üzenetet hozott a világba. Nem maga a korona volt, csak a mennyei csillogás rajta, de az minden eseményhez és minden emberhez elegendő volna. Valahogy így harmonikus: a szent egynapi járóföldre van minden helységtől és embertől, minden hübrisztől és imádságtól. A szentség a teremtett világ ragasztója, és segít az embereknek testvérként létezni. A Csendes éj szülőhelyéről itt írtunk: https://www.azarandok.hu/csendes-ej-zarandoklat-arnsdorf-oberndorf/ Az ember pedig közel a szentséghez, közel az aljassághoz, és minden időben közel Ahhoz, aki sosincs távol, Aki összegyűjti rólunk is a fényeket.
Vagy ott van nem messze a „háromszagú” Salzburg, ahogy Trakl írja, „Duft von Weihrauch, Teer und Flieder”: a tömjén illata a templomokból, a kátrányé a Salzach hajóforgalmából, az orgonáé a Mirabell kertjéből és a polgári udvarokból. Három szag, három Salzburg: a vallási központ, a kereskedőváros és a polgárváros. Ezt az, amit Thomas Bernhard halálos betegségnek nevez. Véleménye szerint a díszes barokk homlokzatok mögött ostobaság és képmutatás lakozik. Főn, nyirok és templomszag – írja a nagy botrányt kavart önéletrajzi ihletésű művében. „Szülővárosom valójában halálos betegség, amelybe lakói beleszületnek és belesodródnak.”
Az utcák találkozásánál pestisoszlop áll. Régi hálaadás azok részéről, akik túlélték a kataklizmát, azok nevében, akik nem. Poszttraumás memento, mondhatjuk nagyon merészen, de akik állították, nem emlékműnek szánták, hanem fogadalomnak, hogy miután a halál egyszer már végigjárta ezeket az utcákat, őket valami miatt megkímélte, ezért ígéretet tesznek, aminek beváltására egész életükben igyekezni fognak. Elsősorban hűségre és hálára, de az egyéni érzéseknek, privát, intim ígéreteknek is helyet hagytak, engedje szabadon mindenki azt, ami éppen túlcsordul benne. Itt maradt ez az oszlop, és túlélt minden időt és viszontagságot, azokból pedig volt erre is bőséggel. Vannak idők, amelyek megtapadnak az emlékezetben, és tapasztalatok, amelyeket már nem tud kigondolni magából az ember.
A falu szélén egy forrás fölé épült a Heilbründl-kápolna. Gyógyító vízéhez zarándokoltak azok, akiknek fájt valami, amit talán ki sem tudtak mondani. Nem az számított, hogy mit és mennyi problémát oldott meg a forrás, hanem hogy volt hová vinni a bajt. Ebben a faluban a hit még ma sem elmélet, hanem útirány: van egy ösvény, amelyen el lehet indulni minden csecsemőnek. Bár pontosan nem tudhatjuk, hogy mi van a statisztikai adatok mögött, de a lakosság 95,3 százaléka római katolikusnak vallja magát. Minden korban úgyanúgy hangzik Jézus bizonyságtétele: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”
A gazdálkodók otthonai nemzedékek óta szolgálatban vannak. Ugyanaz a küszöb kopik, ugyanazt a kaput támasztja meg hófúváskor a súlyos kő, amit a korábbi nemzedék hagyott hátra, és az újabb is szolgálatban tart. Egy ilyen faluban az ember nem magának él: a neve előbb volt mint ő, és tovább is fennmarad. Egymáshoz tartoznak, és régen még inkább egymásra voltak utalva. Ezért nehéz itt szembe menni a közakarattal, és ezért ér annyit, ha valaki mégis megteszi, amikor úgy érzi, hogy a tömeg olyan irányba megy, ami ellenkezik hitének tanításaival. Itt nincs olyan, hogy valaki elmegy, aki itt gazdálkodásba kezdett, annak ez az egyetlen lehetséges otthona.
Egy ilyen házból indult el 1943-ban egy gazdálkodó, aki nem tudott igent mondani egy olyan eszmére, ami akkor a legtöbb ember számára elfogadhatónak tűnt, vagy más oldalról közelítve: fel sem tűnt, hogy velejéig romlott. Ő sem akart hős lenni, nem kívánt nagy felhajtást, de hitét nem tudta összeegyeztetni azzal, hogy fegyvert fogjon annak a hatalomnak a nevében, amelyet istentelennek tartott. A falu, az ország nem értette, és holta után családját büntette. Franz Jägerstätter háza ma múzeum, és aki belép, nem csatateret talál, hanem egy szerény otthont, benne megsárgult leveleket, amikben egy ember hosszú, magányos mérlegelését olvasni, hogy meddig lehet elmenni a saját lelkiismerete ellen. Ő úgy döntött, hogy tapodtat sem megy vele szemben. Meg volt győződve, hogy a halál csupán egy végtelen történet kezdete, és hogy a végén kevés dolog számít, talán csak egynéhány, amiket a legtöbben nem is ismerünk, vagy csak túl későn fedezünk fel. Szeretni ezt a világot, annak Teremtőjét, a küzdelmes életű embereket, és naponta bátran elengedni azt, aminek éppen lejárt az ideje.
Ma viszont minden a békéről szól itt. A táblák, a zarándokutak, a kápolnák csöndje, a folyó túlpartjára átjáró emberek. Egy hatszáz lelkes falu, amelyről a huszadik század kénytelen volt megtanulni, hogy a legnagyobb kérdéseket nem a fővárosokban döntik el, hanem egy Salzach-parti konyhában, ahol valaki felismeri, majd a hatalom szemébe mondja, hogy amit művel, az nem a Gondviselő akarata. Ha meghallja az, ha nem, ha érdekli, ha nem. A folyó folyik tovább, hol szürkén, hol türkizen, aszerint, hogy mit hozott magával a hegyekből, onnan fentről, ahol hegyi kristályok teremtéskori vizeket őriznek, amitől nyilván nem fog megoldódni a világ minden problémája, de mégiscsak emlékezetet arra, hogy minden körülmények között átmenthető a tiszta lelkiismeret. És ezzel már át is tértünk Franz Jägerstätter életére.
Photo: Michael Burgholzer
Származás és ifjúság
Eredeti neve Franz Huber, Rosalia Huber, édesapja korai halála miatt nagymamája nevelte. Édesanyja 1917-ben férjhez ment Heinrich Jägerstätter gazdálkodóhoz, aki örökbe fogadta a fiút. Franz az ő birtokán nőtt fel, a felső ausztriai Sankt Radegundban, és mivel a házasság gyermektelen maradt, ő lett nevelőapja örököse.
Heinrich Jägerstätter újságot járatott, és minden bizonnyal volt egy kisebb házi könyvtára is. Ilyen körülmények között Franz is megszerette az olvasást. Megérthette, hogy aki nem tájékozódik, az könnyen kiszolgáltatottá válik mások véleményének.
1927-ben három hónapig dolgozott egy bajorországi farmon, majd további három évig bányászként Stájerországban (Eisenerz), ahol a szociáldemokrata munkásmiliőben átmenetileg felhagyott a vallásgyakorlatával. Hazatért, majd nevelőapja 1933-ban bekövetkezett halála után átvette a gazdaság irányítását.
„Fiatalon olyan volt, mint a többi fiú: könnyelmű életet élt, duhajkodott, mint a többi legény. 1934-ben megkomolyodott. Olyannyira, hogy kolostorba akart vonulni, de erről lebeszéltem,” írta róla egykori plébánosa.
Fiatalkorában nem sejthette, hogy mi következik. Kötekedő, önfejű legényként ismerték, övé volt a falu első motorkerékpárja, 1933-ban pedig házasságon kívül született egy lánya, Hildegard. Továbbra is élte a maga szertelen életét, míg 1936-ban feleségül vette Franziska Schwaningert, egy mélyen vallásos lányt a szomszéd faluból. Nászútra Rómába utaztak, felkeresték a szent helyeket, és pápai áldásban részesültek, ami Franciska nagy álma volt. Három lányuk született. A házaspár népszerű volt a faluban, és egyszerű, de boldog életet élt. Franz a plébánia sekrestyése lett, 1940-ben belépett a Ferences Harmadrendbe.
Jägerstätter jámborsága ezekben az években mélyült el: minden nap részt vett a szentmisén, gyónt, áldozott, és rendszeresen olvasott vallásos irodalmat, katolikus lapokat és a Szentírást. Munka közben pedig vallásos énekeket dúdolt. Érdekes módon mégis egy álom döbbentette rá, hogy a katolikus hit és a nemzetiszocialista világnézet összeegyeztethetetlen.
Az ellenállás útja, 1938–1942
Miután 1938 márciusában a nemzetiszocialisták megszállták Ausztriát, Jägerstätter volt az egyetlen helyi lakos, aki a településen az „Anschluss” ellen szavazott. Annak a szavazásnak a módjáról sokat írtak, tény, hogy ekkor sokan elfordultak tőle. Pedig korábban szülőfaluja, Sankt Radegund polgármesteri tisztségére jelölték, de azt visszautasította.
Az ellenállásnak tehát ára volt. A falu jó része kiközösítette a családot, más gyerekek kövekkel dobálták meg a gyermekeit, több barátságot is elveszítettek. Amikor 1940-ben Karobath helyi plébánost egy „felforgató” prédikáció miatt letartóztatták, a plébánia kiállt papja mellett. Egy asszony ekkor feljelentette a Gestapónál a rendszer további tíz ellenzőjét, köztük Franz Jägerstättert is, a levelet azonban a postás nem továbbította, így az ügynek nem lett következménye.
1940-ben behívták katonai szolgálatra, de az alapkiképzés után hazaengedték, mert gazdaként nélkülözhetetlennek számított. Egyelőre tehát elkerülte, hogy esküt kelljen tennie Hitlerre. 1940 decemberében egy katonatársával együtt felvették a ferencesek harmadik rendjébe. 1941-ben hallott az elmebetegeken végzett eutanáziáról: az ybbsi elmegyógyintézetből (a magyarok gyakran „ybbsi tébolyda”-ként emlegették) 2277 embert vittek a Linz melletti Hartheim-kastélyba, hogy ott elgázosítsák őket.
1941-ben saját egyházközsége kezdeményezésére a munkáját nélkülözhetetlennek nyilvánították, így maradhatott a családjával. Ekkorra már eldöntötte – és nyilvánosan ki is jelentette –, hogy egy újabb behívásnak nem fog eleget tenni: személyes lelkiismerete előtt nem tudna elszámolni, mert istentelennek tartja a náci eszmét, és súlyos bűnnek az, hogy a világuralomra törő Führerért harcoljon. Konzultált papi barátaival, többek között tanácsot kért Fließer linzi püspöktől is.
„Melyik katolikus meri ezeket a katonai hódításokat, amelyeket Németország már több ország kárára végrehajtott és még mindig folytat, igazságos és szent háborúnak nevezni?”
A behívó, 1943
1943 februárjában Jägerstättert ismét behívót kapott. Amikor személyesen átvette, megjegyezte: „most írtam alá a halálos ítéletemet.”
Az ennsi laktanyában kijelentette, hogy nem hajlandó katonai esküt tenni, és nem kíván együttműködni Hitlerrel, illetve a náci hatalommal. Fontos különbségtétel: nem a katonai szolgálatot tagadta meg, hanem a nácikat tartotta Isten- és emberellenesnek, és velük tagadott meg minden együttműködést.
A kihallgatások azonnal megkezdődtek, és még aznap Ennsből Linzbe szállították a Wehrmacht vizsgálati fogságába, amelyet az orsolyiták elkobzott kolostorában rendeztek be. Ott találkozott először hasonló gondolkodású emberekkel, és ott hallott más ellenállási esetekről. Egy feleségének írt levelében azt írta: bár a világ dolgain nem tud változtatni, de legalább jel akar lenni, megmutatni, hogy nem mindenki sodródik az árral. Édesanyja és felesége próbált segíteni, de eredménytelenül.
Mi volt valójában az érve
Megmaradt a feleségével folytatott levelezése, ezek köztt a legismertebb egy sor kérdés, amelyet magának írt le, azt firtatva, hogyan lehet valaki egyszerre „Krisztus és a nemzetiszocializmus katonája”. Érvelése nem volt pacifista a szó mai értelmében, és nem volt politikai sem. Igazságtalan, hódító háborúknak tartotta a német hódításokat; az eskü személyesen köti őt Hitlerhez; a részvétel bűnrészessé tenné olyan konkrét bűntettekben, amelyekről hallott, köztük a keleti fronton történt atrocitásokban és az eutanáziaprogramban. Jobb bűntelenül meghalni, mint rossz lelkiismerettel élni.
Sokan próbálták meggyőzni, hogy a katonai szolgálatban az engedelmesség fölfelé tolja a bűnt. Ő viszont erre azt válaszolta: a lelkiismeret vádját nem lehet másra áthárítani.
Franziska
Franziska sem mellékszereplő. Három hat év alatti lánya volt, amikor Franzot letartóztatták, és egy olyan faluban maradt magára, amely a férjét árulónak és bolondnak tartotta.
Börtönlevelezésük, — több mint száz levél, amelyet később Erna Putz életrajzíró rendezett sajtó alá, — azt mutatja, hogy az asszony eleinte megpróbálta lebeszélni, de fogsága idején ő maga is elfogadta férje döntését. Később átvette Franz sekrestyési feladatait, tisztességgel felnevelte a lányokat (Rosalia, Maria és Aloisia), jóllehet éveken át megtagadták tőle azt a hadiözvegyi nyugdíjat, amely magától értetődően járt a szolgálatot teljesített férfiak özvegyeinek.
Megérte a fordulatot. 2007-ben, 94 évesen ott volt férje boldoggá avatásán Linzben, ahol állva tapsolták meg, és megcsókolta az ereklyetartót. 2013. március 16-án halt meg, két héttel a századik születésnapja után.
- 1938 — Amikor Ausztria az Anschlussról szavazott, St. Radegundban egyedül Jägerstätter szavazott nemmel. Az eredményt ennek ellenére helyben egyhangúként jelentették.
- 1940–41 — Besorozták és kiképezték, de hamarosan hazatérhetett a gazdaságba. Ebben az időben jutott arra a következtetésre, hogy a háború igazságtalan, és részt venni benne bűn.
- 1943. február — Behívó, és már nincs felmentés. Tanácsot kért a plébánosától, más papoktól, végül Joseph Fliesser linzi püspöktől. Mind azt mondták neki, hogy a családja és a hazája iránti kötelesség köti, és az erkölcsi felelősség a rendszert terheli, nem a katonát. Nem győzték meg.
- 1943. március 1. — Jelentkezett az ennsi sorozóközpontban, kijelentette, hogy nem teszi le a Hitlerre esküt. Helyben letartóztatták.
- 1943. május — A linzi katonai börtönből a berlin-tegeli fogházba szállították.
- 1943. július 6. — A Birodalmi Haditörvényszék (Reichskriegsgericht) elé állították Wehrkraftzersetzung, azaz „a haderő bomlasztása” vádjával. Halálra ítélték, és a polgári becsületjogát elvették. A hivatalból kirendelt ügyvéd értesítette a családot. Felesége a plébánossal együtt meglátogatta a börtönben, a pap megpróbálta rábeszélni, hogy írja alá az esküt, de hajthatatlan maradt.
- 1943. augusztus 9. — Nyaktilóval kivégezték a brandenburg-gördeni fegyházban, aznap délutáni tizenhat áldozat közül elsőként. 36 éves volt. Az utolsó pillanatban felkínált esküt visszautasította. A börtönlelkész, Albert Jochmann később azt mondta róla: „ő az egyetlen szent, akivel életemben találkoztam”.
Írásaiból
A következő sorokat a berlini börtöncellában vetette papírra 1943 júliusában, miután kimondták fölötte a halálos ítéletet.
„Leírok most néhány mondatot, ahogyan azok a szívemből jönnek. Még ha megkötözött kézzel írom is le őket, még mindig jobb, mintha az akaratom lenne megkötve. Nyilvánvaló, hogy Isten néha megmutatja, milyen nagy erőt képes adni azoknak az embereknek, akik szeretik őt, és nem a földit részesítik előnyben az örökkévalóval szemben. Sem a tömlöc, sem a bilincs, sem a halál nem képes elválasztani valakit Isten szeretetétől, megfosztani hitétől és szabad akaratától. Isten hatalma legyőzhetetlen.
»Engedelmeskedjetek a hatalomnak« – ezek a szavak ma minden oldalról záporoznak rátok, még olyanoktól is, akik ugyan névlegesen keresztények, de akik már szinte semmit sem hisznek el abból, ami a Szentírásban meg van írva, és amit Isten parancsol nekünk. Ha az emberek olyan erőfeszítéseket tennének, hogy minden embert megmentsenek a súlyos bűntől és így az örök haláltól, ugyanolyan vehemenciával, ahogy engem akarnak megmenteni a földi haláltól, akkor Isten Országa valóban közöttünk lenne.
Az ember újra és újra szeretné megnehezíteni a lelkiismeretét a feleségével és a gyermekeivel kapcsolatban. Az elkövetett tettednek jobbnak kellene lennie azért, mert házas vagy és gyermekeid vannak? Vagy azért jobb vagy rosszabb a tett, mert több ezer más katolikus is megteszi? Nem maga Krisztus mondta-e, hogy aki jobban szereti feleségét, anyját és gyermekeit, mint engem, az nem méltó hozzám? Akkor mi okból kérjük Istentől a Szentlélek hét ajándékát, ha vakon engedelmeskedünk a világi parancsoknak?
Miért teremtett Isten minden embert elmével és szabad akarattal, ha – ahogy egyesek mondják – még az sem rajtunk múlik, hogy eldöntsük, igazságos vagy igazságtalan-e ez a háború, amit Németország folytat? Mi szükség van akkor arra, hogy felismerjük, mi a jó és mi a rossz?
Ha Isten nem adta volna meg nekem a kegyelmet és az erőt, hogy meghaljak a hitemért, amikor erre szükség van, talán ugyanazt tenném, amit a többség. Isten mindenkinek annyi kegyelmet adhat, amennyit csak akar. Ha mások annyi kegyelmet kaptak volna, mint én, talán sokkal több jót cselekedtek volna, mint én.
Sokan egyszerűen azt hiszik, hogy ennek így kell lennie, és ha ők rosszat tesznek, akkor mások a felelősek. Ha megvan a szemlélet és az akarat, hogy mindent meg tudj és meg akarsz tenni, akkor az eskü nem hazugság. De ha valaki előre tudja, hogy nem tud mindent betartani, amit az eskü alatt megígért, akkor hazugságot követ el. Tehát azon a véleményen vagyok, hogy a legjobb, ha rögtön megmondom az igazat: nem tudok mindent betartani – még akkor is, ha ez az életembe kerül.”
Egyik utolsó leveléből:
„Ahogyan az az ember, aki csak erre a világra gondol, mindent megtesz, hogy itt könnyebbé és jobbá tegye az életet, úgy nekünk is, akik hiszünk az örök Országban, mindent kockáztatnunk kell, hogy ott nagy jutalmat kapjunk. Ahogyan azok, akik a nemzetiszocializmusban hisznek, azt mondják maguknak, hogy a harcuk a túlélésért folyik, úgy nekünk is meg kell győznünk magunkat arról, hogy a harcunk az örök Országért folyik. De van egy különbség: a csatánkhoz nincs szükségünk puskára vagy pisztolyra, hanem lelki fegyverekre – és ezek közül a legfontosabb az ima. Az ima által folyamatosan segítséget kérünk Istentől, mivel az Ő kegyelme nélkül lehetetlen lenne megőriznünk hitünket és hűek maradnunk parancsolataihoz.
Szeressük ellenségeinket, áldjuk azokat, akik átkoznak minket, imádkozzunk azokért, akik üldöznek minket. Mert a szeretet győzedelmeskedik, és örökké fennmarad. És boldogok, akik Isten szeretetében élnek és halnak.”
Rövidebb idézetek
- Egyetlen földi hatalomnak sincs joga a lelkiismeretet leigázni. Isten törvénye felülírja az emberi törvényt.
- Amíg tiszta a lelkiismereted, még a börtönben is nyugodt lelkiismerettel élhetsz.
- A Szentlélek elleni bűn: ellenállni a felismert igazságnak.
- Szinte mindannyian élvezni akarjuk a [háborús hódítások] zsákmányát, de csak egy embert akarunk hibáztatni az egészért!
- A kereszténység és a világ szelleme között mindig kibékíthetetlen ellentét van. Aki nem akarja összerúgni a port a világgal, az biztosan hűtlenné válik Krisztushoz.
- A névleges keresztények okozzák a legtöbb kárt az egyháznak.
- Aki meg akarja találni az örök boldogsághoz vezető helyes utat, annak nem szabad a tömeggel együtt járnia, akik általában félnek az áldozatvállalástól, és nem szabad olyan vezetőkre bíznia magát, akik másképp cselekszenek, mint ahogyan beszélnek.
- Krisztus követése hősiességet követel. A puha és határozatlan jellemek nem alkalmasak erre.
Hányan tagadták meg a fegyveres szolgálatot?
1939-ben a Német Birodalom lakossága 80 millió fő volt. 1939 és 1945 között 17,3 millió férfit soroztak be a Wehrmachtba, valamint egymillió SS-tagot. Annette Mertens történész pontosan tizennégy katolikust, 4 protestánst talált a 18,3 millió férfi között, akik lelkiismereti okból megtagadták a katonai szolgálatot.
| Csoport | Szolgálatmegtagadók |
| Katolikusok | 14 fő |
| Protestánsok | 4 fő |
| Jehova Tanúi | 272 kivégzett |
| Szabadegyházak, világi meggyőződésűek | adat nem áll rendelkezésre |
A szabadegyházak elvi alapon szintén elutasították a fegyveres szolgálatot, így az ő köreikből is lehettek áldozatok, de konkrét adatok nem állnak rendelkezésre. A vallási közösségeken kívül is voltak lelkiismereti okból szolgálatmegtagadók, a szakirodalomban felbukkan néhány név, de ez nem ad átfogó képet. Ha azonban további tucatnyi embert vennénk hozzá, akkor is olyan nagyságrend maradna, amelyet nagyítóval kell nézni ahhoz, hogy felismerhető legyen, fogalmaz Annette Mertens.
Mindazonáltal minden egyes elutasítás elbizonytalanította a Wehrmacht bíráit és az egész rendszert. A háború első évében 1087 tárgyalást tartottak a behívó megtagadása miatt, a 117 végrehajtott halálos ítéletből 112 Jehova Tanúit érintette.
Photo: Michael Burgholzer
Feledés és felfedezés
Hogyan került elő a történet
Jägerstätter esete két évtizeden át kínos téma volt. Az osztrák történészek nem foglalkoztak az esettel, sok egykori náci szemében továbbra is dezertőr volt, és sok katolikus szemében a kiállása nyomasztó szemrehányást jelentett mindazok számára, akik ímmel-ámmal vagy lelkesen, de mégiscsak együttműködtek.
Bátor kiállását és mártíriumát falutársai a későbbiekben is egyöntetűen ostobaságnak tartották, és a történetét el is felejtették volna. Ezen a tagadó-ignoráló magatartáson Gordon Zahn amerikai szociológus változtattott az In Solitary Witness: The Life and Death of Franz Jägerstätter (Magányos tanúként, 1964) című könyvével, amely a vietnami sorozási viták kellős közepébe robbant be. Írásást két békeharcos, Thomas Merton és Dorothy Day, a 20. század két legbefolyásosabb amerikai katolikus személyisége tette ismertté. Gordon C. Zahn chicagói szociológiaprofesszor arra volt kíváncsi, hogy miként reagáltak a német katolikusok Hitler háborús törekvéseire. Kutatásai során hallott Jägerstätterről, utánanézett történetének, felkereste a leszármazottait. Könyve hatással volt többek között Daniel Ellsbergre, hogy kiálljon a vietnami háború ellen, és 1971-ben nyilvánosságra hozza a Pentagon-iratokat. A tudományos munkát Erna Putz osztrák teológus végezte el.
1997-ben egy berlini bíróság hivatalosan semmisnek nyilvánította az 1943-as ítéletet. 2007. október 26-án XVI. Benedek vértanúvá nyilvánította, és a linzi székesegyházban boldoggá avatták, José Saraiva Martins bíboros vezetésével. Ünnepnapja május 21.
Victor Conzemius egyháztörténész és publicista úgy jellemezte Franz Jägerstättert, mint egy parasztkabátos Thomas More-t.
Rehabilitáció és emlékezet
A háború befejezése után, 1946 augusztusában Franz urnáját lakóhelye templomának, a Sankt Radegund-i templomnak a falába temették. A faluban heves viták után Karobath lelkész elérte, hogy Jägerstätter neve felkerüljön a háborús emlékműre, a második világháború halottai közé.
Felesége, Fani a történtek ellenére haláláig a településen lakott, és aktívan részt vett a közösségi életben – száz évet élt.
- 1972 – Axel Corti osztrák rendező elkészíti A Jägerstätter-ügy című filmet.
- 1997 – A berlini kerületi bíróság hatályon kívül helyezi a halálos ítéletet. Az egykori Reichskriegsgericht épülete előtt (Berlin-Charlottenburg, ma magánlakások) emléktábla őrzi az emlékét.
- 1998/99 – Pavel Smutný cseh zeneszerző megkomponálja a Missa Heroica című művet a boldoggá avatás elősegítésére.
- 2005 – Az osztrák parlament rehabilitált, mint aki lelkiismereti okokból tagadta meg a nácikkal való együttműködést. (Volt korábban olyan államfő, aki ilyen jellegű ügyek kényesen érintettek.)
A linzi egyházmegye külön füzetet adott ki Franz imáival.
Számít-e egyetlen ember lelkiismerete?
Az életéről készült film ezt a kérdést feszegeti. Jägerstätter tette a helyi osztrák falun kívül ismeretlen maradt. Nem volt része nagyobb ellenállási mozgalomnak. Semmit sem tett a német hadsereg vagy a holokauszt megállításáért. Számít-e egyetlen egyén lelkiismereti cselekedete egy olyan világban, ahol a gonosz elsöprő erővel rendelkezik?
Az áldozata semmin sem változtatott. A háború nem ért véget. Senki sem követte a példáját. A családja nincstelen maradt. És mégis: minden megváltozott. Mint életrajzírója leírja, azon a napon, amikor elfogadta a mártíromságot, esett az eső, holott a faluban hónapok óta szárazság volt. Talán az univerzum megérti és elismeri a súlyos erkölcsi döntés erejét. Lehet, hogy egy ilyen döntés elvész a történelem számára, de a mindenség, a Teremtő számon tartja.
Utóhang: az autokrata és Jézus
Jézus pontosan az autokrata vagy a demagóg ellentéte. Az autokraták azt akarják, hogy egy „mi kontra ők” világot lássunk, ahol azokat, akik nem értenek egyet velünk, ellenségnek tekintjük, akit el kell hallgattatnunk vagy el kell pusztítanunk. Jézus ezzel szemben azt akarja, hogy szeressük ellenségeinket, és lássuk meg a jót azokban, akiket hagyományosan ellenségnek kellene tartanunk – legyen az egy „szamaritánus”, egy vámszedő, egy prostituált, egy elbukott asszony vagy egy római százados. Az autokraták azt akarják, hogy támadjuk a kirekesztett csoportokat, és bűnbakként használjuk őket a társadalom problémáiért. Jézus kiállt a szegények és a marginalizáltak mellett, és mindig igyekezett bevonni őket egy szélesebb és szeretőbb közösségbe.
Forrás
Erna Putz: Gefängnisbriefe und Aufzeichnungen – Franz Jägerstätter verweigert den Wehrdienst 1943. Veritas-Verlag, Linz / Passau, 1987. (Idézetek: 2., 64., 74k., 140., 185., 193k., 202. oldal.)
Gordon C. Zahn: In Solitary Witness: The Life and Death of Franz Jägerstätter. 1964.
Photo: Christian Michelides
„Egy rejtett élet” – Terrence Malick filmje, 2019
Boldog Franz Jägerstätter élete, 1907–1943
A cím
A film címét George Eliot Middlemarch című regényének zárómondatából vette, amely a film végén meg is jelenik a vásznon:
„De az a hatás, amelyet jelenléte gyakorolt a körülötte lévőkre, felbecsülhetetlenül széles körű volt: hiszen a világ növekvő jósága nem történelmi tetteken múlik; és az, hogy dolgaink nem állnak a dolgok olyan rosszul, mint ahogy állhatnának, az részben azoknak köszönhető, akik rejtett életet éltek hűséggel, és elfeledett sírokban nyugszanak.”
Ez az egész film tézise. Jägerstätter tagadása senkit nem mentett meg, semmit nem állított meg, és húsz éven át ismeretlen maradt a saját völgyén kívül. A film amellett érvel, hogy tette mégis számított.
„Egy rejtett élet”
Terrence Malick bensőséges, szép filmen örökítette meg Jägerstätter életét. A film szinte semmilyen háborús cselekményt nem mutat, leszámítva az itt-ott beékelődő korabeli filmfelvételeket. Ehelyett gyönyörű tájképeket látunk, amelyek békéjükkel teljes kontrasztban állnak mindazzal, ami a korabeli emberi világban zajlik. Párbeszéd ritkán szakítja meg a képsorokat.
Mielőtt besorozzák, Franz felkeresi a püspököt, hogy megbeszélje kérdéseit. A kamera elidőzik egy szentbeszéden. A pap a kovácsmesterség technikájával illusztrálja az üzenetet. A kalapács lesújt az üllőre, zajt csap, és úgy tűnik, legyőzi a tüzes vasat. Viszont hosszú távon csak az üllő marad változatlan. A kalapács, ez esetben az agresszor, előbb vagy utóbb, de használhatatlanná válik. Franz hamarosan összetörik, mint az acél a lesújtó kalapács nyomán, szikrák pattannak szanaszét, a kalapács győztesen felmagasztosul. Pedig az üllő az örök. Valójában az a világ van halálra ítélve, amelyik készségesen alkalmazkodik a gonosz emberi igényekhez, és az a szilárd hit, amire ez az egyszerű gazda támaszkodik, az lesz végül a győztes. „Mert Jézus Krisztus tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz.”
Franz nem csinál nagy felhajtást, nem tart beszédeket, nem próbál elszökni, nem lázít másokat. Teszi a kötelességét, megjelenik a behívóhelyen, sztoikusan beáll az alakzatba, azonban ajka zárva marad, keze mozdulatlan az eskütételkor. Szoborszerűen áll, miközben a mellette állók határozottan lendítik karjukat, és hűséget esküsznek a Führernek.
Nehéz végignézni, ahogy Franzot megalázzák és megkínozzák a börtönben, de az is megviseli a nézőt, ahogy az egész falu hátat fordít a családnak. Fanit a gyerekeivel együtt sértegetik és kiközösítik, nagyon kevesen merik kifejezni az együttérzésüket, és ők is csak titokban. A katolikus egyház is cserbenhagyja őket, a filmben a pap sem áll a család mellé. Fani viszont az utolsó pillanatig kitart: végül elfogadja, és nem könyörög a férjének, hogy felejtse el a meggyőződését és mentse meg az életét, mert ez lenne mindannyiuk érdeke. Franz az életét adja, de vele együtt Fani is áldozatot hoz. Kettőjük kapcsolatát a film szépen kidolgozza.
A film adatai
| Rendező / forgatókönyvíró | Terrence Malick (munkacím: Radegund) |
| Játékidő | 174 perc |
| Bemutató | Cannes, versenyprogram, 2019. május 19. |
| Amerikai forgalmazás | Fox Searchlight, 2019. december 13. |
| Operatőr | Jörg Widmer |
| Zene | James Newton Howard |
| Költségvetés / bevétel | kb. 7–9 M USD / kb. 4,6 M USD |
| Értékelés | 82% Rotten Tomatoes; 80 Metacritic |
A gyártás
Malick legalább 2015 óta kerülgette a témát. 2016 nyarán forgatott a potsdami Babelsberg stúdióban és dél-tiroli helyszíneken — a Seiser Almon, a Tauferi várban, a Franzensfeste erődben —, valamint az olaszországi Sappada faluban, amely St. Radegundot helyettesítette.
Ez az első valóban lineáris, cselekményvezérelt filmje, Az Újvilág (2005) óta, és ezt maga is kimondta: „hátrébb lépett” a Knight of Cups korszak forgatókönyv nélküli módszerétől, mert egy valóságos történet szerkezete lehetővé tette a stábrészlegek összehangolt munkáját, és végig mert vinni egy filmet úgy, hogy egy életutat követett, lineárisan. Jörg Widmer, aki Az Újvilág óta a steadicam-operatőre volt, most is ő fényképezett. Kézi kamerát használt, nagy látószögű objektívekkel, természetes fényben, és olyan kameramozgással, amelyik inkább sodródik és köröz, mint rögzített nézőpontból követi az eseményeket.
A párbeszéd angol és fordítatlan német között mozog, az államgépezet nyelve többnyire a német. A narráció jelentős része Franz és Franziska levelezésből származik.
Szereplők
August Diehl — Franz Jägerstätter
Valerie Pachner — Franziska Jägerstätter
Bruno Ganz — Werner Lueben bíró (utolsó filmszerepe)
Michael Nyqvist — Joseph Fliesser püspök (utolsó filmszerepe)
Matthias Schoenaerts — Herder százados
Tobias Moretti — Ferdinand Fürthauer atya
Karl Markovics — a polgármester
Jürgen Prochnow, Franz Rogowski, Alexander Fehling, Ulrich Matthes, Martin Wuttke, Maria Simon, Sophie Rois
Ganz és Nyqvist is meghalt a film bemutatója előtt.
A zene
James Newton Howard mintegy 40 perces zenét szerzett, amelyet az Abbey Road stúdióban rögzítettek 40 vonóssal, James Ehnes hegedűszólóival. Howard zenéjét aztán Malick kiegészítette Bach, Händel, Dvořák, Górecki és Arvo Pärt műveivel. Az albumot a Sony Classical adta ki 2019. decemberébe.
Fogadtatás
Cannes-ban megkapta a François Chalais-díjat és az Ökumenikus Zsűri díját. Az Arany Pálmát abban az évben az Élősködők vitte el. A National Board of Review az év tíz legjobb független filmje közé sorolta.
Azok a kritikusok, akik már elfordultak Malicktól az előző évtized alkotásai után, ismét értékelni kezdték tehetségét. Peter Debruge a Variety-ben „megdöbbentően aktuálisnak” nevezte a filmet és a bemutatott hitbeli szilárdságot, mint ami kiutat mutathat a korunkra jellemző politikai megalkuvásból. Az ellenvélemény főként a film hosszára és az ismétlésekre vonatkozott: három óra egy emberről, aki nemet mond, olyan regiszterben, amelyet egyesek hipnotikusnak, mások nyomasztónak találtak.
Erna Putz, Jägerstätter életrajzírója, „önálló és egyetemes műnek” nevezte, és a színészi alakításokat hitelesnek tartotta, méltónak ahhoz a házaspárhoz, akiknek életét évtizedeken át tanulmányozta.
Hol tér el a történelemtől
A film a nagy vonalakban hűséges, viszont éppen lényeget illetően szelektál, árnyal. A fő kifogások a következők:
- A hit le van tompítva. A valódi Jägerstätter sekrestyés volt, harmadrendi ferences, és határozottan, bátran képviselte katolikus meggyőződését, keresztény hitét, gazdag lelki életet élt, karakteres lelkiséggel rendelkezett. A film ennek ellenére általános spirituális vágyakozással ábrázolja, ami homályban hagyja azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is hitt pontosan, és miért jutott ilyen következtetésre.
- Kétkedőbbnek ábrázolják, mint amilyen volt. Malick azt kérte Diehltől, hogy ne „jámbor parasztot” játsszon, hanem olyan embert, aki „az utolsó leheletéig harcol lelkiismeretével, mert nem tudja biztosan, hogy jó döntést hozott-e”. A levelek ennél szilárdabbnak mutatják Jägerstätter hitét. Hamar eljutott arra a meggyőződésre, hogy semmiképpen nem hódolhat be egy istentelen eszmének és hatalomnak.
- Franziska meggyőződése odaadó szerelemmé szelídül, holott a források egy küzdő nőről szólnak, aki tudott vitázni, többször is meggondolta magát, majd hetven éven át önállóan képviselte meggyőződést, függetlenül attól, hogy mi volt a körülötte élők véleménye.
- Az érvelés össze van tömörítve. Az általa kifejtett teológiai érvek impulzusszerűen jelennek meg, nincsenek kifejtve, mintha nem számítanának a döntésében. A valóságban a papi személyek érve is inkább komoly tanács volt, nem pedig megalkuvó vélemény, mint ahogy a film nyomán gondolhatjuk.
Ezek egyike sem botrányos, ez az ára annak, ha egy dokumentált belső életet megpróbálunk képekké alakítani. Érdemes azonban tudni ezekről, mielőtt valaki a film minden jelenetét készpénznek veszi.
Ha tovább olvasna:
- Gordon Zahn: In Solitary Witness: The Life and Death of Franz Jägerstätter (1964) — a könyv, amely kiemelte őt az ismeretlenségből.
- Erna Putz (szerk.): Franz Jägerstätter: Levelek és írások a börtönből — az elsődleges források, köztük a börtönlevelezés.
- Axel Corti: Der Fall Jägerstätter (1971) — a korábbi osztrák televíziós feldolgozás.
- A Linzi Egyházmegye Jägerstätter-archívumot tart fenn, St. Radegundban pedig emlékhelyként látogatható korábbi lakhelye.