Franz Jägerstätter – a magányos tanú

Egy osztrák keresztény gazda a Harmadik Birodalomban

Photo: Martin Wippel

Sankt Radegund

Mire Sankt Radegund alá ér, a Salzach egészen lenyugszik, elveszti értelmét az a sietség, amely föntebb még jellemezte. Partjai immár bizalmasan és békességesen kísérik, nem kell tartaniuk attól, hogy heves ostroma elmossa és elsodorja őket. Márpedig a medret őrizniük kell, hiszen a Salzach határfolyó: úgymond nem a természetnek, hanem a térképnek kell engedelmeskednie. Amíg fönt a szorosokban tajtékozva rohant, túlságosan el volt foglalva önmagával, itt azonban lassú, befogadó víz lett belőle, készségesen tűri, hogy tekintetünk és a fények a hátára szálljanak és megpihenjenek. Meghallgatja töprengéseinket és okosságainkat, és egy darabka égboltot tördel rájuk, régi jó szokása szerint.

A partok bátran és fáradhatatlanul tartják a medret, ők a felelősek azért, hogy állhatatos maradjon a víz, hogy elrdozhassa az a többletterhet, amit az országhatár jelent, amióta emberek és fegyverek úgy döntöttek, hogy itt legyen, és így. Különös dolog élő vízre határt rajzolni, de igen gyakran így jártak el az emberek, aztán meg meggondolták. Ezért a történelem során sokszor háborgatták a folyók életét, zavaros, vöröslő vizét magára hagyva, hadd csobogja ki fájdalmát. És összefogott minden esetben a természet, ezernyi tüdejével fújta sebét a szél, behintette gyógyító sugaraival a napfény, és kötést tett rá az éjszaka.

A túlpart már Bajorország, de erről manapság szinte csak a térkép és a történelem tud. A fűzfákat, a kavicspadokat meg a víztükörre simuló fényt ez nem érdekli, sőt még a két part lakóinak beszéde sem árulkodik különbségről. A táj eredendő szépségét azonban sem a múlt sem a jelen, sem a nyár, sem a tél nem törli el. Tavasszal zöldjével, télen fehérségével varázsol el, verőfényben és hóban egyaránt, akárcsak az ablakpárkányokon tündöklő muskátlisorok.

Karsztos hegyvidékről érkezik ez a víz, fönt a hegyekben beszivárog az alapközet repedésein, és talán kilométerekkel lentebb bukkan fel újra – ugyanaz a víz, csak hidegebb és emlékezet nélküli. Mintha a bűnbánat természeti képe volna: le kell szállnia a szikla sötét csöndjébe, hogy megszabaduljon a felszín hordalékától, és tiszta forrásként születhessen újjá. Nyár derekán a folyó színt vált, nem egyszerre, de eljön egy hajnal, és amikor már annyira látni lehet, kimondhatjuk: ez már türkiz. Ilyenkor a magasból érkező olvadékvíz finom kőlisztet hoz magával, szabad szemmel láthatatlan kőzetszemcséket. Ezeket a gleccserek csiszolták le lassú, következetes és tekintélyes vonulásuk során a sziklákról. Olyan apró szemcsék, hogy nem süllyednek le, hanem lebegnek a sodrásban. (Erről részletesebben itt írtunk: https://www.azarandok.hu/a-turkiz-inn/)

Bár a napfényt fehérnek látjuk, a szivárvány minden színét magában foglalja. Amikor behatol a folyóba, a víz nem egyformán bánik ezekkel a színekkel: a vöröset és a narancssárgát erősebben elnyeli, a kéket és a zöldet kevésbé. Ennek oka a vízmolekulák felépítésében rejlik. Az elnyelt fény energiája a vízmolekulák rezgési energiáját növeli: többek között az oxigén–hidrogén kötések nyúlásával és rövidülésével járó rezgéseket gerjeszti. Gyakorlatilag ezzel a hozzá tartozó hullámhossz „kihal”, beépül a víz molekuláris energiájába. Minél hosszabb utat tesz meg a fény a vízben, annál jobban megfogyatkoznak benne a vörös és narancssárga összetevők, és annál inkább a kékeszöld kerül túlsúlyba. Egy pohár vízben ez a szűrőhatás még észrevehetetlen. Néhány méternyi úton a vörös fény már észrevehetően megfogyatkozik, és a kékeszöld kerül túlsúlyba.

Ez önmagában még nem magyarázza a gelccser-eredetű vizek különleges színét. Ahhoz, hogy a folyótt türkiznek lássuk, a vízbe jutó fény egy részének vissza kell verődnie a felszín felé. Ebben kapnak szerepet a sodrásban lebegő, mikroszkopikus szemcsék.

A fény elektromágneses hullám, amelynek gyorsan változó elektromos tere megrezegteti az ásványszemcsék elektronjait. A rezgő elektronok apró antennaként maguk is sugároznak: így keletkezik a szórt fény. A szemcsék azért térítik el a fényt a vízben, mert optikai tulajdonságaik, köztük a törésmutatójuk eltérnek a környezetükétől. Ha megegyeznének, a szemcsék szinte láthatatlanok maradnának. A szórás azonban nem egyenletes: a nagyobb szemcsék a fény jelentős részét csak kissé térítik el eredeti irányából. A gleccserliszttől zavaros vízben viszont a fény újabb és újabb szemcséken szóródhat. Útja cikcakkossá válik, és egy része közvetlenül vagy többszöri irányváltozás után jut vissza a felszínre. Tehát miután hosszabb utat megtett a vízben. Abban a folyadékban, ami elsősorban a… meleg színeket szűri ki. HA pedig azok elnyelődnek, mi marad a teljes színpalettát tartalmazó fehérből? Tessék megnézni az alábbi színkört:

A világos kőpor a látható fény sokféle hullámhosszát szórja (molekuláris felépítéséből következik), ezért fehéres, tejszerű zavarosságot kelthet. Hasonló fényszórás adja a tej és a felhők fehérségét is. A folyóban azonban a szemcsék között cikcakkozó fény közben vízen halad át, amely fokozatosan elnyeli vörös összetevőinek egy részét. A vörös fény tehát nem változik át kékké: egyszerűen kevesebb marad belőle. A víz szűrőhatása és a szemcsék fényszórása együtt hozza létre a világos, olykor tejes árnyaltú türkiz színt.

A pontos színt a szemcsék mérete, mennyisége és anyaga is befolyásolja. Ha nagyon sok a kőpor, a fény nagyobb része már a felszín közeléből visszajuthat hozzánk. Ilyenkor rövidebb utat tesz meg a vízben, kevesebb vöröset veszít, és a folyó színe fehéresebbé, tejszerűbbé válhat.

Ez a szín is porból lett, a természet rendje szerint – és semmi sem kényszerít arra, hogy az értelmezéssel itt megálljunk. Hiszen ahhoz, hogy a víz így ragyoghasson, a gleccser súlyának előbb láthatatlanul finom porrá kellett őrölnie a kemény sziklát. Nagyobb darabokat a saját súlyuk lehúzza, és megrekednek, vagy sodródnak a meder alján. Viszont ha porrá őrlődik, szabad szemmel láthatatlan finom porrá, akkor lebegni kezd, és megtöri, majd visszaveri a beeső fény egy részét, a mi örömünkre. Gyakran olyan esetben mutatkoznak meg az élet legszebb jelenségei, akkor tárulnak fel az emberi természet legtartalmasabb vonásai, ha az idő és a próbatétel súlya letisztítja a felszínt, eldaraszolja a makacs részeket, a keménységet és a dacot. Aztán csend lesz, a mélységben és a felszínen egyaránt. Ilyenkor békességének színén fények játszanak, tükrén megcsillan az ég, a nappalok kékje, a csillagok himpora; az emberi életen pedig, mint a mulandóság és örökkévaló, parányi és végtelen határán, az ég elmosolyodik, mint egy kanyarban a folyó. „Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsolt 139,14)

Ősszel a folyó lassan beszürkül, mint a megfáradt emberek: a színek szinte kifagynak belőle. Tavasszal pedig a hólé sárszürkére festi, és így siet az Innbe, elhomályosítva annak legendás színét. Télen alacsony a vízállás, a folyó jég takarásában fut az ég szürke, nyirkos szemhéja alatt. Az erdő hallgat, a napfény a felhők fölé költözött, a dombokat szelek lakják, és a sötétség tartósan beszállásolta magát. Megvan az évi menetrendje folyónak, tájnak, emberi életnek – errefelé tulajdonképpen mindennek –, és többnyire minden úgy is történik, ahogy várható. Hosszú, havas hónapok teszik próbára az életet és a reménységet; a gazdák aggódva nézik a készletet, és számolják a napokat. A téli apadás azonban nem vereség, hanem böjt: a táj visszahúzódik a gyökerekig, hogy tavasszal legyen miből kihajtania.

A falut mintegy hatszázan lakják. Aki fentről keresi, nehezen találja meg: határának közel háromnegyede erdő, több mint egyötöde szántó és rét. A maradék néhány százalék maga a település, az ember épített világa. Néhány utca, egy templomtorony, szétszórt házak. A kívülálló csak annyi közöset lát bennük, hogy mindegyik udvarról látható derült időben a Tennen-hegység (Tennengebirge) vonulata, amelyet megfest a távolság kékje, hogy alázatra intse minden kor emberét. Hasonló fényszóródás festi kékre a távoli sziklát, mint odalent a folyót: a földi rög a messzeségben ölti magára az ég színét.

Volt pedig idő errefelé is, amikor az ember nagyon sokat gondolt magáról. Isten hosszan és némán nézte az emberek hiábavaló forgolódását, hallgatta ötleteiket arról, hogyan ártsanak egymásnak – márpedig ha ehhez okot kellett találni, abban felettébb leleményesek voltak. A múlt század közepének nagy, sötét eseményei ott zajlottak a látóhatár mögött: München és Berchtesgaden mondhatni karnyújtásnyira van innen, az utóbbi egészen közel a falu csöndjéhez. Milyen beszédes ez a földrajzi közelség! Túl a hegyen a Sasfészek birodalmi gőgje, itt, Sankt Radegundban pedig egy egyszerű földműves és sekrestyés, Franz Jägerstätter csöndes, rendíthetetlen lelkiismerete. Ő az erdők rejtekéből indult el, hogy egymaga mondjon nemet a tébolyra. Ugyanilyen közel, alig néhány folyókanyarral feljebb, ott van a Csendes éj szülőhelye is, amely egészen más üzenetet hozott a világba. (Erről itt írtunk: https://www.azarandok.hu/csendes-ej-zarandoklat-arnsdorf-oberndorf/) A dal nem maga a korona volt, csak a mennyei csillogás rajta – de ez is elég volna minden eseményhez és minden emberhez. Talán így van rendjén: a szent egynapi járóföldre van minden helységtől és embertől, minden hübrisztől és imádságtól. A gonosz mindig hangos és terjeszkedő, a szentség viszont olyan, mint ez a falu a fák között. Háromnegyed része csönd, és csak egy tenyérnyi látható jel, mégis ez tartja össze a teremtett világot, és ez segít az embereknek, hogy testvérként éljenek. Az ember pedig ott áll, közel a szentséghez és közel az aljassághoz, de mindenkor közel Ahhoz, Aki sosincs távol, és Aki – ahogy a folyóban lebegő porszemekről – rólunk is összegyűjti a fényeket.

Vagy ott van a közelben a „háromszagú” Salzburg, ahogy Trakl írja: „Duft von Weihrauch, Teer und Flieder”. A templomokból tömjénillat árad, a Salzach hajóiról kátrányszag, a Mirabell-kertből és a polgárházak udvaraiból orgonaillat. Három szag, három Salzburg: a vallási központ, a kereskedőváros és a polgárváros. Ezt a közeget nevezi Thomas Bernhard halálos kórnak. Szerinte a díszes barokk homlokzatok mögött ostobaság és képmutatás lakozik. „Főn, nyirok és templomillat – írja nagy botrányt kavaró, önéletrajzi ihletésű művében. – Városom valójában halálos betegség, amelybe lakói beleszületnek vagy belesodródnak.”

Az elmúlás nem ellensége ennek a tájnak: a föld ősszel nem szegényebb lesz, hanem visszaad mindent, amit tavasszal kölcsönkapott, és üresen, feketén, kifulladva várja a telet. A hó általában december elején érkezik, és a vidék elveszíti minden színét. Eltűnnek a barnás, sárgás, rozsdás foltok, a fehérség mégis kirajzolja a táj minden árnyalatát és vonalát, amelyet a nyár bősége eltakart. Följebb, az erdő szélén van egy tenyérnyi hely, ahol nem marad meg a hó: itt tör fel a karsztvíz, amely télen-nyáron nyolc-kilenc fokos – még januárban is, amikor körülötte minden megdermed. Nem azért nem fagy be, mert erősebb a télnél, hanem azért, mert máshonnan jön.

Az utcák találkozásánál pestisoszlop áll. Régi hálaadás ez: a túlélők emelték, azok nevében is, akiket elvitt a vész. Poszttraumás mementó, mondhatnánk némi merészséggel, de akik állították, nem emlékműnek szánták, hanem fogadalomnak: a halál végigjárta ezeket az utcákat, őket azonban valamiért megkímélte, ezért ígéretet tettek, amelyet egész életükben igyekeztek megtartani. Elsősorban hűségre és hálára kötelezték magukat, de az egyéni érzéseknek, a személyes, bensőséges fogadalmaknak is helyet hagytak – mindenki kiönthette, ami éppen túlcsordult benne. Az oszlop azóta is itt áll; túlélt minden kort és viszontagságot, márpedig ezekből erre a vidékre is bőven jutott. Vannak idők, amelyek beleégnek az emlékezetbe, és tapasztalatok, amelyeket az ember soha többé nem tud kitörölni magából.

A falu szélén egy forrás fölé épült a Heilbründl-kápolna. Gyógyító vizéhez azok zarándokoltak, akiknek fájt valami, amit talán ki sem tudtak mondani. Nem az számított, miben és mennyit segített a forrás, hanem az, hogy volt hová vinni a bajt. Ebben a faluban a hit még ma sem elmélet, hanem útirány: van egy ösvény, amelyen már csecsemőkorban el lehet indulni, aztán mindenki maga döntheti el, merre tovább. Minden korban ugyanúgy hangzik Jézus bizonyságtétele: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” A lakosság 95,3 százaléka vallja magát római katolikusnak – hogy pontosan mi rejlik a szám mögött, azt persze nem tudhatjuk.

A gazdaházak nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Ugyanaz a küszöb kopik, ugyanazt a kaput támasztja meg hófúváskor a súlyos kő, amelyet az elődök hagytak hátra, és az utódok ma is használnak. Egy ilyen faluban az ember nem magának él: a neve előbb volt, mint ő, és utána is fennmarad. Az itt élők egymáshoz tartoznak, és régen még inkább egymásra voltak utalva. Ezért nehéz itt szembemenni a közakarattal, és ezért ér annyit, ha valaki mégis vállalja, mert úgy érzi, hogy a többség a hite tanításaival ellentétes irányba tart. Innen nem lehet csak úgy továbbállni: aki egyszer itt kezdett gazdálkodni, annak ez az egyetlen lehetséges otthona. „Itt élned, halnod kell!”

Vagy ott van a közelben a „háromszagú” Salzburg, ahogy Trakl írja: „Duft von Weihrauch, Teer und Flieder”. A templomokból tömjénillat árad, a Salzach hajóiról kátrányszag, a Mirabell-kertből és a polgárházak udvaraiból orgonaillat. Három szag, három Salzburg: a vallási központ, a kereskedőváros és a polgárváros. Ezt a közeget nevezi Thomas Bernhard halálos kórnak. Szerinte a díszes barokk homlokzatok mögött ostobaság és képmutatás lakozik. „Főn, nyirok és templomszag – írja nagy botrányt kavaró, önéletrajzi ihletésű művében. – Szülővárosom valójában halálos betegség, amelybe lakói beleszületnek, és amelyben bennragadnak.”

A gazdaházak nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Ugyanaz a küszöb kopik, ugyanazt a kaput támasztja meg hófúváskor a súlyos kő, amelyet az elődök hagytak hátra, és az utódok ma is használnak. Egy ilyen faluban az ember nem magának él: a neve előbb volt, mint ő, és megmarad azután is, hogy ő már elköltözött a földi világból. Nagyon meg kell fontolja az ember, hogy miként él. Az itt élők egymáshoz tartoznak, és régen még inkább egymásra voltak utalva. Ezért nehéz itt szembemenni a közakarattal, és ezért ér annyit, ha valaki mégis vállalja, mert úgy érzi, hogy a többség a hite tanításaival ellentétes irányba tart. Innen nem lehet csak úgy továbbállni: aki egyszer itt kezdett gazdálkodni, annak ez az egyetlen lehetséges otthona. „Itt élned, halnod kell!”

Egy ilyen házból indult el 1943-ban egy gazdálkodó, aki nem tudott igent mondani egy olyan eszmére, ami akkor a legtöbb ember számára elfogadhatónak tűnt, vagy más oldalról közelítve: fel sem tűnt, hogy velejéig romlott. Ő sem akart hős lenni, nem kívánt nagy felhajtást, de hitét nem tudta összeegyeztetni azzal, hogy fegyvert fogjon annak a hatalomnak a nevében, amelyet istentelennek tartott. A falu, az ország nem értette, és holta után családját büntette. Franz Jägerstätter háza ma múzeum, és aki belép, nem csatateret talál, hanem egy szerény otthont, benne megsárgult leveleket, amikben egy ember kemény tusakodását, hogy mit tehet, ha a történelmi helyzet, az elvárások, a társadalmi kötelezettség szembekerül saját lelkiismeretével. Ő úgy döntött, hogy az utóbbira hallgat, és nem megy szembe azzal az akarattal, amit Istentől valónak ismet meg. Meg volt győződve, hogy a halál csupán egy végtelen történet kezdete, és hogy a végén kevés dolog számít, talán csak egynéhány, amiket a legtöbben nem is ismerünk, vagy csak túl későn fedezünk fel. Szeretni ezt a világot, annak Teremtőjét, a küzdelmes életű embereket, és naponta bátran elengedni azt, aminek éppen lejárt az ideje.

Ma itt minden a békéről beszél. Az útjelző táblák, a zarándokösvények, a kápolna csöndje, és az emberek is, akik alkalmanként, ha éppen ott van dolguk, átkelnek a folyó túlsó partjára. Hatszáz lelekes település, és éppen ebből a szerény faluból üzente valaki egykor, hogy a legnagyobb kérdéseket nem a fővárosokban döntik el, nem is a hatalmasok, hanem egy Salzach-parti konyhában egy egyszerű gazdálkodó, aki felismerte, és a hatalom szemébe mondta, hogy amit művel, az nem a Gondviselő akarata, és nem az emberek üdvét szolgálja. Kimondta azt, amit hívők milliói, papok tízezrei nem tudtak vagy nem mertek kimondani, hogy amit Németország művel, az nemcsahogy nem Krisztus akarata, hanem választani kell közte és a gonosz akarat között. Az eseményeken kívül állva természetesen könnyű hősnek lenni, és nem is kellett volna mindenkinek ujjat húzni a náci rezsimmel, de egy belső állásfoglalás is hatásos lett volna. Csak úgy csendben, ahogy Jägerstätter tette, vagy még annál is visszafogottabban, akit nem érdekelt, hogy meghallják-e a szavát, nem érdekelte, számít-e bárkinek, mit gondol egy ember egy messzi kis településen.

A folyó csendesen folyik tovább, hol szürkén, hol türkizen — aszerint, mit hozott magával a hegyekből, onnan fentről, ahol a hegyikristályok teremtéskori vizeket őriznek. Ettől persze nem oldódik meg a világ minden baja. De emlékeztet: a tiszta lelkiismeret hihetetlen nagy kincs, és arra is, hogy minden körülmények között megőrizhető. Csak az árát kell mérlegelni. És ezzel már át is tértünk Franz Jägerstätter életére.

Photo: Michael Burgholzer

Származás és ifjúság

Eredeti neve Franz Huber, Rosalia Huber, édesapja korai halála miatt nagymamája nevelte. Édesanyja 1917-ben férjhez ment Heinrich Jägerstätter gazdálkodóhoz, aki örökbe fogadta a fiút. Franz az ő birtokán nőtt fel, a felső ausztriai Sankt Radegundban, és mivel a házasság gyermektelen maradt, ő lett nevelőapja örököse.

Heinrich Jägerstätter újságot járatott, és minden bizonnyal volt egy kisebb házi könyvtára is. Ilyen körülmények között Franz is megszerette az olvasást. Megérthette, hogy aki nem tájékozódik, az könnyen kiszolgáltatottá válik mások véleményének.

1927-ben három hónapig dolgozott egy bajorországi farmon, majd további három évig bányászként Stájerországban (Eisenerz), ahol a szociáldemokrata munkásmiliőben átmenetileg felhagyott a vallásgyakorlatával. Hazatért, majd nevelőapja 1933-ban bekövetkezett halála után átvette a gazdaság irányítását.

Fiatalon olyan volt, mint sok más fiú: könnyelmű életet élt, duhajkodott, vitázott és verekedett. „1934-ben megkomolyodott. Olyannyira, hogy kolostorba akart vonulni, de erről lebeszéltem,” írta róla egykori plébánosa.

Fiatalkorában nem sejthette, hogy mi következik. Kötekedő, önfejű legényként ismerték tehát, de lehetett valami kivagyiság is benne, övé volt a falu első motorkerékpárja. 1933-ban házasságon kívül született egy lánya, Hildegard. 1934-ben megismerte, 1936-ban feleségül vette Franziska Schwaningert, egy mélyen vallásos lányt a szomszéd faluból. Nászútra Rómába utaztak, felkeresték a szent helyeket, és pápai áldásban részesültek, ami Franciska nagy álma volt. Három lányuk született. A házaspár népszerű volt a faluban, és egyszerű, de boldog életet élt. Franz a plébánia sekrestyése lett, 1940-ben belépett a Ferences Harmadrendbe.

Jägerstätter jámborsága ezekben az években mélyült el: minden nap részt vett a szentmisén, gyónt, áldozott, és rendszeresen olvasott vallásos irodalmat, katolikus lapokat és a Szentírást. Munka közben pedig vallásos énekeket dúdolt. Érdekes módon mégis egy álom döbbentette rá, hogy a katolikus hit és a nemzetiszocialista világnézet összeegyeztethetetlen.

Az ellenállás útja, 1938–1942

Miután 1938 márciusában a nemzetiszocialisták megszállták Ausztriát, Jägerstätter volt az egyetlen helyi lakos, aki a településen az „Anschluss” ellen szavazott. Annak a szavazásnak a módjáról sokat írtak, tény, hogy ekkor sokan elfordultak tőle. Pedig korábban szülőfaluja, Sankt Radegund polgármesteri tisztségére jelölték, de azt visszautasította.

Az ellenállásnak tehát ára volt. A falu jó része kiközösítette a családot, más gyerekek kövekkel dobálták meg a gyermekeit, több barátságot is elveszítettek. Amikor 1940-ben Karobath helyi plébánost egy „felforgató” prédikáció miatt letartóztatták, a plébánia kiállt papja mellett. Egy asszony ekkor feljelentette a Gestapónál a rendszer további tíz ellenzőjét, köztük Franz Jägerstättert is, a levelet azonban a postás nem továbbította, így az ügynek nem lett következménye.

1940-ben behívták katonai szolgálatra, de az alapkiképzés után hazaengedték, mert gazdaként nélkülözhetetlennek számított. Egyelőre tehát elkerülte, hogy esküt kelljen tennie Hitlerre. 1940 decemberében egy katonatársával együtt felvették a ferencesek harmadik rendjébe. 1941-ben hallott az elmebetegeken végzett eutanáziáról: az ybbsi elmegyógyintézetből (a magyarok gyakran „ybbsi tébolyda”-ként emlegették) 2277 embert vittek a Linz melletti Hartheim-kastélyba, hogy ott elgázosítsák őket.

1941-ben saját egyházközsége kezdeményezésére a munkáját nélkülözhetetlennek nyilvánították, így maradhatott a családjával. Ekkorra már eldöntötte – és nyilvánosan ki is jelentette –, hogy egy újabb behívásnak nem fog eleget tenni: személyes lelkiismerete előtt nem tudna elszámolni, mert istentelennek tartja a náci eszmét, és súlyos bűnnek az, hogy a világuralomra törő Führerért harcoljon. Konzultált papi barátaival, többek között tanácsot kért Fließer linzi püspöktől is.

„Melyik katolikus meri ezeket a katonai hódításokat, amelyeket Németország már több ország kárára végrehajtott és még mindig folytat, igazságos és szent háborúnak nevezni?”

www.lovecrucified.com/franz-jagerstatter

A behívó, 1943

1943 februárjában Jägerstättert ismét behívót kapott. Amikor személyesen átvette, megjegyezte: „most írtam alá a halálos ítéletemet.”

Az ennsi laktanyában kijelentette, hogy nem hajlandó katonai esküt tenni, és nem kíván együttműködni Hitlerrel, illetve a náci hatalommal. Fontos különbségtétel: nem a katonai szolgálatot tagadta meg, hanem a nácikat tartotta Isten- és emberellenesnek, és velük tagadott meg minden együttműködést.

A kihallgatások azonnal megkezdődtek, és még aznap Ennsből Linzbe szállították a Wehrmacht vizsgálati fogságába, amelyet az orsolyiták elkobzott kolostorában rendeztek be. Ott találkozott először hasonló gondolkodású emberekkel, és ott hallott más ellenállási esetekről. Egy feleségének írt levelében azt írta: bár a világ dolgain nem tud változtatni, de legalább jel akar lenni, megmutatni, hogy nem mindenki sodródik az árral. Édesanyja és felesége próbált segíteni, de eredménytelenül.

Már az ennsi laktanyában kijelentette, hogy nem kíván együttműködni Hitlerrel, illetve a náci hatalommal, és nem hajlandó részt venni hódító háborúban. A börtönben azt mondták neki, hogy ha meggondolja magát, és hűséget esküszik Hitlernek, azonnal szabadon engedik. Franz így válaszolt: „Dehát én szabad vagyok!”

Mi volt valójában az érve

Megmaradt a feleségével folytatott levelezése, ezek köztt a legismertebb egy sor kérdés, amelyet magának írt le, azt firtatva, hogyan lehet valaki egyszerre „Krisztus és a nemzetiszocializmus katonája”. Érvelése nem volt pacifista a szó mai értelmében, és nem volt politikai sem. Igazságtalan, hódító háborúknak tartotta a német hódításokat; az eskü személyesen köti őt Hitlerhez; a részvétel bűnrészessé tenné olyan konkrét bűntettekben, amelyekről hallott, köztük a keleti fronton történt atrocitásokban és az eutanáziaprogramban. Jobb bűntelenül meghalni, mint rossz lelkiismerettel élni.

Sokan próbálták meggyőzni, hogy a katonai szolgálatban az engedelmesség fölfelé tolja a bűnt. Ő viszont erre azt válaszolta: a lelkiismeret vádját nem lehet másra áthárítani.

Franziska

Franziska sem mellékszereplő. Három hat év alatti lánya volt, amikor Franzot letartóztatták, és egy olyan faluban maradt magára, amely a férjét árulónak és bolondnak tartotta.

Börtönlevelezésük, — több mint száz levél, amelyet később Erna Putz életrajzíró rendezett sajtó alá, — azt mutatja, hogy az asszony eleinte megpróbálta lebeszélni, de fogsága idején ő maga is elfogadta férje döntését. Később átvette Franz sekrestyési feladatait, tisztességgel felnevelte a lányokat (Rosalia, Maria és Aloisia), jóllehet éveken át megtagadták tőle azt a hadiözvegyi nyugdíjat, amely magától értetődően járt a szolgálatot teljesített férfiak özvegyeinek.

Megérte a fordulatot. 2007-ben, 94 évesen ott volt férje boldoggá avatásán Linzben, ahol állva tapsolták meg, és megcsókolta az ereklyetartót. 2013. március 16-án halt meg, két héttel a századik születésnapja után.

1938 — Amikor Ausztria az Anschlussról szavazott, St. Radegundban egyedül Jägerstätter szavazott nemmel. Az eredményt ennek ellenére helyben egyhangúként jelentették.
1940–41 — Besorozták és kiképezték, de hamarosan hazatérhetett a gazdaságba. Ebben az időben jutott arra a következtetésre, hogy a háború igazságtalan, és részt venni benne bűn.
1943. február — Behívó, és már nincs felmentés. Tanácsot kért a plébánosától, más papoktól, végül Joseph Fliesser linzi püspöktől. Mind azt mondták neki, hogy a családja és a hazája iránti kötelesség köti, és az erkölcsi felelősség a rendszert terheli, nem a katonát. Nem győzték meg.
1943. március 1. — Jelentkezett az ennsi sorozóközpontban, kijelentette, hogy nem teszi le a Hitlerre esküt. Helyben letartóztatták.
1943. május — A linzi katonai börtönből a berlin-tegeli fogházba szállították.
1943. július 6. — A Birodalmi Haditörvényszék (Reichskriegsgericht) elé állították Wehrkraftzersetzung, azaz „a haderő bomlasztása” vádjával. Halálra ítélték, és a polgári becsületjogát elvették. A hivatalból kirendelt ügyvéd értesítette a családot. Felesége a plébánossal együtt meglátogatta a börtönben, a pap megpróbálta rábeszélni, hogy írja alá az esküt, de hajthatatlan maradt.
1943. augusztus 9. — Nyaktilóval kivégezték a brandenburg-gördeni fegyházban, aznap délutáni tizenhat áldozat közül elsőként. 36 éves volt. Az utolsó pillanatban felkínált esküt visszautasította. A börtönlelkész, Albert Jochmann később azt mondta róla: „ő az egyetlen szent, akivel életemben találkoztam”.

Írásaiból

A következő sorokat a berlini börtöncellában vetette papírra 1943 júliusában, miután kimondták fölötte a halálos ítéletet.

„Leírok most néhány mondatot, ahogyan azok a szívemből jönnek. Még ha megkötözött kézzel írom is le őket, még mindig jobb, mintha az akaratom lenne megkötve. Nyilvánvaló, hogy Isten néha megmutatja, milyen nagy erőt képes adni azoknak az embereknek, akik szeretik őt, és nem a földit részesítik előnyben az örökkévalóval szemben. Sem a tömlöc, sem a bilincs, sem a halál nem képes elválasztani valakit Isten szeretetétől, megfosztani hitétől és szabad akaratától. Isten hatalma legyőzhetetlen.

»Engedelmeskedjetek a hatalomnak« – ezek a szavak ma minden oldalról záporoznak rátok, még olyanoktól is, akik ugyan névlegesen keresztények, de akik már szinte semmit sem hisznek el abból, ami a Szentírásban meg van írva, és amit Isten parancsol nekünk. Ha az emberek olyan erőfeszítéseket tennének, hogy minden embert megmentsenek a súlyos bűntől és így az örök haláltól, ugyanolyan vehemenciával, ahogy engem akarnak megmenteni a földi haláltól, akkor Isten Országa valóban közöttünk lenne.

Az ember újra és újra szeretné megnehezíteni a lelkiismeretét a feleségével és a gyermekeivel kapcsolatban. Az elkövetett tettednek jobbnak kellene lennie azért, mert házas vagy és gyermekeid vannak? Vagy azért jobb vagy rosszabb a tett, mert több ezer más katolikus is megteszi? Nem maga Krisztus mondta-e, hogy aki jobban szereti feleségét, anyját és gyermekeit, mint engem, az nem méltó hozzám? Akkor mi okból kérjük Istentől a Szentlélek hét ajándékát, ha vakon engedelmeskedünk a világi parancsoknak?

Miért teremtett Isten minden embert elmével és szabad akarattal, ha – ahogy egyesek mondják – még az sem rajtunk múlik, hogy eldöntsük, igazságos vagy igazságtalan-e ez a háború, amit Németország folytat? Mi szükség van akkor arra, hogy felismerjük, mi a jó és mi a rossz?

Ha Isten nem adta volna meg nekem a kegyelmet és az erőt, hogy meghaljak a hitemért, amikor erre szükség van, talán ugyanazt tenném, amit a többség. Isten mindenkinek annyi kegyelmet adhat, amennyit csak akar. Ha mások annyi kegyelmet kaptak volna, mint én, talán sokkal több jót cselekedtek volna, mint én.

Sokan egyszerűen azt hiszik, hogy ennek így kell lennie, és ha ők rosszat tesznek, akkor mások a felelősek. Ha megvan a szemlélet és az akarat, hogy mindent meg tudj és meg akarsz tenni, akkor az eskü nem hazugság. De ha valaki előre tudja, hogy nem tud mindent betartani, amit az eskü alatt megígért, akkor hazugságot követ el. Tehát azon a véleményen vagyok, hogy a legjobb, ha rögtön megmondom az igazat: nem tudok mindent betartani – még akkor is, ha ez az életembe kerül.”

Egyik utolsó leveléből:

„Ahogyan az az ember, aki csak erre a világra gondol, mindent megtesz, hogy itt könnyebbé és jobbá tegye az életet, úgy nekünk is, akik hiszünk az örök Országban, mindent kockáztatnunk kell, hogy ott nagy jutalmat kapjunk. Ahogyan azok, akik a nemzetiszocializmusban hisznek, azt mondják maguknak, hogy a harcuk a túlélésért folyik, úgy nekünk is meg kell győznünk magunkat arról, hogy a harcunk az örök Országért folyik. De van egy különbség: a csatánkhoz nincs szükségünk puskára vagy pisztolyra, hanem lelki fegyverekre – és ezek közül a legfontosabb az ima. Az ima által folyamatosan segítséget kérünk Istentől, mivel az Ő kegyelme nélkül lehetetlen lenne megőriznünk hitünket és hűek maradnunk parancsolataihoz.

Szeressük ellenségeinket, áldjuk azokat, akik átkoznak minket, imádkozzunk azokért, akik üldöznek minket. Mert a szeretet győzedelmeskedik, és örökké fennmarad. És boldogok, akik Isten szeretetében élnek és halnak.”

Rövidebb idézetek

Egyetlen földi hatalomnak sincs joga a lelkiismeretet leigázni. Isten törvénye felülírja az emberi törvényt.
Amíg tiszta a lelkiismereted, még a börtönben is nyugodt lelkiismerettel élhetsz.
A Szentlélek elleni bűn: ellenállni a felismert igazságnak.
Szinte mindannyian élvezni akarjuk a [háborús hódítások] zsákmányát, de csak egy embert akarunk hibáztatni az egészért!
A kereszténység és a világ szelleme között mindig kibékíthetetlen ellentét van. Aki nem akarja összerúgni a port a világgal, az biztosan hűtlenné válik Krisztushoz.
A névleges keresztények okozzák a legtöbb kárt az egyháznak.
Aki meg akarja találni az örök boldogsághoz vezető helyes utat, annak nem szabad a tömeggel együtt járnia, akik általában félnek az áldozatvállalástól, és nem szabad olyan vezetőkre bíznia magát, akik másképp cselekszenek, mint ahogyan beszélnek.
Krisztus követése hősiességet követel. A puha és határozatlan jellemek nem alkalmasak erre.

Hányan tagadták meg a fegyveres szolgálatot?

1939-ben a Német Birodalom lakossága 80 millió fő volt. 1939 és 1945 között 17,3 millió férfit soroztak be a Wehrmachtba, valamint egymillió SS-tagot. Annette Mertens történész pontosan tizennégy katolikust, 4 protestánst talált a 18,3 millió férfi között, akik lelkiismereti okból megtagadták a katonai szolgálatot.

Csoport	Szolgálatmegtagadók
Katolikusok	14 fő
Protestánsok	4 fő
Jehova Tanúi	272 kivégzett
Szabadegyházak, világi meggyőződésűek	adat nem áll rendelkezésre

A szabadegyházak elvi alapon szintén elutasították a fegyveres szolgálatot, így az ő köreikből is lehettek áldozatok, de konkrét adatok nem állnak rendelkezésre. A vallási közösségeken kívül is voltak lelkiismereti okból szolgálatmegtagadók, a szakirodalomban felbukkan néhány név, de ez nem ad átfogó képet. Ha azonban további tucatnyi embert vennénk hozzá, akkor is olyan nagyságrend maradna, amelyet nagyítóval kell nézni ahhoz, hogy felismerhető legyen, fogalmaz Annette Mertens.

Mindazonáltal minden egyes elutasítás elbizonytalanította a Wehrmacht bíráit és az egész rendszert. A háború első évében 1087 tárgyalást tartottak a behívó megtagadása miatt, a 117 végrehajtott halálos ítéletből 112 Jehova Tanúit érintette.

Photo: Michael Burgholzer

Feledés és felfedezés

Hogyan került elő a történet

Jägerstätter esete két évtizeden át kínos téma volt. Az osztrák történészek nem foglalkoztak az esettel, sok egykori náci szemében továbbra is dezertőr volt, és sok katolikus szemében a kiállása nyomasztó szemrehányást jelentett mindazok számára, akik ímmel-ámmal vagy lelkesen, de mégiscsak együttműködtek.

Bátor kiállását és mártíriumát falutársai a későbbiekben is egyöntetűen ostobaságnak tartották, és a történetét el is felejtették volna. Ezen a tagadó-ignoráló magatartáson Gordon Zahn amerikai szociológus változtattott az In Solitary Witness: The Life and Death of Franz Jägerstätter (Magányos tanúként, 1964) című könyvével, amely a vietnami sorozási viták kellős közepébe robbant be. Írásást két békeharcos, Thomas Merton és Dorothy Day, a 20. század két legbefolyásosabb amerikai katolikus személyisége tette ismertté. Gordon C. Zahn chicagói szociológiaprofesszor arra volt kíváncsi, hogy miként reagáltak a német katolikusok Hitler háborús törekvéseire. Kutatásai során hallott Jägerstätterről, utánanézett történetének, felkereste a leszármazottait. Könyve hatással volt többek között Daniel Ellsbergre, hogy kiálljon a vietnami háború ellen, és 1971-ben nyilvánosságra hozza a Pentagon-iratokat. A tudományos munkát Erna Putz osztrák teológus végezte el.

1997-ben egy berlini bíróság hivatalosan semmisnek nyilvánította az 1943-as ítéletet. 2007. október 26-án XVI. Benedek vértanúvá nyilvánította, és a linzi székesegyházban boldoggá avatták, José Saraiva Martins bíboros vezetésével. Ünnepnapja május 21.

Victor Conzemius egyháztörténész és publicista úgy jellemezte Franz Jägerstättert, mint egy parasztkabátos Thomas More-t.

Rehabilitáció és emlékezet

A háború befejezése után, 1946 augusztusában Franz urnáját lakóhelye templomának, a Sankt Radegund-i templomnak a falába temették. A faluban heves viták után Karobath lelkész elérte, hogy Jägerstätter neve felkerüljön a háborús emlékműre, a második világháború halottai közé.

Felesége, Fani a történtek ellenére haláláig a településen lakott, és aktívan részt vett a közösségi életben – száz évet élt.

1972 – Axel Corti osztrák rendező elkészíti A Jägerstätter-ügy című filmet.
1997 – A berlini kerületi bíróság hatályon kívül helyezi a halálos ítéletet. Az egykori Reichskriegsgericht épülete előtt (Berlin-Charlottenburg, ma magánlakások) emléktábla őrzi az emlékét.
1998/99 – Pavel Smutný cseh zeneszerző megkomponálja a Missa Heroica című művet a boldoggá avatás elősegítésére.
2005 – Az osztrák parlament rehabilitált, mint aki lelkiismereti okokból tagadta meg a nácikkal való együttműködést. (Volt korábban olyan államfő, aki ilyen jellegű ügyek kényesen érintettek.)

A linzi egyházmegye külön füzetet adott ki Franz imáival.

Számít-e egyetlen ember lelkiismerete?

Az életéről készült film ezt a kérdést feszegeti. Jägerstätter tette a helyi osztrák falun kívül ismeretlen maradt. Nem volt része nagyobb ellenállási mozgalomnak. Semmit sem tett a német hadsereg vagy a holokauszt megállításáért. Számít-e egyetlen egyén lelkiismereti cselekedete egy olyan világban, ahol a gonosz elsöprő erővel rendelkezik?

Az áldozata semmin sem változtatott. A háború nem ért véget. Senki sem követte a példáját. A családja nincstelen maradt. És mégis: minden megváltozott. Mint életrajzírója leírja, azon a napon, amikor elfogadta a mártíromságot, esett az eső, holott a faluban hónapok óta szárazság volt. Talán az univerzum megérti és elismeri a súlyos erkölcsi döntés erejét. Lehet, hogy egy ilyen döntés elvész a történelem számára, de a mindenség, a Teremtő számon tartja.

Utóhang: az autokrata és Jézus

Jézus pontosan az autokrata vagy a demagóg ellentéte. Az autokraták azt akarják, hogy egy „mi kontra ők” világot lássunk, ahol azokat, akik nem értenek egyet velünk, ellenségnek tekintjük, akit el kell hallgattatnunk vagy el kell pusztítanunk. Jézus ezzel szemben azt akarja, hogy szeressük ellenségeinket, és lássuk meg a jót azokban, akiket hagyományosan ellenségnek kellene tartanunk – legyen az egy „szamaritánus”, egy vámszedő, egy prostituált, egy elbukott asszony vagy egy római százados. Az autokraták azt akarják, hogy támadjuk a kirekesztett csoportokat, és bűnbakként használjuk őket a társadalom problémáiért. Jézus kiállt a szegények és a marginalizáltak mellett, és mindig igyekezett bevonni őket egy szélesebb és szeretőbb közösségbe.

Forrás

Erna Putz: Gefängnisbriefe und Aufzeichnungen – Franz Jägerstätter verweigert den Wehrdienst 1943. Veritas-Verlag, Linz / Passau, 1987. (Idézetek: 2., 64., 74k., 140., 185., 193k., 202. oldal.)

Gordon C. Zahn: In Solitary Witness: The Life and Death of Franz Jägerstätter. 1964.

Photo: Christian Michelides

„Egy rejtett élet” – Terrence Malick filmje, 2019

Boldog Franz Jägerstätter élete, 1907–1943

A cím

A film címét George Eliot Middlemarch című regényének zárómondatából vette, amely a film végén meg is jelenik a vásznon: „De az a hatás, amelyet jelenléte gyakorolt a körülötte lévőkre, felbecsülhetetlenül széles körű volt: hiszen a világ növekvő jósága nem történelmi tetteken múlik; és az, hogy dolgaink nem állnak a dolgok olyan rosszul, mint ahogy állhatnának, az részben azoknak köszönhető, akik rejtett életet éltek hűséggel, és elfeledett sírokban nyugszanak.”

Ez az egész film tézise. Jägerstätter tagadása senkit nem mentett meg, semmit nem állított meg, és húsz éven át ismeretlen maradt a saját völgyén kívül. A film amellett érvel, hogy tette mégis számított.

„Egy rejtett élet”

Terrence Malick bensőséges, szép filmen örökítette meg Jägerstätter életét. A film szinte semmilyen háborús cselekményt nem mutat, leszámítva az itt-ott beékelődő korabeli filmfelvételeket. Ehelyett gyönyörű tájképeket látunk, amelyek békéjükkel teljes kontrasztban állnak mindazzal, ami a korabeli emberi világban zajlik. Párbeszéd ritkán szakítja meg a képsorokat.

Mielőtt besorozzák, Franz felkeresi a püspököt, hogy megbeszélje kérdéseit. A kamera elidőzik egy szentbeszéden. A pap a kovácsmesterség technikájával illusztrálja az üzenetet. A kalapács lesújt az üllőre, éles hanggal, szikrák repülnek szanaszét, a kalapács győztesen felmagasztosul, és legyőzött tüzes vas fölé. Viszont hosszú távon csak az üllő marad változatlan. A kalapács, ez esetben az agresszor, előbb vagy utóbb, de használhatatlanná válik, deformálódik, elkopik. Franz hamarosan összetörik, mint az acél a lesújtó kalapács nyomán, pedig csak az üllő az örök. Valójában az a világ van halálra ítélve, amelyik készségesen alkalmazkodik a gonosz emberi igényekhez, és az a szilárd hit, amire ez az egyszerű gazda támaszkodik, az lesz végül a győztes. „Mert Jézus Krisztus tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz.”

Franz nem csinál nagy felhajtást, nem tart beszédeket, nem próbál elszökni, nem lázít másokat. Teszi a kötelességét, megjelenik a behívóhelyen, sztoikusan beáll az alakzatba, azonban ajka zárva marad, keze mozdulatlan az eskütételkor. Szoborszerűen áll, miközben a mellette állók határozottan lendítik karjukat, és hűséget esküsznek a Führernek.

Nehéz végignézni, ahogy Franzot megalázzák és megkínozzák a börtönben, de az is megviseli a nézőt, ahogy az egész falu hátat fordít a családnak. Fanit a gyerekeivel együtt sértegetik és kiközösítik, nagyon kevesen merik kifejezni az együttérzésüket, és ők is csak titokban. A katolikus egyház is cserbenhagyja őket, a filmben a pap sem áll a család mellé. Fani viszont az utolsó pillanatig kitart: végül elfogadja, és nem könyörög a férjének, hogy felejtse el a meggyőződését és mentse meg az életét, mert ez lenne mindannyiuk érdeke. Franz az életét adja, de vele együtt Fani is áldozatot hoz. Kettőjük kapcsolatát a film szépen kidolgozza.

A film adatai


Rendező / forgatókönyvíró	Terrence Malick (munkacím: Radegund)
Játékidő	174 perc
Bemutató	Cannes, versenyprogram, 2019. május 19.
Amerikai forgalmazás	Fox Searchlight, 2019. december 13.
Operatőr	Jörg Widmer
Zene	James Newton Howard
Költségvetés / bevétel	kb. 7–9 M USD / kb. 4,6 M USD
Értékelés	82% Rotten Tomatoes; 80 Metacritic

A gyártás

Malick legalább 2015 óta kerülgette a témát. 2016 nyarán forgatott a potsdami Babelsberg stúdióban és dél-tiroli helyszíneken — a Seiser Almon, a Tauferi várban, a Franzensfeste erődben —, valamint az olaszországi Sappada faluban, amely St. Radegundot helyettesítette.

Ez az első valóban lineáris, cselekményvezérelt filmje, Az Újvilág (2005) óta, és ezt maga is kimondta: „hátrébb lépett” a Knight of Cups korszak forgatókönyv nélküli módszerétől, mert egy valóságos történet szerkezete lehetővé tette a stábrészlegek összehangolt munkáját, és végig mert vinni egy filmet úgy, hogy egy életutat követett, lineárisan. Jörg Widmer, aki Az Újvilág óta a steadicam-operatőre volt, most is ő fényképezett. Kézi kamerát használt, nagy látószögű objektívekkel, természetes fényben, és olyan kameramozgással, amelyik inkább sodródik és köröz, mint rögzített nézőpontból követi az eseményeket.

A párbeszéd angol és fordítatlan német között mozog, az államgépezet nyelve többnyire a német. A narráció jelentős része Franz és Franziska levelezésből származik.

Szereplők

August Diehl — Franz Jägerstätter
Valerie Pachner — Franziska Jägerstätter
Bruno Ganz — Werner Lueben bíró (utolsó filmszerepe)
Michael Nyqvist — Joseph Fliesser püspök (utolsó filmszerepe)
Matthias Schoenaerts — Herder százados
Tobias Moretti — Ferdinand Fürthauer atya
Karl Markovics — a polgármester
Jürgen Prochnow, Franz Rogowski, Alexander Fehling, Ulrich Matthes, Martin Wuttke, Maria Simon, Sophie Rois
Ganz és Nyqvist is meghalt a film bemutatója előtt.

A zene

James Newton Howard mintegy 40 perces zenét szerzett, amelyet az Abbey Road stúdióban rögzítettek 40 vonóssal, James Ehnes hegedűszólóival. Howard zenéjét aztán Malick kiegészítette Bach, Händel, Dvořák, Górecki és Arvo Pärt műveivel. Az albumot a Sony Classical adta ki 2019. decemberébe.

Fogadtatás

Cannes-ban megkapta a François Chalais-díjat és az Ökumenikus Zsűri díját. Az Arany Pálmát abban az évben az Élősködők vitte el. A National Board of Review az év tíz legjobb független filmje közé sorolta.

Azok a kritikusok, akik már elfordultak Malicktól az előző évtized alkotásai után, ismét értékelni kezdték tehetségét. Peter Debruge a Variety-ben „megdöbbentően aktuálisnak” nevezte a filmet és a bemutatott hitbeli szilárdságot, mint ami kiutat mutathat a korunkra jellemző politikai megalkuvásból. Az ellenvélemény főként a film hosszára és az ismétlésekre vonatkozott: három óra egy emberről, aki nemet mond, olyan regiszterben, amelyet egyesek hipnotikusnak, mások nyomasztónak találtak.

Erna Putz, Jägerstätter életrajzírója, „önálló és egyetemes műnek” nevezte, és a színészi alakításokat hitelesnek tartotta, méltónak ahhoz a házaspárhoz, akiknek életét évtizedeken át tanulmányozta.

Hol tér el a történelemtől

A film a nagy vonalakban hűséges, viszont éppen lényeget illetően szelektál, árnyal. A fő kifogások a következők:

A hit le van tompítva. A valódi Jägerstätter sekrestyés volt, harmadrendi ferences, és határozottan, bátran képviselte katolikus meggyőződését, keresztény hitét, gazdag lelki életet élt, karakteres lelkiséggel rendelkezett. A film ennek ellenére általános spirituális vágyakozással ábrázolja, ami homályban hagyja azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is hitt pontosan, és miért jutott ilyen következtetésre.
Kétkedőbbnek ábrázolják, mint amilyen volt. Malick azt kérte Diehltől, hogy ne „jámbor parasztot” játsszon, hanem olyan embert, aki „az utolsó leheletéig harcol lelkiismeretével, mert nem tudja biztosan, hogy jó döntést hozott-e”. A levelek ennél szilárdabbnak mutatják Jägerstätter hitét. Hamar eljutott arra a meggyőződésre, hogy semmiképpen nem hódolhat be egy istentelen eszmének és hatalomnak.
Franziska meggyőződése odaadó szerelemmé szelídül, holott a források egy küzdő nőről szólnak, aki tudott vitázni, többször is meggondolta magát, majd hetven éven át önállóan képviselte meggyőződést, függetlenül attól, hogy mi volt a körülötte élők véleménye.
Az érvelés össze van tömörítve. Az általa kifejtett teológiai érvek impulzusszerűen jelennek meg, nincsenek kifejtve, mintha nem számítanának a döntésében. A valóságban a papi személyek érve is inkább komoly tanács volt, nem pedig megalkuvó vélemény, mint ahogy a film nyomán gondolhatjuk.

Ezek egyike sem botrányos, ez az ára annak, ha egy dokumentált belső életet megpróbálunk képekké alakítani. Érdemes azonban tudni ezekről, mielőtt valaki a film minden jelenetét készpénznek veszi.

Ha tovább olvasna:

Gordon Zahn: In Solitary Witness: The Life and Death of Franz Jägerstätter (1964) — a könyv, amely kiemelte őt az ismeretlenségből.
Erna Putz (szerk.): Franz Jägerstätter: Levelek és írások a börtönből — az elsődleges források, köztük a börtönlevelezés.
Axel Corti: Der Fall Jägerstätter (1971) — a korábbi osztrák televíziós feldolgozás.
A Linzi Egyházmegye Jägerstätter-archívumot tart fenn, St. Radegundban pedig emlékhelyként látogatható korábbi lakhelye.

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása